Kritika
A zene, ami tűzbe hozta Győrt
2014-12-18
Az esős, barátságtalan idő sem volt képes megakadályozni, hogy december 4-e és 6-a között három teljes estén át lángoljanak a zongorák a 7. Boogiefeszten Győrben.Ismét világsztárokkal töltötte meg a „találkozások városát”, az ifjú, ám annál elismertebb boogie woogie zongorista, Dániel Balázs. Az elmúlt években egyre növekvő érdeklődésnek hála idén még több alkalommal merülhettünk alá a boogie vérpezsdítő dallamainak világába.
Már a csütörtöki Árkádban adott nyitókoncerten is pillanatok alatt szikrázni kezdett a levegő. A két vendégzongorista, a gitáron és szájharmonikán ugyancsak kitűnően játszó Edwin Kimmler és a virtuóz Chase Garrett is megcsillogtatta tehetségét Dániel Balázzsal és zenekarával együtt. A hangulat, már az első ütemek felhangzását követően is fergeteges volt, ami az idő múlásával csak fokozódott, ahogy egyre többen csatlakoztak a nézősereghez.
A közönség összetétele csakúgy, mint az első napon, a nagykoncerteken is igen csak változatos volt, mutatva, hogy a boogie zene minden korosztályt képes megmozgatni. A rendezvény népszerűségét mi sem tükrözi jobban, hogy az idén a szokásos egy helyett, két, különböző programú, teltházas előadást adtak a Richter Teremben, ahova még plusz székeket is be kellett helyezni, hogy a lehető legtöbb érdeklődőnek jusson hely.
Nem csupán egyetlen műfajjal ismerkedhettünk meg a tüzes előadások alatt. A blues, a swing és a dixieland világába is elkalauzolták a hallgatóságot. Nem számított, hogy veterán rajongóról, vagy első ízben a boogie világába csöppenő nézőről volt szó, mindenki találhatott magának legalább egy olyan dalt, amit igazán magáénak érezhetett.
A méltán népszerű előadók nem pusztán zenei képességeikkel varázsolták el hallgatóságukat, hanem humorukat is megcsillogtatták, valamint közös énekléssel, tapsolással, és az ahhoz szükséges bemelegítő ujjgyakorlatokkal emelték az est hangulatát.
S hogy ne csak a fület, de a szemet is elkápráztassák, felléptek Svédországból és Lengyelországból érkező, a világ élvonalába tartozó táncospárok, akik színpadi produkciójuk mellett, még a kezdő és kevésbé kezdő boogie woogie táncosoknak is segítettek csiszolni a tudásukat az El Pasóban rendezett Boogie Workshopokon. És akinek még a nagykoncertek után is benne volt a boogie a lábában, azok, szintén az El Paso Tánc és Rendezvény Centrumban találkozhattak az összes fellépővel, két Boogie Afterpartyn.
Reméljük, hogy ez a tűz, ami ebben a pár napban Győrbe költözött sosem fog kihunyni, és még hosszú éveken át mozgatja meg a helybelieket és az idelátogatókat egyaránt.
Szöveg: Dániel Viktória, fotó: NoKo Fotó
Gary Clark Jr.: Live
2014-12-08
A '84-es születésű Gary Clark Jr. a Texas állambeli Austinban nőtt fel. Családjában mindenki bolondult a zenéért, így nem meglepő, hogy hamar a gitár bűvkörébe került. Tinédzserként kis szórakozóhelyeken lépett fel, majd eljutott a város híres Antone’s klubjába, ahonnan oly sok texasi gitáros fenomén indult el a világhír felé. A Rolling Stone magazin 2011-ben a „legjobb ifjú tehetségnek” nevezte, aki időközben a legnagyobbakkal játszhatott együtt: a Fehér Házban a Red, White And Blues rendezvényen B.B. Kinggel és Buddy Guy-jal, Jaggerékkel a Rolling Stones ötvenedik évfordulós turnéján, de többször fellépett már a Crossroads Guitar Fesztiválon is. Első két albuma, a 2004-es 110 és a 2008-as Worry No More egy kis kiadónál jött ki, a 2012-es Blak And Blu azonban már egy nagy lemezcégnél, a Warner Bros.-nál jelent meg. „Olyan albumot akartam felvenni, amin többféle hanggal is kísérletezek, hiszen semmiképpen sem akartam, hogy egyetlen műfajra hagyatkozzak, akkor is, ha az a blues.” – nyilatkozta a Billboardnak a bluest, blues-rockot, hard rockot, soult és funkot elegyítő hanganyagról. Az ősszel megjelent Live című dupla koncertalbum az utolsó, tizennyolc hónapig tartó turnéja során került rögzítésre. A pazar kivitelű, egyéni ízű lemez gerincét a művészi borítójú Blak And Blu dalai adják. Az elhangzó nóták egyenletesen magas színvonalúak, Gary Clark Jr. és zenésztársai csípőből, tízpontosan hozták a tőlük elvártakat.Warner Bros. Records / Magneoton, 2014
hoati
Georgiai blues slágerek az Akváriumban
2014-11-02
Az eredetileg a Nagy Hallba szervezett buli hallgatóit a közönségbarát módon átalakított, profin üzemeltetett Akvárium klubban végül is a Kis Hallba terelték be a szervezők a neves amerikai bluesman, a többszörös Grammy-díjas Robert Cray koncertjére múlt héten szombat este. Jól tették, hiszen így elmondhatjuk: telt ház előtt játszottak a fiúk.
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkétütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a Strong Persuadert, a Right Next Door (Because Of Me)-t, a Twenty-t, vagy a műsorzáró Time Makes Two-t. Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg emlékezetes billentyűjátékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.
Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkétütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a Strong Persuadert, a Right Next Door (Because Of Me)-t, a Twenty-t, vagy a műsorzáró Time Makes Two-t. Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg emlékezetes billentyűjátékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Robert Plant: lullaby and... The Ceaseless Roar
2014-10-29
Robert Plantet, a Led Zeppelin frontemberét nem kell bemutatni senkinek, hiszen a korszakalkotó, egész világ ízlését meghatározó, vérbeli rock zenekart mindenki ismeri. Az aranytorkú énekes 1982 óta készít szólólemezeket, amelyek közül a Pictures At Eleven, a Dreamland és a Mighty ReArranger kiállta az idők próbáját. Négy évvel legutóbbi, hazájának eladási listáján a harmadik helyre felért Band Of Joy után idén ősszel jelentette meg szólópályája tizedik hanganyagát. Ahogy azt Plant több helyen is lenyilatkozta, a lullaby and... The Ceaseless Roar valószínűleg az utolsó munkája, a zenei pályájának vége. A régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő együttesével, a Sensational Space Shiftersszel rögzített albumon tizenegy dalt találunk, ebből kilenc saját szerzemény, a maradék kettő, a Little Maggie és a Poor Howard pedig átirat. Az életről, szerelemről, kihagyott lehetőségekről, a többségében talán már elfeledett szeretőkről és barátokról szóló dalok a „fogyasztói” elvárásokkal dacolva sokszínűek, a rock, folk, klasszikus blues, mi több az elektronikus zene elemei szövik át őket. A lullaby and... The Ceaseless Roar nem korszakalkotó lemez, de hiteles, bármilyen aspektusból vesszük górcső alá, teljesen világos, hogy hűen képviseli a Robert Plant által fontosnak tartott törvényszerű változást.Nonesuch Records / Warner Music, Magneoton, 2014
hoati
Crosby, Stills, Nash & Young: CSNY 1974
2014-10-21
A Crosby, Stills & Nash 1968-ban jött létre a rocktörténelem egyik első supergroupjaként. A triót alkotó zenészek mindegyike jelentős, de különböző okok miatt kifáradt együttesből érkezett. Bemutatkozó lemezük a megalakulásukat követő évben jelent meg. A banda nevét viselő album többszörös platinalemez lett, évekkel később bónuszokkal kiegészítve újra megjelentették. Neil Young az 1966 és ’68 között működő Buffalo Springfieldben szerzett tapasztalatokkal, két szólóalbummal a háta mögött, 1969 nyarán csatlakozott a három nagynevű gitáros-énekes alkotta csapathoz. A woodstocki fesztiválon kirobbanó sikert aratott Crosby, Stills, Nash & Young 1970-ben készítette el a Déja Vu című lemezt, amely felkerült a Rolling Stone magazin minden idők ötszáz legkiemelkedőbb albumának listájára. A zenekar második stúdiólemeze a ’70-es évek elején a folyamatos belső ellentétek végett nem jött létre, azonban Elliot Roberts és Bill Graham nyomására 1974-ben harmincállomásos, bruttó tizenegy millió dolláros bevételt hozó stadionturnén vettek részt. A turné negyven éves évfordulója alkalmából Joel Bernstein és Graham Nash úgy döntött, hogy azon koncert felvételekből, amiket rögzítettek, válogatás albumot állítanak össze. A CSNY 1974 címet viselő anyag egylemezes változatban, valamint extra kiadásban is megjelent. A szimpla album tizenhat szerzeményt tartalmaz, köztük olyan örökérvényű dalokat, mint a Wooden Ships, a Helpless, a Suite: Judy Blue Eyes, a Chicago, vagy a komoly politikai hatással bíró Ohiót, ami négy fiatalnak állított emléket, akiket egy vietnámi háborúellenes tiltakozáson gyilkoltak meg. A megalakulását követő években a Beatleséhez hasonló népszerűségű banda folk-rock, country-rock jellegű számai a mai rockhoz képest avittnak tűnhetnek, de nem lennék meglepve, ha a koncertlemez hatására a felvételek idején csúcsformában lévő együttest az idősebb generációkon kívül sok fiatal is megszeretné.Magneoton / Warner Music, 2014
hoati
Ady - Hobo: A föltámadás szomorúsága
2014-10-14
Földes László Hobo az elmúlt évtizedekben szívesen keverte a zenét az irodalommal, biztos kézzel választva ki azokat az ikonikus alakokat, akik illeszkednek az ő előadásmódjához, akiknek az életműve valahol rokon az övével. József Attila, Faludy György, Pilinszky János – főként ők voltak a magyar irodalomból azok, akiknek munkásságát feldolgozta. A közelmúltban Vidnyánszky Attilával közösen határozták el, hogy a Nemzeti Színházban csinálnak egy Ady-estet. Erre készülve gyűjtöttek össze kilencven verset, ebből lett harmincöt, illetve harmincegy, ami az előadásban, illetve A föltámadás szomorúsága című lemezen hallható. A költemények jó részét maga Hobo választotta ki, de segítségére volt Jász Attila költő, valamint a Nemzeti Színház igazgatója is. A lemez ívét a haza, a szerelem, a számvetés és az elmúlás adja, ezeknek megfelelően vannak énekelt versek, zenei aláfestéssel elmondott versek, és vannak zene nélkül szavalt költemények. A zenei részt Fekete-Kovács Kornél vállalta magára, aki leginkább jazz vonalon ismert, így nem meglepő, hogy az itt hallható szerzemények sokkal inkább tartoznak a jazz területére, mint a blueséra. A fúvós hangszerek mellett billentyűn is játszó muzsikus a feladatot tökéletesen megoldotta, hiszen a zene sosem vonja el a figyelmet a versekről, soha nem tolakszik Földes László versmondása elé, de nagyszerűen kiegészíti mind hangulatában, mind ritmusában azokat. Az igényes kivitelű lemezt hallgatva rádöbbenünk, hogy mennyire frissek Ady költeményei, mennyire érezte a magyar valóságot, ami sajnos mit sem változott az elmúlt száz év alatt.GrundRecords, 2014
hoati
Paul Karapiperis: One Sin In Seven Parts
2014-09-19
A Small Blues Trap az utóbbi évek legjobb görög blues együttesei közé sorolandó. Az éppen egy évtizede alakult ötlemezes formáció frontembere Paul Karapiperis, aki 2009 óta szólóalbumokat is készít. A multiintsrumentalista zenész a Fifteen Raindrops In An Ocean Of Blues Tales és a Somethin’ Like Blues Or Haunted Ballads után idén nyáron jelentette meg harmadik hanganyagát. A csupán digitálisan kiadott, váratlan zenei fordulatokban gazdag One Sin In Seven Parts valójában egy konceptalbum, amely hét részből áll. A sötét, misztikus hangulatú, a delta blues, brit pszichedelikus blues és a latin zene jegyeit magukon viselő dalok csak sokadik hallgatás után fedik fel értékeiket. A nyitó Welcome boy című számban a blues zenében jóformán alig használt hangszerekkel, cimbalommal, metallofonnal és baglamasszal találkozunk. Karapiperis hangja mogorva, gyakran Tom Waits összetéveszthetetlen, Bourbon whiskeyben és cigarettafüstben áztatott orgánumára emlékeztet. Az alig harmincpercnyi lemez feljátszásában több vendégmuzsikus, így Paul malesinai székhelyű együttesének két tagja, Panagiotis Daras gitáros és Lefteris Bessios basszusgitáros is segédkezett.Szerzői kiadás, 2014
hoati
Asylum Street Spankers: The Last Laugh
2014-09-09
Az Asylum Street Spankers 1994-ben Texas államban, a Llano folyó mentén található Dabbs Hotelban, egy partit követően alakult meg. A fennállása alatt számtalan tagcserén átesett zenekart túlnyomórészt színészek alkották, akik több hangszeren is tudtak játszani. Legtöbb koncertjüket erősítő nélkül, akusztikus hangszerekkel adták, színpadi fellépéseiket fokozott teatralitás jellemezte. Játszottak klubokban, színházakban és fesztiválokon, szerte az Egyesült Államokban, de rendszeresen turnéztak Európában és Japánban is. Az együttes tagjai 2011 tavaszán úgy határoztak, hogy feloszlanak, három utolsó fellépésüket Austinban tartották. A három különböző műsor rögzítésre került, majd a legemlékezetesebb pillanatokat idén lemezen megjelentették. A The Last Laugh című hanganyag egy tradicionális gospel darab, a Didn’t It Rain a capella változatával indul. A továbbiakban a country, blues, jazz és szving műfajok elemeit magába olvasztó, helyenként a punk-rock szellemiségét is magukon viselő, az Asylum Street Spankers által lemezre még nem játszott dalok következnek. Az ének magával ragadó, a hangszeres játék vérprofi, a zenei megoldások ötletesek, nem véletlenül aposztrofálta „nemzeti kincsként” a zenekart a Jazz Review. A rajongóknak már biztos, hogy birtokában van a lemez, azoknak pedig, akik csak most ismerik meg az együttest, kiváló belépő az Asylum Street Spankers terjedelmes diszkográfiájának megismeréséhez.Yellow Dog Records, 2014
hoati
Dave Specter: Message In Blue
2014-09-02
Dave Specter a ’90-es évek eleje óta készít lemezeket a blues és jazz albumairól ismert, létrehozásának hatvanadik évfordulóját tavaly ünneplő Delmark Records részére. Pályafutásának tizedik szólóalbuma, a Message In Blue tizenhárom felvételt, köztük hét instrumentális szerzeményt tartalmaz. Mivel a zenész családba született Specter nem énekel, ezért lemezeire vendégénekeseket szokott meghívni. Albumain szerepelt már Barkin’ Bill Smith, Lynwood Slim és Lenny Lynn, de legtöbbet talán Tad Robinsonnal dolgozott együtt. Aktuális anyagán a soul legenda, Otis Clay, és a multiinstrumentalista Brother John Kattke hangja három-három számban hallható. A Kattke által felénekelt Chicago Style című szerzemény a szeles város legjelentősebb blues zenészeiről emlékezik meg, így nem lennék meglepve, ha csakhamar ez a dal Chicago új blues himnusza lenne. A CD rögzítésére a Willie Henderson & The Chicago Horns, és az utóbbi évek egyik legkeresettebb szájharmonikása, Bob Corritore is meghívásra került. Dave Specter gitárjátéka lendületes és telt, érződik, hogy az ötvenes éveiben járó muzsikusra nagy hatással voltak a Chicago blues legendás húrnyüvői mellett jazz gitárosok, Kenny Burrell és Wes Montgomery is. Aki ritkán vásárol lemezt, vagy egyszerűen csak biztosra akar menni, annak tökéletes választás ez az album.Delmark Records, 2014
hoati
Colombre Band: Húsevő
2014-07-29
A győri zenekar briliáns első lemezét még a Rockinform olvasóinak volt alkalmam bemutatni, sőt a „hozzá tartozó” interjú is a lapba készült. Időszerű tehát a Blues vanon jelenésük, hiszen immár elkészült a második Colombre CD! És hogy mi történt, mi tartott nekem ilyen sokáig, lévén a megjelenése nem tegnapi?Alighanem az a helyzet kulcsa, hogy ezúttal cserben hagyott az érzékelő képességem! Valójában a címadó dal legkevésbé sem fantáziátlan, ám (finoman szólva betegesen vonzó) horrorisztikus klipje riasztott vissza a komplett lemezanyagtól, holott nyilván a képek alatt is ugyanez a zene szólt, a videó mégis másként hatott rám, mint a CD verzió, amelynek hallgatása közben kizárólag a muzsikára koncentrálhatok.
Azaz: majdnem! Mert a Húsevő igenis kiköveteli magának, hogy ne háttérzeneként fogyasszuk! (Ismerkedésképp megpróbáltam. Eredmény: a Colombre Band teljesen elvonta a figyelmemet a pillanatnyi „főtevékenységemről”.) Az ok a szöveg egyes sajátos képeiben, fordulataiban keresendő, amelyeket „menet közben” akaratlanul is muszáj minimum át-, netán végig gondolnunk. Sorok vagy félsorok, amelyek engem különösen megfogtak: „élvezd, ahogy a szívem áthatol a golyón”, „sosem vagy itt, hogy kidobjalak” (mindkettő a Hamu a hamuhoz című számból), „Kurva nagy tepsi, egybesülnek az állatok/annyira jó lesz ez az Európai Egyesült Államok” (Morális kielégülés), „unom a percet, ami évek óta tart” (Meglopott tolvaj), „a lélekbúvár megint csak egysejtűnek tekint” (Ébredés előtt), stb. (Az idézetek a gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró Váray László leleményei.) Mindez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volna és nem több, hiszen összességében mindegyik dalra érdemes ráfülelni.
Azzal együtt, hogy a legkevésbé sem vidám nótákkal teli a Húsevő, sőt. Szakítás, borongások, gyötrések, apró lélek-gyilkosságok, kilátástalanság, szóval: korunk vérbeli (underground blues, vagy milyen stílusú) zenéje ez, kérem! A lemezfelvétel óta átalakult banda remek zenei és előadói teljesítményt nyújt. A címadó szerzeményben a Djabe egyik alapembere, Kovács Zoltán „KO” hideg, fémes hang(ulat)ú billentyűs játéka több mint figyelemre méltó. Kiemelni azonban egyetlen dalt sem tudok, amelyiket úgy, ahogy van, el tudnék tenni magamnak télire: amelyik egy az egyben, tökéletesen eltalált lenne. Igaz, „töltelékszámot” sem vélek felfedezni, amelyik nem érdemelte volna meg, hogy lemezre kerüljön.
Erősnek, ám kísérletezőnek, útkeresőnek gondolom ezt az anyagot. A jövőre nézve – véleményem szerint - a mostani átlagnál erősebb blues és a fajsúlyos szövegek kombinációja lehet a nyerő, amelyhez itt a Meglopott tolvaj és az Ébredés előtt áll talán legközelebb. Meglesz-e vajon? Már csak ezért is kíváncsi vagyok a folytatásra!
Gryllus, 2013
olasz
Micke Björklöf & Blue Strip: After The Flood
2014-07-25
A paksi Gastroblues Fesztivál és a finn Puistoblues Fesztivál együttműködésének köszönhetően számos formáció érkezett már az ezer tó országából a Duna-parti városba. Közéjük tartozik a hazánkban épp tíz esztendeje járt Micke Björklöf & Blue Strip is, amely hat év kihagyás után, tavaly jelentette meg ötödik lemezét. Az After The Flood az eddigi legambiciózusabb albumuk: a felvételek a jazz szülővárosában, New Orleansban, a híres Piety Street Stúdióban kerültek rögzítésre, a produceri feladatokat pedig az a Mark Bingham látta el, aki eddigi pályafutása során olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Dr. John, Allen Toussaint, John Mooney, Tab Benoit és John Scofield. A megszokottakhoz képest sötétebb hangulatú dalok többségét Európa legjobb slide-gitárosai közé sorolt, a Southpaw Steel 'n' Twang nevű instrumentális trióban is játszó Ville Leppanen jegyzi. A blues-rock, a New Orleans-i soul és az R & B elemeit magába olvasztó szerzeményekben Micke Björklöf és zenekarának tagjai gyakorlatilag minden eddig ismert erényüket felsorakoztatják: színgazdag játék, biztos tempóérzék és hangszerkezelés, tökéletes összhang és egymás iránti tolerancia. A több mint tizenöt éve változatlan felállással működő együttes New Orleansban tett látogatásáról, a lemezfelvételről a díjnyertes Aaron Walker rendezésében dokumentumfilm készült, ami a legismertebb videomegosztó portálon tekinthető meg.Hokahey! Records, 2013
hoati
Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (II. rész)
2014-07-19
A szombati program is már délután elkezdődött, Éles Gábor triója volt az első banda a fellépők sorában. Kőkemény zenéjük a progresszív zene, a jazz, a blues és a soul ötvözete. Angol nyelven megírt, melankolikus hangulatú saját számokat adtak elő főleg, melyeket cover felvételek követtek, így néhány Jimi Hendrix is, mint a Woodoo Chile, vagy az alaposan átfogalmazott Purple Haze. A popularitás oltárán semmit sem áldozó zenekarvezető, aki nemcsak kitűnően felkészült gitáros, jó torkú és hangtónusú énekes, hanem zeneszerző-szövegíró is, a puritán trió formációban, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos személyében megbízható, a hazai zenei élvonalhoz tartozó muzsikustársakra lelt.
Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte. A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.
Időben, - sőt, várniuk is kellett a zenészeknek - folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra. Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros, nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót. Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár, sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.
Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel. Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a boogie-kra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.
Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak. Mindenesetre velük a koncert, így is parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte. A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.Időben, - sőt, várniuk is kellett a zenészeknek - folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra. Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros, nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót. Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár, sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel. Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a boogie-kra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak. Mindenesetre velük a koncert, így is parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Cathy Lemons: Black Crow
2014-07-16
A Wisconsin államból származó, hosszú ideig Dallasban, a ’80-as évek közepe óta San Franciscóban élő Cathy Lemons harmadik lemezét idén tavasszal jelentette meg. A Black Crow című albumot a 2010-ben kiadott, a veterán basszusgitárossal, Johnny Ace-szel készített CD-hez (Lemonace) hasonlóan, Little G Weevil utolsó hanganyagát is gondozó lemezcég, a VizzTone Label Group dobta piacra. Az albumon tíz felvételt talál a hallgató: hat az énekesnő nevéhez fűződik, mellettük Kim Wilson, Earl King, James Brown, és a hazánkban kevésbé ismert country előadó, a jelenleg szólóban zenélő Kieran Kane egy-egy dala került még rögzítésre. Cathy Lemons eddigi pályafutása során olyan nagyságok oldalán játszott, mint John Lee Hooker, Stevie Ray Vaughan, Anson Funderburgh, Tommy Castro és Mark Hummell, így nem meglepő, hogy a remek nótákat tartalmazó, mesterien szerkesztett, mély érzelmek kiváltására alkalmas lemez elkészültében a műfaj krémjéhez tartozó vendégzenészek, Doug James, Volker Strifler és Kid Andersen is segédkeztek.VizzTone Label Group, 2014
hoati
Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)
2014-07-14
Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.
Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et. Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.
Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes. A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.
A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt. A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain, Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.
Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.
Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et. Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes. A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt. A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain, Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
The Black Keys: Turn Blue
2014-07-11
A Black Keys sikere 2008-ban az Attack & Release című lemez megjelenésével kezdődött: ezt az albumot már igazi producer, a jónevű Danger Mouse gondozta, a lemez rendes stúdióban készült, amik azt eredményezték, hogy az amerikai albumlista első húsz helyezettje közé került, sőt, a Rolling Stone magazin az év legjobbjai közé választotta. A Dan Auerbach gitáros-énekes és Patrick Carney dobos alkotta duó következő két lemeze, a Brothers és az El Camino aztán világsztár státuszba röpítette az ohiói Akronból származó párost.Nyolcadik stúdióalbumukat, a májusban piacra került Turn Blue-t komoly várakozások előzték meg, hiszen ez a lemez már nem egy reményteljes, feltörekvő zenekaré, hanem egy olyan együttesé, amelynek meg kell mutatnia, hogy a siker nem véletlenül csúszott be.
A fiúkat az új hanganyagnál ismét Danger Mouse segítette, aki részt vállalt a dalok megírásában, a szintiszólamok feljátszásában is. A blues-rocktól szinte teljes eltávolodást hozó album melankolikusabb, sötétebb az elődjeinél, ami ha tudjuk, hogy Auerbach a közelmúltban elvált feleségétől, a gyerekláthatás elhúzódó pere pedig nyilvános élveboncolássá vált, cseppet sem meglepő. A lemez jó pár slágert tartalmaz, gondoljunk csak a Weight Of Love, az In Time, a Bullet In The Brain című szerzeményekre, a tetőpontot mégis a már kislemezként is kiadott, tévéprédikátoros klippel felhevített Fever jelenti.
A 2013 nyarán rögzített Turn Blue kiváló hanganyag, bár a Black Keys három éve megjelent, eddigi legjobb lemezének tartott El Camino szintjét azért nem éri el, de arra mindenképpen képes, hogy a zenekar emelkedő csillagát egy kicsit még feljebb tornássza. Ez abból is látszik, hogy az album kiadása után a Billboard 200-as lemezeladási listájának élére ugrott, míg az El Camino korábban csak a második helyig tudta felküzdeni magát.
Nonesuch Records / Magneoton, 2014
hoati
Southpaw Steel 'n' Twang: Hale's Pleasure Railway
2014-07-06
Számtalan balkezes gitárost találunk a blues- és a rockzenei világban, közülük Albert King, Jimi Hendrix, Tommy Iommi és Kurt Cobain neve talán mindenki számára ismerősen cseng. A gitáron balkézzel játszók táborát erősíti a hazánkban szinte teljesen ismeretlen, ám az északi országokban komoly elismertségnek örvendő finn Ville Leppanen. Jómagam Micke Björklöffel való közös munkái révén ismertem meg a Lefty becenévre hallgató muzsikust, aki JP Mönkkönennel (basszusgitár) és Tero Mikkonennel (dob) karöltve 2010-ben Southpaw Steel 'n' Twang néven zenekart hozott létre. A trió bemutatkozó lemezén található dalok a blues, jazz és a bluegrass elemeit viselik magukon, de a Dark C című számban a progresszív zene is tetten érhető. A Steel 'n' Twang a capella előadását leszámítva csakis instrumentális szerzeményeket hallunk, melyekben Leppanen gitárjátéka (lap, pedal steel, elektromos, akusztikus és bariton) dominál. Két dalban (Bayou, Feather Wheather) vendégzenészként Jukka Haikonen Lowrey orgonán játszik, szinte észrevétlenül, csupán a hangulat kedvéért. Ígéretes kezdet, talán nem csak a saját nevemben mondhatom: kíváncsian várjuk a folytatást!Bafe’s Factory, 2014
hoati
Al Cook: Mississippi 1930
2014-06-29
A zenei karrierjét ötven éve kezdő Al Cook neve ellenére osztrák muzsikus. Fiatalkorában a csillagászat és a fizika érdekelte, tudós akart lenni, de munkásosztálybeli családja nem engedhette meg, hogy egyetemre menjen. Sokáig gyárban dolgozott, Elvis Presley hatására kezdett el foglalkozni a zenéléssel, ami lehetőséget adott a számára, hogy kitörjön a szürke hétköznapokból. Az Alois Kurt Koch néven született muzsikus friss albumának létrejöttét Son House, Charley Patton, Willie Brown és Louise Johnson 1930. május 28-ai legendás sessionja (Legendary Delta Blues Session) inspirálta. A Mississippi 1930 című lemez két szám kivételével csakis a bécsi zenész szerzeményeit tartalmazza. A dalok, melyeket hallgatva izgalmas időutazást tehetünk arra a helyre, ahol a blues született, a delta-blues legjobb hagyományain alapszanak. Ez nem meglepő, mivel Cook olyan kiváló muzsikusokkal került pályája során kapcsolatba, mint Honeyboy Edwards és Johnny Shines. A kiadványhoz társuló füzet, a dalok közötti átkötő szövegek sokat elárulnak az érdeklődőknek a műfajról. Al Cook sorban tizenötödik lemezét jó szívvel ajánlom rajongóknak és zenészeknek.Wolf Records, 2014
hoati
Magic Sam: Live At The Avant Garde
2014-05-18
Samuel ’Magic Sam’ Maghett 1937-ben született a Mississippi állambeli Grenadában. Otthon készített hangszeren kezdett el gitározni, majd családjával 1950-ben Chicagóba költözött, ahol megkapta első igazi gitárját. Hét évvel később leszerződtette a Cobra Records, részükre az All Your Love és az Easy Baby című szerzeményeket rögzítette először. A ’60-as években a műfaj olyan nagyjaival készített lemezeket, mint Otis Rush és Buddy Guy, de rövid ideig együtt dolgozott Homesick James Williamsonnal is. Bemutatkozó albumát, a West Side Soult 1967-ben a Delmark Records adta ki, melyet ugyanennél a kiadónál egy év múlva a Black Magic követett. Az igazi áttörést az Ann Arbor Blues Fesztiválon való szereplése hozta el számára ’69-ben. Sikerének köszönhetően rengeteg helyre hívták az Egyesült Államokban és Európában is, így szinte sokkolta a bluesvilágot a halála december elsején. Az elmúlt évtizedekben sereg hanganyagot adtak ki tőle, a legutolsó ilyen a Live At The Avant Garde című koncertlemez. A tizenkét számos CD Magic Sam 1968. június 22-én Milwaukee városában található Avant Garde kávézóban adott koncertjét tartalmazza. A felvételeket egy középiskolás diák, Jim Charne rögzítette magnóval. A repertoár Maghett négy saját dala mellett többek között Freddy King, Willie Dixon, Muddy Waters, Otis Rush és B.B. King szerzeményeiből áll. Magic Sam, csakúgy, mint a hozzá hasonlóan a ’30-as években született gitárosok, Otis Rush, Albert King, Freddie King és Buddy Guy, sokat csiszoltak az általuk játszott stíluson, melyben a hosszú, siránkozó hangokat gyors futamokkal váltakoztatták, sziporkázó díszítésekkel és ismételgetett riffekkel operáltak - mindezek a tavaly megjelent albumon jól megfigyelhetők. A hanganyag minőségére nem lehet panaszunk, mi több, felül is múlja korábban szintén a Delmark Records által kiadott koncertlemezek minőségét.Delmark Records, 2013
hoati
Ruben Hoeke Band: Loaded
2014-05-06
Ruben Hoeke a holland blues, rock és pop zenei élet jól ismert alakja. Tinédzserként még futballistának készült, arról álmodott, hogy a nemzeti tizenegyben fog szerepelni, azonban álma rögvest szertefoszlott, amint meghallotta a Guns ’n’ Roses Sweet Child O’ Mine dalának gitár intróját - a labdát gitárra cserélte, majd elkezdett gitározni tanulni. Első együttesét 1992-ben Blues On The Road néven hozta létre, melyet több formáció követett. Saját neve alatt futó zenekarát, a Ruben Hoeke Bandet 2004-ben alapította meg. Az együttes aktuális hanganyaga, a korábbi lemezeikhez képest rockosabb Loaded tavaly tavasszal került piacra. Az albumon hallható valamennyi dal zenéjét a rádióműsor-vezetőként, zenei szakíróként is tevékenykedő Hoeke szerezte, míg a dalszövegeket a hazánkban a Dave McHugh Band vendégeként már megfordult Frank van Pardo jegyzi. A Love And Emotion az egyik kincse ennek a lemeznek, de a rádióbarát End Of The Line, és a több mint hét perces ballada, a Soul Of A Man is elvarázsolt. A masteringet Erwin Musperre bízták, aki olyan zenészekkel, zenekarokkal dolgozott együtt többek között, mint Mick Jagger, Elton John, a Bon Jovi, a Def Leppard és a Scorpions. Küllem, tartalom tekintetében egyaránt európai színvonalú anyaggal rukkolt elő a Ruben Hoeke Band, nem véletlen, hogy számos külföldi portál zeng ódákat róla.Dimension Records, 2013
hoati
John Lyons: Sing Me Another Song
2014-04-25
John Lyons egy Michigan állambeli farmon született és nőtt fel, Zürichbe 2001-ben költözött. Pályafutása során fellépett az Egyesült Államok jó pár államában, több száz koncertet adott Svájcban, de Ausztriában és Németországban is bemutatkozott. Debütáló lemezét (Natural Blues) 2007-ben készítette el, melyet három év múlva egy újabb album (Live 2010) követett. Sorban harmadik hanganyagát, a Sing Me Another Songot tavaly tavasszal rögzítette. A felvételek nagy részének feljátszására a Luzern közeli Soundfarm Stúdióban került sor, élve a lehetőséggel, hogy a tulajdonos, Marco Jencarelli rendelkezésére bocsátotta a stúdiót, míg ő Svájc egyik legismertebb blues zenészével, Philip Fankhauserrel turnézott. A tizenkét szám, melyek zenéjét döntően Lyons jegyzi, egyáltalán nem egysíkú vagy unalmas, megtalálható bennük a blues, soul, folk, rock és a pop stílusok jegyei. A lemezen egy „rejtett track”, Tom Waits 1987-ben született szerzeménye, a Way Down In The Hole is helyet kapott. A dalszövegek kerülik a kliséket, a produceri munka lelkiismeretes, a dalok korszerűen, kereken és csiszoltan szólnak. Az album rögzítésében a gitáros-énekes állandó zenekarának tagjai, Gabriel Spahni, Simon Britschgi és Matthew Savnik segédkezett. A Sing Me Another Song sokszínű, fülbemászó szerzemények sorozata, melyeket még sokadszorra is élvezet hallgatni.Szerzői kiadás, 2013
hoati
