Kritika
Various Artists: Delmark 60 Years Of Blues
2014-03-21
Kedvenc lemezkiadóm, a chicagói Delmark Records tulajdonosa és alapítója Bob Koester, aki büszkén elmondhatja: ő az Egyesült Államok legrégebbi független lemezcégének első embere, egyben övé a chicagói Jazz Record Mart, a világ legnagyobbjának tartott jazzlemez-bolt. Az egyenletesen magas színvonalat nyújtó, a múlékony zenei divatokkal szembeni makacs ellenállást tanúsító, méltán világhírű lemezkiadó ötévente válogatáslemezt ad ki. Tavaly, a hatvanadik születésnap apropóján megjelent Delmark 60 Years Of Blues című album az elmúlt évtizedek Delmark-kiadványaiból válogat, találunk rajta eddig publikálatlan gyöngyszemeket olyan legendás előadóktól, mint Junior Wells, Magic Sam, Little Walter, Big Joe Williams, Detroit Jr., és egy dalt Giles Corey közeljövőben megjelenő szólólemezéről. A tizenhat szerzeményt felvonultató válogatás a leendő gyűjtőnek jó kezdet, a más műfajban utazónak pompás keresztmetszet, de a bluesrajongók részére is kellemes időtöltést nyújt.Delmark Records, 2013
hoati
Eddie Cotton: Here I Come
2014-03-07
Nem is volt olyan régen, midőn a feketék által sűrűn lakott Délen az első néger egyetemista beléphetett a Jackson State University főkapuján. Igen, John F. Kennedy rendelkezett erről, annak ellenére, hogy rasszista körökből komoly ellenakcióra volt kilátás. Az ellenzők ökölbe szorított kézzel, de lenyelték a békát. Eddie Cotton, a Mississippi állambeli Clinton település prédikátora gyakran befogta az istentiszteleteken fiát, Eddie Jr.-t orgonálni, így a gospel, a blues már a fejében, a kezében volt, mikor az említett egyetemen a zeneelméleti fakultásra beiratkozott. Persze gitárra váltott, és a Chicago bluest funky ritmussal variálva, hamarosan a Dél elismert bluesmanje lett. Az ezredforduló évében került piacra első lemeze, ami a jacksoni Alamo Színházban rögzített koncertfelvétel volt, rajta többek között a Born Under A Bad Sign tizenegy perces blues sztenderddel. Két esztendő múlva az Extra című stúdióalbuma jelent meg, majd tizenkét évvel később, idén januárban a harmadik hanganyaga, a Here I Come. A legfrissebb lemezen tíz nótát mutat be Cotton, majdnem egyedül. Nem sok teret ad kísérőzenészeinek a kibontakozásra, de még a meghívott vendégzenészeknek sem. Ennek oka egyszerű: olyan elementáris erővel tör fel kemény soulos, de mégis selymes énekhangja, hogy bárkinek beszállni mellé meggondolatlanság lenne. Gitárszólói a ’70-es évek nagy gitárosainak, a harmadik bluesfater nemzedéket alkotó Buddy Guy és Albert Collins játékára emlékeztetnek: nincs öncélú, extravagáns virga, inkább kevesebb, de „odatett, odaérzett, beszúrt” hangok. Nem szoktam különösebben az akkordgitározásra figyelni, de Eddie - hiszen ő játszotta fel ezt is - jazzes akkordmeneteire nem lehet nem felfigyelni. Ha a kemény, funky ritmusú címadó szerzemény ötös osztályzatot kapna, akkor a következő, az A Woman’s Love csillagos ötöst. Ez utóbbi dal egy hagyományos tizenkettes blues, melyben olyan lágyan, selymesen, hol suttogva, hol kiabálva énekel Cotton, hogy az még Bobby ’Blue’ Blandnek is becsületére válna. A Pay To Play egy hangulatos shuffle, első hallásra rendreutasítandó gitár-impróval. Néhány szerzeményben a soul, a funky és a reggae lép át a blueson, ezekben inkább Eddie hangja kiemelendő, mint a hangszerelés. Ellenben a Leave Love Alone című dallal kapcsolatban meg kell említeni Grady Champion vérbő szájharmonika játékát, mellyel alaposan feldobja a számot. A Back In A Bit az egyetlen felelgetős blues, amolyan Jimmy Reedes hangulatú nóta, magasan sípoló herflivel, Earl Phillipses dobolással. Ugyancsak delta bluesos, unplugged hangszerelésű a Berry So Black című blues shuffle, megint csak Grady szájharmonika aláfestésével. A rend kedvéért írjuk ide az albumon szereplő zenészeket: Myron Bennett - basszusgitár, Samuel Scott Jr. - dob, Sam Brady - orgona, Carlos Russell, és a már megdicsért Grady Champion - szájharmonika. Aki 2014-ben profi városi soul-bluest akar hallani, annak feltétlenül ajánlom Eddie Cotton Jr. lemezét meghallgatásra.DeChamp Records, 2014
Gróf István
Henrik Freischlader: Night Train To Budapest
2014-02-08
Henrik Freischlader a 2011-ben megjelent hanganyagával, a Still Frame Replay-jel került a látókörömbe. A hazánkban több alkalommal járt zenész a Joe Bonamassa vendégszereplésével készült CD óta két stúdióalbumot, egy koncertlemezt és egy DVD-t dobott piacra. Legutolsó stúdiólemezének a címe, valamint dalainak, dalötleteinek nagy része is a Magyarországon töltött napok hatására született meg. A Night Train To Budapest egészét ő maga készítette, a billentyűs hangszereket leszámítva, minden hangszert maga játszott fel. Nem teljesen idegen számára ez a munkamódszer, hiszen a 2009-es Recorded by Martin Meinschäfer szintén hasonló módon került rögzítésre. Ahogy az már a tavalyelőtti House In The Woods címet viselő albumon észlelhető volt, az energikus, munkamániás német muzsikus a rockosabb hangzás irányába mozdult el, de természetesen blues, soul és funky hatások is jellemzik a lemezen található, az eddigiekhez képest visszafogottabb, melodikusabb szerzeményeket. Freischlader saját kiadója által megjelentetett, példaértékűen igényes kivitelezésű kiadvány „köszönet rovatát” átböngészve számos honfitársunk nevére bukkanunk, ami egyértelműen jelzi, hogy Henrik a magyarországi látogatásai során nemcsak rajongók sokaságára, hanem önzetlen támogatókra, őszinte barátokra is szert tett.Cable Car Records, 2013
hoati
Török Ádám: Elrohant idő
2014-01-31
Török Ádám, a legendás Mini együttes frontembere 2013 januárjában dupla koncerttel ünnepelte 65. születésnapját, valamint pályafutása 45. évfordulóját. A kirobbanó sikerrel megtartott fellépéseken tudhattuk meg, hogy a Fuvolalovag új lemezt tervez, mely végül tavaly év végén vált kézzelfogható valósággá. Az Elrohant idő című album egyfajta összegzés és visszatekintés, egyben a népzenével és a modern zenei irányzatokkal is kacérkodó stíluskavalkád. A lemezen szerepelnek számok a három éve életre keltett, ős-Miniként aposztrofált, 1971 és 1973 között működő alakulattól, hallhatunk fúvósokkal feljátszott dalokat, és egy instrumentálisan előadott szerzeményt, a Török Ádám és Horváth Misi duó tolmácsolásában. Az immár veterán muzsikus mindig is szeretett fiatal zenészekkel játszani, mivel ilyenkor friss hatások érik. Erre az albumra a blues-rockot játszó Capricciót, az egykori Riddim Colonyból ismert Horváth Boldit, vagyis Szerecsenkirályt, testvérét, az Irie Maffiában billentyűs hangszereken játszó Horváth Gáspárt, és a magyar népzenei alapokat funk, jazz, rock és elektronikus műfaji elemekkel vegyítő Kerekes Bandet hívta meg. A lemezen olyan számtalanszor, számtalan helyen előadott Mini dalok követik egymást, mint az Éjféli találkozás Béla bácsival, Vissza a városba, Szavak, szavak és a Vénuszdal. A Körbezárt a dzsungel az Irie Maffia a Művészetek Palotájában, Török Ádám közreműködésével adott koncertjén került rögzítésre. A nyitószám, a Meghalt szerelem az utóbbi időben alapos vérfrissítésen átesett Capriccio repertoárjának állandó darabja, míg az Elrohant idő a Horváth fivérek közös szerzeménye. Bár az album címe valós igazságtartalommal bír, remélhetőleg még sok hasonlóan kiváló lemezzel ajándékoz meg bennünket Török bácsi.Kept Alive Records, 2013
hoati
Eric Clapton: Crossroads Guitar Festival (2013)
2014-01-13
Az egykor komoly drog- és alkoholproblémákkal küzdő, de már hosszú ideje a démonait legyőző Eric Clapton tizenöt éve az egyik karibi szigeten hozta létre a leginkább kábítószerfüggők gyógyítására szakosodott rehabilitációs intézetet, a Crossroads Centre-t. "Évekig jártam vissza Antiguára, erre a Kis-Antillákhoz tartozó gyönyörű karibi szigetre. Számomra mindig a menedéket jelentette, a derűs, nyugodt, gyógyító atmoszférájú helyet, ahol még a legkilátástalanabb élethelyzetekből is talpra lehetett állni” - indokolta a többszörös Grammy-díjas zenész, hogy miért éppen Antiguán alapította meg a rehabilitációs központot.Eric Clapton 2004-ben a nemes kezdeményezés támogatására Crossroads Guitar Festival néven nagyszabású koncertet szervezett a dallasi Cotton Bowlban, ahol bluest, rockot, dzsesszt, countryt, sőt tradicionális indiai zenét játszó fellépő is bekerült a programba. Az egész napos esemény legfontosabb pillanatait nem sokkal később dupla DVD-n, illetve dupla Blu-ray-en megjelentették, amelyek nagy sikerrel keltek el a boltok polcairól, hiszen a kiadvány csak az Egyesült Államokban tízszeres platinalemez lett. A 2004 óta háromévente megismételt fesztivál a 2007-es és 2010-es chicagói helyszín (Toyota Park) után múlt év tavasszal a Madison Square Gardenben került megszervezésre. A világhírű New York-i koncertteremben fellépő vagy kéttucatnyi gitáros közül többen (Robert Cray, B.B. King, John Mayer, Buddy Guy, Jeff Beck) eddig valamennyi alkalommal szerepeltek, de akadtak olyanok is, így például Andy Fairweather Low, Steve Cropper, Blake Mills, Quinn Sullivan és Keith Richards, akik először tették tiszteletüket a húrnyüvők parádéján. A Crossroads fesztiválok legemlékezetesebb pillanatai mindig azok, amikor különböző stílusban játszó gitárosok állnak össze a színpadon egy közös jammelésre. Tavaly a legnagyobb sikert a Slowhand becenevű Clapton és Vince Gill, a John Mayer és Keith Urban, a Taj Mahal és Keb’ Mo’ alkotta párosok aratták. Hasonló felejthetetlen perceket nyújtott a The Allman Brothers Band tagjai, Gregg Allman, Warren Haynes és Derek Trucks által formált akusztikus trió, Neil Young klasszikus szerzeményének, a The Needle And The Damage Done-nak az előadásával.
A legendás, több ezer rajongót vonzó rendezvény múlt esztendei anyaga az eddigiektől eltérően nem csak dupla DVD-n és dupla Blu-ray-en, hanem dupla CD-n is megjelent. Míg az előbbiek közel ötórányi zenét, interjúkat a művészekkel, és színpad mögötti jeleneteket tartalmaznak, addig az utóbbiakon mintegy eszenciaként huszonkilenc dal kapott helyet.
Azoknak, akik további Eric Claptonnal kapcsolatos kiadványra vágynak, ajánlom figyelmükbe az Unplugged című lemez újrakevert, szintén tavaly kiadott változatát. A koncertalbum eredetileg 1992-ben jelent meg, tizenkilenc millió példányszámban kelt el világszerte, és hat Grammy-díjat hozott Claptonnak. A remaszterelt lemezen hat kiadatlan dal található pluszként, illetve betekintés kapunk a próbákba egy külön DVD segítségével.
Rhino / Magneoton, 2013
hoati
Johnny Rawls: Remembering O.V.
2013-12-23
Johnny Rawls a ’70-es évek közepétől vezette barátja, egyben mentora, O.V. Wright zenekarát. A déli soul legendás énekese 1980-ban egy memphisi kórházban szívrohamban elhunyt, ennek ellenére egybetartotta az együttest, amellyel a ’90-es évek elejéig olyan előadókat kísértek, mint Little Johnny Taylor, Little Milton és Bobby ’Blue’ Bland. A Mississippi államban született gitáros-énekes első szólóalbumát 1996-ban Here We Go címmel készítette el, azóta egy tucat lemezt adott ki. Legújabb hanganyagával, a Remembering O.V.-vel tiszteletét fejezi ki Wright emléke előtt. A lemezen kilenc O.V.-hez köthető dal található, amik közül három, a Blind, Crippled And Crazy, az Eight Men, Four Women és az Ace Of Spades már elhangzott Rawls korábbi korongjain. Három számban (Into Something (I Can’t Shake Loose), Nickel And A Nail, Blaze Of Glory) Wright pályatársának, korábban a nagynevű Hi Records részére is felvételeket készítő, a Blues Hall Of Fame tagjai közé idén beválasztott Otis Clay-nek az éneke hallható. Kakukktojásként tekinthetünk a Bob Trenchard - Johnny Rawls szerzőpáros dalára, a záró Blaze Of Glory-ra, ugyanis ez az egyetlen friss szerzemény az albumon. „Nem kell jósnak lennem, hogy kijelentsem, Johnny Rawls új lemeze előkelő helyet mondhat magáénak az év végi, év elejei népszerűségi listákon”- írtam Rawls egy korábbi albumával kapcsolatban. Állításomat Bill Wax, a SiriusXM Radio programigazgatójának sugallatára létrejött lemez esetében is fenntartom.Catfood Records, 2013
hoati
Howard Glazer: Stepchild Of The Blues
2013-12-14
Howard Glazer az új évezred elején tűnt fel Harmonica Shah lemezein, akivel az amerikai autógyártás egykori fellegvárában, Detroitban, egy jam session alkalmával ismerkedett meg. Munkakapcsolatuk két sikeres album, a Deep Detroit és a Tell It To Your Landlord megjelenését követően megszakadt, ezért Glazer létrehozta saját együttesét, a Howard Glazer & the EL34s-t, amiben már nemcsak gitározott, hanem énekelt is. A 2005-től megjelenő lemezeik világszerte jó kritikákat kaptak, dalaikat számtalan rádióállomás játszotta, ezáltal az Egyesült Államok mellett Kanada, Ausztrália, Japán és Európa több országának fesztiváljain, klubjaiban léphettek fel. A Detroitban született Howard Glazer friss hanganyagát saját neve alatt jelentette meg. A Stepchild Of The Blues feljátszásában turnézenekarának tagjai, a basszusgitáros Chris Brown és a dobos Charles David Stuart, valamint Chuck Bartels (basszusgitár) és Larry Marek (orgona) segédkezett. Két számban szerephez jutott Harmonica Shah is, akivel közösen előadott dalok (Gas Pump Blues, Hurtful Feeling) a lemez csúcspontjait jelentik. Az összképet vokalisták, Maggie McCabe és Stephanie Johnson meghívásával tették még színesebbé. Glazer gitárhangzása - és egyben gitárjátéka - egyéni, magán viseli a korai detroiti bandák, az MC5, Stooges, Brownsville Station, és blues gitárosok, Muddy Waters, B.B. King, Johnny Winter és Kim Simmonds hatását. A sikerre ítéltetett albumon található kellőképpen változatos, izgalmas szerzemények valamennyikét az ötvenes éveiben járó muzsikus jegyzi, melyek közül két dal (Liquor Store Legend, Gas Pump Blues) hallható volt már a the EL34s-szal készített Liquor Store Legend című lemezen is.Lazy Brothers Records, 2013
hoati
Ry Cooder and Corridos Famosos: Live In San Francisco
2013-12-06
Ry Cooder az amerikai zene egyik sokoldalú egyénisége. Markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból.Tavalyelőtt két egymást követő este a Corridos Famosos elnevezésű csapattal a Great American Music Hallban adott koncertet, melyet rögzítettek, majd idén megjelentették hetvenpercnyi hanganyag formájában. A hatszoros Grammy-díjas muzsikus már csaknem félszáz lemezt adott ki, az 1977-es Show Time óta azonban nem jött ki élő anyaga. Érdekesség, hogy mindegyik lemez a nagy múltú, elegáns San Francisco-i koncertteremben került rögzítésre, négy szám mindkét albumon fellelhető, és ketten, Flaco Jimenez harmonikás és Terry Evans vokalista Cooderrel ott állt a színpadon 1977-ben és 2011-ben is.
A boltok polcaira Live In San Francisco címmel került hanganyag egy fantasztikus pályafutás tizenkét fontos dalát tartalmazza. A korai bluesos időszakot a Boomer’s Story, a Do Re Mi, a The Dark End Of The Street és a Vigilante Man című szerzemények, míg a közelmúltat az óriási kritikai sikert aratott, a szövegeiben komoly társadalmi problémákkal foglalkozó Pull Up Some Dust And Sit Down két száma, a gospeles beütésű Lord Tell Me Why, és a már-már sramlizenére emlékeztető El Corrido de Jesse James képviseli. Cooder által először a ’70-es évek elején lemezre játszott Do Re Mi és The Dark End Of The Street mellett a School Is Out és a Volver Volver azok a dalok, melyek az egyezőséget jelentik a kettős LP-n kiadott Show Time és az idei CD között. A koncertlemezen elhangzik két szerzemény, a Crazy ‘Bout An Automobile és a Why Don’t You Try Me az 1980-ban megjelent Borderline-ról, valamint a Sam the Sham and the Pharoahs megaslágere, a vérpezsdítő Wooly Bully is. A záró dal a kalandos életű Leadbelly számtalan feldolgozást megért szerzeménye, a Goodnight Irene. A Corridos Famososban a már említett Jimenezen és Evansen kívül, Cooder fia, Joachim dobon, Robert Francis basszusgitáron játszott, Arnold McCuller és Juliette Commagere vokálozott, fúvós hangszereken pedig a tíztagú mexikói La Banda Juvenil működött közre.
Meglepetést igaz nem találtam az albumon, viszont az efféle eklektikus lemezek, no meg Ry Cooder kedvelőinek bizonnyal nem okoz csalódást ez a kellemes atmoszférájú, megannyi hangulatot felvonultató, zenei változatosságot nyújtó korong.
Nonesuch Records, Magneoton / Warner Music, 2013
hoati
Dave Kelly: We Had It All
2013-12-02
Hogy mi késztet egy hatvanöt esztendős londoni blues legendát arra, hogy életmű összegező lemezt adjon ki, nem tudni. Legfeljebb sejteni lehet: talán az utolsó lehetősége, hogy összeszedje zenész emlékeit a hozzájuk tartozó előadókkal együtt. Tény, hogy a Family and Friends alcímmel megjelenő albumon pályája majd mindegyik korszakának meghatározó zenésze játszik, és a tehetségét öröklő családtagjai is szerepet kapnak rajta.Dave Kelly nővérével, Jo-Ann Kellyvel a ’60-as évek közepének legsikeresebb autentikus delta blues előadói voltak Nagy-Britanniában. Tinédzserként előbb Leadbelly, Son House és Mississippi Fred McDowell lemezeit hallgatták, később énekelték, akusztikus gitáron is kísérték magukat. Jo-Ann szólópályát választott, míg Dave, másfél éves amerikai tanulmányútja végeztével - ahol a tizennyolc éves fehér srácnak megadatott az a lehetőség, hogy Muddy Waters-szel és John Lee Hookerrel is jamelhetett - a zenekarban való muzsikálást választotta. A brit Blues Boom a Fleetwood Mac és a Chicken Shack mellett egyik meghatározó bandájában, a John Dummer Blues Bandben kapta meg a slide-gitáros- énekesi feladatot az akkorra már az elektromos gitározás technikáját is elsajátító zenész. 1969-ben és 1971-ben saját albummal is kirukkolt, majd 1979-ben csatlakozott a britek blues supergroupjához, a The Blues Bandhez. A kisebb-nagyobb megszakítások mellett még a mai napig is működő csapattal tizenkét nagylemezt készített, többször körbejárta velük a világot, és - ez nem meglepő - inkább Európában voltak népszerűk, mint az újvilág koncerttermeiben. Természetesen Dave is megalakította saját együttesét, a Dave Kelly Bandet, amely a ’80-as évektől az elmúlt évtized végéig működött.
A We Had It All lemezen sokféle előadó sokféle stílusban játszik, emiatt az a kelleténél is eklektikusabb lett. Country blues, rockabilly, brit és amerikai folk, R & B, country, boogie, rag és kuplé, illetve ezek elegye hallható az albumon a vendégelőadók és a meghívott családtagok részvételével, no, persze, Dave énekesi és slide-gitárosi főszerepével. A bluesos vonulatból kiemelkedik a fiatalon, agytumorban meghalt nővérével, Jo-Ann-nel 1988-ban duóban készített szuggesztív felvétel, a Ramblin’ Gal, mely country bluesban Dave lap-steel gitáron játszik a tizenkét húroson a maga énekét kísérő testvérével. Gospeles beütésű Tom Waits kitűnő dala, a Way Down In The Hole, Christine Collister énekével, Pete Filleul és Dave unplugged kíséretével. Az a Chris Barber pozanos Kelly egyedüli zenésztársa a Mr. Estes Said című bluesban, aki még Alexis Korner és Cyril Davis előtt tett fontos lépéseket Angliában, az akkor még kevésbé ismert blues elterjedésért. A ’60-as évek eleji brit R & B hullám idején Manfred Mann bandájában ismerté vált Paul Jones énekli és fújja Dave slide kíséretével Muddy Waters szerzeményét, a Too Young To Know-t, lenyűgözően. Ugyancsak a ’60-as évek eleji blueskorszak úttörője, Mick Jagger példaképe, Long John Bardly a gitárosa-énekese az ugyancsak duóban, Kellyvel előadott, unplugged hangszerelésű tradicionálisnak, a Take This Hammernek. A bluesok közül messze kiemelkedik Howlin’ Wolf, a chicago blues királyának egy 1969-es manchesteri koncertjén felvett hét és fél perces száma, Robert Johnson Dust My Bluesa. Az angliai koncertkörúton szereplő amerikai bluesfatert az a fiatal fehér zenészekből verbuválódott csapat, a John Dummer Band kísérte, ahol Dave Kelly pengette az üvegnyakú gitárt. Az ereje teljében levő fekete óriás, aki az évben Angliában teljesítményével megelőzte riválisát, a szintén ott turnézó Muddy Waterst, megmutatta a briteknek, hogyan kell bluest énekelni, harmonikázni. A folkos vonulatból a lemez egyik meglepetése Eric Ribb gitáros-énekes produkciója, a Needed Time londoni barátunk dobro kíséretével. A másik, általam szintén kevésbé ismert Keith Nelson bendzsós zenei teljesítménye mérvadó mind a Passing Through, mind a Sugar Babe, mind a címadó dalokban. Jól ismert ellenben Maggie Bell énekesnő számunkra, aki tavalyelőtt Jon Lord blues bandájával együtt lépett fel Pakson. Az énekesnő Gulf Coast Highway címet viselő szerzeménye az egyik legszebb country dal, amit valaha hallottam.
A papa gyermekei nem estek messze a fájuktól: hárman is szerepet kaptak ezen a kiadványon. A legidősebb fiú, Sam Kelly üti a dobokat a lemez felvezető rockabilly őrületében, nem is rosszul. Dave egyik lánya, Lil is szépen elénekel egy angol népdal adaptációt, de az igazi zenészutód a családban Homer Kelly-Tradant, aki nemcsak apja bandájának leszerződött basszerosaként dolgozik, hanem a frontvonalban is bemutatkozik az albumon: a Good Residence egy ragyogó, Fairport Convention hangulatú folk dal, melyben szólót énekel, mandolinon játszik a Collister – Filleul - Kelly papa alkotta trió kíséretében.
Dave Kelly összegező emléklemeze reméljük, nem hattyúdal lemez. Legalább is bízunk benne…
Hypertension-Music, 2013
Gróf István
Layla Zoe: The Lily
2013-11-27
A kanadai születésű Layla Zoe a finn Compo10 Blues Songwriting Competition 2006 évi megnyerésének köszönhetően számos meghívást kapott európai országok blues fesztiváljaira, klubjaiba. A németországi Grolsch Blues Fesztiválon 2009-ben lépett fel, olyan muzsikusokkal egyetemben, mint Joe Bonamassa, Beth Hart és Dana Fuchs. A Schöppingen városában adott koncerten Henrik Freischlader és zenésztársai alkották a kísérőegyüttesét. A fellépés nagyszerűen sikerült, így Layla és Henrik a közös stúdiómunka mellett döntöttek. Ennek első kézzelfogható eredménye Zoe két éve kiadott Sleep Little Girl című lemeze volt, mely az énekesnő pályafutását új szintre emelte. A hazájában a „Darling Of The Blues”-ként becézett Layla következő hanganyagát, a The Lily-t szintén a kitűnő német gitárossal készítette el. A nyár végén megjelent albumon, csakúgy, mint a megelőzőn, Freichlader vállalta magára a zenei részt, Zoe pedig a szövegekért felelt. Az önéletrajzi ihletésű, személyes hangvételű szövegek az élet szép és sötét oldalát egyaránt megvilágítják. A tizenegyszámos lemezen két feldolgozás, az afroamerikai vallásos népdal, a Glory, Glory, Hallelujah a capella előadása, és Neil Young emblematikus, felejthetetlen dala, a Hey Hey My My is helyet kapott. „Jobb kiégni, mint elszürkülni” - énekli végtelen érzelmekkel átitatva Layla ez utóbbi szerzeményben, aki, az előéletét ismerve, fantasztikus énekteljesítményét hallgatva, hál’ istennek mindkét sorsot elkerülte. A gitár, a basszusgitár és a dob sávokat Henrik Freischlader játszotta fel, míg a Hammond orgona mögött a hazánkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő muzsikus jelenlegi együttesének tagja, az autodidakta zenész, Moritz Fuhrhop ült. A The Lily CD formátum mellett, a soul, a blues, a rhythm and blues nagyasszonya, Etta James által sikerre vitt I'd Rather Go Blind-del kiegészítve, dupla LP-n is megjelent. Közelednek az ünnepek, de még nem késő felírni Layla Zoe hetedik lemezét az ünnepi kívánságlistára!Cable Car Records, 2013
hoati
J.T. Lauritsen & Friends: Play By The Rules
2013-11-11
J.T. Lauritsen, a nyüzsgő skandináv blues szcéna jól ismert alakja négy év szünet után idén dobta piacra sorban a hetedik albumát. A Play By The Rules egyik része Norvégiában, a másik része pedig a memphisi Ardent Studio-ban került rögzítésre, de a hanganyag egészének végső keverését is a nagyhírű stúdióban végezték el. A zenei pályafutását tizennégy évesen kezdő norvég muzsikus a lemez feljátszására állandó kísérőegyüttesének, a The Buckshot Huntersnek a tagjait, valamint európai és amerikai zenészbarátait (Anson Funderburgh, Sven Zettenberg, Victor Wainwrigth, Billy Gibson, Teresa James, …) kérte fel. Az elhangzó dalokban számos műfaj, a blues, a soul, a rock ’n’ roll és a zydeco képviselteti magát, ennek megfelelően a végeredmény egy ezer színben pompázó zenei tabló lett. A hangszerelési ötletekkel teli albumon Lauritsen három saját szerzeményt jegyez csak. „Ha ide jössz lemezt felvenni, valami jó történik veled.” - nyilatkozta az ismert blues szakíró, Robert Gordon az 1966-ban létrehozott memphisi stúdióról, ahol többek között megfordult B.B. King, Robert Cray, Bernard Allison, a ZZ Top és a néhai Albert Collins is. Aki egyszer is meghallgatja a két nap leforgása alatt rögzített albumot, meggyőződhet róla, hogy igaza van.Hunters Records, 2013
hoati
Studebaker John’s Maxwell Street Kings: Kingsville Jukin’
2013-10-09
A Chicagóban született Studebaker John Grimaldi hét évesen kezdett el szájharmonikán játszani, majd fiatal felnőttként egy koncerten annyira lenyűgözte az 1975-ben rákbetegségben elhunyt Hound Dog Taylor slide-gitár játéka, hogy maga is gitárt ragadott. Minden alkalmat kihasznált a zenélésre, és hamarosan a szeles város legkeresettebb kísérő- és sessionzenészeként tartották számon. Közben Hawks néven blues bandát alakított és mások számai helyett elkezdte saját szerzeményeit játszani. „Ha dalokat írok, akkor jobban érzem magam, és azt remélem, hogy akik hallgatják ezeket a számokat, azok is jól fogják érezni magukat.” - nyilatkozta. Lemezeket 1978 óta készít, melyeket olyan kiadók jelentettek meg, mint a Blind Pig Records, az Evidence Music és a Delmark Records. Új albuma immár a harmadik, amit az idén a hatvanadik születésnapját ünneplő Delmark adott ki. A lemezen zenésztársai, a régi barátai: a Muddy Waters utolsó együttesében szereplő ritmusgitáros, Rick Kreher, a The Mellow Fellow és a Chicago Rhythm And Blues Kings nevű formációkban is megfordult basszusgitáros, Bob Halaj, és a dobon játszó, de rádiós műsorvezetőként is tevékenykedő Steve Cushing voltak. A tizenhat darabban tetten érhető mindazok, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Mississippi Fred McDowell, Little Walter, de legfőképpen Hound Dog Taylor szelleme, akik valamelyest hatást gyakoroltak Studebaker Johnra. Az élettől dagadó dalok hallatán, a nyers slide-gitár- és szájharmonika játékot, a csontig lecsupaszított zenét kedvelők nem fognak csalódni, de a többieknek is érdemes egy próbát tenni a lemezzel.Delmark Records, 2013
hoati
John Primer & Bob Corritore: Knockin' Around These Blues
2013-09-24
Erőteljes, dögös chicago bluest hallhat a hallgató, ha beteszi a CD lejátszóba John Primer fekete blues gitáros és Bob Corritore fehér szájharmonikás idén nyáron a polcokra került közös albumát, a Knockin' Around These Bluest. A Mississippi államban született, de Chicagóban felnőtt, az idén a hatvankilencedik életévébe lépett Primer harmincnégy évesen már Willie Dixon híres együttesében, a Chicago Blues All Starsban szerepelt, majd Muddy Waterstől kapott muníciót további munkájához. A slide-gitározásra a blues király zenésztársa, Sammy Lawhorn tanította meg. Waters 1983-ban bekövetkezett halála után Magic Slim bandájában gitározott egészen 1992-ig, mikor szólópályára lépett. Az óta tizenhárom lemeze jelent meg, melyek közül több Blues Music Awards jelölést kapott. Corritore 1956-ban született a szeles városban, ahol Big Walter Hortont, Junior Wellst és Carey Bellt, a szájharmonika mestereit hallgatta évekig. Az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, itt hamarosan a helyi bluesélet vezéralakja lett. A Rhythm Roots All Stars nevű zenekarával olyan nagyságokkal jammeltek együtt, mint Bo Diddley, Jimmy Rogers, Honeyboy Edwards és Robert Lockwood Jr., a mai aktuális blues sztárok közül pedig Bob Margolin, Mud Morganfield, Barrelhouse Chuck és Junior Watson, hogy csak néhány nevet említsek.Ritka az az album, amelyen a legjobb dalok lassú, tizenkettes bluesok. Nos, ezen ezt kapjuk: a Little Walter által írt Blues And Lonesome-ban felidéződik Chicago South Side klubjainak, így a Theresa's Lounge-nek whiskygőzös, dohányfüstös hangulata, John Primer tekintélyt parancsoló slide-gitár és Barrelhouse Chuck könnyedén gördülő, de mégis kemény zongorajátékával. Ugyanez vonatkozik Robert Lockwood Jr., az első nemzedék blueszenészei közül a leghosszabb életet élt legenda Little Boy Blue címet viselő számára, ahol Primer nemcsak ragyogóan improvizál, hanem lenyűgözően énekel is. A lemezt záró Sam ’Lightnin’ Hopkins szerzemény, a Going Back Home úgyszintén csontig hatol. Ebben Bob Corritore két kőrre kap lehetőséget, majd Chuck mesterien teljesít zongoráján, hogy aztán a strófák előtt a két gitáros, John és Chris James is letegye névjegyét a rögtönzéseivel. Nagyszerű nóta Jimmy Reed dögös shuffle-ja, a The Clock, melyben Bob a brit blues fejlődésére nagy hatást gyakorolt Reed módjára a herfli felső négy lyukát fújja leginkább, a szám egyedi varázsát pedig a jellegzetes szaggatott ritmusú dobjáték adja meg. Corritore elemében van a hasonló ritmusú Cairo Bluesban ugyanúgy, mint a Harmonica Joyride című saját dalában. A pörgős, gyors bluesok jellegzetességeit kiválóan kiaknázta Willie Dixon számában (Just Like I Treat You) Bob Corritore a hajlékony, de mégis vastag szájharmonika-, Barrelhouse Chuck a virtuóz zongora- és John Primer az Elmore Jamest idéző slide-gitár szólójával. A Man Or Mouse-ban ismét Bob és Hohnerje a főszereplő, persze Primer férfiasan telt baritonja mellett.
Szerencse, hogy az urban blues megszületése és virágzása után fél évszázaddal, ilyen mesterek, ilyen mesterművekkel jelentkeznek.
Delta Groove Music, 2013
Gróf István
James Cotton: Cotton Mouth Man
2013-09-04
James Cotton hetvenhét esztendősen készítette el új lemezét az Alligator Records részére. Nem ez az első album, amit a független chicagói lemezkiadó megjelentetett tőle, hiszen a ’80-as években két szólólemezét (High Compression, Live From Chicago - Mr. Superharp Himself!) is kiadta, emellett Junior Wells, Carey Bell és Billy Branch társaságában főszereplője volt a kiadó egyik legismertebb produkciójának, a boltok polcaira 1990-ben került Harp Attack!-nak. Hosszú kitérőt követően három esztendeje a Giant című albummal tért vissza a Bruce Iglauer vezette lemezcéghez. Mivel 1994-ben gégeműtéten és sugárkezelésen esett át, az énekesi feladatot a zenész családból származó Slam Allennek kényszerült átadni a Grammy-díjra jelölt kiadványon. A tavasszal megjelent Cotton Mouth Man döntő részben a hatvankilenc éve a pályán lévő, hírnevet Howlin' Wolf és Muddy Waters együtteseiben szerzett Cotton saját vagy társszerzővel írt dalait tartalmazza. Az album a Darrell Nulisch által énekelt címadó darabbal indul. Az Anson Funderburgh and the Rockets, a Ronnie Earl & the Broadcasters nevű formációkban és James Cotton turnézenekarában is megfordult, szólólemezeket a ’90-es évek elejétől készítő Nulisch énekhangját további öt dalban hallhatjuk. Mellette a mikrofont Keb’ Mo’ két, míg Gregg Allman, Warren Haynes, Ruthie Foster és Delbert McClinton egy-egy szám erejéig kapta meg. A tizenhárom szerzeményt felvonultató album legmegindítóbb dala a Bonnie Blue című akusztikus blues, melyben a legendás szájharmonikás a lemezen egyedüliként énekel, őt a kanadai Colin Linden rezonátoros gitáron kíséri. James Cotton friss hanganyagával nyilvánvalóvá tette, hogy hiába közeledik a nyolcadik ikszhez, továbbra is keményen dolgozik, esze ágában sincs visszavonulni. Magam részéről megelőlegezek egy, a blues körökben legrangosabb elismerésnek számító Blues Music Awards trófeát az önéletrajzi ihletésű felvételeket is tartalmazó lemeznek.Alligator Records, 2013
hoati
David Egan: David Egan
2013-08-28
Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat. A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével. A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!Rhonda Sue Records, 2013
Gróf István
Little Mike & The Tornadoes: Forgive Me
2013-08-16
Mike Markowitz, művésznevén Little Mike tinédzserként szerette meg a blues muzsikát, példaképének Muddy Waterst tekintette, akiért képes volt akár százötven mérföldet is utazni. A Little Mike & The Tornadoes nevű zenekart 1978-ban hozta létre, melyet előszeretettel „working class band”-ként aposztrofál, ugyanis az együttes valamennyi tagja büszkén vallja, hogy munkásosztálybeli családból származik. Újonnan kiadott, Forgive Me című albumuk kilenc Markowitz szerzeményt tartalmaz, míg a The Tornadoes tagja, Troy Nahumko két zenekari darabot jegyez. A gitáros egyik dala a nyitó Opelousas Rain, ami a Fool Too Long, a You Don’t Love Me és a My Little Therese című számokkal egyetemben a lemez gerincét alkotja, a másik a középtempós The Hit. A Tell Me Baby ritmusa, dallamvezetése az 1956-ban született, Muddy Waters által sikerre vitt Got My Mojo Workinget juttatta eszembe. Ez idáig olyan muzsikusok szerepeltek az 1990-től megjelenő albumaikon, mint Pinetop Perkins, Hubert Sumlin, Paul Butterfield, Ronnie Earl és Big Daddy Kinsey, most Sonny Rhodes, Warren King, Jim McKaba és Ace Moreland került meghívásra. King vendégszereplése azt jelenti, hogy a felvételek rögzítésére valamikor az elmúlt évtizedben került sor, hiszen a számtalan formációban megfordult, a Kingsnake Stúdióban hangmérnökként dolgozó gitáros 2010 januárjában elhunyt. A lemez erénye a lebilincselő tartalom, a kellemes hangzás mellett az, hogy hűen és izgalmasan idézi meg az ’50-es évek chicago bluesát. A Little Mike & The Tornadoes nyáron az Egyesült Államok délkeleti részén és Európában turnézik. Remélem hazánkba is ellátogatnak egyszer.ELROB Records, 2013
hoati
Dr. Wu’ and Friends: An Evening with Dr. Wu’ and Friends
2013-08-04
A Dr. Wu’ név Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A 2002-ben létrejött formáció elnevezését a ’60-as évek végén alakult, de kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is működő jazz-rock együttes, a Steely Dan egyik dalából kölcsönözte. A két zenészbarát Buddy Whittingtonnal és együttesével, valamint a szájharmonikás Gary Grammerrel kiegészülve tavalyelőtt egy forró nyári este a Texas állambeli Fort Worthben szabadtéren adott koncertet, mely rögzítésre, majd kiadásra került An Evening with Dr. Wu’ and Friends címmel. Az élő fellépés repertoárja a nyitó I’m A Man című Bo Diddley szerzeményt leszámítva két korábbi stúdiólemezük, a “Texas Blues” Project és a Texas Blues Project Vol. 2 számaira épült. Jim Ashworth, Bryan Freeze és a többi közreműködő is kiváló zenész, közülük számomra a legkiemelkedőbb teljesítményt Buddy Whittington nyújtotta. Ahogy a kissé kövérkés, rövid, tömzsi ujjú muzsikus gitározik, azt tanítani kellene. Az énekesi feladatot Ashworth, Freeze és ’Mouse’ Mayes mellett javarészt a brit blues atyjaként számon tartott John Mayall zenekarában 1993 és 2008 között tevékenykedő Whittington látta el. A közel hetvenpercnyi hosszúságú hanganyag utómunkálatait Bryan Freeze végezte. A koncert képanyagát bonus DVD-én mellékelték a CD-hez. A képi rész nem feltétlenül csúcskategóriás, senki se számítson óriási apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott koncertvideóra, de ez nem is probléma, hisz ehhez a zenei irányzathoz a földközeliség illik.Szerzői kiadás, 2012
hoati
Buddy Guy: Rhythm & Blues
2013-07-28
Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel - a Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Badben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Brad Vickers & His Vestapolitans: Great Day In The Morning
2013-07-21
Brad Vickers azon kevés muzsikusok egyike, aki nem a régi lemezek hallgatásával tanult, hanem közvetlenül a mesterektől leste el a műfaj csínját-bínját. A blues zenével tizenkét éves korában ismerkedett meg. Pályafutása során játszott Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry, Odetta és Rosco Gordon együtteseiben. A legnagyobb sikert Pinetop Perkins oldalán érte el: a két éve elhunyt zongorista Born In The Delta és Ladies Man című albumait, melyeken a Long Islanddon felnőtt Vickers is közreműködött, Grammy-díjra jelölték. Szólólemezeket 2008 óta készít, az áprilisban kiadott Great Day In The Morning immár negyedik a sorban. Az album dalai magukba foglalják a blues, a folk, a ragtime és a roots muzsikát, de a rock ’n’ roll elemei sem hiányoznak belőlük. Nincsenek döngő ritmusok, kemény alap, gitártépés - a hallatlanul jól megírt szerzemények, saját arcra formált feldolgozások sokkal inkább idézik a ’30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát. A lemezen vendégként szerepelt két énekesnő, Christine Santinelli és Gina Sicilia, valamint a felvételeken nagybőgőn, mandolinon és percussionon játszó, a produceri feladatokat is ellátó muzsikus, Dave Gross. A záró tétel, Hart Wand szerzeménye, a Dallas blues tavaly digitális formában már kiadásra került abból a célból, hogy a száz éve született dal megvásárlása után befolyt összeggel a rászoruló blues zenészeket, azok családjait támogassák a Blues Foundations H.A.R.T Fund. alapítványon keresztül.ManHatTone Music, 2013
hoati
Lovely Days fesztivál Wiesenben
2013-07-17
Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.
Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
