Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)
2014-07-14


Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as  blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.
Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et. Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.
Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes. A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.
A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt. A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain,  Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.
Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


The Black Keys: Turn Blue
2014-07-11


A Black Keys sikere 2008-ban az Attack & Release című lemez megjelenésével kezdődött: ezt az albumot már igazi producer, a jónevű Danger Mouse gondozta, a lemez rendes stúdióban készült, amik azt eredményezték, hogy az amerikai albumlista első húsz helyezettje közé került, sőt, a Rolling Stone magazin az év legjobbjai közé választotta. A Dan Auerbach gitáros-énekes és Patrick Carney dobos alkotta duó következő két lemeze, a Brothers és az El Camino aztán világsztár státuszba röpítette az ohiói Akronból származó párost.
Nyolcadik stúdióalbumukat, a májusban piacra került Turn Blue-t komoly várakozások előzték meg, hiszen ez a lemez már nem egy reményteljes, feltörekvő zenekaré, hanem egy olyan együttesé, amelynek meg kell mutatnia, hogy a siker nem véletlenül csúszott be.
A fiúkat az új hanganyagnál ismét Danger Mouse segítette, aki részt vállalt a dalok megírásában, a szintiszólamok feljátszásában is. A blues-rocktól szinte teljes eltávolodást hozó album melankolikusabb, sötétebb az elődjeinél, ami ha tudjuk, hogy Auerbach a közelmúltban elvált feleségétől, a gyerekláthatás elhúzódó pere pedig nyilvános élveboncolássá vált, cseppet sem meglepő. A lemez jó pár slágert tartalmaz, gondoljunk csak a Weight Of Love, az In Time, a Bullet In The Brain című szerzeményekre, a tetőpontot mégis a már kislemezként is kiadott, tévéprédikátoros klippel felhevített Fever jelenti.
A 2013 nyarán rögzített Turn Blue kiváló hanganyag, bár a Black Keys három éve megjelent, eddigi legjobb lemezének tartott El Camino szintjét azért nem éri el, de arra mindenképpen képes, hogy a zenekar emelkedő csillagát egy kicsit még feljebb tornássza. Ez abból is látszik, hogy az album kiadása után a Billboard 200-as lemezeladási listájának élére ugrott, míg az El Camino korábban csak a második helyig tudta felküzdeni magát.

Nonesuch Records / Magneoton, 2014

hoati


Southpaw Steel 'n' Twang: Hale's Pleasure Railway
2014-07-06


Számtalan balkezes gitárost találunk a blues- és a rockzenei világban, közülük Albert King, Jimi Hendrix, Tommy Iommi és Kurt Cobain neve talán mindenki számára ismerősen cseng. A gitáron balkézzel játszók táborát erősíti a hazánkban szinte teljesen ismeretlen, ám az északi országokban komoly elismertségnek örvendő finn Ville Leppanen. Jómagam Micke Björklöffel való közös munkái révén ismertem meg a Lefty becenévre hallgató muzsikust, aki JP Mönkkönennel (basszusgitár) és Tero Mikkonennel (dob) karöltve 2010-ben Southpaw Steel 'n' Twang néven zenekart hozott létre. A trió bemutatkozó lemezén található dalok a blues, jazz és a bluegrass elemeit viselik magukon, de a Dark C című számban a progresszív zene is tetten érhető. A Steel 'n' Twang a capella előadását leszámítva csakis instrumentális szerzeményeket hallunk, melyekben Leppanen gitárjátéka (lap, pedal steel, elektromos, akusztikus és bariton) dominál. Két dalban (Bayou, Feather Wheather) vendégzenészként Jukka Haikonen Lowrey orgonán játszik, szinte észrevétlenül, csupán a hangulat kedvéért. Ígéretes kezdet, talán nem csak a saját nevemben mondhatom: kíváncsian várjuk a folytatást!

Bafe’s Factory, 2014

hoati


Al Cook: Mississippi 1930
2014-06-29


A zenei karrierjét ötven éve kezdő Al Cook neve ellenére osztrák muzsikus. Fiatalkorában a csillagászat és a fizika érdekelte, tudós akart lenni, de munkásosztálybeli családja nem engedhette meg, hogy egyetemre menjen. Sokáig gyárban dolgozott, Elvis Presley hatására kezdett el foglalkozni a zenéléssel, ami lehetőséget adott a számára, hogy kitörjön a szürke hétköznapokból. Az Alois Kurt Koch néven született muzsikus friss albumának létrejöttét Son House, Charley Patton, Willie Brown és Louise Johnson 1930. május 28-ai legendás sessionja (Legendary Delta Blues Session) inspirálta. A Mississippi 1930 című lemez két szám kivételével csakis a bécsi zenész szerzeményeit tartalmazza. A dalok, melyeket hallgatva izgalmas időutazást tehetünk arra a helyre, ahol a blues született, a delta-blues legjobb hagyományain alapszanak. Ez nem meglepő, mivel Cook olyan kiváló muzsikusokkal került pályája során kapcsolatba, mint Honeyboy Edwards és Johnny Shines. A kiadványhoz társuló füzet, a dalok közötti átkötő szövegek sokat elárulnak az érdeklődőknek a műfajról. Al Cook sorban tizenötödik lemezét jó szívvel ajánlom rajongóknak és zenészeknek.

Wolf Records, 2014

hoati


Magic Sam: Live At The Avant Garde
2014-05-18


Samuel ’Magic Sam’ Maghett 1937-ben született a Mississippi állambeli Grenadában. Otthon készített hangszeren kezdett el gitározni, majd családjával 1950-ben Chicagóba költözött, ahol megkapta első igazi gitárját. Hét évvel később leszerződtette a Cobra Records, részükre az All Your Love és az Easy Baby című szerzeményeket rögzítette először. A ’60-as években a műfaj olyan nagyjaival készített lemezeket, mint Otis Rush és Buddy Guy, de rövid ideig együtt dolgozott Homesick James Williamsonnal is. Bemutatkozó albumát, a West Side Soult 1967-ben a Delmark Records adta ki, melyet ugyanennél a kiadónál egy év múlva a Black Magic követett. Az igazi áttörést az Ann Arbor Blues Fesztiválon való szereplése hozta el számára ’69-ben. Sikerének köszönhetően rengeteg helyre hívták az Egyesült Államokban és Európában is, így szinte sokkolta a bluesvilágot a halála december elsején. Az elmúlt évtizedekben sereg hanganyagot adtak ki tőle, a legutolsó ilyen a Live At The Avant Garde című koncertlemez. A tizenkét számos CD Magic Sam 1968. június 22-én Milwaukee városában található Avant Garde kávézóban adott koncertjét tartalmazza. A felvételeket egy középiskolás diák, Jim Charne rögzítette magnóval. A repertoár Maghett négy saját dala mellett többek között Freddy King, Willie Dixon, Muddy Waters, Otis Rush és B.B. King szerzeményeiből áll. Magic Sam, csakúgy, mint a hozzá hasonlóan a ’30-as években született gitárosok, Otis Rush, Albert King, Freddie King és Buddy Guy, sokat csiszoltak az általuk játszott stíluson, melyben a hosszú, siránkozó hangokat gyors futamokkal váltakoztatták, sziporkázó díszítésekkel és ismételgetett riffekkel operáltak - mindezek a tavaly megjelent albumon jól megfigyelhetők. A hanganyag minőségére nem lehet panaszunk, mi több, felül is múlja korábban szintén a Delmark Records által kiadott koncertlemezek minőségét.

Delmark Records, 2013

hoati


Ruben Hoeke Band: Loaded
2014-05-06


Ruben Hoeke a holland blues, rock és pop zenei élet jól ismert alakja. Tinédzserként még futballistának készült, arról álmodott, hogy a nemzeti tizenegyben fog szerepelni, azonban álma rögvest szertefoszlott, amint meghallotta a Guns ’n’ Roses Sweet Child O’ Mine dalának gitár intróját - a labdát gitárra cserélte, majd elkezdett gitározni tanulni. Első együttesét 1992-ben Blues On The Road néven hozta létre, melyet több formáció követett. Saját neve alatt futó zenekarát, a Ruben Hoeke Bandet 2004-ben alapította meg. Az együttes aktuális hanganyaga, a korábbi lemezeikhez képest rockosabb Loaded tavaly tavasszal került piacra. Az albumon hallható valamennyi dal zenéjét a rádióműsor-vezetőként, zenei szakíróként is tevékenykedő Hoeke szerezte, míg a dalszövegeket a hazánkban a Dave McHugh Band vendégeként már megfordult Frank van Pardo jegyzi. A Love And Emotion az egyik kincse ennek a lemeznek, de a rádióbarát End Of The Line, és a több mint hét perces ballada, a Soul Of A Man is elvarázsolt. A masteringet Erwin Musperre bízták, aki olyan zenészekkel, zenekarokkal dolgozott együtt többek között, mint Mick Jagger, Elton John, a Bon Jovi, a Def Leppard és a Scorpions. Küllem, tartalom tekintetében egyaránt európai színvonalú anyaggal rukkolt elő a Ruben Hoeke Band, nem véletlen, hogy számos külföldi portál zeng ódákat róla.

Dimension Records, 2013

hoati


John Lyons: Sing Me Another Song
2014-04-25


John Lyons egy Michigan állambeli farmon született és nőtt fel, Zürichbe 2001-ben költözött. Pályafutása során fellépett az Egyesült Államok jó pár államában, több száz koncertet adott Svájcban, de Ausztriában és Németországban is bemutatkozott. Debütáló lemezét (Natural Blues) 2007-ben készítette el, melyet három év múlva egy újabb album (Live 2010) követett. Sorban harmadik hanganyagát, a Sing Me Another Songot tavaly tavasszal rögzítette. A felvételek nagy részének feljátszására a Luzern közeli Soundfarm Stúdióban került sor, élve a lehetőséggel, hogy a tulajdonos, Marco Jencarelli rendelkezésére bocsátotta a stúdiót, míg ő Svájc egyik legismertebb blues zenészével, Philip Fankhauserrel turnézott. A tizenkét szám, melyek zenéjét döntően Lyons jegyzi, egyáltalán nem egysíkú vagy unalmas, megtalálható bennük a blues, soul, folk, rock és a pop stílusok jegyei. A lemezen egy „rejtett track”, Tom Waits 1987-ben született szerzeménye, a Way Down In The Hole is helyet kapott. A dalszövegek kerülik a kliséket, a produceri munka lelkiismeretes, a dalok korszerűen, kereken és csiszoltan szólnak. Az album rögzítésében a gitáros-énekes állandó zenekarának tagjai, Gabriel Spahni, Simon Britschgi és Matthew Savnik segédkezett. A Sing Me Another Song sokszínű, fülbemászó szerzemények sorozata, melyeket még sokadszorra is élvezet hallgatni.

Szerzői kiadás, 2013

hoati


Various Artists: Delmark 60 Years Of Blues
2014-03-21


Kedvenc lemezkiadóm, a chicagói Delmark Records tulajdonosa és alapítója Bob Koester, aki büszkén elmondhatja: ő az Egyesült Államok legrégebbi független lemezcégének első embere, egyben övé a chicagói Jazz Record Mart, a világ legnagyobbjának tartott jazzlemez-bolt. Az egyenletesen magas színvonalat nyújtó, a múlékony zenei divatokkal szembeni makacs ellenállást tanúsító, méltán világhírű lemezkiadó ötévente válogatáslemezt ad ki. Tavaly, a hatvanadik születésnap apropóján megjelent Delmark 60 Years Of Blues című album az elmúlt évtizedek Delmark-kiadványaiból válogat, találunk rajta eddig publikálatlan gyöngyszemeket olyan legendás előadóktól, mint Junior Wells, Magic Sam, Little Walter, Big Joe Williams, Detroit Jr., és egy dalt Giles Corey közeljövőben megjelenő szólólemezéről. A tizenhat szerzeményt felvonultató válogatás a leendő gyűjtőnek jó kezdet, a más műfajban utazónak pompás keresztmetszet, de a bluesrajongók részére is kellemes időtöltést nyújt.

Delmark Records, 2013

hoati


Eddie Cotton: Here I Come
2014-03-07


Nem is volt olyan régen, midőn a feketék által sűrűn lakott Délen az első néger egyetemista beléphetett a Jackson State University főkapuján. Igen, John F. Kennedy rendelkezett erről, annak ellenére, hogy rasszista körökből komoly ellenakcióra volt kilátás. Az ellenzők ökölbe szorított kézzel, de lenyelték a békát. Eddie Cotton, a Mississippi állambeli Clinton település prédikátora gyakran befogta az istentiszteleteken fiát, Eddie Jr.-t orgonálni, így a gospel, a blues már a fejében, a kezében volt, mikor az említett egyetemen a zeneelméleti fakultásra beiratkozott. Persze gitárra váltott, és a Chicago bluest funky ritmussal variálva, hamarosan a Dél elismert bluesmanje lett. Az ezredforduló évében került piacra első lemeze, ami a jacksoni Alamo Színházban rögzített koncertfelvétel volt, rajta többek között a Born Under A Bad Sign tizenegy perces blues sztenderddel. Két esztendő múlva az Extra című stúdióalbuma jelent meg, majd tizenkét évvel később, idén januárban a harmadik hanganyaga, a Here I Come. A legfrissebb lemezen tíz nótát mutat be Cotton, majdnem egyedül. Nem sok teret ad kísérőzenészeinek a kibontakozásra, de még a meghívott vendégzenészeknek sem. Ennek oka egyszerű: olyan elementáris erővel tör fel kemény soulos, de mégis selymes énekhangja, hogy bárkinek beszállni mellé meggondolatlanság lenne. Gitárszólói a ’70-es évek nagy gitárosainak, a harmadik bluesfater nemzedéket alkotó Buddy Guy és Albert Collins játékára emlékeztetnek: nincs öncélú, extravagáns virga, inkább kevesebb, de „odatett, odaérzett, beszúrt” hangok. Nem szoktam különösebben az akkordgitározásra figyelni, de Eddie - hiszen ő játszotta fel ezt is - jazzes akkordmeneteire nem lehet nem felfigyelni. Ha a kemény, funky ritmusú címadó szerzemény ötös osztályzatot kapna, akkor a következő, az A Woman’s Love csillagos ötöst. Ez utóbbi dal egy hagyományos tizenkettes blues, melyben olyan lágyan, selymesen, hol suttogva, hol kiabálva énekel Cotton, hogy az még Bobby ’Blue’ Blandnek is becsületére válna. A Pay To Play egy hangulatos shuffle, első hallásra rendreutasítandó gitár-impróval. Néhány szerzeményben a soul, a funky és a reggae lép át a blueson, ezekben inkább Eddie hangja kiemelendő, mint a hangszerelés.  Ellenben a Leave Love Alone című dallal kapcsolatban meg kell említeni Grady Champion vérbő szájharmonika játékát, mellyel alaposan feldobja a számot. A Back In A Bit az egyetlen felelgetős blues, amolyan Jimmy Reedes hangulatú nóta, magasan sípoló herflivel, Earl Phillipses dobolással. Ugyancsak delta bluesos, unplugged hangszerelésű a Berry So Black című blues shuffle, megint csak Grady szájharmonika aláfestésével. A rend kedvéért írjuk ide az albumon szereplő zenészeket: Myron Bennett - basszusgitár, Samuel Scott Jr. - dob, Sam Brady - orgona, Carlos Russell, és a már megdicsért Grady Champion - szájharmonika. Aki 2014-ben profi városi soul-bluest akar hallani, annak feltétlenül ajánlom Eddie Cotton Jr. lemezét meghallgatásra.

DeChamp Records, 2014

Gróf István


Henrik Freischlader: Night Train To Budapest
2014-02-08


Henrik Freischlader a 2011-ben megjelent hanganyagával, a Still Frame Replay-jel került a látókörömbe. A hazánkban több alkalommal járt zenész a Joe Bonamassa vendégszereplésével készült CD óta két stúdióalbumot, egy koncertlemezt és egy DVD-t dobott piacra. Legutolsó stúdiólemezének a címe, valamint dalainak, dalötleteinek nagy része is a Magyarországon töltött napok hatására született meg. A Night Train To Budapest egészét ő maga készítette, a billentyűs hangszereket leszámítva, minden hangszert maga játszott fel. Nem teljesen idegen számára ez a munkamódszer, hiszen a 2009-es Recorded by Martin Meinschäfer szintén hasonló módon került rögzítésre. Ahogy az már a tavalyelőtti House In The Woods címet viselő albumon észlelhető volt, az energikus, munkamániás német muzsikus a rockosabb hangzás irányába mozdult el, de természetesen blues, soul és funky hatások is jellemzik a lemezen található, az eddigiekhez képest visszafogottabb, melodikusabb szerzeményeket. Freischlader saját kiadója által megjelentetett, példaértékűen igényes kivitelezésű kiadvány „köszönet rovatát” átböngészve számos honfitársunk nevére bukkanunk, ami egyértelműen jelzi, hogy Henrik a magyarországi látogatásai során nemcsak rajongók sokaságára, hanem önzetlen támogatókra, őszinte barátokra is szert tett.

Cable Car Records, 2013

hoati


Török Ádám: Elrohant idő
2014-01-31


Török Ádám, a legendás Mini együttes frontembere 2013 januárjában dupla koncerttel ünnepelte 65. születésnapját, valamint pályafutása 45. évfordulóját. A kirobbanó sikerrel megtartott fellépéseken tudhattuk meg, hogy a Fuvolalovag új lemezt tervez, mely végül tavaly év végén vált kézzelfogható valósággá. Az Elrohant idő című album egyfajta összegzés és visszatekintés, egyben a népzenével és a modern zenei irányzatokkal is kacérkodó stíluskavalkád. A lemezen szerepelnek számok a három éve életre keltett, ős-Miniként aposztrofált, 1971 és 1973 között működő alakulattól, hallhatunk fúvósokkal feljátszott dalokat, és egy instrumentálisan előadott szerzeményt, a Török Ádám és Horváth Misi duó tolmácsolásában. Az immár veterán muzsikus mindig is szeretett fiatal zenészekkel játszani, mivel ilyenkor friss hatások érik. Erre az albumra a blues-rockot játszó Capricciót, az egykori Riddim Colonyból ismert Horváth Boldit, vagyis Szerecsenkirályt, testvérét, az Irie Maffiában billentyűs hangszereken játszó Horváth Gáspárt, és a magyar népzenei alapokat funk, jazz, rock és elektronikus műfaji elemekkel vegyítő Kerekes Bandet hívta meg. A lemezen olyan számtalanszor, számtalan helyen előadott Mini dalok követik egymást, mint az Éjféli találkozás Béla bácsival, Vissza a városba, Szavak, szavak és a Vénuszdal. A Körbezárt a dzsungel az Irie Maffia a Művészetek Palotájában, Török Ádám közreműködésével adott koncertjén került rögzítésre. A nyitószám, a Meghalt szerelem az utóbbi időben alapos vérfrissítésen átesett Capriccio repertoárjának állandó darabja, míg az Elrohant idő a Horváth fivérek közös szerzeménye. Bár az album címe valós igazságtartalommal bír, remélhetőleg még sok hasonlóan kiváló lemezzel ajándékoz meg bennünket Török bácsi.

Kept Alive Records, 2013

hoati


Eric Clapton: Crossroads Guitar Festival (2013)
2014-01-13


Az egykor komoly drog- és alkoholproblémákkal küzdő, de már hosszú ideje a démonait legyőző Eric Clapton tizenöt éve az egyik karibi szigeten hozta létre a leginkább kábítószerfüggők gyógyítására szakosodott rehabilitációs intézetet, a Crossroads Centre-t. "Évekig jártam vissza Antiguára, erre a Kis-Antillákhoz tartozó gyönyörű karibi szigetre. Számomra mindig a menedéket jelentette, a derűs, nyugodt, gyógyító atmoszférájú helyet, ahol még a legkilátástalanabb élethelyzetekből is talpra lehetett állni” - indokolta a többszörös Grammy-díjas zenész, hogy miért éppen Antiguán alapította meg a rehabilitációs központot.
Eric Clapton 2004-ben a nemes kezdeményezés támogatására Crossroads Guitar Festival néven nagyszabású koncertet szervezett a dallasi Cotton Bowlban, ahol bluest, rockot, dzsesszt, countryt, sőt tradicionális indiai zenét játszó fellépő is bekerült a programba. Az egész napos esemény legfontosabb pillanatait nem sokkal később dupla DVD-n, illetve dupla Blu-ray-en megjelentették, amelyek nagy sikerrel keltek el a boltok polcairól, hiszen a kiadvány csak az Egyesült Államokban tízszeres platinalemez lett. A 2004 óta háromévente megismételt fesztivál a 2007-es és 2010-es chicagói helyszín (Toyota Park) után múlt év tavasszal a Madison Square Gardenben került megszervezésre. A világhírű New York-i koncertteremben fellépő vagy kéttucatnyi gitáros közül többen (Robert Cray, B.B. King, John Mayer, Buddy Guy, Jeff Beck) eddig valamennyi alkalommal szerepeltek, de akadtak olyanok is, így például Andy Fairweather Low, Steve Cropper, Blake Mills, Quinn Sullivan és Keith Richards, akik először tették tiszteletüket a húrnyüvők parádéján. A Crossroads fesztiválok legemlékezetesebb pillanatai mindig azok, amikor különböző stílusban játszó gitárosok állnak össze a színpadon egy közös jammelésre. Tavaly a legnagyobb sikert a Slowhand becenevű Clapton és Vince Gill, a John Mayer és Keith Urban, a Taj Mahal és Keb’ Mo’ alkotta párosok aratták. Hasonló felejthetetlen perceket nyújtott a The Allman Brothers Band tagjai, Gregg Allman, Warren Haynes és Derek Trucks által formált akusztikus trió, Neil Young klasszikus szerzeményének, a The Needle And The Damage Done-nak az előadásával.
A legendás, több ezer rajongót vonzó rendezvény múlt esztendei anyaga az eddigiektől eltérően nem csak dupla DVD-n és dupla Blu-ray-en, hanem dupla CD-n is megjelent. Míg az előbbiek közel ötórányi zenét, interjúkat a művészekkel, és színpad mögötti jeleneteket tartalmaznak, addig az utóbbiakon mintegy eszenciaként huszonkilenc dal kapott helyet.
Azoknak, akik további Eric Claptonnal kapcsolatos kiadványra vágynak, ajánlom figyelmükbe az Unplugged című lemez újrakevert, szintén tavaly kiadott változatát. A koncertalbum eredetileg 1992-ben jelent meg, tizenkilenc millió példányszámban kelt el világszerte, és hat Grammy-díjat hozott Claptonnak. A remaszterelt lemezen hat kiadatlan dal található pluszként, illetve betekintés kapunk a próbákba egy külön DVD segítségével.

Rhino / Magneoton, 2013

hoati


Johnny Rawls: Remembering O.V.
2013-12-23


Johnny Rawls a ’70-es évek közepétől vezette barátja, egyben mentora, O.V. Wright zenekarát. A déli soul legendás énekese 1980-ban egy memphisi kórházban szívrohamban elhunyt, ennek ellenére egybetartotta az együttest, amellyel a ’90-es évek elejéig olyan előadókat kísértek, mint Little Johnny Taylor, Little Milton és Bobby ’Blue’ Bland. A Mississippi államban született gitáros-énekes első szólóalbumát 1996-ban Here We Go címmel készítette el, azóta egy tucat lemezt adott ki. Legújabb hanganyagával, a Remembering O.V.-vel tiszteletét fejezi ki Wright emléke előtt. A lemezen kilenc O.V.-hez köthető dal található, amik közül három, a Blind, Crippled And Crazy, az Eight Men, Four Women és az Ace Of Spades már elhangzott Rawls korábbi korongjain. Három számban (Into Something (I Can’t Shake Loose), Nickel And A Nail, Blaze Of Glory) Wright pályatársának, korábban a nagynevű Hi Records részére is felvételeket készítő, a Blues Hall Of Fame tagjai közé idén beválasztott Otis Clay-nek az éneke hallható. Kakukktojásként tekinthetünk a Bob Trenchard - Johnny Rawls szerzőpáros dalára, a záró Blaze Of Glory-ra, ugyanis ez az egyetlen friss szerzemény az albumon. „Nem kell jósnak lennem, hogy kijelentsem, Johnny Rawls új lemeze előkelő helyet mondhat magáénak az év végi, év elejei népszerűségi listákon”- írtam Rawls egy korábbi albumával kapcsolatban. Állításomat Bill Wax, a SiriusXM Radio programigazgatójának sugallatára létrejött lemez esetében is fenntartom.

Catfood Records, 2013

hoati


Howard Glazer: Stepchild Of The Blues
2013-12-14


Howard Glazer az új évezred elején tűnt fel Harmonica Shah lemezein, akivel az amerikai autógyártás egykori fellegvárában, Detroitban, egy jam session alkalmával ismerkedett meg. Munkakapcsolatuk két sikeres album, a Deep Detroit és a Tell It To Your Landlord megjelenését követően megszakadt, ezért Glazer létrehozta saját együttesét, a Howard Glazer & the EL34s-t, amiben már nemcsak gitározott, hanem énekelt is. A 2005-től megjelenő lemezeik világszerte jó kritikákat kaptak, dalaikat számtalan rádióállomás játszotta, ezáltal az Egyesült Államok mellett Kanada, Ausztrália, Japán és Európa több országának fesztiváljain, klubjaiban léphettek fel. A Detroitban született Howard Glazer friss hanganyagát saját neve alatt jelentette meg. A Stepchild Of The Blues feljátszásában turnézenekarának tagjai, a basszusgitáros Chris Brown és a dobos Charles David Stuart, valamint Chuck Bartels (basszusgitár) és Larry Marek (orgona) segédkezett. Két számban szerephez jutott Harmonica Shah is, akivel közösen előadott dalok (Gas Pump Blues, Hurtful Feeling) a lemez csúcspontjait jelentik. Az összképet vokalisták, Maggie McCabe és Stephanie Johnson meghívásával tették még színesebbé. Glazer gitárhangzása - és egyben gitárjátéka - egyéni, magán viseli a korai detroiti bandák, az MC5, Stooges, Brownsville Station, és blues gitárosok, Muddy Waters, B.B. King, Johnny Winter és Kim Simmonds hatását. A sikerre ítéltetett albumon található kellőképpen változatos, izgalmas szerzemények valamennyikét az ötvenes éveiben járó muzsikus jegyzi, melyek közül két dal (Liquor Store Legend, Gas Pump Blues) hallható volt már a the EL34s-szal készített Liquor Store Legend című lemezen is.

Lazy Brothers Records, 2013

hoati


Ry Cooder and Corridos Famosos: Live In San Francisco
2013-12-06


Ry Cooder az amerikai zene egyik sokoldalú egyénisége. Markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból.
Tavalyelőtt két egymást követő este a Corridos Famosos elnevezésű csapattal a Great American Music Hallban adott koncertet, melyet rögzítettek, majd idén megjelentették hetvenpercnyi hanganyag formájában. A hatszoros Grammy-díjas muzsikus már csaknem félszáz lemezt adott ki, az 1977-es Show Time óta azonban nem jött ki élő anyaga. Érdekesség, hogy mindegyik lemez a nagy múltú, elegáns San Francisco-i koncertteremben került rögzítésre, négy szám mindkét albumon fellelhető, és ketten, Flaco Jimenez harmonikás és Terry Evans vokalista Cooderrel ott állt a színpadon 1977-ben és 2011-ben is.
A boltok polcaira Live In San Francisco címmel került hanganyag egy fantasztikus pályafutás tizenkét fontos dalát tartalmazza. A korai bluesos időszakot a Boomer’s Story, a Do Re Mi, a The Dark End Of The Street és a Vigilante Man című szerzemények, míg a közelmúltat az óriási kritikai sikert aratott, a szövegeiben komoly társadalmi problémákkal foglalkozó Pull Up Some Dust And Sit Down két száma, a gospeles beütésű Lord Tell Me Why, és a már-már sramlizenére emlékeztető El Corrido de Jesse James képviseli. Cooder által először a ’70-es évek elején lemezre játszott Do Re Mi és The Dark End Of The Street mellett a School Is Out és a Volver Volver azok a dalok, melyek az egyezőséget jelentik a kettős LP-n kiadott Show Time és az idei CD között. A koncertlemezen elhangzik két szerzemény, a Crazy ‘Bout An Automobile és a Why Don’t You Try Me az 1980-ban megjelent Borderline-ról, valamint a Sam the Sham and the Pharoahs megaslágere, a vérpezsdítő Wooly Bully is. A záró dal a kalandos életű Leadbelly számtalan feldolgozást megért szerzeménye, a Goodnight Irene. A Corridos Famososban a már említett Jimenezen és Evansen kívül, Cooder fia, Joachim dobon, Robert Francis basszusgitáron játszott, Arnold McCuller és Juliette Commagere vokálozott, fúvós hangszereken pedig a tíztagú mexikói La Banda Juvenil működött közre.
Meglepetést igaz nem találtam az albumon, viszont az efféle eklektikus lemezek, no meg Ry Cooder kedvelőinek bizonnyal nem okoz csalódást ez a kellemes atmoszférájú, megannyi hangulatot felvonultató, zenei változatosságot nyújtó korong.

Nonesuch Records, Magneoton / Warner Music, 2013

hoati


Dave Kelly: We Had It All
2013-12-02


Hogy mi késztet egy hatvanöt esztendős londoni blues legendát arra, hogy életmű összegező lemezt adjon ki, nem tudni. Legfeljebb sejteni lehet: talán az utolsó lehetősége, hogy összeszedje zenész emlékeit a hozzájuk tartozó előadókkal együtt. Tény, hogy a Family and Friends alcímmel megjelenő albumon pályája majd mindegyik korszakának meghatározó zenésze játszik, és a tehetségét öröklő családtagjai is szerepet kapnak rajta.
Dave Kelly nővérével, Jo-Ann Kellyvel a ’60-as évek közepének legsikeresebb autentikus delta blues előadói voltak Nagy-Britanniában. Tinédzserként előbb Leadbelly, Son House és Mississippi Fred McDowell lemezeit hallgatták, később énekelték, akusztikus gitáron is kísérték magukat. Jo-Ann szólópályát választott, míg Dave, másfél éves amerikai tanulmányútja végeztével - ahol a tizennyolc éves fehér srácnak megadatott az a lehetőség, hogy Muddy Waters-szel és John Lee Hookerrel is jamelhetett - a zenekarban való muzsikálást választotta. A brit Blues Boom a Fleetwood Mac és a Chicken Shack mellett egyik meghatározó bandájában, a John Dummer Blues Bandben kapta meg a slide-gitáros- énekesi feladatot az akkorra már az elektromos gitározás technikáját is elsajátító zenész. 1969-ben és 1971-ben saját albummal is kirukkolt, majd 1979-ben csatlakozott a britek blues supergroupjához, a The Blues Bandhez. A kisebb-nagyobb megszakítások mellett még a mai napig is működő csapattal tizenkét nagylemezt készített, többször körbejárta velük a világot, és - ez nem meglepő - inkább Európában voltak népszerűk, mint az újvilág koncerttermeiben. Természetesen Dave is megalakította saját együttesét, a Dave Kelly Bandet, amely a ’80-as évektől az elmúlt évtized végéig működött.
A We Had It All lemezen sokféle előadó sokféle stílusban játszik, emiatt az a kelleténél is eklektikusabb lett. Country blues, rockabilly, brit és amerikai folk, R & B, country, boogie, rag és kuplé, illetve ezek elegye hallható az albumon a vendégelőadók és a meghívott családtagok részvételével, no, persze, Dave énekesi és slide-gitárosi főszerepével. A bluesos vonulatból kiemelkedik a fiatalon, agytumorban meghalt nővérével, Jo-Ann-nel 1988-ban duóban készített szuggesztív felvétel, a Ramblin’ Gal, mely country bluesban Dave lap-steel gitáron játszik a tizenkét húroson a maga énekét kísérő testvérével. Gospeles beütésű Tom Waits kitűnő dala, a Way Down In The Hole, Christine Collister énekével, Pete Filleul és Dave unplugged kíséretével. Az a Chris Barber pozanos Kelly egyedüli zenésztársa a Mr. Estes Said című bluesban, aki még Alexis Korner és Cyril Davis előtt tett fontos lépéseket Angliában, az akkor még kevésbé ismert blues elterjedésért. A ’60-as évek eleji brit R & B hullám idején Manfred Mann bandájában ismerté vált Paul Jones énekli és fújja Dave slide kíséretével Muddy Waters szerzeményét, a Too Young To Know-t, lenyűgözően. Ugyancsak a ’60-as évek eleji blueskorszak úttörője, Mick Jagger példaképe, Long John Bardly a gitárosa-énekese az ugyancsak duóban, Kellyvel előadott, unplugged hangszerelésű tradicionálisnak, a Take This Hammernek. A bluesok közül messze kiemelkedik Howlin’ Wolf, a chicago blues királyának egy 1969-es manchesteri koncertjén felvett hét és fél perces száma, Robert Johnson Dust My Bluesa. Az angliai koncertkörúton szereplő amerikai bluesfatert az a fiatal fehér zenészekből verbuválódott csapat, a John Dummer Band kísérte, ahol Dave Kelly pengette az üvegnyakú gitárt. Az ereje teljében levő fekete óriás, aki az évben Angliában teljesítményével megelőzte riválisát, a szintén ott turnézó Muddy Waterst, megmutatta a briteknek, hogyan kell bluest énekelni, harmonikázni. A folkos vonulatból a lemez egyik meglepetése Eric Ribb gitáros-énekes produkciója, a Needed Time londoni barátunk dobro kíséretével. A másik, általam szintén kevésbé ismert Keith Nelson bendzsós zenei teljesítménye mérvadó mind a Passing Through, mind a Sugar Babe, mind a címadó dalokban. Jól ismert ellenben Maggie Bell énekesnő számunkra, aki tavalyelőtt Jon Lord blues bandájával együtt lépett fel Pakson. Az énekesnő Gulf Coast Highway címet viselő szerzeménye az egyik legszebb country dal, amit valaha hallottam.
A papa gyermekei nem estek messze a fájuktól: hárman is szerepet kaptak ezen a kiadványon. A legidősebb fiú, Sam Kelly üti a dobokat a lemez felvezető rockabilly őrületében, nem is rosszul. Dave egyik lánya, Lil is szépen elénekel egy angol népdal adaptációt, de az igazi zenészutód a családban Homer Kelly-Tradant, aki nemcsak apja bandájának leszerződött basszerosaként dolgozik, hanem a frontvonalban is bemutatkozik az albumon: a Good Residence egy ragyogó, Fairport Convention hangulatú folk dal, melyben szólót énekel, mandolinon játszik a Collister – Filleul - Kelly papa alkotta trió kíséretében.
Dave Kelly összegező emléklemeze reméljük, nem hattyúdal lemez. Legalább is bízunk benne…

Hypertension-Music, 2013

Gróf István


Layla Zoe: The Lily
2013-11-27


A kanadai születésű Layla Zoe a finn Compo10 Blues Songwriting Competition 2006 évi megnyerésének köszönhetően számos meghívást kapott európai országok blues fesztiváljaira, klubjaiba. A németországi Grolsch Blues Fesztiválon 2009-ben lépett fel, olyan muzsikusokkal egyetemben, mint Joe Bonamassa, Beth Hart és Dana Fuchs. A Schöppingen városában adott koncerten Henrik Freischlader és zenésztársai alkották a kísérőegyüttesét. A fellépés nagyszerűen sikerült, így Layla és Henrik a közös stúdiómunka mellett döntöttek. Ennek első kézzelfogható eredménye Zoe két éve kiadott Sleep Little Girl című lemeze volt, mely az énekesnő pályafutását új szintre emelte. A hazájában a „Darling Of The Blues”-ként becézett Layla következő hanganyagát, a The Lily-t szintén a kitűnő német gitárossal készítette el. A nyár végén megjelent albumon, csakúgy, mint a megelőzőn, Freichlader vállalta magára a zenei részt, Zoe pedig a szövegekért felelt. Az önéletrajzi ihletésű, személyes hangvételű szövegek az élet szép és sötét oldalát egyaránt megvilágítják. A tizenegyszámos lemezen két feldolgozás, az afroamerikai vallásos népdal, a Glory, Glory, Hallelujah a capella előadása, és Neil Young emblematikus, felejthetetlen dala, a Hey Hey My My is helyet kapott. „Jobb kiégni, mint elszürkülni” - énekli végtelen érzelmekkel átitatva Layla ez utóbbi szerzeményben, aki, az előéletét ismerve, fantasztikus énekteljesítményét hallgatva, hál’ istennek mindkét sorsot elkerülte. A gitár, a basszusgitár és a dob sávokat Henrik Freischlader játszotta fel, míg a Hammond orgona mögött a hazánkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő muzsikus jelenlegi együttesének tagja, az autodidakta zenész, Moritz Fuhrhop ült. A The Lily CD formátum mellett, a soul, a blues, a rhythm and blues nagyasszonya, Etta James által sikerre vitt I'd Rather Go Blind-del kiegészítve, dupla LP-n is megjelent. Közelednek az ünnepek, de még nem késő felírni Layla Zoe hetedik lemezét az ünnepi kívánságlistára!

Cable Car Records, 2013

hoati


J.T. Lauritsen & Friends: Play By The Rules
2013-11-11


J.T. Lauritsen, a nyüzsgő skandináv blues szcéna jól ismert alakja négy év szünet után idén dobta piacra sorban a hetedik albumát. A Play By The Rules egyik része Norvégiában, a másik része pedig a memphisi Ardent Studio-ban került rögzítésre, de a hanganyag egészének végső keverését is a nagyhírű stúdióban végezték el. A zenei pályafutását tizennégy évesen kezdő norvég muzsikus a lemez feljátszására állandó kísérőegyüttesének, a The Buckshot Huntersnek a tagjait, valamint európai és amerikai zenészbarátait (Anson Funderburgh, Sven Zettenberg, Victor Wainwrigth, Billy Gibson, Teresa James, …) kérte fel. Az elhangzó dalokban számos műfaj, a blues, a soul, a rock ’n’ roll és a zydeco képviselteti magát, ennek megfelelően a végeredmény egy ezer színben pompázó zenei tabló lett. A hangszerelési ötletekkel teli albumon Lauritsen három saját szerzeményt jegyez csak. „Ha ide jössz lemezt felvenni, valami jó történik veled.” - nyilatkozta az ismert blues szakíró, Robert Gordon az 1966-ban létrehozott memphisi stúdióról, ahol többek között megfordult B.B. King, Robert Cray, Bernard Allison, a ZZ Top és a néhai Albert Collins is. Aki egyszer is meghallgatja a két nap leforgása alatt rögzített albumot, meggyőződhet róla, hogy igaza van.

Hunters Records, 2013

hoati


Studebaker John’s Maxwell Street Kings: Kingsville Jukin’
2013-10-09


A Chicagóban született Studebaker John Grimaldi hét évesen kezdett el szájharmonikán játszani, majd fiatal felnőttként egy koncerten annyira lenyűgözte az 1975-ben rákbetegségben elhunyt Hound Dog Taylor slide-gitár játéka, hogy maga is gitárt ragadott. Minden alkalmat kihasznált a zenélésre, és hamarosan a szeles város legkeresettebb kísérő- és sessionzenészeként tartották számon. Közben Hawks néven blues bandát alakított és mások számai helyett elkezdte saját szerzeményeit játszani. „Ha dalokat írok, akkor jobban érzem magam, és azt remélem, hogy akik hallgatják ezeket a számokat, azok is jól fogják érezni magukat.” - nyilatkozta. Lemezeket 1978 óta készít, melyeket olyan kiadók jelentettek meg, mint a Blind Pig Records, az Evidence Music és a Delmark Records. Új albuma immár a harmadik, amit az idén a hatvanadik születésnapját ünneplő Delmark adott ki. A lemezen zenésztársai, a régi barátai: a Muddy Waters utolsó együttesében szereplő ritmusgitáros, Rick Kreher, a The Mellow Fellow és a Chicago Rhythm And Blues Kings nevű formációkban is megfordult basszusgitáros, Bob Halaj, és a dobon játszó, de rádiós műsorvezetőként is tevékenykedő Steve Cushing voltak. A tizenhat darabban tetten érhető mindazok, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Mississippi Fred McDowell, Little Walter, de legfőképpen Hound Dog Taylor szelleme, akik valamelyest hatást gyakoroltak Studebaker Johnra. Az élettől dagadó dalok hallatán, a nyers slide-gitár- és szájharmonika játékot, a csontig lecsupaszított zenét kedvelők nem fognak csalódni, de a többieknek is érdemes egy próbát tenni a lemezzel.

Delmark Records, 2013

hoati


John Primer & Bob Corritore: Knockin' Around These Blues
2013-09-24


Erőteljes, dögös chicago bluest hallhat a hallgató, ha beteszi a CD lejátszóba John Primer fekete blues gitáros és Bob Corritore fehér szájharmonikás idén nyáron a polcokra került közös albumát, a Knockin' Around These Bluest. A Mississippi államban született, de Chicagóban felnőtt, az idén a hatvankilencedik életévébe lépett Primer harmincnégy évesen már Willie Dixon híres együttesében, a Chicago Blues All Starsban szerepelt, majd Muddy Waterstől kapott muníciót további munkájához. A slide-gitározásra a blues király zenésztársa, Sammy Lawhorn tanította meg. Waters 1983-ban bekövetkezett halála után Magic Slim bandájában gitározott egészen 1992-ig, mikor szólópályára lépett. Az óta tizenhárom lemeze jelent meg, melyek közül több Blues Music Awards jelölést kapott. Corritore 1956-ban született a szeles városban, ahol Big Walter Hortont, Junior Wellst és Carey Bellt, a szájharmonika mestereit hallgatta évekig. Az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, itt hamarosan a helyi bluesélet vezéralakja lett. A Rhythm Roots All Stars nevű zenekarával olyan nagyságokkal jammeltek együtt, mint Bo Diddley, Jimmy Rogers, Honeyboy Edwards és Robert Lockwood Jr., a mai aktuális blues sztárok közül pedig Bob Margolin, Mud Morganfield, Barrelhouse Chuck és Junior Watson, hogy csak néhány nevet említsek.
Ritka az az album, amelyen a legjobb dalok lassú, tizenkettes bluesok. Nos, ezen ezt kapjuk: a Little Walter által írt Blues And Lonesome-ban felidéződik Chicago South Side klubjainak, így a Theresa's Lounge-nek whiskygőzös, dohányfüstös hangulata, John Primer tekintélyt parancsoló slide-gitár és Barrelhouse Chuck könnyedén gördülő, de mégis kemény zongorajátékával. Ugyanez vonatkozik Robert Lockwood Jr., az első nemzedék blueszenészei közül a leghosszabb életet élt legenda Little Boy Blue címet viselő számára, ahol Primer nemcsak ragyogóan improvizál, hanem lenyűgözően énekel is. A lemezt záró Sam ’Lightnin’ Hopkins szerzemény, a Going Back Home úgyszintén csontig hatol. Ebben Bob Corritore két kőrre kap lehetőséget, majd Chuck mesterien teljesít zongoráján, hogy aztán a strófák előtt a két gitáros, John és Chris James is letegye névjegyét a rögtönzéseivel.  Nagyszerű nóta Jimmy Reed dögös shuffle-ja, a The Clock, melyben Bob a brit blues fejlődésére nagy hatást gyakorolt Reed módjára a herfli felső négy lyukát fújja leginkább, a szám egyedi varázsát pedig a jellegzetes szaggatott ritmusú dobjáték adja meg. Corritore elemében van a hasonló ritmusú Cairo Bluesban ugyanúgy, mint a Harmonica Joyride című saját dalában. A pörgős, gyors bluesok jellegzetességeit kiválóan kiaknázta Willie Dixon számában (Just Like I Treat You) Bob Corritore a hajlékony, de mégis vastag szájharmonika-, Barrelhouse Chuck a virtuóz zongora- és John Primer az Elmore Jamest idéző slide-gitár szólójával. A Man Or Mouse-ban ismét Bob és Hohnerje a főszereplő, persze Primer férfiasan telt baritonja mellett.
Szerencse, hogy az urban blues megszületése és virágzása után fél évszázaddal, ilyen mesterek, ilyen mesterművekkel jelentkeznek.

Delta Groove Music, 2013

Gróf István