Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Delta Moon: Low Down
2015-06-09


A Delta Moon sokáig egyet jelentett a Tom Gray és Mark Johnson alkotta gitáros duóval, akik a Mississippi menti blues hagyományok ápolását tűzték ki maguk elé célnak. Tipikus utazó zenészek voltak, leginkább a kis közönség előtti személyesebb hangvételű koncerteket kedvelték. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumuk 2002-ben jelent meg, ettől kezdve az impresszáriók érdeklődését felkeltve Egyesült Államok, Kanada és Európa-szerte tekinthette meg a nagyközönség is a fellépéseiket. A publikum mindenütt hálásan fogadta az együttes koncertjeit és a sajtó visszhangzott a dicsérő, köszönetet mondó cikkektől. Felállásuk 2007-ben bővült, Franher Joseph basszusgitáros és Darren Stanley dobos érkezésével kvartettként folytatták a munkát. A dobos poszton időközben átalakult zenekar a közelmúltban adta ki a messzire nyúló hatásokat felvonultató jubileumi, tízedik lemezét. A repertoár tizenkét kompozíciót tartalmaz, a Roots Music Association által 2008-ban Blues Songwriter Of The Year címmel kitüntetett Tom Gray saját és társszerzőkkel írt dalait, valamint Tom Waits, Bob Dylan és Skip James egy-egy szerzeményét. Az album egésze őszinte, izgalmas és merész produkció. A legütősebb megoldás, ahogyan a slide gitárokat egymásba csúsztatják minden dalukban, s ennek eredménye a hömpölygő, áradó, magával sodró hangzás tele szenvedéllyel.

Jumping Jack Records, 2015

hoati


Éles Gábor Trió & Tóth Vera: Let Yourself In Groove
2015-04-27


A névadó gitáros által 2009-ben életre hívott Éles Gábor Trió a bemutatkozó lemeze után három évvel Tóth Vera közreműködésével jelentette meg a Let Yourself In Groove című hanganyagát. A tizenhárom számos, jól felépített lemezre két örökzöldtől eltekintve csakis Éles Gábor saját, fantáziadús szerzeményei kerültek. A dalokban az alapítóra hatást gyakorolt zenei nyelvek léptek párbeszédbe: a jellegzetes hangzásvilág alapvetően a bluesból, a jazzből és soulból táplálkozik, de a groove jelenléte is tetten érhető. Kakukktojásként tekinthetünk a Leánykatánc című számra, ugyanis ez az egyetlen instrumentális felvétel a CD-n – Éles ezt a szerzeményt kislányának írta, aki balett-táncos. A jó torkú és hangtónusú, egyedi gitárstílussal bíró zenekarvezető a lemezen meglehetősen kevés gitárszólóval rukkolt elő. Játékában felismerhetők a példaképek, így Jimi Hendrix, Eric Clapton és George Benson hatása. Zenésztársai, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos kiválóan teljesítettek, míg az első Megasztárban feltűnt Tóth Vera a szóló darabjaiban és a duettekben is lenyűgözően énekel. Külföldi barátaim, ismerőseim körében büszkén reklámozom a lemezt, bizonyítandó, hogy Magyarországon micsoda tudású, kvalitású muzsikusok élnek, dolgoznak.

L.V. Records, 2014

hoati


’Sir’ Oliver Mally & Frank Schwinn: Devils, Monkeys, Aliens
2015-04-21


Ha nyugati szomszédunk, Ausztria blues zenei életét áttekintjük, akkor ’Sir’ Oliver Mally nevét feltétlenül meg kell említeni. A Stájerországban fekvő Wagna városában született zenész első gitárját tizenöt évesen kapta. Autodidakta módon tanult meg gitározni, stílusára a kezdetekben Albert King, Buddy Guy, John Lee Hooker, B.B. King és Albert Collins voltak hatással. Zenekarát, a ’Sir’ Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben hozta létre. A ’90-es évek vége óta szóló előadóként is szerepel. A mono felvételeket tartalmazó lemeze, a Strong Believer 2012-ben került kiadásra. A két nap leforgása alatt rögzített albumon négy szám erejéig közreműködött az Ausztriában 1992-ben letelepedett német származású gitáros, Frank Schwinn. Az együttműködés olyan jól sikerült, hogy a rákövetkező évben elkészítették a Devils, Monkeys, Aliens című, szintén mono felvételeket tartalmazó duó lemezt. A két muzsikus a maximális odafigyelést igénylő, döntően saját számokat nagy szívvel, belső hittel, dögösen adja elő. Az egyetlen idegen tollból származó szerzemény a Grammy-díjas folk zenész, Guy Clark dala, a The Cape. A tizenegyszámos Devils, Monkeys, Aliens rögzítése élőben történt, a dalok mindenféle különösebb utómunka nélkül kerültek a lemezre.

Sir-Oliver-Records, 2013

hoati


Colombre Band: Hívogató
2015-03-17


Az ÁNTSZ nem jelentette, holott egyre inkább tűnik úgy, hogy új járvány ütötte fel a fejét az országban. A gócpont (egyelőre) a Kisalföld. Kórisme: kislemez. A diagnózis: kiváló! Így hát nem hibáztatom a mélyen (vagy még mélyebben) tisztelt sóhivatalt a közlés elmaradásáért, mégis: valakinek meg kell osztania a néppel, hogy mi újság, nem igaz?!
A mosonmagyaróvári Anonym Project észbontó/észveszejtő ötszámos EP-je (Forma 1 és húsleves) után most a győri Colombre Band tett le egy minőségi négyszámosat az asztalunkra, többé-kevésbé virtuálisan. Nem kizárólag a szövegek fontossága közös a két együttes szemléletében, a dolgokhoz való hozzáállásában, hanem az a nem elhanyagolható „tulajdonság” is, hogy ha ráízelődsz a zenéjükre, képtelen vagy szabadulni tőlük többé! Az Anonym Project lemezéről szóló írásra rá lehet keresni jól a www.riff.hu portálon, ez pedig (amint azt az írás címe egyértelműen mutatja) a Colombre Band újdonságáról szól. Meg a zenekarról. Bizonyos fokig legalábbis. Mivel csak a hanganyagot kaptam meg recenzálásra, annyit tudok róluk, hogy átalakult a banda valamelyest az előző album készítése óta. Az ütőképességéből azonban szemernyit sem veszített eközben, sőt!



Igen, ezek a dalok is ütnek, akár a harangok: mindegyikük másként! A tempós, első hallásra is szimpi Volt úgy szívtájékon talál: (könnyű lefolyású) szakításról szól. Jellemző sorai: „teli poharakkal hazudtunk és elittunk minden bajt”, meg hogy „ami széttört, azt hagyni kell néha elrohadni!” No comment, elvégre férfiak lennénk vagy mi, túl kell tenni magunkat néha egyen és máson.
A címadó Hívogató afféle kellemes, kvázi magyaros reggae, extra érdekes sorokkal, gondolat – csavarokkal és – facsarásokkal. „Jelenetet rendeztél életem filmjében. Romantikus horror”. Kell ennél intenzívebb kedvcsináló? Ha igen, jöjjön egy megfellebbezhetetlen felismerés: „Az élet ugyanúgy csak a halál része”, hogy a világért se legyünk depisek, csupán realisták ezek után.
Meg lírai lelkületűek is, ezért jön be nagyon a Kontroll nélkül, hiszen „tudsz a képekről, amik a szívedről készültek éjjel”, nem mellesleg „az Élet fájával fűtünk be ma éjszakára”. A távlatok azonban kevéssé megnyugtatóak, mert „ugyanarra néz a Nyugat és a Balkán”. Akármi legyen a nyugat-balkáni tényállás, néhány hónapig még bizonyosan lobogni fog a tűz, amivel ez a szám a szívünket melengeti. Addig is, mintha magam írnám, bár én nem tudnám ilyen szépen: „elhamarkodott sorokkal, tökéletes borokkal kutatom a halál előtti életet”! A dal címének miértjéről és mikéntjéről direkt nem beszélek, hagyva nektek is felfedezni valót a CD és az univerzum legnagyobb titkaiból.
Kétségkívül rejtélyes a kor, amelyben élünk, de biztosíthatlak: a Marketinges duma címet viselő Colombre számtól messze többet kapsz, mint amit annak alapján várnál: a „fogyasztói társadalom” paródiáját. Azt is persze, gondolhattad, hogy nem úszod meg, ám garantálom: ennyire intelligensen sosem hallottad még! Váray Laci bandája simán kijön belőle, és felül emelkedik rajta.
Igen, így kell ezt: beledögleni az életbe, miközben átlépsz rajta mégis, mint egy göröngyön! Ennyire egyszerű, nincs titok. Keresd, hallgasd meg a Colombre Band új kislemezét, és lazíts… Kb. ennyi!

Szerzői kiadás, 2014

olasz


Öröklángú léghajó
2015-01-24


Ikonikus 20. századi felvétel az 1937. május 6-i lakehursti katasztrófáról készült fotó. Ekkor gyulladt ki máig tisztázatlan körülmények között és zuhant le a német Hindenburg léghajó, amely a zeppelinek végét jelentette a repüléstörténetben. Immár ugyanilyen 20. századi ikon az e képről készült grafika, amely a Led Zeppelin első albumának borítóján látható. A kettő tartalma közötti különbség, hogy a Hindenburg megsemmisült, a Page – Plant – Jones – Bonham négyes léghajója pedig azóta is lángol és lebeg, de nem a vizek felett, hanem sokmilliónknak idebent, szívverésünk ritmusává válva.
Most, 46 évvel első eljövetele után, ismét kézbe vehetjük ezt a korszakalkotó lemezt, újrakeverve, különböző luxuskiadásokban, és sorban következnek egymás után a többi Zep albumok is. Hozzám először az I. mellett a nem kevésbé emblematikus IV. (Four Symbols, ZOSO, The Hermit, ahogy tetszik) jutott el.

  

Kevés olyan bemutatkozó rockalbum született, amely teljes fegyverzetben mutatja be előadóját. A Led Zeppelin I. ilyen: a mindent elsöprő, minden keretet szétfeszítő rocktól a többszörösen darabokra tört, és újjáépített bluesig, a pszichedelikus hangoktól a keleti motívumokig, a néhány perces gyújtóbombáktól a nagysűrűségű, többtételes drámákig terjed a korong repertoárja. És ha belegondolunk, hogy mindez csupán nyersanyag az igazából élőben csúcsra járó együttesnek, nem csodálkozhatunk, hogy megjelenése után közel fél évszázaddal is ugyanúgy üt, mint újkorában, sőt, a mi nemzedékünknek még jobban, hiszen együtt öregedtünk a zenére rakódott nemes patinával. Hogy ez mennyire így van, azt ékesen igazolja az új kiadás „társlemeze”, az 1969 októberében a párizsi Olympiában tartott koncert felvétele, amelynek egyes darabjai – mindenekelőtt a Dazed And Confused, a Moby Dick és a How Many More Times – még az őshívőket is meglepik.
A IV. a tökéletes alkotás, amihez nehéz bármit is hozzátenni. Itt a bónusz inkább csak a legvájtabb fülűeknek szól, hangszerelési finomságokkal, keverési alternatívákkal. De, mint minden remekműnél, az „eredeti” lemeznél eljátszhatunk azzal, hogy mire nem figyeltünk fel az eddigi ezer lejátszás során, vagy hogy az újrakeverés, amit a legilletékesebb, Jimmy Page végzett, milyen új ínyencségeket hozott ki. Nem szégyelljük bevallani, ha valami csak ezeregyedszer tűnik fel.
Az új Zep-összkiadás már a Physical Graffitinél tart, és nem véletlen, hogy minden klasszikus albumot kiadnak ismét bakelit lemez formájában is. Mert legyünk őszinték: a Led Zeppelin zenéje még mindig a mikrobarázdákról robban a legnagyobb erővel. Remélhetőleg nemcsak a bandán felnőttek első generációja hallja így.

GNL


Mintha haza mennék - születésnapi koncertet adott a Blues And Roll
2015-01-17


Mintha haza mennék. Ez jutott először eszembe. Scorsese blues sorozata: „Feel Like Going Home”. És többedmagammal bevetettük magunkat a csolnoki Rákóczi söröző koncerttermébe. Már az úton beszélgettünk, hogy milyen szürrealisztikus az egész. Egy kis magyar település ’70-es éveket idéző vendéglátó ipari egységében a lelkesedés, az akarás és a profizmus keveredéséből született blues happening. A hely szelleme, a családias vendégszerető légkör, és a mindenki által szeretett blues egysége. Olyan, mintha hetente ide járnánk. Otthon érzem magam. Pfeiffer Gábor V8-as motorként fáradhatatlanul szervezi, menedzseli a csapatát és a települést. „The Soul Of A Man”. Ezek után nyilván elfogult vagyok, ha a koncertről, a zenéről és a zenészekről kell véleményt mondanom. Röviden, de kicsit sem tárgyilagosan!



A Blues And Roll hangzásának nagyon jót tett a billentyűs bevétele az együttesbe. A biztos alapok mellett színesebbé, teljesebbé vált a megszólalás. Andrea úgy játszott, mintha évek óta együtt zenéltek volna. Jó dalokat választottak az estére, a közreműködők is jól beleillettek a repertoárba. Fekete Jenő érett játéka jól passzolt Ákos rockosabb megszólalásához, de néha úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne Jenőtől. Viki hangja felejthetetlen. És Ő az egyetlen, aki végig mosolygott az előadás alatt. Ezt a fiúknak is javaslom eltanulni. Tommy Katona profizmusa és Petendi Tomi ereje mindig feldobta a bandát az együtt zenélések során. Igaz ők félig csapat vagy inkább családtagok. Minden tiszteletem Gábornak és Norbinak, mert a sok vendég fellépőnek folyamatosan adták az alapot, ami figyelembe véve a koncert idejét, nem semmi. „Warming By The Devil's Fire”. Rövid átszerelés után – ami alatt talán hallgathattunk volna egy kis bluest felvételről – egy igazi gitárpárbajban részesültünk. Csak kapkodtam a fejem (meg a fülem) a sok elzúgó futam és riff elől. Tommy Katona, Fekete Jenő és Petendi Tomi felelgetése, kiegészülve a blues érzéshez elengedhetetlen herflivel a zene gyökeréig hatolt. „The Road To Memphis”. Már éjfél körül járt, jött a Blues Revolver, akik a nevüket meghazudtolva nem csak bluest, hanem az abból kinőtt rockot is játszottak nekünk. Jól. Nem is értem, Ákos hogy bírt ennyit hiba nélkül játszani.
A hangulat már túljutott a csúcsponton. Elfáradtunk. És ebbe besegített az elfogyasztott sör és bor mennyisége. „Red, White & Blues”. Tudom, nehéz úgy játszani koncerten, hogy nem sokat lehet gyakorolni az együtt zenélést. Ezen csak az segít, ha a zenészek egy hullámhosszon vannak, szeretik, amit csinálnak, és tisztelik a többieket. Ez ezen a koncerten mind összejött. „Godfathers And Sons”.
Otthon éreztem magam. Jól éreztem magam Csolnokon. Megint. És ezen az sem változtatott, hogy havat kellett takarítani az autóról és lépésben jöttünk haza a sötét és havas Pilisen keresztül. Halkan bluest hallgattunk. „Piano Blues”.

Szöveg: Hegedűs Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)


Mississippi Heat: Warning Shot
2014-12-23


Piere Lacocque 1969 nyarán költözött családjával Belgiumból Chicagóba. A szigorú vallásos nevelésben részesült tinédzser a blues zenét, a szájharmonikát Big Walter Horton játékát hallva szerette meg. Máig is működő együttesét, a Mississippi Heatet 1991-ben hozta létre. Lacocque mindig arra törekedett, hogy a legjobb zenészeket gyűjtse maga köré, így az elmúlt évtizedekben olyan muzsikusok fordultak meg a chicagói székhelyű bandában, mint Billy Flynn, James Wheeler, Bob Stroger, Deitra Farr, Zora Young és Barrelhouse Chuck. Sorban tizenegyedik lemezük, az előző öt albumhoz hasonlóan, a legendás Delmark Records égisze alatt látott napvilágot. A Warning Shot a zenekar tagjainak a dalaira épül, de a repertoárban két feldolgozást is találunk: Ruth Brown 1959-es slágerét, az I Don’t Know-t, és Hank Williams Your Cheatin’ Heart című, instrumentálisan előadott szerzeményét. A korai évek óta mindig szerepelt a csapatban egy energikus énekesnő, jelenleg Inetta Visor birtokolja ezt a pozíciót.  A hatvanas éveiben járó, hangjával a hatszoros Grammy-díjas Etta Jamest idéző Visor mellett néhány dalban Michael Dotson gitáros és Kenny Smith dobos is mikrofont ragadt. Az együttes érezhetően törekedett a minél gazdagabb hangzás megteremtésére, amit a vendégzenészek sokasága mutat a legjobban. A szeles város hagyományaihoz méltó albumon hallhatjuk így többek között Carl Weathersby, Sax Gordon és Ruben Alvarez játékát is.

Delmark Records, 2014

hoati


A zene, ami tűzbe hozta Győrt
2014-12-18


Az esős, barátságtalan idő sem volt képes megakadályozni, hogy december 4-e és 6-a között három teljes estén át lángoljanak a zongorák a 7. Boogiefeszten Győrben.

Ismét világsztárokkal töltötte meg a „találkozások városát”, az ifjú, ám annál elismertebb boogie woogie zongorista, Dániel Balázs. Az elmúlt években egyre növekvő érdeklődésnek hála idén még több alkalommal merülhettünk alá a boogie vérpezsdítő dallamainak világába.
Már a csütörtöki Árkádban adott nyitókoncerten is pillanatok alatt szikrázni kezdett a levegő. A két vendégzongorista, a gitáron és szájharmonikán ugyancsak kitűnően játszó Edwin Kimmler és a virtuóz Chase Garrett is megcsillogtatta tehetségét Dániel Balázzsal és zenekarával együtt. A hangulat, már az első ütemek felhangzását követően is fergeteges volt, ami az idő múlásával csak fokozódott, ahogy egyre többen csatlakoztak a nézősereghez.
A közönség összetétele csakúgy, mint az első napon, a nagykoncerteken is igen csak változatos volt, mutatva, hogy a boogie zene minden korosztályt képes megmozgatni. A rendezvény népszerűségét mi sem tükrözi jobban, hogy az idén a szokásos egy helyett, két, különböző programú, teltházas előadást adtak a Richter Teremben, ahova még plusz székeket is be kellett helyezni, hogy a lehető legtöbb érdeklődőnek jusson hely.
Nem csupán egyetlen műfajjal ismerkedhettünk meg a tüzes előadások alatt. A blues, a swing és a dixieland világába is elkalauzolták a hallgatóságot. Nem számított, hogy veterán rajongóról, vagy első ízben a boogie világába csöppenő nézőről volt szó, mindenki találhatott magának legalább egy olyan dalt, amit igazán magáénak érezhetett.
A méltán népszerű előadók nem pusztán zenei képességeikkel varázsolták el hallgatóságukat, hanem humorukat is megcsillogtatták, valamint közös énekléssel, tapsolással, és az ahhoz szükséges bemelegítő ujjgyakorlatokkal emelték az est hangulatát.
S hogy ne csak a fület, de a szemet is elkápráztassák, felléptek Svédországból és Lengyelországból érkező, a világ élvonalába tartozó táncospárok, akik színpadi produkciójuk mellett, még a kezdő és kevésbé kezdő boogie woogie táncosoknak is segítettek csiszolni a tudásukat az El Pasóban rendezett Boogie Workshopokon. És akinek még a nagykoncertek után is benne volt a boogie a lábában, azok, szintén az El Paso Tánc és Rendezvény Centrumban találkozhattak az összes fellépővel, két Boogie Afterpartyn.
Reméljük, hogy ez a tűz, ami ebben a pár napban Győrbe költözött sosem fog kihunyni, és még hosszú éveken át mozgatja meg a helybelieket és az idelátogatókat egyaránt.

Szöveg: Dániel Viktória, fotó: NoKo Fotó


Gary Clark Jr.: Live
2014-12-08


A '84-es születésű Gary Clark Jr. a Texas állambeli Austinban nőtt fel. Családjában mindenki bolondult a zenéért, így nem meglepő, hogy hamar a gitár bűvkörébe került. Tinédzserként kis szórakozóhelyeken lépett fel, majd eljutott a város híres Antone’s klubjába, ahonnan oly sok texasi gitáros fenomén indult el a világhír felé. A Rolling Stone magazin 2011-ben a „legjobb ifjú tehetségnek” nevezte, aki időközben a legnagyobbakkal játszhatott együtt: a Fehér Házban a Red, White And Blues rendezvényen B.B. Kinggel és Buddy Guy-jal, Jaggerékkel a Rolling Stones ötvenedik évfordulós turnéján, de többször fellépett már a Crossroads Guitar Fesztiválon is. Első két albuma, a 2004-es 110 és a 2008-as Worry No More egy kis kiadónál jött ki, a 2012-es Blak And Blu azonban már egy nagy lemezcégnél, a Warner Bros.-nál jelent meg. Olyan albumot akartam felvenni, amin többféle hanggal is kísérletezek, hiszen semmiképpen sem akartam, hogy egyetlen műfajra hagyatkozzak, akkor is, ha az a blues.” – nyilatkozta a Billboardnak a bluest, blues-rockot, hard rockot, soult és funkot elegyítő hanganyagról. Az ősszel megjelent Live című dupla koncertalbum az utolsó, tizennyolc hónapig tartó turnéja során került rögzítésre. A pazar kivitelű, egyéni ízű lemez gerincét a művészi borítójú Blak And Blu dalai adják. Az elhangzó nóták egyenletesen magas színvonalúak, Gary Clark Jr. és zenésztársai csípőből, tízpontosan hozták a tőlük elvártakat.

Warner Bros. Records / Magneoton, 2014

hoati


Georgiai blues slágerek az Akváriumban
2014-11-02


Az eredetileg a Nagy Hallba szervezett buli hallgatóit a közönségbarát módon átalakított, profin üzemeltetett Akvárium klubban végül is a Kis Hallba terelték be a szervezők a neves amerikai bluesman, a többszörös Grammy-díjas Robert Cray koncertjére múlt héten szombat este. Jól tették, hiszen így elmondhatjuk: telt ház előtt játszottak a fiúk.
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkétütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a Strong Persuadert, a Right Next Door (Because Of Me)-t, a Twenty-t, vagy a műsorzáró Time Makes Two-t. Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg emlékezetes billentyűjátékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.
Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Robert Plant: lullaby and... The Ceaseless Roar
2014-10-29


Robert Plantet, a Led Zeppelin frontemberét nem kell bemutatni senkinek, hiszen a korszakalkotó, egész világ ízlését meghatározó, vérbeli rock zenekart mindenki ismeri. Az aranytorkú énekes 1982 óta készít szólólemezeket, amelyek közül a Pictures At Eleven, a Dreamland és a Mighty ReArranger kiállta az idők próbáját. Négy évvel legutóbbi, hazájának eladási listáján a harmadik helyre felért Band Of Joy után idén ősszel jelentette meg szólópályája tizedik hanganyagát. Ahogy azt Plant több helyen is lenyilatkozta, a lullaby and... The Ceaseless Roar valószínűleg az utolsó munkája, a zenei pályájának vége. A régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő együttesével, a Sensational Space Shiftersszel rögzített albumon tizenegy dalt találunk, ebből kilenc saját szerzemény, a maradék kettő, a Little Maggie és a Poor Howard pedig átirat. Az életről, szerelemről, kihagyott lehetőségekről, a többségében talán már elfeledett szeretőkről és barátokról szóló dalok a „fogyasztói” elvárásokkal dacolva sokszínűek, a rock, folk, klasszikus blues, mi több az elektronikus zene elemei szövik át őket. A lullaby and... The Ceaseless Roar nem korszakalkotó lemez, de hiteles, bármilyen aspektusból vesszük górcső alá, teljesen világos, hogy hűen képviseli a Robert Plant által fontosnak tartott törvényszerű változást.

Nonesuch Records / Warner Music, Magneoton, 2014

hoati


Crosby, Stills, Nash & Young: CSNY 1974
2014-10-21


A Crosby, Stills & Nash 1968-ban jött létre a rocktörténelem egyik első supergroupjaként. A triót alkotó zenészek mindegyike jelentős, de különböző okok miatt kifáradt együttesből érkezett. Bemutatkozó lemezük a megalakulásukat követő évben jelent meg. A banda nevét viselő album többszörös platinalemez lett, évekkel később bónuszokkal kiegészítve újra megjelentették. Neil Young az 1966 és ’68 között működő Buffalo Springfieldben szerzett tapasztalatokkal, két szólóalbummal a háta mögött, 1969 nyarán csatlakozott a három nagynevű gitáros-énekes alkotta csapathoz. A woodstocki fesztiválon kirobbanó sikert aratott Crosby, Stills, Nash & Young 1970-ben készítette el a Déja Vu című lemezt, amely felkerült a Rolling Stone magazin minden idők ötszáz legkiemelkedőbb albumának listájára. A zenekar második stúdiólemeze a ’70-es évek elején a folyamatos belső ellentétek végett nem jött létre, azonban Elliot Roberts és Bill Graham nyomására 1974-ben harmincállomásos, bruttó tizenegy millió dolláros bevételt hozó stadionturnén vettek részt. A turné negyven éves évfordulója alkalmából Joel Bernstein és Graham Nash úgy döntött, hogy azon koncert felvételekből, amiket rögzítettek, válogatás albumot állítanak össze. A CSNY 1974 címet viselő anyag egylemezes változatban, valamint extra kiadásban is megjelent. A szimpla album tizenhat szerzeményt tartalmaz, köztük olyan örökérvényű dalokat, mint a Wooden Ships, a Helpless, a Suite: Judy Blue Eyes, a Chicago, vagy a komoly politikai hatással bíró Ohiót, ami négy fiatalnak állított emléket, akiket egy vietnámi háborúellenes tiltakozáson gyilkoltak meg. A megalakulását követő években a Beatleséhez hasonló népszerűségű banda folk-rock, country-rock jellegű számai a mai rockhoz képest avittnak tűnhetnek, de nem lennék meglepve, ha a koncertlemez hatására a felvételek idején csúcsformában lévő együttest az idősebb generációkon kívül sok fiatal is megszeretné.

Magneoton / Warner Music, 2014

hoati


Ady - Hobo: A föltámadás szomorúsága
2014-10-14


Földes László Hobo az elmúlt évtizedekben szívesen keverte a zenét az irodalommal, biztos kézzel választva ki azokat az ikonikus alakokat, akik illeszkednek az ő előadásmódjához, akiknek az életműve valahol rokon az övével. József Attila, Faludy György, Pilinszky János – főként ők voltak a magyar irodalomból azok, akiknek munkásságát feldolgozta. A közelmúltban Vidnyánszky Attilával közösen határozták el, hogy a Nemzeti Színházban csinálnak egy Ady-estet. Erre készülve gyűjtöttek össze kilencven verset, ebből lett harmincöt, illetve harmincegy, ami az előadásban, illetve A föltámadás szomorúsága című lemezen hallható. A költemények jó részét maga Hobo választotta ki, de segítségére volt Jász Attila költő, valamint a Nemzeti Színház igazgatója is. A lemez ívét a haza, a szerelem, a számvetés és az elmúlás adja, ezeknek megfelelően vannak énekelt versek, zenei aláfestéssel elmondott versek, és vannak zene nélkül szavalt költemények. A zenei részt Fekete-Kovács Kornél vállalta magára, aki leginkább jazz vonalon ismert, így nem meglepő, hogy az itt hallható szerzemények sokkal inkább tartoznak a jazz területére, mint a blueséra. A fúvós hangszerek mellett billentyűn is játszó muzsikus a feladatot tökéletesen megoldotta, hiszen a zene sosem vonja el a figyelmet a versekről, soha nem tolakszik Földes László versmondása elé, de nagyszerűen kiegészíti mind hangulatában, mind ritmusában azokat. Az igényes kivitelű lemezt hallgatva rádöbbenünk, hogy mennyire frissek Ady költeményei, mennyire érezte a magyar valóságot, ami sajnos mit sem változott az elmúlt száz év alatt.

GrundRecords, 2014

hoati


Paul Karapiperis: One Sin In Seven Parts
2014-09-19


A Small Blues Trap az utóbbi évek legjobb görög blues együttesei közé sorolandó. Az éppen egy évtizede alakult ötlemezes formáció frontembere Paul Karapiperis, aki 2009 óta szólóalbumokat is készít. A multiintsrumentalista zenész a Fifteen Raindrops In An Ocean Of Blues Tales és a Somethin’ Like Blues Or Haunted Ballads után idén nyáron jelentette meg harmadik hanganyagát. A csupán digitálisan kiadott, váratlan zenei fordulatokban gazdag One Sin In Seven Parts valójában egy konceptalbum, amely hét részből áll. A sötét, misztikus hangulatú, a delta blues, brit pszichedelikus blues és a latin zene jegyeit magukon viselő dalok csak sokadik hallgatás után fedik fel értékeiket. A nyitó Welcome boy című számban a blues zenében jóformán alig használt hangszerekkel, cimbalommal, metallofonnal és baglamasszal találkozunk. Karapiperis hangja mogorva, gyakran Tom Waits összetéveszthetetlen, Bourbon whiskeyben és cigarettafüstben áztatott orgánumára emlékeztet. Az alig harmincpercnyi lemez feljátszásában több vendégmuzsikus, így Paul malesinai székhelyű együttesének két tagja, Panagiotis Daras gitáros és Lefteris Bessios basszusgitáros is segédkezett.

Szerzői kiadás, 2014

hoati


Asylum Street Spankers: The Last Laugh
2014-09-09


Az Asylum Street Spankers 1994-ben Texas államban, a Llano folyó mentén található Dabbs Hotelban, egy partit követően alakult meg. A fennállása alatt számtalan tagcserén átesett zenekart túlnyomórészt színészek alkották, akik több hangszeren is tudtak játszani. Legtöbb koncertjüket erősítő nélkül, akusztikus hangszerekkel adták, színpadi fellépéseiket fokozott teatralitás jellemezte. Játszottak klubokban, színházakban és fesztiválokon, szerte az Egyesült Államokban, de rendszeresen turnéztak Európában és Japánban is. Az együttes tagjai 2011 tavaszán úgy határoztak, hogy feloszlanak, három utolsó fellépésüket Austinban tartották. A három különböző műsor rögzítésre került, majd a legemlékezetesebb pillanatokat idén lemezen megjelentették. A The Last Laugh című hanganyag egy tradicionális gospel darab, a Didn’t It Rain a capella változatával indul. A továbbiakban a country, blues, jazz és szving műfajok elemeit magába olvasztó, helyenként a punk-rock szellemiségét is magukon viselő, az Asylum Street Spankers által lemezre még nem játszott dalok következnek. Az ének magával ragadó, a hangszeres játék vérprofi, a zenei megoldások ötletesek, nem véletlenül aposztrofálta „nemzeti kincsként” a zenekart a Jazz Review. A rajongóknak már biztos, hogy birtokában van a lemez, azoknak pedig, akik csak most ismerik meg az együttest, kiváló belépő az Asylum Street Spankers terjedelmes diszkográfiájának megismeréséhez.

Yellow Dog Records, 2014

hoati


Dave Specter: Message In Blue
2014-09-02


Dave Specter a ’90-es évek eleje óta készít lemezeket a blues és jazz albumairól ismert, létrehozásának hatvanadik évfordulóját tavaly ünneplő Delmark Records részére. Pályafutásának tizedik szólóalbuma, a Message In Blue tizenhárom felvételt, köztük hét instrumentális szerzeményt tartalmaz. Mivel a zenész családba született Specter nem énekel, ezért lemezeire vendégénekeseket szokott meghívni. Albumain szerepelt már Barkin’ Bill Smith, Lynwood Slim és Lenny Lynn, de legtöbbet talán Tad Robinsonnal dolgozott együtt. Aktuális anyagán a soul legenda, Otis Clay, és a multiinstrumentalista Brother John Kattke hangja három-három számban hallható. A Kattke által felénekelt Chicago Style című szerzemény a szeles város legjelentősebb blues zenészeiről emlékezik meg, így nem lennék meglepve, ha csakhamar ez a dal Chicago új blues himnusza lenne. A CD rögzítésére a Willie Henderson & The Chicago Horns, és az utóbbi évek egyik legkeresettebb szájharmonikása, Bob Corritore is meghívásra került. Dave Specter gitárjátéka lendületes és telt, érződik, hogy az ötvenes éveiben járó muzsikusra nagy hatással voltak a Chicago blues legendás húrnyüvői mellett jazz gitárosok, Kenny Burrell és Wes Montgomery is. Aki ritkán vásárol lemezt, vagy egyszerűen csak biztosra akar menni, annak tökéletes választás ez az album.

Delmark Records, 2014

hoati


Colombre Band: Húsevő
2014-07-29


A győri zenekar briliáns első lemezét még a Rockinform olvasóinak volt alkalmam bemutatni, sőt a „hozzá tartozó” interjú is a lapba készült. Időszerű tehát a Blues vanon jelenésük, hiszen immár elkészült a második Colombre CD! És hogy mi történt, mi tartott nekem ilyen sokáig, lévén a megjelenése nem tegnapi?
Alighanem az a helyzet kulcsa, hogy ezúttal cserben hagyott az érzékelő képességem! Valójában a címadó dal legkevésbé sem fantáziátlan, ám (finoman szólva betegesen vonzó) horrorisztikus klipje riasztott vissza a komplett lemezanyagtól, holott nyilván a képek alatt is ugyanez a zene szólt, a videó mégis másként hatott rám, mint a CD verzió, amelynek hallgatása közben kizárólag a muzsikára koncentrálhatok.
Azaz: majdnem! Mert a Húsevő igenis kiköveteli magának, hogy ne háttérzeneként fogyasszuk! (Ismerkedésképp megpróbáltam. Eredmény: a Colombre Band teljesen elvonta a figyelmemet a pillanatnyi „főtevékenységemről”.) Az ok a szöveg egyes sajátos képeiben, fordulataiban keresendő, amelyeket „menet közben” akaratlanul is muszáj minimum át-, netán végig gondolnunk. Sorok vagy félsorok, amelyek engem különösen megfogtak: „élvezd, ahogy a szívem áthatol a golyón”, „sosem vagy itt, hogy kidobjalak” (mindkettő a Hamu a hamuhoz című számból), „Kurva nagy tepsi, egybesülnek az állatok/annyira jó lesz ez az Európai Egyesült Államok” (Morális kielégülés), „unom a percet, ami évek óta tart” (Meglopott tolvaj), „a lélekbúvár megint csak egysejtűnek tekint” (Ébredés előtt), stb. (Az idézetek a gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró Váray László leleményei.) Mindez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volna és nem több, hiszen összességében mindegyik dalra érdemes ráfülelni.
Azzal együtt, hogy a legkevésbé sem vidám nótákkal teli a Húsevő, sőt. Szakítás, borongások, gyötrések, apró lélek-gyilkosságok, kilátástalanság, szóval: korunk vérbeli (underground blues, vagy milyen stílusú) zenéje ez, kérem! A lemezfelvétel óta átalakult banda remek zenei és előadói teljesítményt nyújt. A címadó szerzeményben a Djabe egyik alapembere, Kovács Zoltán „KO” hideg, fémes hang(ulat)ú billentyűs játéka több mint figyelemre méltó. Kiemelni azonban egyetlen dalt sem tudok, amelyiket úgy, ahogy van, el tudnék tenni magamnak télire: amelyik egy az egyben, tökéletesen eltalált lenne. Igaz, „töltelékszámot” sem vélek felfedezni, amelyik nem érdemelte volna meg, hogy lemezre kerüljön.
Erősnek, ám kísérletezőnek, útkeresőnek gondolom ezt az anyagot. A jövőre nézve – véleményem szerint - a mostani átlagnál erősebb blues és a fajsúlyos szövegek kombinációja lehet a nyerő, amelyhez itt a Meglopott tolvaj és az Ébredés előtt áll talán legközelebb. Meglesz-e vajon? Már csak ezért is kíváncsi vagyok a folytatásra!

Gryllus, 2013

olasz


Micke Björklöf & Blue Strip: After The Flood
2014-07-25


A paksi Gastroblues Fesztivál és a finn Puistoblues Fesztivál együttműködésének köszönhetően számos formáció érkezett már az ezer tó országából a Duna-parti városba. Közéjük tartozik a hazánkban épp tíz esztendeje járt Micke Björklöf & Blue Strip is, amely hat év kihagyás után, tavaly jelentette meg ötödik lemezét. Az After The Flood az eddigi legambiciózusabb albumuk: a felvételek a jazz szülővárosában, New Orleansban, a híres Piety Street Stúdióban kerültek rögzítésre, a produceri feladatokat pedig az a Mark Bingham látta el, aki eddigi pályafutása során olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Dr. John, Allen Toussaint, John Mooney, Tab Benoit és John Scofield. A megszokottakhoz képest sötétebb hangulatú dalok többségét Európa legjobb slide-gitárosai közé sorolt, a Southpaw Steel 'n' Twang nevű instrumentális trióban is játszó Ville Leppanen jegyzi. A blues-rock, a New Orleans-i soul és az R & B elemeit magába olvasztó szerzeményekben Micke Björklöf és zenekarának tagjai gyakorlatilag minden eddig ismert erényüket felsorakoztatják: színgazdag játék, biztos tempóérzék és hangszerkezelés, tökéletes összhang és egymás iránti tolerancia. A több mint tizenöt éve változatlan felállással működő együttes New Orleansban tett látogatásáról, a lemezfelvételről a díjnyertes Aaron Walker rendezésében dokumentumfilm készült, ami a legismertebb videomegosztó portálon tekinthető meg.

Hokahey! Records, 2013

hoati


Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (II. rész)
2014-07-19


A szombati program is már délután elkezdődött, Éles Gábor triója volt az első banda a fellépők sorában. Kőkemény zenéjük a progresszív zene, a jazz, a blues és a soul ötvözete. Angol nyelven megírt, melankolikus hangulatú saját számokat adtak elő főleg, melyeket cover felvételek követtek, így néhány Jimi Hendrix is, mint a Woodoo Chile, vagy az alaposan átfogalmazott Purple Haze. A popularitás oltárán semmit sem áldozó zenekarvezető, aki nemcsak kitűnően felkészült gitáros, jó torkú és hangtónusú énekes, hanem zeneszerző-szövegíró is, a puritán trió formációban, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos személyében megbízható, a hazai zenei élvonalhoz tartozó muzsikustársakra lelt.
Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte. A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.
Időben, - sőt, várniuk is kellett a zenészeknek - folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra. Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros, nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót. Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár, sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.
Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel. Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a boogie-kra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.
Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak.  Mindenesetre velük a koncert, így is parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Cathy Lemons: Black Crow
2014-07-16


A Wisconsin államból származó, hosszú ideig Dallasban, a ’80-as évek közepe óta San Franciscóban élő Cathy Lemons harmadik lemezét idén tavasszal jelentette meg. A Black Crow című albumot a 2010-ben kiadott, a veterán basszusgitárossal, Johnny Ace-szel készített CD-hez (Lemonace) hasonlóan, Little G Weevil utolsó hanganyagát is gondozó lemezcég, a VizzTone Label Group dobta piacra. Az albumon tíz felvételt talál a hallgató: hat az énekesnő nevéhez fűződik, mellettük Kim Wilson, Earl King, James Brown, és a hazánkban kevésbé ismert country előadó, a jelenleg szólóban zenélő Kieran Kane egy-egy dala került még rögzítésre. Cathy Lemons eddigi pályafutása során olyan nagyságok oldalán játszott, mint John Lee Hooker, Stevie Ray Vaughan, Anson Funderburgh, Tommy Castro és Mark Hummell, így nem meglepő, hogy a remek nótákat tartalmazó, mesterien szerkesztett, mély érzelmek kiváltására alkalmas lemez elkészültében a műfaj krémjéhez tartozó vendégzenészek, Doug James, Volker Strifler és Kid Andersen is segédkeztek.

VizzTone Label Group, 2014

hoati