XVII. Csabai Csípős
Blues Fesztivál

2017.04.29.


Sorg-Villa
Blues Fesztivál
2017.05.01.


Ian Siegal Band
2017.05.02.


Ian Siegal
& Frenk

2017.05.04.


All In Five
2017.05.05.


Little G Weevil
2017.05.09.


P. Mobil
Mini
2017.08.12.


Dan Patlansky

2017.09.08.

Ajánlott albumok

Nonszensz
Nonszensz
Dráma van
Stexas
Stexas
Valami blues
Hamburg Blues Band
 Hamburg Blues Band
Mad Dog Blues
Thorbjorn Risager
Thorbjorn Risager
Dust & Scratches
Seasick Steve
Seasick Steve
Hubcap Music
Bob Margolin
Bob Margolin
My Road
Johnny Winter
Johnny Winter
Guitar Slinger
Junior Wells
Junior Wells
Southside Blues Jam




Beszélgetések

Borsodi László: Közvetlennek és folyékonynak kell lenni
2017-03-27


Borsodi László 2014-ben Borsodi Blues Collective néven új formációt hozott létre, a zenekarvezetőhöz Mezőfi István „Fifi” dobos és Binder Norbert billentyűs csatlakozott. A trió jól működött, de egy koncertükön beszállt hozzájuk jammelni Pfeff Márton basszusgitáros, és annyira megdörrent a banda a Mezőfi - Pfeff ritmusszekciótól, hogy a folytatás adta magát. A Borsodi Blue és a Borsodi Blues Collective így gyakorlatilag összeolvadt, a srácoknak azonban tetszett az új név, ezért azt tartották meg. Fontos fejlemény az együttes életében, hogy a napokban lemezzel jelentkeznek, de ami ennél is fontosabb, idén ők képviselik Magyarországot a Dániában megrendezésre kerülő European Blues Challenge-en.

Milyen volt a Borsodi Blues Collective fogadtatása az eddigi koncertjeiteken?
Eddig is tetszett a közönségnek, amit csináltunk, de most érezhetően nagyobb a lelkesedés. Elsősorban nekünk kell jól érezni magunkat zenélés közben, megtalálni azt az oldott állapotot, amikor egyszer csak elkezd áramolni az energia a közönség felé, onnan meg vissza. Amíg ez a kölcsönös gerjesztés nem indul be, aligha beszélhetünk hatásról. Nehéz ezt elérni pl. Budapesten, ahol évente egyszer játszunk negyvenöt percet. Ott maximum a fantáziánk indul be, nem az energiák… Ennek ellenére jól fogadtak minket a fővárosi Muzikumban.



Februárban stúdióba vonultatok, hogy elkészítsétek új lemezeteket. Mikorra várható ez?

Március végén kézben lesz a lemez, a tervek szerint. Tizenegy dal van a rajta, túlnyomórészt a Moonshine And Wine című CD stílusát viszi tovább, de akad három-négy hagyományosabb dal is, ami a műfaj előtt tiszteleg – ilyen a lemez záró Ghost Town, amit Little G Weevillel közösen rögzítettünk. Gábor énekli és gitározik is a felvételen. A dalszövegekbe ezúttal besegített Ripoff Raskolnikov barátunk is, igazán jól sikerült az együttműködés.

Abban a megtiszteltetésben részesültetek, hogy az idén ti képviselitek hazánkat az European Blues Challenge-en. Honnan jött a lehetőség?
Tavaly a Csabai Csípős Blues Club felvételt nyert a brüsszeli székhelyű European Blues Union tagságába, így hivatalosan is jogosult delegálni zenekart a versenyre. Ez idáig Paksnak köszönhetően kiváló zenekarok képviselték Magyarországot, idén a csabai klub kitartó munkájának eredményeként mi kerültünk sorra. Ez nagy öröm és nagy felelősség is egyben. Jó motivációs erőt is jelent a verseny, a CD felvétel biztosan nem kezdődött volna el, ha nincs az European Blues Challenge.

Két nap alatt huszonegy nemzet nevezői mutatkoznak be. Feltérképezteted már a konkurenciát? Ti hogyan fogjátok felépíteni a rendelkezésetekre álló műsoridőt?
Nem csak az idei, hanem az előző évek résztvevőit is meghallgattam, továbbá több alkalommal is beszélgettem a korábbi résztvevő magyar zenekarok tagjaival, mindkettő nagyon tanulságos volt. Idén igen magas a színvonal, nagyon jó bandák vannak. A horvát, a dán, a holland, a svéd résztvevő nagyon erős. Van néhány produkció, ami nekem nem tetszik különösebben, de az látszik, hogy rendkívül komoly csapattal dolgoznak. Profi klipek, kiadó, managerek, turnék vannak a hátuk mögött. Ilyesmi nekünk nincs, csak arra a húsz percre támaszkodhatunk, amit ott muzsikálunk. Az új lemezünket azért majd terjesszük, két dal biztosan arról csendül fel, valamint egy régebbi szerzemény. Semmi másban nem bízhatunk, csak abban, hogy erősek a dalaink, különböznek attól, amit más játszik, és felüdülésképp fog hatni a „másságunk”. Emellett profin kell előadni és hatással kell lenni az emberekre. Közvetlennek és folyékonynak kell lenni, nem valami befordult szofisztikált művésznek.

A versenynek létezik egy expo része is. Hogyan készültök bemutatni a hazai blues életet?
Az expón elsősorban magunkat, illetve a nevező klubot reprezentáljuk. Hazánkat akkor képviseljük, amikor zenélünk, ettől függetlenül én fontosnak tartom, hogy legyenek az asztalunkon más zenekaroktól is CD-k, fesztiválokkal, rádiókkal, honlapokkal kapcsolatos szórólapok, vagy bármi, ami a blueshoz köthető, tehát bármilyen megkeresést szívesen veszünk.

European Blues Challenge
Az European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, blues magazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blues zene Európában reflektorfénybe kerüljön. A közös cél érdekében évente megrendezik az European Blues Challenge-et, mely eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában, Belgiumban és Olaszországban került megtartásra, míg idén Dánia ad otthont neki. A koncertek mellett szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak, ahol minden résztvevő bemutathatja, hogy mivel foglalkozik.

A 7. European Blues Challenge 2017. április 6-8-án Horsens városában tartandó programja
április 7.: Detonics (NL), Chris Kramer & Beatbox‘n’Blues (DE), Gaelle Buswel Band (FR), The Cornfeds (DK), Slovak Blues Project (SK), Hot Tamales Trio (PL), Messias And The Hot Tones (PT), Southernman Robbie (RO), The Blues Infusion (AT), Borsodi Blues Collective (HU), Bayou Moonshiners (IT)
április 8.: Pascal Geiser Band (CH), Kid Colling (LU), Rolin Humes (HR), Headline Blues Band (SE), Kaz Hawkins Band (GB), Daniel Eriksen (NO), Honey B. Family (FI), Rene Paul Blues Band (EE), Los Mambo Jambo (ES), The BluesBones (BE)

hoati


AG Weinberger: Kiírom magamból az elégedetlenségeimet
2017-03-10


A nagyváradi születésű AG Weinberger kivételes képességű gitáros, énekes, szájharmonikás, rádiós és televíziós szakember, lemezkiadó producer, „az első bluesmisszionárius” zenész, akit a kritika a romániai Mr. Blues megnevezéssel illetett. Tizenegy albumot jelentetett meg, tizennyolc színházi előadáshoz írt zenét, számos rádió és tévé műsor ötletgazdája, alkotója, producere. 2011-ben Románia Elnöki Hivatala a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatát adományozta neki különleges zenei karrierjének elismeréseként és az új tehetségek felfedezésére és támogatására tett folyamatos erőfeszítéseiért. Jelenleg új műsorával járja Romániát, a 2017. február 24-ei dévai fellépése előtt készített interjút vele Szűcs László. A beszélgetés eredetije az Erport.ro online közéleti és kulturális lap oldalán jelent meg.

Új műsoroddal járod az országot, hol léptél fel, merre készülsz?

A Gringo Tronic szólóestem turnéján vagyunk, méghozzá a kellős közepén. Januárban kezdtem Brassóban, utána Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színházban léptem fel, aztán februárban Drobeta Turnu Severinben, majd Ludason játszottam. Ma este Déván játszom, holnap este pedig a Szebeni Filharmónia termében. Utána vissza Bukarestbe, aztán március végén, 28-án következik Gyulafehérvár, 29-én Nagyvárad, 30-án Nagykároly. Váradon a Filharmóniában lépek fel, a színházba nekem lehetetlen bejutnom. Ez egy ilyen város lett. Április elején megint Brassó, onnan pedig következik az ország északkeleti része, Suceava, Botosani, Iasi.

Mit kínál ez a Gringo Tronic?
Volt nekem a Gringo című műsorom, ami három évig futott. Sajnos ezzel el sem tudtam jutni Váradra, mert nem érdekelt senkit a szervezők körében, pedig az egész országban telt házakkal ment. Ez az eredetihez képest annyiban más, hogy elektronikus zenei elemekkel van megspékelve. Úgy is mondhatnám, ez egy igazi improvizatív helyzet, minden este egészen más. Nagyon izgalmas nekem is ez, teljesen új zenei nyelvezeten próbálok beszélni. Telt házak fogadnak, s meglepem az embereket, mert nem tudják, mi ez. Többen elárulták, hogy egészen másra számítottak.



Egy klasszikus blues estre?
Igen, dalokra, bluesra, jazzre, egy szál gitárral, mesélő, regélő énekessel. Ez pedig inkább egy szinkretikus tapasztalatot kínál. Van egy óriási kivetítő vásznam, azon egy érdekes kollázs jelenik meg három szinten. Arról szól, hogyan nőtt fel az én lelkiismeretem. Én egy modernkorbeli ember vagyok, most pedig egy posztmodern korban élek, másfajta nyelvezettel, technológiákkal és másfajta félelmekkel. Megmutatom az embereknek azt, amiből én vagyok. Fotó és film fut a vásznon, s van rajtam egy kamera, amely átveszi a mozgásomat. Mindenféle képek váltakoznak, az egyiken Mark Twain sörözik Teslával, utána megjelenik Marilyn Monroe fél melle, aztán Trockij, majd Gershwin, jönnek a hatvanas évek, Miles Davis, időbeli zűrzavar.

Ezeket a fotókat ki rakta össze?
Hát én. (Nevet) A fotók mögött pedig fut egy film, amit Chicagóban vettem fel. A sziluettem pedig arra szolgál, hogy a fotókon belül egy ablakot nyit a filmre. Ahogy a sziluettem élőben mozog a képernyőm, ott jelenik meg a film.

Te pedig közben zenélsz.

A színpad logisztikai elrendezése arról szól, hogy körül vagyok véve mindenféle hangszerrel, kütyükkel, laptopokkal. Koncert előtt megnézem a közönséget, kilesem a hangulatot. S aztán leülök a székre, s hozzáérek valamelyik kütyürühöz, véletlenszerűen. Az beindít valamit bennem, arra kezdek építeni. Ez egy megismételhetetlen pillanat. És akkor mesélek is a közönségnek. Hogy miről szól ez a pillanat. Néha összeáll ebből egy ismertebb szám is, de nem feltétlenül. Attól függ, mihez ér hozzá a térdem vagy a könyököm. Elindul egy ritmus. Később felveszek egy gitárt, s játszom valamit, ami ott születik a fejemben. Megvan az improvizáció legtisztább dialektikája. Előre nem látható és megismételhetetlen. Egy hosszan tartó kulturális onanizáció. Aminek persze megvan a tudományos, intellektuális és filozófiai magyarázata. Mert minden hangot és minden szót alá tudok támasztani. Mert belőlem van. A mi iskolánkból van, a Schneider Tóni tanár úr irodájából, ahol megnézhettük a Hairt. Emlékszel? Meg a Kompromisszum 83 irodalmi csoportból, meg a Sall Laci féle Plánéta című előadásból, amiben szegény Szabó Barna játszott, s én írtam zenét hozzá. Meg a Kortárs Színpadból, meg az Ady-körből. Én ezekből a dolgokból vagyok, én Habsburgiából jöttem.

Szoktad rögzíteni ezeket a koncerteket?
Nem kell én rögzítsem. Rögzíti a közönség s teszik fel a Facebookra.

Egy ilyen sorozat komoly szervezői munkát igényel. Ezt ki csinálja?

A feleségem. Azzal kezdjük, hogy leülünk a térkép elé, kiválasztjuk a helyszíneket, hogy a költségek is optimálisak legyenek, utána ő elkezd telefonálni. Minden városban tárt karokkal várnak, kivéve a szülővárosomat. Egyedül Várad az, ahol „nu se poate”. Ez nekem nagyon fáj, de egyféle dacot is kivált belőlem. Ha esik, ha szakad, én március 29-én elmegyek Váradra, hogy azt a koncertet megcsináljam.
Egyébként is olyan országban élünk, ahol a művészeknek nincs megfelelő szociális státuszuk. A szabadúszók óriási hátrányt szenvednek azokhoz képest, akik minden hónapban szépen megkapják a fizetésüket, függetlenül attól, mennyire jó az, amit csinálnak. S nem kell nyugdíjas éveikre sem aggodalommal gondoljanak. Engem nem ismer el az állam. Diszkriminálva érzem magam ebben az országban, sok más szabadúszó kollégámmal együtt. Ki is írom magamból az elégedetlenségeimet, március végén jelenik meg román nyelvű kötetem Singular címmel. Ebben vannak versek, esszék, de zenetudományi írások is, például a klezmer és a jazz kapcsolatáról.

Utóbbi nyilván összefügg azzal is, hogy zeneszerzés szakon egyetemi tanulmányokat végzel, s legutóbbi beszélgetésünk idején éppen csellóműveket komponáltál.
Igen, az idén már el is végzem zeneszerzés szakon a mesteri képzést. A munkák is gyűlnek szépen, s ami a legjobb: a tanulás egy csomó mindent helyretett a fejemben. Jobban odafigyelek, jobban fel tudom építeni logikailag a dolgaimat. Még az improvizatív szituációkat is. Csodálatos tanáraim vannak, rengeteget tanultam tőlük. Ha végzek, utána a doktorátust is igyekszem megszerezni, a spekulatív objektivizmus a zenében téma foglalkoztat. Például milyen hatást gyakorolhat, mondjuk egy tíz perces mű az emberre, hogyan képes őt manipulálni.


A blues zene egy kincs – interjú Little G Weevillel
2016-07-09


Little G Weevil 2004-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol csaknem a nulláról indulva megnyerte az International Blues Challenge-t, nemzetközi viszonylatban is megsüvegelendő sikert elérve. A közeljövőben új lemezzel jelentkezik, ez alkalomból beszélgettem vele.

Még július hónapban új akusztikus hanganyaggal jelentkezel. Ki fogja kiadni a lemezt?
Az előző lemez a VizzTone Label Group kiadásában jelent meg, és bár néhány hónappal ezelőtt még úgy volt, velük dolgozom ismét, a stúdió munkák utolsó fázisában úgy döntöttem, a magyar Xlnt Records-szal és a saját kiadómmal (APIC) felesben adjuk majd ki az anyagot.

Javarészt saját szerzeményeket játszol, személyes történeteket mondasz el, ritkán adsz elő feldolgozásokat. Változtattál ezen a koncepción?
Koncerteken a kedvemtől függ, mennyi feldolgozást adok elő, de például lemezre mindenképp saját szerzeményeket érdemes rögzíteni szerintem. Most is így van, az új albumon egy feldolgozás hallható majd, illetve másfél, mert a másik instrumentális. Egyébként ez a lemez két sessionből áll: a CD első fele St. Louisban készült a Blue Lotus stúdióban, a másik fele pedig itthon Magyarországon. Az Államokban Paul Niehaus volt a vendég több hangszeren, a budapesti felvételeken Pribojszki Matyi, Nemes Zoli és Pintér Zsolt közreműködik pár számban. Igazi blues lemez lett, nincs túlbonyolítva. Egyszerű, de velős, feelinges. Ahogy én ezt szeretem. Three Chords Too Many, azaz „Három akkord túl sok” címet kapta az anyag. Innen már lehet tudni, mire számíthat az ember. Ha-ha-ha…



Egy populárisabb, szélesebb közönséget megcélzó albumon is dolgozol…
Az, hogy lesz-e belőle egy önálló lemez, az majd a közönség reakcióján múlik. Csináltunk három számot a magyar SoulClap Budapest zenekarral, illetve Frankkel a fedélzeten, baromira élveztem a közös munkát. Az elmúlt években írtam egy tucatnyi olyan dalt, amit nem igazán tudtam beleilleszteni a tradicionális blues karrierembe. Nem megyek el technóba, ezt én rhythm and blues műfajnak tartom. Van benne rock, reggae, funky, blues és rock ’n’ roll. Bluesosan feelinges a zene, élő emberek pengetnek, csak maibb a hangszerelés. A szövegek igazak, hitelesek. Nincs rózsaszín jaguár és deluxe hotel fajta kamu érzés. Tök jó szerintem. Az első nótával és a klippel szeptemberben jövünk ki. Remélem tetszeni fog.

Szólóban vagy zenekarban élvezed jobban a muzsikálást?
Természetesen mind a kettőt egyformán szeretem. Nagyon örülök, hogy tíz évvel ezelőtt elkezdtem koncentrálni az egyedüli játékra. Mostanában ráadásul gondolkodom egy nagyon őrült egyszemélyes projecten, csak időt kéne találnom a kidolgozásához. Talán majd télen. Amint látod, tele vagyok ötletekkel. Addig nincs baj, amíg ez így van.

Sok hazai zenész panaszkodik, hogy szükség lenne managementre, produkciós irodákra. Az USA-ban mi a helyzet? Ott is a muzsikusok végeznek mindent, a koncertszervezéstől a plakátkészítésig? Melletted van olyan személy, aki ezeket a feladatokat elvégzi?
A panaszkodás nem az én műfajom. Megoldást kell találni a problémára. Az utóbbi öt évben volt Amerikában is exkluzív szerződésem, koncertszervező iroda, kiadó, de idén ismét inkább én tartok kézben mindent. A kiadómat szeretném felfuttatni, egy másik céget is tervezek. Nem dolgozom exkluzívan senkivel, kivéve Magyarországon, ahol minden koncert és managementi feladat Podlovics Péternél fut össze, ő tartja fejben a tennivalókat. Ez nagyon szeretném, ha így maradna. Jól dolgozunk együtt szerintem. Ezen felül úgy érzem, nem lehet mástól várni a csodát. Ez blues. Tudjuk mi van. Ha nincs közönség, nincs produkciós iroda, sem management. A mi feladatunk, zenészeké, hogy a muzsikánk minél több ember tetszését megnyerje. Azért mert blues, nem azt jelenti, hogy eladhatatlan. De ezt nekünk, zenészeknek kell bebizonyítani. Ennyi az egész.

Mégis, a zenész feladata nem az, hogy dalokat szerezzen, hogy muzsikáljon?
De igen, az. De ha egyszer ilyen lett a világ, akkor üljek és keseregjek? A mostani költőkért, írókért szerinted sorban állnak a kiadók? Francokat. Ők intézik a nyomdát, kiadást, marketinget. Nem az a megoldás, hogy nyavalygok. Más reggel ötkor kel és megy dolgozni. Én heti hat napot mosogattam, tizenegy órás műszakokban túrtam a szart. Most szerinted azon fogok sírni, hogy nincs management? Örülök, hogy nem kell felvennem a kötényt. Én megbecsülöm, ami van, és szerintem ez nagyon hasznos. Semmi okom nincs panaszra. Örülök, hogy nem kell valami nálam sokkal butább főnöknek a seggét nyalnom és más zsebére dolgozni az életem végéig. Tudjuk, hogy nem populáris, amit csinálunk, mégis csinálni akarjuk, mert hiszünk benne, szeretjük. Jól kell játszani és legfőképp ezerrel megbecsülni, ami éppen van. Saját magadnak segítesz ezzel.

Nemzetközi sikereidnek és az X-Faktorban való szereplésednek is köszönhetően elkezdtek egyre többen járni blues koncertekre. Hogyan tartható az érdeklődés legalább ezen a szintem?
Azt nem tudom, hogy ez teljes mértekben így van-e, de ha valami közöm van hozzá, annak én mindenképpen örülök. Ezt ti látjátok jobban. Én próbálok kreatív maradni és magasan tartani a lécet, de nem hiszem, hogy mindig ugyanazt kéne csinálnom. Én ennél sokkal szélesebb látókörrel létezem. A blueson belül persze. A blues nem attól blues, hogy maximum három akkord. Én hiszek abban, hogy a blues zene egy kincs. Az érték, amit képvisel, a népzenei hitelesség, a történelem, az igazság érzet és legfőképpen a túlélés sikere, amit hordoz magában, minden egyes igazul előadott blues dal. Ezt kell tovább vinni. Csak érteni kell, igazán miről szól a műfaj.

Itt a nyár, itt a fesztiválszezon. Merre láthatnak, hallhatnak az érdeklődők?
Július 20-án és 21-én a veszprémi Utcazene Fesztiválon lépek fel, július 29-én Budapesten a Kobuci Kertben, 30-án pedig a mezőtúri East Festen adok koncertet. De ne feledjétek, e hónapban új lemez, aminek a dedikálási időpontjait lassan közzé tesszük. Köszönöm szépen az érdeklődést, további sok sikert az oldalnak!

Szöveg: hoati, fotó: Nagy János


A sikert csak csapatmunkában lehet elérni - interjú Szabó Tamással
2016-04-14


A tradicionális blues, a hatvanas évek beat, illetve a későbbi korok pop dallamainak világát ötvöző Mojo Workings képviselte Magyarországot az idei European Blues Challenge-n. Élményeikről, tapasztalataikról, a hazai blues szcéna helyzetéről, múltbéli és közeljövőbéli koncertekről faggattam Szabó Tamást, a 2011-ben alakult csapat szájharmonikás-énekesét.

A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.



Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.

Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz.  Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.

Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel.  A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat.  Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.

Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.



A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt.  Igazából ez is lenne a cél.

Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.

Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.

Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai


Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra – interjú Ripoff Raskolnikovval
2016-03-25


Ripoff Raskolnikov az európai blues szcéna egyik legkülönlegesebb figurája, aki mély költőiséggel és zenei kifejezőkészséggel tud bemutatni olyan emberi érzelmeket, mint szerelem, szenvedély, fájdalom, élni vágyás vagy haláltól való félelem. Zeneileg leginkább a Tom Waits és Bob Dylan által jelölt terepen lehet elhelyezni. A színpadi jelenlétének, száraz humorának és a blueshoz való személyes kötődésének köszönhetően nem okoz neki gondot az intenzív légkör megteremtése a koncertek során. Ő egy olyan művész, akit nemcsak hallani, de látni is jó. Tavaly nálunk ünnepelte a hatvanadik születésnapját, de friss albumait is Budapesten szokta bemutatni – nincs ez másként az először április 2-án, a lemezbemutató napján kézbe vehető Odds And Ends esetében sem.

Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről, és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?
Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.

Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya?  Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?
Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott.
Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem. Aztán tizennyolc évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát. Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.

A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.
Lehet némi igazság ebben. Nyilván mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni.
És ha már a régi nagyoknál tartunk: tizenöt éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.

Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.
A magyar népzenével akkor találkoztam, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.
Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy az óta ezt kb. tízszer annyian látták a Youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]



Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.
Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván az óta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá válva már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban. Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, kurva nagy arc vagyok, pusztán mert külföldről érkeztem.

Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.

Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.

Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.
Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.

Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?
Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.
 
A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.
Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.

Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?
Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám.
Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Az után a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.

Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.
Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.

A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.
Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!

Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?
Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.

Az új lemez az Odds And Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?
Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.

Sam 'Redbreast' Wilson


A Bem Rockparttól a Soproni Színházig – beszélgetés Papp Gyulával
2016-01-09


A Minivel, a Skorpióval, a Dinamittal és a P. Mobillal vált többek között ismertté a billentyűs hangszerek mestere, Papp Gyula, aki mindemellett rengeteg budapesti, vidéki, vagy éppen határon túli színházi produkció megvalósításánál is bábáskodott, munkáit ezrek élvezhették. Az alábbi interjúból élete történetét, zenei pályafutása fontosabb állomásait ismerhetjük meg.

A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe nálad a beat- és a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban a konziban a mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött Huszti Pista, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt, – a Volán elődje – Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Super Fundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beatzenével, esetleg annyi, hogy hallgattam, láttam a ’66-os Táncdalfesztiválon Szörényiéket a Még fáj minden csókkal. Tehát még aznap elmentem a próbára, és máris rockzenész lettem! A konziban pedig renegát. De annyira azért nem renegát! Novemberben volt a kilencvenedik születésnapja Kertész Lajosnak, a fő tanszaktanáromnak, – akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül – és a Vakok Állami Intézetében, a Nádor teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal.  Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott – megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci, – akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd éppen akkor a Scampolo vezetője volt, – mikor a neves Gundel étteremben játszottunk, beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni. Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda-odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Volt olyan is, – és itt van a Gondviselés keze – hogy Varga Lacival meg Bertalan István ’Güzüvel’, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott, lementünk a Csanádi utcai Syrius klubba. Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz koncertteremből álló pince klubba hat-nyolc lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncerthelye volt. Ide merészkedtünk le játszani, így hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, nomeg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris és Baronits Zsolt. Tényleg szükségeltetett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett! Ez a Syrius klubbéli fellépésem 1970 szeptemberében volt…

Akkor még csak tizenkilenc éves voltál?
Még annyi sem, mert novemberi vagyok.



És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini…
Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal Étteremben, vagy az Erzsébet Sörözőben. És amikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám téri óra alá, este hat órára hívott engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én – később megtudtam, Mátyás királlyá választásának napján – kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert az akkori szokásoknak megfelelően délelőtt tizenegykor a Corvin moziban volt, majd este a Bem rakparti Mini klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz tíz fokban is várakozott a közönség, hogy a bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában jártak a srácok, így bővült a közönség.  Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock klubjaként.  Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még manapság is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten és CD formátumban is. Ezt az anyagot minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag című számunk felkerült a világ legjobb ezer dala közé, végül egy Eric Clapton, egy Jethro Tull és egy Them nóta mögött a negyedik helyen végzett. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon, és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban.  Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tullhoz hasonlítottak minket a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási lehetőségem adódott akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, Németh ’Nemecsek’ Tamást. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13-án indult Kecskeméten, Illés-Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés együttes, és nézték a Nemecseket. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás című első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési Ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit, és mikor a Levente eljátszott egy gitár futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam, válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan. – feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel.

Tehát egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát… Zavarban vagyok, ha szembedicsérnek. Ráadásul Bartókon nőttem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy tíz éves koromban. Ezért is jelentett nekem sokat Bartók.

De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi évek, amik ma is tartanak, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, a soproni származású Sárdy Barbarával a Papp-Sárdy NBB. Korszakaid közül melyiket tartod a legsikeresebbnek, és melyiket a zeneileg legigényesebbnek?
Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió korszakom volt. Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Sokat koncerteztünk Lengyelországban, nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet-Németországba és Nyugat-Berlinbe is rendszeresen jártunk. 1976. május 1-jén, délben a TV-toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. Négyszázezer kéz Karesz „hande hoch”, magyarul „kezeket fel” felszólítására, nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. Felemelő volt 1978-ban a finnországi Turkuban egy színpadon játszani Eric Burdonnal, aki akkor a Warral lépett fel, vagy az afrikai segélykoncertet szervező Bob Geldoffal, vagy a másik akkori álomcsapattal, a hazánkban is többször megforduló Uriah Heeppel. De a Dinamit korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból, – ez júniusban történt, – akkor a Skála parkolóban húszezer ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Németh testvérek, mert akkor már Nagy Ferózni kezdtek… A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp-Sárdy NBB. Ez utóbbi, 2000 óta működő zenekarnak tavaly év végén DVD tokban látott napvilágot a Toronyiránt című, ötödik nagylemeze.

Térjünk át a zeneszerzésre. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. Tizenkilenc évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
A Haloványkék gondolat Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta Ádám, hogy adj egy G-t, hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-et, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van a G.

Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van a G, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Életem fő művének azonban Az ember tragédiájából készült darabot tekintem, amit 1990-ben bemutattak be itt Sopronban. Ezt azóta képtelen vagyok bemutattatni máshol, de megtudtam, hogy miért! Szerencsés Károly barátom mostanában ajándékozott meg a Véna című kötetével. Nagyon megtisztelt, mikor ezt írta bele: „Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog.” És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon-nagyon ünnepelt dolog volt 1937-től 1940-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi Mátyás pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust. És nem tudom Budapesten bemutatni! Igen ám, de akik itt Sopronba látták, szerették. Az első kritikában azt írták: „Nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Ha a Haloványkék gondolat tetszett, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom, amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre…
A Songwriting Competitionre, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. Az első sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan nyolc és fél percet. Tizenötezer, egy győri Rába stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle tizennégy embert jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik színdarabomat, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban Friedrich Schiller Ármány és szerelem című művéből, azt meg Békéscsabán mutatták be. Sajnos azóta sem adták elő. Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében, harmincnyolcadik helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak Pataki Attilának és Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe, csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.



Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő muzsikus is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Szakcsi Lakatos Béla szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók átdolgozást, a dög nehéz Terta magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy-két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám! – válaszolta. A Klotild-palotában lakott, oda mentem el kétszer. Tizenegytől fél kettőig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál volt a rock kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. Katona Klári Titkaim című turnéján, amit a Presser Gábor csinált neki, a Saturnus játszott: Dandó Péter, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt.

Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
A Hammond A 100-as, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod.

És a második?
Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora található, az Jeanne-Marie Darré-é volt, ami pedig a Petőfiben lelhető fel, az pedig Cziffra Györgyé. Három láda orosz pezsgőért adta oda a kultúrház igazgatónak, mondván, ez a hármas számú zongorája a sorban, nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a Körtáncban Cziffra zongoráján kísértem.  A Riskó Géza barátom alapította Mai Nap című újságban volt is egy cikk, hogy Cziffra György zongoráján játszom Sopronban. A Zorán és a Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban található a hangszer? Mert ott volt élelmes az igazgató – feleltem nekik.

Az Emerson, Lake & Palmernek volt egy Bartók átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók átdolgozásotokat?
Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a Rhapsody In Blue-val. A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.

Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?

De! Emersonék megvették a jogot: tízezer dollárt fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet mindemögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző szerzeménye. Nálunk pedig a Bors megkérdezte Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros hajú rock zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában.  Szeptember 26-án volt hetven éve, hogy elhunyt Bartók. A 2016-os esztendőben lesz majd egy megemlékezésünk.

Hogy mennyire változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor – Vas megyei lévén – bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij-Korszakov és Ravel átdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek”, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, elönállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.

A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.

A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Banddel is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is egy lemez velük. A Majsai Gábor énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi Kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B.-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek.  A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell.

A következő műfajjal, a blueszal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor tizenhat éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabbon is. Persze, hogy játszunk bluest! De a név így lett figyelemfelkeltő!

Ezután felmentünk a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 515-ös termébe, ahol Papp Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!

Gróf István


Jubileumi koncertre készülve – miniinterjú Nemes Zoltánnal
2015-11-17


Idén tíz éves a Jambalaya, hazánk első számú New Orleans-i zenét játszó zenekara. Hogy mennyire aktív és sikeres volt az elmúlt évtized mi sem mutatja jobban, minthogy a banda megalakulása óta négy önálló lemezt jelentetett meg, külföldi turnék keretein belül bejárták Európát, munkájukat pedig Gundel Művészeti Díjjal jutalmazták. Jubileumi koncertjük műsorában az elmúlt tíz év legjobb dalai lesznek hallhatók, különleges hangszerelésekben. Az elmúlt esztendőkről, a zenekar körüli aktualitásokról mesélt oldalunknak Nemes Zoltán.

A Jambalaya november 27-én ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Milyen emlékekkel gondolsz vissza az elmúlt évekre? Mire vagy az eltelt tíz év történéseiből a leginkább büszke?
A zenekar koncertjein kezdetek óta rendszeresen, nagy változatossággal voltak terítéken különböző vendégművészek: vibrafontól a cimbalomig, a legkülönbözőbb fúvós, ütős, húros, vonós hangszerekig sok hangszeres vendégzenész színesítette a műfaji palettát. CD és DVD is készült például a Merlin Színházban tartott emlékezetes New Orleans-i ihletésű show-ról, melyben kiváló vendégmuzsikusokkal, színes strucctollakba öltözött énekesnőkkel, a közönség soraiból előugró rapperrel leptük meg teltházas hallgatóságunkat. Az évek alatt számos alkalommal volt részünk hasonló élőben megvalósult zenei fúziókban, ezekre a pillanatokra nagyon büszkén és szívesen emlékezem. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a műfajt. Tíz éve megálmodtuk a magunk budapesti New Orleansát, azóta úgy érzem számtalanszor sikerült megújulnunk. Négy önálló album, Gundel Művészeti Díj, hazai és külföldi szereplések hosszan ható sikerei mellett tavaly eljutottam az áhított helyre: játszhattam New Orleansban, bebarangolhattam a francia negyed klubjait, ahogy erről egy korábbi riportban be is számoltam a Blues van hasábjain. Köszönet mindezekért a blues zenész és a blues zenei szakmában dolgozó barátaimnak!



Hogyan építitek fel a koncertet, várhatóak-e vendégzenészek fellépése?
A tavalyi év elején tartott lemezbemutatónkra készülve vendégnek hívtunk egy gitárost. A próbafolyamatok alatt megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy állandó tagnak kérjük fel őt. Így kilenc év után hattagú lett a Jambalaya felállása és kiegészültünk Bellák Miklóssal. Két hónappal azelőtt, hogy bevettük Mikit, megtaláltuk korábbi trombitásunk utódját is, kiváló barátunkat, Sóvári Tamást. És bár már évek óta együtt muzsikálunk Albert Zoltánnal, a tenor szaxofon mellett egy újabb hangszert állandósítottunk az utóbbi időszakban, közös nagy kedvencünket, a bariton szaxofont. Zoli emellett sokszor ütős hangszeren is kiegészíti a zenei hangzást. Kevesen tudják róla, de eredetileg dobosnak készült. Mindezek együtt véve új köntösbe öltöztették a zenekart, ezért az idei év rendszeres próbákkal, áthangszerelésekkel és újragondolásokkal folyt. A koncertet tehát taggá avanzsált zenész barátaink, valamint új hangszerek szerepeltetésével fogjuk előadni a tíz év legjelentősebb dalaiból válogatva.

Az évforduló apropóján stúdió session felvételeket is fogtok készíteni. Mit kell erről tudni?
Angolul és magyarul egyaránt rögzítésre kerül öt-öt Jambalaya dal és egy instrumentális feldolgozás. Több kameraállással is rögzítve lesznek a stúdió munkálatok.  Vendégművészek is szerepelni fognak a felvételeken, DJ Q-Cee, Monori Gabriella és Pintér Mónika. A végeredmény az utómunkák függvényében fokozatosan elérhető lesz az interneten mindenki számára. A jövőre nézve sok egyéb dédelgetett álmunk van, ezekből jelenleg annyit merek elárulni, hogy szeretnénk majd új dalokkal előrukkolni a jövőben, azonban még előttünk állnak a stúdió session munkálatai és a soron következő koncertünk. Őszinte örömmel készültünk az idei év kihívásaira és a jubileum kapcsán rendezett eseményekre, ennek okán remélem, minél többen találkozunk november 27-én a budapesti Muzikumban.

hoati


Itt az ideje, hogy a közönséget is megnyerjem – interjú Borsodi Lászlóval
2015-10-31


Békéscsaba és környéke számos kiváló blues muzsikust adott hazánknak. Közéjük tartozik Borsodi László, aki 2005 táján alakította meg a Borsodi Blue nevű formációt, amivel két meglepően színes, a tradicionális tizenkettesek világától messzire elkanyarodó lemezt készített. A zenekar háza táján változások voltak az elmúlt időszakban. Erről, no meg a Classic Blues című rádióműsor fogadtatásáról tudhatunk meg többet az alábbi interjúban.

Tavaly csatlakozott a Borsodi Blue nevű formációhoz a 2014. évi X-Faktor talán legtitokzatosabb személyisége, Andelic Jonathan. Hogyan kerültetek vele kapcsolatba?
A Borsodi Blue második lemezéhez hasonlóan, a harmadikat is Little G Weevillel kezdtük el csinálni. Gábor felajánlotta, hogy a dalszövegíráson túl az album produceri munkáját is elvégzi, ehhez azonban egy kikötése volt: legyen profi az ének, profi angollal. Amikor az X-Faktorban meghallotta Andelic Jonathant, és kiderült, hogy csabai, egyből összeállt a kép. Tavaly decemberben érkeztek a stúdióba, Jota teljesen felkészült volt és fantasztikusan teljesített. Két nap alatt felénekelte a lemezt. Szédületes, teljesen egyedi orgánuma van, izgalmas volt a zenémet egy nemzetközileg is top hanggal hallani. Korábban Little G Weevil is felénekelt egy számot, a Ghost Town című szerzeményben pedig gitározik is.



Jelenleg hol tartanak az albummal kapcsolatos munkálatok?
A lemez elkészült, de jelenleg fiókban van. Sajnos ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint az előzővel: mire elkészült, túl voltam rajta, és mást akartam csinálni. Lehet, ez nem így működik normális esetben. A zenekarban azonban nem volt meg az alkotói szikra, kb. egy éve nem komponáltam triózenét, egy árva dal nem akart kipottyanni a már a meglévő anyagon túl. Mikor közöltem Gáborral, hogy párhuzamosan egy másik formációt is csinálnék, megtorpant a történet, hozzáteszem, teljesen meg tudom érteni reakcióját. Így is csak a köszönet hangján szólhatok, hiszen Little G azon kevesek egyike, aki mindig hitt bennem és segített.

Mit lehet tudni az új projektről?
Körülbelül két éve érzem a sejtjeimben, hogy mit szeretnék, és örülök, hogy végül is volt bátorságom megvalósítani. A zenekarban billentyűs hangszereken Binder Norbert játszik, én énekelek és gitározok, az egyik dobos Mezőfi ’Fifi’ István, a másik Kiss Tomi, annak függvényében, hogy éppen ki ér rá. Basszusgitár nincs, Norbi végig bal kézzel tolja a basszust egy külön klaviatúráról, ami egy bass combóba van kivezetve, mellette természetesen zongora, Hammond, nagyon megdörren a banda! Sok blues, egy-két favorit Robben Ford nóta, néhány újabb saját szerzemény. Azt próbálom elérni, hogy remekül érezzük magunkat a színpadon, hogy áramoljon az energia. A próbák nagyon jók, alig várjuk a bulikat, jó ezt érezni. A Borsodi Blues Collective november 28-án mutatkozik be Budapesten a Körlet Teraszban, majd december 18-án Békéscsabán az Elefántban.

Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve?
Nincsenek tervek. Jól akarom magam érezni, fejlődni szeretnék. Jobb koncertekre fogok törekedni, olyanokra, ami után úgy megy haza a közönség, hogy „húúú basszus, ez de baromi jó volt". Nem a szakmának, inkább a közönségnek szeretnék tetszeni, szórakoztatni akarok, persze nem minden áron. Most ezt érzem. A szakma már veregeti a vállam tíz éve, itt az ideje, hogy a közönséget is megnyerjem.

Immár két éve, hogy Békéscsabán elindult a város egyetlen netrádiója, ahol felkértek egy blues témájú műsor vezetésére. Milyen visszajelzéseket érkeztek a műsorral kapcsolatban?
A rádiózás abszolút hobbi az életemben, szerelemből csinálom, másképp nem is lehet. Én a rádió mellett nőttem fel, éjjel-nappal a rádiót hallgattam, innen a vonzalom. Sokan hallgatják, határon túli magyarok is, de soha nem kérdeztem és nem is akarom tudni, hogy pontosan hányan. Ha csak ketten, akkor is csinálom. A www.miradionk.hu oldalon, a Hangraktár menüpontban sok régi adást meg lehet hallgatni – a műsor címe: Classic Blues. Ajánlom pl. a Ferenczi Gyurival készült beszélgetésem, igazán pörgős lett, ha-ha! Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Blues van olvasóit, és várunk mindenkit a koncerteken, nem fogtok csalódni!

hoati


Az őszinteségre való törekvés hiányzik ma – interjú Ráduly Mihállyal
2015-07-23


A Syrius fogalom volt. Túlzás nélkül mondható, kultuszt teremtett. Még azok is szerették és tisztelték, akiknek valójában túl merész, túl avantgárd volt az a zene, amit az együttes játszott. A Syrius egyik meghatározó tagjával, Ráduly Mihállyal a Szombathelyen tizenhatodik alkalommal megrendezésre került Lamantin Jazz Fesztiválon készítettem a riportot, a „nagy” Syrius értékeit megőrző és továbbvivő Syrius Legacy együttes koncertje előtt.

A máról, a tegnapról és a holnapról is lenne néhány kérdésem…
Arra gondolsz, hogy volt egy ilyen című Syrius lemez? Ennek nem sok köze volt a zenekarhoz. Nem szeretem az ilyen összetákolt dolgokat. Valójában itt, Magyarországon kiadtuk az Ausztráliában készült lemezünket, a másodikhoz azonban soha nem járultak hozzá, hogy legyen. Ezenkívül csak egy olyan lemez van még, amit a magunkénak mondhatunk: a Széttört álmok szvitnek a rádióközvetítése. Ez egy negyed hanggal lejjebb szól, mert annyira nem érdekelte a lemezgyárat, vagy azt, aki kiadta, hogy utána sem néztek ennek. Na, de hogy hangzott a kérdés?

A mával kapcsolatosan kérdezem, hogy mi a Syrius Legacy küldetése, mit és hogyan gondoltál?
Én nem gondoltam semmit. Ez a banda a Maloschik Robi ötlete volt, így semmi közöm ahhoz, hogy létrejött a zenekar. Nem is mentorálltam őket. Igazából örültem, amikor meghallottam, hogy öt tehetséges srác a dobos Benkó Ákos vezetésével összejött. Én valójában a harmadik próbájukra mentem le először, aminek már majdnem egy éve van.



De tiszteletbeli nevelőapjuk azért csak vagy?
Ilyen értelemben igen, de én nem szólok bele, hogy mit csináljanak. Augusztus végén, szeptemberben készítenek majd egy lemezt, amelyről a napokban aláírták a szerződést, és előadják a saját képmásukra formált Az ördög álarcosbálját. Ez egy egyfajta reprodukció, illetve nem is, inkább valójában az átöröklés része a Syrius Legacy. Hagyomány és öröklés, de ahogy ők látják, és ahogy ők formálják.

Bizonyos fokig elvárható, hogy ráfigyelsz a hagyatékra, hiszen a legendás Syriusból Zsolt, András és Jackie már nincsenek az élők sorában, Laci pedig Bécsben lakik.
Ő itt van sokat, de nem aktív részese ennek. Egy másik zenekarban, a Frank Zappa Emlékzenekarban van benne, de ők is játszottak a Syrius repertoárból.

Van-e benned keserűség azért amiatt, hogy a karrieretek úgy alakult, ahogy a ’70-es évek közepén. Az Aczél Györgyi kultúra három T rendszere, melyben a középső, azaz a tűrt kategóriába skatulyáztak benneteket, avagy a lemezgyári Bors – Erdős tandem eléggé el nem ítélhető tevékenysége alapot adhat erre.
Nem voltak az ellenségeim. Az égvilágon semmi keserűség sincs bennem. Ez akkor történt, és sajnos, úgy történt. Elvágták a lehetőséget előlünk. Tűrtek, de jobban támogattak volna minket azzal, ha csak egy kicsivel többet tűrnek, de nem így volt. Bennem semmi csalódás, keserűség sincs. Az a múlt volt. Én nem élek a múltban. Örülök, hogy élek, ellentétben jó pár emberrel.

Ezt azért mondom, mert a rehabilitáció egy-két másik csapatnál azért megtörtént, mint a Beatrice, vagy a P. Mobil esetében. Ezek a formációk mind feljutottak a csúcsra, az egekbe mentek.
Ha mindnyájan élnének közülünk, nem hiszem, hogy akarnák a rehabilitációt. Egyetlen egyszer volt 2001-ben egy reunion koncert. Az Isten tudja, hogy az is kellett volna, vagy sem… De nem baj, hogy megvolt.

A múltról beszéljünk. A jazzből jöttél. Én úgy gondolom, hogy a ’60-as évek közepe-vége, a ’70-es évek eleje nem csak az amerikai, hanem a hazai jazzben is aranykor volt ugyanúgy, mint a beat, vagy a rock vonatkozásában.
Az egész kultúrában nagy fellendülést az 1968 és ’73 közötti évek jelentettek. Egyfajta kegyelmi állapot, egyfajta áldott állapot volt ez a korszak. Abba a rendszerbe, ahonnan elkezdődött, ahogyan kialakult, bele tudott férni az a fajta gondolkodás, mint pl. a párhuzamosan működő zenekarok egymásra találása. Az egy csoda volt.

Ekkor jött Szakcsi Lakatos, Babos Gyuszi, Kőszegi, Te, akik máig meghatározó személyiségei a hazai jazz világának…
Én ugyan már nem játszom, de mindenképpen részese voltam annak a világnak, történéseknek, kísérletezésnek. Minden együttes története befejezetlen maradt, így a Syriusé is, a Rákfogóé is, és a Szabados Gyuri vonala is, pedig azt jó lett volna folytatni, de sorolhatnám tovább a befejezetlen karriereket.

Emlékszem, otthon, Sárváron, a ’80-as években Markó Péter, a művház helyettes igazgatója meghívta Szabadost egy ottani koncertre. Négyen voltunk: a művész, a házigazda meg még ketten.
Most egy jó páran összefogtunk, mert már csak közös munkával lehet összeszedni a Gyuri zenei munkásságát. De meglepően sok dolog fennmaradt: több mint 100 felvétel, 600 írás, koncertjegyek, lemezkritikák. Koncertjei akkor eseményszámba mentek. Soha nem lehet lebecsülni egy koncertet. Nagy a különbség, ha négyen ülnek ott, mintha telt ház van. Azért, mert minden koncert egyfajta kölcsönösségre alapul.

Te a jazzből jöttél, más tagtársad a bluesból, megint más a beatből, avagy az ennél fejlettebb rockzenéből.  Ez az összekovácsolódás egy csodálatos szintézise volt a Ti találkozásotoknak.
Ebben sok véletlen is volt…

De mindenki változott is, rendesen!
Azért, mert mindenki hozta a gyökerét, hozta azt, ahonnan jött, ami neki fontos volt, és abból lett egy jó értelemben vett amalgám. Anélkül, hogy egymásra ráerőltettük volna a sajátunkat, kipróbáltuk az ötleteket, és abból lett a Syrius együttes zenéje.

Olvastam az életrajzodban, hogy a cirkusztól a Mediterrán együttesen keresztül Németh Lehel kísérőjéig mindenhol játszottál.
Igen, a vendéglátótól a jazzklub próbálkozásokig, sok helyen.

Azt, - feltételezem, - nem mered kijelenteni, hogy „mindenevő” vagy, de fiatal korban nyilván voltak kényszerhelyzetek is.
Nem vagyok „mindenevő”! A Mediterrán meg a vendéglátózás gimnazista koromban volt, érettségi tájékán. Akkori másféléves szaxofonos ténykedésem kifejezetten a megélhetésemet segítette. Közben is próbáltunk jazzt játszani, de sok lehetőség nem adódott. Ma jóval több van, de ahhoz képest, hogy mennyi tehetséges fiatal van, és mennyi platform, bemutatkozási lehetőség alig nyílik meg előttük. És ez elég szomorú. De ez a világon mindenhol így van. A jazz sohasem volt egy népszerű műfaj.

Egy-két kulisszatitokra volnék kíváncsi. Az ausztrál turné előtt, amikor befutott, de sikerre éhes amatőrök voltatok, vagy azután, ’72-73-ban, már rutinosan próbáltatok többet az előadásokra készülve?
Egyformán, és elég sokat! Mindig a próbákon alakult ki az egyfajta - túlzás lenne koncepciónak mondani, hiszen nem volt koncepció - zenén keresztüli egymásra találás. Erre voltak jók a próbák. Többnyire kísérleteztünk, hacsak nem volt egy-egy konkrét ötlete valakinek. Pataki írta a számok zömét, ő már többet leírt előre.

Ki vezette a próbákat, mármint zeneileg?
Aki éppen volt, vagy éppen elől volt, vagy aki szerezte a zenét. Ez teljesen demokratikusan ment. Baronits volt a zenekarvezető, ennél fogva ő volt a zenekar élén, és csodálatos módon megengedte a Tranzisztori és Így mulat egy beates magyar úr után, hogy ez összejöjjön.

Éppen Zsolt nyilatkozta egykor, hogy egy számot sohasem játszottatok ugyanúgy, - a jazzben az természetes és magától értetődő -, de hát a témákat, a felvezetéseket, azokat ki kellett gyakorolni…
Ezt fogod ma hallani a fiataloktól! Megtartják a témát, a számot, a vázat, utána jön a jazzes vonulat. Ők jóval jazzesebben játszanak, mint ahogy mi játszottunk.

Tehát a hosszú próbák alatt gyakoroltátok össze a számokat úgy, ahogy a legközelebbi koncerten hallhatóak voltak?
Igen, a próbák alatt álltak össze a számok, azaz ekkor kezdett csontosodni, kikristályosodni az ötletek halmazából. Meg sokszor összefűztünk számokat, össze nem illő számokat is. Sok olyan spontán ötlet volt, hogy már az ember nem is emlékszik rájuk.



Az előbb említetted a megjelent hanghordozókat. Szerinted megtett-e mindent az utókor, hogy megörökítsék a Syrius munkásságát?
Én azt nevezem utókornak, akik annak idején jelen voltak a Syrius koncertjein, és akik azokat felvették. Én nemrég ezekből állítottam össze két lemezre való anyagot. A koncepció az volt, hogy mindenféle stílus legyen, és ne legyen javítva, megmásítva, csak hallhatóbbá téve a mai kornak a stúdiótechnika segítségével. Már amennyire lehet, hogy ne legyen zavaró az eredetileg rossz magnóra rossz mikrofonnal felvett zene. Ők a megőrzői annak. Nekem egyetlen Syrius szám volt meg magnóra felvéve, amikor kimentem Amerikába. Én nem gyűjtöttem őket, de ők megőriztek több mint ötven CD-re való anyagot, amiről én, miután meghallgattam őket, válogattam össze, hogy mi kerüljön rá arra a két lemezre.

Tehát úgy érzed, hogy ezzel meg van mentve az örökség?
Hát ez maradt: ebből kellett gazdálkodni!

A jövővel, persze a zenével kapcsolatosan úgy érzem, úgy látom, hogy mintha a jazz és a blues műfajban egy visszaszorulás lenne, a perifériára szorulnak egyre jobban. Most egy völgyben vagyunk, pedig volt, amikor a hegyen voltunk.
Ez így van, de az egész világon így van. Ez a médiának is köszönhető. Ez nem „érzés” dolga, ez teljesen világos. Nincs minőség, nincs semmi. Ez is tükrözi azt, ami a világban most van. A világban sincs az a fajta szellemiség, a megvalósításhoz az őszinteségre való törekvés. De a pénz által a hangstúdiók, a hangtechnika is megváltozott.

Az utolsó, befejező kérdésem pedig egy nemrégen veled készített interjúdhoz kötődik: „A zene a mai napig velem van, csak már én nem zenélek! Amit sokan fájlalnak, én viszont nem!” Ez az utolsó kimondott szó? Soha nem veszel a kezedbe már szaxofont?
Nem szeretném ezt módosítani! Meg annyi minden múlik a hangulaton, ahogy az évek változnak. Ez a mondat áll, függetlenül attól, hogy ez sajnos, vagy nem sajnos. Én nem sajnálom. Én nem élek a múltban. Az, hogy a Syriusra ennyien emlékeznek, az is egy furcsa dolog. Azt, hogy mennyit jelentett a Syrius, innen-onnan visszajön, és hogy mennyire segített hozzá a mi zenénk ahhoz, hogy a gyerekek nyíltabbak legyenek, hogy a jazz felé orientálódjak, vagy a klasszikus zene felé, ennek valóban örülök. Részemről nem szögre akasztottam a szaxofont, hanem elmaradt az életemből. Elvesztette a fontosságát. De hogy befejezzem a gondolatot: sokan kérdezték, hogy Te tényleg nem játszol? Tényleg nem! És miért nem? Mert így döntöttem. De a saját kedvtelésedre azért játszol? Nekem a Syrius a kedvtelésem volt, az életem volt. Én a saját kedvtelésemre 56 év után elővettem apámnak a hegedűjét, - a hegedülést 15 évesen abbahagytam, - és most a saját kedvtelésemre játszom. És nem jazzt!

Szöveg: Gróf István, fotó: Büki László 'Harlequin'


Beth Hart: Izgatottan várom már a paksi fellépést
2015-06-26


A Los Angeles-i blues-rocker Beth Hart személyében napjaink egyik legnagyobb sztárját láthatja a 23. Paksi Gastroblues Fesztivál közönsége. Beth négy éves korában kezdett zongorázni, később Los Angelesben tanult ének és cselló szakon. 1993-ban került be a helyi klubok körforgásába egy tehetségkutatóban történt feltűnésével. A szakma és a közönség egyaránt új Janis Joplinként tekintett rá. Az énekhangja mellett kábítószer függősége is hasonló volt, de szerencséjére meg tudott szabadulni a drog démonától. Még ’93-ban alapította meg zenekarát, és 1996-ben adták ki debütáló albumukat Immortal címmel, amely Hart saját, illetve zenésztársaival közös szerzeményeit tartalmazta. Az igazi nagy sikert először Európában érte el 2005-ben Hollandiában tartott koncertjével, amelyről CD és DVD lemez is készült Live At Paradiso címmel. A lemez csúcsa a koncert végén előadott Led Zeppelin sláger, a Whole Lotte Love. Beth koncertműsora azonban szinte kizárólag saját dalaira épül. 2010-ben megjelent My California albumán a Sister Heroine gitárszólóját Slash játszotta, továbbá Mother Maria címmel írt egy számot a gitárosnak, akivel többször fellépet. 2011 és 2014 között két közös lemezt adott ki a blues szupersztár, Joe Bonamassával. Még 2013-ban egy dalt közösen ad elő nagy kedvencével, Buddy Guy-jal, annak Rhythm And Blues című kettős albumán. Ezt megelőzően Guy tiszteletére énekelt Jeff Beck gitárkíséretével a Kennedy Centerben, ahol többek között Barack Obama is állva tapsolt a közönséggel. Idén áprilisban került kiadásra legújabb lemeze, amely a paksi koncerten is kapható lesz. Beth Hart és csapata a paksi fellépés után Európa legnagyobb és legnívósabb két fesztiválján, a holland North Sea Jazz Festivalon és a finn Pori Jazz Festivalon lép színpadra. Az alábbi gondolatokat 2015. április 26-án a felvidéki Pöstyénben osztotta meg a Gastroblues stábjának. Ezek alapján úgy érezzük, hogy a több mint 20 éves fesztivál egyik legjobb koncertjének lehetünk részesei július 5-én.



„Gyönyörű itt minden. A hangpróba remekül sikerült, a színház csodás, és nézzen ki, gyönyörűek a fák, a folyó, itt vagyunk a partján, csodaszép. Ezelőtt még sohasem jártam itt, ez az első alkalom. Mindenki igazán nagyon kedves. Pompás esténk lesz, biztos vagyok benne.
Más-más ok miatt kedvelem a különböző koncerthelyeket. Szeretem a rock klubokat, az emberek izzadnak, mindenki hangos, iszik, és ez jó szórakozás. Szeretem a színházat, ez egy más típus, az emberek ülnek, egészen más típusú a dalösszeállítás, kicsit művésziesebbek, lágyabbak lehetünk, kipróbálhatunk ezt-azt. A fesztiválok az energiáról szólnak, amit végig meg kell tartani. A közönséget be kell vonni, amennyire csak lehet, mert nagy területről van szó. Szóval mindegyiket más ok miatt szeretem. Igazán nagyszerű mindegyik.
Sok kedves emlékem van a közönségemről. A minap Ausztriában játszottunk a Konzerthausban, csodás tapasztalat volt, de sok ilyen volt. De a kedvenceim egyike, ha már választanom kell, az, amikor a DVD-m készült a Paradisóban, Amszterdamban. Ez akkor volt, amikor előtte két, két és fél évig komoly egészségügyi problémákkal küszködtem. A karrieremnek és tulajdonképpen mindennek vége volt, és azóta újra kezdtem. Csináltam egy élő koncertfelvételt. Amikor szerződéseket próbáltam kötni, hogy támogassák a felvételt, sok ember csak annyit mondott: „nem dolgozunk vele, őt már elfelejtették”. De Új-Zéland és Hollandia teljesen elfogadott. Amikor Hollandiába mentem, egy nagyon kicsi helyen kellett volna játszanom, de olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett cserélniük a termet, és a Paradiso főtermébe kerültem. És amikor ott játszottunk annyi ember előtt, olyan érzésem volt, hogy kaptam egy második esélyt a karrierre, az egészségre, az életre. Ez egy igazán csodálatos pillanat volt. Nagyon hálás voltam, és a holland közönség igazán szuper. Nos, ez a legkedvesebb emlékem.
Várom már, hogy Pakson koncertezzünk. Különleges lesz számomra elmenni egy új országba és először játszani ott. Megpróbáljuk felvenni a közönséggel a kapcsolatot. Remélhetőleg az interneten megírják, mik a kedvenc számaik, így ha odamegyünk, tudni fogjuk, milyen műsort állítsunk össze nekik. Végül is olyan koncertet szeretnénk adni, amit az ottaniak szeretnének hallani. Szóval nagyon klassz lesz első alkalommal fellépni valahol.
A producerek, akikkel dolgozom, nagyon kedves emberek. Rob Mathes és Michael Stevens felkerestek a Kennedy Centerben adott koncert után és egy felvételt akartak készíteni velem. Amit korábban hallgattak meg tőlem, az I’d Rather Go Blind című szám volt, ami nem a sajátom. Azt akarták, hogy megint másnak dalát énekeljem, ahogy Joe-val is kettőt megcsináltam. Mármint Joe Bonamassával. Egy ehhez hasonló blues lemezt akartak. De aztán, amikor meghallgatták saját dalaimat és dalszövegeimet, felhívtak és azt mondták: „azt akarjuk, hogy a saját dalaidat add elő a saját dalszövegeiddel. Remélhetőleg ki tudjuk hozni belőled a sok pozitív üzenetet.” Mert sokszor, amikor írok, a nehézségekről írok, végtére is, ezért kezdtem el dalszövegeket írni, hogy megtaláljam az utat istenhez és elmondhassam neki, hogy küszködöm ezzel, és félek amattól, és összezavart valami, és segíts nekem. Én mindig is erre használtam az írást, de mindenki csak úgy gondolja, hogy élvezik a zenémet, ami a hitről szól, és az nem annyira érdekelte őket. De aztán mondtam nekik, ez nem úgy működik, hogy odaülök a zongora elé és azt mondom, OK, akkor most írok egy vidám dalt. Ehelyett inkább adtam nekik kb. 45 dalt és kiválasztottak közülük 12 vidámat. Amikor azt mondom, hogy vidámat, akkor arra gondolok, hogy megvan bennük egy nyilvánvaló életszemlélet, arról szólnak, hogyan bukdácsolunk mindannyian az élet jó és rossz pillanatai között, mert az életben megvan az öröm és a csoda, de a borzalom és a nehézség is ugyanúgy. Mindannyian ezeken megyünk keresztül, de a dalaim ezt a két szélsőséget valamiképpen összebékítik. Én legalábbis ezt érzem a felvételeimen. Ez azonban nem blues felvétel, inkább azt mondanám, a soul zene befolyásolta.



Az egész lemezt én komponáltam, a zenét és a dalszöveget is én szerzem. Zongorázom vagy gitározom, néha a basszusgitárt is használom, különösen, ha keményebb, rockos zenéről van szó. Ennél a lemeznél egyáltalán nem használtam basszusgitárt, csak akusztikus gitárra írtam a dalokat, és zongorára. Sok zongora van benne.
Nagyon sokan inspiráltak. Úr isten! Beethoven, Otis Redding, Aretha Franklin, Etta James, Carol King, Rickie Lee Jones, James Taylor, Black Sabbath, AC/DC, Rush. Imádom az Alice In Chains-t és imádom Chris Cornellt a Soundgardenből, különösen a korai időszakából. És persze lehet folytatni a listát, Florence And The Machine-t is szeretem, és olyan sok különböző stílusú előadót, például Annie Winehouse, Billie Holiday, Nina Simone, Frank Sinatra és lehetne folytatni a végtelenségig.
Fantasztikus a zenekarom, melegszívű, gyakorlatias emberek. Nagyon tehetségesek és remekül játszanak a hangszerükön, de van valami, ami még fontosabb nekem: van bennük egy nagyszerű tudatosság, hogy mennyire szerencsések, nemcsak azért, mert zenélhetnek, hanem azért is, mert egy csapatot alkotnak, aminek a tagjai, szeretik egymást és figyelnek egymásra. És persze együtt utaznak a világban és fellépnek mindenfelé. Ezt ők soha nem felejtik el és mindig hálásak ezért. Nincsenek elvárásaik, hanem tudnak örülni annak, amikor a lehetőséget megkapják, és számomra ez a legfontosabb, még annál is lényegesebb, hogy valaki mennyire jól zenél, vagy mennyire szépen énekel. Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a közönség megérkezik, nem arra figyel, hogy az egyes részei a koncertnek mennyire tökéletesek, hanem csak arra vágynak, hogy vidámnak és örömtelinek lássanak minket, és ebből energiát meríthessenek. Azt hiszem, én ezért vagyok a leghálásabb, hogy az én embereim és zenészeim ilyen felfogásban dolgoznak. Ez igazán csodás. Ők a családom.
Izgatottan várom már a paksi fellépést és remélem, hogy szeretni fognak bennünket. Remélem, hogy nagyon jó koncertet tudunk majd itt adni. Szeretném, ha a Facebookon tudatnák, mely dalokat szeretnék leginkább hallani, úgy fogjuk szervezni a műsort. Ez remek lenne.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy itt lehettem.”

A beszélgetés ide kattintva tekinthető meg.


„Eric Clapton engem választott” – interjú Ryan McGarvey-val
2015-06-01


Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Ebből kifolyólag nem túlzás azt állítani, hogy első magyarországi koncertje, melyre június 5-én kerül sor az A38 Hajón, piros betűs ünnepnap a műfaj rajongóinak. Az Új-Mexikóból származó zenész budapesti fellépése kapcsán válaszolt a kérdéseinkre.

Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?
A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: a Led Zeppelint, Jimi Hendrix-szet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.

Milyen volt akkoriban az Új-Mexikói blues színtér?
Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues dzsemmelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.



Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?
Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!

Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?
Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Son House és R. L. Burnside is, és olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és Joe Bonamassa.

A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?
Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.

Milyen érzés volt, amikor Eric Clapton és Jeff Beck felfigyelt rád?
Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több mint négyezer versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni. Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!

Mik a legutolsó albumod központi témái?
A The Road Chosenen rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatommal foglalkozik. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.

Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?
Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.



Melyik az öt kedvenc blues számod?
Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom.

Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?
A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, nagyon sokat jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra az az volt, hogy tavaly az European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.

A beszélgetés eredetije az A38 Hajó blogján jelent meg.


Philip Sayce – Juharleveles blues titán
2015-05-23


„Ki a pokol ez a gitáros?! Egészen lenyűgöző!” „A Rock & Roll legjobban őrzött titka, de én megtaláltam!” – az előbbi mondat Jon Bon Jovi száját hagyta el pár éve a Grammy-gálán, utóbbi kijelentést pedig Melissa Etheridge tette. A Walesben született, majd Torontóban, Kanadában nevelkedett Philip Sayce egyike a modern elektromos blues reményteljes csillagainak, aki 1997-ben tizenéves csodagyerekként csatlakozott Jeff Healey csapatához, majd a Grammy-díjas producer, John Shanks (Bon Jovi, Van Halen) hívására Melissa Etherdge gitárosa lett. A szakmai elismerésekben nem szűkölködő juharleveles fiatalember egy ideje saját karrierét egyengeti, ennek ékes bizonyítéka szeptember folyamán megjelent legújabb, Influence című szólóalbuma, melynek kapcsán örömmel adott interjút lapunknak.

Influence címmel nem oly’ rég új albummal rukkoltál elő. Mit gondolsz, különbözik, vagy inkább hasonlít az előző munkádhoz?
Nos, mindkét lemezt Dave Cobb producer segítségével készítettem, ami fontos párhuzamot von a zeneanyagok között. Az Influence hasonló módon született, mint a Steamroller, mind a zeneszerzés, mint a felvétel szempontjából. A különbséget leginkább a dinamikában látom, az új anyag másfajta energiákat szabadít fel, mint az előző.

Feldolgozások is találhatóak a lemezen, többek között Little Feat és Graham Nash dalok. Ezeket hogyan választottad ki?
Miközben írtuk az új nótákat, Dave felvetette, hogy mi lenne, ha előszednénk pár klasszikust, és megnéznénk, mit lehet velük kezdeni. Természetesen próbáltunk olyan dalokat választani, melyek nem annyira magától értetődőek, viszont illeszkednek a saját szerzemények közé, tehát összességében van értelme a saját képemre formálni őket. Ez egy kiváló lehetőség volt arra, hogy fejet hajthassak néhány, általam igencsak respektált művész előtt.



Mely dalok állnak a legközelebb a szívedhez az új korongról?
Ó, ez nagyon nehéz kérdés. Nem is hinném, hogy meg tudom válaszolni, mert mindegyik más módon kötődik hozzám, mindegyiknek saját története van.

Hendrix hatását le sem tagadhatnád. Rajta kívül kik voltak rád leginkább befolyással?
Természetesen Stevie Ray Vaughan, aztán Eric Clapton, Albert Collins, Freddie King, Billy Gibbons, Jeff Healey, Doyle Bramhall II, Eric Gales, de a lista nagyon hosszú, úgyhogy nem is folytatnám!

Mennyire nehéz színpadon megosztani a figyelmedet a gitározás és az éneklés között?
Ez egy nagyon jó kérdés. Úgy hiszem, hogy ehhez nagyjából fele-fele arányban szükségeltetik természetes érzék és megfelelő rutin. Egy bizonyos pontig ugyanis mehet ez magától, az összetettebb ének- és gitárszólamoknál azonban nincs mese, kőkeményen meg kell tanulni és ki kell gyakorolni minden témát.

Fiatal korod ellenére komoly blues múlttal rendelkezel. Nem érzed, hogy ismertségben előrébb kéne tartanod? A munkáid alapján szerintem mindenképpen kijárna a komolyabb siker…
Tudod, én csak teszem a dolgom, és próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Nyilván boldog lennék, ha a muzsikámmal szélesebb rétegeket lennék képes elérni, és talán ez nem is annyira földtől elrugaszkodott vágy. Ezt támasztja alá az is, hogy éppen egy magyar lap számára adok interjút. Talán ez a beszélgetés is eljuttatja majd a híremet egy olyan táborhoz, amely eddig nem hallott rólam.

Anno jó ideig Jeff Healey oldalán játszottál. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél mellette?
A Jeff zenekarában eltöltött idő megváltoztatta az életemet, nem túlzok. Jeff valódi őstehetség volt, a legtermészetesebb zenész, akivel valaha találkoztam. Ha össze kéne raknom egy tízes listát minden idők legjobb gitárosairól, nos, Jeff az elsők között lenne. Ösztönös zseni volt, és csodálatos ember.

A játékod vibrál az elektromosságtól, a blues mellett nagyon benned van a hard rock. Jól érzem ezt?
Tulajdonképpen ugyanannak a fának az ágairól beszélünk. Legyen az blues, rock, jazz, metal, vagy éppen reggae, számomra ezek mindegyike az anyaföld elemei, tele igazi érzelmekkel, igazi lélekkel.

A szólókat milyen módon szereted rögzíteni?
A spontaneitás számomra nagyon fontos, ezért mindig próbálok ebbe az irányba haladni. Nem vagyok túl jó a szólók utolsó hangig való kidolgozásában, alapjában véve képtelen vagyok betanulni, majd egymás után százszor ugyanúgy eljátszani valamit. A lényeg, a frissesség veszne ki belőlük. Úgy gondolom, hogy a megfelelő pillanatot kell elkapni a szólókkal. Most is volt olyan, hogy vasárnap bementem a stúdióba a hangmérnökkel, és egymás után felvettünk 15 különböző szólót, a végén pedig kiválaszthattuk azokat, amelyek leginkább működőképesnek bizonyultak. Ez egy rendkívül hasznos módszer.



Milyen hangszereket használtál a lemez felvételekor? Elsősorban a Stratocasterek érdekelnének...
Két darab 1963-as Stratocasterem van, ezek a fő hangszereim. Imádom őket, elképesztő módon képesek inspirálni! Ezek mellett pár régi Gretsch és egy ’60-as évekből származó Telecaster hallható itt és ott, illetve néhány igencsak régi Martin akusztikus gitár. Aztán egy 12 húrost is sikerült szerezni, az egyik cimborám garázsának falán lógott, és ugyan mindössze 10 vagy 11 húr volt rajta, nagyon jó szolgálatot tett! Erősítők közül régi Marshallokat és Fender Twin Reverbet használtam, a Sailin’ Shoes dalban pedig egy Fender Blackface-t, ami hatalmasat szólt. Ki kell még emelnem egy Alexander Dumble által készített cuccot, ami szintén lenyűgözött. Dave Cobb mutatott be Alexandernek, aki egy valódi géniusz, elképesztő minőségű erőstőket gyárt.

Szólókhoz használsz overdrive-ot vagy boostert?
Igen, leginkább egy öreg Fuzz Face-t, vagy egy Tube Screamert.

Akárcsak Stevie Ray Vaughan…
Így igaz. Akárcsak Hendrix, Stevie is roppant magasra tette a lécet a gitárhangzások terén, tulajdonképpen saját nyelvezetet hozott létre. Éppen ezért nem képes senki úgy szólni, mint ő. De mondhatnám Eric Clapton, Eddie Van Halen, vagy Eric Johnson neveit is. A korai Eddie Van Halen hangzás például a mai napig lenyűgöző. Ezek a fickók utánozhatatlanok, sosem lennék képes úgy szólni, mint ők, viszont a hatásuk segítségével kialakíthatok valami sajátosat. Mindent, amit tanulok tőlük, beépíthetem a játékomba, e benyomások elegyítése pedig lehetőséget ad az egyéni hang meglelésére.

Magad is az extra vastag húrokra esküszöl, mint oly’ sok blues gitáros?
Nem minden esetben. Ez a dolog alkatfüggő is, nem mindenki képes állandóan 13-as húrokon játszani, mint Stevie Ray Vaughan. Ez neki természetes volt, ám nem törvényszerű, hogy másnak is az. Billy Gibbons, Brian May és Eddie Van Halen például kimondottan vékony húrokon játszik. Nálam ezt több faktor is befolyásolhatja, olyan ez, mint a súlyok emelgetése. Ha nap, mint nap 100 fonttal edzem magam, majd kihagyok pár napot, utána lehet, hogy bőven elég lesz 75 fontot megmozgatni. Ajánlott figyelni és tiszteletben tartani a testünk jelzéseit. A fáradtság például kihat mindenre, ilyenkor tanácsos ennek megfelelően megválasztani az eszközeinket.

Szöveg: Danev György, fotók: Austin Hargrave

A beszélgetés eredetije a Music Media Magazin oldalán jelent meg.


Robben Ford – Irány a nap!
2015-04-16


Március 30-án jelent meg a blues legenda Robben Ford legújabb stúdióalbuma, Into The Sun címmel. A ’70-es évek legeleje óta aktív muzsikus ezúttal sem tagadta meg önmagát, híveinek legnagyobb örömére eme friss munkát éppúgy körvonalazzák a jól ismert Robben Ford-stílusjegyek, mint a gitármester korábbi alkotásait, még akkor is, ha ezúttal egy modernebb hangvételű, kortárs blues rock anyag került ki a műhelyéből. Mr. Ford kaliforniai otthonából adott rövid helyzetjelentést magazinunknak.

Milyen irányelveket határoztál meg magadnak az új lemez koncepciójának kialakításakor?
Ezúttal azt tűztem ki fő célul, hogy az anyagon érződjön a mai kor lenyomata. El akartam vonatkoztatni az ’50-es, ’60-as évek formuláitól, persze a tradíciók bizonyos mértékű megtartásával. Az utóbbi pár lemezemen inkább a gyökereim újbóli feltárásán munkálkodtam, most azonban mindenképpen el szerettem volna szakadni ettől. Úgy álltam hozzá a dalszerzéshez, hogy nincsenek korlátok, és a legkülönlegesebb elképzelések számára is teremtek platformot. Ez a hozzáállás persze keményen megdolgoztatott, de beleadtam minden tudásomat, és ennek meg is lett az eredménye. A legcsodálatosabb ötletek törvényszerűen akkor születnek, amikor az ember nyitott különböző perspektívák befogadására. Rendkívül pozitív kicsengésű, lendületes albumot sikerült ezúttal készíteni, tele változatos ritmusokkal, színekkel, finom árnyalatokkal. Mindenképpen úgy tekintek az Into The Sun korongra, mint karrierem egyik csúcspontjára.



Manapság is ugyanúgy írod a dalokat, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt?
Egyáltalán nem. Egyrészt, sokkal jobb dalszerző vagyok ma, mint amilyen annak idején voltam, másrészt a prioritásaim is megváltoztak. Jóval letisztultabb szerzeményeket írok, mint régen, sokat egyszerűsödtek a dalaim az idők folyamán. Már nem elsőrendű szempont, hogy komplex akkordfűzéseket találjak ki, de a művészet már csak ilyen, az ember ösztönösen érzi, hogy mire van szüksége a továbblépéshez.

Ha már itt tartunk, mi a nehezebb, bonyolult témákat vagy direktebb megközelítésű dalokat írni?
Legyen valami akár összetett, vagy éppenséggel egyszerű, nagyjából ugyanazt az erőfeszítést kívánja mindkét megközelítés.

Számtalan nagynevű vendég teszi tiszteletét az albumon, elég csak Warren Haynes, Robert Randolph és Sonny Landreth neveit megemlíteni…
Új menedzsmenttel dolgozom, és ők találták ki, hogy hívjunk pár vendéget. Nagyon jól sült el az ötlet, különböző stílusok összeolvasztásából az esetek túlnyomó többségében érdekes dolgok kerekednek. Robert Randolph például elképesztő pedal steel játékos, hihetetlenül különleges művész.

A gitárszólóidat hogyan írod?
Mindig improvizálok, a stúdióban is. Életemben nem fordult még olyan elő, hogy kidolgoztam volna egy szólót. Tudod, én még a régi blues és jazz iskolákat képviselem…

Az Into The Sun album felvételeihez milyen felszerelést használtál?
A fő erősítő az a Dumble Overdrive Special volt, amit már több mint harminc éve hajtok. Emellett használtam egy ősöreg Fender Tweed Pro-t, amit Larry Carlton barátom adott kölcsön. Ami a gitárokat illeti, a hűséges 1960-as Fender Telecaster természetesen szerepet kapott, a két, 1963-as és 1964-es évjáratú Gibson SG-re viszont még inkább támaszkodtam. Ezek mellett különböző vintage akusztikus gitárokon, például egy Gibson B-25 modellen is feljátszottam ezt-azt.

A láncba pedálokat nem is iktattál?
Egyáltalán nem, mert szeretem, ha a gitár jele egyenesen az erősítőbe fut bele. Az effekteket csak később tettük rá a gitárszólamokra. Nem vagyok egy nagy pedál-őrült, de nyilván, amikor élőben játszom, magam sem tekinthetek el a használatuktól, hiszen a stúdió effekteket nem tudom magammal cipelni a koncertekre.



Hogy fest az aktuális pedál board-od?
Az overdrive egy Hermida Audio Zendrive, aztán van benne egy TC Electronic Hall Of Fame reverb, egy Strymon TimeLine delay, a legfontosabb pedál azonban a Vertex Boost, amit viszont nem boosterként használok, nem a hangerőt növelem meg a segítségével, hanem kiegyenesítem vele a pedálok által befolyásolt tónust. E pedállal tudok a lehető legközelebb kerülni a Dumble erényeit és valóságosságát kihasználó stúdiós gitárhangzáshoz. A szólók kiemeléséhez egyébként a Dumble boost-funkciója a legmegfelelőbb, amit lábkapcsolóval tudok vezérelni.

Mennyire követed figyelemmel a mai blues színteret? Kik azok a fiatal tehetségek, akik a leginkább figyelemre méltóak ebben a műfajban szerinted?
Őszinte leszek, az albumon is játszó Tyler Bryant az egyetlen fiatal, akit ismerek, ő viszont elképesztő tehetség, tanítani való, ahogy a bluest ötvözi a rockkal.

Végül, de nem utolsó sorban, mit jelent számodra a blues?
A legalapvetőbb emberi érzésekre épülő zenei formát, ami főleg nekünk, amerikaiaknak mond sokat. A műfaj történetmesélős jellegéből adódóan ez a zene tele van olyan bölcsességekkel, ami nélkül szegényebbek lennénk. A blues ajándék az emberiségnek.

Szöveg: Danev György, fotók: Piper Ferguson

A beszélgetés eredetije a Music Media Magazin oldalán jelent meg.


Vajdasági magyar zenész a legismertebb kölni blues banda élén
2015-03-27


A Cologne Blues Clubot, Németország egyik legismertebb feltörekvő blues zenekarát 2009-ben Micka Kunze és Michael Gebhart hozta létre. A megalakulásuk óta háromszor vettek részt a German Blues Challenge-en és turnéztak a kirobbanó tehetségű gitárossal, Jonny Langgal. Az év elején kivált a bandából Thilo Hornschild, azóta Cologne Blues Club feat. Timo Gross néven koncerteznek. Terveik szerint a nyár végén vagy legkésőbb ősszel jelentkeznek harmadik albumukkal. Számunkra azonban a legérdekesebb információ az együttesről az, hogy frontembere a vajdasági magyar Tényi Géza. Az alábbiakban a German Blues Awards „legjobb” szájharmonikás” díjára jelölt muzsikust ismerhetjük meg.

Mikor, milyen körülmények között kerültél kapcsolatba a blues muzsikával?
Hogy pontosan mikor, nagyon nehéz lenne megmondani, mivel a XX. századi zenéknek alapja a blues valójában. Az általános iskolában barátaimmal nagyon szívesen hallgattuk Jimi Hendrix, Janis Joplin, a The Rolling Stones, a The Doors és a Dire Straits felvételeit, később a ’90-es évek elején a zentai Mojo Clubban rengeteg alkalommal élvezhettem a bluest, nemcsak lemezről, hanem élőben is, koncerteken.

Otthon a Vajdaságban volt együttes, amiben zenéltél?
Természetesen több zenekarban muzsikáltam. Az első együttesemben, hiszed vagy nem, hegedültem, a horvát tengerparton Brac szigetén zenéltünk hónapokig, ez volt a Bartók Béla Revue zenekar. Akkor még gyerekek voltunk, de ezek a fellépések nagyon sokat segítettek a jövendőbeli zenei pályafutásomhoz. Az első blues-rock bandámat Kelemen Gábor, Vadnai Zoltán és Balás Piri Attila barátaimmal alakítottuk The Wheels néven, majd Kiss Juhász István csatlakozásával a The Wheels együttesből alakult a Wake Up, és ha jól emlékszem ’95-ben jelent meg az egyetlen albumunk, a Dadai Moziklub és a zentai Mojo Club támogatásával. Később a Mojo Club jam session zenekarából létrejött City Call Jam Band énekes-szájharmonikása lettem, majd párhuzamosan frontembere voltam a tizennégy zenészből álló újvidéki Last Stationnak, és a szintén újvidéki Mad Dog Boogie-nak is. 1999 májusában elhagytam Jugoszláviát, Egyiptomban, Norvégiában és Tanzániában muzsikáltam 2004-ig, magyar, szerb, lengyel, német, francia, orosz és amerikai zenészekkel.

Több mint egy évtizede Kölnben élsz. Miért döntöttél úgy, hogy ide költözöl?
Az igazság az, hogy mielőtt Kölnbe jöttem volna, nagy vágyamhoz álltam közel, aminek neve Ázsia volt. Úgymond egy bankoki szerződéssel a kezemben ismertem meg feleségemet, Kerstint, aki gyorsan meggyőzött arról, hogy Köln csodálatos város. Tizenegy éve alapítottuk a kölni Tényi családot, mely ma már négytagú: 2004-ben született Tibor, és 2006-ban Ida.

Jelenleg Micka Kunze gitáros és Michael Gebhart basszusgitáros által 2009-ben alakított Cologne Blues Club tagja vagy. Hogyan kerültél kapcsolatba a fiúkkal?
2009-ben figyelmes lettem egy hirdetésre az interneten, amelyben egy kölni blues együttes énekest keresett. Michael Gebhartal beszéltem telefonon, nem jött rögtön össze a dolog, mivel én nem csak énekelni, hanem szájharmonikázni is akartam, ők azonban csak énekest kerestek. Így megköszöntük egymásnak a beszélgetést. Mégis pár nap múlva Michael visszahívott, és meginvitált egy meghallgatásra. Azóta is nyomjuk a bluest.

A zenekar megalakulása óta számos elismerésben volt részetek. Mik ezek?
Kritikusoknak, blueszal foglalkozó lapoknak köszönhetően 2012 óta már háromszor is részt vettünk a German Blues Challenge-en, ezen kívül Frank Bruns 2013-ban mint legjobb dobos, és jómagam 2012-ben mint legjobb szájharmonikás voltunk a German Blues Awardsra jelölve, csakúgy mint második lemezünk, a tavaly megjelent Hanging By A Thread.

Többször adtatok már közös koncertet Jonny Langgal, aki többek között fellépett már a The Rolling Stonesszal, az Aerosmith-szel, B.B. Kinggel, Buddy Guy-jal, Jeff Beckkel, de szerepelt a Fehér Házban is. Honnan az ismeretség? Milyen embernek ismerted meg Jonnyt?
Ismeretségünk a Mascot Label Groupon keresztül jött létre 2013 elején, és mondhatom, nagyszerű élmény volt Jonny Lang zenekarával együtt zenélni. Jonny egy igazi gentleman és egy borzasztó jó fej, ahhoz képest, hogy egy igazi sztárról van szó, akár még szerény fickónak is nevezhetném. Igazi zenész, és egy őszinte, szabad és nyitott személyiség. Rengeteg pozitív élményre tettünk szert e koncerteken. Reméljük, hogy a harmadik albumunk a Mascot Label Group közreműködésével jelenik meg, ami nagy siker lenne részünkre, hiszen a kiadó olyan előadók lemezeit gondozza, mint Robert Cray, Robben Ford vagy Joe Bonamassa.

Milyen márkájú szájharmonikát és erősítőt használsz? Mi az, amiben ezek pluszt nyújtanak számodra a többi márkához képest?
Ez a kérdés nekem mindig gondot okozott, meg hát okozni is fog valószínűleg, mivel nagyon szeretek szájharmonikákat és erősítőket cserélgetni, váltogatni. Per pillanat Suzuki és Hohner szájharmonikákat használok, és egy új Laney erősítőm van, amelyet mondhatnám egy kicsit átdolgoztam, és az az érzésem, hogy pár évig használni fogom. Ezen kívül a pincém tele van különböző Fender erősítőkkel és rengeteg Seydel és Hering szájharmonikám van ott.

hoati


Folytatni kell, kitartóan, alázattal és szeretettel – interjú Pribojszki Mátyással
2014-12-15


Pribojszki Mátyás, a nemzetközileg is magasan jegyzett szájharmonikás-énekes körül felgyorsultak az események: ősszel az Egyesült Államokban Little G Weevillel és Nemes Zoltánnal turnézott, együttesével a Love Is Fake című dalukhoz új videót készítettek, és új hanganyagok megalkotásán is fáradozik. Részletek az alábbi beszélgetésből tudhatók meg.

Zenekaraiddal az elmúlt évtizedekben mintegy harminc országban léptél fel. Mennyivel volt más ez a turné? Volt-e valamiféle előzetes elvárásod az úttal kapcsolatban?
Ez a turné számomra egy nagyon régi álom megvalósulását jelentette, ráadásul úgy, ahogy szerettem volna: zenész barátaimmal, Little G Weevillel és Nemes Zoltánnal, felejthetetlen közös koncertekkel, utazással, kalandokkal. Természetesen az embernek van egyfajta képe az egészről, – főleg úgy, hogy a blues zenei műfajt több mint húsz éve képviseli – de elvárásom egyáltalán nem volt. Tudtam, hogy nagyon jó turné lesz így hármasban, és az is lett: óriási inspiráció, fantasztikus közönség, igazi blues klubok, fesztiválok, az illatok, a levegő, az emberek, az ételek, a blues zenei kultúra alapkövei, gyökerei, örök élmény.

Milyen dalokból építettétek fel a turné repertoárját?
Többnyire Little G Weevil számait játszottuk, de természetesen voltak saját, illetve szóló dalaink is, sőt néhány klasszikust is bevetettünk, nagy sikerrel. A közös repertoár abszolút nem volt probléma, hiszen hosszú éveken keresztül muzsikáltunk együtt, lemezt is készítettünk (Southern Experience), szóval nagyon jól ismerjük egymást.

A koncertek közt hatezer kilométert utaztatok. Milyen blues történeti helyeket látogattatok meg?
Minden olyan helyszínre eljutottunk, ami számunkra fontos, így végigutaztunk Mississippi államon, ahol felkerestük Robert Johnson, majd Sonny Boy Williamson emlékhelyét, de megnéztük Tutwilert, azt a pici települést, amelynek az állomásán W.C. Handy először hallotta azt a bizonyos „feka” („negro”) balladát, amit elnevezett bluesnak, és ahonnan az egész blues zene elindult 1895-ben. Voltunk a Riverside Hotelben, ahol a legnagyobb blues előadók szálltak meg anno, és ami a későbbiekben kórház lett a feketék számára, és időztünk abban a szobában, ahol Bessie Smith elhunyt. Ellátogattunk Clarksdale-be, itt rengeteg blues ikon született és nevelkedett (pl. Charlie Musselwhite), megnéztük a híres Hopson Farmot, ahol éppen szájharmonika tábor volt, Jon Gindick tartott kurzust. Persze ebben a felfokozott érzelmi hangulatban mindenhol fújtam pár hangot a herflimbe, így is tisztelegve az ősök előtt. Kihagyhatatlan volt Memphisben a híres Sun Studio, a legendás Beale Street, New Orleansban a Frenchmen Street, a Bourbon Street, a House Of Blues. Rengeteg személyes tapasztalattal, élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyeket ezeken a számunkra fontos helyeken kaptunk. Leírhatatlan élmények ezek egy magam fajta blues muzsikus számára.

Ért olyan benyomás, ami karriered további menetét is meghatározhatja?
Természetesen igen. Ez az egész út, a turné, a koncertek, a barbecue partik, az élmények minden egyes pillanata az, ami abszolút meghatározza, ami nagy hatással van jelenleg és lesz is mindarra, amit képviselek hosszú évek óta. Mindaz, amit átéltem, átéltünk megerősített abban, hogy ugyan nagyon nehéz és hosszú, de jó úton vagyok, illetve vagyunk.

Mi az, amit megtapasztaltál az Egyesült Államokban, ami idehaza nincs?
Azt gondolom, hogy az Államokban az egész rendszer kicsit átgondoltabb, tisztább, egyszerűbb és korrektebb. Amikor egy klub meghív egy muzsikust, vagy zenekart, az megkapja az előre megbeszélt tiszteletdíjat, ami a kinti klubok esetében nem olyan magas, viszont minden helynek van saját ún. tip bucketje (borravalós vödör), amibe a közönség beledobja a további gázsidat, amennyiben tetszik nekik, amit csinálsz. A pultból is kapsz a forgalom után, így nem lehet nagy panasza annak a muzsikusnak, aki sok embert vonz a zenéjével a helyre. Viszont az jól látszik ebből, hogy komolyan meg kell dolgozni a pénzedért. Kint nem egy vagy két körös klub bulik vannak, sokszor három-négy órát is játszik egy előadó vagy formáció. A fesztiválok tematikusak, ami blues fesztivál, az blues fesztivál. Volt szerencsénk egy ilyen igazi nagy városi blues fesztiválon is fellépni, felejthetetlen volt. A buli végén autentikus „feka” családok vásárolták a lemezeinket és fotóztatták magukat velünk. Óriási élmény volt és beigazolódott az is, hogy nemcsak itthon és Európában, hanem a tengerentúlon is megálljuk a helyünket. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy értelme volt minden eddigi fáradozásnak, és hogy folytatni kell, kitartóan, alázattal és szeretettel.

A legnagyobb videomegosztó portálon megtekinthető már a legújabb, Love Is Fake című videótok. Mit kell erről tudni?
Az elmúlt húsz esztendőben nem igazán foglalkoztam a videoklipekkel, a blues műfajban ez nem is igazán szokványos, vagy fontos, de az utóbbi években megérett bennem, hogy én mégis nagyon szeretnék, így a Real Good Man című számunkra készített videó sikerén felbuzdulva elkészítettük a legújabb klipünket, a Love Is Fake című saját dalunkra. A videoklip rendkívül vidám, egyszerű, mégis egyedi képi világot ad a nézőnek. A szám egy csalfa, hamis szerelemről szól, amit mi egyáltalán nem szomorkásan, hanem pozitívan, viccesen próbáltunk megfogalmazni és reméljük, sokaknak elnyeri a tetszését. A legutóbbi és a mostani videoklipünket is a nagyszerű és kreatív Airplan Studio csapatával forgattuk (www.airplanstudio.com), ezúton is köszönöm a közös munkát nekik.

Milyen tervekkel indulsz neki a jövő évnek? Idén töltötted be negyvenedik életévedet. Utólag várható valami nagyobb mérvű megmozdulás a kerek évforduló alkalmából?
Igen, egy új lemezen dolgozom, ami egy óriási project számomra, és amelyre sok – számomra nagyon fontos – nemzetközileg is elismert zenész barátomat szeretném meghívni egy-egy számra vendégnek. A lista nem teljes, így csak néhány név: a saját csapatom mellett Ripoff Raskolnikov, Little G Weevil, Ian Siegal, Big Daddy Wilson, Raphael Wressnig, Enrico Crivellaro, Mike Sponza, Bill Barrett, Ryan Donohue és még sok más fantasztikus zenész, akiknek a neve maradjon titok. Emellett a régi-új kisebb - többnyire duó - formációmmal is szeretnék jövő év elején egy lemezfelvételt készíteni, új, Grunting Pigs néven, ami már nem titok, hiszen januártól ezen a néven lépünk fel Szász Ferenc gitárossal, barátommal. Szóval teljesen felpörögve, inspirálódva és tervekkel teli a 2015-ös év, persze ember tervez, Isten végez, de ahogy G barátommal mondani szoktuk: „blues fesztivál”!

A Pribojszki Mátyás Band Love Is Fake című videója ide kattintva tekinthető meg.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta (Kifra)


„Az út életre szóló hatással volt rám” – interjú Nemes Zoltánnal
2014-11-17


Nemes Zoltán, a Jambalaya frontembere a közelmúltban az Egyesült Államokban Little G Weevillel és Pribojszki Mátyással turnézott. Erről, valamint a márciusban megjelent Mardi Gras Mese című lemez „pesti” bemutatójáról kérdeztem a zongorista-énekest.

A közelmúltban tértél haza Amerikából, ahol Little G Weevillel és Pribojszki Mátyással turnéztál. Mikor jött az elhatározás, hogy kiutazol az Egyesült Államokba?
Little G barátom már vagy nyolc éve invitált a következőképpen: „Zoli, neked ki kell jönnöd egyszer. Látnod kell, mi van Amerikában, és kéne, hogy itt lássanak, halljanak téged játszani.” És mindig hozzátette: „Ezt csak neked és Matyinak mondtam eddig” – és ez igazán jólesett. Hálásan köszönöm ezúton is neki. Évekig vártam az ideális alkalomra, hogy családot és munkát nyugodtan, biztonságban itt merjek hagyni erre az időszakra. Én összesen két hónapot voltam távol, és egy évre előre kezdtem neki az út megszervezésének.



Merre léptetek fel, milyen volt a fogadtatásotok? Várható-e, hogy a közös műsorotokkal hazánkban is felléptek?
A hivatalos koncertek javarészt klubokban voltak, illetve zárásként játszottunk egy blues fesztiválon is. Sorrendben: Atlanta, New Orleans, Houston, Saint Louise klubjaiban és a Kansas közelében megrendezett Jammin’ In JC Blues Fesztiválon léptünk fel. Két alkalommal trióban, a többin helybéli ritmusszekcióval kiegészülve játszottunk. Houstonban egy helyi énekes hölgy – név szerint Annika Chambers – is beszállt pár szám erejéig. Little G Weevil úgy rakta össze a turnét, hogy a blues történetileg fontos, emblematikus helyeket is fel tudjuk keresni két állomás közt. Ennek néha szándékosan alárendeltük a hivatalos koncertjeinket. De olyan is volt – például pont New Orleans-ban –, hogy már a fellépésünk előestéjén is játszhattunk volna, csak rizikós volt, hogy az előző napi koncert után pár óra alvás mellett átérünk-e, ezért azt az alkalmat kénytelenek voltunk lemondani.  Mindezek mellett, ha csak tehettük mentünk különböző helyszínekre jammelni is. A fogadtatás igazán remek volt közönség és helyi zenész kollegák részéről egyaránt. Közös produktum tekintetében vannak terveink, de erről inkább még nem beszélnék. Little G barátommal sok együtt muzsikálást megéltünk a múltban is, remélem lesz alkalmunk a jövőben is közösen dolgozni. Matyival szintén ezer éve barátok vagyunk, ráadásul az utóbbi időben kifejezetten sokszor játszottunk együtt. Én csak olyanokkal tudok együtt dolgozni, akiket nem csak tisztelek, de szeretek is. Így működöm.

Mi az, ami a legnagyobb hatással volt rád, ami karriered további menetét is meghatározhatja?
Nehéz megfogalmazni, összetett apró ezer részletről van szó, ezért inkább megfordítanám a dolgot. A hazaérkezésem másnapján szólóban játszottam, és azóta az jár a fejemben, hogy ezt a koncertet teljesen más hozzáállással, merőben más repertoárral, egyszerűen máshogy játszottam volna, ha nincs ez az út. Tehát inkább azt mondanám, az egész út olyan életre szóló hatással volt rám, ami valóban megváltoztatott bennem sok mindent a jövőre nézve.

November 21-én a Muzikum Klubban tartjátok a márciusban megjelent Mardi Gras mese „pesti” bemutatóját. Mi késztetett benneteket a lemezbemutató újrázására?
Egyrészt nagyon élveztük a koncertet, amiben nagy szerepet játszott a kiváló Jambalaya közönség. Szeretünk különleges alkalmakkor játszani, ez is egy ilyen volt. Másrészt sokan kérdezték, hogy miért nem adunk még egy lemezbemutatót. Az előzetes visszajelzések alapján sokan eljönnek újra, és most annak is lesz lehetősége megnézni, meghallgatni minket, aki a tavaszi koncertre nem tudott eljönni.

Mik a rövid és a hosszú távú terveid?
Rövidtávon először is szeretnék egy emlékezetes lemezbemutató ráadást játszani a bandával 21-én. Hosszabb távon több elképzelésem is van, amik konkrét dalokhoz, vagy különféle projektekhez kapcsolódnak. Van köztük olyan is, ami kifejezetten az amerikai tapasztalatok hatására született. Vittem egy kis füzetet, és időnként lefirkáltam az ilyen ötleteket. Ígérem, hogy a kialakult újdonságokról időben értesíteni fogok mindenkit.

hoati


Palackba zárt dallal jön a Colombre Band
2014-09-20


Győr legfőbb könnyűzenei exportcikkének is titulált Colombre Band az interneten jelentette meg új kislemezét Hívogató címmel, amelyre négy dal került fel. A címadó dalról ráadásul még egy bort is elneveznek. A részletekről a zenekarvezető, Váray László beszélt.

Az őszt rögtön egy új kislemezzel kezdtétek. Ilyen jól sikerült a nyár?
Jól sikerült a nyár, fesztiválosan, a koncertek közti szüneteket pedig a stúdióban töltöttünk. És most itt a klubszezon, úgyhogy yeah van.

Egy ideje már új felállásban léptek fel....
Így van, februárban átalakítottam a csapatot. Nagyon jót tett a zenekarnak a változás, izgalmas és inspiráló folyamat volt a nagyon komoly próbatermi munka is és meglehetősen hamar, márciusban már koncerteztünk. A régóta kerülgetett billentyűs hangszer megjelenésével teljesen kiegészült a hangzás, még játékosabb lett a színpad. A korábbi hangzásunk máshogy volt jó, mást domborított ki ugyanazokból a dalokból, most viszont kompromisszum-mentesebb a hangkép.

Nem hiányzik a női hang az újjáalakult zenekarból?
Állandó tagként nem. Vokál szerepben persze mindig helyet lehetne találni női hangnak, de önálló hangszerként, ahogy Vera volt nálunk énekes, nem. Egyébként is, Vera úgy énekel, ahogy senki más, fura lenne, ha pótolni akarnánk.

Említetted a stúdiózást. Mi lett az eredménye a „műhelymunkának”?
Egy négy dalos kislemez. Az interneten tettük közzé, egy lépésből elérhető mindenki számára. Épp a legjobbkor jött ki, egy évvel a nagylemezünk- fél évvel az újjáalakult Colombre Band startja után.



A dalok kinek a nevéhez fűződnek?
Dalszerző vagyok, a zenét és szöveget is én írom. Mivel az alaphangszerem a gitár és az ének, így egyszerűen hangszerelve viszem az új nótát a próbaterembe. Ott jön az izgi rész, a zenekar felöltözteti a dalokat, hangszerelés-, hangszínkeresés, szerkesztés, a végső forma felépítése zajlik.

Mesélj egy kicsit az új dalokról, mit lehet róluk tudni?
Mindegyik kis különálló történetet dolgoz fel, eléggé különböző stílusban. Egy-egy dalon belül is sok minden történik, eseménydús zenék és még a legfinomabb balladában is vannak szúrós poénok. A Kontroll nélkül-című dalt már júliusban kiragasztottuk a netre, jó utat járt be eddig is, a Petőfi Rádió is megpörgette. Ez a dal is kedves balladának indul, aztán átcsap reggae-s hip-hop-ba, épp ilyen furán lesz kerek, egész. A Volt úgy-című a legvidámabb Colombre Band dal a Kapuzárási piknik-óta, ami a szakításról szól. Ez volt az első dalunk az új felállással. A Hívogató a címadó dal, ami a koncerteken úgy tűnik, indokolatlanul gyorsan megszerethető. Néhol súlyosan moralizál, néhol meg beleharap a hallgató fülébe.

Itt meghallgathatjátok a Hívógató EP dalait!

A Hívogató más miatt is közönség kedvenc lehet…
Olyan különleges elismerésben részesültünk, hogy egy Nyugat-dunántúli borászat, a 2013-as szüretelésű és idei érlelésű chardonnay borát erről a dalról nevezi el. A bor ősszel, Hívogató néven kerül piacra. Ez meglehetősen különleges dolog, nagyon örülünk neki.

Gondolkoztok nagylemezen is?
Mire publikus lett az EP már újabb dalokon dolgoztunk, így nagyon hamar összeáll egy új nagylemeznyi anyag – persze egy lemezkiadásnak ez a legkönnyebb része, a többi a matek - ki kell számolni, mikor lesz aktuális. Most a Hívogatóra koncentrálunk, ennek az útját simogatjuk. Az biztos, hogy a kislemez dalai szeretik a közönséget, reméljük a közönség is szeretni fogja őket!

Havassy Anna Katalin

A beszélgetés eredetije a Kisalföld K2 magazinban jelent meg.


Szólólemezzel jelentkezett Horváth Misi
2014-03-31


Horváth Misi szájharmonikásként és a Lábatlani Blues Fesztivál főszervezőjeként vált blues körökben országosan ismertté. A közelmúltban megjelent szólóalbumán új oldaláról bemutatkozott be. Erről további információk interjúnkból tudhatók meg.

A napokban jelent meg első szólóalbumod, a Megpróbálok cigi nélkül élni. Zeneileg mire számíthatnak a lemezt megvásárlók?
Arra törekedtem, hogy a lemez hangulatos, modern, pozitív hangvételű legyen, amire szükség van e nehéz világban. Szeretek minden zenét stílustól függetlenül, így az albumon a blues, a funky, a latinos érzések mellett egy kicsit az elvontabb világ is megtalálható. A szövegek nagy részét Aranyodi Zoltán barátom verseskötetéből merítettem, de írtam sajátokat is. Van két instrumentális nóta, a Kelet vadnyugat és a Mexico. Ezeket filmzeneként is el tudnám képzelni.

Zenészek sokaságát hívtad meg a felvételekre. Komoly feladat lehetett megszervezni ezt.
Igen, ez nehéz feladat volt, mivel a stílusok miatt gondolkoznom kellett, hogy kiket hívjak a lemezfelvételre. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a zenész kollegák. Ezúton is köszönöm nekik önzetlen segítségüket, amiért első szóra mellettem álltak. Kiemelném Pfeff Mártont (Borsodi Blue), a kedvenc basszusgitárosomat, aki a basszust és a dobot játszotta fel. Ő dolgozott a legtöbbet velem. Nagyon sokat köszönhetek Török Ádámnak, aki felkarolt és megtanított arra, hogy alázattal legyek a zenészek és a közönség iránt, saját zenéket írjak, alkossak, és ami nagyon fontos, csakis magyar nyelven. Mindig hallgattam rá, hisz tizenöt év ismeretség után kimerem jelenteni, a legbecsületesebb, legsegítőkészebb veterán zenész, akivel valaha találkoztam a szakmában. Marci és Török bácsi mellett a lemezen szerepelt még többek között Benkő Zsolt, Ulbert Ferenc, Németh Károly, Kovács Erik és Kerekes Blanka.

Horváth Misi
 - lábatlani származású, jelenleg Budapesten él
 - tinédzserként electric boogie- és breaktáncosként elit szállodákban,
   felkapott discókban lépett fel
 - nyolc-kilenc évesen megismerkedet a szájharmonikával, komolyabban húsz
   évesen kezdett el foglalkozni a hangszerrel
 - közreműködött Zámbó Jimmy, a Tunyogi Rock Band, a The Rock Band és a
   Török Ádám és a Mini lemezein
 - jelenleg a Török Ádám és a Mini oszlopos tagja, de rendszeresen fellép
   Fekete Jenővel is

Az albumon jó pár számban a szájharmonika mellett énekelsz és gitáron is játszol, ami sokaknak meglepetést okozhat. Ez utóbbi hangszeren mikor kezdtél el játszani?
Hát igen, talán ez lesz a legnagyobb meglepetés azok számára, akik ismernek. Én sem gondoltam volna, amikor kezembe vettem a gitárt harminckilenc évesen, hogy megvalósítom álmom és saját dalokat tudok majd írni. Belevágtam, eltelt öt év, segítség nélkül napi nyolc-tíz óra gyakorlás meghozta gyümölcsét. Íme, az első albumom! És annyira beindultam, hogy már a következő lemez anyagán dolgozom. Megnyugtatok mindenkit, eszem ágában sincs, hogy gitárhős legyek, ezt jelzi az is, hogy a lemezen sokszor kértem profi barátaimat, hogy néhány kíséretben, szólóban segítsenek, de érzéseimet, dallamaimat rögzíteni tudom, és ez volt a cél.

A lemezbemutatót május 10-én a közelmúltban nyílt budapesti Old Buda rock és blues klubban tartod. Ezen az esten több kiegészítő program is lesz. Mik ezek?
Ezt az estet nem lemezbemutatónak tervezem, inkább egy kis ízelítőnek. A probléma az, hogy a kísérőzenekarom nem ér rá aznap, ezért majd egy másik helyen tartom meg a lemezbemutató koncertet. Ettől függetlenül Aranyodi Zoltán első és második verseskötete, valamint a lemezem kapható lesz a helyszínen. Aztán egy fantasztikus fotós, Preisz Tivadar kiállítása is megrendezésre kerül, és fellép még a Harakyru zenekar vendégekkel. Hatalmas buli ígérkezik, érdemes ellátogatni.

Köztudott, hogy te vagy az ötletgazdája, főszervezője a minden nyáron Lábatlanon megrendezett blues fesztiválnak. Tavaly minimális költségvetésből hoztatok létre egy igazán színvonalas estet. Hogy látod, idén is sikerül megrendezni a sokak által várt rendezvényt?
A blues fesztivál idén is sok fejtörést okoz, folyamatos egyeztetések, tárgyalások zajlanak a rendezvénnyel kapcsolatban, ezért még nem tudok mit mondani. Azt sajnálom, hogy a helyi vállalkozók, vállalatok nem támogatják ezt az igazán igényes, ingyenes fesztivált. Az önkormányzat finanszírozza egy részét, de nagyon nehéz a helyzet. Néhányan ígéretekkel hitegetnek a fesztiválok napján, hogy majd jövőre, de én ezeken már csak mosolygok. A dátum július 19-e, szombat. Amint tudok konkrétumokat, beszámolok róla.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta (Kifra)


Úgy hiányzik a rock & roll, akár egy falat kenyér - interjú Vörivel
2014-02-27


Nagy Zoltán, vagy ahogy többen ismerik, Vöri a The Roots tagjaként került bele a hazai blues szcéna vérkeringésébe. A hajdúszoboszlói származású muzsikus mostani együttesét, a Vöri & The Rockets-szet 2001 végén hozta létre. Bemutatkozó lemezük Változnék címmel tavaly decemberben került kiadásra. Ennek apropóján készítettem interjút postai levélváltás útján a jelenleg börtönbüntetését töltő zenésszel.

Az első ismert együttes, melyben játszottál a ’90-es évek elején működő King Bee volt. Mi vezetett a nagyvárosi bluest interpretáló formáció feloszlásához?
A King Bee egy tiszavirág életű banda volt, de a zenei fejlődés szempontjából fontos szerepet játszott az életemben. A zenekar 1991 végén jött létre, Sándor Béla szájharmonikás-énekes vezetésével. Közvetlenül az együttes megalapítása előtt ismerkedtem meg Bélával.
Ebben az időszakban ő már rendelkezett zenészi, zenekari tapasztalatokkal, valamint komoly hanglemez gyűjteménnyel, blueszal kapcsolatos irodalommal. Természetesen Béla is, mint oly sokan, Nemes Nagy Péter rádióműsoraiból ismerte meg a műfajt, és ezek hatására szerzett be zenei anyagokat, kereste fel a könyvtárakat. Mindezek mellett helyben, Hajdúszoboszlón is élt egy-két kiöregedett hippi forma, akiknél akadt pár blues felvétel.
Tizenhárom éves koromban ragadtam először gitárt, előtte a helyi zeneiskola trombita szakos növendéke voltam. A rendszerváltás évében, 1989-ben kezdtem el intenzíven gitározni, és gitárleckéket vettem egy helyi vendéglátós zenésztől. Nyaranta lelkesen téptem a húrokat a strand mellett elterülő hatalmas parkban. Itt ismerkedtem meg Bélával, akivel megbeszéltük, mivel érdekel a blues, felkeresem a Szoboszlói Alkotó Fiatalok Társasága elnevezésű ifjúsági házban. A SZAFT házban, ahol próbáltak az akkoriban működő helyi együttesek, barátságot kötöttem több zenésszel, megismertem a The Doors, a Led Zeppelin, a Ten Years After, stb. zenekarok muzsikáját, és ezen a helyen láttam először a Woodstock című filmet. A leglényegesebb viszont az, hogy itt adott nekem Béla három magnókazettányi blues felvételt. Boldogan vittem haza a zsákmányt, és attól fogva éjjel-nappal forogtak a szalagok. Próbáltam lekagylózni a blues nóták gitárkíséreteit. A legnagyobb hatással Brownie McGhee volt rám, talán azért, mert a country blues előadók között feltűnően tiszta, csillogó volt a játéka.
Teltek-múltak a hónapok, és valamikor ’91 szeptemberében újra felkerestem Bélát, hogy hallgassa meg a tudományomat. Kissé kétkedve fogadta, milyen tudományra tettem szert három hónap alatt. Azt nem mondom, hogy fel kellett locsolni az ájulatból, de mindenképpen meglepetést okoztam számára, már csak amiatt is, hogy három újjal pengettem a harmóniákat, külön hüvelykujjas basszus szólamokkal. Ettől kezdve egyre többet találkoztunk, és instrukciókat kaptam tőle, ami nyilvánvalóan rám is fért.
Aztán 1991 végén felléptünk valami városi rendezvényen, ahol öt-hat számot jórészt Sonny Terry - Brownie McGhee repertoárjából adtunk elő. Ha jól emlékszem, töltelék műsor voltunk, talán még nevünk sem volt. Ezalatt Béla már szervezte a King Bee zenekart, amiben a kísérőgitáros szerepét osztotta rám. A szólógitáros Jobbágy István lett, a helyi zeneiskola gitártanára, a basszusgitáros szerepét pedig Hevesi Norbert kapta meg. Norci ebben az időszakban a SZAFT házban napi rendszerességgel járt, és Bélát már régebben ismerte.
Dobosunk még nem volt, de gőzerővel elkezdtünk próbálni. Műsorunk gerincét Willie Dixon, Muddy Waters, Little Walter, Sonny Boy Williamson nótái adták. Végül dobost is találtunk, és hozzáláttunk a koncertezéshez. Először csak helyi szinten, majd egyre többet hívtak minket megyei rendezvényekre, klubokba. Pontosan nem emlékszem, hogyan, de 1993 májusában, a III. Pécsi Blues Fesztiválra is eljutottunk. Kifejezetten pozitívan fogadták a produkciónkat, de azt hiszem, ez volt a King Bee utolsó koncertje.
A fő problémát az okozta, hogy a blues elkötelezett hívei csak ketten Sándor Bélával voltunk az együttesben. Örökös szakmai vitákat vívtunk a zenekar többi tagjával, mert ők inkább rockos oldalról közelítették meg a műfajt. Mi inkább a tradicionális nagyvárosi blues hangzást preferáltuk. Ebben az időszakban Hevesi Norbert több csapatban is játszott, de a legtöbb probléma mindig a dobosokkal volt. Ezért határoztunk úgy, hogy ilyesformán nem érdemes energiát fektetni tovább a King Bee zenekarba.

A Sándor Bélával alakított duóval, a The Roots-szal már country bluest játszottatok. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
A King Bee feloszlását követően könnyedén át tudtunk állni a hagyományos country blues stílusra, mint azt már említettem, szájharmonika-ének, akusztikus gitár formában. Gyakorlatilag a King Bee mellett mindig is játszottunk country bluest, csak úgy a magunk kedvtelésére. Főleg Sonny Terry - Brownie McGhee szerzeményeit interpretáltuk, de ezeken kívül Huddie Ledbetter, vagyis Leadbelly, Mississippi John Hurt és Big Joe Williams darabok is előkerültek. Ebben a felállásban „csak” lekísértem Sándor Béla műsorát. Béla kiválóan megidézte Sonny Terry szájharmonika stílusát, ami, mint tudjuk, erőteljes, virtuóz és autentikusan nyers. Ezt jól kiegészítette Brownie McGhee nyugodt, kifinomult gitárjátéka, amit megpróbáltam elsajátítani. Tehát ebben a formációban Sándor Béla volt a frontember, és én voltam - ahogy Nemes Nagy Péter megfogalmazta - a beltag.
Az 1994-es év elején készítettünk egy demóanyagot, ami öt dalt tartalmazott. Ennek köszönhetően egyre több nívós fesztiválra eljutottunk, és bejártuk az ország legjobb klubjait. Persze nagy segítségünkre volt többek között Nemes Nagy Péter és Podlovics Péter, akik pozitív véleménnyel voltak zenei munkásságunkról. Rengeteg felkérést kaptunk a hajdúszoboszlói Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár rendezvényeire, illetve saját klubot indítottunk Roots Music Club néven. Heti rendszerességgel szerveztünk koncerteket és hívtunk meg más együtteseket is. Az Egri Tanárképző Főiskola klubjában pedig Hajdú Zoli jóvoltából minden kedden játszhattunk a ’94-es és ’95-ös évben.
A The Roots egyetlen hivatalos kiadványát 1995 nyarán Sporting Life Blues címmel rögzítettük.

The Roots: Sporting Life Blues

„A zsűri nehéz helyzetben van” - hallhattuk az egykori Ki Mit Tud?-ok nagytudású és közkedvelt szakembereitől nem egyszer. Jelen esetben nem a tűznyelő produkcióját kell összevetni a népitáncoséval, hanem a hajdúszoboszlói gitáros-harmonikás kettőst nyíltan felvállalt mestereikkel, a Brownie McGhee & Sonny Terry duóval. Persze így direktben nem szabad összemérni a teljesítményeket, mert az eredmény kétségtelen lenne.
Sándor Béla énekes-harmonikás és Nagy Zoltán gitáros-vokalista szépen betanulták a számokat és a stúdióban többnyire jól eljátszották. Ezzel elégedett is lehetnék, örülhetnék, mert tudtommal rajtuk kívül ezt a stílust más nem játssza. De nem vagyok elégedett, mert
- élőben sokkal vitálisabban hallottam őket játszani,
- a legegyszerűbb fogásokat szedték le, biztonsági játékot mutatnak be. Sem a herflis, sem a gitáros nem adta bele azokat a trükköket, amelyekkel a két fekete mester színesebbé tette előadását.
A trükkök elhagyása, a virtuozitásra való törekvés szinte teljes hiánya erőtlenné, vértelenné tette a produkciót. „The Sun’s Gonna Shine In My Backdoor Some Day” - bizonyára lesz ez még jobb is! A példaképek is vagy negyven évig nyomták egymás mellett.
Sándor Béláék egyes számokra írtak magyar szövegeket is. Ezekből egy sem került a kazettára. Ha csupán szerzői jogvédelmi okai vannak - tudomásul veszem. Ha nem - hiányolom.
„Ritka növényt kár egyelni” - tartja a mondás, ezért feltétlenül megjegyzem, hogy véleményemet építő szándékkal teszem közre. Meg kellene fontolni, hogy szabad-e ennyire ragaszkodni Brownie és Sonny vonalához? Úgy vélem, a műsor színesítése céljából érdemes lenne másokat is követni. Szerény javaslatom: John Cephas & Harmonica Phil Wiggins vagy Buddy Guy & Junior Wells akusztikus dolgai.
Remélem, senkit nem tántorítottam el a kazetta meghallgatásától!

Magánkiadás, 1995

Nemes Nagy Péter

A kritika eredetije a Rockinform Magazin korabeli számában jelent meg.

A ’90-es évek második felében jött létre a Hoodoo Men, melyet a már több mint egy évtizede működő Vöri & The Rockets követett. Hogyan alakultak ezek az évek?
A The Roots az 1997-es év elején oszlott fel. Ennek fő oka szerintem az volt, hogy ez idő tájt éltem az ún. újító, kísérletező korszakomat. Egész egyszerűen az addig szinte hangról hangra lejátszott Sonny Terry - Brownie McGhee darabokat átharmonizáltam, saját szájízem szerint tálaltam. Tudni kell hozzá, hogy ekkor már évek óta, kb. ’94-től foglalkoztatott a jazzgitározás is, melynek fortélyait Tornóczky Ferenc növendékeként próbáltam elsajátítani a régi OSZK stúdióban. Django Reinhardt, Charlie Christian, Joe Pass, Wes Montgomery…
1999-ben a Magyar Szájharmonikás Szövetség kiadott egy lemezt, amin Bélával én is játszottam egy nótát. Ezt a felvételt úgy készítettük el, ahogy régen felvették a vándorzenészek produkcióját: egy szobában két mikrofon, egy régi két sávos szalagos magnó, semmi cicoma, meg stúdiótechnika. A Trouble In Mind került rögzítésre, de nem a Sonny Terry - Brownie McGhee féle verzió. Itt már Béla a saját verzióját játszotta, ahogy én is, a harmóniákat kicsit megváltoztatva az eredetihez képest. Ez a tény talán az én elképzeléseimet igazolta… Gyakorlatilag a felvétel időpontjában a The Roots már nem is létezett, hiszen 1997-ben Hoodoo Men néven új zenekart alapítottam.
A Hoodoo Men együttes egy Hajdúszoboszlón megrendezett fesztiválra jött létre alkalmi formációként. Tagjai: Besenyei Csaba - szájharmonika, ének, Bacsa Gyula - zongora, Balogh Szabolcs - dob, Hevesi Norbert - bőgő, Nagy Zoltán - gitár, ének. Az ominózus koncert után megbeszéltük, hogy néha-néha összejövünk még muzsikálni, így az alkalmi formáció hobbi zenekarrá vált. A szájharmonikásunk rövid idő után búcsút intett a bandának, és Pawn Shop néven country blues duót alapított, ezért négyen folytattuk a zenélést. A műsorunk gerincét standard bluesok alkották, persze sajátos értelmezésben. Néha azért próbáltunk is, de megtanultuk, hogy a kevesebb sokkal többet jelenthet a zenében. Mivel semmi nem volt megbeszélve, lefikszálva, egy adott dalból minden egyes alkalommal valami új született. Figyeltük egymás rezdüléseit, és alázatosan, megfontoltan játszottunk el minden hangot. A rendszer működött, és rendszerint visszafogott, de élettel teli produkciókat eredményezett. Az ezredforduló után a zenekar életében is fordulópont következett be, dobosunk munkahelyi elfoglaltság miatt felhagyott a muzsikálással. A Hoodoo Men története ekkor véget is ért.
Röviddel ezután felbukkant egy tehetséges ifjú hajdúszoboszlói dobos, Domán László, aki ekkor alig volt tizennyolc éves. Fiatal kora ellenére érdeklődött a műfaj iránt, és zenei előképzettséggel rendelkezett. Zeneművészeti szakközépiskolában érettségizett ütős szakon, így a technikai tudása megfelelő volt ahhoz, hogy a blues műfaj stílusjegyeit elsajátítsa. Nekem nem volt más dolgom, mint ellátni őt blues felvételekkel, különböző instrukciókkal és némi bluestörténeti tananyaggal. Mivel Laci érdeklődése töretlen volt, csakhamar elkezdtünk próbálni, és első nekifutásra látszott, hogy bevált. Nagyjából ezzel egy időben csatlakozott hozzánk Kovács Lajos szájharmonikás Debrecenből, aki korábban Boros Gyuri együtteseiben zenélt. Mindezek mellett Hevesi Norci élete is úgy alakult, hogy visszaköltözött Budapestről Hajdúszoboszlóra, így az új formáció színe-java egy kupacban volt. Ilyesformán már csak Bacsa Gyuszi volt „idegenlégiós” a bandában, bár ha jobban meggondolom, ő már igazi hajdúszoboszlói. Tehát 2001 végétől Vöri & The Rockets néven üzemelünk. Két éve dobos poszton változott a helyzet, azóta barátunk, Adamecz Józsi erősít minket. A lemezen már az ő játéka hallható.



Tudnád egy-egy szóval jellemezni a fiúkat?
Embereket egy szóval jellemezni elég nehéz, de megpróbálom:
Adamecz Józsi - a fundamentum
Bacsa Gyuszi - az örök optimista
Hevesi Norci - a józan (zen)ész
Kovács Lajos - a családapa

2013 elején döntöttetek úgy, hogy elkészítitek debütáló, Változnék című lemezeteket. A közelmúltban megjelent album döntően saját szerzeményeiteket tartalmazza. Mennyire ujjak ezek a dalok?
A 2013-as év elején eldöntöttük, hogy felveszünk néhány dalt, és azokat lemez formájában kiadjuk. Furcsának tűnik, hogy egy hosszú esztendők óta működő együttes akkor ad ki lemezt, mikor annak létjogosultságát leginkább megkérdőjelezhetjük. Ennek jó oka van, gyakorlatilag az albumeladásból próbálnak a zenésztársaim segíteni nekem, ugyanis aki megvásárol egy Vöri & The Rockets lemezt, tevékenyen segíti sorsom jobbra fordulását.
Az album anyagának összeállításánál a fő szempont az volt, hogy a fennállásunk minden korszakából legyen egy-egy szerzemény, így a ragtime bluestól a boogie woogie-n át, az acid jazz határait súroló darabokig sokféle stílusú dal megtalálható a lemezen. Ebből következik, hogy a dalok nem minden esetben vadonatújak. A hét saját szerzeményből háromról mondható el, hogy igazán friss: az Idegen vagyok, a Nem tűnhetsz el és a Változnék.


Hogyan történik nálatok a dalszerzés, először a szöveg van meg, vagy a zene?
Nálunk a dalszerzés minden esetben a szövegből indul ki, ami legtöbb esetben az én élethelyzeteimet tükrözi. Ezután kerülnek helyükre a dallamok és a harmóniák. A zenekar tagjai ehhez teszik hozzá a saját szólamukat, ritmikájukat.

Vöri a magyar nyelvű dalszövegekről

Lehet-e bluest magyarul hitelesen előadni, vagy nem? Ez a kérdés örökké kérdés marad! Sokak szerint nem, de legalább ugyanennyien vallják az ellenkezőjét. Szerintem igen. De jó magyar szöveget írni bluesra elég nehéz. Jelen esetben nem a mondanivaló megfogalmazásra gondolok, mert tartalmilag egyszerű, hiszen népzenei gyökerekből táplálkozik. A szerelem-csalódás, születés-elmúlás, gazdagság-szegénység, stb. a magyar népzenében is előforduló tartalom. Leginkább a szavak hangsúlyozásában és szótagszámában rejlik a legfőbb nehézség.

Vöri legutolsó dalszövege, a Szilveszter blues
Az ötvenkettedik héten,
az utolsó napon az évben,
béke veled testvér,
ezt is túléltem.
A falak mögül néha,
életjeleket adok,
ez a mese igazi,
túlélő-patkány vagyok.

Telnek-múlnak az évek,
nem fog az átok a méreg.
Várom, hogy a fejekben
kigyúljanak a fények.
Mint bérgyilkosnak a fegyver,
farkasoknak a vér,
úgy hiányzik a rock & roll,
akár egy falat kenyér.

Vigyázz, hogy hova lépsz!
Figyelj oda mit beszélsz!
Füle van a falnak.
A 07 tettre kész.

Futószalagon gyártott sztárok,
gyilkos média hullámok,
virtuális mérgekkel
kábítják a világot.
Rám nincs hatással a dózis,
soha nem vernek át,
a deltakilenc hipnózissal
töltött rakéták.

Vigyázz, hogy hova lépsz!
Figyelj oda mit beszélsz!
Füle van a falnak.
A 07 tettre kész.

Jelenleg börtönbüntetésedet töltöd. Optimális esetben, mikorra várható, hogy szabadulsz? Üzensz esetleg valamit a családtagoknak, barátoknak, zenésztársaknak?
Egyelőre nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni a szabadulásommal kapcsolatban, de amennyiben a későbbiekben még érdekes a kérdés, akkor egy év múlva térjünk rá vissza!
A családommal és a barátaimmal rendszeres kapcsolatot tartok, ezért különösebb üzenetem nincs. Annyit azonban mindenképpen el szeretnék mondani, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, aki a jelenlegi helyzetemben is elfogad és szeretettel gondol rám, segít nekem!

hoati


Blues zenészek és dj-k? Ez a Mississippi Big Beat!
2013-10-31


Rendhagyó módon, elektronikus alapokkal és effektekkel fűszerezi a blues dalokat a Mississippi Big Beat. A két profi blues zenészből és két dj-producerből álló zenekar Magyarországon elsőként valósítja meg azt az őrültnek tűnő fúziót, ami november 6-án a budapesti Gödör Klubban élőben is hallható lesz. Interjú Oláh Andor szájharmonikással.

Hogyan és kikből alakult meg a Mississippi Big Beat?
A csapat gitáros-énekese, Gál Csaba Boogie és jómagam tizenhárom évig zenéltünk együtt a Dr. Valter and the Lawbreakers zenekarban.
Régi motorosnak számítunk ebben a műfajban, a zenélés mellett mindketten fanatikus gyűjtők vagyunk, megszállottan keressük a ritkaságokat, és gyakorlatilag végigkoncerteztük egész Európát.
A kilencvenes években a tradicionális blues zenének komoly kultúrája volt itthon is, de az évek alatt természetszerűleg új muzsikák jöttek, változott a média, a közönség ízlése, érdeklődése, és megváltoztak a fogyasztási szokások. Idővel azon kezdtem töprengeni, vajon hogyan lehetne ezt a műfajt egy kicsit felfrissíteni, modernizálni, és eljutottam odáig, hogy valamilyen módon ötvözni kellene az élő, hangszeres zenét az elektronikával.
Azt már tudtam, hogy ennek is kezd kialakulni valamiféle tradíciója a világban, de ezzel az első hallásra őrültnek tűnő fúzióval mégis csak páran, például R.L. Burnside, Little Axe, Moby, Mix&Dorp, Kid Koala, Mick Electric kísérleteznek élőben vagy dj-ként. Úgy döntöttünk, hogy Magyarországon megpróbáljuk meghonosítani a nu blues ezen műfaját, és ehhez két kiváló dj-producert találtunk. Egyikük Máté Szabi, akinek a nevét a Secta Chameleon és a colorStar kapcsán ismeri a közönség, de ő írta Judie Jay tavaly megjelent első szólóalbumának zenei anyagát is. A csapat másik elektronikus szakrális embere, Dure Gyur (Turbo), aki főleg a zenekar élő hangzásának létrehozásában jeleskedik loopokkal, samplingekkel. Rajtuk kívül három különböző karakterű groove dobossal dolgozunk együtt, akik alkalomszerűen csatlakoznak hozzánk a koncertjeinken, ami még változatosabbá teszi a zenénket.



A zenekar első albuma, a Delta Disco tavaly jelent meg digitálisan a hollandiai Black & Tan Records gondozásában. Milyenek a visszajelzések?
Remek kritikákat kaptunk a nemzetközi és a magyar sajtóban is. Rengeteg szakíró jellemezte úgy a zenénket világszerte, hogy a Mississippi Big Beat stílusteremtő tudott lenni ebben a nagyon sűrű zenei világban.
A zenekarunk három éve alakult meg, amiből az első év a hangzás és a lemez megteremtésére ment el. Több mint 450 órán keresztül folyt az alkímia, és a lemez koncertanyagával azóta folyamatosan járjuk Európát. Visszatérő vendégnek számítunk a nagy blues fesztiválokon Németországban, Franciaországban, Lengyelországban, Csehországban, Olaszországban és Szlovákiában is, itthon pedig nagy örömünkre egyebek mellett a Sziget, az Ozora és a Víz-Zene-Virág Fesztiválon is nagy sikerrel tudtunk bemutatkozni.
Tapasztalataink szerint megérte kísérletezni az electro blues műfajával, mert megtalálja a közönségét ez a különleges fúzió. Az persze sokat segít, hogy fesztiválszervezőként átlátom a hazai és a nemzetközi piacot és az ebben rejlő lehetőségeket is. Csak úgy céltalanul nem kezdek bele projektekbe, mert minden rengeteg időt, energiát, munkát követel meg. Ennek eredményeként viszont elég szépen telik a jövő évi naptárunk is.
Már az angol piacon is ismerik a zenénket, így most válogathatunk a felkérések között. Most jártam a Womexen is, és rengeteg szervező, többek között a Glastonbury Fesztivál gurui is tervezik a meghívásunkat! Egy produkció befuttatása öt évet vesz igénybe, nekünk még kettőre van szükségünk, amihez rengeteg munkát kell még a zenekarba invesztálni, de szerencsére a zenénket szerető szakmabeliek is segítik a sikerhez vezető ösvény kiépítését.

Itthon mikor és hol hallhatja a közönség legközelebb a Mississippi Big Beat zenéjét élőben?
A budapesti Gödör Klubban, a Király utcában lépünk fel november 6-án, szerdán 21 órától régi barátaink, a Mystery Gang társaságában. A koncert antologikusan lesz felépítve, a húszas évek hangulatában saját szerzeménnyel indítunk, aztán az előző albumunk anyagából Delta Disco-t játszunk egy erősebb blokkban, végül az új albumra szánt anyagból is bemutatunk jó pár saját szerzeményt. Mindenkit szeretettel várunk, aki fogékony az újdonságokra, táncolni szeretne, és jól akarja magát érezni!

Tölgyi Kriszta