Éles Gábor Trió
és Tóth Vera
Let Yourself In Groove
lemezbemutató

2014.10.25.


Blues Party
2014.10.24.


História

2014.10.25.


Hobo
2014.10.27.


Ripoff Raskolnikov

2014.10.30.


Ütött-Kopott Angyal
2014.10.31.


Bluesügyi Hivatal
2014.10.31.


Ajánlott albumok

Blúz tér 10
Blúz tér 10
Jókedv blues
Tátrai Band
Tátrai Band
A küszöbön túl
Kraków Street Band
Kraków Street Band
Kraków Street Band
Ben Poole
Ben Poole
Live At The Royal Albert Hall
Dixie Peach
Dixie Peach
Blues With Friends
Fo' Reel
Fo' Reel
Heavy Water
JP Soars
JP Soars
Full Moon Night In Memphis
Robert Cray Band
Robert Cray Band
Nothin But Love




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Beszélgetések

Palackba zárt dallal jön a Colombre Band
2014-09-20


Győr legfőbb könnyűzenei exportcikkének is titulált Colombre Band az interneten jelentette meg új kislemezét Hívogató címmel, amelyre négy dal került fel. A címadó dalról ráadásul még egy bort is elneveznek. A részletekről a zenekarvezető, Váray László beszélt.

Az őszt rögtön egy új kislemezzel kezdtétek. Ilyen jól sikerült a nyár?
Jól sikerült a nyár, fesztiválosan, a koncertek közti szüneteket pedig a stúdióban töltöttünk. És most itt a klubszezon, úgyhogy yeah van.

Egy ideje már új felállásban léptek fel....
Így van, februárban átalakítottam a csapatot. Nagyon jót tett a zenekarnak a változás, izgalmas és inspiráló folyamat volt a nagyon komoly próbatermi munka is és meglehetősen hamar, márciusban már koncerteztünk. A régóta kerülgetett billentyűs hangszer megjelenésével teljesen kiegészült a hangzás, még játékosabb lett a színpad. A korábbi hangzásunk máshogy volt jó, mást domborított ki ugyanazokból a dalokból, most viszont kompromisszum-mentesebb a hangkép.

Nem hiányzik a női hang az újjáalakult zenekarból?
Állandó tagként nem. Vokál szerepben persze mindig helyet lehetne találni női hangnak, de önálló hangszerként, ahogy Vera volt nálunk énekes, nem. Egyébként is, Vera úgy énekel, ahogy senki más, fura lenne, ha pótolni akarnánk.

Említetted a stúdiózást. Mi lett az eredménye a „műhelymunkának”?
Egy négy dalos kislemez. Az interneten tettük közzé, egy lépésből elérhető mindenki számára. Épp a legjobbkor jött ki, egy évvel a nagylemezünk- fél évvel az újjáalakult Colombre Band startja után.



A dalok kinek a nevéhez fűződnek?
Dalszerző vagyok, a zenét és szöveget is én írom. Mivel az alaphangszerem a gitár és az ének, így egyszerűen hangszerelve viszem az új nótát a próbaterembe. Ott jön az izgi rész, a zenekar felöltözteti a dalokat, hangszerelés-, hangszínkeresés, szerkesztés, a végső forma felépítése zajlik.

Mesélj egy kicsit az új dalokról, mit lehet róluk tudni?
Mindegyik kis különálló történetet dolgoz fel, eléggé különböző stílusban. Egy-egy dalon belül is sok minden történik, eseménydús zenék és még a legfinomabb balladában is vannak szúrós poénok. A Kontroll nélkül-című dalt már júliusban kiragasztottuk a netre, jó utat járt be eddig is, a Petőfi Rádió is megpörgette. Ez a dal is kedves balladának indul, aztán átcsap reggae-s hip-hop-ba, épp ilyen furán lesz kerek, egész. A Volt úgy-című a legvidámabb Colombre Band dal a Kapuzárási piknik-óta, ami a szakításról szól. Ez volt az első dalunk az új felállással. A Hívogató a címadó dal, ami a koncerteken úgy tűnik, indokolatlanul gyorsan megszerethető. Néhol súlyosan moralizál, néhol meg beleharap a hallgató fülébe.

Itt meghallgathatjátok a Hívógató EP dalait!

A Hívogató más miatt is közönség kedvenc lehet…
Olyan különleges elismerésben részesültünk, hogy egy Nyugat-dunántúli borászat, a 2013-as szüretelésű és idei érlelésű chardonnay borát erről a dalról nevezi el. A bor ősszel, Hívogató néven kerül piacra. Ez meglehetősen különleges dolog, nagyon örülünk neki.

Gondolkoztok nagylemezen is?
Mire publikus lett az EP már újabb dalokon dolgoztunk, így nagyon hamar összeáll egy új nagylemeznyi anyag – persze egy lemezkiadásnak ez a legkönnyebb része, a többi a matek - ki kell számolni, mikor lesz aktuális. Most a Hívogatóra koncentrálunk, ennek az útját simogatjuk. Az biztos, hogy a kislemez dalai szeretik a közönséget, reméljük a közönség is szeretni fogja őket!

Havassy Anna Katalin

A beszélgetés eredetije a Kisalföld K2 magazinban jelent meg.


Szólólemezzel jelentkezett Horváth Misi
2014-03-31


Horváth Misi szájharmonikásként és a Lábatlani Blues Fesztivál főszervezőjeként vált blues körökben országosan ismertté. A közelmúltban megjelent szólóalbumán új oldaláról bemutatkozott be. Erről további információk interjúnkból tudhatók meg.

A napokban jelent meg első szólóalbumod, a Megpróbálok cigi nélkül élni. Zeneileg mire számíthatnak a lemezt megvásárlók?
Arra törekedtem, hogy a lemez hangulatos, modern, pozitív hangvételű legyen, amire szükség van e nehéz világban. Szeretek minden zenét stílustól függetlenül, így az albumon a blues, a funky, a latinos érzések mellett egy kicsit az elvontabb világ is megtalálható. A szövegek nagy részét Aranyodi Zoltán barátom verseskötetéből merítettem, de írtam sajátokat is. Van két instrumentális nóta, a Kelet vadnyugat és a Mexico. Ezeket filmzeneként is el tudnám képzelni.

Zenészek sokaságát hívtad meg a felvételekre. Komoly feladat lehetett megszervezni ezt.
Igen, ez nehéz feladat volt, mivel a stílusok miatt gondolkoznom kellett, hogy kiket hívjak a lemezfelvételre. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a zenész kollegák. Ezúton is köszönöm nekik önzetlen segítségüket, amiért első szóra mellettem álltak. Kiemelném Pfeff Mártont (Borsodi Blue), a kedvenc basszusgitárosomat, aki a basszust és a dobot játszotta fel. Ő dolgozott a legtöbbet velem. Nagyon sokat köszönhetek Török Ádámnak, aki felkarolt és megtanított arra, hogy alázattal legyek a zenészek és a közönség iránt, saját zenéket írjak, alkossak, és ami nagyon fontos, csakis magyar nyelven. Mindig hallgattam rá, hisz tizenöt év ismeretség után kimerem jelenteni, a legbecsületesebb, legsegítőkészebb veterán zenész, akivel valaha találkoztam a szakmában. Marci és Török bácsi mellett a lemezen szerepelt még többek között Benkő Zsolt, Ulbert Ferenc, Németh Károly, Kovács Erik és Kerekes Blanka.

Horváth Misi
 - lábatlani származású, jelenleg Budapesten él
 - tinédzserként electric boogie- és breaktáncosként elit szállodákban,
   felkapott discókban lépett fel
 - nyolc-kilenc évesen megismerkedet a szájharmonikával, komolyabban húsz
   évesen kezdett el foglalkozni a hangszerrel
 - közreműködött Zámbó Jimmy, a Tunyogi Rock Band, a The Rock Band és a
   Török Ádám és a Mini lemezein
 - jelenleg a Török Ádám és a Mini oszlopos tagja, de rendszeresen fellép
   Fekete Jenővel is

Az albumon jó pár számban a szájharmonika mellett énekelsz és gitáron is játszol, ami sokaknak meglepetést okozhat. Ez utóbbi hangszeren mikor kezdtél el játszani?
Hát igen, talán ez lesz a legnagyobb meglepetés azok számára, akik ismernek. Én sem gondoltam volna, amikor kezembe vettem a gitárt harminckilenc évesen, hogy megvalósítom álmom és saját dalokat tudok majd írni. Belevágtam, eltelt öt év, segítség nélkül napi nyolc-tíz óra gyakorlás meghozta gyümölcsét. Íme, az első albumom! És annyira beindultam, hogy már a következő lemez anyagán dolgozom. Megnyugtatok mindenkit, eszem ágában sincs, hogy gitárhős legyek, ezt jelzi az is, hogy a lemezen sokszor kértem profi barátaimat, hogy néhány kíséretben, szólóban segítsenek, de érzéseimet, dallamaimat rögzíteni tudom, és ez volt a cél.

A lemezbemutatót május 10-én a közelmúltban nyílt budapesti Old Buda rock és blues klubban tartod. Ezen az esten több kiegészítő program is lesz. Mik ezek?
Ezt az estet nem lemezbemutatónak tervezem, inkább egy kis ízelítőnek. A probléma az, hogy a kísérőzenekarom nem ér rá aznap, ezért majd egy másik helyen tartom meg a lemezbemutató koncertet. Ettől függetlenül Aranyodi Zoltán első és második verseskötete, valamint a lemezem kapható lesz a helyszínen. Aztán egy fantasztikus fotós, Preisz Tivadar kiállítása is megrendezésre kerül, és fellép még a Harakyru zenekar vendégekkel. Hatalmas buli ígérkezik, érdemes ellátogatni.

Köztudott, hogy te vagy az ötletgazdája, főszervezője a minden nyáron Lábatlanon megrendezett blues fesztiválnak. Tavaly minimális költségvetésből hoztatok létre egy igazán színvonalas estet. Hogy látod, idén is sikerül megrendezni a sokak által várt rendezvényt?
A blues fesztivál idén is sok fejtörést okoz, folyamatos egyeztetések, tárgyalások zajlanak a rendezvénnyel kapcsolatban, ezért még nem tudok mit mondani. Azt sajnálom, hogy a helyi vállalkozók, vállalatok nem támogatják ezt az igazán igényes, ingyenes fesztivált. Az önkormányzat finanszírozza egy részét, de nagyon nehéz a helyzet. Néhányan ígéretekkel hitegetnek a fesztiválok napján, hogy majd jövőre, de én ezeken már csak mosolygok. A dátum július 19-e, szombat. Amint tudok konkrétumokat, beszámolok róla.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta (Kifra)


Úgy hiányzik a rock & roll, akár egy falat kenyér - interjú Vörivel
2014-02-27


Nagy Zoltán, vagy ahogy többen ismerik, Vöri a The Roots tagjaként került bele a hazai blues szcéna vérkeringésébe. A hajdúszoboszlói származású muzsikus mostani együttesét, a Vöri & The Rockets-szet 2001 végén hozta létre. Bemutatkozó lemezük Változnék címmel tavaly decemberben került kiadásra. Ennek apropóján készítettem interjút postai levélváltás útján a jelenleg börtönbüntetését töltő zenésszel.

Az első ismert együttes, melyben játszottál a ’90-es évek elején működő King Bee volt. Mi vezetett a nagyvárosi bluest interpretáló formáció feloszlásához?
A King Bee egy tiszavirág életű banda volt, de a zenei fejlődés szempontjából fontos szerepet játszott az életemben. A zenekar 1991 végén jött létre, Sándor Béla szájharmonikás-énekes vezetésével. Közvetlenül az együttes megalapítása előtt ismerkedtem meg Bélával.
Ebben az időszakban ő már rendelkezett zenészi, zenekari tapasztalatokkal, valamint komoly hanglemez gyűjteménnyel, blueszal kapcsolatos irodalommal. Természetesen Béla is, mint oly sokan, Nemes Nagy Péter rádióműsoraiból ismerte meg a műfajt, és ezek hatására szerzett be zenei anyagokat, kereste fel a könyvtárakat. Mindezek mellett helyben, Hajdúszoboszlón is élt egy-két kiöregedett hippi forma, akiknél akadt pár blues felvétel.
Tizenhárom éves koromban ragadtam először gitárt, előtte a helyi zeneiskola trombita szakos növendéke voltam. A rendszerváltás évében, 1989-ben kezdtem el intenzíven gitározni, és gitárleckéket vettem egy helyi vendéglátós zenésztől. Nyaranta lelkesen téptem a húrokat a strand mellett elterülő hatalmas parkban. Itt ismerkedtem meg Bélával, akivel megbeszéltük, mivel érdekel a blues, felkeresem a Szoboszlói Alkotó Fiatalok Társasága elnevezésű ifjúsági házban. A SZAFT házban, ahol próbáltak az akkoriban működő helyi együttesek, barátságot kötöttem több zenésszel, megismertem a The Doors, a Led Zeppelin, a Ten Years After, stb. zenekarok muzsikáját, és ezen a helyen láttam először a Woodstock című filmet. A leglényegesebb viszont az, hogy itt adott nekem Béla három magnókazettányi blues felvételt. Boldogan vittem haza a zsákmányt, és attól fogva éjjel-nappal forogtak a szalagok. Próbáltam lekagylózni a blues nóták gitárkíséreteit. A legnagyobb hatással Brownie McGhee volt rám, talán azért, mert a country blues előadók között feltűnően tiszta, csillogó volt a játéka.
Teltek-múltak a hónapok, és valamikor ’91 szeptemberében újra felkerestem Bélát, hogy hallgassa meg a tudományomat. Kissé kétkedve fogadta, milyen tudományra tettem szert három hónap alatt. Azt nem mondom, hogy fel kellett locsolni az ájulatból, de mindenképpen meglepetést okoztam számára, már csak amiatt is, hogy három újjal pengettem a harmóniákat, külön hüvelykujjas basszus szólamokkal. Ettől kezdve egyre többet találkoztunk, és instrukciókat kaptam tőle, ami nyilvánvalóan rám is fért.
Aztán 1991 végén felléptünk valami városi rendezvényen, ahol öt-hat számot jórészt Sonny Terry - Brownie McGhee repertoárjából adtunk elő. Ha jól emlékszem, töltelék műsor voltunk, talán még nevünk sem volt. Ezalatt Béla már szervezte a King Bee zenekart, amiben a kísérőgitáros szerepét osztotta rám. A szólógitáros Jobbágy István lett, a helyi zeneiskola gitártanára, a basszusgitáros szerepét pedig Hevesi Norbert kapta meg. Norci ebben az időszakban a SZAFT házban napi rendszerességgel járt, és Bélát már régebben ismerte.
Dobosunk még nem volt, de gőzerővel elkezdtünk próbálni. Műsorunk gerincét Willie Dixon, Muddy Waters, Little Walter, Sonny Boy Williamson nótái adták. Végül dobost is találtunk, és hozzáláttunk a koncertezéshez. Először csak helyi szinten, majd egyre többet hívtak minket megyei rendezvényekre, klubokba. Pontosan nem emlékszem, hogyan, de 1993 májusában, a III. Pécsi Blues Fesztiválra is eljutottunk. Kifejezetten pozitívan fogadták a produkciónkat, de azt hiszem, ez volt a King Bee utolsó koncertje.
A fő problémát az okozta, hogy a blues elkötelezett hívei csak ketten Sándor Bélával voltunk az együttesben. Örökös szakmai vitákat vívtunk a zenekar többi tagjával, mert ők inkább rockos oldalról közelítették meg a műfajt. Mi inkább a tradicionális nagyvárosi blues hangzást preferáltuk. Ebben az időszakban Hevesi Norbert több csapatban is játszott, de a legtöbb probléma mindig a dobosokkal volt. Ezért határoztunk úgy, hogy ilyesformán nem érdemes energiát fektetni tovább a King Bee zenekarba.

A Sándor Bélával alakított duóval, a The Roots-szal már country bluest játszottatok. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
A King Bee feloszlását követően könnyedén át tudtunk állni a hagyományos country blues stílusra, mint azt már említettem, szájharmonika-ének, akusztikus gitár formában. Gyakorlatilag a King Bee mellett mindig is játszottunk country bluest, csak úgy a magunk kedvtelésére. Főleg Sonny Terry - Brownie McGhee szerzeményeit interpretáltuk, de ezeken kívül Huddie Ledbetter, vagyis Leadbelly, Mississippi John Hurt és Big Joe Williams darabok is előkerültek. Ebben a felállásban „csak” lekísértem Sándor Béla műsorát. Béla kiválóan megidézte Sonny Terry szájharmonika stílusát, ami, mint tudjuk, erőteljes, virtuóz és autentikusan nyers. Ezt jól kiegészítette Brownie McGhee nyugodt, kifinomult gitárjátéka, amit megpróbáltam elsajátítani. Tehát ebben a formációban Sándor Béla volt a frontember, és én voltam - ahogy Nemes Nagy Péter megfogalmazta - a beltag.
Az 1994-es év elején készítettünk egy demóanyagot, ami öt dalt tartalmazott. Ennek köszönhetően egyre több nívós fesztiválra eljutottunk, és bejártuk az ország legjobb klubjait. Persze nagy segítségünkre volt többek között Nemes Nagy Péter és Podlovics Péter, akik pozitív véleménnyel voltak zenei munkásságunkról. Rengeteg felkérést kaptunk a hajdúszoboszlói Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár rendezvényeire, illetve saját klubot indítottunk Roots Music Club néven. Heti rendszerességgel szerveztünk koncerteket és hívtunk meg más együtteseket is. Az Egri Tanárképző Főiskola klubjában pedig Hajdú Zoli jóvoltából minden kedden játszhattunk a ’94-es és ’95-ös évben.
A The Roots egyetlen hivatalos kiadványát 1995 nyarán Sporting Life Blues címmel rögzítettük.

The Roots: Sporting Life Blues

„A zsűri nehéz helyzetben van” - hallhattuk az egykori Ki Mit Tud?-ok nagytudású és közkedvelt szakembereitől nem egyszer. Jelen esetben nem a tűznyelő produkcióját kell összevetni a népitáncoséval, hanem a hajdúszoboszlói gitáros-harmonikás kettőst nyíltan felvállalt mestereikkel, a Brownie McGhee & Sonny Terry duóval. Persze így direktben nem szabad összemérni a teljesítményeket, mert az eredmény kétségtelen lenne.
Sándor Béla énekes-harmonikás és Nagy Zoltán gitáros-vokalista szépen betanulták a számokat és a stúdióban többnyire jól eljátszották. Ezzel elégedett is lehetnék, örülhetnék, mert tudtommal rajtuk kívül ezt a stílust más nem játssza. De nem vagyok elégedett, mert
- élőben sokkal vitálisabban hallottam őket játszani,
- a legegyszerűbb fogásokat szedték le, biztonsági játékot mutatnak be. Sem a herflis, sem a gitáros nem adta bele azokat a trükköket, amelyekkel a két fekete mester színesebbé tette előadását.
A trükkök elhagyása, a virtuozitásra való törekvés szinte teljes hiánya erőtlenné, vértelenné tette a produkciót. „The Sun’s Gonna Shine In My Backdoor Some Day” - bizonyára lesz ez még jobb is! A példaképek is vagy negyven évig nyomták egymás mellett.
Sándor Béláék egyes számokra írtak magyar szövegeket is. Ezekből egy sem került a kazettára. Ha csupán szerzői jogvédelmi okai vannak - tudomásul veszem. Ha nem - hiányolom.
„Ritka növényt kár egyelni” - tartja a mondás, ezért feltétlenül megjegyzem, hogy véleményemet építő szándékkal teszem közre. Meg kellene fontolni, hogy szabad-e ennyire ragaszkodni Brownie és Sonny vonalához? Úgy vélem, a műsor színesítése céljából érdemes lenne másokat is követni. Szerény javaslatom: John Cephas & Harmonica Phil Wiggins vagy Buddy Guy & Junior Wells akusztikus dolgai.
Remélem, senkit nem tántorítottam el a kazetta meghallgatásától!

Magánkiadás, 1995

Nemes Nagy Péter

A kritika eredetije a Rockinform Magazin korabeli számában jelent meg.

A ’90-es évek második felében jött létre a Hoodoo Men, melyet a már több mint egy évtizede működő Vöri & The Rockets követett. Hogyan alakultak ezek az évek?
A The Roots az 1997-es év elején oszlott fel. Ennek fő oka szerintem az volt, hogy ez idő tájt éltem az ún. újító, kísérletező korszakomat. Egész egyszerűen az addig szinte hangról hangra lejátszott Sonny Terry - Brownie McGhee darabokat átharmonizáltam, saját szájízem szerint tálaltam. Tudni kell hozzá, hogy ekkor már évek óta, kb. ’94-től foglalkoztatott a jazzgitározás is, melynek fortélyait Tornóczky Ferenc növendékeként próbáltam elsajátítani a régi OSZK stúdióban. Django Reinhardt, Charlie Christian, Joe Pass, Wes Montgomery…
1999-ben a Magyar Szájharmonikás Szövetség kiadott egy lemezt, amin Bélával én is játszottam egy nótát. Ezt a felvételt úgy készítettük el, ahogy régen felvették a vándorzenészek produkcióját: egy szobában két mikrofon, egy régi két sávos szalagos magnó, semmi cicoma, meg stúdiótechnika. A Trouble In Mind került rögzítésre, de nem a Sonny Terry - Brownie McGhee féle verzió. Itt már Béla a saját verzióját játszotta, ahogy én is, a harmóniákat kicsit megváltoztatva az eredetihez képest. Ez a tény talán az én elképzeléseimet igazolta… Gyakorlatilag a felvétel időpontjában a The Roots már nem is létezett, hiszen 1997-ben Hoodoo Men néven új zenekart alapítottam.
A Hoodoo Men együttes egy Hajdúszoboszlón megrendezett fesztiválra jött létre alkalmi formációként. Tagjai: Besenyei Csaba - szájharmonika, ének, Bacsa Gyula - zongora, Balogh Szabolcs - dob, Hevesi Norbert - bőgő, Nagy Zoltán - gitár, ének. Az ominózus koncert után megbeszéltük, hogy néha-néha összejövünk még muzsikálni, így az alkalmi formáció hobbi zenekarrá vált. A szájharmonikásunk rövid idő után búcsút intett a bandának, és Pawn Shop néven country blues duót alapított, ezért négyen folytattuk a zenélést. A műsorunk gerincét standard bluesok alkották, persze sajátos értelmezésben. Néha azért próbáltunk is, de megtanultuk, hogy a kevesebb sokkal többet jelenthet a zenében. Mivel semmi nem volt megbeszélve, lefikszálva, egy adott dalból minden egyes alkalommal valami új született. Figyeltük egymás rezdüléseit, és alázatosan, megfontoltan játszottunk el minden hangot. A rendszer működött, és rendszerint visszafogott, de élettel teli produkciókat eredményezett. Az ezredforduló után a zenekar életében is fordulópont következett be, dobosunk munkahelyi elfoglaltság miatt felhagyott a muzsikálással. A Hoodoo Men története ekkor véget is ért.
Röviddel ezután felbukkant egy tehetséges ifjú hajdúszoboszlói dobos, Domán László, aki ekkor alig volt tizennyolc éves. Fiatal kora ellenére érdeklődött a műfaj iránt, és zenei előképzettséggel rendelkezett. Zeneművészeti szakközépiskolában érettségizett ütős szakon, így a technikai tudása megfelelő volt ahhoz, hogy a blues műfaj stílusjegyeit elsajátítsa. Nekem nem volt más dolgom, mint ellátni őt blues felvételekkel, különböző instrukciókkal és némi bluestörténeti tananyaggal. Mivel Laci érdeklődése töretlen volt, csakhamar elkezdtünk próbálni, és első nekifutásra látszott, hogy bevált. Nagyjából ezzel egy időben csatlakozott hozzánk Kovács Lajos szájharmonikás Debrecenből, aki korábban Boros Gyuri együtteseiben zenélt. Mindezek mellett Hevesi Norci élete is úgy alakult, hogy visszaköltözött Budapestről Hajdúszoboszlóra, így az új formáció színe-java egy kupacban volt. Ilyesformán már csak Bacsa Gyuszi volt „idegenlégiós” a bandában, bár ha jobban meggondolom, ő már igazi hajdúszoboszlói. Tehát 2001 végétől Vöri & The Rockets néven üzemelünk. Két éve dobos poszton változott a helyzet, azóta barátunk, Adamecz Józsi erősít minket. A lemezen már az ő játéka hallható.



Tudnád egy-egy szóval jellemezni a fiúkat?
Embereket egy szóval jellemezni elég nehéz, de megpróbálom:
Adamecz Józsi - a fundamentum
Bacsa Gyuszi - az örök optimista
Hevesi Norci - a józan (zen)ész
Kovács Lajos - a családapa

2013 elején döntöttetek úgy, hogy elkészítitek debütáló, Változnék című lemezeteket. A közelmúltban megjelent album döntően saját szerzeményeiteket tartalmazza. Mennyire ujjak ezek a dalok?
A 2013-as év elején eldöntöttük, hogy felveszünk néhány dalt, és azokat lemez formájában kiadjuk. Furcsának tűnik, hogy egy hosszú esztendők óta működő együttes akkor ad ki lemezt, mikor annak létjogosultságát leginkább megkérdőjelezhetjük. Ennek jó oka van, gyakorlatilag az albumeladásból próbálnak a zenésztársaim segíteni nekem, ugyanis aki megvásárol egy Vöri & The Rockets lemezt, tevékenyen segíti sorsom jobbra fordulását.
Az album anyagának összeállításánál a fő szempont az volt, hogy a fennállásunk minden korszakából legyen egy-egy szerzemény, így a ragtime bluestól a boogie woogie-n át, az acid jazz határait súroló darabokig sokféle stílusú dal megtalálható a lemezen. Ebből következik, hogy a dalok nem minden esetben vadonatújak. A hét saját szerzeményből háromról mondható el, hogy igazán friss: az Idegen vagyok, a Nem tűnhetsz el és a Változnék.


Hogyan történik nálatok a dalszerzés, először a szöveg van meg, vagy a zene?
Nálunk a dalszerzés minden esetben a szövegből indul ki, ami legtöbb esetben az én élethelyzeteimet tükrözi. Ezután kerülnek helyükre a dallamok és a harmóniák. A zenekar tagjai ehhez teszik hozzá a saját szólamukat, ritmikájukat.

Vöri a magyar nyelvű dalszövegekről

Lehet-e bluest magyarul hitelesen előadni, vagy nem? Ez a kérdés örökké kérdés marad! Sokak szerint nem, de legalább ugyanennyien vallják az ellenkezőjét. Szerintem igen. De jó magyar szöveget írni bluesra elég nehéz. Jelen esetben nem a mondanivaló megfogalmazásra gondolok, mert tartalmilag egyszerű, hiszen népzenei gyökerekből táplálkozik. A szerelem-csalódás, születés-elmúlás, gazdagság-szegénység, stb. a magyar népzenében is előforduló tartalom. Leginkább a szavak hangsúlyozásában és szótagszámában rejlik a legfőbb nehézség.

Vöri legutolsó dalszövege, a Szilveszter blues
Az ötvenkettedik héten,
az utolsó napon az évben,
béke veled testvér,
ezt is túléltem.
A falak mögül néha,
életjeleket adok,
ez a mese igazi,
túlélő-patkány vagyok.

Telnek-múlnak az évek,
nem fog az átok a méreg.
Várom, hogy a fejekben
kigyúljanak a fények.
Mint bérgyilkosnak a fegyver,
farkasoknak a vér,
úgy hiányzik a rock & roll,
akár egy falat kenyér.

Vigyázz, hogy hova lépsz!
Figyelj oda mit beszélsz!
Füle van a falnak.
A 07 tettre kész.

Futószalagon gyártott sztárok,
gyilkos média hullámok,
virtuális mérgekkel
kábítják a világot.
Rám nincs hatással a dózis,
soha nem vernek át,
a deltakilenc hipnózissal
töltött rakéták.

Vigyázz, hogy hova lépsz!
Figyelj oda mit beszélsz!
Füle van a falnak.
A 07 tettre kész.

Jelenleg börtönbüntetésedet töltöd. Optimális esetben, mikorra várható, hogy szabadulsz? Üzensz esetleg valamit a családtagoknak, barátoknak, zenésztársaknak?
Egyelőre nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni a szabadulásommal kapcsolatban, de amennyiben a későbbiekben még érdekes a kérdés, akkor egy év múlva térjünk rá vissza!
A családommal és a barátaimmal rendszeres kapcsolatot tartok, ezért különösebb üzenetem nincs. Annyit azonban mindenképpen el szeretnék mondani, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, aki a jelenlegi helyzetemben is elfogad és szeretettel gondol rám, segít nekem!

hoati


Blues zenészek és dj-k? Ez a Mississippi Big Beat!
2013-10-31


Rendhagyó módon, elektronikus alapokkal és effektekkel fűszerezi a blues dalokat a Mississippi Big Beat. A két profi blues zenészből és két dj-producerből álló zenekar Magyarországon elsőként valósítja meg azt az őrültnek tűnő fúziót, ami november 6-án a budapesti Gödör Klubban élőben is hallható lesz. Interjú Oláh Andor szájharmonikással.

Hogyan és kikből alakult meg a Mississippi Big Beat?
A csapat gitáros-énekese, Gál Csaba Boogie és jómagam tizenhárom évig zenéltünk együtt a Dr. Valter and the Lawbreakers zenekarban.
Régi motorosnak számítunk ebben a műfajban, a zenélés mellett mindketten fanatikus gyűjtők vagyunk, megszállottan keressük a ritkaságokat, és gyakorlatilag végigkoncerteztük egész Európát.
A kilencvenes években a tradicionális blues zenének komoly kultúrája volt itthon is, de az évek alatt természetszerűleg új muzsikák jöttek, változott a média, a közönség ízlése, érdeklődése, és megváltoztak a fogyasztási szokások. Idővel azon kezdtem töprengeni, vajon hogyan lehetne ezt a műfajt egy kicsit felfrissíteni, modernizálni, és eljutottam odáig, hogy valamilyen módon ötvözni kellene az élő, hangszeres zenét az elektronikával.
Azt már tudtam, hogy ennek is kezd kialakulni valamiféle tradíciója a világban, de ezzel az első hallásra őrültnek tűnő fúzióval mégis csak páran, például R.L. Burnside, Little Axe, Moby, Mix&Dorp, Kid Koala, Mick Electric kísérleteznek élőben vagy dj-ként. Úgy döntöttünk, hogy Magyarországon megpróbáljuk meghonosítani a nu blues ezen műfaját, és ehhez két kiváló dj-producert találtunk. Egyikük Máté Szabi, akinek a nevét a Secta Chameleon és a colorStar kapcsán ismeri a közönség, de ő írta Judie Jay tavaly megjelent első szólóalbumának zenei anyagát is. A csapat másik elektronikus szakrális embere, Dure Gyur (Turbo), aki főleg a zenekar élő hangzásának létrehozásában jeleskedik loopokkal, samplingekkel. Rajtuk kívül három különböző karakterű groove dobossal dolgozunk együtt, akik alkalomszerűen csatlakoznak hozzánk a koncertjeinken, ami még változatosabbá teszi a zenénket.



A zenekar első albuma, a Delta Disco tavaly jelent meg digitálisan a hollandiai Black & Tan Records gondozásában. Milyenek a visszajelzések?
Remek kritikákat kaptunk a nemzetközi és a magyar sajtóban is. Rengeteg szakíró jellemezte úgy a zenénket világszerte, hogy a Mississippi Big Beat stílusteremtő tudott lenni ebben a nagyon sűrű zenei világban.
A zenekarunk három éve alakult meg, amiből az első év a hangzás és a lemez megteremtésére ment el. Több mint 450 órán keresztül folyt az alkímia, és a lemez koncertanyagával azóta folyamatosan járjuk Európát. Visszatérő vendégnek számítunk a nagy blues fesztiválokon Németországban, Franciaországban, Lengyelországban, Csehországban, Olaszországban és Szlovákiában is, itthon pedig nagy örömünkre egyebek mellett a Sziget, az Ozora és a Víz-Zene-Virág Fesztiválon is nagy sikerrel tudtunk bemutatkozni.
Tapasztalataink szerint megérte kísérletezni az electro blues műfajával, mert megtalálja a közönségét ez a különleges fúzió. Az persze sokat segít, hogy fesztiválszervezőként átlátom a hazai és a nemzetközi piacot és az ebben rejlő lehetőségeket is. Csak úgy céltalanul nem kezdek bele projektekbe, mert minden rengeteg időt, energiát, munkát követel meg. Ennek eredményeként viszont elég szépen telik a jövő évi naptárunk is.
Már az angol piacon is ismerik a zenénket, így most válogathatunk a felkérések között. Most jártam a Womexen is, és rengeteg szervező, többek között a Glastonbury Fesztivál gurui is tervezik a meghívásunkat! Egy produkció befuttatása öt évet vesz igénybe, nekünk még kettőre van szükségünk, amihez rengeteg munkát kell még a zenekarba invesztálni, de szerencsére a zenénket szerető szakmabeliek is segítik a sikerhez vezető ösvény kiépítését.

Itthon mikor és hol hallhatja a közönség legközelebb a Mississippi Big Beat zenéjét élőben?
A budapesti Gödör Klubban, a Király utcában lépünk fel november 6-án, szerdán 21 órától régi barátaink, a Mystery Gang társaságában. A koncert antologikusan lesz felépítve, a húszas évek hangulatában saját szerzeménnyel indítunk, aztán az előző albumunk anyagából Delta Disco-t játszunk egy erősebb blokkban, végül az új albumra szánt anyagból is bemutatunk jó pár saját szerzeményt. Mindenkit szeretettel várunk, aki fogékony az újdonságokra, táncolni szeretne, és jól akarja magát érezni!

Tölgyi Kriszta


Életem a zene - interjú Zsoldos ’Báró’ Zoltánnal
2013-05-08


Zsoldos ’Báró’ Zoltán a pályafutása során számos együttesben szerepelt. Legnagyobb sikereit a Natur Blues Band vezetőjeként érte el: a szombathelyi székhelyű formáció több hazai blues fesztivál fő attrakciója volt, John Mayall 1987-es második és 1993-as harmadik magyarországi turnéjának egyik előzenekaraként adott koncerteket. A félrevonultan élő muzsikus új csapata, a Báró & the Blues Step bemutatkozó CD-je apropóján harasztifalui otthonában interjút adott oldalunknak.

Mostani nagylemezetek, a főleg zalaegerszegi fiatalokkal alapított Báró & the Blues Step azonos című albuma nagyobbrészt Muddy Waters, Willie Cobbs, Ma Rainey és B.B. King sztenderdeket tartalmaz. A többi lemezedhez képest érezhető azonban egy kis jazzes hatás, ami Szatmári Juli énekében, Berkes Dániel billentyűs-játékában, de még Tahin Szabolcs gitárjátékában is észlelhető.
Igen, ezek a fiatalok szeretik a jazzt, tudják is, de addig a határig játsszák, ameddig kompromisszumot tudunk kötni. Én inkább tisztelem a jazzt. A jazzben és bluesban a legkisebb közös többszörös a rögtönzés, az improvizáció, mely felszabadítja a zenészt a kötöttségei alól, és azt játszik, ami a belsejéből fakad. A lemezen a bluesnak rendeltük alá zenénket, ez a törekvésem 70-80 %-ban meg is valósult. De csak ilyen, magasan kvalifikált muzsikusokkal lehetett megtenni azt, hogy két nap alatt felvegyük ezt az albumot.

A CD-t meghallgatván, én csillagos ötöst adtam pl. a Louisiana Bluesra, a Feverre, a Traveller's Bluesra vagy a Thrill Is Gone-ra. Te hogy mutatnád be a lemezt?
Kimondottan R & B zenéket tartalmaz, a szokásos - gitárok, basszus, dob, szájharmonika - hangszereléssel, melyben szerepet kapott a banjo, az orgona-zongora is. Négy felvételen egy fiatal énekesnő a főszereplő, aki inkább jazzes, soulos szerzeményeket ad elő, jó érzékkel. Igyekeztük a számokat ugyanúgy előadni, mint az eredetiek, nagy részüknél még a hangnem is azonos volt. Ez sikerült belőle. A Blues Step alkalmi társulat, nem akar mindenáron színpadon lenni: ha meghívnak bennünket, és a megfelelő feltételeket biztosítják, szívesen játszunk. De csak azért, hogy mindenáron szerepeljünk, már nem.

Menjünk vissza az elejére! Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Hogyan lettél zenetanár, zenész?
Szombathelyen, a belvárosban nőttem fel. Édesanyámtól örököltem a hallásomat, aki gyerekkoromban, miután kiderült, hogy nekem is kiváló a hallásom, a saját hangszere, a zongora helyett az érzékenyebb hegedűtanulás felé orientált. Ez ötéves koromban kezdődött. A hegedülés elég jól ment nekem, tizenhárom évesen már országos hegedűversenyt nyertem. A vége az lett, hogy zenetanári képzettséget szereztem. Közben engem is, mint sokunkat a ’60-s évek közepén, alaposan megérintett a luxemburgi rádió, vagy a Szabad Európa műsorai, melyeken már a Beatles szólt, és vártam, hogy akkori kedvenceim, a Felkelő nap háza, vagy a Kinks-től a You Really Got Me megszólaljon. A hegedűtanulás mellett beszereztem első jó gitáromat, amit 400 Ft-ért vettem. Ezt megelőzte egy hét húros szovjet dobozos hangszer, melyet át tudtam hangolni, és az ujjaim azon edződtek meg - egy-egy órás gyakorlás után azok bizony véresek voltak. A ’60-as évek közepétől már különböző szombathelyi beat zenekarokban zenéltem, több-kevesebb sikerrel. Először basszusgitároznom kellett, ami nem esett nehezemre, de gyorsan áttértem a hathúros gitárra, és annak elektromos változatára.  Első volt a Nautilus, majd egy soproni csapat jött, aztán 1967-ben a Mistral, majd az Osiris a velőtrázó bulikkal, mikor a rajongók betontörő és tapétaszaggató módon fejezték ki örömüket. 1971-ben, mint katona folytattam a zenélést, és a Gyöngyhalász ballada című számommal a zsűri különdíját kaptam a sereg vetélkedőjén. Volt a country felé is kirándulásom a banjo-játékom révén, majd a teljes átállás a bluesra a Blueshengerrel indult.  A fél-profinak mondható korszakunkban, a ’80-as években a Natur Blues Band volt az, amellyel az országos vérkeringésbe is bekerültem. A ’70-es években már komoly hírnevet is szereztem gitártudásommal. Ekkor sajátítottam el, állítólag nem akármilyen fokon a szájharmonika és a banjo tudásomat is. Közben főállásban tanítottam főleg a körmendi, de a kőszegi- és a szombathelyi zeneiskolában is a gyerekeket hegedűre, gitárra.

Tényleg, hány hangszeren játszol?
Hegedűn, gitáron, dobrón, mandolinon, négy, öt és hat húros banjo, de az indiai és arab hangszert, a szitárt és oudot is meg tudom szólaltatni. Fújom a szájharmonikát, különböző, öt-hat féle fafúvóst, furulyákat. A régi reneszánsz magyar hangszeren, a kobozon is jól megtanultam, az egzotikusok közül a hawaii gitáron, ukulelén. Most éppen az öthúros banjo eddig még fel nem fedezett rejtelmeivel foglalkozom.

Hogy fért meg a komolyzene tanítás, és a rock-blues zenészkedés egyszerre?
Én a diákjaimat becsülettel megtanítottam hegedülni, egyikük, Horváth Róbert ma a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagja, de van Szombathelyen tanító brácsatanár tanítványom is. A megyeszékhelyen, a Kőszegi utcában jólesően hallom, ha rám köszönnek a járda túloldaláról a volt tanítványok: jó napot, tanár úr! Szóval igyekeztem jó pedagógus lenni, de ezt a körmendi zeneiskola vezetése sohasem díjazta akár egyetlen kitüntetéssel sem: talán beat-zenész voltom lehetett oka ennek, talán más, nem tudni. Persze én magam is dicsekedhetek elismeréssel a komolyzene területén: tizenhárom éves koromban országos hegedűversenyt nyertem, majd az akkoriban a szárnyait próbálgató, ma már profi Szombathelyi Szimfonikus Zenekar alapító zenésze, másodhegedűse voltam. E vonós hangszeren legnagyobb sikereimet fiatalként a Capella Savaria kamarazenekarral arattam le: hat lemezt adtunk ki, melyen lanton és eredeti barokk hegedűn játszhattam. Be is jártam velük fél Európát.

Hogy kerültél a blues bűvkörébe?
Jó volt felnőni John Lennonnal, tizenöt éves korom óta gitározom. De a korai zenekaraimban engem inkább a Rolling Stones-féle, R & B stílus, jó kis imprókkal megtűzdelve kötött le. A komolyzenei alapom, és a kiművelt bal kezem megadták a lehetőséget, hogy komolyabban nekilássak a gitározásnak. Ez a tevékenységem évről évre javult, mondhatni, alaposan elsajátítottam a blues gitározás mesterfogásait. A Cream, benne Eric Clapton I'm So Gladje, Jimi Hendrix Little Wingje, Foxy Lady-je mutatta meg azt az utat 1967-68-ban, amerre menni akartam. De példaképem az John Mayall volt, és ma is az, aki a fehér blues királya, és abban a tartományban a maximumát adta annak, amit fehér blues zenészként el lehet érni. Én azt tartom, hogy a feketék blues feelingjét egy fehér zenész sohasem tudja ösztönből visszaadni: az csak az ő privilégiumuk. De a bluesban az a csodálatos, akár fehér, akár fekete játssza, hogy amikor kiszakadnak belőled a rögtönzések, akkor egy olyan érző lélek vagy, aki bele tudja tenni akkori hangulatát, érzelmeit a zenéjébe. Mert az érzelem nélkül, - és ez manapság sajnos sokszor szégyelleni való, - nincs zene, de nincs semmilyen művészet sem. De míg a festő, a szobrász egyszer alkot meg egy művet, a zenész ezt számtalanszor megteszi. A mai fiatalok zöme sokszor csak a karriert látja. A tízen-valahányadik TV-s tehetségkutató műsor összegzése egyértelműen ezt mutatja. Pedig pokolra kell annak menni, - ahogy a népdalban is van, - minimum nyolc-tíz évig gyakorolni kell, aki jó zenész akar lenni, és meg is szeretne maradni annak.

Zenei karriered csúcsa?
Három olyan momentum volt az életemben, amelyre, amíg élek büszke leszek. Az egyik, mikor a zenekarommal Koppenhágában zenéltünk, ahol Duke Ellington fia is fellépett csapatával. Ott láttam és hallottam először profi amerikai feketéket zenélni. Az, hogy mindegyikük több hangszeren is professzionális módon játszott, az természetes volt. A menedzserük az esti fellépés előtt behívott az öltözőjébe, hogy mutassam már meg, hogyan tudok zenélni. Én a mindig a zsebembe levő pofagyalut kaptam elő, és elfújtam egy szép lassú bluest. A zenekarból többen is ott voltak, és a szám végén az impresszárió szorosan átölelt, és azt mondta: Neked fekete a lelked. Ha Amerikában jársz, feltétlenül hívj fel. A másik 1987-ben volt, mikor John Mayall előzenekaraként játszottunk a mester turnéján - Budapest kivételével, ahol Deák Bill Gyuláé volt a kitüntetett jog,- három vidéki városban, Szombathelyen, Pécsett és Debrecenben. Miközben beállítottuk a hangosítást, és gyakoroltunk, John maga is sk. cipelte elektromos zongoráját a színpad másik felén, de amikor a harmonikámat kezdtem el fújni, akkor felkapta a fejét, és hallgatni kezdte játékomat. Később, már a műsor után gratulált gitárjátékomhoz is. Ez a szereplés tette lehetővé azt, hogy 1993-ban ismételni tudjunk a Natur Blues Banddel: ekkor a dunántúli régiónak szánt tatabányai koncertjén voltunk előzenekar. A harmadik az ausztriai Wiesenben, a mai napig is megrendezésre kerülő rock fesztiválon való fellépésünk volt, ahol a világ vezető blues zenészei, John Mayalltól B.B. Kinggen és Eric Burdonnon keresztül Chris Farlow-ig mind ott voltak. Itt játszottunk a legnagyobb létszámú közönség előtt: tizenötezer néző volt ott. Ez a fellépés volt talán az egyetlen, amelyiken anyagilag is rendesen elismerték tudásunkat, és rendbe tudtuk szedni a hangszer készletünket is.

De végül is hogyan kerültetek a Mayall előtt játszók körébe?
Mivel a hazai rendezők nem akartak egy pesti bandát - takarékossági okokból - végigcipeltetni az országon, az egyik vidéki helyszín, Szombathely közelében kezdtek el keresgélni, ahol a helybeliek hozzánk irányították a két, fehér öltönyös, óriási Mercedesszel érkező menedzsert. Peltzer Géza orgonistánk nem túl karbantartott legénylakásán volt az alkalmi próbatermünk, ott mutattuk be nekik az első számot, de a felénél leintettek, közölvén, hogy OK, másnap este Pécsen legyünk koncertezni. A sebtében szerzett tükörradiál gumikkal életveszélyesen közlekedő Barkasszal végül oda is értünk, és hogy profiknak tűnjünk, egyik izmosabb rajongónkat kineveztük roadunknak, aki segített a cuccok becipelésében.

Lemezeidről tájékoztass, kérlek.
A Natur Blues Band adott ki két anyagot: a Rising Blues először csak magnókazettán, nemrégiben CD-n is megjelent. Ezen angol nyelven fele-fele arányban saját és átdolgozott blues számokat játszottunk. A nem sokkal később, 1993-ban kiadott In The Shadow már tisztán saját dalokat tartalmazott. Ennek két kiadása született: egy angol, és egy magyar nyelvű verzió. Mindkét lemezünk, - és ez volt jellemző a hazai piac rugalmatlanságára - Ausztriában készült, ottani finanszírozással, ottani stúdióban. Az már csak hab volt a tortán, hogy a lemezeknek köszönhetően rengeteget koncerteztünk nemcsak Burgenlandban és Stájer-földön, hanem Karintiában is. Grácban előfordult, hogy összesúgtak mögöttem a fiatalok: ott megy a Báró! 2004-ben egy ismerősöm adta a tippet, hogy szimfonikus zenekarral játsszunk bluest. Neki is álltam nagy lelkesen a hangszerelésnek, ami aztán rengeteg éjszakámba került, de 2005-ben a kőszegi vonósokkal ezt megcsináltuk, plusz egy basszus, dob, és jómagam, gitár felállásban. A Blue-Strings projektből aztán egy tíz dalt rögzítő album készült, melynek anyagát a paksi Gastroblues fesztiválon is bemutattuk. Meg kell említenem a Kaleidoszkóp című lemezemet, melyen minden hangszeren én játszom, énekelem saját magam dalait, amolyan unplugged hangszerelésben. Amolyan „lelkizős” album. Összesen ötven saját dalt írtam, melyeknek egy része még nincs meg hanghordozón. Egy szál gitárral kísért dalaim ezek, városi dalok, énekek. Van egy lemeznyi kiadatlan, kobozzal kísért reneszánsz-kori felvételem is. Összességében húsz CD-n szerepelek.

Nehéz volt először a dalszövegírás?
1983 óta írok saját dalokat, amelyek szövegeit is magam írom. Eleinte nehezebben ment, de már mindent le tudok írni úgy, hogy átadjam a hallgatóknak azt, amit szeretnék üzenni. Mert a dalokban ez, az üzenet a legfontosabb.

A spirituális Kelet felé való vonzódásod miben érhető tetten?
Tinédzser koromban érdekelt India, Kína, Tibet, a tudás, a bölcsesség bölcsői. Ez odáig „fajult”, hogy 1981-ben az ország első Kung Fu iskoláját egy osztrák barátom tapasztalataival és segítségével megalapítottam Szombathelyen. Noha kiemelkedő versenyzővé nem váltam, a sportág a mai napig számon tart. Nemrég kaptam egy megtiszteltetést jelentő Tai Chi kardot. Zenében pedig a szitár tanulás révén közeledtem hozzá, és rajta keresztül ahhoz, hogy a természet gyerekeként fogjam fel az életem, a növények-állatok szeretetével. Ezt láthatod magad is, ha a házam körül szétnézel.

Mit tartasz fontosnak az életedben, így hatvan fölött?
A zene a legfontosabb, aztán a természet, benne a kutyáim, macskáim, a kertem, és persze egy érzékeny, megértő női lélek. A muzsika Isten ajándéka, melyet pl. Indiában a zenészek műsoruk kezdésekor neki is ajánlanak fel. A művésznek Isten adott tehetséget, amiben vagy kiteljesedhet, vagy nem. Én, úgy érzem, ezt meg tudtam tenni. És boldog vagyok, attól függetlenül, hogy nem kaptam meg azt az elismerést, amit szerintem megérdemeltem volna, és attól, hogy nem mentem fel Budapestre karriert csinálni. Hogy jól csináltam-e, a válaszom igen. Mert békesség van körülöttem. Alázatosan dolgozom, mert tudvalevő, hogy az érett kalász a földet súrolja, az üres meg fenn lengedezik. És ez így is van jól!

Gróf István


Jubileumi koncertre készül a Living Blues Project
2013-03-26


A blues örökzöldek mellett rokon műfajok klasszikus darabjait is interpretáló Living Blues Project április 12-én tartja ötödik születésnapi koncertjét. Ez alkalomból kerestem meg az együttes egyik alapítóját, a gitáros Kőmíves Andrást.

Kinek az ötlete volt a zenekar megalakítása? Hogy is alakultak a kezdetek?
Pontosan elmesélni nem tudom a kezdeteket, mert sok év távlatából több minden összemosódik. Azt tudom, hogy 2002-ben már létezett egy akusztikus duó formációm ezzel a névvel, amelyet Draskóczy Csaba gitáros barátommal hoztunk össze egy konkrét felkérésnek eleget téve. A Living Blues Project elnevezést én adtam, utalván ezzel a stílusra és a zene élő-létező mivoltára. Zárójelben megjegyzendő, akkor még nem tudtam, hogy a ’60-as, a ’70-es években működött egy majdnem ugyanilyen nevű együttes, a holland Livin’ Blues, de mivel nem ismertem őket, ezért nem őmiattuk lett a nevünk az ami.
Jó tíz évvel ezelőtt néhány kulturális eseményen (kiállítás megnyitó, felolvasó est, könyvbemutató) alkalmilag  játszogattunk, de igazság szerint 2008-ban alakultunk, kovácsolódtunk ötfős zenekarrá, és éppen emiatt ezt az évet tartom a Living Blues Project kezdetének.

Az induláshoz képest mennyit változott az együttes felállása?
Az ilyen jellegű kérdésekre azt szoktam válaszolni, hogy több tagcserén mentünk keresztül az elmúlt öt esztendő alatt, mint a Guns N’ Roses a ’80-as évektől napjainkig. De a viccet félretéve, a nekünk két alapnak mondható gitáros posztot leszámítva, minden hangszer esetében cserélődtek a tagok.
A kezdetekkor hobbi zenekarnak indultunk saját magunk örömére, nem véletlenül lett a szlogenünk „örömzene a javából”, de 2010 közepétől kezdve professzianizálódni kezdtünk, ez igazság szerint egybeesett Radovics László, azaz Kyru érkezésével, akivel jó egy évet muzsikáltunk együtt, s jutottunk el nívósabbnál nívósabb klubokba és fesztiválokra. Azóta az együttes frontján történtek további változások, de hála Istennek nem személyi okokból, így a régi tagokkal is megmaradt a jó viszony.

Jellemző a koncertjeiteken vendégzenészek fellépése. Kikkel volt eddig lehetőségetek együtt muzsikálni?
Szerencsénkre elég hamar támogatókat találtunk a hazai élvonalból, akik biztattak és motiváltak minket. A kezdet kezdetén ifjabb Szász Ferenc – tulajdonképp tiszteletbeli hatodik tagként – nagyon sokat segített, sőt beajánlott minket jó néhány helyre. Majd ahogy egyre inkább egységgé és zenekarrá formálódtunk, jöttek újabb és újabb ötletek, kivel-kikkel lehetne együtt muzsikálni. A névsor nem teljes és nem is akarnék senkit kihagyni, de kiemelném Pribojszki Mátyással, Benkő Zsolttal, Petendi Tamással, Bornemissza Ádámmal, vagy Dobozy Dórával eltöltött közös zenéléseinket.

Mi volt ez idáig a legmeghatározóbb sikerélményetek?
A sikerélményünk nem konkrét élményhez fűződik, hanem inkább ahhoz, hogy azon helyek többségébe, ahol az idősebb és nagy sikereket elért hazai blues zenészek felléptek már, mi is eljuthattunk és megmutathattuk, mit is tudunk. De ez nem azt jelenti, hogy ettől mi nagyarcúak vagy nagypofájúak lennénk, sőt! Hadd éljek egy vízilabdás hasonlattal, OB 1/B-s, azaz másodvonalbeli magyar blues-rock együttesnek tartom magunkat, akik előtt a cél az élvonal, sőt a bajnokság megnyerése, de ehhez még nagyon-nagyon sok mindent kell letennünk az asztalra.

Tavaly év végén, az énekesi poszton Hollai-Heiser Ádámot a szájharmonikán is játszó Kovács R. Gábor váltotta. Milyen zenei előélettel rendelkezik Gábor?
Kovács R. Gábor ifjú kora ellenére mondhatni régi motoros a szakmában. Először gitárosként bontogatta a szárnyait, később énekelni kezdett, majd elmondása szerint teljesen véletlenül talált rá a szájharmonikára és meg is maradt ennél a hangszernél. Eddig olyan nagy nevekkel muzsikált együtt, mint Török Ádám, Ferenczi György, Mohai Tamás és Muck Ferenc. Egyébként basszusgitárosunk, Borbély ’Boby’ Tamás ajánlására került a képbe. Nagyon örülök, hogy az énekes váltással egyetemben – amelyre akkor kényszerültünk, amikor Hollai-Heiser Ádám kiköltözött egy időre Angliába – egy plusz hangszer is színesíti a zenekar összhangzását.

Április 12-én öt éves jubileumát ünnepli az együttes. Régi muzsikustársak, esetleg vendégzenészek meghívása is várható?
Hosszas szervezés gyümölcse ez az április 12-i Muzikumbéli koncert. Három hónapos kemény és izzadságos munka áll e mögött. Több helyet is megkerestem, de Gyenes Ádám, a Kossuth Klub vezetője volt az első ember, aki tárt karokkal fogadott. Sikerült többször és hosszasan tárgyalnom vele, és gyakorlatilag minden ötletemet maximálisan támogatta.
A buli egyik nagy dobása Tátrai Tibor vendégszereplése lesz. Ővele már régóta szerettünk volna együtt zenélni, csak nem adódott rá alkalom. Emlékszem, amikor felhívtam kissé diplomatikus és magázódó hangnemben szólítottam meg, a második mondatomnál azonban megállított és kérte, hogy váltsunk át tegeződésre, mert neki ez így nem megy. Nagyon jófej volt, rögtön pozitívan állt az ötlethez, nem kellett sokat győzködnöm, hogy eljöjjön. A többi vendég névsora eztán alakult ki: régi tagok térnek vissza erre a koncertre, érkezik Kyru, Hollai-Heiser Ádám és Kovács András, de egy hatodik, billentyűs taggal is kiegészülünk Szabó Tamás személyében, illetve Dobozy Dóra is igent mondott a felkérésemre.
Még egy lényeges dolgot kell megemlítenem, mégpedig azt, hogy a koncert fő támogatója a SelectGuitars, aki egyrészt anyagilag szponzorálja a koncert költségeit, másrészt aznap estére felajánlotta nekünk, hogy az általa forgalmazott kuriózum hangszereiken és erősítőiken játszhatunk, de nem csak mi, hanem a közönség is, ugyanis a zenészek körében nagy népszerűségnek örvendő vállalkozás a buli előtt 18 órától hangszerkiállítást szervez ugyanide.
A koncertre elővételben is lesznek kaphatók jegyek, jelképes 900 Ft-os áron és korlátozott számban, úgyhogy, akit érdekel, az csapjon le rá gyorsan és vegye meg.

Mit hozhat a jövő a Living Blues Project számára?
Nehéz erre a kérdésre egy mondatban válaszolni, de tervek, célok, jövőkép van. Amennyiben adódik rá lehetőség és sikerül támogatókat találnom, akkor ezt az április 12-i születésnapi koncertünket szeretném színes-szagos hanghordozó formájában is megjelentetni. Továbbá frissíteni fogunk a műsorunkon és a repertoárunkba újabb, főleg saját nótákat is felveszünk majd, jó pár ötlet, dalkezdemény ugyanis bent csücsül a fiókunkban és a megvalósításra vár. Nem utolsósorban távolabbi terv, hogy szeretnénk minél több helyre, fesztiválra, vidékre és határon túlra, nyugatabbra és keletre is eljutni.

Szöveg: hoati, fotó: Jurassza Zsófi


Felpörögtek az események a pécsi PMD Blues Band háza táján
2013-03-13


Tizenkilenc évvel a legutolsó, Szombat esti blues című albuma után ismét stúdióba vonult a PMD Blues Band. A zenei munkálatokról, a várható koncertekről, valamint a végre ígéretesen alakuló Pécsi Könnyűzenei Klub Projektről mesélt oldalunknak a zenekarvezető Fekete Kálmán.

Az utolsó lemezetek tizenkilenc éve jelent meg. Mi indokolta ezt a hosszú kihagyást?
Hosszú évek óta szorgalmazom egy új lemez elkészültét, hiszen a csapat hangzása mára beérett, igazolják ezt többek közt a közönség reakciói, visszajelzései is. A friss album rögzítése azonban a személycserék, a pécsi helyzet miatti teljes depresszió és kilátástalanság okán, mindig elmaradt. Szerencsére külföldi érdeklődés is mutatkozik a PMD iránt, ezért is kell most már egy profi bemutatkozó anyag.

Hogyan születtek a zenei ötletek, kik szerezték a dalszövegeket?
Izgága Vízöntőként jobbára én hozakodom elő zenei vázlatokkal - noha a többiek is bővelkednek remek ötletekben -, amit aztán csapatmunkával dolgozunk ki. Törekedtünk a viszonylag egyszerű, a bluesra jellemző hangzásra, nem akartunk többet villantani, mint amennyit tudunk. Viszont magyarul bluesolni, csodás nyelvünk ritmikája, világon egyedi tagoltsága miatt meglehetősen nehéz, de e téren szerencsés helyzetben vagyok, hisz a kedvesem, Gyetvai Erika született tollforgató, pompás szövegeket ír zenei vázlataimra. Az új hanghordozón ő jegyzi a Medvehagyma blues, a Haza blues és a Zsongorkő balladája szövegét, és persze, az egy éve elkészült Tubes blues líráját is, aminek zenéje és klipje is rákerül a friss lemezre.

A dalok rögzítése egyszerre történt, vagy sávonként, külön-külön vettétek fel az éneket, a hangszereket?
A hagyományos módit kedveljük, vagyis feelingesen, koncertszerűen, egyszerre rögzítette Schultiesz Gábor (Sonarium Stúdió, Pécs) a számokat, aki maga is nagyszerű zenész, hangmérnöki füle és rutinja nyomán kapott jótanácsait megfogadva alakult ki a véglegesnek ítélt megszólalás. Amúgy felettébb izgalmas a stúdiózás, ilyenkor derül ki, mennyire profi az ember, képes-e hosszabb kínlódás nélkül zenei elképzeléseit fogyasztható formába önteni. Nos, kínlódás helyett igazi élmény volt a stúdiómunka, s úgy érzem, új anyagunk méltó lesz a huszonhárom éves PMD Blues Band mai kvalitásához. Érdekesség képen megemlíteném még, hogy az egyik számot, az instrumentális Gézongibugit - noha koncertjeinken már improvizálgattuk - a felvételek szünetében, „pihentetésképp” kezdtem el zongorázni, s annyira megtetszett mindenkinek, hogy azonmód rögzítettük is. Jó kis húzós shuffle boogie lett belőle, míves hangszerszólókkal.

Kik alkotják jelenleg a PMD Blues Banddet?
Jelenleg Katona Tamás - gitár, slide gitár, Fekete Attila - basszusgitár, Péter Zoltán - dob, Berényi Balázs - szájharmonika és Schmidt Attila - fuvola alkotja az együttest. Ők valamennyien profi zenészek, én sajnos fényévekre vagyok a profitól - bár az lehetnék tán, ha a szervezés időt, idegeket ölő őrülete helyett többet gyakorolhatnék -, ellenben a bő két évtizedünk során mindvégig pompás muzsikusokkal sikerült körbe vennem magam, ebbéli képességemet szoktam némi szerénytelenséggel John Mayalléhoz hasonlítani: mestere a csúcszenészek kiválasztásának. Általános tapasztalatom, hogy sok, magát „zenésznek” tartó emberke nincs tisztában a könnyűzene gyökerét jelentő blueszal, fogalma sincs alapdolgokról, és akkor lepődik meg, amikor egy „egyszerű” blues sémára kellene játszania. Kész van A blues, mint  a könnyűzene gyökere címet viselő kompetencia alapú ismeretterjesztő, oktató projektem, amire ha találok befogadó oktatási intézményt, elindítom, hogy a fiataloknak legyen képe arról, honnan is gyökereddzenek a régebbi, vagy akár a mai, kissé elfajult zenei stílusok.

A tavaszi koncertjeiteken vendég lesz egy régi zenésztársatok, Szabó László, akivel hajdan hazánkon túl is koncerteztetek. Hogyan találtatok ismét egymásra?
Az interneten találtunk újra egymásra Szabó Lacival, akit a Deák Bill Blues Band egykori legendás felállásának billentyűseként ismert meg a közönség. Billtől távozva közel tíz évig volt Eb Davis és a PMD Blues Band közös produkciójának vendégzenésze. Rangos hazai és külföldi turnékon, fesztiválokon csillogtatta briliáns orgonajátékát, énekét és saját szerzeményeivel szerepelt az 1994-ben megjelent lemezünkön is.

Mikor és hol láthatnak, hallhatnak benneteket az érdeklődők?
Április 12-én Pécsett, a Zsolnay Kulturális Negyed E78 termében Szabó László közreműködésével adunk koncertet, amit sávosan rögzítünk, és pár szám felkerül az új lemezünkre. Kuriózum lesz a pécsi Kehidai László barátom (SzivaRock zenekar) jóvoltából Szabó Laci keze alá kerülő veterán Hammond orgona, továbbá Laci énekes lánya, Szabó Eszter (Party Service tánczenekar) fellépése. Másnap, délelőtt 11 órakor az Orfűi Medvehagyma Fesztiválon lépünk fel, ahol a Medvehagyma blues klipje debütál a nagyközönség előtt, mely dalt persze élőben is előadjuk. Ezt a koncertet ugyanezen hétvége vasárnapján megismételjük, de ekkor fellép még a Stoni Blue Unit zenekar is.

Az együttes 2013-ban külföldre, a zentai Mojo Clubba is készül.
A zentai Mojo Club, ahová május 18-án utazunk Szabó Lászlóval együtt, nekünk igazán nem is külföld, mi több, az első számú „blues hazánk”. Lucic Viktor klubja Közép-Európa legrangosabb, legvarázslatosabb jazz-blues szentélye, szinte az egész világból fogadja a zenészeket, megtiszteltetés minden egyes meghívás, megjegyzem, eddig viszonylag kevés magyar zenekar érdemesült a Mojo pódiumára. Szerencsénkre mi az elmúlt tizenöt évben több ízben adhattunk ott koncertet, párszor Eb Davisszel, 2001-ben pedig a világhírű chicagói Sugar Blue kísérőzenekaraként. Kilátásunk van londoni fellépésre is, de erről még korai lenne szólnom.

Mi a helyzet az évtizedek óta szorgalmazott Pécsi Könnyűzenei Klub Projekttel?
Talán már kevesen emlékeznek rá, 1991-ben Pécsett, a Nevelési Központban alakult meg a Magyar Blues Társaság, melynek elnöke, Nemes Nagy Péter évekig egyengette zenei pályánkat. Miután az MBT megszűnt, próbálkoztam városunkban a „Blueskocsma-mozgalmat” életben tartani. Ekkortájt írtam meg a projektet, ami felsőbb szinten „erkölcsi támogatást” kapott, ezért volt érthetetlen és lesújtó, hogy később a számunkra nagyreményű EKF-ből is kimaradt. Mint ahogy kimaradt a teljes pécsi kortárs könnyűzene, néhány kegyelt kivételével. 2012-ben azonban csoda történt, magam is alig hittem el, hogy a Belváros.like pályázat fődíját nyertem el a projektemmel, amelynek pár hónapig semmi folytatása nem volt. Azonban ősszel telefonhívást kaptam egy jelentős pécsi cég vezérigazgatójától, aki a vállalat nevében felajánlott egy használaton kívüli belvárosi helyiséget a leendő blues-jazz klub céljára, s megkért, hogy keressek hozzá befektetőt. Felhívásomra rám talált Horváth Kálmán, aki rámozdította nemzetközi kapcsolatait az ügyre. Most ott tartunk, hogy a leendő klubhelyiséget megnézettük építésszel, kivitelezővel. Írásom van róla, hogy én vagyok a „hivatalos” projektgazda, túl vagyunk a harmadik tárgyaláson, hosszú távú szerződés készül, amelyet a jelen helyzet szerint londoni nagybefektetők írnak majd alá. Ha minden jól megy, megannyi nyűglődés, harc, kilincselés után végre lesz saját blues-jazz klubbunk, azaz Pécsnek lesz egy turisztikai vonzerőt növelő nívós pódiuma.

hoati


Jól kell magad érezni és foglalkozni kell a közönséggel - interjú Little G Weevillel
2013-02-28


A 29. International Blues Challenge január 29-e és február 2-a között Memphisben került megrendezésre. A szóló/duó kategóriát Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor nyerte, aki kategóriájában megkapta a legjobb gitárosnak járó címet is. Az Egyesült Államokba 2004-ben költözött muzsikus körül az óta besűrűsödtek az események, de szakított időt rá, hogy néhány kérdésemre válaszoljon.

Az International Blues Challenge-en az Atlanta Blues Society támogatásával indultál. Milyen reményekkel utaztál el Memphisbe?
Semmilyen reményeket nem fűztem a versenyhez, teljesen próbáltam a verseny szót kitörölni az agyamból. Igyekeztem úgy felfogni az egészet, mint egy rangos blues fesztivált, ahova fellépni megyek. Ez többé-kevésbé sikerült, természetesen így is izgultam helyenként. Az elődöntőben egy pocsék erősítőn kellett „csodát” művelni, a negyedik napra, vagyis a döntőre pedig nagyon elfáradt a hangom.

Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy sikerül nyerned?
Nem. Ezt így nem is lehet neked, mint versenyző megítélni. Amit tudni kell, hogy négy nap folynak a versenyek különféle klubokban, a döntő az Orpheum színházban kerül megrendezésre. Az első két nap elődöntő, majd középdöntő, és az utolsó napon pedig a döntő. A háromtagú zsűri minden nap más az adott helyen, így mire a döntőbe jutsz, kilenc ember pontozott. Mennyi az esélye annak, hogy a kilenc ember mind a te zenédre, előadásodra fog szavazni a rengeteg induló közül? Kevés. A döntőben pedig ismét új emberek látnak, ott öttagú a zsűri, és ismét felmerül a kérdés, mennyi az esélye annak, hogy nyolc döntős közül, mind az öt zsűritag rád szavaz? Kevés. A versenyen megadott paraméterek alapján pontoznak: eredetiség, színpadi előadásmód, „bluesosság”, énektudás és hangszeres tudás. Annyi helyen lehet elbukni ezen a versenyen, hogy nem éri meg idegeskedni, inkább felmegy az ember és csinálja, amit mindig csinál. Jól kell magad érezni és foglalkozni kell a közönséggel. Ez volt az én koncepcióm, semmi több.

A fellépések között mennyire volt lehetőséged mások előadásait megtekinteni?
Pár előadást láttam. Ki kell emelnem jó barátaimat, az atlantai The Cazanovas zenekart, akik őrült jó bulikat adtak. Szeretem, amit csinálnak. Erőteljes blues, saját számok, jó szövegek, jó sztorik. Tetszett még a californiai Howell Devine együttes. Ők keverik a stílusokat, blues, jazz, world music. Sajnos, talán ezért nem lett szerencséjük a döntőben, viszont nekem tetszik ez a felfogás és el kell, mondjam, hogy eszméletlen jó muzsikusokat takar a zenekar. Az én kategóriám második helyezettje a spanyol The Suitcase Brothers, akik ’30-as, ’40-es évekbeli bluest játszanak. Én azt hittem, ők fognak nyerni, viszont nem játszottak saját számokat, én meg a saját sztorikra fektettem a hangsúlyt. Talán így sikerült őket megverni. Mindenesetre nagyon jó srácok, kitűnő zenészek, és mint kiderült, a márciusi Franciaországbeli koncertjeimen a harmonikás srác az együttesemben szerepel. Kicsi lett a világ... A döntőben kategóriám utolsó fellépője volt a kanadai Suzie Vinnick, aki egyszerűen gyönyörű zenét játszik, igaz inkább folkos, mint bluesos felfogásban. Ő valószínűleg ezért csúszott le az első két helyről.

A média, a koncertszervezők érdeklődése az IBC megnyerése után mennyivel nőt meg irántad?
A napokban aláírtam egy koncertszervező céggel egy szerződést, illetve egy kiadóval tárgyalok a következő lemezem nyári megjelenésén (az interjú elkészülte után konkretizálódott, hogy Little G Weevil áprilisban vonul stúdióba és az albuma júniusban jelenik meg - a szerk.). Ez a kettő kulcsfontosságú elem a tartós sikerhez. Természetesen egy ilyen címmel a nevem mellett könnyebben találok üzleti partnerre, de meg kellett dolgozni érte. Vagy egy rakás pénzzel „megveszed” magadnak a figyelmet, vagy rögös, nehéz úton próbálsz magadnak szerencsét kovácsolni. Nekem az utóbbi jutott, de korábban már elmondtam, hogy nem bánom, bevállalom.

Előreláthatólag, mikor lépsz fel Magyarországon?
Próbálunk valamit összehozni nyárra, de még pár napot várnom kell az ez évi Egyesült Államokbeli dátumokra. Mindenképp szólok, ha végre körvonalazódik valami. Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek üdvözletem otthon.

Szöveg: hoati, fotó: Roger Stephenson


Maradtunk volna akár reggelig is - Henrik Freischlader interjú
2013-02-19


A kivételes tehetségű blues-rock gitáros, Henrik Freischlader és zenekara tavaly ősszel a House In The Woods című albumát mutatta be a budapesti A38 hajó közönségének. A német muzsikusok fellépése káprázatosan sikerült, ezért február 28-án ismét hazánkba látogatnak, hogy egy ráadás, turnézáró koncertet adjanak. A lemezbemutató turné év eleji szünetében kerestük fel Henriket egy rövid interjú erejéig.

A legtöbb zenész általában a legújabb albumát érzi a legkiforrottabbnak. Te is így érzel a House In The Woods kapcsán, vagy ez egy már meglévő, teljesen szilárd irányvonal egyik állomása? Mik a legnagyobb változások a dalokkal kapcsolatban a The Blues óta?
Igen, ebben tényleg van némi igazság. Először is, mindig a legaktuálisabb lemez kapja a legtöbb figyelmet. Hosszú távlatokban nézve, minden album egy zenei fejlődés része, ami valószínűleg sosem ér véget. Tehát természetes, hogy történnek változások időközben. A legélesebb ilyen váltás a debütálásom után szerintem határozottan a Recorded by Martin Meinschäfer volt, a közönség szerint viszont a Still Frame Replay.

Évek óta saját lemezcégeddel adod ki az albumaidat. Üzleti okai vannak, vagy csak még inkább a sajátodnak érzed így az adott korongot? Esetleg csupán arról van szó, hogy nem találtál megfelelő feltételekkel rendelkező kiadót?
A nagyobb lemezkiadók ritkán veszik figyelembe a művészeik egyéni igényeit, sajátosságait, főleg a kevésbé népszerűbbekéit. Akar és kell is profitot termelnie. Szóval sokszor kissé elveszve éreztem magam. Persze, sokszor kommunikációs probléma is felmerül az üzleti oldal és maga a művészet között. Egy családi vállalkozás egészen egyszerűen szabadabb, és megengedheti magának, hogy csakis a művészetre összpontosítson, megadva persze az indokolt kiadásokat. És természetesen - és ebben tökéletesen igazad van - sokkal közelebbi kapcsolatom lesz így a saját lemezcégem által kiadott albumokkal.

Te magad játszottad fel az összes hangszert például a Recorded by Martin Meinschäfer című lemezedre. Csak kényelmesebb volt így, vagy más okoknak tudható be?
Ez egy régi álmom volt, és örülök neki, hogy ez az első általam kiadott albumnál valósult meg. Már csináltam ilyet, mikor tizenhat voltam, akkoriban elég rossz körülmények között és meglehetősen korlátozott felszereléssel. Azóta sem tudtam kiverni ezt az ötletet a fejemből, tényleg nagyon akartam! Ha a srácok a zenekarból nem lennének ilyen jók, és nem lenne ilyen őszinte a kapcsolatunk egymással, esélyes, hogy nem is változtatnék ezen a módszeren.

Hogy ismerkedtél meg a többiekkel a zenekarból? Olvastam, láttam és hallottam, hogy olyanok vagytok, mint egy család, de hogy kerültetek össze? Szempont volt, hogy csakis autodidakta zenészekkel szeretnél együtt játszani? Ha egy-egy szóval kellene őket jellemezni, mi lenne az?
Björn: egyenes, Theo: groove, Mo: lágy. Hát ez tényleg elég magától jövő dolog volt. Theo egyszer beugrós volt, Moval a 5Live nevű alkalmi formációnk felvételei alatt találkoztam, és Björnt - habár ugyanabból a kisvárosból származunk - csak akkor ismertem meg, amikor Theo bemutatott minket egymásnak. És így lettünk ennyire jóban az évek alatt. Szóval csak a véletlennek köszönhető, hogy mind autodidakták vagyunk, már ha létezik véletlen.

Kétséget nem tűrően az új generációs blues egyik elképesztő tehetsége vagy. De játszottál-e valaha bármilyen más stílusban? Vagy a születésed óta bluesra dobban a szíved?
Azt hiszem, igen. A bluest, mint zenei stílust nem is ismertem addig, amíg Gary Moore ki nem nyitotta számomra az ajtót a Cold Day In Hell című dallal. Utána már minden világos volt. De azért nyitott vagyok mindenféle stílusra, ami persze könnyű úgy, hogy már megtaláltad a helyedet. Soul, funk, jazz, old-school blues, mind a természetes részeim, ez is hozzám tartozik, és időről időre elcsábulok, és vegyítem őket.

Van bármilyen bevált dalírási módszered vagy szokásod? Hogy működik ez nálad? Először a szöveg van meg, vagy a zene? Vagy a kettő együtt jön? Mik azok a dolgok, amik elindítanak benned egy dalírási folyamatot? Úgy értem, például a lassabb tempójú nótáid főleg párkapcsolati témájúak. Van-e valamilyen kedvenc központi témád?
A középpontban mindig a zene áll. Egy dal általában egy gitáron született riff-ötletből indul ki. Utána a basszus és a dob a stúdióban születik meg, és ha a nóta megőrizte azt, amivel a kiinduló ötlet kecsegtetett, csak azután jön a szöveg, mint a legutolsó részlet, általában erős időbeli késztetésre. Szóval nem választok alapjáraton egy témát, amiről kifejezetten írni szeretnék egy dalt, hanem hagyom, hogy a dal válassza meg, miről szeretne szólni.

Melyik öt album gyakorolta a legnagyobb hatást a dalaidra és a zenédre?
Gary Moore: Dark Days In Paradise
Gary Moore: Back To The Blues
Michael Jackson: Off The Wall
Lucky Peterson: Double Dealin’
Keb’ Mo’: The Door

Mik a legközelebbi céljaid a zenével? És mik a távolabbiak?
Hát felőlem mehetne így tovább, ahogy most van. Szeretünk együtt turnézni, és szeretem a turnék közötti stúdiózást, lemezfelvételeket is. Nagyon jó lenne, ha több országba is el tudnánk jutni.

Az első lemezed óta évente megjelentetsz valamit. Bár a House In The Woods elég új (2012 szeptemberében jelent meg), számíthatunk-e valamire 2013-ban is a turnéállomások, koncertdátumok között?
Először is egy új koncertalbumot adunk ki, valamint az év végén egy új stúdióalbum is szerepel a terveink között. Közben pedig lehetséges, hogy egy következő lemezen is dolgozunk Layla Zoe-val, de ezek csak körvonalazódó tervek, szükség szerint változhatnak a dolgok.

Egy kicsit talán önző kérdés, de első alkalommal voltatok a zenekarral Magyarországon 2012 októberében. Hogy éreztétek magatokat? Milyen koncertélmény született részetekről?
Az október 17-i koncert a turné csúcspontja volt. Nagyon meglepődtünk, hogy ennyi ember eljött és az egész hangulattól teljesen padlót fogtunk. Ritkán részesülhet az ember ilyen lelkes és őszinte fogadtatásban. Eléggé fáradtak vagyunk egy-egy buli után, és nem állunk a merchandise pult mögött valami sokat, de annyi barátságos ember volt ott Budapesten, és annyi gyönyörű beszélgetés történt, hogy nagyon szívesen maradtunk volna akár még a következő reggelig is. Hihetetlenül élveztük azt az estét, és az azt követő pihenő napot a csodálatos városotokban, és sajnáltuk, mikor el kellett jönnünk.

Szöveg: Herédi Julcsi, fotó: Császár Márta (Kifra)


Kaptunk néhány igen szívet melengető kritikát - interjú Borsodi Lászlóval
2013-02-12


Visszatérő interjúalanya oldalunknak Borsodi László, aki a zenélés mellett a békéscsabai Elefánt Sörözőben tartandó Csabai Csípős Blues Club programjainak a szervezésével is foglalkozik. A nagyszerű muzsikus most a CsCsBC tavaszi koncertjeiről és az együttesei körüli történésekről mesélt nekünk.

Összeállt a Csabai Csípős Blues Club tavaszi programja. Kiket tekinthetnek meg az érdeklődők?
Mindig öröm egy ilyen koncertprogramot összeállítani, ami ezúttal sokkal könnyebben ment, mint az őszi műsor megszervezése. A Csabai Csípős Blues Clubnak és az Elefánt Sörözőnek hála, folytatódhat a „varázslat”. A legendás csütörtöki koncertek egy ideje már péntek este kerülnek megrendezésre, így lesz ezúttal is. A közönséget legkönnyebben a „sztár” zenekarokkal tudjuk becsábítani, ezért biztos vagyok abban, hogy a Pribojszki Mátyás Band, valamint a Kyru - Benkő Zsolt - Móré Attila - Tomor Barnabás - Horváth Misi féle supergroup, a Harakyru sok embert vonz majd. A legnehezebb a messziről érkező, minőségi underground együtteseket finanszírozni, ennek ellenére a Kéknyúl Hammond Band és az Éles Gábor Trió meghívása nem lehetett kérdés. Vannak régi visszatérők, mint a Blues Bell, és kitekintünk más műfaj irányába is, a mátészalkai gitárhős, Király István vezette G-Jam Project által - ez utóbbi csapat nagy népszerűségnek örvend errefelé. Fiatal, feltörekvő zenekarok akadnak szép számmal hazánkban, ezúttal a szegedi Sweet Sixteen kap lehetőséget, a helyi bandák közül pedig az Elefánt Band (február 8-án a blues és funky elegyét játszó együttessel ünnepelték a páratlan koncertsorozat indulásának hetedik évfordulóját - a szerk.) és az Orszlán.

Márciusban egy nagyobb fesztivált is szerveztek. Milyen előadók/zenekarok kerülnek meghívásra?
A fő fesztiválunk a Csabai Blueskert szeptember elején, de azért lassan hagyománnyá érik a márciusi Bluesház is, ami ez évben az új békéscsabai kulturális központban, a Csabagyöngyében kerül megrendezésre. Ezúttal nem „sok zenekaros” fesztivál mellett döntöttünk. Csupán két fellépő lesz, a Jambalaya kezd, utána az együttesem, a Borsodi Blue Trio következik, két sztárvendég, Tátrai Tibor és Pribojszki Mátyás közreműködésével. Természetesen eszem ágában sem lenne a saját bandámat betolni fő produkciónak, de úgy gondolom, hogy a két vendég mindenképp megérdemli a kitüntető figyelmet.

Tátrai Tibor már többször vendége volt a gitárpárbaj-sorozatnak is.
Igen, Tibusz eddig három alkalommal látogatott el az Elefánt Sörözőbe, a gitárpárbaj-sorozatra, ahol együtt játszottunk. Ezek közül az utolsó, az ifj. Szász Ferenc társaságában adott koncert olyan jól sikerült, hogy azóta is emlegeti. Számunkra óriási élmény és megtiszteltetés vele és Mátyással játszani, azt hiszem, elmondhatom, köztünk a kapcsolat baráti.

Zenekaroddal, a Borsodi Blue-val készített Moonshine & Wine című lemez 2011 év végén jelent meg. Milyen visszajelzéseket kaptatok az albumról?
Kaptunk néhány igen szívet melengető kritikát, ezek az interneten fellelhetők. A szakma részéről is csak pozitív visszajelzések érkeztek, a kollégák szerint nem sok ilyen színvonalú lemez született eddig idehaza. Kiadónk és terjesztőnk azonban nincs, az album külföldi promotálásába pedig nulla energiát fektettem. A Zenész - Gitár Magazin egyik száma viszont négy oldalt szánt rám. Ez jól esett, mint ahogy az is, mikor azt hallom, hogy valakinek a könnyei potyognak (nem a nevetéstől) egyik-másik dalunkat hallva.

Idén a Borsodi Blue Trióval rögzítesz lemezt. Milyen konkrétumokat lehet erről tudni?
Egy jó ideje ebben a felállásban játszunk, természetes, hogy lassan megérik egy lemeznyi anyag. A MAW egy sötét, melankolikus album, rengeteg harmóniával, ezúttal lényegesen egyszerűbb muzsikát fogunk rögzíteni. A triós koncertek sodró hangulata, groove-ok és energikus gitározás fogja jellemezni az anyagot, többnyire a blues keretein belül. Persze nem lepődnék meg, ha a stúdióban meglódulna a fantáziánk, főleg most, hogy Pfeff Márton basszusgitáros is kiveszi a részét a komponálásból. További szerzőtársunk Little G Weevil, aki a dalszövegekért felelős, a doboknál pedig Tímár Tamás lesz hallható. A munkálatok nyár elején kezdődnek, többet babonából nem mondanék!

hoati


Kötődöm a dalokhoz - interjú Nemes Zoltánnal
2012-12-04


Nemes Zoltán, a New Orleans-i muzsikát játszó Jambalaya vezetője szólólemezzel jelentkezett. A részletekről tudhatunk meg többet a vele készített beszélgetésből.

hoati: A napokban jelent meg Noblesse Oblige - Piano Solo Album címmel az első szólólemezed. Mire utalsz a cím első felével?
Nemes Zoltán: A lemez címének jelentése egy híres francia uralkodói kifejezés nyomán: a nemesség kötelez, ami egy infantilis szójáték a vezetéknevemmel (hiszen így hangzik a szó szerinti fordítás). Én azonban sokkal jobban szeretek egy hasonlóan elterjedt változatot, mely úgy hangzik: a rang kötelez. Nem az én akármiféle rangomról van szó, hanem a zene rangjáról. Aktualitásként pedig az élő muzsika napjainkban elszenvedett rangon aluli helyzetére szerettem volna felhívni a figyelmet.
Mindemellett zongorista-énekes zenész vagyok. Ez határozza meg a zenei identitásomat. Régóta dédelgetett álmom volt egy ilyen album elkészítése, ezért az apropó duplán is összevágott.

h.: A dalok szalagos magnóval kerültek rögzítésre. Miért éppen ezt az adatrögzítő eszközt választottad, hogyan dolgoztál?
N.Z.: Év elején vendégzenélésre invitált egy banda és a munkálatok közben láttam, hogy a stúdióban használaton kívül porosodik egy megörökölt szalagos magnó. Egyeztettem a hangmérnökkel, örömömmel tapasztaltam, hogy számukra is külön kihívást jelentene az eszköz bevetése. (Azóta tudom, hogy több - nagyobb formációval rögzített - hanganyagot is készítettek a szalagos magnóval. Ezúton is köszönet, hogy úttörő lehettem náluk e-téren.)
Sok régebbi munkámnál is felfigyeltem az analóg módon rögzített felvételek meggyőző mivoltára. Zenészek, hangmérnökök, hifi-őrültek teljes egyetértésben a szalagos magnóval készült hanganyagok mellett teszik le a voksukat.
A szokásos keverési utómunkálatok helyett, inkább a felvételek előkészítésére - főleg a mikrofonok gondos kiválasztására és elhelyezésére - volt szükség a legmegfelelőbb hangzás eléréséhez. Gyakorlatilag leültem a Steinway zongorához és énekkel együtt feljátszottam a tervezett repertoárt fülhallgató, megállások és egyéb kényszerítő körülmények nélkül egy külön erre a célra kiépített mahagónifa borítású teremben.

h.: Milyen szerzeményekből épül fel a lemez repertoárja?
N.Z.: Még kb. egy éve - mikor már komolyan gondolkodtam a lemezen - volt pár görcsös szempontom (pl.: csak olyat feljátszani, amit még soha-sehol máskor, vagy hogy csak saját dalok legyenek, stb.). Szerencsére ezektől később megszabadítottam magamat. Rájöttem, hogy szólóban senkihez és semmihez nem kell igazodnom, ezért inkább pont az ebből fakadó szabadsággal kéne élnem. Mi lenne, ha egyszerűen csak játszanám, ami jelenleg a legjobban esik?
A repertoárban vannak saját számok, van hogy egy barátom a szerző, vagy hogy egy másik barátommal közösen írtuk. Kötődöm a dalokhoz, történetek fűződnek hozzájuk és ez nagyon fontos számomra. Filmzenék, híres és kevésbé ismert szerzemények, gospel, ragtime, cajun és persze New Orleans-i blues muzsika is felcsendül, számos egyéb zenei hatás mellett.

h.: Mikor és hol tartod a lemezbemutató koncertet?
N.Z.: Az biztos, hogy igazi zongorán szeretném bemutatni az albumot, a részletek szervezése jelenleg is folyamatban van. Ha lesz rá mód, örömmel hírt adnék majd az eseményről a Blues van oldalán. Addig is, akit érdekel a lemez, szívesen látom a koncertjeimen. Kiemelnék két szólóban játszott belvárosi megmozdulást: december 6-án az Arborétumban, 11-én a Kék Ló Fashion Pubban jászom, ezeket a koncerteket már a lemezbemutató előhírnökének szánom.

h.: Mi a helyzet a Jambalaya háza táján? Már régebben felmerült, hogy a zenekar friss lemezzel jelentkezik. Lehet erről tudni valamit?
N.Z.: A 2011-es és a 2012-es élő felvételeinkből, valamint a nemrég stúdióban feljátszott dalokból fog állni az új album. Innentől az utómunka, a különböző helyeken rögzített felvételek összecsiszolása és további zenei ínyencségek lesznek irányadók. A kész hanganyag remélhetőleg már az óévben jelentősen körvonalazódik. A megjelentetésre több elképzelésünk is van, remélhetőleg hamarosan új hírekkel tudok szolgálni.

hoati


Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivál a folyók városában
2012-10-27


Az elmúlt négy évben Győrben megtartásra került Boogie Woogie és Blues Est olyan nagy sikert aratott, hogy Dániel Balázs háromnapos (2012. december 6-7-8.) ünnepet rendez a stílus szerelmeseinek. A tehetséges zongorista mindössze 22 éves, de már most elmondhatja, ő a boogie woogie hazai nagykövete. Az eddigi koncertek során tíz országból érkeztek fellépők a folyók városába, és idén is tovább bővül a lista.

hoati: Öt éve rendeztétek meg először a Boogie Woogie és Blues Estet. Az ötlet és annak megvalósítása között csupán három hónap telt el. Elég kockázatos vállalkozásnak tűnt ez a hazai zenei helyzetet ismerve.
Dániel Balázs: Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Estet egy klubkoncert előzte meg még 2007-ben a győri Rómer Házban. Ez volt az első önálló egész estés koncertem, ami nagy sikerrel zárult. A teltházas koncertet követően sokan kérdezték, hogy lesz-e még ilyen rendezvény, és ekkor gondoltam arra, hogy szülővárosomban szervezzek egy nagyobb megmozdulást a boogie woogie műfajában. Külföldön láttam, hogy az ilyen rendezvények hatalmas sikernek és látogatottságnak örvendenek, így a recept egyszerűnek látszott: próbáljuk meg ugyanezt meghonosítani Magyarországon.
Az első estet valóban mindössze három hónappal a koncert előtt – mely 2008. december elején volt – kezdtük el szervezni. Utólag visszagondolva ez hatalmas rizikó volt, de a dolgok szerencsére jól alakultak. Nagy izgalommal vártam az estet. A jegyek két nappal a koncert előtt fogytak el. A koncertre példaképemet, Christoph Steinbach osztrák zongoristát hívtam el, aki Európa egyik legvirtuózabb boogie woogie zongoristája és egyben Liszt Ferenc rokona is. Minden várakozásomat felülmúlva a közönség többször is álló vastapssal jutalmazta az előadást.
A koncertet követően még nem is sejtettük, hogy ebből a kezdeményezésből koncert-sorozat, majd pedig egy országosan egyedülálló fesztivál lesz.

h.: Idén három napos fesztivállá bővül az est. Mire számíthatnak az érdeklődők?
D.B.: A Boogie Woogie Esteket egyre nagyobb népszerűség övezte, így a nagy érdeklődésre való tekintettel idén már három napos fesztivállá bővül a rendezvény. A szervezést a kezdetek óta szüleimmel együtt végzem, mely mindig egy évnyi kemény munkát jelent számunkra. Itt szeretném megjegyezni azt, hogy ez a siker nem valósulhatna meg a támogató cégek és segítő magánszemélyek nélkül. A fesztivál fővédnöke Győr Megyei Jogú Város Alpolgármestere, Dr. Somogyi Tivadar.
A fesztivál új arculattal, 5. Boogiefeszt - Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivál néven 2012. december 6-7-8-án kerül megrendezésre. A három nap alatt öt különböző rendezvény várja a műfaj kedvelőit. December 6-án a győri ÁRKÁD-ban lesz egy fesztiválindító zenélés külföldi vendégzenészekkel, melyre a belépés ingyenes. Pénteken a győri Hotel Konferencia báltermében vacsorával egybekötött táncos-zenés est várja az érdeklődőket. December 8-án három rendezvény kerül megrendezésre: a délután folyamán egy tánc workshop, este a hagyományos nagykoncert a Richter Teremben, majd ezt követően egy hajnalig tartó afterparty.
A fesztivál fellépői idén is a műfaj és a magyar zenei élet kiváló képviselői. Ismét elhívtam a fesztiválra példaképemet, Christoph Steinbachot, akivel az első boogie estet indítottuk. Sokan kérdezték azóta, hogy mikor jön újra Győrbe, így örömmel mondhatom, hogy ismét hallhatják játékát a fesztiválra látogatók. A másik fő fellépő Christian Christl lesz, aki Németországból érkezik a fesztiválra. Számos zenei díj tulajdonosa, a blues legnevesebb képviselőivel játszott már együtt, mint például Ray Charles, B. B. King vagy Miles Davis. Külön érdekesség, hogy édesanyja magyar, mégis első ízben muzsikál hazánkban. A pénteki rendezvény főszereplője egy magyar-szerb rock and roll zenekar, a Streetrockers lesz. Az esteket színesíti egy profi táncos testvérpár is Lengyelországból, akik jelenleg a világranglista második helyezettjei. A koncerteken én természetesen triómmal lépek fel, és további meglepetésvendégekre is számíthat a közönség a hagyományoknak megfelelően.
További információ a programokról és a fesztiválról a www.boogiefeszt.hu oldalon érhető el.

h.: A fesztiválra egy új lemezt is tervezel. Mit kell erről tudni?
D.B.: Nyáron felvettem egy szóló lemezt, melyen a legújabb számaimat játszom. A CD-n nemcsak kizárólag boogie woogie számok hallhatók (persze többségében azok), hanem más stílusok is. Nagyon friss lesz a lemez, az utolsó simításokat most végezzük rajta. A gyártótól szinte egyenesen a fesztiválra viszem a korongokat.

h.: Év közben is számtalan helyen felléptél. Merre jártál, kikkel koncerteztél?
D.B.: Az idei év is koncertekben gazdagra sikeredett, a hazai fellépések mellett koncerteztem Ausztriában, Németországban, Lengyelországban és Angliában is. Úgy érzem, hogy egyre jobban kezdek bekerülni a nemzetközi boogie woogie vérkeringésbe, ami nagy örömmel tölt el. A külföldi fesztiválokon a stílus legnagyobb képviselőivel játszhatok együtt, ami sok inspirációt ad számomra.

h.: Lassan befejezed az egyetemet. Hogyan tovább?
D.B.: Ez egy nehéz kérdés. Több út áll előttem: vagy elkezdek dolgozni vagy tovább tanulok (esetleg külföldön). Valószínű a kezdetekben a szakmámban szeretnék elhelyezkedni és amellett zenélni, aztán bízom benne, hogy egyre jobban a zene irányába fog eltolódni a dolog és pár év múlva főállású zenész lehetek.

hoati


„Lelkének egy darabja mindig itt lesz a szívemben” – interjú ifj. Katona Tamással
2012-09-13


Ifj. Katona Tamás első nagy és jelentős fellépése 1994-ben a paksi Gastroblues Fesztiválon volt. A sajtó úgy ünnepelte őt, mint ahogy egykor a gyermek Mozartot egész Európa. A tizennegyedik életévét még be sem töltötte, amikor a hazai blues rajongók már mind ismerték a nevét. 2007. október 3-án Texasba utazott és azóta ott él. Az eltelt években olyan zenészekkel játszott együtt, mint Wes Jeans, Alan Haynes, Jim Suhler, Lance Lopez, Texas Slim és Tommy Shannon, Stevie Ray Vaughan egykori basszusgitárosa. Jelenleg új lemezének utómunkálatain dolgozik.

hoati: Lassan öt éve annak, hogy az Egyesült Államokba költöztél. Hogyan sikerült megszoknod az egészen más kultúrát?
Ifj. Katona Tamás: Eleinte nagyon furcsa volt, ugyanakkor jó érzés is, hogy eljuthattam arra a földre, ahova régóta vágytam. Kizárólag Stevie Ray Vaughan iránti erős vonzalmam miatt jöttem Texasba. Egy különös belső érzés irányított, hogy nekem itt a helyem és vinnem kell tovább, amit Stevie itt hagyott. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy olyan emberek álltak és állnak mellettem, akik rengeteget segítettek a beilleszkedésben. Először egy magyar származású barátom adott szállást otthonában közel másfél évig. Voltak pillanatok, amikor kicsit elbizonytalanodtam, gyötört a honvágy, magányos voltam. Megfordult a fejemben, hogy haza kellene mennem, de a szüleim nagyon sokat bátorítottak, hogy legyek erős és tartsak ki lelkileg. Ez nekik sem volt egyszerű, sőt, sokszor nagyon nehéz volt. A Jóisten viszont úgy akarta, hogy itt maradhassak. 2009 elején megismertem azt a lányt, aki immár három éve a feleségem. Rachelnek köszönhetem egyrészt azt, hogy hivatalos letelepedési engedélyt kaptam és jövőre már állampolgárságot kérhetek, másrészt pedig a biztos egzisztenciát, amit az ő segítsége nélkül nagyon nehéz lett volna elérni. Tavaly költöztünk egy szép kis házba Friscóba, ahol most boldogan élünk. Azt hiszem, ezzel a gyermekkori álmom megvalósult. Egy napon talán még könyvet is írhatnék az itteni kalandjaimról.

h.: A Voodoo Blue nevű zenekarral példaképed, Stevie Ray Vaughan örökségét ápoljátok. Mennyire van igény egy ilyen tribute bandára?
K.T.: Erre nagy igény van főleg itt Dallas környékén, mivel rengeteg ember – főleg a 40-50 év körüli és efölötti korosztály – emlékezik Stevie Ray Vaughanre. A legtöbben még élőben is látták és az óta is emlékeznek a tragikus napra, amikor a rádiók és TV-k Stevie halálhírével voltak tele. A Voodoo Blue célja, vagy inkább küldetése, hogy ennek a csodálatos embernek a zenei hagyatékát ápolja, hogy mindig emlékezzenek az emberek, ki is volt Stevie Ray Vaughan. Rengeteg rajongónk van az egész Dallas / Fort Worth körzetben. Egyelőre itt játszunk a leggyakrabban, de másfelé is utazunk, Austinban, Houstonban és más texasi városokban is megfordultunk már. Igazából most egy profi menedzsmentet keresünk, ami országszerte tudna koncerteket szervezni. Büszkén mondhatom, hogy a világ minden tájékáról vannak rajongók, akik rendszeresen üzennek nekünk interneten keresztül és kérdezik, hogy mikor megyünk már koncertezni, pl. Japánba. Óriási érzés, hogy így szeretnek bennünket. Ez mindhámunkat épít, inspirál.

h.: Jelenleg saját együtteseddel, a Tommy Katona Banddel rögzített lemezed utómunkálatai folynak. Mire számíthatnak az érdeklődök?
K.T.: A Voodoo Blue és a Tommy Katona Band ugyanaz a zenekar, csak más repertoárt játszunk. A Voodoo Blue - Tribute To Stevie Ray Vaughan kizárólag SRV számokat ad elő. A nevemet viselő együttessel többfajta zenét is játszunk, saját szerzeményeket, régi bluesokat modernebb felfogásban és hangszereléssel. Ezekből a dalokból fog összeállni az a bizonyos lemez. Itt a cél végül is hasonló, mint Stevie Ray Vaughannál: a blues örökség ápolása, életben tartása, megújítása. Ez a saját vonal, amivel igazán szeretnék előre törni. Nem áll szándékomban egész életemben Stevie muzsikáját játszani és a kalapját viselni, bármennyire is jólesik. Belőle csak egy volt, egyszeri és megismételhetetlen. Lelkének egy darabja mindig itt lesz a szívemben és bármilyen zenét is fogok csinálni a jövőben, az ő inspirációja mindig jelen lesz.

h.: Mikorra tervezed az album megjelenését, milyen úton-módon lehet majd Magyarországon beszerezni?
K.T.: Elvileg októberre tervezzük a megjelenést, addig pedig intézzük a szerzői jogi ügyeket, valamint a lemezborító tervezését. Az interneten is meg lehet majd vásárolni az iTunes zeneáruházában.

h.: A közelmúltban egy hangszergyártó cég keresett meg. Mesélnél erről nekünk?
K.T.: Az Indiana államban székelő Hamiltone gitár- és erősítőgyártó cégtől idén áprilisban kaptam a megtisztelő lehetőséget, hogy az elsőszámú reklámemberük (endorser) lehetek. Az együttműködés révén nagyon jutányos áron sikerült hozzájutnom egy erősítőhöz, illetve Stevie Ray Vaughan Hamiltone gitárjának pontos másához. Ezt a bizonyos gitárt lehet látni többek között a Cold Shot és Couldn’t Stand The Weather videoklipeken.  Emellett a New York Amp Show-ra is meghívtak – ez egy nagyszabású gitár, erősítő és pedál kiállítás –, hogy ott képviseljem a céget. Sosem jártam New Yorkban azelőtt, így óriási élményekkel gazdagodtam. A Times Square-en, B.B. King klubjában sikerült egy helyi blues együttessel jammelni, a következő napon megnéztem a híres Carnegie Hallt, ahol Stevie a 30. születésnapi koncertjét játszotta 1984-ben, ezután pedig ismét egy blues jamre mentem a West Village-be, Manhattan szívébe. Nagyszerű volt, nagyon jó zenészekkel játszhattam együtt és nagy elismerést kaptam. A Hamiltone céggel természetesen azóta is kapcsolatban vagyok és minden koncerten használom ezt a csodaszép hangszert.

h.: Július elején néhány napot Magyarországon töltöttél. Milyen élményekkel tértél vissza Texasba?
K.T.: Nagyon jó volt ismét otthon lenni, bár nagyon rövid volt az idő. Jó érzés volt újra látni a családomat és a barátaimat. Ez nekem feltöltődés minden alkalommal, amikor hazamehetek kicsit. Szülővárosomban, Pécsett a Zsolnay Negyedben található E78 klubban adtam egy koncertet a PMD Blues Banddel, annak idején velük kezdődött a zenei pályafutásom, édesapám által kerültem be az együttesbe kilenc évesen. Ezután a 20. Paksi Gastroblues Fesztiválon játszottam régi barátaimmal, zenésztársaimmal, Fekete Attilával és Mezőfi ’Fifi’ Istvánnal. Hihetetlen szeretettel fogadtak, a közönség nagyon hálás volt, így még különlegesebb volt a fellépés. Közreműködött még édesapám, id. Katona Tamás és Pfeiffer Ákos. Elmondhatatlanul jó érzés látni olyan fiatal tehetségeket, mint Ákos, aki 2005-ben Pakson, ugyanazon a színpadon látott engem először játszani és ennek hatására ragadott gitárt, s mostanra profi gitárossá fejlődött és szép sikereket ért el. Megnyugtat, hogy a blues jövője igenis jó kezekben van, és a fiatalok viszik tovább az ősök zenéjét, szellemét.
Itt szeretném külön megköszönni Gárdai Györgynek a meghívást a fesztiválra, azt hiszem az ő segítsége nélkül talán nem is jutottam volna el idén Magyarországra. Óriási élmény volt, nagyon köszönöm mindenkinek, aki ott volt és támogatott!

h.: Milyen fellépések várnak rád a közeljövőben?
K.T.: Folyamatosan játszunk a zenekarral, hetente két-három koncert van, de előfordul, hogy több is. Vannak klubok, bárok, ahová rendszeresen visszajárunk. A naptárunk elég sűrűn be van táblázva, van dolgunk bőven, hála Istennek. Szabadtéri koncerteken is játszunk, illetve privát meghívásokat is vállalunk. Szép számú közönségünk van, sokan szeretnek és támogatnak. Remélem ez csak gyarapodni fog és egyre többen megismerhetnek a közeljövőben.

hoati


Bemutatkozik a Fat Cat
2012-06-08


A Czibolya testvérpár alapította budapesti Fat Cat a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rock irányzatokból táplálkozik, de zenéjükben alkalmaznak pszichedelikus elemeket is. A rövid idő alatt jelentős mennyiségű kisebb-nagyobb klubot és több fesztivált is megjárt együttest hihetetlen színpadi energia jellemzi. Következőnek június 21-én az A38 Hajó tetőteraszán találkozhat velük a közönség.

hoati: Lassan három éve annak, hogy testvéreddel, Péterrel megalakítottad a zenekart. Miért éppen ezt a nevet választottátok a bandának?
Czibolya Tamás: Ez egy igen sűrűn ismételgetett kérdés a zenekarral kapcsolatban. Miért pont Fat Cat? Van oka egyáltalán ennek a névválasztásnak? A helyzet az, hogy az első koncertünk előtt még az anonimitás áldásos leple alatt garázdálkodtunk, a programba viszont ugye írni kellett valamit. Igazi ipari szülés következett. A mai napig nem tudom, hogy áldjam vagy átkozzam-e magam az ötletem miatt, mindenesetre rajtunk ragadt név, a macska figura meg főleg.

h.: Hogyan definiálnád az együttes stílusát?
C.T.: A zenénk alapvetően a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji, ma már kissé elvontabbnak titulált blues-rock irányzatokból táplálkozik. Szerves részét képezi az egyre inkább domináló instrumentalitás, illetve - elvégre gitárzenéről van szó - minden zaj és zörej, ami egy régi startocasterből kihozható. Egy osztrák programfüzetben „Psychedelische Blues-Rock” zenekarként tüntettek fel bennünket. Szerintem, ez elég jól fedi a valóságot.

h.: A jelenlegi felállásotok a közelmúltban alakult ki. Mi tette szükségessé az énekes cserét? Milyen a közös munka Kőszegi Zsolttal?
C.T.: Őszintén szólva, sokaknak szemet szúrhatnak a sűrű tagcserék az énekes-, illetve dobos posztokon. A formáció mind a mai napig alakul, a maga módján képlékeny. Az öcsémmel ketten keressük az ideális utat és persze eközben rengeteg új tapasztalatot szerzünk. Minden váltásnak meg volt a maga oka, de úgy érzem a cserék - habár sosem egyszerűek - alapvetően előremutatnak.
Kőszegi Zsolt még januárban fogadta el a meghívásomat, mely - a közös munkán fellelkesülve - eleinte egy-két, végül pedig minden további koncertre szólt. Hazai viszonylatban, a megfelelő körök által igen elismert zenészről beszélünk, aki tényleg rászolgált a hírnevére. Zseniális hang, szeretek vele egy színpadon állni.

h.: Egy hozzátok hasonló fiatal zenekarnak milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
C.T.: A hazai könnyűzene helyzete semmiképp sem rózsás. Abban az esetben, ha az ember ráadásul hozzánk hasonlóan, még rétegzenét is játszik, úgy ez hatványozottan igaz. A Fat Cat-tel most zömmel neves, a köztudatban igen jó megítélésnek örvendő klubokban játszunk, valamint külföldön is gyakran vannak fellépéseink.
Kevesen látnak csak bele, mennyi befektetett energia, milyen mennyiségű munka bújik meg akárcsak a legkisebb eredmény mögött is. Tapasztalataim szerint a magyar zenészek között borzasztó mértékű széthúzás uralkodik. Egymás segítése helyett a „ha nekem nem jó, másnak se legyen” alapú gáncsoskodás dominál. Minden tiszteletem azé a maroknyi emberé, akik néhanapján képesek még rácáfolni erre a szomorú realitásra.

h.: Számos magyarországi klub mellett Nyugat-Európában is felléptetek. Merre jártatok?
C.T.: Európa - mint olyan - afféle jelképes célkitűzéssé vált az elkövetkezendő időszakra. Hála a közösségi-, illetve videómegosztó oldalaknak, sokan találtak ránk és több megkeresést, meghívást is kaptunk. Idén, az őszi klubszezonban központunká újfent inkább Bécs válik, de az osztrák területeken túl egyéb kiruccanások is találhatóak már a 2012-es koncertnaptárunkban.

h.: A nyári fesztiválszezonban hol láthatnak benneteket az érdeklődők?
C.T.: Sajnos-szerencsére a nyarunk meglehetősen szellős ilyen szempontból. Műhelymunkák jellemzőek mostanában a zenekarra, felvételeket készítünk, jelentékeny mennyiségű újdonság várható az elkövetkezendő hónapokban. Erre az időszakra épp ezért csak néhány nagyobb budapesti koncerttel készülünk, ilyen lesz például a legközelebbi, június 21-én esedékes fellépésünk is az A38 Hajón.

hoati


A faműves blues muzsikus
2012-04-11


Az Erdélyből származó Szabó Ferencz Lóránd (Jimi Taylor), a Rockin' Chair és Jimi Taylor Band zenekarok alapítójaként legfőképpen a blues gyökereit ápolja, de sokszínű muzikalitását számos felállásban, több eltérő stílust képviselő együttesben is megmutatta már. A fiatal generáció egyik figyelemreméltó gitáros-énekese, a magyar blues élet feltörekvő egyénisége.

hoati: A gyerekkorodat a romániai Szászrégenben töltötted. Hogyan kerültél Magyarországra?
Szabó Ferencz Lóránd: Vajdahunyadon születtem, de nem sokkal utána Szászrégenbe költöztünk, szüleim és nővérem a családjával most is ott élnek. Nem gyakran van lehetőségem rá, de amikor tudok, mindig hazalátogatok. 1999 szeptemberében kerültem Magyarországra, amikor felvételiztem a budapesti Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskolába, faműves-fafaragó szakra, amit két év alatt sikeresen el is végeztem. Előtte a faipar területén dolgoztam Szászrégenben, először festő-dekoratőrként, aztán fafaragóként, de amikor úgy éreztem, hogy az életem elérkezett egy keresztúthoz, s hiányzik valami, elköltöztem Budapestre.

h.: Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?
Sz.F.L.: Tekerjük vissza a filmet a diákéveimhez. Mielőtt leérettségiztem, már kialakult bennem egyfajta kapcsolat a zenével, ami arra késztetett, hogy megtanuljak gitározni. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségiztem szobrászat szakon, ahol az osztályok úgy voltak kialakítva, hogy nem volt külön zene szakos és képzőművészetis osztály, így a muzsikusnak készülő osztálytársaim révén közelebbi kapcsolatba kerülhettem a zenével. Vásároltam egy sérült fémhúros gitárt egyik osztálytársamtól, aki megtanította nekem az első akkordot lefogni. Megjavítottam a hangszert és elkezdtem szorgosan pengetni.
Később (kb. 11 éve) megismerkedtem Fekete Jenővel, pontosabban, vettem a bátorságot és odaléptem hozzá egy Old Man's Pub-os Muddy Shoes koncert után, s megkértem őt, hogy segítsen eligazodni a bluesban, mutasson pár kottát. Két napra rá ott ültünk egész délután nála a szobában, ő játszott gitáron és énekelt, én meg elkezdtem kísérni szájharmonikán. Általa ismertem meg a blues zene nagyjait, Robert Johnson, Muddy Waters, John Lee Hooker, B.B. King, Buddy Guy, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, stb. munkásságát, akiknek a muzsikája most is nagy hatással van rám. De ahogy azt szokás mondani, rá kell érezni a bluesra ahhoz, hogy valaki hitelesen el tudja játszani, elő tudja adni, hiszen a blues nem csak egy műfaj, hanem egy életérzés. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor elkezdtem mélyebben belevetni magam a zenélésbe.
Egyébként az egyik fülemre születésem óta nem hallok, emiatt nem is írattak be szüleim zeneiskolába tízenévesen. Ennek ellenére egész jól kifejlődött jobb fülemre a hallásom, és talán ez motivált, hogy megtanuljak hangszeren játszani. Először hegedűvel és tangóharmonikával próbálkoztam, végül a gitárnál kötöttem ki, az éneklés és a szájharmonikázás utána jött. Valamennyi hangszeren autodidakta módon tanultam, a gitározást művelem leginkább, s énekelek. A szájharmonikát kevésbé van alkalmam fújni, legfeljebb ha szólóban játszom.

h.: Milyen formációban kezdtél zenélni?
Sz.F.L.: Az osztálytársaimmal a P.F.E.A. Kézműves és Szolgáltató Szakiskolában alapítottuk életem első együttesét, aminek a neve rövidítve É.Z.D.N. volt, ami annyit jelentett, hogy Élő Zene Van, Disco Nincs. A bandában Toperczer Ákos basszusgitározott, akivel később a Blues On Stage és Rockin' Chair zenekarokban játszottam együtt.

h.: Jelenleg több együttesben is zenélsz. Mesélnél ezekről a formációkról?
Sz.F.L.: Ezelőtt tizenegy évvel, mielőtt még a faműves-fafaragó szakmát is megszereztem volna, egy duót alapítottunk egyik ismerősömmel, ő énekelt és gitározott, én gitároztam és vokáloztam, ami rövid ideig, de működött. Később bekerültem a Blues On Stage nevű blues-rock együttesbe. Nagyon jó koncerteket adtunk, de aztán „kiégett” a dolog, családi problémák is adódtak egy-két zenésztársam életében, viszont én úgy gondoltam, hogy folytatom. Mivel korábban énekeltem pár dalt a Blues On Stage bulikon, ezért Toperczer Ákossal (basszusgitár), Bíró Zoltánnal (dob) és Márkus Lászlóval (szájharmonika) először quartet felállásban játszottam. Az együttest elneveztük Rockin' Chair-nek. Idővel csatlakozott hozzánk a Blues On Stage gitárosa, Zombori Gábor is. Utóbb átalakult a zenekar. A basszusgitáros Cser László, a dobos Idrányi Barna és a szájharmonikás Svoboda Róbert alkotta csapat egész jól bevált felállás lett, egyre nagyobb körben kezdtek megismerni bennünket, egy-két éven belül már fesztiválokon játszottunk, majdnem egész évben voltak fellépéseink. Azonban a tagok nagy része más zenekarban is játszott, így egy idő után már nem sikerült összeegyeztetni a koncerteket és a helyettesítést. Aki ráért, eljött, aki nem, azt pótolni kellett. Ekként jött a képbe Köteles Róbert, Kiss Dala Péter, Szabó Tamás, Mezőfi ’Fifi’ István, Szabó ’Csobán’ Gergő, Lakatos ’Szoszó’ Sándor és Nagy Zsolt, akik mind kiváló muzsikusok. Különféle felállásokban léptünk fel, volt duó, trió, quartet és quintet összeállítás is.
A folyamatos tagcserék végett 2010 második felében úgy döntöttem, hogy Jimi Taylor Band néven folytatom tovább, mivel én voltam az egyetlen biztos pont az együttesben, illetve az ismerőseim és a rajongók nagy része évek óta Jimi becenevemen ismernek, ami 14 éves korom magasságában ragadt rám. Leginkább session zenészekkel (Kárpáti László - percussion, Csók Imre - basszusgitár, Lakatos ’Szoszó’ Sándor - billentyűs hangszerek, Nagy Zsolt - billentyűs hangszerek, Szabó Tamás - szájharmonika) játszom, mindig más felállásban.
Közben bekerültem a blues-rock és country feldolgozásokat interpretáló Magnolia Gardenbe, valamint a blues, soul, jazz és pop dalokat előadó Rita Soul nevű akusztikus trióba.

h.: Milyen gitárokon játszol?
Sz.F.L.: Van egy Cort elektroakusztikus gitárom, egy Ibanez AS73-BS Jazz gitárom, egy vörös színű Fender Squier Bullet Stratocasterem, és egy fekete elektroakusztikus Oscar Schmidt dobro gitárom. Alapból csöves erősítőn játszom (Fender Hot Rod Deluxe), néha effektet is használok, de leginkább akusztikus gitáron szeretek játszani.

h.: Mennyire figyeled a blues világ napi aktualitásait?
Sz.F.L.: A mindennapokban nem sok időm marad arra, hogy az internetet böngésszem, hogy utána olvassak dolgoknak, de amikor tehetem, próbálok minél több infót begyűjteni. Amit nagyon hiányolok Magyarországon, az az, hogy nincsenek blues fesztiválok, vagy nagyon kevés van, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt. Régebben néhány szervezést én is bevállaltam, pl. 2007-ben Buddy Májkival együtt csináltunk egy kisebb blues-rock fesztivált az Almássy téri Szabadidőközpontban, ami elég jól sikerült.
A blues nagyjai közül nagyon sokan már az égi zenekarban játsszák a dalt, akik még élnek pedig lassan olyan korba érnek/értek, amikor már csak egy-két nagyobb fellépésre marad energiájuk, vagy már arra sem, aztán pihenés, éppen ezért a fiatalabb generációnak erősíteni kell a mezőnyt.

h.: Létezik olyan hely, ahol rendszeres fellépési lehetőséget kaptok?
Sz.F.L.: Igen, van egy-két olyan pub, vagy nagyobb szórakozóhely, ami biztos pont, s bízom benne, hogy a számuk egyre csak gyarapodni fog. Rendszeresen játszunk az Old Man's Music Pubban, múlt év végéig a Yes Pubban is többször felléptünk, reméljük, hamarosan visszamegyünk oda. Téli időszakban a Lámpás Klubban koncertezünk, akusztikusan pedig havonta egyszer a Limonádé Joe country pubban játszom. Májusra a Silenus étterembe kaptunk meghívást, és úgy néz ki, hogy időközönként fel fogunk lépni a Lokál Kávézóban Szabó Tamással, de további helyek is szervezés alatt állnak.

h.: Tervek a jövőre nézve?
Sz.F.L.: Tervek mindig vannak, kérdés, hogy sikerül-e kivitelezni őket. Múlt év tavasszal sok koncertünk volt, a legmelegebb hónapokban viszont kevésbé sikerült fesztiválokon fellépni, ezért nem lenne rossz ezen a nyáron erősíteni egy kicsit a fesztiválok terén, de tervezek Erdélyben is fellépést.
Szeretnék egy lemezt felvenni, de még nem körvonalazódott bennem teljesen, hogy milyen dalok fognak rákerülni, illetve még azt sem döntöttem el, hogy akusztikus vagy zenekari jellegű legyen. Sok koncerten kérdezik, hogy van-e már CD-nk, és ez visszajelzésként azt sugallja, annak ellenére, hogy az mp3 világában élünk, azért még mindig szükség van a kézzelfogható albumokra is. Persze, mint tudjuk, manapság nem is olyan könnyű lemezt kiadni, mint ahogy azt sokan gondolnák. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy szeretnék minél hamarabb egy saját CD-t tartani a kezemben, saját produkcióval, úgyhogy szponzorok segítségét, minden támogatást vagy ötletet szívesen veszek.

hoati


A szájharmonikás ex-pénzügyminiszter
2012-03-09


Oszkó Péter leginkább a közéleti és politikai szerepvállalása végett ismert, s kevesen tudják róla, hogy szabadidejében a Blue sPot zenekarban szájharmonikázik. Az alábbiakban ezen oldaláról tudhatunk meg többet.

Oláh Andor: Emlékszel-e arra a meghatározó pillanatra, ami arra késztetett Téged, hogy szájharmonikát ragadj - esemény, film, valamilyen előadó - és elindulj a blues világába, mint zenész?
Oszkó Péter: Emlékszem, különösen azért, mert ezt a sztorit, ha nem is zenész körökben, de sok más helyen már többször elmondtam. Eredetileg klasszikus zongorán tanultam, gyerekkoromat végig kísérte a zene, de ebből persze még nem következik, hogy az ember elkezd szájharmonikázni. Ez a hangszer teljesen véletlenül került a kezembe. Gimnazista koromban gyakran nyaraltam úgy, hogy stoppolva közlekedtem és egyszer Balatonról jöttem úgy haza, hogy egy zenekari kisbusszal vettek fel, ahol nagyon jót beszélgettem egy amatőr bandával. Végül úgy búcsúztak el tőlem, hogy a kezembe nyomtak egy szájharmonikát, hogy próbáljam ki ezt a hangszert is. Valójában mikor az interneten lehetett elérni anyagokat, akkor jöttem rá, hogy a harmonikázásnak is meg van a maga technikája és a maga hangskálái, amit érdemes megtanulni, érdemes játszani. Úgyhogy igazából a hangszer talált meg engem, mindenféle tervezettség nélkül és spontán módon. Nagyon könnyen megszerethető hangszer a szájharmonika.

O.A.: Szerinted mi az, ami a bluesban megfoghat egy embert első hallásra?
O.P.: Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy a jelenlegi zenekarommal nem, vagy nem csak klasszikus blues zenét játszunk. Számos helyen próbálom a harmonikát használni, nem feltétlenül csak hagyományos megoldásokkal. A világzenétől, a népdalfeldolgozásoktól a klasszikus rockon és a grunge-on át egészen a sanzonok világáig sokféle stílusjegy megtalálható a számainkban. Számomra ezért a szájharmonika nem is csak szűken a klasszikus blues zenéhez kötődő hangszer.  Ezzel együtt én azt gondolom, hogy a bluesnak is, meg általában a szájharmonika zenének is, van egy olyan hangzásvilága és vonzereje, amiben benne van a kreativitás lehetősége, az azonnali improvizáció, a mindenki füle hallatára zajló alkotás folyamata.  Benne van az, hogy a hangszerből olyan zene szólal meg, ami a zenésznek nem csak a technikai tudását, de pillanatnyi hangulatát és érzéseit is visszaadja. Ezt a műfajt és ezt a hangszert sosem lehet gépiesíteni, számítógépes, elektronikus megoldásokkal, szintetikus sablonokkal kiváltani. Félreértés ne essék, szerintem a kortárs technológiai vívmányokat felhasználó zenék is lehetnek nagyon jók, de van, amit nem fognak tudni sosem kiváltani és kiszorítani. Erre pedig remek példa azonnali kreativitást felmutató és ezért azonnali érzéseket közvetíteni képes, lényegében a közönséghez valós időben beszélő zene, aminek az unikum jellegét éppen a mainstream irányzatok elgépiesedése hangsúlyozza ki. Számomra részben a blues, részben minden más, amit szájharmonikával játszható, ezt jelenti.

O.A.: Az itthoni mamut fesztiválok szervezői és egyes sztárjai a bluesnak arról beszélnek, hogy nem megy a blues, nem divatos, vagy hallottam olyan kifejezést is, hogy halott. A blues igaz, hogy rétegzene, de a művészetben szerintem nincsenek mértékegységek. Ez a zene fontos része az egésznek, ami áthatja a jazz, rock, pop és world music világát is. Szerintem igaz, hogy fél lábon áll a hazai blues, de egy minden zenére érvényes természetes mozgásában közelít a holtpont felé (mint szerintem a világzene is). A zenészeknek, szövegíróknak, szakembereknek, a hazai médiának és szervezőknek dolga, kötelessége, hogy a nálunk közel 50 éve meghonosult zenét átsegítse ezen a küszöbön. Ez nekem olyan, mint a világ törekvése arra, hogy találjanak még egy élhető bolygót az űrben ahelyett, hogy vigyáznánk a Földre. Szerintem globális átalakulás megélői vagyunk, gazdasági, ökológiai és ezek hatására egy kulturális átértékelődés is zajlik. Mi a Te véleményed erről?
O.P.: Szerintem szó sincs arról, hogy a blues halott. Én azt gondolom, amit az előbb elmondtam: az én szememben a blues, az élő zene egyik prototípusa. Valójában ma üzleti modellt egyre inkább élő zenére lehet felépíteni; fesztiválokra, színpadon játszott zenére. Tehát én azt gondolom, hogy ha volt is egy olyan hosszú időszak, amikor, mondjuk úgy a kommersz sztenderdekre vagy gépesített megoldásokra épülő zenének szinte kizárólagos konjunktúrája volt és óriási közönséget tudott teremteni magának, azáltal, hogy újra az élő zene az, amivel a közönséget lehet vonzani, a színpadi produkciónak egyre inkább értéke lesz, és egyre inkább újraértékelődik a hangszeres játéktudás.

O.A.: A bluest főleg Európában beskatulyázták egy bizonyos érzéssel azonosítva, ez köszönhető egy régebbi politikai kommunikációnak is, ami az üldözött amerikai feketék tragikus helyzetére igyekezett felhívni a figyelmet, de aki ismeri ezt a zenét, tudja, hogy ez csak egy része a blues kultúrának. A blues zene és annak szövegei az előadókat körülvevő - durva szóval - bulvár világában megjelenő eseményeket, illetve személyes élményeiket énekelték meg, ez által aktuális volt és ismert, mint Lópici Gáspár az utca hírmondója. Én a hazai blues tovább lépésének esélyeit ebben látom. Merni kell megfogalmazni a világot akkor is, ha az éppen ellentétes a jelenkor meghatározott kultúrájával. A bluest hallgatók létszáma is valószínűleg a kiöregedésnek köszönhetően változott. Ez a generáció szinte szakemberként, gyűjtőként vett részt a koncerteken. Ezek az emberek ma már otthonaikban hallgatják lemezeiket és nézik videón kedvenceiket. Felgyorsult a kommunikáció, ezt a zenét a gyerekek szinte az internetes kultúrában felnövő generációjához eljuttatni nagyon nehéz a régi üzenettel, ma már mások a zenei alapok és más a slang. Beszéltem egy 90-es években sztár dj-nek számító emberrel, aki azt mondja, hogy az ő közönsége sincs már a parti helyeken, már ő sem érti a mai nyelvezetet, hatalmas a rotáció, egy-egy trend maximum 1-3 évet jelent, bő kézzel mérve is. Én azt mondom, hogy a több száz éves gyökerekkel rendelkező zene és az elektronika találkozása értő kezekben időt állóvá teheti a bluest, a tradíciók maximális tisztelete és ápolása mellett. A tradicionális bluesban megjelenő beates alapok egyben már retro, illetve a legmodernebb megszólalásával teszi izgalmassá a zenét. Ezt hogy látod, érzékeled?
O.P.: Rengeteg lehetőséget látok a blues továbbélésére. Ha tíz évvel ezelőtt valakit megkérdeztem, hogy mi a mainstream zene, akkor mondott egy vagy két irányzatot. Ma szerintem nem lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a mainstream, mi a divatos zene. Manapság egyre inkább elfogadott, hogy rengeteg műfaj létezik egymás mellett, időről időre az egyikre vagy másikra több figyelem irányul, de nincs többé kizárólagos, vagy egyedüli domináns sem, miközben az egyes műfajok egyre inkább keverednek, egyre gyakrabban kerülnek kölcsönhatásba egymással. A saját tíz éves fiamon látom, hogy miközben az osztálytársaival, barátaival saját korosztályuk zenéjét hallgatják, ha én mutatok neki egy-két klasszikus bluest, illetve nem erőszakosan, csak rávezetve mutatok internetes oldalakat, ahol ezeket meg lehet hallgatni, pillanatok alatt rá tud kapni, meg tudja szeretni és utána ő maga kezdi el ezeket tovább keresni. A zene korlátok nélküli terjedése egyidejűleg a kombinációk óriási számát teremti meg, mert innentől lehet akár kísérletezni azzal is, hogy valaki szájharmonikával elektronikus alapra játszik vagy nem csak klasszikus bluesra, hanem népzenei motívumokra, és nincs ok félni tőle, hogy ezzel olyan a szűk rétegzenét hozna létre, ami ne tudná megtalálni a közönségét.

O.A.: A magyar mecenatúra siralmas állapota minek köszönhető? A tehetős ember is érti, szereti, élvezi a muzsikát születésétől haláláig, de nem áldoz rá. Nem tudják esetleg, hogy a zene mögött muzsikusok ülnek, akik siralmas körülmények között kénytelenek alkotni, vagy azt, hogy egy-egy fesztivál, ami sok embernek nyújthatna kikapcsolódást és élménytöltődést ebben a feszült világban? Nyugaton egy tehetős ember nem jet-ski sportba önti a pénzt, hanem jótékonykodik, segíti a társadalom kulturális szegmensét. Erről mi a véleményed?
O.P.: Az itthoni elit megteremtődő félben van, és mint ilyen, alapvetően a saját belső problémáival van elfoglalva. Az, hogy a legkülönbözőbb anyagi helyzetben levő emberek szeretik a zenét, borzasztó könnyen megmagyarázható; a zene jellemzően nem az anyagi jellegű problémáknak, hanem bármelyikünk életében felgyülemlő érzelmi töltéseknek a levezetése, kisülése. Ma azonban a - mondjuk úgy - felső tízezer vagy a jómódban élő emberek, különösen a mostanság, többségében leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a tipikusan még nem olyan rég, közelmúltban elért anyagi sikereiket tartósítsák, biztosítsák és a gyerekeik, unokáig számára is elérhetővé tegyék. Nincsen még meg Magyarországon az a több generációs gazdagság, az a polgári jólét, aminek a biztonsága mellett az ember már azzal foglalkozik, hogy kortárs képeket gyűjt, művészeket támogat, vagy a kortárs zene továbbélését segíti. Szűk körben persze léteznek effajta kezdeményezések, de a mértékük, kiterjedésük még távol van az ideálistól. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ez nagyságrendjében megváltozzon akár két-három generáció is szükséges.

O.A.: Mi a célod a saját zenekaroddal?
O.P.: Fontos, hogy elmondjam, hogy ezt a zenekart nem én alapítottam. Amellett, hogy az életem során mindig fontos volt a zene, nem erre tettem rá a karrieremet, nem ezzel töltöttem a legtöbb időt, hanem búvópatakként néha feltűnt, néha szinte teljesen nyoma veszett. A mostani bandába teljesen véletlenül keveredtem, de azóta sem merült fel, hogy kikeveredjek belőle. Ez számomra egy olyasfajta szerencsés lehetőség, ahol azt a hajlamomat, hogy szeretek zenélni és szeretek zenei környezetben feloldódni, kiélhetem. Egyfajta kiegészítő önmegvalósítás és feloldódás. Mindez nem úgy értendő, hogy a zenekar másodlagos lenne, viszont a magam részéről nyilván nem tudok a zenélés és a zenekar működésének motorja lenni, hiszen személyes energiáimat rengeteg más dologra is fordítom, viszont amily sebességet a banda többi tagja diktál, azt mindenképp tartom. Így például nem álltam le a zenéléssel és a koncertezéssel még a pénzügyminiszterségem egy éve alatt sem.

O.A.: Kikapcsolódás, vagy egy kicsit több? Közölni szeretnél esetleg valamit ezzel, vagy csak hagyod, had menjen? Esetleg több cél, lemez, fellépések?
O.P.: A lemezzel kapcsolatban: részben már tettünk lépéseket ebbe az irányba, stúdióban felvettünk tíz saját számot, amik akár lemez kiadására is alkalmasak lehetnek. Azóta még több új szám készült, amelyeknek szerintem mindegyike nagyon jól szól. A lemezkiadásnál azonban nekünk sokkal fontosabb, hogy legyen rendszeres fellépés, legyen rendszeres megjelenés. Ráadásul én a magam részéről kifejezetten ambicionálom, hogy egyszerű blues kocsmákba kerüljünk el és ott tudjunk játszani.

O.A.: Melyik volt eddig a legélvezetesebb koncertetek?
O.P.: Különböző szempontból nagyon emlékezetes helyeken is játszottunk. Koncertélményként - ez alatt azt értem, amikor a közönség együtt él a zenekarral, ugrál, hullámzik - az első szigetes koncertünk volt talán a legemlékezetesebb. Emellett voltak más sajátos élményeink is. Pénzügyminiszterként például úgy jelentem meg a 2010-es menedzserbálom, hogy a megnyitó részeként beszédet mondtam, díjakat adtam át, majd később szájharmonikásként is színpadra léptem a zenekarunkkal. Érdekes volt látni a közönség reakcióját. Öltönybe, szmokingba öltözött céges felsővezetők, amint megláttak engem a színpadon kvázi feloldódva zenélni, pillanatok alatt elözönlötték a táncparkettet és mindenki feszengés nélkül rögtön bulizni kezdett.

Oláh Andor


„Van egy új generáció, ami reményt ad…”
2012-01-10


A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…

hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.

hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.:
Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.

hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.:
Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.

hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.:
Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.

hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.:
Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.

hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.:
Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.

hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.:
Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.

hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.:
Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.

hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.:
A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.

hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.:
Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.

hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.:
Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!

hcs


"Boldog vagyok, szabad vagyok és hiszek a jövőmben."
2011-09-07


Garda Zsuzsát számtalan zenekar frontembereként, háttérénekeseként ismerhetjük, de produkciójával több tehetségkutató keretein belül is találkozhattunk. A napokban fejeződtek be a Benkő Zsolttal alkotott formációjának, a Garda - Benkő Blues Duónak a lemezfelvételei. Ennek okán tekintettük át az énekesnő karrierjét.

hoati: Mikor kezdtél el az énekléssel foglalkozni? Kik voltak a tanáraid?
Garda Zsuzsa:
Elsőként tiszteletem és szeretetem jeléül had említsem meg egyetlen mesteremet, Király Évát. Számomra ő az az énektanár, aki senkit nem átalakítani akar, hanem a saját stílusát csiszolni, kihozni belőle a legjobbat, ami benne van! Sík Olga tanítványa volt ő is, mint sok olyan énekes és tanár, akik nagy hatással voltak a magyar zenei világra. Jelenleg három helyen tanít klasszikus, jazz és gospel éneklést.
Több mint 10 év után nemrég újra találkoztunk. Kedvessége, mély embersége, szerénysége és tudása mit sem változott, ezért a mester-tanítvány és - büszkén mondhatom - baráti kapcsolatot újra felfrissítve megint hozzá járok feltöltődni szakmailag és lelkileg egyaránt.
Komolyan kb. 23 éves koromban kezdtem énekelni a Görögtűz nevű együttesben. Nagy iskola volt, mélyvízbe vetődtem, hiszen a heti kétszer négy órás próbák mellett, heti 1-3 koncert várt rám, teljesen amatőrként. Hamar beleszoktam, nagyon élveztem a bulikat! Ebben a bandában többek között Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Led Zeppelin és a Deep Purple számait játszottuk. Óriási volt a hangulat, akkor még tömegek jártak a koncertjeinkre, évi nyolcvan előadással büszkélkedhettünk… Muris volt, hogy új helyeken sokszor azt hitték, valamelyik tag „csaja” vagyok és teljesen kiakadtak, hogy én fogom eme dalokat énekelni! (Aki nem ismer, annak magyarázatképpen: 150 cm-es nőszemély vagyok.) A szkepticizmust a szünetre rendre felváltotta a lelkesedés, elismerésképpen pedig atomos mennyiségű alkoholos itallal ajándékoztak meg a közönség tagjai.

h.: Kik azok az énekesek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?
G.Zs.:
Szívem legmélyén, úgymond „civilben” mindig a férfi rockénekesek voltak a kedvenceim. Disturbed, Deftones, Depeche Mode, stb. Női példaképeim inkább szakmai szemmel nézve értékesek számomra, bár a dalaikat is szeretem hallgatni. Például Kim Lembo, Patti Labelle, Beth Hart, Anouk. Ők Magyarországon nem olyan ismert nevek. Örülnék neki, ha valaki épp e cikk kapcsán keresne rájuk a YouTube-on!
A magyarok közül Cserháti Zsuzsa az örök etalon. Személyesen közelebbről is ismerem Keresztes Ildikót, sokat muzsikáltunk együtt. Néhányszor beszélgettünk, szakma és magánélet összefonódásáról, zenéről… Az ő munkássága, személyisége is példa nekem - az eredmények és az általa bevállalt kudarcok egyaránt. Sokszor nyers őszintesége néhány embernek szúrhatja a szemét, számomra viszont abszolút hitelességét bizonyítja!
A fiatalok közül Rúzsa Magdival volt szerencsém együtt dolgozni a Billentyűsök éjszakáján, de szeretem Oláh Ibolya hangját is.

h.: Pályafutásod során vendégművészként, illetve háttérénekesként mely formációkkal dolgoztál együtt? Melyikre vagy a legbüszkébb?
G.Zs.:
Egyértelműen a Kimnowak a koronaékem! A zenekar utolsó négy aktív évében egyedül vokáloztam a koncerteken. Óriási élmény volt, hiszen akkor, mint amatőr csöppentem bele egy vérprofi együttesbe. Ájulásszerű érzés találkozni, zenélni velük… Még az évekig tartó közös munka sem tudta elnyomni bennem az elfogódottságot, ha együtt voltunk. Szívesen összeülnék, beszélgetnék bármelyikükkel, de mint mindenki tudja, rendkívül elfoglaltak. Én meg nem vagyok az a nyomulós fajta… De a ritka találkozásokból tudom, hogy a kölcsönös szeretet megmaradt.
Másik büszkeségem Pribil György saját formációja, az Equus. Sajnos nem lettek ismertek, pedig igazi „supergroup” volt! Gyuri a Kimnowakból érkezett, a basszusgitáros Vörös Gábor gyakorlatilag az Omentől a Pokolgépen át az összes híres metál bandában megfordult, a doboknál pedig Gerdesits Feri ült, akit most a Quimby-ből ismerhetünk. Mindkét lemezükön volt szerencsém közreműködni, több hírességgel egyetemben (Hobo, Ferenczi György, Dióssy D. Ákos, Novák Péter, Lukács László). Náluk négy évig énekeltem. Zenész életem egyik legszebb időszaka volt…
Vokáloztam a legnagyobb old school sztároknak (Charlie, Takáts Tamás, Vörös István, Pohl Mihály) a Billentyűsök éjszakáján 2010-ben, valamint büszke vagyok rá, hogy egy színpadon lehettem a fellépő billentyűsökkel (Benkő László, Lerch István, Pálvölgyi Géza, Jankai Béla, Gidófalvy Attila, Závodi Gábor, Berkes Gábor)! Felvételen Varga Miklósnak vokáloztam, akivel egy rockoperában együtt is játszottam (Jónás könyve - írta: Huszti Zoltán). Említettem Keresztes Ildit, aki évekig állandó vendégművészünk volt a Janis Joplin Emlékzenekarban. Őt helyettesítettem egyszer egy Omega koncerten. Freinreisz Károly 60. születésnapi koncertjén is háttérénekes voltam, ahol a rock nagy öregjei tiszteletüket tették barátjuk előtt (régi LGT, Metro, Skorpió teljes legénység és Új Skorpió). Neveket nem említek, minek?

h.: A musical világa sem ismeretlen számodra. Mely darabokban szerepeltél eddig?
G.Zs.:
Itt szeretném megemlíteni, hogy nagyon sokat köszönhetek a karrierem szempontjából Demeter Györgynek (Rózsaszín Bombázók, XL Sisters, Not For Sale, Bulldózer, Demjén Ferenc)! Szinte az összes eddig felsorolt nagy koncertre ő vitt magával, és ezeken Gyuri volt a társam a színpadon.
Ő hívott meg társulatába, a Musicalitas-ba is. 5 éve tart már óvatos barátkozásom a musicalekkel, kisebb-nagyobb sikerrel. Őszintén szólva, szerelem nem lett, inkább kihívás, megmérettetés. De a társulatban sokat tanultam színpadi jelenlétről, megjelenésről…
Konkrét darabot nem játszottunk, kreatív musical show-kat találunk ki. Nem is sorolnám, miket énekeltem. Musical szempontjából amúgy is problémás vagyok, lévén nagyon karakteres. Tehát Júlia és A kis Hableány szerepéről vérző szívvel lemondhatok.

h.: Néhány tehetségkutatóban láthattak téged az érdeklődők. Milyen tapasztalatokat szereztél ezekben?
G.Zs.:
Vegyeseket. Ez egy külön cikk lehetne. Megvan a véleményem az effajta „csillámgyárakról”. Igen, az ember próbálkozik, reménykedik és elbukik. De tanul és újjászületik! Ha érdekel valakit ez a téma, hosszan kitárgyalom, de ebbe itt most ne menjünk bele - kb. 12 éve Kifutó, 6 éve Megasztár. Ennyi. Még egyszer próbálkoztam a Megasztárral, de vágóképnek sem kellettem, úgyhogy…
Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, dühös. Sőt! Bevallom, csúnyán összeomlottam. De nem lennék az, aki most vagyok, ha ezeket a tapasztalatokat nem élem át. Voltam keserű, de már nem vagyok. Voltam irigy, de értelmét vesztette. Feltettem a kérdést: „Szeretnél úgy élni, kinézni és azt énekelni, mint ezek?” A válasz határozott NEM. Úgyhogy 36 éves koromra elmondhatom, hogy boldog vagyok, szabad vagyok és hiszek a jövőmben.

h.: Jelenleg mely együtteseknek vagy a tagja?
G.Zs.:
Had kezdjem az egyik legkedvesebbel, a Garda - Benkő Blues Duóval. Zsoltival egy közös Janis Joplin Emlékzenekar - HaraKyru Band koncerten találkoztunk. Akkor már rég kerestem egy gitárost, akivel duóban játszhatok. Meghallottam és tudtam, Ő az! A színpad mellett kérdeztem meg, van-e kedve, és mivel neki is tetszett a produkcióm, örömmel mondott igent.
Másik büszkeségem jelenleg a Keep Floyding. Több mint 10 éve Echos Of Pink Floyd néven kezdték. Jelenleg sokak véleménye szerint az egyik leghitelesebb Pink Floyd cover band Európában! Külföldre is eljutottunk. Magyarországon is rohamosan terjed a hírünk. Iszonyatosan sok munkát, energiát, szeretetet és pénzt fektettek bele ebbe a bandába a fiúk. Ez látszik, hallatszik. A külcsínre is odafigyelünk, teljes fény- és lézershow-val rendelkezünk. Saját fénypultosunk (Zsámboki Gergely) és hangmérnökünk (Prohászka Ferenc) szintén a csapat tagjai.
Természetesen a Janis Joplin Emlékzenekart sem hagyom ki. A tagok sokszor változtak már. Volt rengeteg és kevéske koncertünk. Sok mindent átéltünk együtt. Joplin zenéje és a blues varázsa megmaradt, még mindig igény van rá. Úgyhogy szeptembertől megint rendszeresen zenélünk állandó klubunkban, a Rock Randevúban. Említettem már a Musicalitas társulatot…
El nem múló szerelem a jelenleg inaktív Red Pill. Ez valóban saját zene, a szövegeket is én írtam. Gitáros-zeneszerző Czifra Miklós, aki most a Balkan Fanatic-ban muzsikál. Valahol mélyen úgy érzem, az embereknek szüksége van ennek a zenének a fényére.

h.: Az elmúlt napokban, hetekben stúdióba vonultatok Benkő Zsolttal, hogy rögzítsétek közös duótok bemutatkozó lemezét. Milyen hangulatban telt a munka, mire számíthat az album iránt érdeklődő?
G.Zs.:
Zsoltival hihetetlen harmóniában tudtunk dolgozni, már az első pillanattól kezdve! Ez a saját dalokon is érződik. Bár a szövegeket nem én írom, hanem Hetesi Péter Pál, de a mi életünkből veszi a példákat, vagy hozzánk közeli témát választ, így nem nehéz a dolgunk.
Nagyon gyorsan állnak össze a nóták. A gitárdallamok és a szöveg ritmikája szinte adja az énekdallamot… Élvezzük a közös ihletettséget, inspiráljuk egymást. Jellemző momentum, hogy a múltkori próbán kb. 5 perc alatt raktunk össze egy dalt! A stúdiómunka is nyugodt, derűs, gyors. Szinte relaxálni megyünk a stúdióba. Főleg, hogy gyönyörű helyen van, és a „háziak” is mindent megtesznek, hogy teljes legyen a kényelmünk.

h.: Mikor tartjátok a lemezbemutató koncertet?
G.Zs.:
Szeptember 22-én a budapesti Gödör Klubban. Terveink szerint a vendégzenekar, Hetesi Péter Pál formációja, a Budapest BluesBoy kezd. Különleges estére lehet számítani, hiszen együtt tartjuk a lemezbemutatónkat Tóth János Rudolféval, aki az Ütött-kopott angyal nevű zenekarának Ösvény az éjszakában című albumát mutatja be. A mi vendégművészünk Petruska András lesz. Nagyon örülünk, hogy elvállalta a felkérésünket, mert óriási tehetségnek tartjuk! A próbák alapján nem akármilyen produkciónak örülhet majd a publikum.

h.: Milyen távlati terveid vannak?
G.Zs.:
Szeretném életre kelteni a Red Pillt, vagy ha úgy alakul, mindenképp valamilyen saját zenével foglalkozni a duón kívül is.
Tudatosan fejlődni szakmai téren, egyre inkább igazi profivá válni, a szó nemes értelmében! Boldog lennék, ha bekerülhetnék vokálosként egy komolyabb projektbe. Nagy fejlődési lehetőség lenne!
A Garda - Benkő Blues Duóval és a Keep Floyding-gal is remélhetőleg nemzetközi porondra lépünk. Törekszünk rá, hogy Európában megmutassuk magunkat, és sikereket érjünk el! Ez már el is kezdődött: Ausztriában és Németországban jártunk mindkét zenekarral. Benkő Zsoltival pedig novemberben 12 állomásos cseh koncertturnét tervezünk.
Őszintén szólva, stabilan meg szeretnék élni ebből, ezért persze kompromisszumokat is kötök: jelenleg egy party formáción dolgozunk Nagy Norbival.
Rendkívüli művészekkel együtt dolgozni mindig felemelő. Izgalmas ez a szakma és én örömmel vetem bele magam az új feladatokba!

hoati


Apa és fia közös zenekarban
2011-08-18


A hazai blues életben sem szokatlan felállás, amikor apa és fia ugyanazon zenekarban játszik, gondoljunk csak a hosszú évek óta koncertező PMD Blues Bandre. Most a csolnoki Pfeiffer Gáborral és fiával, az egyik legreménytelibb gitárossal, Pfeiffer Ákossal ismerkedhetünk meg, akik bemutatják a Blues And Roll és Blues Revolver nevű együtteseiket is.

hoati: Mikor és minek a hatására fogtatok először hangszert a kezetekbe?
Pfeiffer Gábor:
Én valamikor 1980 táján kezdtem el gitározni. Nem volt különösebb apropója, csak mint minden tizenéves, akkoriban én is megfertőződtem a gitárzenével. Az idő tájt a kedvenceim a Piramis, a P. Mobil és a HBB voltak. Ezek közül a HBB, illetve Hobo a mai napig elkísér és irányt mutat. Ebben az időszakban volt egy diákzenekarom, ami Vakegér néven futott - itt énekeltem és ritmusgitároztam, majd egy ideig az esztergomi Titanic zenekarban énekeltem és basszusoztam. Aztán, ahogy lenni szokott katonaság, nősülés... és a zene majdnem huszonöt évig kimaradt az életemből, már úgy éreztem végleg, amikor jött Paks, ahol ifj. Katona Tamás gitárjátéka mindkettőnket annyira lenyűgözött, hogy belevágtunk.
Pfeiffer Ákos: 2004-ben a paksi Gastroblues Fesztiválon láttam Katona Tomit, aki akkora hatással volt rám, hogy igazából miatta kezdtem el komolyan venni a gitározást, és az ő hatására szerettem bele a bluesba.

h.: Honnét az ötlet, hogy közös együttest hozzatok létre? Milyen zenei világot képvisel a Blues And Roll?
P.G.:
Mint említettük, Paks meghatározó volt a mi zenei életünkben. Ákos a hazaérkezés után „kisírt” magának egy elektromos gitárt és egy erősítőt (korábban már tanult egy kicsit klasszikus gitáron), aztán rövid idő múlva én is vettem magamnak egy basszus felszerelést, hogy tudjam kísérni. Valahogy adta magát a dolog. Később csatlakozott hozzánk egy barát gitárral, majd egy dobos, de még ekkor sem gondoltuk, hogy valaha is színpadra állunk. Ez a felállás kb. egy évig élt, és jó pár koncertet adtunk együtt. Aztán kivált a gitáros és a dobos is, és ekkor egy énekesnővel és egy új dobossal gazdagodtunk. Boros Viktória személyében egy rendkívül tehetséges és energikus énekesnőre tettünk szert. Viki megfordult már több rock zenekarban és tíz évig vendéglátózott is, ahol hatalmas rutint szerzett. Barassevich Krisztián egy hihetetlenül profi dobos, aki két hét alatt megtanulta a repertoárt, mert volt egy lekötött bulink. Ő régebben rock és metal együttesekben dobolt - Viktória hozta a zenekarba tavaly októberben, ő pedig előtte májusban csatlakozott hozzánk.
Az együttes, mint a neve is sugallja, bluest és rock and rollt játszik, Stevie Ray Vaughan-től, Hendrixen át a Zeppelinig, és az én kedvemért néhány HBB dal is van a repertoárban.

h.: Kezdő zenekar létére elég sok helyre eljutottatok már. Mesélnél erről picit bővebben!
P.G.:
Próbálunk minden lehetőséget megragadni, hogy felléphessünk. Eleinte csak Csolnokon léptünk fel (itt lakunk), aztán kimerészkedtünk a szomszéd falvakba, majd később, mikor már voltak kapcsolataink, többször felléptünk Budapesten is. Tavaly októberben, amikor ifj. Katona Tamás először jött haza három év után, Budapesten a mi két bandánk volt az előzenekar Tomi csapata előtt. Lassan elkezdtek érdeklődni irántunk a fesztiválok, illetve mi is megkerestünk őket. Így idén nyáron már felléptünk a pilismaróti Karasna Fesztiválon, a IX. Lábatlani Blues-Rock Fesztiválon, és legnagyobb örömünkre a paksi Gastroblues Fesztiválon is, ami pár éve még az álom kategóriába tartozott. Most, hogy Katona Tomi ismét hazalátogatott Amerikából, vele is felléptünk Csolnokon, ahol mi szerveztünk egy blues-rock fesztivált. Ezen a fesztiválon sok más gitáros barátunkat is vendégül láttuk. Legutóbb pedig Pécsen jártunk Tamás meghívására, igaz, hogy nem az egész zenekar, csak Ákos, Dlabig Peti (Blues Revolver - ő kísérte Tomit a dobon), meg én.

h.: Hogyan sikerült a mostoha időjárási körülmények között megtartott I. Csolnoki Blues-Rock Fesztivál?
P.G.:
Nagyon tartottunk az esőtől, és a félelmünk sajnos nem bizonyult alaptalannak, de szerencsére a blues szerető közönséget az időjárás és a sár sem tudta elkedvetleníteni. Szép számmal megjelentek a rajongók az illusztris névsor hatására. Külön öröm volt, hogy rengetegen jöttek messziről, Budapestről, Győrből, Esztergomból… 19 órától hajnal 2-ig dübörgött a blues és a rock. Nagyon jól érezte magát mindenki, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Szeretnénk hagyományt teremteni a fesztiválból, de ez sajnos nem rajtunk múlik. Nem tudjuk egyelőre, hogy lesz-e folytatás. Mi mindent megteszünk, hogy legyen II. Csolnoki Blues-Rock Fesztivál.

h.: Ákos, Te a Blues Revolverben is zenélsz. Bemutatnád az együttest az olvasók részére!
P.Á.:
A banda 2009-ben alakult, az elején négyen voltunk, de mostanra kialakult a végső felállás. A zenekar tagjai a legjobb barátaim, már óvoda óta ismerem őket, Láng Dániel (basszusgitár) és Dlabig Péter (dob). Leginkább Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan dalokat tartalmaz a repertoár, de játszunk még ZZ Top, Doyle Bramhall II, Beatles nótákat is. Folyamatosan bővítjük a műsorunkat, próbálunk saját számokat írni, és bárhol szívesen fellépünk, ahova hívnak.

h.: Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
P.G.:
Én szeretném folytatni a zenélést, amíg lehet, és amíg Ákos ki nem repül a fészekből. Világmegváltó terveink nincsenek, próbálunk minél többet koncertezni klubokban, fesztiválokon, és talán ősszel vagy télen elkészítünk egy demo lemezt is, amire saját nóták kerülnének - ebből még csak egy van, de többnek kész a szövege és a zenei ötlet is megszületett már. Mindemellett bővíteni akarjuk a repertoárunkat Eric Clapton, Gary Moore, AC/DC dalokkal, meg még amit a szél elénk fúj.
P.Á.: Szeretnék minél több helyen játszani, saját számokat írni, érettségi után pedig beiratkozni a kőbányai Zeneiskolába.

hoati


„A jazz és a blues nagyon passzolnak egymáshoz.”
2011-08-10


Csehország legpatinásabb, nemzetközi szinten is jegyzett jazz fesztiváljából, a Bohemian Jazz Fest-ből kiválva, idén első alkalommal kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest. A koncertsorozatra meghívást kapott két magyarországi zenekar, a Kaltenecker Trio és a Jack Cannon Blues Band is. Ennek apropóján került megkeresésre a fesztivál dramaturgi és produceri feladatait ellátó Jiří Grauer.

Augusztus második felében kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest. Kapcsolódik-e valahogy a koncertsorozat a Bohemian Jazz Fest-hez? A rendezvény mely városokban kerül megtartásra?
A Bohemian Jazz Fest-nek (BJF) kezdetben két alapító tagja, szervezője volt, Rudy Linka és Jan Nedvěd. Mindketten egy nagy nemzetközi fesztivált akartak létrehozni, hogy nagyszerű muzsikusok léphessenek fel a cseh főtereken. Ahogy telt az idő, a két főszervező zenei elképzelése egyre jobban kezdett eltávolodni, és végül el is váltak útjaik egymástól. A szétválás óta ebben az évben először kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest (SBJF), aminek célkeresztjében Dél-Csehország van.
A SBJF küldetése, a jazz zenét olyan városokba eljuttatni, ahol ennek a műfajnak nincs nagy hagyománya, és az embereknek nincs annyi lehetőségük ilyen rendezvényekre eljutni, mint pl. Prága, Brno, Plzeň városokban, ahol minden évben nagy jazz fesztiválok kerülnek megrendezésre. A SBJF a Dél-csehországi együtteseket is támogatni akarja, ezért mindig a közülük kiválasztott zenekarok nyitják a koncerteket. A SBJF nem ér véget nyáron, az estek ősszel folytatódnak a cseh klubokban, ahova kb. tizenöt jazz koncertet tervezünk.
Az első fesztiválra négy várost választottunk: České Budějovice-t, Tábor-t, Nové Hrady-t és Týn nad Vltavou-t. České Budějovice és Tábor fontos történelmi-turisztikai központok, Nové Hrady az a város, ahol a fesztivál főszervezője él, Týn nad Vltavou pedig az ügyvezető partnerhez (ČEZ) kapcsolódik. A következő évben szeretném megrendezni Písek-ben is a fesztivált, mely városhoz szintén szorosan kötődik a jazz.

Kik lépnek fel a SBJF-en?
A fesztivál az utolsó pillanatban került megszervezésre. A SBJF szervező csapata engem kért fel a dramaturgi és produceri posztra. Elkezdtem ezért azon gondolkodni, hogyan tudnám megkülönböztetni a két nagy fesztivált (a BJF-et és SBJF-et). A fő előadókat nem csak a klasszikus jazz és a jazz-rock világából (az irányvonal, amit Rudy Linka támogatott) akartam kiválasztani, ugyanis a zenében én szeretem az átfedéseket.
A három leghíresebb fellépő eltérő zenei világot képvisel. Jacky Terrasson klasszikus jazz-t játszik, míg Mina Agossi jazz muzsikájának része a világzene, az improvizáció és a kísérletezés. Mindemellett ez a koncert egy különleges show lesz, egy nagyon karizmatikus énekesnővel. A harmadik fontos fellépést Erik Truffaz fogja adni. Az ő muzsikája az elektronikus alkotóelemekkel tökéletesen passzol a tágas Budějovice-i főtérhez. És miért is döntöttem ezen művészek mellett? Nagyon szeretem őket és erre a napra nem volt másik koncertjük.
Azért, hogy még változatosabb legyen a fesztivál, meghívtunk két blues együttest is. A jazz és a blues szerintem nagyon passzolnak egymáshoz.

A fesztiválon két magyar zenekar is fellép. Ők hogyan kerültek a képbe?
Én személy szerint inkább a jazz vonalon mozgok kb. hét éve. Többnyire a klubéletben tevékenykedem, mint szervező, és ezalatt az idő alatt számos magyar formációval dolgoztam együtt. Immáron harmadjára hívom el Kaltenecker Zsoltot, ezen kívül többször együtt dolgoztam a dobos Markó Ádámmal (különböző felállásokban), a Borbély Mihály Quartettel, és további magyar előadókkal.
Másrészt a kollegám, a České Budějovice-i blues klubból (Highway 61) preferálja a blues muzsikát. Tőle jött az ajánlat, hogy hívjuk meg a Jack Cannon Blues Band-et a fesztiválra (a trió többször játszott már ebben a klubban - a szerk.).
Én nagyon szeretem a magyar, a lengyel jazz-t és zenét. Mindkét nemzet zenéjében vannak eltérő, jellegzetes elemek, amik különbözővé teszik őket. Nálatok, a magyar jazz-ben és általánosan a magyar zenében igazi „tűz” érezhető.
A forgatókönyv minden egyes estre a következő: a koncerteket Dél-bohémiai együttesek nyitják, az őket követő fellépők pedig olyan zenekarok, akik a cseh vagy az európai klubéletet képviselik, és nevükkel találkozhatunk a fontosabb fesztiválokon is (Beata Hlavenková Trio a Marcel Bárta, Kaltenecker Trio, Jack Cannon Blues Band, René Trossman Band, František Uhlíř Team, P.J. Ryba). Az esteket a headliner előadók zárják.

Milyen látogatottságra számítotok? Mik a tervek a jövőre nézve?
Reméljük, hogy a közönség számossága legalább akkora lesz, mint az idei BJF-en volt. A kiválasztott négy nagyvárosban a látogatók számát tizenkétezerre becsüljük. Természetesen a legtöbb ember České Budějovice-ben várható (České Budějovice a legnagyobb város a Dél-csehországi régióban - a szerk.).
Szeretnénk folytatni a SBJF-et a következő években, csakúgy, mint a klubélet támogatását, mivel a klubok Dél-Csehországban lassan, de biztosan eltűnnek.

Interjú és fordítás: Biró Kristyna, Biró Ádám