Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Susan Wylde: In The Light
2011-07-28


Susan Wylde klasszikusan képzett zongorista, aki zenei tanulmányait a Western Conservatory Of Music-on végezte. A kanadai származású muzsikus a hangszeres játék mellett az énekléshez is vonzódott, így fiatalkorában több musical darabban szerepelt.
Szólópályájának első komolyabb visszhangot kiváltó állomása a 2009-ben megjelent, több blues és jazz díjra jelölt Sambhala című lemeze volt. A rákövetkező évben a pop dalokat tartalmazó korongján (Evolution) túl, az Absolute Voices 2. válogatás albumon hallhattuk, olyan énekesnők társaságában, mint Norah Jones, Sarah McLaughlin, Alison Krauss és Sade. A jótékonysági estek szervezőjeként is tevékenykedő Wylde legutolsó CD-je a zenei stílusok széles palettáját vonultatja fel. A lemezen található saját szerzemények, valamint az egyedi hangvételű feldolgozások a blues, a jazz és a pop stílusjegyeit viselik magukon. Susan Wylde szépen kimunkált, melegséget árasztó hangja kiválóan alkalmas az emberi érzelmek közvetítésére. Zongorajátéka meggyőző, de a kísérőzenészekre sem lehet panaszunk, hisz a meghívott muzsikusok Kanada legjobbjai közé tartoznak (Jack de Keyzer - gitár, Pete Schmidt - gitár, Alec Fraser - basszusgitár, Paul Reddick - szájharmonika, ...).
A csodálatos atmoszférájú, mesterien hangszerelt, gyönyörű dallamokat és virtuóz szólókat tartalmazó felvételek már az első hallgatást követően utat találnak a hallgató szívéhez.

Sun, Moon & Stars Entertainment, 2011

hoati


Johnny Rawls: Memphis Still Got Soul
2011-07-22


Zenei stílusok jönnek és mennek, de akadnak olyan előadók, akik zenei irányultsága az évtizedek során mit sem változik. Közéjük tartozik a gitáros-énekes Johnny Rawls is.
A Mississippi államban született muzsikus kezdetben klarinéton és szaxofonon játszott, majd középiskolás korában Joe Tex és Z.Z. Hill együtteseiben vokálozott. Az időközben gitározni is megtanult Rawls a 70-es évek közepén O.V. Wright zenekarához csatlakozott, amit a soul legenda 1980-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Ezt követően néhány évig Little Johnny Taylor-ral turnézott. A szólókarrierjét 1985-ben elindító Blues Music Awards díjas művész lemezeit a Stax, a Motown és a Hi Records előadói által képviselt zenei világ jellemzi, ahogy azt az aktuális albumán is megtapasztalhatjuk. A Memphis Still Got Soul címet viselő CD egyetlen feldolgozás dala, O.V. Wright koncertjeinek egyik elmaradhatatlan tétele, a Blind, Crippled And Crazy, melyet az utóbbi időben a The Derek Trucks Band tett ismerté. A gondosan kidolgozott szerzemények a korábbi lemezein megismert kísérőzenészek által kerültek feljátszásra. Vendégmuzsikusként meghívásra került a megalakításának 40-edik évfordulóját ünneplő Motown Records stúdiózenésze, Johnny McGhee, akinek a gitárjátékát Marvin Gaye és Diana Ross hanganyagain is élvezhetjük.
Johnny Rawls egyenletesen magas színvonalú albumai számtalan elismerésben részesültek. Biztos vagyok abban, hogy az emlékezetes dalokat, szívből jövő szenvedélyes éneket és ragyogó hangszeres teljesítményeket tartalmazó friss korongja hasonló jókra számíthat.

Catfood Records, 2011

hoati


Peter Parcek 3: The Mathematics Of Love
2011-07-17


Peter Parcek egy olyan lélekkel teli, érzelmes, technikailag felkészült virtuóz gitáros, aki szélesre tárta zenei világának kapuját, akinek a rock-, a gypsy-jazz-, a country-, a folk- és a blues zenére egyaránt nyitott stílusa van.
A muzsikus zenei pályafutása a vietnami háború kitörésével egy időben kezdődött. A Middletown, Connecticutból származó, középiskolás éveit Londonban töltő zenész jelen volt a ’60-as évek brit blues robbanásakor és élőben láthatta Eric Clapton, Jeff Beck valamint Peter Green játékát. Életének ebben a szakaszában a sors azonban nem volt kegyes hozzá, munkavállalási engedély hiányában visszaküldték az Egyesült Államokba. Az ekkora már Peter Green fanatikussá váló fiatalember, a zenével továbbra sem hagyott fel, Skip James, Muddy Waters, Albert King, Jimi Hendrix, B.B. King, Albert Collins és Buddy Guy előadásait látogatta. Az első zenekara Boston’s Nine Below Zero volt, ennek a csapatnak köszönheti, hogy felfigyeltek rá, így játszhatott Pinetop Perkins albumain ill. a zongorista legenda turné együttesének a vezetője lett.
A The Mathematics Of Love címet viselő korongja az előadó második lemeze. „Az első albumom címe Evolution volt, de ez az album az igazi evolúció a számomra. Ez a legösszeszedettebb, érzelmileg legsokrétűbb művészi munkám, amit a saját nevem alatt készítettem.” – magyarázza a stílusát "soul guitar"-nak nevező Peter Parcek. A lemez a Showbiz Blues című Fleetwood Mac klasszikussal indul, ami rögtön megszabja az atmoszféráját. Csupa finom, érzékeny darabot hallhatunk, amiket messzire kerül a harsányság. A dalokat érzelmi energiákkal tölti fel a gitáros-énekes, olyan zenei világot teremtve, amiből nem hiányzik a mélység, a szívszorítás, a harmóniák, és az emelkedettség sem. A CD-n 7:3 arányban a feldolgozásnóták felé billen a mérleg, de a saját szerzemények is belesimulnak a többség adta hangütésbe. A hangszerelésre, a zenekari összjátékra, a zene minőségére nem lehet panasz, ezen felül Peter Parceknek szépen felépített szólói vannak. Magamutogatás nélküli gitárjátékával, olykor lágy és visszafogott, olykor erőteljes megszólalásával képes rá, hogy az aktuális lelkiállapotunkból kimozdítson.
Buddy Guy mondta egyszer neki: „Olyan rossz vagy, mint Eric Clapton” - úgy gondolom, a hallottak alapján hihetünk neki!

Redstar Entertainment, 2009

hcs


Donna Herula: The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk
2011-07-14


Bizony nehéz mosoly nélkül megállnom, amikor Donna Herula ez év januárjában megjelent második albumát a lejátszómba helyezem. Itt egy szép és intelligens hölgy, akit nem ragadtak el a futó trendek által felkapott műfajok és stílusirányzatok, hanem Robert Nighthawk slide-gitáros dalait részesíti előnyben. Robert Nighthawkról tudnunk kell, hogy a klasszikus bluesman archetípusa (szinte egész élete folyamán csavargott, gyilkosság vádjával is hírbe hozták, személyét jórészt rejtély fedi), egy olyan előadó, akinek a játéka nagyban befolyásolta Elmore James, Muddy Waters, B.B. King és Earl Hooker megszólalását is.
A tíz évesen először gitárt a kezébe fogó lányt a kezdetekben Johnny Winter, Rory Block, Eric Sardinas, Bob Brozman, Bonnie Raitt és John Hammond Jr. játéka inspirálta, majd fokozatosan felfedezte Son House, Robert Johnson, Muddy Waters zenéjét is. A chicagói Old Town School Of Folk Music intézményében eltöltött idő alatt folytatta a tradicionális blues zenék tanulmányozását, és megismerkedett olyan női előadók munkásságával is, mint Ma Rainey, Bessie Smith, Sippie Wallace és Memphis Minnie. 2009-ben fellépett Robert Nighthawk emlékére tartott centenáriumi megemlékezésen a Chicago Blues Festival-on, és az arkansasi Helenában tartott konferencián is.
Nem minden előzmény nélküli tehát az év elején megjelent The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk korong. Az anyag intellektuális felkészültségről, műfajismeretről tesz bizonyságot, és nem hiányzik a hiteles tolmácsoláshoz szükséges érzékeny, befogadó személyiség sem. A „mester” szerzeményei kiváló nyersanyagnak bizonyultak, amolyan újból megtalált, felfedezett hangok, dalok ezek. A zenészek nem rémültek meg a feladattól, felszabadultan, örömmel zenélnek, a gépies másolás és a maníros hangvétel csapdáit ügyesen elkerülve. Megszólalásuk úgy historizáló, hogy a mai fül számára is élvezhető. Nem csúcsosodnak itt ki érzelmi és dinamikai csúcspontok, inkább a kiegyensúlyozott, természetességében, egyszerűségében is gyönyörködtető hangvétel a jellemző.
Azt kell, hogy mondjam: le vagyok nyűgözve! Donna Herula és zenésztársai személyes ügyként vették kezükbe Robert Nighthawk örökségét, s az utolsó hangok lecsengése után, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elővegyem a korszak többi „klasszikus” előadójának a munkáit is.

DH Records, 2011

hcs


JP Soars: More Bees With Honey
2011-07-13


JP Soars tizenegy évesen kezdett el gitározni. Számos zenekarban megfordult a heavy metal és a rock műfaján belül, mígnem az érdeklődése a blues felé fordult. Muddy Waters, T-Bone Walker, Guitar Slim mellett Jessie Mae Hemphill és John Lowe játéka volt rá nagy hatással.
Az első lemeze 2008-ban Back Of My Mind címmel került kiadásra. A figyelemre méltó bemutatkozó albumát idén követte második CD-je, az időközben International Blues Challenge és Albert King Blues Guitar Award nyertes floridai muzsikusnak. A korongra a saját kompozíciók mellett Eddy Owens és Louisiana Red egy-egy szerzeménye került. Az elhangzó tételek mondanivalója nem túl mély, általában a nőkről, a párkapcsolatokról szólnak, mint azt oly sok blues dal esetében megtapasztalhattuk. Közülük három kedvencemet, az okos tempó váltásokat tartalmazó Hot Little Woman-t, a Chasin’ Whiskey A Whisky című lassú bluest, valamint JP Soars cigar-box gitár és Jason Ricci szájharmonika szólójával emlékezetessé tett Where’d You Last Night-ot emelném ki. A Blues Music Awards díjas Riccivel egyetemben még olyan zenészek segédkeztek a hanganyag feljátszásában, mint Terry Hanck, Sax Gordon és a néhai Robin Rogers.
Az utóbbi időben több International Blues Challenge finalista lemezét hallottam. Valamennyi korong, így JP Soars albuma is kifogástalan produkciót tartalmaz, cáfolatot adva a fanyalgóknak, akik a blues jövőjével kapcsolatban negatív véleményüket fogalmazták meg.

Soars High Productions, 2011

hoati


A blues sikere a Víz, Zene, Virág Fesztiválon!
2011-07-08


A blues hazai és nemzetközi sztárjai léptek fel Tatán 2011. június 24-e és 26-a között, a Víz, Zene, Virág Fesztivál keretein belül. A Mississippi Big Beat nagy sikerrel népszerűsíti hazánkban a műfajt, a kizárólag az ő nevükhöz fűződő nu blues irányzatot, szemmel láthatólag a közönség megelégedésére. Hangos tetszésnyilvánítás közepette élvezték a fesztiválra látogatók a trió big beatjeit, akik megtáncoltatták a jelenlévőket. Az Oláh Andor, Gál Csaba Boogie és Gyur alkotta Big Beat a jövőben is számos helyen koncertezik az országban és külföldön, érdemes hát odafigyelni rájuk!
A műfaj világsztárja, a Mungo Jerry a második napon, a Kastély Színpadon lépett fel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a zenekar megalakulása óta (negyvenegy éve) töretlenül, és folyamatosan örvendezteti meg hallgatóközönségét olyan dalokkal, mint az In The Summertime, a Baby Jump, a Lady Rose, vagy az Alright, Alright, Alright. Nem volt ez másképp itt sem. Az együttes négy taggal érkezett, a frontember Ray Dorset ének, gitár és szájharmonika előadása hatalmas lelkesedést váltott ki a közönségből, majd következtek egy-egy szóló erejéig a tehetségüket külön is megvillantva: Winnie Martin basszusgitáron, Mark David dobon és Toby Hounsham billentyűn. A Mungo Jerry két órás koncertje  bizonyára a hallójáratokat átjárva, lábakat megmozgatva, szájakat éneklésre kanyarítva maradandó élménnyé vált, a több mint hatezer főt számláló közönség számára! In the summertime when the weather is high, You can stretch right up and touch the sky. – ezt a Mungo Jerry-nek elhisszük.
A Jamboree Guru szervezésében hamarosan újból találkozhat a hazai közönség Ray Dorset csapatával. Ugyanezen produkciós iroda idén is összerakott egy nagyon színes műsort a Sziget Blues Színpadára. A részletekért mindenki kattintson a Jamboree Guru weboldalára.

Rudas Marianna


Grady Champion: Dreamin’
2011-07-06


Grady Champion egy szegény többgyermekes családban látta meg a napvilágot, ezért nagyon korán megtanulta, hogy mit jelent a kemény és fáradságos munka. Mielőtt elindította volna zenei karrierjét, szülei farmján dolgozott, de bokszolóként és DJ-ként is kipróbálta magát.
Már az 1998-ban megjelent debütáló lemezével (Goin Back Home) jelezte a nemzetközi blues színtéren, hogy igen, vele is komolyan számolni kell. Nem sokkal később nevét a jövő nagy reménységei, Shemekia Copeland és Shawn Pittman társaságában emlegették. Az igazi áttörést a 26. International Blues Challenge megnyerése hozta meg számára. Az énekes-szájharmonikás aktuális albuma rögzítésére Zac Harmon és zenekara segítségével került sor. Az ötödik hanganyaga a korábbi korongjai által kijelölt vonalat viszi tovább, a jól megszokott stílusjegyekkel: a tradicionális blues soul-lal és R & B-val keveredik. Kimagasló dalokból persze ezúttal sincs hiány, gondoljunk csak a My Rooster Is King, a Make That Monkey Jump és a Walk With Me Baby című tételekre. A csúcspontot mégis egy gyönyörű ballada, a Weight Of The World jelenti, melyhez videoklip is készült.
A precízen kidolgozott, tartalmas szórakozást ígérő kiadvány professzionális hangminőségben szólal meg. A Dreamin’ remekmű-gyanús, kiváló állomás egy viszonylag egyenletes karrierben, melyből egy dolog hiányzik, de az nagyon: egy magyarországi koncert.

GSM Music Group LLC, 2011

hoati


RB Stone: Lonesome Traveler's Blues
2011-07-04


Roland Bennett ’RB’ Stone meglehetősen változatos életet él. A coloradói muzsikus a középiskola befejezését követően menedzserként dolgozott, később csaknem mindenét eladva egy indián rezervátumba költözött. Nappal lovakkal foglalkozott, éjszaka gitározni tanult. Közel tíz év elteltével döntött úgy, hogy a mindennapjait a zenélésnek fogja szentelni.
Az első albumát egy barátja segítségével jelentette meg, majd megalakította saját lemezkiadóját (Wild Stallion Records), mely által hanganyagai Európába, Kanadába és Ausztráliába is eljutottak. A világ öt kontinensének 32 országába lépett fel, s lemezeiből 40000 példányt sikerült eladni. A gitáros-énekes zenéje számtalan gyökérből táplálkozik, amit a legutolsó, Lonesome Traveler's Blues című korongján is megtapasztalhatunk. Az elhangzó dalok a blues mellett a rock, a boogie woogie és a funky stílusjegyeit viselik magukon. A pályafutása során több díjjal jutalmazott RB Stone bariton hangja tökéletesen alkalmas az életről, a szerelemről, az összetört szívekről szóló szerzemények tolmácsolására. A kísérőzenészek közül a gitáros Glen Kuykendall önfeledt, mégis elegáns játékát emelném ki.
Miközben hallgatom ezt a minőségi muzsikát, újfent elgondolkodom, hogy a sok értéktelen produktum helyett, ami manapság megy a rádiókban, miért is nem kapnak nagyobb teret az ilyen felvételek.

Middle Mountain Music, 2011

hoati


The 44’s: Boogie Disease
2011-07-02


A dél-kaliforniai The 44’s nevű quartet 2007-ben alakult. Az együttes még ebben az évben negyedik helyezést ért el az International Blues Challenge-n. Az energikus előadásaiknak köszönhetően a Los Lobos 2008 évi turnéjának az előzenekara voltak, a rákövetkező esztendőben pedig B.B. King előtt léphettek fel a Doheny Blues Festival-on.
A Chicago bluest a vibráló rock and roll-lal kombináló formációt, az egyik fellépésüket követően Kid Ramos kereste meg, és felajánlotta segítségét bemutatkozó korongjuk elkészítéséhez. A tavalyi év során megjelent albumra két saját szerzemény, valamint Lester Butler, Willie Dixon, Chester Burnett, William Clarke, Willie Love és Kid Ramos dalai kerültek. Ez utóbbi muzsikus a produceri teendők mellett négy számban gitártudását is megvillantotta. A The 44’s képzett zenészekből áll, akik érezhetően élvezik azt, amit csinálnak. Közülük a szájharmonikás Tex Nakamura (War) és a basszusgitáros Mike Turturro (Lynwood Slim, Candye Kane) neves muzsikosok kísérőformációiban is megfordult.
A Boogie Disease jól megírt és profin összerakott lemez, nincs semmi túlbonyolítva rajta - a banda tagjai egyszerűen képtelenek voltak hibázni. Soha rosszabb debütáló anyagot!

Rip Cat Records, 2010

hoati


24Pesos: Busted Broken And Blue
2011-06-28


Aligha van örömtelibb dolog, amikor egy olyan zenekarral találkozunk, akik valami új, valami érdekes dolog létrehozásával próbálkoznak. Ilyen a londoni 24Pesos, akikről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nincs önálló karakterük.
Valamikor 2008 táján két angol zenész úgy érezte, ideje együttest alapítani. Az addig producerként és session zenészként dolgozó Julian Burdock és Silas Maitland hiába keresett jól, mégsem volt elégedett. A 24Pesos megalakulásakor célként fogalmazták meg maguknak, hogy legyenek szórakoztatóak, érdekesek és kihívóak.
A 2010-ben megjelent Busted Broken And Blue címet viselő album ékes bizonyítéka annak, hogy lehet a blues, a gospel, a soul, és a funk stílust a hip hoppal úgy keverni, hogy ezek szimbiózusa megvalósuljon, s egy új minőség legyen létrehozva. Eredetileg Neckbones And Gumbo munkacímet adták a lemeznek, majd ezt az angol politikai életben (is) jelen lévő korrupció, valamint a világméretű recesszió hatására változtatták meg. A CD 11 saját szerzemény hallható. A dalok jól kitaláltak, ügyesen kidolgozottak, egyszerűen, közvetlenül szólalnak meg, szólnak hozzánk. A csapat egyedisége a Maxwell Street és az In The Summertime végighallgatása után kétségbevonhatatlan, ráadásul a steliritás és a személytelenség is messze kerüli ezt a produkciót. Nem egy az elidegenedés jeleit mutató muzsika szólal meg itt, hanem inkább egy gyermeki látásmódot tükröző, dinamikus, tökösen rakendrollos zeneanyagot sikerült összerakniuk a muzsikusoknak.
A korong legnagyobb erénye, hogy képes szélesebb közönséghez szólni, de elsősorban mégis olyan fiataloknak ajánlanám ezt a lemezt, akik most ismerkednek a műfajjal.

Ougate Records, 2010

hcs


Kaye Bohler: Like A Flower
2011-06-21


Az amerikai Kaye Bohler karrierje kezdete óta megfordult hazája jelentős blues fesztiváljain, s beutazta a világot Japántól Alaszkáig. Fellépései során olyan nagyságokkal osztotta meg a színpadot, mint Johnnie Johnson, Magic Slim, Tommy Castro, Bozz Skaggs és Rod Piazza.
Az elmúlt évtized végén, hatévnyi várakozást követően jelent meg ez idáig utolsó lemeze Like A Flower címmel. A „fehér Tina Turner” címmel illetett Bohler a negyedik korongján, az előző hanganyagaihoz hasonlóan a blues, a soul és az R & B népszerűsítését tűzte zászlajára. A csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nótáit hallgatva Aretha Franklin, Gladys Knight, Tina Turner és Dinah Washington neve ugrik be. Az elhangzó dalok női szemen keresztül a világ jó és rossz oldalát mutatják be. Az igazán erőteljes, lélekkel teli, szépen kimunkált énekhanggal bíró Kaye Bohler a lemez rögzítéséhez többek között Robben Fordot, Tommy Castrot, Danny Caront, Garth Webbert és Nancy Wrightot hívta segítségül.
Ha szeretnél elmerülni a ’40-’70-es évek zenei világában, akkor a kaliforniai énekesnő Like A Flower című korongja ideális választás a számodra.

Magánkiadás, 2009

hoati


Hadden Sayers: Hard Dollar
2011-06-16


A texas-i születésű Hadden Sayers zenei pályafutását a 80-as évek végén kezdte. Eleinte az Antone’s Records „házi együttesében” muzsikált, később Lucky Petersonnal turnézott. Szóló karrierjét elindítva sorra jelentek meg albumai, s megközelítőleg évi 200 fellépése volt.
A felfelé ívelő pályája az új évezredben megtört: lemezkiadója tönkrement, koncertszervezője elhagyta, és elvesztette nagybátyját, a kísérőzenekarában doboló Rick Frye-t is. Az őt ért sokk hatására hátat fordított a zenének, és egy düledező dél-ohiói halászkunyhóba költözött. A talpraállásban lakótársa, a nyugdíjas kőműves Conrad McCorkle segítette. A közelmúltban kiadott visszatérő korongja repertoárjának összeállítása szimpatikus, ugyanis a gitáros-énekes vállalva a kockázatot, bátran támaszkodott önnön képességeire, így csakis saját nóták kerültek feljátszásra. Az alapvetően gitárközpontú album zenei spektruma meglehetősen széles, hisz a rockos Take Me Back To Texas-tól, az All I Want Is You című swamp rock balladán át az R & B alapú Flat Black Automobile-ig, különböző stílusú darabokat hallhatunk. A lemez sarokköve, a Ruthie Fosterrel előadott duett (Back To The Blues) az énekesnő frissen megjelentetett Live At Antone’s koncert CD/DVD-jén is megtalálható.
Hadden Sayers legújabb hanganyaga által ismét egy olyan korongot vehetünk a kezünkbe, amelyen a kivételes minőségű zene tökéletes előadással találkozik. Az ilyen felvételek, és a hozzá méltóan ízléses kiállítású digipack-ként kiadott albumok miatt érdemes még mindig CD-ket gyűjteni.

Blue Corn Records, 2011

hoati


Graná Louise: Gettin Kinda Rough!
2011-06-10


Mivel tud hódítani a gyengébbik nem? A lényével, a belső kisugárzásával, a testével, a tekintetével, a figyelmességével… és hát jelen estben a zenéjével is. Graná Louise egy olyan kemény, szenvedélyes nő, aki élvezi az élet minden cseppjét - legyen az édes vagy keserű, aki lenyűgöző sokoldalúságot mutat a muzsikájában, aki könnyedén eléri, hogy bizseregés fusson át az ember testén, hogy belehasítson a szívébe, amikor megszólal a hangja, egy olyan nő, aki olykor az erkölcstelen kiszólásoktól sem riad vissza, aki úgy gondolom, hogy nagyobb figyelmet érdemelne. Graná Louise egy viszonylag új szereplő Chicago zenés térképén.
Az első dolog amit észrevettem, amikor kezembe vettem az énekesnő Gettin Kinda Rough! CD-jét, egy nagy sárga matrica volt. A rajta található rövid figyelmeztetés a szexuális tartalmú szövegekre hívja fel a figyelmet. Megbotránkoztatóan pornográf kiszólások ennek ellenére nincsenek az albumon, inkább humorosan van megközelítve a testi szerelem témája. A korong anyaga két részre osztható: az első hét szám stúdióban készült, az ezt követő öt szerzemény élő felvétel. Az első résszel nincs gondom. Erős, energikus, sziporkázó, szellemes, az önismétlés csapdáit elkerülő produkciót hallhatunk. Áttetsző szövetű, kiérlelt muzsika szólal meg, amelyben a dinamika, a ritmika, a dallamok mind-mind a helyükön vannak. A második rész kis csalódással töltött el. Nem a zenei minőséggel van a bajom, hanem a választott számokkal, hisz ki ne hallotta volna már számtalanszor a Queen Bee, a Back Door Blues, a I Can’t Stand The Rain vagy a Hey Joe című szerzeményeket. Talán szerencsésebb lett volna itt a banalitást elkerülni. Az énekesnő a korong egészén nyugodtan számíthat zenésztársai partnerségére, hisz tökéletes társai Ők. A lemezanyag centrális darabjai a Learning How To Cheat On You és a Bang Bang Ba-Bang Bang Bang Bang! tételek.
Zárásként: azt nem állítom, hogy az egész lemez lenyűgözött, de azt igen, hogy az a bizonyos bizsergés és szívfájdalom megvolt, és ez éppen elég!

Delmark Records, 2011

hcs


King King: Take My Hand
2011-06-08


A glasgow-i The Nimmo Brothers a szigetország meghatározó blues formációi közé tartozik. A több mint egy évtizede működő banda névadói, Alan és Stevie Nimmo néhány éve úgy döntöttek, hogy külön-külön is kipróbálják magukat. Ez előbbi muzsikus megalakította a King King nevű zenekart, míg testvére Texas-ba utazott első szólóalbumát rögzíteni.
A quartett felállásban játszó King King lélegzetállító bemutatkozására a Monaghan Blues Festival-on került sor. Sikerüket jellemzi, hogy csakhamar olyan fesztiválokon léphettek fel, mint a Great British Rhythm And Blues Festival, az Edinburgh Jazz And Blues Festival és az Abertillery Festival. A debütáló Broken Heal című EP-jük 2008-ban jelent meg, melyet idén a Take My Hand követett. A 11 számos hanganyag dalainak több mint felét Alan Nimmo, és a basszusgitáros Lindsay Coulson szerezte, de hallhatóak John Hiatt, Eric Clapton – Robert Cray, Howlin' Wolf és Toussaint McCall szerzeményei is. Az elhangzó blues-rock stílusú, mérhetetlen életerőtől, energiától duzzadó nótákat a zenekar olyan elsöprő lendülettel és intenzitással adja elő, hogy előlük kitérni nem csak dőreség, de jószerivel reménytelen.
A King King a Take My Hand című lemezével megszilárdította jó hírnevét, s bebizonyította, hogy ma is lehet olyan színvonalú muzsikát létrehozni, mint közel ötven éve a brit blues boom idején.

Manhaton Records, 2011

hoati


Marcia Ball: Roadside Attractions
2011-06-01


New Orleans és környéke már hosszú idő óta a térség zenei életének a központja, egy olyan hely ahol az ott élő afro-amerikaiak, latin-amerikaiak és európaiak mind hozzáadtak valamit a gazdag zenei örökséghez. Számos jelentős zongoristát, billentyűst is magáénak tudhat a város, pl.: Professor Longhair, James Booker, Dr. John és Allen Toussaint. E zenei hagyományt gazdagítja a New Orleans-i zongorajátékot a boogie woogie-val, az országúti ritmusokkal és Texas soullal vegyítő Marcia Ball is.
Marcia Ball 1949-ben Texas-ban született egy olyan családban, ahol a hölgyek közül mindenki zongorán játszott. Ez a tény nagyban befolyásolta a későbbi sorsát, de a gyakori zongoraleckék mellett a legnagyobb hatással mégis Irma Thomas energikus, tüzes előadása volt rá. 1978-ban jelent meg a debütáló – country-rock jegyeket magán viselő - albuma a Capitol Records-nál. Az elkövetkező éveket úgy írhatnánk le, mint a saját hang megtalálásának az időszaka. A sikeres albumok ezekben az években sem maradtak el, miközben hat albumot készített a Rounder Records-nál. Újabb korszak kezdetét jelenti a 2001-es Alligator Records-hoz történő szerződése. Jobbnál jobb korongok és díjak jelzik Ball töretlen fejlődését.
Idén jelent meg a művésznő tizenkettedik - Roadside Attractions címet viselő - az eddigiek közül talán a legönéletrajzibb albuma. A lemez amolyan személyes napló: tele van országúti történetekkel, a turnébusz ablakából ellesett pillanatokkal. A dalok visszatükrözik az elmúlt negyven év tapasztalatait, betekintést engednek az úton eltöltött évekbe, kihangsúlyozva a szeretet és a család maradandó értékét. Marcia Ballnak érzelmes, kellemes stílusa van, vidám hangon, energikusan szólal meg. Természetes nyitottsággal, szokatlan könnyedséggel mesél. Zenésztársai ott, akkor és olyan hangsúllyal szerepelnek, ahogy ezt a zene szövete megkívánja, így minden adott a szárnyaláshoz. Varázslatos pillanatokat hoznak a Between Here And Kingdom Come, az I Heard It All, a Believing In Love és a The Party’s Still Going On című számok.
Marcia Ball egy magával ragadó, az élet örömeiről szóló albummal ajándékozott meg minket, élvezzük hát, ezeket a pillanatokat!

Alligator Records, 2011

hcs


Terry Quiett Band: Just My Luck
2011-05-27


Terry Quiett a zenei pályafutását szóló előadóként kezdte. A gitáros-énekes 2002 nyarán határozta el, hogy létrehozza első együttesét, melyet több különböző stílust képviselő formáció követett. Jelenlegi zenekarát, a Terry Quiett Band-et 2006-ban alakította meg.
A kansasi power trió az azóta eltelt időben beutazott 200000 mérföldet, s közel 300 fellépésen van túl. 2008-ban megnyerték a Wichita Blues Society-, majd két év múlva az Ozark Blues Challenge-et. A magánkiadásban megjelent debütáló lemezüket (Cut The Rope) idén követte a második hanganyaguk. A kizárólag saját szerzeményeket tartalmazó korongon a blues, a jazz és a southern rock keveréke hallható. A dalok többsége - egyedi megközelítésben - a nőkről és a szerelemről szól.  Kiemelkedő számok közé tartozik a jazz-es Work For It, az önéletrajzi ihletésű Fool's Gold, és a záró Close To You, melyben leginkább megtapasztalható, hogy micsoda erő és szenvedély lakozik Quiett hangjában. Az összeszokott ritmusszekció (Aaron Underwood - basszusgitár, Rodney Baker - dob) valamennyi tételben biztos alapot nyújt a zenekarvezető változatos és erőteljes gitárjátékához.
Az album produceri teendőit a Grammy-díjas Jim Gaines (Carlos Santana, Albert Collins, Luther Allison, stb.) látta el, akinek munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Terry Quiett Band a regionális ismertségből kilépve, megérdemelt nemzetközi hírnévre tegyen szert.

Lucky Bag Records, 2011

hoati


Brad Vickers & His Vestapolitans: Traveling Fool
2011-05-25


A new yorki Brad Vickers évtizedek óta szerves része a blues világ vérkeringésének. Turnézott többek között Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry és Rosco Gordon társaságában, de volt szerencséje szerepelni Pinetop Perkins Grammy-díjra jelölt albumain (Born In The Delta, Ladies Man) is.
A gitáros-énekes az új évezredben szólópályára lépett, a debütáló lemeze (Le Blues Hot) 2008-ban került kiadásra. Rá két évre készült el a Stuck With The Blues című korong, melyet a világ közel 250 rádióállomása játszott. Az idén piacra dobott Traveling Fool az elődei nyomdokán haladva a blues, a ragtime, a hill country breakdowns és a rock 'n' roll keverékét tartalmazza. A 15 számos CD-n saját szerzemények, társszerzővel (Margey Peters) írt dalok, valamint Sonny Terry, Tampa Red, J.B. Lenoir és Leroy Carr művei hallhatók. Vickers gitárjátéka nyers és letisztult, az énekhangja pedig Fats Dominot és Bill Monroe-t juttatja eszembe. A visszafogottan, de mérhetetlen energiával játszó zenekara, a Vestapolitans tagjai mellett Bobby Radcliff, V.D. King, és a hanganyag producere, Dave Gross is szerephez jutott.
Brad Vickers harmadik albuma jól átgondolt, egységes lemez, szórakoztató és szellemes dallamok gyűjteménye. A szerzőket és a muzsikusokat csakis a legnagyobb dicséret illeti!

ManHatTone Records, 2011

hoati


Various Artists: BlueSax! Live! Season 2008/09
2011-05-21


Déli szomszédunk, Horvátország blues előadói/zenekarai közül meglehetősen keveset ismerünk. Hazánkban leginkább Nebojsa Buhin és Tomislav Goluban munkásságáról hallottunk, pedig mellettük számtalan igényes zenét produkáló muzsikus létezik.
A fentieket támasztja alá a BlueSax! Live! Season 2008/09 címet viselő kiadvány. A zágrábi Sax! klub 2008/2009 évi szezonjának koncertjeiből került 40 formáció 40 dala kiválasztásra, a majdhogynem 175 percnyi hosszúságú tripla CD-re. A lemezek a Something Traditional, a Something Different és a Something New címkét kapták, így próbálták elosztani a különböző zenei világot képviselő felvételeket. Az első korong repertoárja az akusztikus bluestól, a jazz-blueson át a Fleetwood Mac ihlette blues-rockig terjed. Többekkel egyetemben Bob Dylan, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, a Rolling Stones és a Cream szerzeményeinek feldolgozásai kerültek a második albumra. A legérdekesebb talán a harmadik CD, mely 12 előadó saját, több esetben horvát nyelven előadott blues, blues-rock, etno-blues, folk és boogie stílusú kompozícióját tartalmazza. Az általam legjobbaknak vélt produkciókat a Nebo & The Downstrokes, az Ana B. & Torreadores, a Robert Johnson’s Backbone, Ivan Vragolovich és a Tomislav Goluban & LPFB adta.
A Drazen Buhin segítségével összeállított, kalandokban bővelkedő hanganyag egyszerre nyújt intellektuális és zsigeri élményt. „Over 2 1/2 Hours Of Good Music!” – szól a kiadvány szlogenje, s teljes mértékben igaza van.

Croatia Records / Spona / BlueStone, 2009

hoati


32. Blues Music Awards, avagy a Blues Oscar díjkiosztó gála Memphis-ben
2011-05-19


Évek óta tervezem, hogy elmegyek, de ugye nem olcsó a jegy és messze is van. Ez évben mégis úgy döntöttem, nem halogatom tovább, megrendelem a 125 dolláros jegyet és lefoglalom a szokásos, olcsó, no meg kellőképpen szagos hotelszobámat Memphis egyáltalán nem előkelő részen (előkelő rész amúgy is kevés van). Mivel Memphis jó 7 órányi autózásra van Atlantától, egy nappal előbb indulok, hogy egy nemrég nyílt Juke Jointot meglátogassak az alabamai Birminghamben. A Juke Joint tulajdonképpen nem más, mint egy „Hole In The Wall”, azaz „lyuk a falon” típusú élő zenés hely. Ilyen hely nagyon kevés van már az országban és mindig nagy öröm, ha egy magamfajta blues zenész bekukkanthat egy általában 100% afroamerikai zenészek és vendégek által látogatott viskóba. Igen viskó, nem több, de ez nem is a tisztaságról és a milliós berendezésről szól. Itt nincs engedély alkohol árusításra, konyhára meg élő zenére, így hirdetve sincsen. Mégis a beavatottak tudják a programot, és szép számmal látogatják a helyet nem másért, csak a zene szeretetéért. Itt is kell belepőt fizetni (ami megy a zenekarnak) és azért inni is muszáj pár pohárkával ugye. Közben a 200 kilós tulaj hölgy előtted rázza szekrény nagyságú fenekét, néha énekel pár sort és mosolyog. Két mosoly között azért mindig van egy jó szava hozzád és a többi vendéghez. Mintha házibuliban lennél. Nem kell ide nyakkendő meg vasalt ruha, senkit nem érdekel, hogy honnan jöttél, mit viselsz. Egy 20 év körüli, meglehetősen szegény külsejű feka srác „Boldog 70. születésnapot” képeslappal pénzt kéreget - mondván Ő ma 70 éves. Mindenki nevet, de még a Happy Birthday-t is elénekelik, a dollárok meg gyűlnek. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de szinte késsel lehet vágni a szeretetet. Talán ez a titka a napról napra, hétről hétre telt háznak?
Memphis. Délután 5 órakor lehet felvenni a jegyet. Autóval elmegyek a Convention Center mellett, már látom a villogó öltönyöket, csillogó magassarkúkat - jó, hogy farmerben jöttem, gondolom magamban. Legalább észrevesznek.
A 125 dolláros jegyért itt vacsorát ígérnek, de az italért fizetni kell. Aranyos kis sorjegyeket lehet venni - import sorjegy $6.50, amiért Heinekent lehet bevinni a szervezetbe.
A ceremónia hivatalosan 7 órakor kezdődik, de a földszinti előtérben 5-kor már a Blues zenei díjas Eden Brent nyitja az estet. Eden Brent egy fantasztikus énekesnő és zongorista Mississippiből. Én személy szerint kevés fehér énekesnőt szeretek, Ő az egyik, akit igen. Pici hölgyről van szó, kb. 150 centi, körülbelül ugyanennyi cigit szív és a bort is eléggé szereti. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy szerezze be nemrég megjelent lemezét (Ain’t Got No Troubles), ami az Album Of The Year kategóriában volt jelölve.
Következő fellépő a Chris O’ Leary Band. Jó előadást adtak pár technikai bakival, és egy ácsorgó (?) háttérénekesnővel. Chris egy tehetséges harmonikás-énekes és láthatóan az együttes tiszteli a főhőst. A Best New Artist kategória jelöltjeként szerepeltek a műsorban. A harmadik s egyben utolsó nyitó fellépő a Vincent Hayes Project, ha jól tudom Michigan államból. Fiatal gitáros-énekesről van szó, engem nagyon emlékeztet Anthony Gomezre, mind gitár, mind pedig öltözködés és hajviselet szempontjából. Bluesos, rockos gitárnyűvés ez, afroamerikai ritmus szekcióval és egy 20 év körüli orgonistával, aki állva nyúzza hangszerét, kitűnően kísér, és töltöget ahova kell. Ők is a Best New Artist kategóriában voltak jelölve.
7 óra, kezdődhet a buli. Mindenkit felszólítanak, hogy foglalja el a helyet a nagyteremben. A belépő kártyán megtalálom az asztalom számát (I5) és utolsónak el is foglalom a székem. Mint kiderült Reba Russell - Koko Taylor Award jelölt - mellett kaptam helyet.
Steve Miller egy jó 10 perces számot ad elő éppen, kitűnő hangzással. Ezt követően bemutatják az est házigazdáit és kezdetét veszi a káosz. A B.B. King’s Bluesville rádióból jól ismert hang arca Big Lou és az énekes Mickey Thomas vicces konferanszai még rendben is lennének, de a keverős srác túl sokat ihatott vagy keveset aludt, mert a milliós hangládákból idegesítő recsegés tódul felénk és a beszédek felét nem halljuk. Ez egész este on/off zajlik. Én ezt felháborítónak tartom. Közel 20 fellépő van a ceremónián és Steve Miller, valamint a később érkező Buddy Guy kivételével (akik saját technikust hoztak) az összes produkció botrányosan szólt. Janiva Magness kb. 3 percig énekelt anélkül, hogy azt bárki is hallotta volna. John Hammond akusztikus gitárjai úgy szóltak, mint valami olcsó ukulele és Denise LaSalle, 5 perc alatt berekedt, úgy kellett ordítania, hogy hallja magát. Lehetne még sorolni a bakikat, de felesleges. Szerintem egy ilyen fontos esten ez megengedhetetlen. Nem is beszélve arról, hogy a vendégek többsége - engem is beleértve - átlagosan $300 dollárt, azaz kb. 60.000 Ft-ot költ arra, hogy itt lehessen. Ennyi pénzért azért a keverős gyereket csak hátba vágnám egy lapáttal, vagy legalább udvariasan megkérnem, hogy hívjon segítséget, ha Ő nem érti, hogy melyik gombot kell megnyomni az adott pillanatban.
Az est egyébként az első 3 órában teljesen formálisan zajlik le. Fellépő, beszéd, díjátadás, beszéd, fellépő, fellépő, beszéd, fellépő, díjátadás a sorrend. A vacsorát követően - szerintem a rossz hangzás következményeként - egyre kevesebben figyelnek, elkezdődik az iszogatás, mindenki ki-be járkál, vagy asztalról asztalra koccint rég nem látott ismerősökkel. Ez körülbelül úgy néz ki, hogy a fekete terítős 10 fős asztalok kezdenek kiürülni, és Bob Margolintól Bob Corritore-ig mindenki sörért áll sorba. Ez azért egy kicsit vicces, valljuk be. Mindegy, ez a blues. A Blues Foundationnek valószínűleg nincs elég pénze a full gathering szervizt fizetni, így a vacsora után pincér Bye Bye So Long és még egy pohár vízért is sorba kell állni a kerekes söntésnél. Cerveza, por favor.
Körülbelül 9 óra körül úgy gondolom, hogy elmegyek aludni. Nem én vagyok az egyetlen, a susmorgás már elkezdődött a teremben. Szervezetlen beszédek, technikai bakik, unalmas előadások. Akkor sem volt nagy ováció, mikor Robert Johnson fiát és két unokáját, mint meglepetést mutattak be a színpadon. Rajtam kívül, talán pár ember, ha figyelt. Miért is? Az előtéri zenekarokat kivéve (Ők 30-40 perces előadást adtak) minden fellépő 2 számot játszik és valami oknál fogva az tuti, hogy az egyik egy shuffle. Délután 5 órától este 9-ig láttam kb. 10 fellépőt, ez 10 lassú bluest és ugyanannyi shuffle-t jelent, ami egy idő után kicsit aggasztó. Nem értem, hogy miért játssza mindenki ugyanazt a sémát.
Már a folyosón beszélgetek, mikor Buddy Guy lép a színpadra - shuffle-lassú blues műsorral. Na de kérem, ez azért más. Az első pillanattól kezdve Buddy Guy uralja a színpadot, leinti a zenekart. Nem 2000 watton őrjöng, hanem dinamikusan, izgalmasan felépítve vezényeli le számait, a közönséget is bevonva a játékba. Na erről beszélek! Buddy Guy 5 díjat vitt el ezen az estén, és ha lehet, még másik ötöt is adtam volna neki. Az Ő 5 perces produkciója nekem megérte az egész utazást és fejfájást. Ez az előadás ismét mosolyt csal az arcomra, megrendelem a következő sörömet és visszaülök az asztalomhoz. John Hammond következik a tőle megszokott profizmussal, de a már említett keverős miatt ez is nehezen hallható produkció volt - természetesen a shuffle itt sem maradt el. Mr. Hammond az év akusztikus előadója kategóriában volt jelölve, amit meg is nyert.
Janiva Magness rövid szoknyája jött ezután – a hangzás borzalom ugye, majd
Magic Slim fáradt shuffle-lassú blues produkciója ismét pakolásra kényszerít, pedig nagyon vártam a chicagói társaságot. Tudom, Ők is öregszenek és nyílván senki nem haragszik rájuk. Különben is ennyi idősen ki a franc képes 5-6 órát várni, hogy színpadra kerülhessen és még energia is maradjon benne. Slim egyébként az év tradicionális blues előadója kategóriában volt jelölt.
Már majdnem megint meggondoltam magam, mikor az ajtóhoz érve Lucky Peterson zongorás első száma 5 percre felfrissítette pilledő rákoskeresztúri agyamat, de a következő szám ismét egy shuffle, így a 62. shuffle ritmust megunva, kb. 11 óra körül udvariasan távozom.
Ne vegye senki ezt a beszámolót negatívumnak, az élmény így is nagy volt. Az összes fellépő és zenekar természetesen kitűnő volt, csak a rossz koncepció és hangzás unalmassá tette az estet. Nyilván szeretem én a shuffle-t, de más az, ha egy ilyen stílusú zenekart elmész megnézni (Anson Funderburgh szinte mást sem játszik, mégis egész nap hallgatnám). Az is más, ha 20 zenekar van jegyezve, szinte mind másfajta blues papíron, de mégis ugyanazt a sémát választják egy estére. Ez így persze csalódás. A nyitó három zenekar az előtérben sokkal jobb volt, mint bármelyik „nagy kutya” a fő ceremónián - tisztelet a már említett kivételeknek.
Kiemelném még az „újonc” Peter Parcek urat, valamint Rick Estrin produkcióit. Rick egy szólóharmonika számot adott elő, ami lenyűgöző volt. Egy eddig általam nem látott gitárost is megemlítenék, Kirk Fletchert. Fantasztikus blues gitározás folyik ott kérem. Tessék utána nézni!
A hétvége zárásaként hazafelé vezetve kis kitérőt tettem és meglátogattam Mississippi Fred McDowell sírját, Como, Mississippiben. Leültem a fűre és egy jó órát csak ültem a semmi közepén, bámultam Fred McDowell fényképét, mint egy kisgyerek a cukros zacskót. Én ezt a díjat viszem haza magammal.

A 32. Blues Music Awards fellépői, sorrend szerint:
Eden Brent, Chris O’Leary Band, The Vincent Hayes Project, Steve Miller Band, Bob Corritore, Willie Big Eyes Smith, Peter Parcek, Denise Lasalle, Reba Russel, Rick Estrin & Kirk Fletcher, The Mannish Boys, Buddy Guy, John Hammond, Janiva Magness, Magic Slim & Teardrops, Lucky Peterson, Eugene Bridges, Sonny Rhodes, Smokin’ Joe Kubek, Arthur Adams, Tad Robinson, Nighthawsk, Walter Trouth, Mitch Woods, Karen Lovely és Matt Hill.

Little G. Weevil


Roomful Of Blues: Hook, Line & Sinker
2011-05-17


A Roomful Of Blues egy márkanév, egy intézmény, az Egyesült Államok zenei kincsei közül az a zenekar, amely az eltelt 44 évben a többszöri tagcseréket követően is sikeresen megtartotta önazonosságát. A csapatot 1967-ben alapította Duke Robbilard gitáros és Al Copley zongorista. A kezdeti években blues-rockot játszottak, majd 1970-ben Greg Piccolo (tenorszaxofon), Rich Lataille (alt- és tenorszaxofon) és John Rossi (dob) csatlakozásával stílus váltottak, a jump blues felé mozdultak el. Az elmúlt évtizedek során több mint ötven muzsikus fordult meg a bandában, többek között olyan nevek, mint: Ronnie Earl, Ron Levy, Lou Ann Barton, Sugar Ray Norcia és Curtis Salgado.
A banda alig két hónappal új énekese Phil Pemberton érkezése után készítette el a legújabb, Hook, Line & Sinker címet viselő albumát. A korábbiakhoz hasonlóan ezen a korongon is túlsúlyban vannak a derűsebb, táncolhatóbb darabok, mindemellett a témaválasztásban igyekeztek változatos tételtípusokat, hangulatokat is elővezetni. A 12 gondosan kiválasztott szám között találhatunk Little Richard, Dave Bartholomew, Amos Milburn, Clarence "Gatemouth" Brown és Floyd Dixon szerzeményt. A CD-n muzsikáló zenészek közül Rick Lataille a legrégebbi zenekartag, de mellette ki kell emelni a Chris Wachon energikus, tüzes gitárjátékát valamint Phil Pemberton több oktáv-szintet is „bejáró” énekét. A nagyszámú zenészgárda végig együtt mozog, tökéletesen interpretálja a darabokat. Hangzásukban, zenei világukban napjainkban ugyanúgy tetten érhető a Kansas City stílus, a Chicago blues, a jump blues, mint a swing vagy akár a New Orleans-i behatások. A lemez megszólalása vonzó, differenciált, fényekkel, árnyékokkal teli.
A Roomful Of Blues bebizonyította, hogy erősebbek mint valaha, s sikerült ismét egy professzionális munkával előrukkolniuk.

Alligator Records, 2011

hcs