Kritika
J. B. Lenoir: I Wanna Play A Little While - The Complete Singles Collection 1950-1960
2015-12-13
J. B. Lenoir Mississippi állam Monticello városában született 1929. március 5-én. Szülei mindketten gitároztak, édesapja tanította a hat húros hangszeren nyolc esztendős korától. Tizenévesen otthonát hátrahagyva New Orleansban telepedett le, ahol Sonny Boy Williamson II és Elmore James társaságában zenélt. Chicagóba, a szeles városba 1949-ben költözött, Big Bill Broonzy, a folk- és akusztikus blues egyik legkarizmatikusabb képviselője segítette beilleszkedését. Első zenekarát J. B. And His Bayou Boys néven 1950-ben alakította meg, közben azonban játszott Joe Brown együttesével, amelynek tagja volt Sunnyland Slim kitűnő zongorista, akivel Lenoir külön is dolgozott. Viszonylag rövid életében nem sok lemeze készült, főként válogatásokon maradtak fenn dalai. Legutóbbi gyűjteményes anyaga, az I Wanna Play A Little While az 1950 és 1960 között, a Chess, J.O.B., Parrot, Checker, Shad és Decca lemezkiadók részére rögzített single-jeit tartalmazza. A javarészt kiszenekarral előadott nóták közül több a koreai háború és a társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozik, amiért Amerikában a hivatalos körökben nem néztek rá jó szemmel. A dupla kiadványon huszonkét, szintén az ’50-es években rögzített bonusz dal is helyet kapott. A magas, falzett hanggal bíró, a Blues Hall Of Fame-be 2011-ben beválasztott J. B. Lenoir zenéjét hazánkban a zeneszeretők sokáig csak az egykori NDK Centrumban megvásárolható Alabama Blues című lemez által ismerhették meg. Az idők változtak, ma már bármely albumát könnyedén beszerezhetjük.Jasmine Records, 2015
hoati
Buddy Guy: Born To Play Guitar
2015-12-05
George ’Buddy’ Guy, az élő legenda 1936. július 30-án a Louisiana állambeli Lettsworth-ban látta meg a napvilágot. Sok társához hasonlóan saját készítésű gitáron kezdett el játszani, hallgatva a korabeli felvételeket, rádióállomásokat. Huszonegy évesen a városi blues bölcsőjének számító Chicagóba költözött, ahol néhány sikertelen bulit követően megnyert egy bluesversenyt, amiben Otis Rush és Magic Sam is indult. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Records-nál, de csak háttérzenészként, mert a kiadó társalapítója, Leonard Chess túlságosan vadnak, hangosnak találta játékát, amiért Keith Richards, Jeff Beck és Eric Clapton viszont lelkesedett. Buddy Guy már azelőtt a fogával gitározott, hogy divatba jöttek volna a gitárhősök, áradt belőle az energia, bohóckodása, kitalált és szórakoztató showman jellege szinte megőrjítette a közönséget. Lemezei a ’60-as évek óta jelennek meg, soha nem törekedett arra, hogy albumai áradatával kápráztassa el a rajongókat, mégis sorlemezeinek száma meghaladja a harmincat, ahogy a válogatásalbumaiké is. Aktuális hanganyaga, a Born To Play Guitar egy lenyűgöző életmű fontos darabja, ott a helye az új évezred legkiválóbb Guy lemezei között. A számos önéletrajzi elemet tartalmazó innovatív album producere ismét Tom Hambridge volt, aki a lemez létrejöttét dobosként és dalszerzőként is segítette. Mint ahogy azt az utóbbi Buddy Guy anyagok esetében megszokhattuk, vendégzenészekben sincs hiány, a közreműködők között Billy Gibbons, Kim Wilson, Doyle Bramhall II, Joss Stone és Van Morrison nevével találkozunk. A „Van The Man”-ként aposztrofált észak-ír Morrison által énekelt Flesh & Bone című dal a nemrég elhunyt B.B. Kingnek állít emléket, míg a záró Come Back Muddy a Chicago blues atyjának, Muddy Watersnek szellemét idézi meg. Az otthonában, szívelégtelenségben elhunyt Waters élete utolsó szakaszában arra kérte az idén hetvenkilenc éves Guyt, hogy ne engedje a bluest meghalni. Hősünk teljesítette a küldetést!Silvertone / RCA Records, 2015
hoati
A brit blues legenda ismét bizonyított – John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06
A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes! Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett. A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte. A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…
Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett. A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte. A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…
Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
2015-10-19
Jarekus Singleton a blues szülőföldjén, a Mississippi-deltában született, ott ahol olyan nagyságok látták meg a napvilágot, mint Charley Patton, Son House, B.B. King és Otis Rush. Gyermekkorában többféle stílus megérintette: családtagjai révén a gospel, majd a blues zene, Albert King, B.B. King, Freddie King és Stevie Ray Vaughan munkássága különösen lenyűgözte, később pedig a rap. Mindezen hatás második lemeze, a Refuse To Lose nótáiban tetten érhető. Az Alligator Records részére készített album a számok témaválasztását, a néhol meglepő dalszövegeket és a zenei stílus frissességét tekintve is kortárs anyag. A harmincas évei elején járó zenész együttesét Ben Sterling basszusgitáros, John ’Junior’ Blackmon dobos és James Salone orgonista alkotja. Ez utóbbi muzsikus játéka hangulatos keretbe foglalja a lemezen található izgalmas zenét. A dalok szerzőként vagy társszerzőként Jarekus Singleton nevéhez fűződnek, akiről nyilvánvaló, hogy sokat fogunk még hallani a jövőben.Alligator Records, 2014
hoati
Led Zeppelin újrakiadások: a kör bezárult
2015-09-27
A Led Zeppelin egykori kiadója, a Warner hatalmas vállalkozás keretében fogott hozzá, hogy a legendás, stílusteremtő zenekar sorlemezeit bónusz felvételekkel kiegészítve ismét megjelentesse. Az albumokat a gitáros Jimmy Page keverte újra, aki mindig is rajta tartotta a szemét az életművön, nem engedte, hogy a kiadók mindenféle anyagokat adjanak ki, amelyek előbb-utóbb eltorzítják, vagy agyonnyomják a banda örökségét. Az újrakiadás-sorozat a Presence, az In Through The Out Door és a Coda megjelentetésével ért véget.
A két hét leforgása alatt feljátszott Presence hivatalosan 1976. március 28-án jelent meg, de a gyártás akadályoztatása miatt késéssel került a boltokba. Az akkori pletykák arról szóltak, hogy az album létrejöttét annak köszönhette, hogy Robert Plantot és feleségét görögországi vakációjuk során autóbaleset érte, minek folytán az énekes komoly kar- és lábcsonttöréseket szenvedett. Mivel emiatt az együttes lemondta az amerikai koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették a mai napig a leginkább alulértékelt lemezüket, amelynek borítóját a Houses Of The Holy grafikájáért felelős Hipgnosis tervezőcsapat készítette.
Az In Through The Out Doort, utolsó „igazi” stúdióanyagukat 1978 decemberében, az ABBA zenekar stockholmi, Polar nevet viselő stúdiójában készítették el. Munkamódszerük kényszerűségből megváltozott: eddig mindig közösen dolgozták ki a dalok ötletét, most azonban John Paul Jones és Robert Plant építette fel a számok szerkezetét, a másik két tag, Jimmy Page és John Bohnam folyamatos stúdióból való késése miatt. A lemez a világ minden táján az eladási listák első helyére került, és heteken át tartotta a pozícióját, de utólag már kijelenthető: a Led Zeppelin stúdióalbumai közül egyértelműen ez a leggyengébb.
A sorozat utolsó darabja, a Coda két évvel John Bonham halála és a Led Zeppelin feloszlása után, 1982. november 19-én került kiadásra. A lemezen addig hivatalosan meg nem jelent szerzemények hallhatóak, amelyeket 1970 és 1978 között vettek fel. Az eredeti formájában csupán nyolc dalt tartalmazó album borítója kívülről visszafogott, szerény benyomást kelt. A hátsó borítón gabonakörök adják a misztikum érzetét, belül fotómontázs a bandáról, a boldog szép időkből. A cím eredeti jelentése: egy zenei darab befejező tétele, lezárása.
A kiszerelés ezúttal is a szokásos, szimpla és dupla, a Codánál tripla CD, illetve vinyl lemez, digitális letöltés és Super Deluxe díszdoboz. A sorozat darabjai a díszdobozt leszámítva meglehetősen baráti áron kerültek forgalomba itthon is, így aki ezután tervezi beszerezni az életművet, annak mindenképp ajánlott, a fanatikus rajongók pedig úgyis megvették már őket.
Warner Bros. Records / Magneoton, 2015
hoati
 |  |  |
A két hét leforgása alatt feljátszott Presence hivatalosan 1976. március 28-án jelent meg, de a gyártás akadályoztatása miatt késéssel került a boltokba. Az akkori pletykák arról szóltak, hogy az album létrejöttét annak köszönhette, hogy Robert Plantot és feleségét görögországi vakációjuk során autóbaleset érte, minek folytán az énekes komoly kar- és lábcsonttöréseket szenvedett. Mivel emiatt az együttes lemondta az amerikai koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették a mai napig a leginkább alulértékelt lemezüket, amelynek borítóját a Houses Of The Holy grafikájáért felelős Hipgnosis tervezőcsapat készítette.
Az In Through The Out Doort, utolsó „igazi” stúdióanyagukat 1978 decemberében, az ABBA zenekar stockholmi, Polar nevet viselő stúdiójában készítették el. Munkamódszerük kényszerűségből megváltozott: eddig mindig közösen dolgozták ki a dalok ötletét, most azonban John Paul Jones és Robert Plant építette fel a számok szerkezetét, a másik két tag, Jimmy Page és John Bohnam folyamatos stúdióból való késése miatt. A lemez a világ minden táján az eladási listák első helyére került, és heteken át tartotta a pozícióját, de utólag már kijelenthető: a Led Zeppelin stúdióalbumai közül egyértelműen ez a leggyengébb.
A sorozat utolsó darabja, a Coda két évvel John Bonham halála és a Led Zeppelin feloszlása után, 1982. november 19-én került kiadásra. A lemezen addig hivatalosan meg nem jelent szerzemények hallhatóak, amelyeket 1970 és 1978 között vettek fel. Az eredeti formájában csupán nyolc dalt tartalmazó album borítója kívülről visszafogott, szerény benyomást kelt. A hátsó borítón gabonakörök adják a misztikum érzetét, belül fotómontázs a bandáról, a boldog szép időkből. A cím eredeti jelentése: egy zenei darab befejező tétele, lezárása.
A kiszerelés ezúttal is a szokásos, szimpla és dupla, a Codánál tripla CD, illetve vinyl lemez, digitális letöltés és Super Deluxe díszdoboz. A sorozat darabjai a díszdobozt leszámítva meglehetősen baráti áron kerültek forgalomba itthon is, így aki ezután tervezi beszerezni az életművet, annak mindenképp ajánlott, a fanatikus rajongók pedig úgyis megvették már őket.
Warner Bros. Records / Magneoton, 2015
hoati
Eric Clapton: Forever Man
2015-09-12
Eric Clapton olyan életművel büszkélkedhet, mely nehezen utolérhető: ő az egyetlen, akit háromszor is beiktattak a Rock And Roll Hall Of Fame-be – először, mint a Yardbirds, aztán a Cream tagjaként, majd szóló előadóként is. A Brit Birodalom Legkiválóbb Tagja kitüntetés tulajdonosa, tizennyolcszoros Grammy-díj nyertes és az élmezőnyben szerepel a minden idők 100 legjobb gitárosát felsoroló listán. A legendás muzsikus a 2007 októberében megjelent első teljes körű válogatása, a Complete Clapton után Forever Man címmel újabb, ezúttal csakis a Reprise Records-nál töltött három évtizedet felölelő két, illetve három CD-ből álló gyűjteménnyel jelentkezett. A zenei listák előkelő helyeit megjárt friss válogatás első lemezén stúdiófelvételek hallhatók, a merítés a nyolcvanas évek közepétől jelen évtized elejéig terjed. A második korongon koncertrészleteket találunk, ami lehetővé tette, hogy Clapton korábbi korszakai, a Creamben és a Blind Faith-ben töltött évek is megjelenítődjenek. A repertoár a bővített újrakiadást megélt Unplugged, a 24 Nights, a Live From Madison Square Garden és a One More Car, One More Rider dalaiból került kialakításra. Szólópályáját mindig is furcsa kettősség jellemezte: a legnagyobb slágerei szinte kivétel nélkül a saját érzelmes popballadái közül kerültek ki, miközben zenei szempontból a legjobb alakításait mindig mások blues vagy bluesos szerzeményével aratta. Talán ez utóbbi tényt is figyelembe vették a szerkesztők, hiszen a harmadik albumra többek között Bo Diddley, Robert Johnson, Tampa Red, Eddie Boyd és Sleepy John Estes feldolgozások kerültek. Eric Claptonnak, akit még John Mayall nevezett el tréfából „Lassúkezűnek”, a több mint öt évtizedet átfogó pályafutása során sikerült szinte minden akadályt leküzdenie. Napjainkban is nagy népszerűségnek örvend, ám a turnézás elviselhetetlenül fárasztó számára, ezért a Forever Man megjelenésének napján, ami egybeesett hetvenedik születésnapjával, visszavonult a színpadtól.Warner Bros. Records / Magneoton, 2015
hoati
Henry Gray & Bob Corritore – Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest
2015-08-28
Henry Gray termékeny zenei karrierje több mint hét évtizedet fog át. Legsikeresebb időszakának a Howlin’ Wolf együttesében eltöltött tizenkét esztendőt tekinthetjük. Ez idő tájt vált keresett session zenésszé, olyan nagyságokkal vonult stúdióba vagy koncertezett, mint Robert Lockwood Jr., Billy Boy Arnold, Muddy Waters, Johnny Shines, Little Walter Jacobs, Jimmy Rogers és Jimmy Reed. Napjaink egyik legkelendőbb szájharmonikásával, a zenélés mellett producerként, rádiós műsorvezetőként, klubtulajdonosként is tevékenykedő Bob Corritore-ral barátsága, zenei együttműködésének kezdete 1996-ig nyúlik vissza. A mindig elegáns zongorista idén töltötte be kilencvenedik születésnapját. Ez alkalomból Corritore összegyűjtötte együttműködésük legjobban sikerült felvételeit, amelyek a Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest című lemezen láttak napvilágot. A blues nagyságok sokaságát felvonultató, az idei év legfontosabb albumai közé sorolandó lemezen található tizennégy számból tíz eddig még nem került kiadásra. A dalok többségében Henry Gray énekel, de hallhatjuk egy-egy szerzeményben Robert Lockwood Jr., John Brim, Nappy Brown, Tail Dragger és Dave Riley énekhangját is. Az album címe további felvételeket vetít előre. Érdeklődve várom a folytatást, amire remélhetőleg nem kell sokat várni.Delta Groove Music, 2015
hoati
RR birthday blues
2015-08-10
A ’90-es években, akárcsak szerte a világon, nálunk is felragyogott ismét a blues csillaga. Szinte nem volt olyan hónap, amikor ne rendeztek volna valahol blues fesztivált. Budapesten a Pecsa, a Goldmann Menza, később az Old Man’s, a Tabánban a Bluesapest voltak emlékezetesek, a Szigetnek is megvolt a maga blues színpada. De eljártunk vidékre is, Esztergomba, Ózdra, Pécsre és főleg Paksra, a Gasztroblues Fesztiválra. Talán éppen ez utóbbin hallottam először játszani Ripoff Raskolnikovot, de az biztos, hogy ott készítettem vele interjút. Bő két évtizede már annak és hihetetlen számomra, hogy ez a kiváló osztrák (tiszteletbeli magyar) muzsikus 60. születésnapját ünnepelte szombat este a Kobuci Kertben.
A rokonszenves zenészt nemcsak a nézőtér köszöntötte telt házzal, hanem a színpad is. Hazai és külföldi muzsikusok egész sora érkezett, hogy „Ripi” egy-egy dalát, esetleg többet is eljátszanak, hol vele, hol pedig nélküle. Talán ezért is volt, hogy a több mint két órás koncert időnként „leült” egy kicsit, vagy pedig Raskolnikov melodikusabb hangvételű, hol Dyant, hol Tom Waitset vagy Van Morrisont idéző dalai ebben a közegben nem ütöttek eléggé. A beengedés és a koncert kezdete között eltelt egy óra sem tett jót a bulinak, és sajnos sokan voltak, akik nem a zenéért jöttek, és nemigen törődtek azokkal, akik elsősorban hallgatni akarták a zenét. Azért így is akadtak emlékezetes pillanatok az ünnepelttől, főleg a koncert elején és a ráadásban, de nagy meglepetés volt, amikor magyar népdal feldolgozást adott elő Éri Péterrel és Kiss Tiborral. A vendégjátékok közül a venezuelai Ismael Barrios közreműködésével előadott már-már a ’60-as évek végét idéző pszichedelikus darab ragadott meg leginkább, hozta a formáját Pribojszki Mátyás, Ian Siegal a maga kissé „Creedence-es” utánérzésével kicsit túlszerepeltette magát, ezzel szemben Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil játéka hallatán ismét megérthettük, hogy miért szerették őt meg a blues hazájában is.
A koncert csúcsát a végére hagyták, az Abalone Earrings igazán dögös bluesával és a Kiss Me Conny egészséges boogie-jával, amelyben Pribojszki és Szabó Tamás együtt fújták szét herflijüket. Kár, hogy ezekből nem volt több. De ne legyünk telhetetlenek.
Elhangzott a színpadon, hogy egy bluesman élete 60 felett kezdődik. Ripoff Raskolnikovnak tehát van még jócskán ideje…
Szöveg: Göbölyös N. László, fotó: Császár Márta
A rokonszenves zenészt nemcsak a nézőtér köszöntötte telt házzal, hanem a színpad is. Hazai és külföldi muzsikusok egész sora érkezett, hogy „Ripi” egy-egy dalát, esetleg többet is eljátszanak, hol vele, hol pedig nélküle. Talán ezért is volt, hogy a több mint két órás koncert időnként „leült” egy kicsit, vagy pedig Raskolnikov melodikusabb hangvételű, hol Dyant, hol Tom Waitset vagy Van Morrisont idéző dalai ebben a közegben nem ütöttek eléggé. A beengedés és a koncert kezdete között eltelt egy óra sem tett jót a bulinak, és sajnos sokan voltak, akik nem a zenéért jöttek, és nemigen törődtek azokkal, akik elsősorban hallgatni akarták a zenét. Azért így is akadtak emlékezetes pillanatok az ünnepelttől, főleg a koncert elején és a ráadásban, de nagy meglepetés volt, amikor magyar népdal feldolgozást adott elő Éri Péterrel és Kiss Tiborral. A vendégjátékok közül a venezuelai Ismael Barrios közreműködésével előadott már-már a ’60-as évek végét idéző pszichedelikus darab ragadott meg leginkább, hozta a formáját Pribojszki Mátyás, Ian Siegal a maga kissé „Creedence-es” utánérzésével kicsit túlszerepeltette magát, ezzel szemben Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil játéka hallatán ismét megérthettük, hogy miért szerették őt meg a blues hazájában is.
A koncert csúcsát a végére hagyták, az Abalone Earrings igazán dögös bluesával és a Kiss Me Conny egészséges boogie-jával, amelyben Pribojszki és Szabó Tamás együtt fújták szét herflijüket. Kár, hogy ezekből nem volt több. De ne legyünk telhetetlenek.
Elhangzott a színpadon, hogy egy bluesman élete 60 felett kezdődik. Ripoff Raskolnikovnak tehát van még jócskán ideje…
Szöveg: Göbölyös N. László, fotó: Császár Márta
Guitar Slim Green: Stone Down Blues
2015-07-18
Guitar Slim Green, eredeti nevén Norman G. Green 1920. július 25-én született a Texas állambeli Bryant városában. Oklahomában nőtt fel, sokáig Las Vegasban élt, majd 1947-ben Los Angelesben telepedett le. Példaképének a modern bluesgitározás megteremtőjének tartott T-Bone Walkert tekintette. Nem tartozott a legtermékenyebb muzsikusok közé: néhány kislemeze mellett csupán egyetlenegy nagylemeze jelent meg. A Stone Down Blues című albumát a görög származású, zenészként, zeneszerzőként, producerként, rádiós DJ-ként és tévés műsorvezetőként is tevékenykedő Johnny Otis unszolására készítette el. A döntően lassú dalokat tartalmazó hanganyag Johnny és fia, az akkor tizenhét éves Shuggie közreműködésével került rögzítésre, aki ösztönzőleg hatott a zenei pályáját a ’60-as években felfüggesztő Greenre. Rajtuk kívül egyedül csakis Roger Spotts zongorajátékát hallhatjuk a Bumble Bee Blues című szerzeményben. Az 1970-ben készített albumot két bónusszal (My Marie, Rock The Nation) kiegészítve az angol székhelyű Ace Records idén ismét piacra dobta. Az eredeti megjelenéskor a lemez méltánytalanul kevés figyelmet kapva, különösebb visszhang nélkül ködbe veszett. Talán az újrakiadás képes változtatni ezen a helyzeten.Ace Records, 2015
hoati
Ana & Milton Popovic: Blue Room
2015-07-04
A szerb származású Ana Popovic blues kedvelő édesapja révén ismerkedett meg a stílussal. Tizenkilenc évesen alakította meg az első zenekarát Hush néven, amellyel 1997-ben a Gastroblues Fesztiválon is fellépett. Akkor még nem is sejtettük, hogy mára a világ egyik legjobb női blues rock zenésze válik belőle. Ana régóta próbálta rábeszéli atyját egy közös lemezre. A fotósként és nyomdaipari technikusként dolgozó Milton nehezen állt kötélnek, de lánya kérése, „ez egy ajándék lesz nekem és a gyerekeimnek”, végül elérte célját. A Jim Gaines produceri felügyelete alatt elkészített korong a Blue Room címet kapta, emlékezve arra az időkre, amikor Ana a belgrádi 11. emeleti lakásuk egyik szobájában megismerkedett a gitárjáték fortélyaival és a blues világ legjobbjainak a munkásságával. A meglehetősen eklektikus repertoárral bíró lemez Memphisben került rögzítésre. Ana Popovic ismét hozta a tőle megszokott formát, míg Milton Popovic teljesítményével az őt nem ismerők részére nem kis meglepetést okozott. A felvételeken Steve Potts dobos, Dave Smith basszusgitáros és Rick Steff billentyűs segítette az apját és lányát. A tíz számot felvonultató Blue Room kiváló anyag, reális esély van arra, hogy Ana Popovic korábbi albumainak sikereit megismételje.ArtisteXclusive Records, 2015
hoati
Rhiannon Giddens: Tomorrow Is My Turn
2015-06-22
A Grammy-díjas Carolina Chocolate Drops alapítói közé tartozó Rhiannon Giddens 2013 szeptemberében a New York-i városházán lépett fel, ahol a Coen testvérek Llewyn Davis világa című filmjéhez készült filmzenealbumot mutatták be. A klasszikus zenei végzettségű, az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyenítő hangú Giddens az Odetta által sikerre vitt tradicionális folk dalt, a Waterboyt adta elő. Előadása mindenkit lenyűgözött, mi több a producer T Bone Burnett felajánlotta a részére, hogy készítsen szólólemezt. Az énekesnő annak ellenére, hogy a csokipralinéról elnevezett együttesével új lemezt tervezett, a felkérést elfogadta. A Tomorrow Is My Turn című albumon olyan több zenei műfajhoz tartozó dalokat hallhatunk, amelyeket nők írtak vagy női előadók tettek híressé. A repertoárban megtaláljuk így Geeshie Wiley, Dolly Parton, Sister Rosetta Tharpe és Elizabeth Cotten egy-egy dalát is. A tradíciót és a fiatalos lendületet vegyítő lemez Los Angelesben és Nashville-ben került rögzítésre. A közreműködő zenészeket Burnett választotta ki, akik a folk, blues, soul és gospel műfajok elemeit ötvözték eredetien, magától értetődően. Nonesuch Records / Magneoton, 2015
hoati
Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről
2015-06-12
Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az ugyancsak trióban felálló Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.
Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.
Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.
Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Delta Moon: Low Down
2015-06-09
A Delta Moon sokáig egyet jelentett a Tom Gray és Mark Johnson alkotta gitáros duóval, akik a Mississippi menti blues hagyományok ápolását tűzték ki maguk elé célnak. Tipikus utazó zenészek voltak, leginkább a kis közönség előtti személyesebb hangvételű koncerteket kedvelték. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumuk 2002-ben jelent meg, ettől kezdve az impresszáriók érdeklődését felkeltve Egyesült Államok, Kanada és Európa-szerte tekinthette meg a nagyközönség is a fellépéseiket. A publikum mindenütt hálásan fogadta az együttes koncertjeit és a sajtó visszhangzott a dicsérő, köszönetet mondó cikkektől. Felállásuk 2007-ben bővült, Franher Joseph basszusgitáros és Darren Stanley dobos érkezésével kvartettként folytatták a munkát. A dobos poszton időközben átalakult zenekar a közelmúltban adta ki a messzire nyúló hatásokat felvonultató jubileumi, tízedik lemezét. A repertoár tizenkét kompozíciót tartalmaz, a Roots Music Association által 2008-ban Blues Songwriter Of The Year címmel kitüntetett Tom Gray saját és társszerzőkkel írt dalait, valamint Tom Waits, Bob Dylan és Skip James egy-egy szerzeményét. Az album egésze őszinte, izgalmas és merész produkció. A legütősebb megoldás, ahogyan a slide gitárokat egymásba csúsztatják minden dalukban, s ennek eredménye a hömpölygő, áradó, magával sodró hangzás tele szenvedéllyel.Jumping Jack Records, 2015
hoati
Éles Gábor Trió & Tóth Vera: Let Yourself In Groove
2015-04-27
A névadó gitáros által 2009-ben életre hívott Éles Gábor Trió a bemutatkozó lemeze után három évvel Tóth Vera közreműködésével jelentette meg a Let Yourself In Groove című hanganyagát. A tizenhárom számos, jól felépített lemezre két örökzöldtől eltekintve csakis Éles Gábor saját, fantáziadús szerzeményei kerültek. A dalokban az alapítóra hatást gyakorolt zenei nyelvek léptek párbeszédbe: a jellegzetes hangzásvilág alapvetően a bluesból, a jazzből és soulból táplálkozik, de a groove jelenléte is tetten érhető. Kakukktojásként tekinthetünk a Leánykatánc című számra, ugyanis ez az egyetlen instrumentális felvétel a CD-n – Éles ezt a szerzeményt kislányának írta, aki balett-táncos. A jó torkú és hangtónusú, egyedi gitárstílussal bíró zenekarvezető a lemezen meglehetősen kevés gitárszólóval rukkolt elő. Játékában felismerhetők a példaképek, így Jimi Hendrix, Eric Clapton és George Benson hatása. Zenésztársai, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos kiválóan teljesítettek, míg az első Megasztárban feltűnt Tóth Vera a szóló darabjaiban és a duettekben is lenyűgözően énekel. Külföldi barátaim, ismerőseim körében büszkén reklámozom a lemezt, bizonyítandó, hogy Magyarországon micsoda tudású, kvalitású muzsikusok élnek, dolgoznak.L.V. Records, 2014
hoati
’Sir’ Oliver Mally & Frank Schwinn: Devils, Monkeys, Aliens
2015-04-21
Ha nyugati szomszédunk, Ausztria blues zenei életét áttekintjük, akkor ’Sir’ Oliver Mally nevét feltétlenül meg kell említeni. A Stájerországban fekvő Wagna városában született zenész első gitárját tizenöt évesen kapta. Autodidakta módon tanult meg gitározni, stílusára a kezdetekben Albert King, Buddy Guy, John Lee Hooker, B.B. King és Albert Collins voltak hatással. Zenekarát, a ’Sir’ Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben hozta létre. A ’90-es évek vége óta szóló előadóként is szerepel. A mono felvételeket tartalmazó lemeze, a Strong Believer 2012-ben került kiadásra. A két nap leforgása alatt rögzített albumon négy szám erejéig közreműködött az Ausztriában 1992-ben letelepedett német származású gitáros, Frank Schwinn. Az együttműködés olyan jól sikerült, hogy a rákövetkező évben elkészítették a Devils, Monkeys, Aliens című, szintén mono felvételeket tartalmazó duó lemezt. A két muzsikus a maximális odafigyelést igénylő, döntően saját számokat nagy szívvel, belső hittel, dögösen adja elő. Az egyetlen idegen tollból származó szerzemény a Grammy-díjas folk zenész, Guy Clark dala, a The Cape. A tizenegyszámos Devils, Monkeys, Aliens rögzítése élőben történt, a dalok mindenféle különösebb utómunka nélkül kerültek a lemezre.Sir-Oliver-Records, 2013
hoati
Colombre Band: Hívogató
2015-03-17
Az ÁNTSZ nem jelentette, holott egyre inkább tűnik úgy, hogy új járvány ütötte fel a fejét az országban. A gócpont (egyelőre) a Kisalföld. Kórisme: kislemez. A diagnózis: kiváló! Így hát nem hibáztatom a mélyen (vagy még mélyebben) tisztelt sóhivatalt a közlés elmaradásáért, mégis: valakinek meg kell osztania a néppel, hogy mi újság, nem igaz?!
A mosonmagyaróvári Anonym Project észbontó/észveszejtő ötszámos EP-je (Forma 1 és húsleves) után most a győri Colombre Band tett le egy minőségi négyszámosat az asztalunkra, többé-kevésbé virtuálisan. Nem kizárólag a szövegek fontossága közös a két együttes szemléletében, a dolgokhoz való hozzáállásában, hanem az a nem elhanyagolható „tulajdonság” is, hogy ha ráízelődsz a zenéjükre, képtelen vagy szabadulni tőlük többé! Az Anonym Project lemezéről szóló írásra rá lehet keresni jól a www.riff.hu portálon, ez pedig (amint azt az írás címe egyértelműen mutatja) a Colombre Band újdonságáról szól. Meg a zenekarról. Bizonyos fokig legalábbis. Mivel csak a hanganyagot kaptam meg recenzálásra, annyit tudok róluk, hogy átalakult a banda valamelyest az előző album készítése óta. Az ütőképességéből azonban szemernyit sem veszített eközben, sőt!
Igen, ezek a dalok is ütnek, akár a harangok: mindegyikük másként! A tempós, első hallásra is szimpi Volt úgy szívtájékon talál: (könnyű lefolyású) szakításról szól. Jellemző sorai: „teli poharakkal hazudtunk és elittunk minden bajt”, meg hogy „ami széttört, azt hagyni kell néha elrohadni!” No comment, elvégre férfiak lennénk vagy mi, túl kell tenni magunkat néha egyen és máson.
A címadó Hívogató afféle kellemes, kvázi magyaros reggae, extra érdekes sorokkal, gondolat – csavarokkal és – facsarásokkal. „Jelenetet rendeztél életem filmjében. Romantikus horror”. Kell ennél intenzívebb kedvcsináló? Ha igen, jöjjön egy megfellebbezhetetlen felismerés: „Az élet ugyanúgy csak a halál része”, hogy a világért se legyünk depisek, csupán realisták ezek után.
Meg lírai lelkületűek is, ezért jön be nagyon a Kontroll nélkül, hiszen „tudsz a képekről, amik a szívedről készültek éjjel”, nem mellesleg „az Élet fájával fűtünk be ma éjszakára”. A távlatok azonban kevéssé megnyugtatóak, mert „ugyanarra néz a Nyugat és a Balkán”. Akármi legyen a nyugat-balkáni tényállás, néhány hónapig még bizonyosan lobogni fog a tűz, amivel ez a szám a szívünket melengeti. Addig is, mintha magam írnám, bár én nem tudnám ilyen szépen: „elhamarkodott sorokkal, tökéletes borokkal kutatom a halál előtti életet”! A dal címének miértjéről és mikéntjéről direkt nem beszélek, hagyva nektek is felfedezni valót a CD és az univerzum legnagyobb titkaiból.
Kétségkívül rejtélyes a kor, amelyben élünk, de biztosíthatlak: a Marketinges duma címet viselő Colombre számtól messze többet kapsz, mint amit annak alapján várnál: a „fogyasztói társadalom” paródiáját. Azt is persze, gondolhattad, hogy nem úszod meg, ám garantálom: ennyire intelligensen sosem hallottad még! Váray Laci bandája simán kijön belőle, és felül emelkedik rajta.
Igen, így kell ezt: beledögleni az életbe, miközben átlépsz rajta mégis, mint egy göröngyön! Ennyire egyszerű, nincs titok. Keresd, hallgasd meg a Colombre Band új kislemezét, és lazíts… Kb. ennyi!
Szerzői kiadás, 2014
olasz
A mosonmagyaróvári Anonym Project észbontó/észveszejtő ötszámos EP-je (Forma 1 és húsleves) után most a győri Colombre Band tett le egy minőségi négyszámosat az asztalunkra, többé-kevésbé virtuálisan. Nem kizárólag a szövegek fontossága közös a két együttes szemléletében, a dolgokhoz való hozzáállásában, hanem az a nem elhanyagolható „tulajdonság” is, hogy ha ráízelődsz a zenéjükre, képtelen vagy szabadulni tőlük többé! Az Anonym Project lemezéről szóló írásra rá lehet keresni jól a www.riff.hu portálon, ez pedig (amint azt az írás címe egyértelműen mutatja) a Colombre Band újdonságáról szól. Meg a zenekarról. Bizonyos fokig legalábbis. Mivel csak a hanganyagot kaptam meg recenzálásra, annyit tudok róluk, hogy átalakult a banda valamelyest az előző album készítése óta. Az ütőképességéből azonban szemernyit sem veszített eközben, sőt!
Igen, ezek a dalok is ütnek, akár a harangok: mindegyikük másként! A tempós, első hallásra is szimpi Volt úgy szívtájékon talál: (könnyű lefolyású) szakításról szól. Jellemző sorai: „teli poharakkal hazudtunk és elittunk minden bajt”, meg hogy „ami széttört, azt hagyni kell néha elrohadni!” No comment, elvégre férfiak lennénk vagy mi, túl kell tenni magunkat néha egyen és máson.
A címadó Hívogató afféle kellemes, kvázi magyaros reggae, extra érdekes sorokkal, gondolat – csavarokkal és – facsarásokkal. „Jelenetet rendeztél életem filmjében. Romantikus horror”. Kell ennél intenzívebb kedvcsináló? Ha igen, jöjjön egy megfellebbezhetetlen felismerés: „Az élet ugyanúgy csak a halál része”, hogy a világért se legyünk depisek, csupán realisták ezek után.
Meg lírai lelkületűek is, ezért jön be nagyon a Kontroll nélkül, hiszen „tudsz a képekről, amik a szívedről készültek éjjel”, nem mellesleg „az Élet fájával fűtünk be ma éjszakára”. A távlatok azonban kevéssé megnyugtatóak, mert „ugyanarra néz a Nyugat és a Balkán”. Akármi legyen a nyugat-balkáni tényállás, néhány hónapig még bizonyosan lobogni fog a tűz, amivel ez a szám a szívünket melengeti. Addig is, mintha magam írnám, bár én nem tudnám ilyen szépen: „elhamarkodott sorokkal, tökéletes borokkal kutatom a halál előtti életet”! A dal címének miértjéről és mikéntjéről direkt nem beszélek, hagyva nektek is felfedezni valót a CD és az univerzum legnagyobb titkaiból.
Kétségkívül rejtélyes a kor, amelyben élünk, de biztosíthatlak: a Marketinges duma címet viselő Colombre számtól messze többet kapsz, mint amit annak alapján várnál: a „fogyasztói társadalom” paródiáját. Azt is persze, gondolhattad, hogy nem úszod meg, ám garantálom: ennyire intelligensen sosem hallottad még! Váray Laci bandája simán kijön belőle, és felül emelkedik rajta.
Igen, így kell ezt: beledögleni az életbe, miközben átlépsz rajta mégis, mint egy göröngyön! Ennyire egyszerű, nincs titok. Keresd, hallgasd meg a Colombre Band új kislemezét, és lazíts… Kb. ennyi!
Szerzői kiadás, 2014
olasz
Öröklángú léghajó
2015-01-24
Ikonikus 20. századi felvétel az 1937. május 6-i lakehursti katasztrófáról készült fotó. Ekkor gyulladt ki máig tisztázatlan körülmények között és zuhant le a német Hindenburg léghajó, amely a zeppelinek végét jelentette a repüléstörténetben. Immár ugyanilyen 20. századi ikon az e képről készült grafika, amely a Led Zeppelin első albumának borítóján látható. A kettő tartalma közötti különbség, hogy a Hindenburg megsemmisült, a Page – Plant – Jones – Bonham négyes léghajója pedig azóta is lángol és lebeg, de nem a vizek felett, hanem sokmilliónknak idebent, szívverésünk ritmusává válva.
Most, 46 évvel első eljövetele után, ismét kézbe vehetjük ezt a korszakalkotó lemezt, újrakeverve, különböző luxuskiadásokban, és sorban következnek egymás után a többi Zep albumok is. Hozzám először az I. mellett a nem kevésbé emblematikus IV. (Four Symbols, ZOSO, The Hermit, ahogy tetszik) jutott el.
Kevés olyan bemutatkozó rockalbum született, amely teljes fegyverzetben mutatja be előadóját. A Led Zeppelin I. ilyen: a mindent elsöprő, minden keretet szétfeszítő rocktól a többszörösen darabokra tört, és újjáépített bluesig, a pszichedelikus hangoktól a keleti motívumokig, a néhány perces gyújtóbombáktól a nagysűrűségű, többtételes drámákig terjed a korong repertoárja. És ha belegondolunk, hogy mindez csupán nyersanyag az igazából élőben csúcsra járó együttesnek, nem csodálkozhatunk, hogy megjelenése után közel fél évszázaddal is ugyanúgy üt, mint újkorában, sőt, a mi nemzedékünknek még jobban, hiszen együtt öregedtünk a zenére rakódott nemes patinával. Hogy ez mennyire így van, azt ékesen igazolja az új kiadás „társlemeze”, az 1969 októberében a párizsi Olympiában tartott koncert felvétele, amelynek egyes darabjai – mindenekelőtt a Dazed And Confused, a Moby Dick és a How Many More Times – még az őshívőket is meglepik.
A IV. a tökéletes alkotás, amihez nehéz bármit is hozzátenni. Itt a bónusz inkább csak a legvájtabb fülűeknek szól, hangszerelési finomságokkal, keverési alternatívákkal. De, mint minden remekműnél, az „eredeti” lemeznél eljátszhatunk azzal, hogy mire nem figyeltünk fel az eddigi ezer lejátszás során, vagy hogy az újrakeverés, amit a legilletékesebb, Jimmy Page végzett, milyen új ínyencségeket hozott ki. Nem szégyelljük bevallani, ha valami csak ezeregyedszer tűnik fel.
Az új Zep-összkiadás már a Physical Graffitinél tart, és nem véletlen, hogy minden klasszikus albumot kiadnak ismét bakelit lemez formájában is. Mert legyünk őszinték: a Led Zeppelin zenéje még mindig a mikrobarázdákról robban a legnagyobb erővel. Remélhetőleg nemcsak a bandán felnőttek első generációja hallja így.
GNL
Most, 46 évvel első eljövetele után, ismét kézbe vehetjük ezt a korszakalkotó lemezt, újrakeverve, különböző luxuskiadásokban, és sorban következnek egymás után a többi Zep albumok is. Hozzám először az I. mellett a nem kevésbé emblematikus IV. (Four Symbols, ZOSO, The Hermit, ahogy tetszik) jutott el.
 |  |
Kevés olyan bemutatkozó rockalbum született, amely teljes fegyverzetben mutatja be előadóját. A Led Zeppelin I. ilyen: a mindent elsöprő, minden keretet szétfeszítő rocktól a többszörösen darabokra tört, és újjáépített bluesig, a pszichedelikus hangoktól a keleti motívumokig, a néhány perces gyújtóbombáktól a nagysűrűségű, többtételes drámákig terjed a korong repertoárja. És ha belegondolunk, hogy mindez csupán nyersanyag az igazából élőben csúcsra járó együttesnek, nem csodálkozhatunk, hogy megjelenése után közel fél évszázaddal is ugyanúgy üt, mint újkorában, sőt, a mi nemzedékünknek még jobban, hiszen együtt öregedtünk a zenére rakódott nemes patinával. Hogy ez mennyire így van, azt ékesen igazolja az új kiadás „társlemeze”, az 1969 októberében a párizsi Olympiában tartott koncert felvétele, amelynek egyes darabjai – mindenekelőtt a Dazed And Confused, a Moby Dick és a How Many More Times – még az őshívőket is meglepik.
A IV. a tökéletes alkotás, amihez nehéz bármit is hozzátenni. Itt a bónusz inkább csak a legvájtabb fülűeknek szól, hangszerelési finomságokkal, keverési alternatívákkal. De, mint minden remekműnél, az „eredeti” lemeznél eljátszhatunk azzal, hogy mire nem figyeltünk fel az eddigi ezer lejátszás során, vagy hogy az újrakeverés, amit a legilletékesebb, Jimmy Page végzett, milyen új ínyencségeket hozott ki. Nem szégyelljük bevallani, ha valami csak ezeregyedszer tűnik fel.
Az új Zep-összkiadás már a Physical Graffitinél tart, és nem véletlen, hogy minden klasszikus albumot kiadnak ismét bakelit lemez formájában is. Mert legyünk őszinték: a Led Zeppelin zenéje még mindig a mikrobarázdákról robban a legnagyobb erővel. Remélhetőleg nemcsak a bandán felnőttek első generációja hallja így.
GNL
Mintha haza mennék - születésnapi koncertet adott a Blues And Roll
2015-01-17
Mintha haza mennék. Ez jutott először eszembe. Scorsese blues sorozata: „Feel Like Going Home”. És többedmagammal bevetettük magunkat a csolnoki Rákóczi söröző koncerttermébe. Már az úton beszélgettünk, hogy milyen szürrealisztikus az egész. Egy kis magyar település ’70-es éveket idéző vendéglátó ipari egységében a lelkesedés, az akarás és a profizmus keveredéséből született blues happening. A hely szelleme, a családias vendégszerető légkör, és a mindenki által szeretett blues egysége. Olyan, mintha hetente ide járnánk. Otthon érzem magam. Pfeiffer Gábor V8-as motorként fáradhatatlanul szervezi, menedzseli a csapatát és a települést. „The Soul Of A Man”. Ezek után nyilván elfogult vagyok, ha a koncertről, a zenéről és a zenészekről kell véleményt mondanom. Röviden, de kicsit sem tárgyilagosan!
A Blues And Roll hangzásának nagyon jót tett a billentyűs bevétele az együttesbe. A biztos alapok mellett színesebbé, teljesebbé vált a megszólalás. Andrea úgy játszott, mintha évek óta együtt zenéltek volna. Jó dalokat választottak az estére, a közreműködők is jól beleillettek a repertoárba. Fekete Jenő érett játéka jól passzolt Ákos rockosabb megszólalásához, de néha úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne Jenőtől. Viki hangja felejthetetlen. És Ő az egyetlen, aki végig mosolygott az előadás alatt. Ezt a fiúknak is javaslom eltanulni. Tommy Katona profizmusa és Petendi Tomi ereje mindig feldobta a bandát az együtt zenélések során. Igaz ők félig csapat vagy inkább családtagok. Minden tiszteletem Gábornak és Norbinak, mert a sok vendég fellépőnek folyamatosan adták az alapot, ami figyelembe véve a koncert idejét, nem semmi. „Warming By The Devil's Fire”. Rövid átszerelés után – ami alatt talán hallgathattunk volna egy kis bluest felvételről – egy igazi gitárpárbajban részesültünk. Csak kapkodtam a fejem (meg a fülem) a sok elzúgó futam és riff elől. Tommy Katona, Fekete Jenő és Petendi Tomi felelgetése, kiegészülve a blues érzéshez elengedhetetlen herflivel a zene gyökeréig hatolt. „The Road To Memphis”. Már éjfél körül járt, jött a Blues Revolver, akik a nevüket meghazudtolva nem csak bluest, hanem az abból kinőtt rockot is játszottak nekünk. Jól. Nem is értem, Ákos hogy bírt ennyit hiba nélkül játszani.
A hangulat már túljutott a csúcsponton. Elfáradtunk. És ebbe besegített az elfogyasztott sör és bor mennyisége. „Red, White & Blues”. Tudom, nehéz úgy játszani koncerten, hogy nem sokat lehet gyakorolni az együtt zenélést. Ezen csak az segít, ha a zenészek egy hullámhosszon vannak, szeretik, amit csinálnak, és tisztelik a többieket. Ez ezen a koncerten mind összejött. „Godfathers And Sons”.
Otthon éreztem magam. Jól éreztem magam Csolnokon. Megint. És ezen az sem változtatott, hogy havat kellett takarítani az autóról és lépésben jöttünk haza a sötét és havas Pilisen keresztül. Halkan bluest hallgattunk. „Piano Blues”.
Szöveg: Hegedűs Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)
A Blues And Roll hangzásának nagyon jót tett a billentyűs bevétele az együttesbe. A biztos alapok mellett színesebbé, teljesebbé vált a megszólalás. Andrea úgy játszott, mintha évek óta együtt zenéltek volna. Jó dalokat választottak az estére, a közreműködők is jól beleillettek a repertoárba. Fekete Jenő érett játéka jól passzolt Ákos rockosabb megszólalásához, de néha úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne Jenőtől. Viki hangja felejthetetlen. És Ő az egyetlen, aki végig mosolygott az előadás alatt. Ezt a fiúknak is javaslom eltanulni. Tommy Katona profizmusa és Petendi Tomi ereje mindig feldobta a bandát az együtt zenélések során. Igaz ők félig csapat vagy inkább családtagok. Minden tiszteletem Gábornak és Norbinak, mert a sok vendég fellépőnek folyamatosan adták az alapot, ami figyelembe véve a koncert idejét, nem semmi. „Warming By The Devil's Fire”. Rövid átszerelés után – ami alatt talán hallgathattunk volna egy kis bluest felvételről – egy igazi gitárpárbajban részesültünk. Csak kapkodtam a fejem (meg a fülem) a sok elzúgó futam és riff elől. Tommy Katona, Fekete Jenő és Petendi Tomi felelgetése, kiegészülve a blues érzéshez elengedhetetlen herflivel a zene gyökeréig hatolt. „The Road To Memphis”. Már éjfél körül járt, jött a Blues Revolver, akik a nevüket meghazudtolva nem csak bluest, hanem az abból kinőtt rockot is játszottak nekünk. Jól. Nem is értem, Ákos hogy bírt ennyit hiba nélkül játszani.
A hangulat már túljutott a csúcsponton. Elfáradtunk. És ebbe besegített az elfogyasztott sör és bor mennyisége. „Red, White & Blues”. Tudom, nehéz úgy játszani koncerten, hogy nem sokat lehet gyakorolni az együtt zenélést. Ezen csak az segít, ha a zenészek egy hullámhosszon vannak, szeretik, amit csinálnak, és tisztelik a többieket. Ez ezen a koncerten mind összejött. „Godfathers And Sons”.
Otthon éreztem magam. Jól éreztem magam Csolnokon. Megint. És ezen az sem változtatott, hogy havat kellett takarítani az autóról és lépésben jöttünk haza a sötét és havas Pilisen keresztül. Halkan bluest hallgattunk. „Piano Blues”.
Szöveg: Hegedűs Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)
Mississippi Heat: Warning Shot
2014-12-23
Piere Lacocque 1969 nyarán költözött családjával Belgiumból Chicagóba. A szigorú vallásos nevelésben részesült tinédzser a blues zenét, a szájharmonikát Big Walter Horton játékát hallva szerette meg. Máig is működő együttesét, a Mississippi Heatet 1991-ben hozta létre. Lacocque mindig arra törekedett, hogy a legjobb zenészeket gyűjtse maga köré, így az elmúlt évtizedekben olyan muzsikusok fordultak meg a chicagói székhelyű bandában, mint Billy Flynn, James Wheeler, Bob Stroger, Deitra Farr, Zora Young és Barrelhouse Chuck. Sorban tizenegyedik lemezük, az előző öt albumhoz hasonlóan, a legendás Delmark Records égisze alatt látott napvilágot. A Warning Shot a zenekar tagjainak a dalaira épül, de a repertoárban két feldolgozást is találunk: Ruth Brown 1959-es slágerét, az I Don’t Know-t, és Hank Williams Your Cheatin’ Heart című, instrumentálisan előadott szerzeményét. A korai évek óta mindig szerepelt a csapatban egy energikus énekesnő, jelenleg Inetta Visor birtokolja ezt a pozíciót. A hatvanas éveiben járó, hangjával a hatszoros Grammy-díjas Etta Jamest idéző Visor mellett néhány dalban Michael Dotson gitáros és Kenny Smith dobos is mikrofont ragadt. Az együttes érezhetően törekedett a minél gazdagabb hangzás megteremtésére, amit a vendégzenészek sokasága mutat a legjobban. A szeles város hagyományaihoz méltó albumon hallhatjuk így többek között Carl Weathersby, Sax Gordon és Ruben Alvarez játékát is.Delmark Records, 2014
hoati
A zene, ami tűzbe hozta Győrt
2014-12-18
Az esős, barátságtalan idő sem volt képes megakadályozni, hogy december 4-e és 6-a között három teljes estén át lángoljanak a zongorák a 7. Boogiefeszten Győrben.Ismét világsztárokkal töltötte meg a „találkozások városát”, az ifjú, ám annál elismertebb boogie woogie zongorista, Dániel Balázs. Az elmúlt években egyre növekvő érdeklődésnek hála idén még több alkalommal merülhettünk alá a boogie vérpezsdítő dallamainak világába.
Már a csütörtöki Árkádban adott nyitókoncerten is pillanatok alatt szikrázni kezdett a levegő. A két vendégzongorista, a gitáron és szájharmonikán ugyancsak kitűnően játszó Edwin Kimmler és a virtuóz Chase Garrett is megcsillogtatta tehetségét Dániel Balázzsal és zenekarával együtt. A hangulat, már az első ütemek felhangzását követően is fergeteges volt, ami az idő múlásával csak fokozódott, ahogy egyre többen csatlakoztak a nézősereghez.
A közönség összetétele csakúgy, mint az első napon, a nagykoncerteken is igen csak változatos volt, mutatva, hogy a boogie zene minden korosztályt képes megmozgatni. A rendezvény népszerűségét mi sem tükrözi jobban, hogy az idén a szokásos egy helyett, két, különböző programú, teltházas előadást adtak a Richter Teremben, ahova még plusz székeket is be kellett helyezni, hogy a lehető legtöbb érdeklődőnek jusson hely.
Nem csupán egyetlen műfajjal ismerkedhettünk meg a tüzes előadások alatt. A blues, a swing és a dixieland világába is elkalauzolták a hallgatóságot. Nem számított, hogy veterán rajongóról, vagy első ízben a boogie világába csöppenő nézőről volt szó, mindenki találhatott magának legalább egy olyan dalt, amit igazán magáénak érezhetett.
A méltán népszerű előadók nem pusztán zenei képességeikkel varázsolták el hallgatóságukat, hanem humorukat is megcsillogtatták, valamint közös énekléssel, tapsolással, és az ahhoz szükséges bemelegítő ujjgyakorlatokkal emelték az est hangulatát.
S hogy ne csak a fület, de a szemet is elkápráztassák, felléptek Svédországból és Lengyelországból érkező, a világ élvonalába tartozó táncospárok, akik színpadi produkciójuk mellett, még a kezdő és kevésbé kezdő boogie woogie táncosoknak is segítettek csiszolni a tudásukat az El Pasóban rendezett Boogie Workshopokon. És akinek még a nagykoncertek után is benne volt a boogie a lábában, azok, szintén az El Paso Tánc és Rendezvény Centrumban találkozhattak az összes fellépővel, két Boogie Afterpartyn.
Reméljük, hogy ez a tűz, ami ebben a pár napban Győrbe költözött sosem fog kihunyni, és még hosszú éveken át mozgatja meg a helybelieket és az idelátogatókat egyaránt.
Szöveg: Dániel Viktória, fotó: NoKo Fotó
