Jambalaya
TV felvétel
2014.04.30.


Tátrai Trend
2014.04.17.


Stoned
vendégek:
Somló Tamás, Fekete Jenő,
Szabó Tamás
2014.04.18.


Tűzkerék xT
vendég:
Szagán György

2014.04.18.


Capriccio
vendégek:
Török Ádám, Tátrai Tibor,
Németh Károly
Zsebrakéta
vendég:
Hanna
2014.04.19.


Éles Gábor
2014.04.21.


Mojo Workings

vendégek:
Long Tall Sonny
Pengő Csaba
Mezőfi István

2014.04.25.


Fekete Jenő -
50. születésnapi
Muddy Shoes
koncert és jam

2014.04.26.


Ajánlott albumok

Blues Brigantik
Blues Brigantik
Balatonfalva
Deák Bill Gyula
Deák Bill Gyula
Mindhalálig blues
John Mayall
John Mayall
The Turning Point
Southpaw Steel 'n' Twang
Southpaw Steel 'n' Twang
Hale´s Pleasure Railway
Tweed Funk
Tweed Funk
First Name Lucky
Jimmy D. Lane
Jimmy D. Lane
Long Gone
Johnny Drummer
Johnny Drummer
Bad Attitude
Luther Allison
Luther Allison
Reckless




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Névjegy

A „Mojo Workings”
2014-04-05


Csak azt mondom, ne menjen a kikötőbe.
Már ha egy ilyen finom úr megfogadja egy ilyen magamfajta semmirekellő szavát, meg is hajolok, így ni. Jó, hogy a missust kint hagyta, teázzon csak a teraszon, nem való ilyen finom nőnek még ez a bár se, pedig, ne foglalkozzon dadogós Perryvel, még mindig ez a legfinomabb hely a városban, azt mondom, ki se mozduljanak a hotelből, nem olyan idők járnak manapság.
A kikötő, meg az az új banda, na persze. Hogyne hallottam volna róla, mindenki erről beszél, de az még magának ne jelentsen semmit, attól még arra figyeljen, amit mondok. Éppen azért beszél mindenki erről a bandáról, mert a kikötőbe még egyszerű fehér embernek sem ajánlatos betenni a lábát, nemhogy zenebonálni, nemhogy bluest. Egyszer játszottak ott fehérek, de az a tengerészgyalogság fúvószenekara volt a Nagy Háború végén, mikor a fiúk hazajöttek Európából, azóta viszont senki, az meg ugye nem ma volt. A válságba tönkrement a hajózás a Mississippin, minden boldogtalan idejön, hogy talán a tengeri hajókra felveszik, vagy lesz valami pakolnivaló. Aztán inni kezdenek, bandákba verődnek, a szesztilalom óta csempésznek is, mert azt mondják, abban még van valami pénz, csak hát éppen azért meg több vér is folyik közben, mint amennyi hordócskát meg üveget át tudnak vinni a vámon, főleg ha Papának nem adnak belőle sápot, ami különösen ártalmas volna az egészségre.
Az az egyetlen pimasz kis gazember élte túl eddig, bár az is csak egyszer próbálta. Állítólag megunta, hogy csak zsebes kis strici a dokkok környékén, tucatból senki, kivéve, hogy fehér. Szóval ő alapította a bandát, amit keres. Állítólag Papa emberei kivitték az északi szeméttelepre, ami tulajdonképpen a mocsár partján van, és mivel korábban ez a kis bolha már megnevette Papát, az öreg személyesen is részt akart venni a kivégzésén. Ennek persze a tökmag nem örült, mivelhogy sok mindent beszéltek a Papáról, hogy nem véletlen uralkodik a New Orleans éjszakáján már negyven éve. Ami pedig, mint tudja, a világ legnagyobb kikötője, és ennek a királya Papa Mandingo. Mert a népek szerint holtakkal cimborál, és értett a varázsláshoz is, joruba pap volt, a mojo mestere, a szigetek varázslói állítólag megválasztották vezetőjüknek, sőt, azt is beszélték, sosem alszik, mert már maga is régen halott. Azon a szeméttelepen végzi a sok sötét disznóságot az olyanokkal, akik nem tartják be az egyébként egyszerű szabályokat. Például, és elsősorban, hogy mindig add meg Papa részét az üzletből.
Tehát ott ült a nagy kövér varázsló egy trónuson, a szeméttelep közepén, és már rángatták is elé a pimasz kis ficsúrt. Ki kéne vágnom a szívedet, kezdett bele Papa, mire a bolha közbevág, kivágom én magamnak, aztán előveszi a szájharmonikáját, és játszani kezd. Tudni kell, hogy két dolog bosszantotta különösen Papát élete során, egyik, ha a szavába vágnak, másik pedig, ha fehérek játsszák a feketék zenéjét, mindig azt mondogatta, ő se árul Bibliát, a fehérek se próbálgassák a bluest, és béke lesz.
Ha mégis kimegy a kikötőbe, hogy felvegye őket, azzal a tölcséres masinájával, persze én megértem. Ha Papának elég jó volt az a szájharmonikázás, hogy a tökmag túlélje az estét, és nemcsak hogy megtartsa az üzletét. Persze több csempészetről szó sem lehetett, csak azt a pár csoffadt kikötői lotyót tarthatta meg, magunk közt szólva, kicsit hirtelen kezűen boronálja az életüket, dehát mit lehet tenni, az a hivatás sem könnyű kenyér. Elég az hozzá, hogy nem csak hogy egy darabban maradt azon az estén, meg az utána következőkön is, hiszen nem piszkálják az embert mások se a kikötőben, ha tudják, hogy Papának tetszik, ahogy zenél, hanem még bandát is alapíthatott. Bár erről nem biztos, hogy szó volt aznap éjjel a szeméttelepen, végül mégis összeállt az a csupa fehérekből álló banda, amire még maga is kíváncsi, pedig látom, ha nem is külföldi, de jó messziről jött.
Nem volt persze tülekedés, sok embert nem talált az új bandájába, akivel bosszanthatta a helyieket, éppen csak kettőt. Úgy gondolta, bár ezt azért tényleg már csak magában, pedig a szájára sose tudott lakatot tenni, hogy ő még Papánál is jobban ért a blueshoz, szóval szigorúan válogatott, elhiheti. Már persze ha azt a dolgot válogatásnak nevezhetjük, hogy egyszer felutazott a folyón valami nagynénjéhez, és a porfészekben, ahol kiszállt, a kocsma tornácán belefutott a másik két bandatagba, akik éppen ott gitározgattak. Körülöttük nagy csomó fekete idénymunkás, mert ilyet még ők se láttak. A zene viszont működött.
Az egyik, aki a szólót vitte, néhány éve nálunk is járt, híres bunyós volt, igazi ír fajú rettenet, miután kezdte elveszíteni a meccseit, a pénzét is a kártyán, hogy teljes legyen a dolog az ivásra is még jobban rákapott, mire ott a tornácon gitározott már filléres senki volt, és éppen a felesége meg az öt gyereke elől szökött meg néhány hete vagy hónapja. Egy német kísérte, nem is gondolná, persze nem olyan, mint akikkel harcoltunk. A családja már régen itt élt Oklahomában, csak hát a válság elvitte a farmjukat, aztán ők is Kaliforniába mentek. Kivéve ezt a bolondot, mert úgyis afféle mérnök volt, soha nem érdekelte a föld, mondjuk ezt meg is értem. Inkább a vidéket járta az aratási idényben és cséplőgépeket szerelt, gondolta, majd ezt csinálhatja tovább. Kaliforniában meg nincsen blues. Mert ez a német, hiába figyelmeztették, meg utálkoztak vele a többi fehér népek, a négerek gépeit is javítgatta. Mert azok cserébe megtanították bluest játszani, amit annyira szeretett. Aztán mikor mindenki tönkrement a vidéken és a banké lett az összes föld, lejött még délebbre, hogy majd itt keres munkát. Kosztért-kvártélyért szerelgette az elromlott gépeket, amiből viszont errefelé sincs sok, meg zenélt, úgy találkozott az írrel is, aztán mikor meglátta őket a tökmag, tudta, hogy meg is van a banda, amivel Papát bosszantani fogja, nem kell tovább keresgélni.
Ennek két éve, azóta járnak csodájára a népek a kikötőben. Általában a Szukaketrecben szoktak játszani, ami, magunk közt szólva, egy kupleráj. A szájharmonikás is ott bérel szobákat a lányainak. meg már ott lakik az ír is, meg a családja, mert az asszony végül csak megtalálta, aztán ideköltözött a gyerekekkel. Meg a német is, aki összeállt egy mulatt lánnyal, aki állítólag Papa unokája, de ezt nem firtatja senki, amúgyis mindegy, mert a kikötői lányok fele Papa unokája, de ebben állítólag van varázslóvér is, én nem tudom.
Egyszer hallottam a zenéjüket, azt mondanám, inkább régi dolgokat játszanak, nem ezt a sok mostanában divatos flancot, már ha érti, mire gondolok. Végülis van az a pénz, amiért elkísérem holnap este a Szukaketrecbe, még a masináját is segítek cipelni, ilyet még úgyse láttak ott a népek. Csak két feltételem van, azt a finom hölgyikét, a maga missusát legalább hagyjuk itt, nem való neki a kikötő, maga meg öltözzön át kissé, mert ebben a selyem mellénykében akkor is ki fogják rabolni, ha velem van, hiába vagyok Papa Mandingo tizennegyedik fia, vagy a tizenharmadik.

1931

A novella szerzője: Horváth László Imre


Száztizenöt éve született Sleepy John Estes
2014-01-25


Száztizenöt éve született a gitáros, énekes és dalszerző Sleepy John Estes. A Blues Hall Of Fame tagjai közé beválasztott muzsikus nem volt különösebben jó gitáros, az erőssége a rendkívül kifejező hangja volt. Énekét Big Bill Broonzy a „blues kiabálásának” nevezte.

Sleepy John Estes (eredeti neve: John Adam Estes) 1899. január 25-én Tennessee államban látta meg a napvilágot. Apja bérlőként dolgozott egy farmon, nem messze Ripley-től, ahol Estes világra jött. Hat esztendős korában baseballozás közben megvakult jobb szemére, ezért érdeklődése a zene irányába fordult. Családjával 1910-ben Brownsville-be költözött, ahol hamar nagy népszerűségre tett szert. Ezekben az éveken ismerkedett meg, majd kötött életre szóló barátságot James ’Yank’ Rachell mandolinossal és Hammie Nixon szájharmonikással. Hárman leginkább a ’20-as években játszottak együtt, de felléptek az 1964-es Newport Folk Festivalon is. Estes pályafutása során felvételeket készített a Victor Records, a Bluebird Records, a Decca Records, a Sun Records és a Delmark Records részére. Dalai saját tapasztalatain alapulnak, önnön életéről vagy brownsville-i személyekről szólnak, ezáltal betekintést enged a múlt század első felében élt feketék tragikus sorsába. Legismertebb szerzeményei a Diving Duck Blues, a Milk Cow Blues, a Someday Baby Blues, a Drop Down Mama és a Floating Bridge, melyeket fekete és fehér blues- és rockzenészek sokasága vett fel repertoárjába. Pályájának két kiemelkedő korszaka volt: a ’30-as évek második fele, amikor Chicagóban élt, és a ’60-as évek Bob Koesternek köszönhetően. Ez utóbbi időszakban az American Folk Blues Festival sorozat keretében többször járt az öreg kontinensen, és ünnepelt vendég volt a legendás Ann Arbor Blues Festivalon. Sleepy John Estes-t nyomorúságos, víz és áram nélküli kunyhóban, 1977. június 5-én érte a halál. Fejfáján a Someday Baby Blues című dalból kiragadott idézet (…ain't goin' to worry Poor John's mind anymore) olvasható.

Ajánlott albumok:
The Legend of Sleepy John Estes (Delmark Records, 1962)
Broke and Hungry (Delmark Records, 1963)
Brownsville Blues (Delmark Records, 1969)
First Recordings with Yank Rachell & Noah Lewis (JPS, 1994)

hoati


Oláh Andor (1966 - 2013)
2014-01-05


Karácsony előtt öt nappal jelent meg az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, hogy negyvenhét éves korában elhunyt Oláh Andor szájharmonikás. Perceken belül körbejárt a hihetetlen hír, a döbbenettől meglepődve reagáltak a kommentálók, barátok, ismerősök, zenésztársak és rajongók. Andor élete és alkotóereje teljében, jövőbeli tervek sokaságával lépett át egy másik dimenzióba. Nagyszerű zenész és szervező volt egy személyben. A magyar blues egyik központi alakja, zenekara mellett működtette a Jamboree Guru Produkciós Irodát és a Blues Patika Közhasznú Alapítványt. A Blues Patika Jamboree, a Sziget Fesztivál blues színpada, a bajai Idill Jazz & Blues Napok szervezése, a Blues Patika Életműdíj létrehozása fűződik több más mellett nevéhez. Élénk fantáziáját, eredeti ötleteit nem csak harmonikajátékában, hanem írásaiban és kedvenc hobbijában, a sakkozásban is kamatoztatta. A hangszert, bár ezt kevesen vették észre, „balkezesen”, azaz a többi herflistől eltérően megfordítva használta. Magától kezdett szájharmonikázni, senki nem tanította. Egy interjúban arra a kérdésre, hogyan használja a hangszert, a következőt válaszolta: „Mindenhogyan használom, nincs ilyen vagy olyan. Arra kell törekedni, hogy a hangszert teljes mértékben kihasználjam. A hangkészletét és terjedelmét egyaránt. Valamint a torok adta „effekteket”, de ezek „titkos dolgok…” Játékába becsempészte a magyar és cigány népzene elemeit, így frissítve, megújítva a delta blues ősi hagyományait. Igazi színes egyéniség volt tarka nadrágjaival, extrém öltözködésével. A pörgés és a dzsembori az a két szó, ami Andorral kapcsolatban eszembe jut. Gyors, hadaró beszéde örökre itt cseng a füleimben. Felesége Nikoletta, és két fia, Ábel (hat éves) és Soma (négy éves) nélküle állta körül a karácsonyfát.



Életútja

Oláh Andor 1966. április 16-án született. Az általános iskola második osztályától zongorázni tanult másfél éven át. Próbálkozott furulyával, tangóharmonikával, végül a szájharmonikánál kötött ki. Elmondása szerint a rádióban hallott először bluest: ’Harmonica’ Phil Wiggins játéka ragadta meg, akivel később egy drezdai bluesfesztiválon személyesen is találkozott. 1989-ben lett a debreceni Ölveti Blues Band tagja, velük nyugaton utcazenélt, majd idehaza klubokban, fesztiválokon léptek fel. Ekkoriban született Boros Györggyel közös dala, a Pocsolyába léptem. 1990-ben a Takáts Tamás Dirty Blues Bandhez csatlakozott és Debrecenből a fővárosba költözött. Az ország egyik legnépszerűbb bluesegyüttesében élte át a műfaj magyarországi fénykorát.
Közben bejárta az Egyesült Államok blueskocsmáit, helyi, autentikus előadókkal zenélt együtt. Hazatérve megalapította a tizenhárom évig működő Dr. Valter & The Lawbreakerst, amellyel Európa-szerte felléptek, játszották a múlt század '20-as éveinek delta bluesából táplálkozó zenét. A Dr. Valter formáció felbomlása után az amerikai Big Daddy Wilson és a német gitáros Wolfgang Feld társaságában játszott a Mississippi Grave Diggers névre keresztelt zenekarban. Ez a csapat később az ugyancsak amerikai Karen Carroll állandó magyarországi kísérője lett.
2011-ben korábbi zenésztársával, Gál Csaba ’Boogie’-val az ún. „electro nu blues” stílust követő Mississippi Big Beat együttest hívta életre. Egy izgalmas, új, de egyben régi világba vezetett be bennünket a hazai blues színtér lassan már veteránjának számító szájharmonikása. A csapat sajtóanyagából idézve: „A magyar electro szcénából importált zenész producerek összeálltak az alkimistákkal, akik a rap szlengjével, a népzenék nektárjával, a Big Beat ritmusával érkeztek, és jól összekeverték ezeket a blues kormos fazekában, amibe véletlenül beleesett egy kis varázsgomba is, és máris kész a Delta Disco! Oláh Andor és Gál Csaba ’Boogie’ több mint húsz éves koncertező múltjuknak és zenekaraiknak köszönhetően közelebb hozták a közönség számára a blues nálunk addig még ismeretlen, fekete gyökerű alapjait. Utat nyitottak számos hazai fiatal nyomukba lépő bandának, előadónak is. A mostani felállás a bluesban eddig összegyűjtött ismeretek és a mai kornak megfelelő, friss hangzásvilág ötvözetét hozza létre. Az elektronikus zenei háttérről az egyik szerző, Máté Szabi, és Dure hivatottak gondoskodni. Az új tag, Jancsovics Máté dob játékával izgalmasabbá teszi a muzsikát. A Mississippi Big Beat elkezdte és folytatja a blues műfaj modernizálását, a blues alapokat elektronikus alapokkal és effektekkel turbózza fel, és repítik az 1920-as években született nótákat a mai hangzásvilágba.”
Ez az együttes tette közzé Oláh Andor utolsó felvételét is, aki őszi londoni útja alkalmával a Mississippi Big Beat 2014-es fellépéseit szervezte, lemezkiadókkal tárgyalt. Ha lesz is folytatás, az nélküle, de biztosan az Ő szellemében valósul meg. Legyen Neki könnyű a föld!
Búcsúztatására az óbudai temetőben került sor 2014. január 3-án. Utolsó földi útjára a családtagok, rokonok mellett több százan, barátok, ismerősök, zenésztársak, a koncertjeire járó közönség kísérte el.

Szöveg: Nemes Nagy Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)


Blues van, babám - Közjáték (5.)
2011-12-19


Már megint elmúlt egy éjszaka. Csak rajzoltam, miről álmodtam, csak leírtam, amit gondoltam. Megint erre szállt az a hajó a szélben, már megint zöld volt a sárga és piros a kék. A Mária utcai tivornyatórium másik végében Dj Ramses Hoppa alussza a nyugtalanok lehető legmélyebb álmát, vagy egy hete itt van már a héder, hangos szó még nem esett, csak vagyunk, mint a gyöngyök Isten cserepes tenyerén, testvérem ő nekem, hogyne volna itt a helye a főhadiszálláson, ha bármikor…
Ő az egyetlen dj, akinek a muzsikáját gond nélkül be tudom fogadni. Még akkor is, ha hatalmas acid basszusokkal bombáz, hozza a nyolcvanas évek amszterdami hangrobbanásának emlékeit, amiből én csak a teuton válfajt ismertem és voltam bátor anno sugárban okádni a dobgépek digitális dorbézolásától. Aki tehetséges, az nagyon az. Folyékonyan beszél zenéül és emberül, ennél több még akkor sem kell, ha valaki amszterdami létére jobban csipázza Budapestet, mint Rotterdamot netán Hágát. Amszterdami vagyok, nem holland - közli oda mosolyogva, ha ilyesmiről faggatják.
Mire megöregszem, lepkegyűjtő leszek, barátokat és szerelmeket tűzök a gombostű végére, szépen lajstromozott kollekcióm lesz. Jó itt a Világ Köldökén ücsörögni ebben a fehér lótusz - fotelben, hagyni, hogy a zene sodorjon, soha meg nem unható felhőfiesta. Miközben a velem egyidős kispályások és nagyágyúk egyre vadabb meneteket birkóznak Herr Halálfélelemmel és Fraulein Aggodalommal, mind jobban szórakozom eme bolhacirkuszon. Tanulságos hangyahadgyakorlat, sajtó mortale online. Minden nap új ízt csempész szájpadlásomra, újabb vajszínű árnyalat az éjféli őrjáratok vásznain.
Volt időm megszeretni saját hangjaimat és szavaimat. Ha valami életben marad ezen a vincseszteren, az már érvényes. Dicsérhetik, szidhatják, már mindegy. Úgyis megtalál mindenkit minden, amit magához vonz. Miért volna fontos, ki mit tart (netán ír vagy mond) felőlem, és teszi ezt mekkora példányszámban? Hiúnak lenni macerás dolog, bíbelődős műfaj, nem sajátom nekem.
Az Univerzum tökéletes alkotás, én meg tükörképe volnék. Jól metszett kristálytükör.
Lázasan lüktető agy már nem dorombolja átkait, ha figyelmen kívül hagyom szerfelett nagy elszánását, hogy korlátozzon e tökéletes lét tökéletes átélésében. Kikopott belőlem az a nagy taníthatnék is immár. Gyógyítani pedig pláne, csak ha valóban fontos.
Pompás társaságban forgok napra nap.
Senki nincs, akit jobban értenék, mint magam, és aki jobban értene engem, mint én.
Blues van.
Blues van, babám…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Bende és a Black & Blue Cafe
2011-11-28


Ritkán lesz hirtelen annyira magányos az ember fia, mint amilyen én lettem 2007. augusztus 6-án délben, amikor épp esedékes agglegénykonyhászati remekemet toltam a mikrohullámúba. Szenvtelen hang közölte a Kossuth Rádió Déli Krónikájában, hogy meghalt Daczi Zsolt, a Bikini gitárosa.
Drága Bende, hát hír belőled, ha már a zenédből nem is, de távozásodból mindenképp. Köptem volna szívem szerint egy nagyot, vagy üvöltve káromkodom, de nem mégsem. Amikor hiányod rajtam ütött, rögtön az jutott eszembe, este már ott bazseválsz a Black & Blue Cafe-ban a többi jelentős arcozattal kedvedre. Betegség gyötörte tested többé nem lesz akadály, hogy megszólaljon kezedben a száraz fa, hogy lángot vessen a hegedű…
A nyolcvanas évek végét írtuk, amikor ügyletben ücsörögtem a Polip magazin szerkesztőségében. Úri meló volt, zenét kellett hallgatni napszám, friss demókat, miket behordhattam a Garázsba, Nagy Feró rock and roll show-jába, ahol a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség kitüntető figyelme mellett csöveseknek és egyéb nehéz életűeknek szórta az igét a Nemzet Csótánya, ki ekkor még leginkább liberális pelenkában szántotta a világot jelentőket, hol volt még akkor a későbbi vérmagyar celeb!
Szóval ücsörgés, bagó, slágerlista - böngészés, mikor nyílik az ajtó, amin két viharvert figura távozik bé, és kollégámat keresik, hogy demót hoztak. Tekintetükben vidéki bizalmatlanság, Kiskunhalasról avázkodtak elő ide a Nagy Faluba, a sáncok mögé. Egyikük, Óbert Tibi, volt a Rolls egykori dobembere, aki elkísérte első világhódító útjára Daczi Zsoltot, akinek a Polimer kazetta bizonysága szerint úgy szólt kezében a gityó, mint a legnagyobbakéban.
Zavart, kusza, kapkodós duma volt, gyorsan találtunk a formációnak nevet (Mylady), löktem néhány tippet, hová lehet még bedzsanázni ezzel a zeneanyaggal, aztán ők léc, long live rock and roll…
A rádió négyesben épp a finnyás ízlésű zenei szerkesztő Pálosi Pista bűvölte a szalagokat, és közben hevesen jegyzetelte szóban, melyik motívumot ki honnan nyúlta. Na ja, a szöveget írják, a szobrot faragják, a zenét meg szerzik, s mint a korabéli zenészmondás tartja, Beethoven óta minden hang foglalt…
De Bende kazettája még Pálosi mester szűrőjén is gond nélkül átcsúszott, Ferónak és hadsegédjének, Szűcs Frédinek is igen tetszett, adásba is került legott.
Repülőrajt.
A követező körben már a Bikini gitárosaként láttam viszont őt. Németh Lojzi épp Nagy Feró segedelmével csípte őt ki magának.
Dumálni többet nem nagyon dumáltunk. Bende volt a hallgatag rock and roll lovag, valami alap bizalmatlanság álarcát hordta, gyorsan és sikeresen sokat ivott, leginkább a Tüzes Vízben, hol a metálmandrók dajdajoztak, ha tehették, s miért ne tehették volna.
Legközelebb akkor sodort össze minket a jósors, midőn Kalapács Józsi készült Isten hozott holnap címen korongra venni férfikora rock and roll-ját, ahová Bende is hivatalos volt, mint hard disk recorder tulajdonos húrforgató és komponista. A szövegeket én követtem el, tarsolyomban a Tátrai Band Mexicano-jának ajánlólevelével.
Nem metált, elegáns macsó rock and roll lemezt álmodtunk világcsavargó szövegekkel Ilonatelepen egy romlott autó lerakat irodájában Zserbóval közösen, aki akkor már megjárta az Eddát és a glam supergroupnak készülő Fixet is. De nagyon döcögött a négyszögletű kerék, Mr. Mortillo bizonytalan volt, csak tutira akart menni, örökké belepiszkált a vakerokba, hogy ő aztán tudja, mitől döglik az a légy.
Csak a meló nem halad, egyébként hibátlan volt a fennforgás.
Ilonatelepről viszont Bende elhozott a Boráros térig, végre duma, végre orbitális röhögések. Ekkoriban hozta össze a Kyru Gotta Humble-t a „Bolond” Kováccsal és Kyruval, nagyon nagy blues - funk - rock, el is eresztettem a tollam rendesen. Bende parányi kecójában a hálószobában ment a toroktornászati formagyakorlat, a konyhában mely az előszobából nyílott, Kovács úr maga rottyantotta a resztelt májat ezerrel, én meg csak ültem pöfékeltem és reszeltem a szavakat, ha úgy hozta a prozódia.
Nagy idők voltak. Daliás bolondériák, álomporos nekirugaszkodások, felleghajtó fellángolások. Tartott, amíg tartott, gyorsan ellobbant. Nem volt köztünk igazi szervezőember, kilincsre járó vagabubd, aki cipelte volna Danubiustól BMG-ig a stájszot, csak basevisták voltunk, éhenkórász rablólovagok, eladhatatlanul szabad lelkek, akik bármikor belehalnak egy codába, de a píárpityuk és marketingmacák cápavilágában esélyük sincs a túlélésre.
Eccerre két lemez fürdött be. Kalapács hirtelen fordulattal tudatta velünk a sajtó hasábjain, hogy a közös tündöklés helyett inkább fölénekli a nulladik Pokolgép albumot, isten vélünk édes piroskák. A Kyru Gotta Humble is befuccsolt még a start előtt, három nótára futotta belőlünk mindössze. Kár volt érettünk, de most már annyira mindegy. Megvolt a cimboraság, és én már akkor is tudtam, ez a fontos, nem a MAHASZ lista meg az Arany Zsiráf.
Bende Tahiba cuccolt ki egy faházba, pincében stúdió pöpecbe, teraszon meg napsütéses vakerok, körülöttünk Duna - kanyar, leszállópálya Bikini és Tirana Rockers dorbézok után, még kecskét is akart Túró kutya mellé, hadd legyen sűrű az állatkert a birtokon.
Túró csodalény volt. Bende imádta. Legnagyobb mutatványa az volt, hogy addig nyalta körbe - körbe farmerom cipzárját, amíg erekcióm nem lett. Szerinted, mennyit röhögtünk ezen nem kicsit?!
Aztán már csak hírek, hogy nagyon beteg. Orvosi műhiba. Telefon a Szent László Kórház kertjébe, ahol bottal a kézben botorkált. Ne röhögtess Peti, mert kiszakad a bélésem…
Segélykoncert a Wigvamban. Végül már csak egy búcsúdal…
De mire Bendét cserben hagyta a teste, már tudtam, nincs halál. Senkit nem veszíthetek el, aki a szívemben él. Megírtam a Tátrai Bandnek a nótát a Black & Blue Cafe-ról, ahová távozásunk után benéznek a magunk fajta kószák, hogy ott várják ki a hajnalt, mely sohase jön el.
Mind többen vagytok odaát, basznád szájba tesó. Néha úgy tűnik, már én is indulok, de eddig még mindig maradtam. Baromira ráérek. De azért várjatok meg, nélkülem ne legyen hová a menés, ha kérhetem…
Ami sürgős, az ráér nagyon…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Cocksucker blues a Mária utcában
2011-11-07


Miközben a blues nyomában tekeregtem álló nap, fölkapott a forgószél, és messzire sodort Újbudától, ahol 1969 óta éltem. Odahagytam kamaszkorom szüzesség vesztőhelyét, hol női testhajlatok emlékképei vetítettek a plafon sárga egére erotikus képeket. Ahol matematikai képletekkel birkóztam rendületlen, miközben a nyitott D hangolás rejtelmeit faggattam napestig.
Ideje volt már a távozásnak, hogy ne váljon kalodává az aranykor megannyi pompás díszlete. Annyira jó volt ott, hogy az már kezdett veszélyessé fajulni. Csapdám lehetett volna az a félszoba, mint nászutasoknak a légypapír.
De nem, mégsem, istenuccse…
Az Indulnod kell szignálja a Széchenyi Csárda teraszán ütött rajtam azon az este, amikor Garda Zsu és Benkő Zsolt ottan muzsikált. A naplementébe bámulva, Alsógöd irányából a túlpartot fürkésztem lustán, odaát a másik part, Surány, gyerekkorom terepe, titkok világa, rejtekösvények a boldogság szívéhez.
Amúgy nagyon nagy buli volt. Két juhtúros gombafejek rántva közepette szétkapták a világegyetem padlatát. Mire hazaértem, már nyaggattam is a guglit, mondjon nekem surányi telekspekulánst, akivel telket kereshetek magamnak az elmúlt ígéretek aranyos szögeletében, hadd szerezzem vissza apám és anyám telkét a Rózsa utca 29. szám alatt.
Ha nem is ott, de akadt ház elérhető áron a közelben a Napsugár térnél, fölújítható kecó, álomkupleráj, aminek kertjében majd nyílik a bazsalikom és a ganja, hol hosszú naplementék kísérik majd a lassú povedákat.
Aztán mégsem így lett. Kellett hozzá egy nebich pechvogel, kinek karmája volt, hogy megmutassa álmaim és a hétköznapi röghöz kötés közti erős különbségeket. Nem tiltakoztam. Hadd sodorjon a szél, pörgessen, forgasson, fossza le rólam a fölösleges illúziók megannyi hagymahéját.
Végül a nyócban kaptam magamnak egy szuterént, 165 négyzetméter, tivornyatóriumnak ipeg megfelel, ha már az Úrnak úgy tartja gusztusa, hogy itten szökken majd szárba a hatvanas évek megannyi csodamagja. Hol majd lassú bluesok karistolják az éjszakát, minek utána a sarki közértből újított rozékat szopogatva, fél szemmel Mick Jaggert skubizzuk a Cocksucker blues elmosódott kockáin hajnaltájt, hogy a vendégek nagy részének távoztával csillagközi bárkák induljanak útra csillagködeink felé, sorra látogatva a testet öltés és a bardo megannyi kilométerkövét egyetlen beszélgetés kacskaringói alatt…
Nyitott szemű vadrepülés volt, hattyúhadgyakorlat, az ilyesmi kedves a nagy égi sipistának, kedve telik ilyentájt bennünk. Mire aznap déltájt megébredtem, csak üres üvegek és teli hamutálcák jelezték az átvonuló seregek útját. Mobilom memóriájában zörgős felvételek őrzik az esti örömzene hullámhosszának metszéspontjait. Hiába New York és Amszterdam hívása, ennél tökéletesebben most sehol sem érezhetem önmagam. Igazi ashramra leltem, menedékhelyre, hová behúzódhatnak ideig-óráig a szivárvány törzs mélységi felderítői, poroszka Möbius mandrók, kik egyetlen mondattal fejtetőre állítják a mindenség mennyei mátrixait.

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Non stop erotic cabaret
2011-10-17


Nincs realitás, nincs tűpontos emlékezet, csak lenyomatok sorjáznak egy sosem volt moziban, ahol még az sem kizárt, hogy saját hazugságaim és tévedéseim mozgatják a bábukat. Minden olyan régen volt, minden olyan sokára lesz… Egyetlen gitárszóló az egész nyolcvanas évek, kalandosan unalmas és unalmasan kalandos. Tíz év, amely alapvetően átrendezte a díszleteket, és álmatag hímporral vonta be a késő Kádár-kor konyhaezüst kulisszáit. Az elvesztett szüzesség és megtalált ártatlanság etapja ez, a legszebb átmeneté, amit valaha átéltem.
Nem mindenkinek volt ilyen felhőtlen Magyarország ez idő tájt. Bereményi Géza például azt írta Cseh Tamásnak, hogy a nyolcvanas évek sapkát viselnek. Más camera obscura. Nekem, miközben Cseh Tamás borom és kenyerem, 1984, amikor a Budapesti Tanítóképző Főiskola népművelés szakkollégistája leszek, maga a menekülés. Még akkor is, ha az intézmény nyomába sem ér a József Attila Gimnáziumnak: ósdi és poros, mintha az ötvenes évek végéről ragadt volna itt, ahol a hallgatók pusztán kísérleti egerek jobb - rosszabb indulatú tudóskák karmai közt.
De volt egy tagadhatatlan előnye eme közoktatási kócerájnak: nyolcszáz bibe járt ide, és mindössze ha ötven hímivar. Egyetlen hosszú házibulikkal terhes petting esélye rémlett föl, ami a magamfajtának erősen a mennyeknek országára hajazott.
Alapvetően ellenérdekeltek voltunk. Szűzkurvák - vágtam oda nem egyszer -, ha felül bedobod a jegygyűrűt, alul nyílik a szézám tárulj… Én meg nagyon nem nősültem volna. Akkoriban nem óhajtottam túlélni a harmincadik életévemet. Addig viszont, hadd pörögjön a búgócsiga, habzsolháp dőzsölés, sportszerű poligámia, padlógázos rohanás táncháztól koncertig és teaházig, világmegváltó égre bámulás, aktuálpolitikai szócsaták, de leginkább erogén zónák kitartó fölkutatása két rock and roll között…
A tanítóképző afféle asylumként is működött. Ha valaki nem volt elég kóser, hogy bejusson a bölcsészkarra, színművészetire, netán képzőre, még mindig helyet találhatott magának a Kis János altábornagy utca 40-ben. Leginkább, ha egyessel kezdődött a személyi száma. Így aztán korrekt volt a felhozatal magára valamit adó piktorokból, fotósokból, zenészekből, csepűrágókból és más gyakorló alkoholfüggőkből… Leginkább a szomszédos Májas presszóban, ahol sokak ösztöndíja vándorolt a kasszába meglehetősen sokszor. Az alkohol iránti vonzalom nekem teljes mértékben hibádzott, narancslével kevert kólát ittam fél literszámra, és ha nagyon maligánba hajlott a délután, szó nélkül elcaplattam, ahová kedvem tartotta új povedák, muzsikák után. Nem voltam sokan. Absztinensből sem a tanári karban, sem a hallgatói halmazban nem volt túltelített a mezőny.
Amikor 1984 és 1987 közt voltam bátor a főiskola állományába tartozni, a társasági élet egyik legfontosabb színtere a KISZ bizottság volt, ahol pártállásra való tekintet nélkül összegyűlhettek mindazok, akik valamivel többet akartak, mit a semmi különös. Jó, ha összességében harminc - negyven emberről volt szó, többnyire mindig ugyanazok jelentek meg minden táncházban, teadélutánon és szobakoncerten. Nekünk valahogy megállt az idő, aranykor volt, a létbizonytalanságot hírből sem ismerő szépséges lebegés, mely húsz évvel később már erősen legendává avanzsált, mire újra aktív állományba helyezte magát a W. Caesar. Ők voltak a legjobb fősulis trupp, akiket valaha is hallottam. Frissek, komolytalanok, szemtelenek, ugyanakkor lévén ének szakkollégisták, nem okozott nekik gondot a svábterc sem. Az örök Micimackó szerepében Főző Attila tündökölt, aki azzal szokott büszkélkedni, hogy ő követte el az első magyar rapet. Kizárólag nyelvészet szigorlatra szánt tételekből mazsolázott törmelékszavakból. Nagyon rendben lévő díva volt Reményi Zsuzsi, aki soha nem volt tudatában saját színészi és énekesi képességeinek, de ahhoz képest, hogy gyűrűs menyasszony volt, igencsak meg lehetett kívánni a színpadon. A zenei mindent tudót Pivarnyik Lászlónak hívták. Ömlöttek belőle a dalok és szövegek. Olykor csak úgy leült a harminckettes teremben a pianínóhoz és órákon át muzsikált, többünk nem kis örömére. Pivi tehetsége egyedül álló, csak éppen alkalmatlan volt bárminő popzenei létformára. Egyetlen daláért sem volt hajlandó soha egyetlen lépést sem tenni, a profi világ kispályás haramiái rendszeresen falhoz állították, komoly hitehagyással lelkében késik le ma is bárminő találkozót, s kér kölcsön rövid ismeretség után, csak a dalai maradtak ugyanolyan jók, mint voltak, azokban nincs hiba…
Köreinkben tett akkortájt röpke kirándulásokat Legát Tibor is, a huszadik századi magyar underground legegyedibb rock and roll prófétája, ki kellő körültekintéssel egyensúlyozott a pojáca - bohóc - költő Bermuda-háromszögben. Amikor én még csak keresgéltem a szavaim, ő már akkor készen állt. Szinte bármire, ami csak nagyon távoli kapcsolatba hozható bárminő művészettel. Egy unalmas művelődéselmélet előadás során, amikor én levelezni óhajtottam vele, visszautasítván közeledésem, megírta a Gózon Gyula Mosolyvágóhíd címzetű versét…
Mindemellett pompás bandái voltak. Kézi Chopin, Margitsziget 52, Szarvas Drops. Müller Péter Sziámihoz hasonlatosan könnyen és gyorsan szórta a rímeket, facsart ki képeket, tette összetéveszthetetlenné munkáit. Mindez persze nem tűnt túl komoly elfoglaltságnak, inkább afféle radikális intimtorna, tőről metszett homo ludens létforma…
Meghatározó figura volt ebben a korántsem szolid zűrzavarban, bár nem e főiskola falai közé vagy mellé járt, Szakcsi Lakatos Béla kedvenc tanítványa: Perczel Gyuri. A legkomolytalanabb jazzikon, akivel valaha találkoztam. Mindent tudott hangszerről, zenéről, Égről és Földről. Csak az Internacionálé harmadik és negyedik sorát nem állott módjában megjegyezni az Istennek sem, igaz ettől függetlenül mindannyiszor, ahányszor hangszer mellé ült, az első két sort becsülettel eljátszotta kedvünkért. Leginkább bibápban vagy bugivugiban, hogy onnan robogjon tovább Oscar Peterson, Keith Jarrett és Chick Corea fertályára, ahonnan majd egy Beatles feldolgozással evez vissza a szintúgy kötelező Take Five ötnegyedes lüktetéséhez.
Non stop erotic cabaret, ha mondom: úton az Átok arcú lánytól a Mono Game Over felé…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Szent Iván éji álmok
2011-10-03


Szívjatok, szívjatok, amit Isten adott! A Dalai Lámpa bölcsessége fényesítse karmátokat Szent Iván reggelén. Estére itt a nyári Mikulás. Keféljetek, keféljetek, hadd ragyogjon az a sok dorkó meg surranó… Vicky Mouse monnyon le! Este nyolckor Budapest BluesBoys a Cöxponban. Belépés komolytalan, kilépés bizonytalan. Vihogó fegyencek gyülekező!
Formás kis szöveg volt, rendesen szét is lőttem a világhálón. Baj se volt vele, időben megérkeztek a kollégák, hogy heves poveda és sörvételezés közepette nekifussunk az esedékes blues örömzenének, ahol kanyarodik a műsor, amerre csak akar, mi meg száguldunk, lebegünk vele, mintha jobb dolgunk sem volna, mint ahogyan nem is volt.
Persze nem pont azok futottak be, akiket hívtam volna szívem szerint, de végül is megvoltunk szépen: Mister Subidubi tolta mellettem az acélhangkórust, Error 404 hozta a kettőnégyet cajonon, Csanád, a Vadvirágok gitárosa kellő alapossággal pengette a húrokat, Medve Balázs hozta a blues harpot.
Oxigén, hát az nem volt annyi, amennyit szerettem volna, ki tudta akkor, már dolgozik bennem az infarktus, csuda hogy túlélem, azt hittem eccerűen csak bitang meleg vagyon, nem életveszély. Mi mást tehettem volna, mint hogy egy lapra teszek föl mindent megint?
Aztán lett kórház, oxigénvezeték az orrba, kódult szívketyegés, de nem érdekelt, toltam a bluest, sorsom fonalának vége az égiek kezében, akik megint vigyáztak rám. És hát igencsak zene volt, egetverő feeling, igazi jóféle blues bombázás, jöttek is a fiatal zenészkollégák, hogy nohát, ez igen, nagyok vagytok, csak éppen a székről nem bírtam fölállani sehogy sem. Álomkörhintába rakott ez a Szent Iván éj, Messyre báljára voltam hivatalos, boszorkánytánc és halálfandangó.
48 éves múltam, megjártam hegyet - völgyet, de annyi már kiderült, a józan ész valahol útközben elmaradt, csak a zene nyomán haladok, táncolok a borotva élén saját mozimban, én vagyok a primabalerina, és a gépzenével eltöltött évek csak felkészülési periódusnak számítottak az élőzene idusához, még akkor is, ha közben az legotrombább meredélyekek peremén sasszézom olykor.
Mikor a fehér szobák fogságában múlattam napjaim, megfogadtam, jobban ügyelek magamra, hadd ne legyek önkéntes hősi halott, de tudtam, mindez aligha segít rajtam. Sodródom majd eztán is, ütődöm - verődök Éghez és Földhöz.
Ha már jönnie kell ennek a halál nevű álomnak, hát jöjjön a Jim Morrison blues közben, netán végén, mégse ágyban párnák közt. Jó, jó, ne most, talán száz, netán ezer év múlva, de legyen így, ha lehet, hadd nyíljon innen kapu a Nyugalom völgyeibe, ahol már csak a bárányfelhők költészete a mérvadó, semmi egyéb…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Eddy Kramer az meg ki?
2011-09-19


Olyan maga nekem Hepepe, mint Hendrix-nek az Eddy Kramer - nyilatkozza oda Tóth János Rudolf fogsorkatona, én meg állok, már megint tuskó vagyok, ki az az Eddy Kramer? Nagyon valaki - fejti meg Halper Laci, akinek zenekarában olykor Randy Brecker fújja a rezet, ha Hendrix-ről van szó. Szóval olyan egyesített Grammy - Oscar - Kossuth-díj ez, bólogatok, ha most vág belém a villám, már az se számít…
Janóval, aki még véletlenül se Rudi, 1993-ban sorsolt minket össze a jószerencse. A HBB a Férfibánat lemezzel turnézott, szobatársak lettünk és barátok életre-halálra. Csak épp megírni nem lehetett, amit megtudtam. Ébredt már erősen a másik Magyarország, egyre szorosabbra zártak a sorok, működött a rock and roll omerta, Dagadt, megölünk, ha megírod…
Drága Pánczél Géza, az egyetlen igazi bolsevik milliomos, akkor a Playboy és a Narancs is az övé volt, pedig adott előleget szépen a Kis Magyar Bluesográfiára. Ki is raktak a Tilostól, ahol Gőzborotva címen műsorom volt, amikor kiderült, ő se végtelen fejős tehén, utáltak, mert én kaptam, ők meg nem. A hivatalos indok persze nem ez volt, valami olyasmit emlegettek, hogy a Tilosban nem lehet Hobót játszani, de ezt is csak úgy üzenték a libsi partizánok, értettem a nem szép szóból, a többiről tessék kérdezni Papót, ő mindent tud.
Hobót egyébként meg azért toltam abban a kis víkendházban, mert ideje volt. Aznap alakult a MIÉP (vagy a Magyar Út Körök), és én föltettem a 45-ös bluest 45-ös fordulatszámon.
Nem kellett volna?
De. Inkább vagyok elefánt a porcelánboltban, mintsem bármilyen zászló árnyékszéke. Én azt hittem, a Tilosban tilos a tilos, hát nem, csak mások voltak a dobozok, meg a szalagok, de ugyanaz a szaros egy brancs vagyunk, kikúrunk veled, ha nem vagy span szemlélet, mint bárhol máshol.
Gyomorforgatókönyv.
A szabad rádiók környékén ugyanaz a csetepaté dúlt mindig is, mint a nagy médiában, csak kisebb volt a pálya, enbékettő, megyei egy. És nem volt kivétel később a Sziget sem, ahol Cs. Kádár Péter, azért zavarta haza a holland kalózrádiósokat, mert azok meg merték szkreccselni a Himnuszt éjfélkor.
De nekem már ez nagyon mindegy volt. Úgy tudtam már tovább állni, mint senki más. Semmilyen értékrend nem számított már. Se baloldali, se polgári, se zsidó. CSAK A ZENE VOLT.
Kezdett fontosabb lenni a backstage bár, mint a szerkesztőségi homokozó. Még nem írtam szöveget, csak áztattam magam a füstpácban, mint egy túlsúlyos hering, aki már van olyanban a bandával, hogy tréfák céltáblája legyen az ezredik biliárd bugi közben. Új szavak sorjáztak a szótáramban. Eszem ágában nem jutott zsurnálfiúnak maradni, amikor rock and roll volt, fajinság hegyek, elmesélhetetlen szép villanások. Apám a felhők fölött bagózva biztatott, de nagyon nem kellett, mentem én magamtól világgá, pedig épp Hobo volt, aki szólt, vigyázz Dagadt, kipörögsz mindenhonnan, miből fogsz megélni?
Igaza volt.
Ilyesmikre nem gondoltam.
De Tibuszék hamarosan bevettek, mint konferansziét a Magyar Atomba. Akkoriban még Jamie nem volt velünk, minden negyedórában más volt a zenekarvezető. Ábécé sorrendben. Mindig más mondta meg, melyik kocsmánál állunk meg. Aztán már csak álltam Tátrai gitárjának hangzuhatagában, mosott tisztára a muzsika, megvolt az orgazmus rendesen, képeket láttam, jött a téridőgörbület, kézfogás, meghajlás, turnébusz haza.
Ez volt az igazi BEAVATÁS. Az Igazság örökös pillanata.
Mindegy volt, ki az apám meg az anyám. Hogy KISZ meg MSZP. Hogy parlamenti szakértő, aki akár képviselő is lehet majd. Nem voltam más, csak én. A Hepi. Aki mindent tud, de semmit nem ugat el.
Bizalmi állás az ilyen. Az ma is.
Közben meg hírem ment, hogy bolond vagyok, de fajin hülye.
Természetes dolog volt, hogy szövegíró lettem…
Mert blues van.
Blues van, babám…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Ha szólít az Úr…
2011-09-05


Ravi Shankar, Boban Markovic, The Pogues…
I Can Etno Satisfaction.
Kell nagyon, kell most nagyon.
Hús - vér vasárnap.
Föl! Támadás!
Drága Jézusom, merre jársz?
Egy patakparton a halak népének dalolsz?
Buddhával borozol a Kalózok kocsmájában?
Ismered a szíved.
Csak papjaid vakok és süketek.
Te soha.
Messzire szólítottad utolsó igaz pásztorod II. János Pált.
Nyomában televidióták.
Ratzinger püspök nem pápa.
Annyi köze van hozzád, mint Szálasinak a béke Nobel-díjhoz.
Nyája, bégető barbárok bamba bandája.
Ölnek, ölelnek, szentelt vízzel locsolják pedofil püspökeik parázna piócáját.
Leckéztess, hadd leljek a nyugalom borára csöndedben.
Karmel-hegyi édes nektár vagy portugál asztali vörös könnyítse nyelvem járását.
Albérlő voltam Hades birodalmában és a Hotel Nirvana sem zárta be kapuit.
Nincs más dolgom, mint elmondani mindezt.
Ha földi testem végleg elhagyom, mint kopott felöltőt részeg hajnalon, majd engedj magadhoz.
Hozom a gitárom.
Énekelek neked.
Tiéd a zeném.
Te vagy a Hatalom.
Én drága hercegem…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Közjáték (4.)
2011-08-22


A lé mindig elfogy, a basev soha. Tereli az ösvényre a lábam, nem hagy elvesznem. Tudom-tudom, írtam már ehhez hasonlót, évek óta írom, de hát ez a vörös fonál, ami átvezet az Idő és a Tér vidámparkján. Mindenem elvehetik, csak a muzsikát nem. Barátok, szerelmek, ellenlábasok, jágók és oféliák polkáznak és valceroznak összes termeimben, mint a Vadászat orgiájában, keresem a helyem, bolond vagyok vagy hajtó, netán az újságíró, aki megkapja a vadőr szamarát…
A zene vezetett el zsurnáliába, és a zene vitt tovább az Írott Szó szent ligeteibe, hogy tollforgató muzsikus legyek, és ezeket a sorokat kopogjam, és egyszer csak ott álljak Tóth Hendrix-szel és Gilián Gabival a Hunyadi téren a Rockrandevú előtt, és odajöjjön egy véznán szép lány, és azt kérdezze: TE VAGY A SZÖVEGÍRÓ?
Megsimogat a tekintete, szégyenlős lángok a szeme bogarában. A múltkor Garda Zsuzsi a Janis Joplin Emlékzenekar bulija végén egy szál maga elénekelte egyik dalom, és hogy az nagyon… Mosolygok rá, a többiek is rám, én meg halkan csak annyit teszek hozzá: neked adom, vidd magaddal. Már megy is a lány, más kezét fogja, mást ölel, de a dalom ott a szívében, ha álmodik majd a gyönyör pillanataiban, szövi tovább a csillagfény pókhálóját.
A blues a pillanat születésének mirákuluma, az örökké itt és most mágiája, pláne ahogy Benkő Zsolti és Garda Zsuzsi csempészik a végtelent az apró színpadok parányi fénykörébe, kétszer se ugyanúgy, hiába ugyanaz a dal. A beszélgetéseink olykor nem is fontosak, olykor pedig fontosabbak majd mindennél, de a dalaink, jaj, a dalaink, azok megmaradnak, vándorútra kelnek, vér és lüktetés, extázis és nyugalom, sápadt gyöngyök, apró sikolyok az éjszaka fekete bársonyán.
Zenére ítélt minket a karma, pörgünk a hús fogaskerekén, közben égetjük magunkból a tegnap szemetét, varázsló - kölkök vagyunk, erdőben bolyongók, kik azt a kis házat keresik, mely az ezeréves fenyők alatt vár ránk, bebútorozzuk egymást, közös szám többes személy.
Családom vagytok. Szülőföldem. Újjászületéseim városai. Zegzugos pincék hősei, akik otrombán csekély gázsiért műveltek csodát, miközben a cipőtök mellett jártok, és sikerre éhesen kerülgetitek a Moloch plázáit, ahonnan minduntalan kiebrudalnak frigid piár pápák és markenting macák, és a legtrágyább munkával kerestek annyit, hogy muzsikálhassatok.
Csak szívdobbanásaink sortüze ment meg minket a hétköznap infernójától. Felszállópályánk a Pokol Hetedik Bugyra, de gépünk már a Felhők Kapuján túl landol.
Erről álmodtunk mind, hogy egyszer még visszatérnek a hatvanas évek. Csikoroghat a show must go on lánctalpas karavánja, hullhatnak halomra a perckurvák, zabálhat észt, májat, tüdőt a fogyasztói társadalom kedvenc betegsége, a rák, minket a muzsika mindig átvisz a túloldalra, ahol a halálnak nincs hatalma rajtunk, ahol fény a testünk, ahol csak hangjegyek vagyunk az Ég daloskönyvében…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Kádár-Brezsnyev nyelvcsata
2011-08-08


Üres kézzel jövünk, - mondják a tibetiek - és üres kézzel megyünk el. Ami közte van az csak kölcsön. Többé-kevésbé tartós használatra. Aztán mindent visszaadunk. De van valami, ami talán örök, de mindenképp állandónak tetszik. És ez még akkor is úton tart, ha fogalmad sincs róla, még csak nem is röhögsz a vakeron, hogy mit akar ma a karma.
Miután kitipliztem első alkalommal a Hárshegyről, két igen hasznavehető eszközt vettem kézbe. A csetlőbotot és a légsarlót. Utóbbit Faludy Ádám tudomása szerint Huckleberry Finn találta föl, előbbi saját termés. Igen hasznavehető instrumentumok, ha az ember a pofára esés szent diszciplínájába mélyül el. Erősen rokon a bárányfelhő-bodorítással. Vagy, ahogy József Attila írja: messzi bolygó minden ember, kinek csak vágya, álma, gondja van.
Időbe telt, mire egyedül kimerészkedhettem újra az utcára, de ebben a minutumban el is nyelt a flaszter. Miközben megjelentek első cikkeim az Ifjúsági Magazinban, vadul terveztem újabb és újabb zenekarokat. Dalszövegeket írtam a soha össze nem állt Pszichózis Étteremnek és a Kaktusznak. Futottam a kudarc elől, hogy nem tudok énekelni, hogy nem vagyok zenész. A legtovább, legalábbis dumában Zentai Lacival jutottam el, aki később a Spenótban és a Satöbbiben dobolt. Türelmesen hallgatta gomolygásom, hitt nekem és bennem, de én menekülőre fogtam, nem lett belőlünk semmi, csak jóra való barátság, melynek azóta sem szabnak határt se hegyek, se folyók.
Annyi munkahelyem volt, hogy mire 1984-ben beiratkozhatom a Budapesti Tanítóképző Főiskolára, betelik a flepnim. Addigra már túl vagyok viharos elköltözéseken, háborúkkal anyámmal, hazamenéseken. Pakoltam tűzoltó készüléket tejfehér porban, voltam közértes, hangszerbolti eladó, áruházi tolvaj…
Dr. Gábor S. Pál segedelmével sikerült abszolválnom a BM Korvin Ottó Kórházának betegszállítói posztját. Leroggyant ávéhások, fakabátok, elhárítók, tűzoltók ülnek a tolókocsimban, magától értetődő természetességgel keveredem alapos dumákba, Magyarország története de Lux, ők lesznek majd alig egy évtizeddel később a farba rúgott légió, akiket szélnek ereszt az új rendszer. A főorvos úr pedig maga sétált bele a tányéraknába, amikor a vizit élén azt kérdi tőlem jóindulatúan, miért gyógyulnak gyorsabban azok, akiket én szállítok? Én még beszélgetek a beteggel - felelem, és egy komplett nagy vizit nem jut szóhoz.
Mindazonáltal a második bölcsészkari felvételit is elbukom, nincs az az elvtársi segítség, amely bepaszírozna, pedig tanultam, mint állat, és felkészítő tanárom Luca Kata is ott ül a bizottságban, olyan ideges vagyok, hogy apám háború előtti szakmáját nem tudom megmondani, és Anna Frankot lengyelnek mondom.
Csetlőbot és légsarló.
Kallódhatnék a köbön.
Egy életre kiég belőlem ennek hatására a vizsgadrukk.
Megöltem magamban a pipogyát, az örökké alkalmazkodni akaró senkifélét…
Az Ég amúgy Retezár Ágit küldi mentőangyalnak, kamaszálmaim egyik legcserfesebb hölgyét, aki végigfecsegte a komplett négy gimnáziumi évet, mégis a tanítóképzőre jár. Ági nagyon drága, meghívom egy rántott sajtra az Etelébe, biztat, egy tárgyból írásbeli, kettőből szóbeli, válaszd a magyar - törit, menni fog a te dumáddal. Közben olyan gyönyörű, mint aznap délután Marilyn Monroe sem.
Állás kell, állás kell, hajtogatja anya, jól van, mondom, ha már kirúgtak abból az építőipari koleszból, ahol népművelő voltam, hát legyen Rókus Kórház, betegszállítás, azt tényleg szerettem, az jó, nyárig kitart. Egyetlen büntetlen előéletű kollégám lesz, Pista a csoportvezető, az önkényes tűzoltó. Kispályás surmók, topláger vagányok, ökölbajnokok gyűlnek össze abban a csöppnyi szobában, ahol pihenőnk van. Hányingerem van tőle, hogy a hamutálcának használt kórházi kék csíkos tányérba teszik a pézsét az almacsutka mellé, hadd ne árválkodjon a szalonnabőr, de közben szájharmonika kerül elő, meg kanál, megy a sittes folk, éneklés, vakerás, emelt szintű filozófia tanszak pofaszakadásig. Közben cipeljük hátra a Stáhly utcába az egzitet, darabja 30 forint, limbó hintóval végig a Szent Péter sugárúton, aztán be a hullakamrába, nehogy rálépj arra a kurva levágott lábra nekem…
Egér, akinek olyan jobbcsapottja van, hogy azt a csóri radiátor bánja, kurvát szerez nekem, a Bableves Marit (egy tányér levesért leszop apám, meddig akarsz még szűz lenni gecikém?), de én a fejemre húzom a takarót, nem merem, jaj, csak azt ne, majd kiverem a bránert otthon a slón…
Közben már a Magyar Ifjúságnak írogatok, fehér köpenyben sétálok át a szerkesztőségbe, ahol fölnőttem, beengednek az orvosi szobába, hadd gépeljek. Tankönyveim érintetlenül hevernek az ágy mellett, de tudom, nagy baj nem lehet, megvan, amit tavaly tanultam, és ha no majré, meglesz ez a tanítóképző, de meg ám. Nyolcszáz csajra jut ötven pasi, édes Istenem, és nem kell többet puncászatra cígölni a nyanókákat, akik púderezik kopasz nunájukat. Ezeket a fuvarokat a hamvasnak osztják doszt, jatt semmi, csak gyomorháború, na, itt egy deka rum, küldd le… Mindenkinek megvan a Markóban a maga téglája, majd meglátod, fogod te még tapogatni…
Megtalál az első koxos cimbi, hírlapi fotós, hogy írassak neki Kodein Fortét, ne merd, az gáz, pénzért se, nagyon meleg a pite, inkább megtanítalak lopni rendesbe…
Zabálom a zenét, a Somogyi Béla utca 8. szám alatt ott a Józsefvárosi Klub fél sarokra: Tengs-Lengs, Dinnyés József daltulajdonos, Boros Lajos Satyrock Klub. Ügyeletből ugrom ki, a félszemű Miki tartja a frontot, ha sztrű van, telefonon riaszt, két üveg kőbányász egy este héttől tízig a freedom árfolyama. Nagyon szeretem őt, megfontolt arc, gyógyult alkesz, már mer inni, de sose szivacs. A legnagyobb formázat azonban Szögi Jancsi, aki hatvannyolcban megfestette Jézus urunkat, amint péniszét Kádár és Brezsnyev ajnározza egy baráti nyelves keretében. Leültetik. A cellában kérdik a romantikus harcosok, hát te miért ülsz? Izgatásért. Durr, egy csengőfrász. Mi van a csaj nem élvezte és följelentett? Durr, még egy. Nem egészen urak. Te barom, miért nem mondtad, hogy politikás vagy!?!
Valaki megdurrant egy köteg szűz receptet a doktornő íróasztaláról, ahol géprejáró vagyok. Köztörvényes joghelyzet. De Egérék bemennek a főnővérhez. Nem a kölyök volt. Becsszóra. Mégse Markó. Mégiscsak Tanítóképző.
Urak, köszönet, hogy nálatok diplomázhattam…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Betegség blues (2.)
2011-07-26


Belém ivódott, amit elfelejtenék. Ahogy a Halál ólálkodott körülöttem, míg pofájába nem röhögtem: nem is vagy, takarodj. Olyan szorosan járt a nyomomban, mint Robert Johnsonnak, amikor leért a keresztúthoz, ahol állítólag eladta a lelkét az ördögnek. Legalábbis ezt mondják róla.
Már a könnyebb hülyéknek fenntartott helyek egyikét foglaltam el, amikor gyógyszerosztásnál, abban a tolongásban, nem a saját piruláimat kaptam kézhez. Azonnal beleállt a jatagán a szívembe. Fulladtam, nem kaptam levegőt. Odatámolyogtam az első ápolóhoz, aki éppen vörös bábukkal vezette a sötét vezérszárnyi támadását, és ez le is kötötte minden figyelmét. Talán nem ő volt az, aki az osztályra érkezésemkor kizsebelt, de hogy kevésbé sem szart rám, mint 600 forintom tolvaja, az biztos. Mosolygott, mint az állami ítéletvégrehajtó Villonra. Kérem, itt mindenki rosszul van - közölte kedvesen, majd megtolta az esedékes gyalogot. Föltéptem a leszögelt ablakot, hogy oxigénhez jussak. Megint a robotpilóta vitt, mint ott a kapualjban a rendőrroham idején. Már alig álltam a lábamon, tudtam, hogy a végét járom. De az bizonyos volt, drágán adom a bőröm.
Ágyaink a folyosón álltak. Keresztben vágódtam el. Vitt le a Mélység Ura, olyan mélyre, ahol már kopik a Fény, ahol már csak te vagy és a kijárat a másik oldalra. Ekkor szólalt meg a Johnny B. Good. A Hungária játszotta, soha olyan jól, mint ott akkor. Neonzöld klumpa közeledett a folyosó kövén, Fenyő doktor az, akinek a receptje beutal az aligai haligali telepre. Kriszti hangját hallottam. Veszekedett. Azt nagyon tudott: „Azt mondtad erre a dalra, hogy még a sírból is fölkelt, hát akkor most állj rögtön föl!”
Még egy korty víz. Még egy slukk az ablaknál a levegőből.
Enged mellkasomon a vasmarok…
Dr. Fon Mártának mogyoróbarna szeme volt. Szeme bogarában örök mosoly. Ő volt az egyetlen fehérköpenyes azon az egész kurva rohadék osztályon, akit tényleg érdekelt, hogy vagyok. Dadogva meséltem neki, hogy a Bercsényi utca betonját föltörték, alatta csöveket, nagy beton csöveket cserélnek, onnan bányásszák elő apám tetemének foszlányait, nem sokára életre keltik… Péter, maga hisz Istenben? Nem, doktornő, én nem…
Anyám húsz és ötven forintosai megnyitották az osztály csak csókosoknak kijáró szolgáltatásait. Fejet moshattam, használhattam a kádat, néha kaptam egy kedves szót. Úri hülye lettem, jattos beteg, nem holmi pária, aki ott dögölhetik meg, csak darab-darab, élő hulla amúgy is. Anya naponta jött, almaturmixot hozott, házi kaját. A többiek gyűlöltek érte, megszegtem az etikettet, senkinek nem adtam belőle, nem lehetett velem bizniszelni, gyógyszerem nem volt eladó, cigit nem kértem. (Akkor még idegen volt a tarhálás szent művészete…) Folyamatosan munkásmozgalmai mitológia kísértett. Hogy áruló vagyok, akit majd dróttal tekernek be, mert beköpte az elvtársakat.
Még nem tudtam, hogy ez az osztály, a IX. osztály lesz az a hely, mely elválaszthatatlanná válik életemtől, mindig idehoznak majd, amíg be nem zárják az ispotályt. Itt tanulok meg üzletelni bagóval, merek először igazán verekedni, bandát szervezek, hernyósok hátán pihen a kezem, Reikivel kezelem őket, hogy ne remegjenek, én leszek az osztály télapója, aki éneklésre biztatja dr. Rigó Péter Pál főorvos urat…
Nekem rohangálnak majd a csótányok az ebédlőben, itt vágom a falhoz a disznónak rossz moslék kosztot, de mindig jut stika kaja, mert a konyhások szeretik a mosolyom, és azt, hogy magamtól segítek reggel fölcipelni a kocsit a pincéből, nem nekik kell a dagadt, rossz lábaikkal, amiken igazi viszerek jelzik, hol húzódik az igazi prolisor.
És persze ott a park, ahol majd Fionával sétálok, meg a Szomorú Fűzek Hercegével, nagyokat röhögünk, nem sejtjük szerelmi háromszög vagyunk, de ha sejtenénk se lenne érdekes, csak az őszi napfény a fák lombján, vigyáz rám a Hárshegy sárkánya, később már internet is van, leveleket küldök Evicának, persze hogy verset…
Az alagsorban örök menedék Gyöngyi művésznő kerámia műhelye. Porcelán sárkányaimat kiállításra viszik. Gregornak szólít, kíváncsi kezdeti digitális festményeimre, ő mondja elsőnek, hogy jééé, ezek jók, van itt galéria a házban, állítsuk ki.
Örök hála neki. Neki és mindazoknak, akiknek volt egy jó szava, falat kenyere, szál bláza. Vagy csak velem nevettek, hogy elkergessük a Sötétség Démonait…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Betegség blues (1.)
2011-07-11


Minden baj, ajándékot hoz a kezeiben. Kérdés, észreveszed-e. Vagy félsz tovább tőlük. De mindaddig követnek a bajok, amíg el nem fogadod, amit kínálnak.
Ha nem sétálhatok a Sárga ház sárkáby kertjében Allen Ginsberg Betegség bluesának szótárazott szavaival…
De sétálhattam. Járhattam a Nyomor országútján. Többet és tovább, mint szerettem volna.
Utolsó szál cigik hajnali folyosón.
Üvöltés. Kaddish. Démonok. Az elme ketrece.
Minden megvolt. Nagyon sokszor.
És álmok ösvénye. A hit és a tapasztalat, hogy van szabadulás. Fogták a kezem az Istenek, úgy vezettek sötétségem fertályain.
“Örültek háza. Éjszaka.
Vizelet szaga. Vér szaga.”
Mániás depresszió - mondta dr. Gábor S. Pál. És megtanított vele együtt élni.
Betegségem út. Nem büntetés. Nekem a szabadulás útja.
Minden leckémet én vonzom magamhoz.
A muzsika volt egyetlen menedékem. Benne anyám szeretete, lányom szívdobbanása.
Ne kérj történeteket. Csak a lenyomatuk maradt. Rajtuk évektizedek opálja.
Mire kiverekedtem 1981-ben az első kerengő sikátorából, karácsony lett. Kriszti dacolt gyűlölködő anyjával, meghívott karácsonyra. Vess keresztet - könyörgött. Inkább keresztrejtvényt fejtek - morogtam.
De Lennon Double Fantasy-ja szólt. Azé a John Lennoné, akiről azt állítottam, én lőttem le egy Punkráció dalban.
A dühös démon, az én démonom, még sokáig kísért. Néha ma is fölemeli rút fejét, pont olyankor, amikor már azt hiszem, túl vagyok mindenen.
Már nincs akarat. Már nem AKAROK meggyógyulni. Dalokká érik bennem a karma.
Vonz és taszít. Szakadékos égbolt.
És mindig akad egy magányos utcasarok, ahol valaki ad egy szál cigit, ha még túl messzi a hajnal. Ahol el lehet morogni a You Gotta Move-ot.
Ez volt az egyetlen blues, amit bárhol bármikor elénekeltem. Félelem nélkül.
Nem tudom, van-e Isten. Vagy minden üres, ahogy Buddha tanította. Talán…
Ha van Isten, akkor a legnagyobb ürességben is szól ez a blues.
Kételkedem, tehát vagyok, de hiszem, mert lehetetlen.

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Nem vagyok itt, csak a hangom
2011-06-27


Ne menjünk időrendben, mert az nem lesz pontos.
Inkább csak sodródjanak a képek.
Szikár, hosszú beállítások fekete-fehérben.
A Punkrációnak három vagy négy koncertje volt.
Mind botrányba fulladt. Mind nagy kaland volt.
Egyik se úgy, ahogy szerettem volna.
De volt banda, és én a színpadon álltam.
Énekeltem, kiabáltam.
Túl komolyan vettem.
Hiányzott belőlem az irónia. Harcoltam magammal.
És ez volt, akinek tetszett.
Én másra vágytam.
De amit igazán élveztem, azok a zenészlógások.
Mandával, Széll Árpival a Citromból, az első dumákat Hobóval, Hunyadi Karcsival (Balaton).
Menyhárt Jenőhöz és Müller Péter Ivánhoz (URH) nem is mertem szólni, ők már nagy fiúk voltak akkor.
Én meg még, szűz kis pöcs, akinek nagyon kellett volna néhány megértő és bíztató szó, kritika.
Az első bulin, a Moravcsik Klubban Bódy Gábor bukdácsol, kezében méregdrága videó kamera.
Az öltözőben Pajor Tomi (Neurotic) ül fehérre festett arccal, épp egy csajt fűz.
Feuer Gábor, alkalmi énekesünk azt üvölti: nem vagyok itt, csak a hangom, hogy aztán kecsáppal locsolja a második cés lánybrigádot.
Jata a wc tartályba áztatja kezeit, amit vörös színházi festékkel küldött meg.
Rajtam bőrkabát, kalap, félig kitört üvegű hegesztő szemüveg, nyakkendő.
Inkább wave, mintsem punk.
Grandpierre Attila nekem esik, és ellökdös a mikrofontól koncert közben, hogy ő üvölthessen.
Életre szóló ellenláb.
A legendák szerint, az önkéntes sötét sámán ezen alkalommal sebzi meg magát úgy egy üvegdarabbal, hogy mentőt kell hívni.
Én már nem vagyok ott.
Nagyon izgulok, hogy latin óra helyett Punkráció koncertre mentem.
Bűntudat.
Csak anyám meg ne…
Süki felhívja Hobót.
Ismeri őt, mint az Ötödik sebesség egyszeri riportere.
Luki és Bence bluesolnak egyet, amikor a Medve bejön a sárkánybarlangba a próbánkra.
Rendben, föllép velünk.
Neee…
Jata ellopja a Zep Moby Dick-jének riffjét, és megírja, az Aki maga elé mered zenéjét.
Vers Utassy Józsefé.
“Őrültek háza éjszaka.
Vizelet szaga, vér szaga.”
Én elkövetem az első bluesom (Sajtos kenyér blues).
Amibe Hobo majd beszáll.
Aztán leteperjük, és mi fölfaljuk.
Már a hátán fekszik, amikor nyitott gyomorszájába Grandpierre Attila repülne fejjel.
Hobo gyomorszájon rúgja.
Elszáll a dobcucc.
Vége.
Sükit kitiltják a Jóskából.
Dr. Palotás János igazgató úr jóvoltából hajam szála sem görbül.
Érettségizhetek.
De a Punkrációnak vége.
Kilépek.
Elegem van Sükiből, hogy folyton átkúr mosolyogva.
Nem lehet más a politika.
De erről még nem tudok, csak a fasz kivan a folytonos balhékkal.
Csak az erotika a tisztességes politika - hallom nem sokra rá Hobótól.
T. Kriszti hat ellenlábast vakar le rólam, mire ágyba dug asztalitenisz edzést hazudva otthon szentfazék édesanyjának.
Mire föleszmélek, október van, október 25., már a Sárga házban vagyok ágyrajáró.
Házhoz jött a Pokol és a Menny.
Meghalok.
Feltámadok.
Nem vagyok itt, csak a hangom…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Közjáték (3.)
2011-06-13


Ha jönnek a kolombrékok, menés van. Mindenképp. Egyrészt, mert csak. Másrészt, mert nagyon basev. És őrületes dumák. Cigi, kóla, sör, unikum, underground világhír… Ilyen ez.
A Colombre Bandet Tóth János Rudolfnak köszönhetem, mint annyi minden mást. (Őt pedig persze Hobónak. Mint annyi minden mást…) Tóth János Rudolf gyakorló tengerész és fogsorkatona játszott 2009-ben a győri Mediawave feszten, közös dalainkat Váray Laci truppjával adta elő, amikor először találkoztunk. Vártam, hogy csuklási roham jön rám saját nagyságom árnyékában, de szerencsére nem, csak élveztem a muzsikát. Meg a cimborálást, melyről ekkoriban kezdett végleg bebizonyosodni, hogy a blues és minden más zene leglényege.
A Colombre Band valami olyat tud, amit csak a legnagyobbak. Egyaránt szólnak szívhez, agyhoz, lélekhez és testhez. Váray ’Villon’ László, elsőrangú dalszerző, aki önmagában is megállná a helyét, de szerencsére nem akar Bob Dylan 62 lenni, ezért igen kell neki, hogy a cajonon Kovács Gábor ott legyen, nem kevésbé fontos Deák Gabi napról napra tisztuló gitározása és Csordás Veronika világklasszis vokálja. Olyan street parade ez, amihez életemben nem volt fogható.
Csak az a fránya Budapest - Győr távolság, az ne volna, vagy lenne meg az Indian motorom, hogy nyugodtan száguldhassak utánuk, ha útra kelnek. Persze, ha száguldhatnék, nem utánuk mennék, hanem az Esthajnalcsillagot kergetném doszt, de ez már egyéni szociális probléma…
Vannak nagy leírhatatlanságok. Ilyen a Colombre Band is. Maradjunk tehát annyiban, ha jönnek a kolombrékok, menés van. És egyszer lesz majd egy nagy sziget, ahol mindenki összegyűlik. Koboldok, marionettmandrók, költők, énekesek, és mind az az ezer ebugatta fattyú, akivel utam során találkoztam és még találkozni fogok. Csak zene lesz, hozzá bor, tábortűz, holdra nézés, akadozó félmondatok, hogy tudod ember, úgy van ez…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Elpattant egy relé…
2011-05-30


Gyorsabban lettünk zenekar, mint ahogy az ideológia és a praxis dialektikus viszonya kialakult. Bencének köze nem volt a punkhoz, de zenélni akart. Órákig ültünk tanítás után az első emeleti ablakok egyikében, én csak hallgattam, mit művel. Apja az egyik legkomolyabb bluesgyűjtő volt, de dacára annak, hogy alattam járt a srác, jazz-ből sem lehetett könnyen megfogni. Hogy John Scoffieldról vagy Joe Pass-ról hallottam tőle először, már nem tudom. De képes volt hosszú percekig elveszni egy h-moll – a-moll átmenetben. Közben csak nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Komoly rajongótábora volt, de ahogy emlékszem, ő csak azt az egyet kajtatta, akit neki jelöltek ki örök társul az istenek.
Mindannyian így vagyunk. Azt az egyet keressük csupán. Ágyak és ágyékok közt félúton Pokol Tornáca és Menny Kapuja közt átutazóban. Táncolhatunk a Lánchíd kőoroszlánjának nyitott szájában, pillézhetünk a Szabadság - híd turulja alatt. Mindegy. Sosincs több, csak az az egy, millió alakban…
Benczussal egy baj volt. Erre is csak az egyetlen télleg képzett zenész, Jata jött rá már koncert közben. Hogy pörög előre - hátra. Periódust az istennek se. Link, mint a lómáj - vágják erre rá a romák, ha törik a swing. Persze, hogy nem hallottam, fogalmam sem volt a kettőnégyről, meg az egyről, de még a hangnemről sem. Sodródtam. Naná. Nem Tátrai vonósnégyes voltunk, hanem Punkráció.
Jata, amúgy akkor már igenis komoly basevista volt. Épp akkor hagyta oda a beinduló Solarist, mellyel már az Ifi Parkban és a Metró klubban is föllépett. Amúgy eredetileg deriválni volt hivatott megtanítani, de a szögfüggvények meg nem értése után adott zenei műveletlenségemnek. Weather Report (Heavy Weather) Johnny Winter (Second Winter) és Frank Zappa (Sheik Yerbouti) volt a három alap vinyl, amitől tótágast álltam. Mutatott még sok mást pokoli hangerővel lakótelepi szobájában, de nekem ez a három alapkő adta be a kulcsot.
Süki persze aggódott, hogy nem rendes punk zenekar az, ahol Jethro Tullt impróznak próba helyett, és hosszan győzködött, miért fajin Siden a horogkereszt. Na ezt nem tolta le partizángyerek - torkomon. Mégis kiírta a Felszab téren, hogy Punkratzion Macht Frei finom kis nyilaskeresztekkel díszítve a nagy nyomtatott betűket.
Pedig Süki is zsidó volt, akárcsak én, persze volt kutyabőr a nagyszoba falán, igazi hitelesített darab, én meg nem tudtam, mi fán terem a héber, csak a zene volt, csak az segített nem eltévedni. Szó nélkül ütöttem, ha zsidóztak, cigányoztak. Nem személyes érintettség okán, csak hát mert az olyan snassz boriszovics…
Az első tutternyák dalszövegeket Süki hozta. Hogy na ezt. Megírta a nagy new yorki áramszünetet Anarachy In The USA címen Rottenék No One Is Innocentjére…
“Elpattant egy relé.
Nincs áram tovább.
New Yorkban az Anarchia
kezdte uralmát.”
Nagy vakerás volt. Később a Polip együttes, akik kék-fehér babos kendőben nyomták, majd Bese Lali dobosunk közbejöttével el is emeli a dalt, de pontatlanul idézik, és én nem látok majd a pipától. Lali meg csak röhög a rock and rollista zöldségesek örök derűjével, ne má’ Tádé, a dal azé, aki megtalálja…
A ritmusszekció volt a gáz. Jata hozta a basst, de a dobos mindig más volt. Hullottak maguktól, meg Süki is el-elküldte őket máshová, ne kelljen már annyira próbálni, mer az macera. Pedig megkaptuk még a KISZ klubot. Oda hordtuk a kölcsön cájgot, technikusunk is volt már: a Ramones - hívő Baranyó, aki Semmi közöd hozzá(m) feliratú pólóban rohangált.
Lukit, a herfi hercegét Bence hozta. Tökéletes abortuszmaradék volt, egyetlen fejlődési rendellenesség, tudta, nem él sokáig, iszonyat jókedély áradt belőle, halála árnyékában úgy fújta a blues harpot, mint a legnagyobbak. Féltem tőle. Tőle és a haláltól, melynek lehelete kísérte, bármit tett. Távozása után jött föl anyámhoz egy vízvezetékszerelő. Ugyanúgy nézett ki, mint ő. Csak plusz 20 kiló és plusz 30 év. Ki se mertem menni, amíg nálunk volt. Sírtam, mint állat. Akkor jöttem rá, hogy nagyon elbasztam Lukival. Késő volt, késő nagyon, mert akkor még nem ismertem az átjárót a Harmadik Partra, elhittem, hogy van halál, és legyőz mindenképp.
Pedig nincs, dehogy van, semmi sincs, minden üres, formás káprázatok vagyunk csak - tanít majd Allen Ginsberg hippipápa, Hobo mestere és barátja, aki ekkortájt szintén erre járt az FMH körtermében Peter Orlowskival, aki a felesége volt, szintén költő, és a szar útjáról írt érdekes helyzetdalokat.
Szóval banda van. Saját banda. Megtanulom beakasztani a biztosítótűt a száj szegletébe. Jata azt okítja, hogyan kell szart enni a színpadon, hogy a zsűri elhiggye, ám mégis megkóstolja. Alakulunk szépen. Nemsokára már a Moravcsik klubban jáccunk sokadmagunkkal egy koszos pincében, ahol mindenki ott van, aki számít, meg aki csöppet sem.
Én meg kiírom a Bercsényi kolesz zöld teherbejárójára, hogy Punkráció Ny.A.K. Azaz nyitott alkotó közösség. Még nem tudom, hogy egyszer ebből lesz az Antistar Slágergyár, meg az Open Blues Society és az Artosztály 11.
Honnan tudnám. Még nem vagyok 18 se…

Hetesi Péter Pál/G3


Blues van, babám - Punkratzion macht frei
2011-05-16


Na a Punkráció, az megér egy misét. Esti mesét, melyet egy bluespápa ad elő 16/13-adban. A legjobb hangnemben. Tudod melyik az? A zsé major szűkített. Amikor buli előtt dellázzák a lét…
Szóval Punkráció. Már mondom is, úgy ahogy emlékszem. Semmi mellévaker. Ezt a történetet csak én tudom, már csak nekem fontos. De nekem nagyon. Ülök itt a Fúzió Rádió stúdiójában, bennem guggol néhány pohár Egri Leányka, Blob hozta, utolsó mixét nyomta ma, vagy sem, mindegy, volt bor, ereimben táncol a tűz szolidan. Dohányzom, ahol nem szabad, és Bob Marley énekel. Naná, hogy a szabadságról, miről másról.
Szóval Sükit először a Fodor Pál Ifjúsági Klubban láttam. Laza volt, mint a Riga - lánc, hátát a falnak vetette, és a beatkorszakról mesélt. A yippiekről konkretice, a virággyerekek ökölcsapatáról, akik ütöttek, ha úgy diktálta a Szeretet. Mellette a padlón spárgából fonott válltáska. Daniel Cohn-Bendit, a hatvannyolcas hős kisöccsének tűnt, nem látszott rajta, hogy ócseny nejlonkacsa, ilyen madarat még nem láttam, elég ajánlólevél volt, hogy ő is a Jóskába járt, és az Ésben már jelentek meg írásai, egy mindenesetre, a Ricséről, egész kolumna az utolsó oldalon, a főhelyen, ahol másutt a sportrovat van, na azon lepete, az nagyon Tom Woolfe volt, igazi gonzo - cucc, belemenés. Azt a hangot használta a hetvenes évek végén, amely majd a MaNcs sajátja lesz, és ami ekrazitként dobta szét a kilencvenes évek elején a magyar sajtó betonbaromságait. Ki tudta, hogy az apja komoly besúgdosó, hát Sükösd Mihály fiacskájának télleg mindent, de mindent szabad? Tudod mi van? Ha tudom, se érdekel. Bandát akartam. Nem kicsit. Nagyon. Illetve nem is nagyon. Kurvára… (Fogunk mi még Sükösdből érettségizni - tartotta a gimnáziumi szállóige.)
Aztán lecsűrt hozzánk, asszem csajozni, már nem tudom melyik építőtáborba. Önkéntes munkamámor, két hétig parasztrobot, bolsevik öntudat, munkára nevelés, téeszrománc. Meg disznóknak való halózás. Vagdalthúshegyek, Hitlerszalonna. (Néphadsereg - lekvár, hadd szopjanak azok a büdös pestiek, ennyi a normatíva, basszák az anyjukat.) De minden este diszkó, ahol még a betiltott Rasputin is elszállt a Boney M.-től. Saját dj.-ink voltak, Miki és Szoszó, külön köztársaság a barakk-birodalmon belül, piálni és szmókolni is lehetett náluk, meg folyton szólt a zene, és ha volt csajod, ahogy nekem sose, el lehetett kérni a kulcsot, és elmondani négyszemközt (?) a Rigevidon - hiszekegyet. Ha buktál, röpültél a gimiből, de ettől még nem lett puhább a pöcs…
Nemzedékem lányai nem nagyon hordták a cicifixet, megtehették Istenemre, nem csak Barbie Babe volt nagyon állat hús, de majdnem mind azok voltak, csókoltatom őket, övék volt a nyár, a diktatúrát elmosta a spermamámor alapállapota.
Ora et deflora.
És aki egyetemre akart menni, annak erősen ajánlott volt az építőtábor. Volt úgy, hogy a 100 Folk Celsius nyomta meló után. Ott mutatta előtte Juszuf, mi is az a kadencia bendzsón.
Van még kérdés?
Esett, mint a cefet, ültünk az eresz alatt Sükivel, és zenét álmodtunk. Ittam minden szavát: nagyon rock and roll a pálya, punkot mutat a vekker, Sex Pistols Tádékám, ilyet mindenki tud, három akkord, csináljunk bandát… Ilyeneket kéne, hogy Téli reggae, Shakespeare után szabadon. De ezt már a Bagolyban volt, a bölcsészek nyúzott pulóveres, szofifüstös törzsasztalánál, ahová levitt magával egy őszi este. Éreztem, itt a helyem, ez már komolyság, no dildó-dedó, és nincsenek pubimunkásőrök (ifjúgárdisták), mint a Fodorban, akik hülye csasztuskákat énekeltek Piramis dalokra…
Nagy volt a cimbiség.
Classic baleset. Nem volt nehéz dolga a kígyónak. Éva híján az alma érdekelt. Amúgy az osztálytársaim vagy hülyének néztek, vagy magoltak, netán fakezűek voltak, esetleg mindezt egyszerre…
Nem mertem én lenni a vezérkos, aki viszi a nyájat, kellett az a kis kolompszó, hogy beinduljon a bégetőreflex.
Följárkáltunk egymáshoz, budai úrigyerekek voltunk, tipik punk alaphelyzet, a munkásosztálynak ott volt az őszinte kőkemény rock, meg a nyáldiszkó, Sánta Mária, Kétforintos dal… A Kárpátok - karéjában minden más volt, mint a ködös Albionban, ahonnan Süki magyar korongokért cserébe kapta a legfrissebb termést. Nálunkfelé értelmiségi balhé volt a punk, és sose a zenéről szólt, mindig a demokratikus(s) ellenzékről, Kis Rajkról, szamizdatról. Mindazonáltal az Ifjúsági Magazin már ráharapott a punkra, jöttek az első biztosítótűlevelek, örökzöldek voltunk, jelvényhalmok.
“X-Ray Spex, Sex Pistols,
Damned, Clash, Punk & Roll”
Ezt morogtam magamban, amikor az első kapitalista nagyáruházban, a Skála Budapestben vadásztam a háromhatvanas kenyeret és a háromhuszas lecsókolbászt.
Tádé, ez jó, keressünk zenészeket! - mondta a Mammon anarchiába öltözött angyala.
A Punkráció nevet én találtam ki, de a főnök Sükösd Miklós, ma már Kósáné Kovács Magda (MSZP) veje, from Haus Aus CEU volt. Csinálni viszont mindig én csináltam mindent. Ő csak nyilatkozni szeretett, és imádta, ha balhé van. Ha szereztem dobost, elküldte. Ne kelljen zenézni. Elég a publicity. Két úton kolbászoltunk. Nekem az ideológia volt a mindegy, neki meg a muzsika. Én zenész lettem, ő meg politológus...

Hetesi Péter Pál/G3


Robert Johnson, a delta blues királya 100 éves lenne
2011-05-08


A Mississippi állambeli Hazlehurstben látta meg a napvilágot 1911. május 8-án, sokgyermekes farmercsaládban. A mezei munkához nemigen fűlt a foga, a fizikuma sem volt túl erős hozzá, a zenét és különösen a gitárt viszont nagyon szerette, s lelkesen hallgatta a kor jelentős bluesmuzsikusait, Charley Pattont, Son House-t, Willie Brownt és másokat.

A húszas évek végén maga is útra kelt, bejárta Mississippit, jellegzetes, erőteljes éneke és nagyszerű gitárjátéka a deltavidék sok szórakozóhelyén volt hallható. Eljutott a nagyvárosokba is, St. Louis-ba, Detroitba, Chicagóba. Az első modern blueszenész volt, aki ötvözte a Mississippi-delta vidéki (country) blues stílusát a háború előtti időszak nagyvárosi bluesával. Életműve meghatározó hatású volt a háború utáni chicagói blues, a rock and roll és általában a rockzene kialakulására és fejlődésére.
Azt a mindössze 29 dalt, amely utána maradt - egy részük több változatban -, öt felvételi napon, 1936 novemberében és 1937 júniusában rögzítette 78-as fordulatszámú lemezekre. (Állítólag felvették még egy harmincadik dalát is, de aztán nem találták eléggé szalonképesnek, így nem jelent meg - és azóta sem került elő.)
Egy évvel később az italt és a nőket igencsak kedvelő fiatalembernek épp e két "dolog" lett a végzete: a korabeli beszámolók szerint 1938. augusztus 13-án a Mississippi állambeli Greenwood egyik ivójában szemet vetett a kocsmáros feleségére. A férfi ezt nem nézte jó szemmel, és mérget kevert az italába. Robert Johnson három nappal később - nagy szenvedések után - meghalt. Huszonhét évet élt - annyit, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison.
A 29 felvételt jóval később két nagylemezen, 1961-ben és 1970-ben kiadta a Columbia lemeztársaság, majd 1990-ben két CD-n, szép és tartalmas kísérőfüzettel megjelent a The Complete Recordings című doboz, összesen 41 felvétel, tehát az említett változatokkal kiegészítve.
Larry Cohn producer a megjelenéskor adott nyilatkozatában körülbelül 20 ezer eladott példányra számított, Robert Johnson ugyanis - bármekkora becsülete volt is a hálás zenészutókor szemében - akkoriban épp nem volt "divat". A dupla CD azonban rövid idő alatt csaknem félmillió példányban kelt el, a munkában lelkes, de az eredményt illetően kishitű producer pedig 1991-ben Grammy-díjat kapott érte. Robert Johnson újra "divatba jött" a nagyközönség körében.
A muzsikusok szívéből azonban sohasem távozott. Eric Clapton, aki lemezein és koncertjein máig is játssza nagy példaképének jó néhány dalát, egy helyütt így nyilatkozik: "Robert Johnson számomra a valaha élt legfontosabb bluesmuzsikus. Zenéje szerintem ma is a legerőteljesebb kiáltás, amelyet az emberi hangban megtalálhatunk. Az egyetlen hozzá fogható a modern időkben Jimi Hendrix volt."

VasZoli


Blues van, babám - Közjáték (2.)
2011-05-02


Minden elmúlt, ami megtörténhetett. A Hobo Blues Band első lemeze pörög az iTunes-ban, ahol immár saját énekhangom is ott fénylik. Budapest BluesBoy belelendült, kergeti körbe KarmaHackeR-t és dj. sorge-t.
Hobo közben a Tigris - sornál kolbászol: Korom az éj és vakul a szem…
Egyetlen road movie az életem. Padlógázzal tépünk. Barett sapkában bajonettel át a kerítésen. Milyen bevetés ez? Háború vagy forradalom? Barátom vagy, ha elárulsz az Olajfák hegyén?
Ma már tudom, hazudott a lemezborító. Az összes gitárt Póka tolta föl, Buksiék nem bírták a kiképzést, szarul szól a vinyl, de a mjúzik alapmű.
1981 nyár. Az Angelikában ültünk interjúilag, Hobo fogadott húgom, Nagy Jutka combját simogatta a márványasztal alatt, amikor megmondtam neki, aranylemeze van. Majdnem megölt, aszitte hülyítem. De nem. Benne volt a lemezgyári Pick Up újságban. 103 ezer példány.
És ahogy a Hey Joe elején megszólal a Strato, az már platinát ér bőven…

Hetesi Péter Pál/G3