Kritika
Robert Plant: Digging Deep: Subterranea
2020-12-15
A rockzene történetének egyik legnagyobb hatású együttese a Led Zeppelin, és a műfaj egyik legkiemelkedőbb énekese a banda egykori frontembere, Robert Plant. A Brit Birodalmi Érdemrenddel is elismert ikon szerencsére nem szállt ki a könnyűzenei bizniszből anyazenekarának 1980-as felbomlása után, hanem szólókarrierbe kezdett. „Amikor a Led Zeppelin többé nem létezett, eltökélten és energiától telve újra lábra akartam állni, és folytatni az állandó változással járó alkotómunkát, ami a Zeppre is oly jellemző volt” – mondta egy interjúban. Első szólóalbumát 1982-ben jelentette meg, a legutóbbit 2017-ben. A lemezmegjelenéseket hatalmas turnék követték, Magyarországra négy alkalommal is eljutott: 1993-ban, 2006-ban és 2007-ben saját együttesével lépet fel, míg 1998-ban egykori zenésztársával, Jimmy Page-dzsel adott koncertet a Budapest Sportcsarnokban. Aktuális albuma, a Digging Deep: Subterranea az elmúlt negyven évet harminc dalban foglalja össze, az azonos címmel tavaly indított podcast-sorozaton alapulva. A duplalemezes válogatásra a Jimmy Page-dzsel és az amerikai country-énekesnővel, Allison Krauss-szal készített albumokról semmi sem került, csakis Robert Plant szólólemezeiről hallhatunk nótákat. Percy, ahogyan barátai és rajongói nevezik, szívesen tett kirándulásokat tőle idegennek ható zenei világokba is, gyakran együtt játszott olyan muzsikusokkal, akiknek semmi közük sem volt a rockzenéhez. A lemez repertoárja ennek megfelelően igencsak sokszínű, a rock, a blues, a country, a popzene és a világzene képviselteti magát rajta. Az albumra három eddig kiadatlan dal, a Nothing Takes The Place Of You, a Charlie Patton Highway és a Too Much Alike is felkerült. Az utóbbi nótában Plant duettet énekel Patty Griffin énekesnővel.Rhino Records / Magneoton, 2020
hoati
Raphael Wressnig & Igor Prado: Santa Likes to Boogaloo!
2020-12-12
Raphael Wressnig 1979-ben Grazban született, jelenleg is ott él. Gyerekként először zongorázni kezdett, később beleszeretett a Hammond-orgonába. „Már az elején úgy éreztem, hogy a zongora nem elég átütő nekem és a zenémnek” – nyilatkozta korábban. Wressnig olyan muzsikusokat tart példaképének, mint Jimmy Smith, Jack McDuff, Jimmy McGriff és Richard ’Groove’ Holmes. Pályafutása kezdetén honfitársa, ’Sir’ Oliver Mally és a louisianai származású Larry Garner társaságában zenélt. Szólókarrierjét a 2000-es évek elején kezdte. Zenéjében tökéletes arányban keveri a blues, a funk, a soul és a jazz elemeit, mindezt hatalmas show-műsorral tálalva. A DownBeat Magazine kritikusai 2013, 2015, 2016, 2017 és 2018 legjobb orgonistájának jelölték. A Santa Likes to Boogaloo! című 7 inches vinyl lemezt a brazil Igor Prado társaságában készítette. A két zenész a megismerkedésüket a kiváló szaxofonosnak, Sax Gordonnak köszönheti. Mára már több európai és brazil turné van a hátuk mögött, és közös albumot is készítettek. A Santa Claus is Coming to Town és a Leise rieselt der Schnee című dalokat tartalmazó karácsonyi lemezen közreműködött Igor bátyja, Yuri Prado dobos is. A kislemez korlátozott példányszámban, stílszerűen piros színben jelent meg.Pepper Cake Records / ZYX Music, 2020
hoati
Bai Kamara Jr. & The Voodoo Sniffers: Salone
2020-12-08
Bai Kamara Jr. Nyugat-Afrikában, Sierra Leonéban született, az Egyesült Királyságban nőtt fel, az elmúlt huszonöt év nagy részét Brüsszelben töltötte, ahol édesapja nagykövet volt. Iskoláit Bath és Manchester városokban végezte, ekkor szerette meg John Lee Hooker, Big Bill Broonzy és más legendás blues-zenészek muzsikáját. Pályafutása során olyan előadók társaságában lépett fel, mint Habib Koité, Cassandra Wilson, Rokia Traoré, Vanessa Paradis és Dani Klein. Bemutatkozó lemeze, a Lay Your Body 1996-ban került a boltok polcaira. Az azóta kiadott albumai főként a korrupció, a hatalommal való visszaélés és a társadalmi igazságtalanság témáival foglalkoznak, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy Bai aktív kapcsolatban áll az Amnesty International és az Orvosok Határok Nélkül civil szervezetekkel. Hetedik albumát Salone címmel jelentette meg. Bár az albumon feltüntették új zenekarának, a The Voodoo Sniffersnek a nevét, az összes hangszert és énekszólamot maga játszotta fel. Kamara zenéje izgalmasan ötvözi a bluest és a nyugat-afrikai népzenét. Az érzelmeket és művészi őszinteséget árasztó dalokból a Can't Wait Here Too Long, a Morning School Run és a Homecoming emelendő ki. Ez utóbbi nóta akkor született, amikor Kamara először hazautazott Sierra Leonéba a polgárháború befejezése után. A lemezt Best Acoustic Blues Album-díjra jelölték az idei Blues Blast Music Awardson. Egyáltalán nem érdemtelenül.Moosicus / MIG Music, 2020
hoati
Grateful Dead: Workingman’s Dead
2020-12-01
A ’60-as évek egyik kultikus együttese a Grateful Dead. A névadó az alapító tagok egyike, Jerry Garcia volt, aki a zenekar nevét a nagy Oxford szótárból véletlenszerűen választotta. A tagok kommunát alkottak, és kialakították maguk körül a rock legkülönlegesebb rajongótáborát: a Deadheadek, azaz Halálfejek saját törvényeik szerint éltek – többnyire szintén kommunákban, vagy foglalt házakban –, és egy-egy turnéra tízezren is követték az együttest. Muzsikájukat, amelyhez rendszerint kábítószeres élmények társultak, gyakran pszichedelikusnak nevezték, négy-öt órás koncertjeiken Garcia csodálatos gitárszólói, zenéjük „lebegése” lenyűgözte a közönséget. Nem véletlen, hogy a legjobbak a koncertlemezeik voltak, mint például a Live/Dead és a Europe '72. Stúdióalbumaik közül az 1970-ben megjelent Workingman’s Dead fordulópontot jelentett a „Hálás Halottak” történetében: negyedik lemezük hangzásvilága igencsak megváltozott, a blues és a rock and roll alaposan háttérbe szorult, és még inkább teret nyert a countryzene. Ebben szerepet játszott a Crosby, Stills & Nash bemutatkozó LP-je is, amely igen nagy hatást gyakorolt rájuk. Az album tíz nap alatt készült el, a rajta található Cumberland Blues, Black Peter és Casey Jones című számok a banda legjobb dalai közé tartoznak. A Workingman’s Dead megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából újra a boltok polcaira került. A háromlemezes újrakiadás az eredeti album re-maszterelt verzióját és egy eddig kiadatlan koncertfelvételt tartalmaz. Ez utóbbit 1971. február 21-én Port Chesterben rögzítették. A koncerten főleg a Workingman’s Dead és a szintén 1970-ben kiadott American Beauty nótái hangzanak el, de előadtak három feldolgozást (Me and Bobby McGee, Johnny B. Goode, I’m a King Bee) is.Warner Bros. Records / Magneoton, 2020
hoati
Kivételes könyv egy kivételes gitárosról
2020-09-08
Bálint Csaba Radics Béla a beatkorszakban című könyvéről
Bálint Csaba rockzenei szakíró első kötete 2012-ben látott napvilágot, amely Radics Béla korai, a beatkorszak alatti pályafutását kutatta, elemezte. A könyv már akkoriban is hiánypótló és igazán különleges volt, ugyanis a magyar gitárkirály neve leginkább a Taurus EX-T 25-75-82 nevű, rendkívül rövid életű szupergroup kapcsán vésődött bele az emlékezetekbe.
Kétségtelen, hogy Radicsot szélesebb körben a Taurus tette naggyá, azonban ez az alig egyéves időszak a zseniális gitáros – sajnos meglehetősen rövid – életútjának csak egy kis szeletkéje volt.
Bálint Csaba az eredeti mű kiadása után néhány évvel úgy döntött, hogy újraírja – tulajdonképpen újraálmodja – első kötetét. Megszállott rajongóként és a Rockmúzeum vezetőjeként az évek alatt felbecsülhetetlen értékű képi és szóbeli dokumentumot kutatott fel, szerzett meg, valamint számos interjút készített Radics Béla korabeli zenésztársaival. Ennek köszönhetően születhetett meg a Radics Béla a beatkorszakban című könyv második, bővített „deluxe” kiadása.
A mű rögtön egy olyan momentummal kezdődik, amely eddig inkább legendának számított: azzal a nappal, amikor Radics Béla megszerezte első, a Szegedi Ládagyárból származó dobozgitárját. A szerző felkutatta Gúnárt, a havert, aki a régi idők precíz rekonstruálása mellett néhány tekercs negatívval is megajándékozta őt. Így kerülhet első ízben az olvasók és a rockrajongók szeme elé az a néhány hihetetlen fénykép, amelyek a fiatal Radicsot örökítik meg első hangszerével.
Már ez elég lenne ahhoz, hogy a könyv „mindent vigyen”, ám Bálint Csaba tulajdonképpen végigkutat, végigelemez mindent, ami Radics Béla hatvanas évekbeli pályafutásával kapcsolatos.
Végigköveti az Atlantis együttes történetét, amellyel – tulajdonképpen 1967-ig – összeforrt Radics neve. A zenekarból hol kilépett (faképnél hagyva Neményi Bélát), hol visszament, ami talán Radics maximalizmusa miatt történt, ám emiatt sok, a zenekar által készített felvétel kapcsán nem lehetünk biztosak benne, hogy játszik-e rajtuk Béla. Bálint Csaba végletes megszállottsággal kutat, igazol, vagy épp cáfol meg visszaemlékezéseket, de a kötet (egyik) legnagyobb erénye, hogy a végleges „döntést” gyakran az olvasóra bízza.
Az Atlantis után Radics Béla pályafutásában a Pannónia együttes, majd a rövid életű Sankó Group következett. A könyv messzemenő részletességgel és pontosságra való törekvéssel tárgyalja ezeket a hónapokat is, hogy aztán megérkezzen az első, igazán jelentős állomáshoz, a Sakk-Matt együtteshez.
A Sakk-Mattra – lemezfelvételek híján – manapság csak a „nagy generáció” még élő tagjai emlékezhetnek, de ez a könyv feltétlenül segít abban, hogy azok is érezhessék kicsit a „brit szellemet” (ahogyan RB Kapitány emlegette) akik nem voltak akkoriban jelen.
Radics Béla a hatvanas évek elejétől, a Shadows-tisztelettől időközben eljutott pályájának csúcsára, a Hendrix-Cream őrületig. Hogy ez mit jelentett, milyen súlya volt akkor, talán jól szemlélteti, hogy Béla példaképül választott előadójától, Jimi Hendrixtől a magyar kereskedelemben csak 1976-ban (Hendrix halála után hat évvel) lehetett először hanglemezt kapni (egy indiai nyomású válogatásalbumot). A „brit szellem” csak agyonjátszott magnószalagokon, recsegő, az államhatalom által nagy odaadással zavart rádióadásokon keresztül, és legelsősorban Radics Béla és a Sakk-Matt (majd később Tűzkerék) együttes tolmácsolásában jutott el a budapesti fiatalokhoz, és ez valóságos revelációként hatott rájuk!
Bálint Csaba könyve leginkább (és szerencsére) csak azt bizonyítja, hogy Radics Béla mítosza és legendája nem kitalált, nem mulandó és betonbiztos alapokon nyugszik!
Azért lehetett Radics a legnagyobb, mert valami olyasmit hozott el Magyarországra (a maga korában!), amit mások nem mertek. Ennek aztán meg is lett az „eredménye”, folyamatos megfigyelések, kisebb-nagyobb retorziók, majd végül teljes ellehetetlenítés formájában.
Ennek következtében a gitárzseni a korai években (ekkor még csak a társadalmi „visszásságokat” érzékelve) házi könyvtárába vonult vissza, majd pár évvel később (amikor ráébredt, hogy ezek a visszásságok véresen komolyak) az alkohol „védőszárnyai” alá tántorgott. Ismerve életének és pályafutásának körülményeit, talán vitatható őt elítélni ezért.
Egy szó, mint száz: Bálint Csaba könyve több mint méltó összegzése Radics Béla korai pályafutásának. Pontosságával, megszállottságával, aprólékosságával és rajongásával messze túltesz minden eddig megjelent hazai beatkönyvön.
Úgy, ahogyan Radics Béla is túl tudott tenni kevésbé merész, ám hasonlóan tehetséges kortársain.
A könyvben a visszaemlékezések és zenei elemzések mellett óriási képanyag kapott helyet, ám a mű talán legnagyobb kincse Radics Béla korabeli levelezésének dokumentációja egy rajongóval, amiben a magyar gitárkirály tűpontosan megragadja a lényeget: „A mi új nevünk Sakk-Matt. Ezt arra értjük, hogy a zene, mármint a blues adja a mattot a többinek, vagyis a legjobb!”
Majnik László
A könyv kapható a Rockmúzeumban és a Rockdiszkontban, vagy rendelhető a rockmuzeum@gmail.com e-mail címen.
A kötet Facebook oldala ide kattintva tekinthető meg.
A könyvet szeptember 13-án 17 órától a Rockmúzeumban mutatják be, ahol a kötetben szereplő visszaemlékezőkkel tartanak beszélgetést, majd 19 órától Radics Béla-emlékkoncert kezdődik a Come On Rock Band előadásában, amelyen vendégként Kosik Kristóf a legendás bíbor Gibsont is bemutatja.
Bálint Csaba rockzenei szakíró első kötete 2012-ben látott napvilágot, amely Radics Béla korai, a beatkorszak alatti pályafutását kutatta, elemezte. A könyv már akkoriban is hiánypótló és igazán különleges volt, ugyanis a magyar gitárkirály neve leginkább a Taurus EX-T 25-75-82 nevű, rendkívül rövid életű szupergroup kapcsán vésődött bele az emlékezetekbe.
Kétségtelen, hogy Radicsot szélesebb körben a Taurus tette naggyá, azonban ez az alig egyéves időszak a zseniális gitáros – sajnos meglehetősen rövid – életútjának csak egy kis szeletkéje volt.
Bálint Csaba az eredeti mű kiadása után néhány évvel úgy döntött, hogy újraírja – tulajdonképpen újraálmodja – első kötetét. Megszállott rajongóként és a Rockmúzeum vezetőjeként az évek alatt felbecsülhetetlen értékű képi és szóbeli dokumentumot kutatott fel, szerzett meg, valamint számos interjút készített Radics Béla korabeli zenésztársaival. Ennek köszönhetően születhetett meg a Radics Béla a beatkorszakban című könyv második, bővített „deluxe” kiadása.
A mű rögtön egy olyan momentummal kezdődik, amely eddig inkább legendának számított: azzal a nappal, amikor Radics Béla megszerezte első, a Szegedi Ládagyárból származó dobozgitárját. A szerző felkutatta Gúnárt, a havert, aki a régi idők precíz rekonstruálása mellett néhány tekercs negatívval is megajándékozta őt. Így kerülhet első ízben az olvasók és a rockrajongók szeme elé az a néhány hihetetlen fénykép, amelyek a fiatal Radicsot örökítik meg első hangszerével.
Már ez elég lenne ahhoz, hogy a könyv „mindent vigyen”, ám Bálint Csaba tulajdonképpen végigkutat, végigelemez mindent, ami Radics Béla hatvanas évekbeli pályafutásával kapcsolatos.
Végigköveti az Atlantis együttes történetét, amellyel – tulajdonképpen 1967-ig – összeforrt Radics neve. A zenekarból hol kilépett (faképnél hagyva Neményi Bélát), hol visszament, ami talán Radics maximalizmusa miatt történt, ám emiatt sok, a zenekar által készített felvétel kapcsán nem lehetünk biztosak benne, hogy játszik-e rajtuk Béla. Bálint Csaba végletes megszállottsággal kutat, igazol, vagy épp cáfol meg visszaemlékezéseket, de a kötet (egyik) legnagyobb erénye, hogy a végleges „döntést” gyakran az olvasóra bízza.
Az Atlantis után Radics Béla pályafutásában a Pannónia együttes, majd a rövid életű Sankó Group következett. A könyv messzemenő részletességgel és pontosságra való törekvéssel tárgyalja ezeket a hónapokat is, hogy aztán megérkezzen az első, igazán jelentős állomáshoz, a Sakk-Matt együtteshez.
A Sakk-Mattra – lemezfelvételek híján – manapság csak a „nagy generáció” még élő tagjai emlékezhetnek, de ez a könyv feltétlenül segít abban, hogy azok is érezhessék kicsit a „brit szellemet” (ahogyan RB Kapitány emlegette) akik nem voltak akkoriban jelen.
Radics Béla a hatvanas évek elejétől, a Shadows-tisztelettől időközben eljutott pályájának csúcsára, a Hendrix-Cream őrületig. Hogy ez mit jelentett, milyen súlya volt akkor, talán jól szemlélteti, hogy Béla példaképül választott előadójától, Jimi Hendrixtől a magyar kereskedelemben csak 1976-ban (Hendrix halála után hat évvel) lehetett először hanglemezt kapni (egy indiai nyomású válogatásalbumot). A „brit szellem” csak agyonjátszott magnószalagokon, recsegő, az államhatalom által nagy odaadással zavart rádióadásokon keresztül, és legelsősorban Radics Béla és a Sakk-Matt (majd később Tűzkerék) együttes tolmácsolásában jutott el a budapesti fiatalokhoz, és ez valóságos revelációként hatott rájuk!
Bálint Csaba könyve leginkább (és szerencsére) csak azt bizonyítja, hogy Radics Béla mítosza és legendája nem kitalált, nem mulandó és betonbiztos alapokon nyugszik!
Azért lehetett Radics a legnagyobb, mert valami olyasmit hozott el Magyarországra (a maga korában!), amit mások nem mertek. Ennek aztán meg is lett az „eredménye”, folyamatos megfigyelések, kisebb-nagyobb retorziók, majd végül teljes ellehetetlenítés formájában.
Ennek következtében a gitárzseni a korai években (ekkor még csak a társadalmi „visszásságokat” érzékelve) házi könyvtárába vonult vissza, majd pár évvel később (amikor ráébredt, hogy ezek a visszásságok véresen komolyak) az alkohol „védőszárnyai” alá tántorgott. Ismerve életének és pályafutásának körülményeit, talán vitatható őt elítélni ezért.
Egy szó, mint száz: Bálint Csaba könyve több mint méltó összegzése Radics Béla korai pályafutásának. Pontosságával, megszállottságával, aprólékosságával és rajongásával messze túltesz minden eddig megjelent hazai beatkönyvön.
Úgy, ahogyan Radics Béla is túl tudott tenni kevésbé merész, ám hasonlóan tehetséges kortársain.
A könyvben a visszaemlékezések és zenei elemzések mellett óriási képanyag kapott helyet, ám a mű talán legnagyobb kincse Radics Béla korabeli levelezésének dokumentációja egy rajongóval, amiben a magyar gitárkirály tűpontosan megragadja a lényeget: „A mi új nevünk Sakk-Matt. Ezt arra értjük, hogy a zene, mármint a blues adja a mattot a többinek, vagyis a legjobb!”
Majnik László
A könyv kapható a Rockmúzeumban és a Rockdiszkontban, vagy rendelhető a rockmuzeum@gmail.com e-mail címen.
A kötet Facebook oldala ide kattintva tekinthető meg.
A könyvet szeptember 13-án 17 órától a Rockmúzeumban mutatják be, ahol a kötetben szereplő visszaemlékezőkkel tartanak beszélgetést, majd 19 órától Radics Béla-emlékkoncert kezdődik a Come On Rock Band előadásában, amelyen vendégként Kosik Kristóf a legendás bíbor Gibsont is bemutatja.
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 3. nap
2020-08-30
Szerencsére szombat este – amikorra a legtöbb embert várták a szervezők – sem tombolt a kánikula: rövidnadrágban, izzadságmentesen ültünk le a szabadtéri színpad nézőterén, hogy meghallgassuk Benkő Zsoltékat. A viszonylag fiatal, ötvenes éveiben járó, tapasztalatokban gazdag életutat bejárt gitáros aznap este debütált új csapatával, a meglehetősen bizarr nevű Jack Don’t Come nevű formációval. Az öttagú bandában a színpad bal felén Benkő Zsolt gitározott, középen a szőke énekesnő, Tóth Rita állt a mikrofon mögött, míg jobb szélen a zenekarvezető fia, Benkő Máté játszott gitáron. A dobok mögött Kiss Zsolt ült, előtte – a hazai popszcénában sem megszokottan – egy csinos hölgy, Lukács Csilla hozta a basszust.
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni: új színfolt lesz a zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk, hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután Bonnie Raitt-től a Burning Down The House, majd egy rockos szerzemény következett. „New Way”, ahogy a zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Tóth káprázatosan énekelt. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen táncra is perdültek. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült: Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.
Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Takáts Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett, melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts Tamás hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni: új színfolt lesz a zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk, hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután Bonnie Raitt-től a Burning Down The House, majd egy rockos szerzemény következett. „New Way”, ahogy a zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Tóth káprázatosan énekelt. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen táncra is perdültek. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült: Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.
Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Takáts Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett, melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts Tamás hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 2. nap
2020-08-21
A csütörtök esti ijesztő felhőknek péntekre nyoma sem volt, és hétvége lévén jobban megtelt a nézőtér is a Mojo fél nyolcas kezdésére. Az akusztikus hangszerelésű zenekar 2011-ben eredetileg Mojo WorKings néven alakult meg, majd két év múlva ritmusszekcióval egészült ki. Az este a Szabó Tamás (ének, szájharmonika, harmonetta), Horváth János (ének, akusztikus gitár), Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow, cigar box gitár), Herr Attila (basszusgitár) és Mezőfi ’Fifi’ István (dob) felállással léptek színpadra.
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszerarzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt.
Az együttes egy balladával, a Long Steppel kezdett, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. Az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opuszt valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről. Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül egy balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő.
A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött, míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, Molnár Dániel (dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools lemezeit is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door jöjjön. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba, míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszerarzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt.
Az együttes egy balladával, a Long Steppel kezdett, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. Az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opuszt valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről. Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül egy balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő.
A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött, míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, Molnár Dániel (dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools lemezeit is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door jöjjön. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba, míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a XIII. Révfülöp Blues seregszemle – 1. nap
2020-08-16
Csütörtök este a Meeting Point Band fellépésével kezdődött a tizenharmadik alkalommal megrendezett Révfülöp Blues Fesztivál. A Bergendyvel soul-rockot, a Hobo Blues Bandben bluest, a Magyar Atommal és az Eric Clapton ’70-nel blues-rockot, az Ütött-Kopott Angyallal vokális rockot, a Kex Remake-kel városi zenét játszó Tóth János Rudolf 2014 óta vezeti jelenlegi felállással ezt a formációt. A zenekar főleg a ’60-as, ’70-es évek rock-zenéjét, progresszív rockját, blues-rockját, a hippi világ alkotásait veszi fel repertoárjába, egyedileg visszaadva őket: a legendás dalok magyar fordításban kerülnek előadásra, de a refrének azért angolul hangzanak el. No, nem azért, hogy rájuk ismerjünk, hanem ez maga a „tótjanós kivitel”, és így a nóták mondanivalója is nagyobb hangsúlyt kap. A háromgenerációs együttesben Tóth (1950) a nagy generáció szülöttje, az egyik legbiztosabb kezű hazai basszusgitáros, Zsoldos Tamás (1964) pedig egy fél emberöltővel fiatalabb. A csapat többi tagja közül Csadó Attila gitáros és Móré Attila dobos negyven körüli, míg a billentyűs Gyöngyösi Gábor a harmincas éveiben jár. Elektromos erősítésű banda révén, nem széken ülve, hanem mikrofonjaik mögött állva, balról jobbra a zenekarvezető, a szólógitáros, a basszeros és a billentyűs lakta be a nagy, kényelmes színpadot, mögöttük dübörgött a dobos.
A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve. A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával. Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.
Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál). Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, dobja még feljebb a hangulatot. Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötletdús tenorszólójával.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve. A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával. Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.
Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál). Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, dobja még feljebb a hangulatot. Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötletdús tenorszólójával.
Szöveg: Gróf István, fotó: Kurucz Attila
John Lee Hooker: The Country Blues Of John Lee Hooker
2019-12-08
John Lee Hooker a blues műfajának egyik legjelentősebb alakja. Az 1917-ben született zenész első lemezfelvételét 1948-ban készítette a Los Angeles-i székhelyű Modern Records részére. A kislemezen kiadott Boogie Chillen óriási sikert ért el, a megjelenését követő öt évben milliós eladási példányszámot produkált. A blues rajongók egy generációja Hookert a Canned Heattel közös felvételek révén ismerte meg, míg mások a Blues Brothers című filmben találkoztak először vele. Több évtizedes pályafutása legnagyobb sikerét az 1989-ben piacra dobott albuma, a The Healer jelentette. A másfélmillió példányban elkelt lemezen olyan nagyszerű zenészek közreműködtek, mint Carlos Santana, Bonnie Raitt, Robert Cray, Charlie Musselwhite, George Thorogood, valamint a Canned Heat és a Los Lobos tagjai. John Lee Hooker karrierje során számtalan szólólemezt készített, az ortodox blues rajongók leginkább ezeket kedvelik. Ilyen a The Country Blues Of John Lee Hooker is, melyet 180 grammos LP formátumban ismét kiadtak. Az album eredetileg 1959-ben jelent meg, abban az évben, amikor a gitáros-énekes a House Of The Blues és az I'm John Lee Hooker címet viselő lemezeit is elkészítette. Bill Grauer producer, a Riverside Records tulajdonosa kezdetben Leadbelly dalainak feldolgozását tartalmazó album rögzítésében gondolkodott, de hamar elállt ettől, amikor kiderült, hogy Hooker alig ismeri az amerikai népzene emblematikus alakjának nótáit. A lemez Blind Lemon Jefferson dalával, a Black Snake-kel indul. Nem ez az egyetlen feldolgozás az albumon, hiszen Leroy Carr, Charlie Patton és John Lee ’Sonny Boy’ Williamson egy-egy szerzeménye is szerepel rajta. A King Of The Boogie titulussal illetett muzsikus korai klasszikusai közül a Wobblin’ Baby, a Behind The Plow és a Tupelo Blues hallhatók. Ez utóbbi nóta a Mississippi állambeli Tupelo városról szól, amelyre 1927-ben hatalmas árvíz zúdult. John Lee Hooker a lemez megjelenését követő évben a Newport Folk Festivalon lépett fel, zenéjét a ’60-as évek közepére már az Atlanti-óceán túlpartján is jól ismerték, neve referenciakánt szolgált a feltörekvő brit rhythm and blues együttesek számára.Craft Recordings, 2019
hoati
John Primer: The Soul Of A Blues Man
2019-07-23
John Primer 1946-ban született a Mississippi állambeli Camden településen. Családja gyapotot és kukoricát termesztett. Nehéz volt a földeken dolgozni, nagyon nem szerettem – nyilatkozta 2005-ben az eddigi egyetlen magyarországi látogatása során. Tizenhét évesen a jobb élet reményében Chicagóba költözött. Gitározni házilag készített egyhúros „gitáron” kezdett. Első együttese a The Maintainers volt, 1974-ben a Theresa's Lounge házi zenekarának a tagja lett. A következő hét évben többek között Sammy Lawhorn, Junior Wells, Buddy Guy, Smokey Smothers és Lonnie Brooks társaságában lépett színpadra. 1979-ben csatlakozott Willie Dixon Chicago Blues All Stars nevű együtteséhez, majd Muddy Waters zenekarát vezette, Waters 1983-ban bekövetkező haláláig. A Magic Slim & The Teardrops-szal tizennégy éven át játszott, a többszörösen díjnyertes csapatban ’Alabama’ Junior Pettist váltotta másodgitáros poszton. Primer már veterán zenésznek számított, amikor megjelent első szólóalbuma, amelyet napjainkig számos kiváló anyag követett. A The Soul Of A Blues Man dalait a korai Stax, Atlantic és Cotillion lemezkiadók előadói által képviselt zenei világ jellemzi. Nem ismeretlen terep ez a Chicago blues legenda számára, hiszen pályafutása kezdeti szakaszában a The Brotherhooddal soul és R&B nóták átdolgozásait játszották. Az albumot Clarence Carter szerzeménye, a Slip Away nyitja. A továbbiakban is döntően feldolgozás dalok következnek, olyan előadóktól, mint Leon Russell, Bob Dylan, Toussaint McCall, Lloyd Price és Tony Joe White. A korongon Primer csak három saját szerzeménnyel képviselteti magát. A számok feljátszásában zenekara, a Real Deal Blues Band tagjai segédkeztek. Közülük megemlítendő Steve Bell szájharmonikás, aki az együttes eredeti tagja, bár útjaik néhány évre elágaztak. Steve nemcsak elsajátította, amit édesapja, Carey Bell tanított neki, hanem egyedi hangzásvilágot alakított ki. Vendégzenészként gitáron közreműködött Billy Flynn, aki pályafutását a Fast Fingers becenevű Jimmy Dawkins zenekarában kezdte. A The Soul Of A Blues Man című lemezt a Blues Blast Magazine éves szavazásán a legjobb soul blues album címre jelölték, egyáltalán nem érdemtelenül.Blues House Productions, 2019
hoati
The Big Three Trio featuring Willie Dixon: Chicago Harmonisers - Their Greatest Recordings
2019-07-16
A Big Three Triót 1946-ban alakította Willie Dixon, Leonard ’Baby Doo’ Caston és Bernardo Dennis. A zenekar neve a II. világháborúban a nácik ellen harcoló szövetségesek vezetőire, Winston Churchillre, Franklin Delano Rooseveltre és Sztálinra utal. Korábban Dixon együtt zenélt Castonnal a Five Breezesben, míg Dennis-szel a Four Jumps Of Jive-ban. A trió a fennállása alatt tizenegy alkalommal járt stúdióban, összesen ötvennégy dalt rögzített. Első felvételeiket a Nashville-i székhelyű Bullet Records jelentette meg, majd a Delta, Columbia és OKeh lemezkiadókkal dolgoztak. Hamar népszerűvé váltak, nagy befogadóképességű helyeken koncerteztek, számaikat rendre játszották a jukeboxokban. A legsikeresebb évük talán az 1949-es volt, amikor a Közép-Nyugati államokban turnéztak. A Chicago Harmonisers - Their Greatest Recordings című kiadványra huszonnyolc nóta került kiválasztásra az életművükből. A repertoár javarészt Willie Dixon és Leonard Caston szerzeményeire épül, de feldolgozás dalokat is hallhatunk. Ez utóbbiak közé tartozik a Howard Biggs - Joe Thomas szerzőpáros két száma, a Got You On My Mind és a Come Here Baby, de felcsendül a You Don’t Love Me No More is Duke Ellingtontól. Az albumon helyet kapott a zenekar egyetlen slágerlistás dala, a You Sure Look Good To Me. A Billboard slágerlistán tizedik helyig jutott szerzemény létrejöttét egy nő inspirálta, akinek az együttes tagjai a Jessie Bellroom becenevet adták. A nóták a rögzítési idejüknek megfelelő sorrendben kerültek a lemezre, amely hiánypótlónak tekinthető, hiszen a Big Three Trió felvételeiből ennyire széles körű válogatás utoljára több mind negyedszázada került kiadásra. A zenekar hanyatlása 1951-ben kezdődött, amikor Leonard ’Baby Doo’ Caston családi problémái akadályozni kezdték turnéik szervezését. Ugyanebben az évben Willie Dixon a lengyel származású Chess fivérek által létrehozott Chess Records főállású alkalmazottja lett, ahol stúdiózenészi, zeneszerzői és hangszerelői munkája mellett producerként és tehetségkutatóként is dolgozott. Ötszáznál több dal köthető nevéhez, munkásságával nagyban segített kialakítani korának bluesmuzsikáját.Jasmine Records, 2019
hoati
Jimmy Reiter: What You Need
2019-06-12
Jimmy Reiter konzervatóriumban kezdett gitározni tanulni, majd a német Blues Company alapítója, Todor ’Toscho’ Todorovic vette szárnyai alá. Első zenekara, a néhány barátjával létrehozott Sunday Joint a 60-as, 70-es évek rockzenéjét játszotta. Már tinédzserként elkezdett járni az osnabrücki Pink Piano hétfő esti blues jamjeire, ahol olyan zenészekkel találkozott, mint Angela Brown, Christian Rannenberg és Keith Dunn. Itt ismerkedett meg 1999-ben az Egyesült Államokból Németországba költöző Doug Jay-jel is, aki a rákövetkező évben bevette zenekarába. A Doug Jay & The Blue Jays-szel tíz évig turnézott Európa-szerte és két albumot készítettek a CrossCut Records részére. 2008-ban a Bluesnight Band gitárosává vált, többek között Darrell Nulisch-t, Larry Garnert és Deitra Farr-t kísérték európai turnéik során. Reiter bemutatkozó lemeze High Priest Of Nothing címmel 2011-ben jelent meg. Az album elnyerte a német lemezkritikusok díját. Ugyancsak sikeres lett második albuma, a Told You So, hiszen a 2015-ös keltezésű kiadvány BiG Award díjat nyert. A What You Need az év elején került a boltok polcaira. A lemez repertoárjában éppúgy jelen vannak Reiter saját dalai, mint Doug Jay-jel közös szerzemények és feldolgozások. A ritmusszekciót Jasper Mortier basszusgitáros és Björn Puls dobos alkotja, akik régóta együtt zenélnek a negyvenes éveiben járó gitárossal. A billentyűs hangszereket Nico Dreier kezeli, de Reiter együttesének tagjai mellett vendégek is meghívásra kerültek. A blues, R&B és soul elegyét képviselő What You Need az egyik legjobb album, amit az utóbbi időben német előadótól halottam. Képes lehet akár Jimmy Reiter az európai blues szcénában betöltött pozíciója megerősítésére is.PogoPop Music, 2019
hoati
Little Freddie King: Absolutely The Best
2019-06-05
Fread E. Martin, vagyis Little Freddie King 1940. július 19-én született a Mississippi állambeli McComb városában. Az első gitár akkordokat édesapja, Jessie James Martin mutatta meg neki, aki blues gitáros volt. Már egész fiatalon egy gazdaságban dolgozott, tizenhét éves korában költözött New Orleansba. A 60-as években Polka Dot Slim, Guitar Grady, Snooks Eaglin, Harmonica Williams, Boogie Bill Webb, Rev. Charles Jacobs és Eddie Lang társaságában zenélt. 1976-ban Európában turnézott, ahova pályafutása során még többször visszatért. Mindig szeretett az öreg kontinensen fellépni, mivel úgy kezelték, mint egy rocksztárt. 1998-ban a Music Maker Relief Foundation karolta fel. A Tim és Denise Duffy által létrehozott alapítvány a déli zenei tradíciók igazi pionírjait, elfelejtett hőseit segíti, hiszen közülük sokan extrém szegénységben élnek, ételre, egészségügyi ellátásra van szükségük. Little Freddie első lemezét 1971-ben készítette Harmonica Williams-szel. A következő albumára huszonhét évet kellett várni, az új évezredben azonban már rendszeresen jelennek meg kiadványai. Friss lemeze, az Absolutely The Best a 2000-es években kiadott anyagaiból nyújt átfogó válogatást. Az album a többi között olyan sikerszámokat tartalmaz, mint a Crack Head Joe, a Chicken Dance, a Kinghead Shuffle és a Walking With Freddie. Bár King évtizedek óta New Orleansban él, zenéjében mégis a Mississippi vidékének elektromos country bluesa köszön vissza. Gitárjátéka lecsupaszított, csillogástól mentes, míg hangja magán viseli az élet megpróbáltatásait. A nyolcvanadik életévéhez közeledő muzsikus 2004-ben a Debreceni Jazznapok keretében járt hazánkban. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb az esély, hogy ismét Magyarországra látogatva élőben is előadja nekünk legjobb dalait.MadeWright Records, 2019
hoati
Gene Caberra Band: Attic Tape
2019-05-27
A német Gene Caberra öt évesen kezdett el gitározni, édesapja blues és rock lemezgyűjteményét hallgatva. Az első nóta, amit megtanult játszani, a Stand By Me volt Ben E. Kingtől. Tizenkét éves korában alakította meg első zenekarát, majd a The Black Pony tagjaként tini bálvánnyá vált. A banda számos dala és lemeze felkerült a német slágerlistákra és több TV fellépést is adtak. Caberra a siker ellenére úgy érezte, hogy ez a projekt megakadályozza abban, hogy zenészként fejezze ki magát. 2013-ban progresszív rock együttest hozott létre, miközben a The Voice of Germany műsorban session gitárosként dolgozott. Három éve indította el YouTube-csatornáját, a gitároktató videókat tartalmazó CaberraTV már tízezer előfizetővel rendelkezik. Jelenlegi zenekara, a Gene Caberra Band bemutatkozó EP-je, az Attic Tape csakis digitálisan jelent meg. Az öt szerzeményt tartalmazó kiadvány alapjai még 2017-ben kerültek rögzítésre, a nóták végleges formájukat René Flachsenhaar basszusgitáros és Mathias Uredat dobos közreműködésével nyerték el. A dalok a blues, R&B, soul, rock’n’roll és a pop elegyét képezik, első hallásra megfogják a hallgatót, tökéletes előfutárai a leendő nagylemeznek. A So Far és a Mosquito című számokhoz videoklip készült, ezek a legismertebb videomegosztó portálon tekinthetők meg.Blackbird Music, 2019
hoati
The Doors: Waiting For The Sun (50th Anniversary Expanded Edition)
2019-04-23
A ’60-as évek fiatalságára az egyik legnagyobb hatással bíró rockzenekar, a Doors 1965-ben Los Angelesben alakult. Nevük Aldous Huxley The Doors Of Perception című művéből származik. A banda arculatát Jim Morrison lázadó személyisége határozta meg leginkább. Fennállásuk alatt hat stúdiólemezt és egy dupla koncertalbumot adtak ki. A Waiting For The Sun című korongot az 1968-as esztendő februárja és májusa közötti időszakban, Los Angelesben vették fel, majd ugyanezen év júliusában dobták piacra. Pályafutásuk harmadik lemeze nagyon sok szempontból központi szerepet játszik a zenekar történetében. Ez volt a csúcsra vezető út utolsó lépcsőfoka, a csapat kereskedelmi szempontból legsikeresebb albuma, az első és egyetlen korongjuk, amely a Billboard-lista élén nyitott, rajta a banda második number one slágerével, a Hello, I Love You-val. Mindezek ellenére a zenekar több tagja - köztük mindenekelőtt maga Morrison - sem volt képes utóbb igazán jó szájízzel meghallgatni a dalokat. Ahogy ő maga nyilatkozta egykoron: „Mindig csak azt hallom, amit lehagytunk róla, ahelyett, amit felvettünk. Furcsa, hogy éppen a Waiting For The Sun lett a legsikeresebb lemez mind közül, mivel talán ezt tartom a legkevésbé sikerültnek.” Az elhangzó nóták végül is nem lettek mostohagyerekek, a Hello, I Love You, a Love Street, a The Unknown Soldier, a Spanish Caravan és a Five To One állandó koncertdarabbá vált. A dalok egy része még a zenekar megalakulása előtt készült. Ennek egyik legjobb példája a Not To Touch The Earth, amely részlet Jim Morrison epikus költeményéből, a Celebration Of The Lizardból. Az eredeti tervek szerint a szám az album egyik oldalát teljesen betöltötte volna, azonban ehhez a producer, Paul A. Rothchild nem járult hozzá. A Waiting For The Sun kiadásának ötvenedik évfordulója alkalmából a kultikus lemezt megjelentették egy CD-s és két CD-s változatban, sőt limitált példányszámban vinylen is. Mindegyik kiadvány tartalmazza az eredeti album Bruce Botnick által újrakevert verzióját. A dupla CD-s verzió második korongján tizennégy eddig kiadatlan darabot találunk: kilenc nemrégiben felfedezett „nyers keverési” változatot a Waiting For The Sunról és öt dalt az 1968. szeptember 17-ei koppenhágai koncertjükről. A dán fővárosbeli fellépésüket az első, egyben utolsó Európa turnéjuk keretében adták. Morrison csúcsformában van, ami meglepő, ha tudjuk, hogy néhány nappal előtte az amszterdami koncertjükön összeesett, és kórházba kellett szállítani.Rhino Records, 2018
hoati
Gaye Adegbalola: The Griot
2019-03-17
Gaye Todd a virginiai Fredericksburgban született és nőtt fel. A középiskola befejeztével a bostoni egyetemen biokémikusi diplomát szerzett, egy ideig bakteriológusként dolgozott. Az egyetemi évei alatt emberjogi harcossá vált, nevét ekkor Adegbalolára változtatta. Polgári pályája során tevékenykedett még tanárként, 1992-ben a Virginia State Teacher Of The Year címmel jutalmazták. A zene mindig közel állt hozzá, csakúgy, mint a szüleihez: édesapja pedagógusként dolgozott, mellette jazz zenész is volt, míg édesanyja mindig hazavitte a régi lemezeket, amit a munkahelyén a zenegépből lecseréltek. Gaye 1984-ben barátnőjével, egyben gitártanárával, Ann Rabsonnal létrehozta a Saffire - The Uppity Blues Women zenekart. Eleinte duóként léptek fel, majd a több hangszeren kitűnően játszó Andra Faye McIntosh belépésével trióvá alakultak. Kilenc albumukat jelentette meg az Alligator Records, ezek többsége a chicagói lemezcég legkeresettebb, a legnagyobb eladási darabszámú kiadványai lettek. A zenekar huszonöt évnyi közös zenélést követően 2009-ben feloszlott. Az idén hetvenötödik életévét betöltött előadó első szólólemezét még 1999-ben adta ki, melyről a Middle Aged Blues Boogie című szerzeményt W.C. Handy Awards díjjal jutalmazták. Aktuális anyaga, a The Griot a Bob Margolin és Richard Rosenblatt által alakított VizzTone Label Group gondozásában látott napvilágot. A griot afféle modern kori trubadúr és énekmondó, a napi hírekről és a történelmi múltról egyaránt hallhatunk tőle. Adegbalola kellő élettapasztalattal rendelkezik, hogy betöltse ezt a szerepet. Az album javarészt a saját dalait tartalmazza, ezek a szexizmus, a szegénység, a szennyezés, a szerelem, az önteltség, a szabadság és az árulás témáival foglalkoznak, mindezt Gaye védjegyeként ismert észjárásba és bölcsességbe csomagolva. A több hangszeren játszó Jeff Covert volt fő társa a lemezen, mellette zongora, tamburine, cselló és fúvósok tették színesebbé a hangzást.VizzTone Label Group, 2019
hoati
Tomislav Goluban: Chicago Rambler
2019-03-10
Tomislav Goluban 1997-ben kezdett szájharmonikázni Sonny Terry, Slim Harpo, Paul Butterfield, Gary Primich és Kim Wilson hatására. A Little Pigeon's ForHill Blues zenekart 2001 decemberében alakította meg, mivel szerette volna megismertetni a country bluest hazájában. Trió formációban négy évig zenéltek, majd négyfősre bővült a csapat. Ekkor már Tomislav Goluban & Little Pigeon's ForHill Blues néven játszottak. A horvát herflis 2005-ben részt vett a trossingeni World Harmonica Festivalon, ahol negyedik helyezést ért el, majd négy év múlva az International Blues Challenge-en. Ez utóbbi útja során ellátogatott a legendás Sun Studio-ba, ahol két óra leforgása alatt öt dalt rögzített, amik alapját adták a $200 SUN Memphis Album címet viselő szólólemezének. Négy éve Nebojse Buhin társaságában a 2012-ben eltávozott Drazen Buhin emlékére készített lemezt. A tavaly piacra dobott Velvet Space Love Tomislav új oldalát mutatta be, hiszen a Toni Staresinic-csel közösen rögzített anyagon a blues az elektronikus zenével került házasításra. Sorban tizedik lemeze, a Chicago Rambler a chicagói Joy Ride Studio-ban került feljátszásra. Az albumon Eric Noden gitáros, E.G. McDaniel basszusgitáros és Kenny ’Beedy Eyes’ Smith dobos közreműködött, de Joe Filisko szájharmonika játékát is hallhatjuk két számban (Bag Full Of Troubles, Little Pigeon). A repertoár az Isel budem v kleticu (I Will Go A My Cottage) című tradicionális horvát népdalt leszámítva csakis Goluban saját szerzeményeire épül. A megbocsátásról szóló, 12/8 ütemű Locked Heartben egyértelműen tetten érhető Jimmy Reed és Slim Harpo hatása. A Jerry Ricks On My Mind Philadelphia Jerry Ricks tiszteletére íródott, a nóta két verzióban is felcsendül. A tradicionális blues kiválósága az élete utolsó éveit a horvátországi Kastav városában töltötte, ott is helyezték végső nyugalomra. Az One Way Tickethez animációs videoklip készült. A dal azt boncolgatja, hogy mindenki élete fordulóponthoz érkezhet, amikor el kell dönteni, van-e bátorságunk a megszokást és biztonságot feladni, az ismeretlent és bizonytalant választva. Tomislav Goluban régi vágya teljesült a Chicagóban rögzített lemezzel, míg mi egy nagyszerű albummal lettünk gazdagabbak.Spona, 2019
hoati
Ina Forsman: Been Meaning To Tell You
2019-02-16
Ina Forsman hat esztendős volt, amikor úgy döntött, énekes akar lenni. Tizenhét évesen indult a The Voice Of Finland tehetségkutatón, Etta James All I Could Do Cry című dalát énekelte. Előadása olyannyira lenyűgözte Helge Tallqvist-et, hogy a finn szájharmonika legenda rövidesen felvette a kapcsolatot vele. Az Ina Forsman with Helge Tallqvist Band az öreg kontinens számos országában fellépett, 2014-ben ők képviselték Finnországot az European Blues Challenge-n. Saját neve alatt 2016-ban készített lemezt először, mely világszerte egyöntetű éltetésben részesült a kritika részéről. Még ugyanezen évben Blues Caravan címmel Layla Zoe és Tasha Taylor társaságában turnézott. A koncertkörút során új nótákat írt, ezeket telefonján rögzítette. New Yorkban azonban balszerencse érte, elhagyta a készülékét, így a dalszerzést újra kellett kezdenie. „Végső soron boldog vagyok, hogy elveszítettem a telefonomat. Még inkább élni kezdtem, jobb dalokat írtam, több érzelemmel.” – nyilatkozta az esetről. A két év csúszással megjelent második albuma, a Been Meaning To Tell You kerekre csiszolt, majdhogynem slágeres számai a blues, jazz, rock és pop csodálatos elegyét képezik. A közreműködő zenészek közül a néhai Candye Kane gitárosa, Laura Chavez és Mark ’Kaz’ Kazanoff szaxofonos már a bemutatkozó lemezen is szerepelt. A legtöbb mai blues album megszólalását a gitár uralja, itt inkább a zongorának és a fúvósoknak jut a központi szerep. A dalszövegek valamennyikét Forsman írta, míg a zene döntően Anna Wilkman és Samuli Rautiainen nevéhez köthető. A Whatcha Gonna Do és Why You Gotta Be That Way a szexuális zaklatásról szól: az előbbi nóta a férfi, az utóbbi a nő szemszögéből mondja el a történetet. Mindkét dalban megjelenik a Why You Gotta Be That Way sor, ami igazán megmutatja Forsman szövegírói kreativitását. A Been Meaning To Tell You egészét meghallgatva érezzük, hálásak lehetünk a sorsnak, hogy Ina elhagyta mobilkészülékét.Ruf Records, 2019
hoati
Raphael Wressnig: Chicken Burrito
2019-02-09
Raphael Wressnig 1979-ben született Grazban, ma is ott él. Gyerekként kezdett zongorán tanulni, később beleszeretett a Hammond-orgonába. „Felfedeztem, hogy a Hammond-orgona az én járművem a zenében. Nagyon erőteljes és sokoldalú hangszer. Már az elején úgy éreztem, hogy a zongora nem elég átütő nekem és a zenémnek.” – nyilatkozta korábban. Tizennyolc esztendősen együtt játszott az osztrák bluesélet kiemelkedő alakjával, „Sir” Oliver Mally-jal. Rá két évre megismerkedett Larry Garnerrel, aki meghívta saját zenekarába. Sokat tanult a louisianai származású gitárostól, mentorként tekintett rá. Szólókarrierjét a 2000-es évek elején kezdte, az elmúlt esztendőkben Európa számtalan országa mellett járt már Oroszországban, a Közel-Keleten, Afrika egyes részein, Ázsiában, a Karibi országokban, Észak- és Dél-Amerikában is. Zenéjében tökéletes arányban keveri a blues, funk, soul és jazz elemeit, mindezt hatalmas show-műsorral tálalva. A DownBeat Magazine kritikusai 2013, 2015, 2016 és 2017 év legjobb hammondosának jelölték. Pályafutása kiemelkedő pontjának tekinti a Women Of Chicago Blues nevű projektben történő részvételt, mely Deitra Farr, Zora Young és Grana Louise kísérésére alakult. Tavaly megjelent lemezét nem kisebb nevek társaságában rögzítette, mint Alex Schultz és James Gadson. A két legnagyobb kaliforniai szájharmonika legenda, William Clarke és Rod Piazza zenekarában is megfordult gitáros 2002-ben ismerkedett meg Raphaellel. Schultz azóta az osztrák orgonista több albumán szerepelt. Gadson a felvételek idején hetvenkilenc éves volt. A kiváló dobos karrierje során többek között Marvin Gaye, James Brown, Ray Charles, Aretha Franklin és B.B. King társaságában játszott. A Chicken Burrito repertoárjában hét szerzemény kapott helyet, ezek mindegyike Wressnig nevéhez köthető. A Nasty című számhoz videoklip készült, a dal hangulata a ’70-es éveket idézi meg, csakúgy, mint a korong egésze. Raphael Wressnig rögzített már lemezt New Orleansban (Soul Gumbo) és Brazíliában (The Soul Connection), ezen kiadványa Los Angelesben került feljátszásra. Az album egyetlen negatívuma a hossza, hiszen a szűk negyven percnél, amit kapunk, szívesen hallgatnánk többet is.Pepper Cake (ZYX), 2018
hoati
Dave Keller: Every Soul’s A Star
2019-01-26
Dave Keller tizenhat éves kora óta gitározik, énekelni húsz esztendősen kezdett. Ugyanekkor találkozott a blues zenével is, akkoriban a példaképei Sonny Boy Williamson II, Albert King és Ronnie Earl voltak. Az első blues zenekar, amiben játszott, a Nate Simmons And Gravy Hands nevet viselte, ma már a soul blues élvonalához tartozik a Massachusetts-ből származó zenész. Dalszerzőként és énekesként közreműködött Ronnie Earl Living In The Light lemezén, a 2014-ben megjelent albuma, a Soul Changes Blues Music Awards jelölést kapott. Aktuális kiadványa, az Every Soul’s A Star a Catfood Records gondozásában látott napvilágot. A lemez rögzítésében a kiadó házizenekara, az eredetileg a soul díva, Kay Kay kísérésére létrejött The Rays segédkezett. „A legtehetségesebb dalszerző, akivel valaha dolgoztam.” – mondta Kellerről a csapat basszusgitárosa, egyben a kiadó főnöke, Bob Trenchard. A két zenész Johnny Rawls-nak köszönheti megismerkedésüket: a soul blues nagyság számtalan nagyszerű albumot készített a Catfood Records számára, évekig együtt dolgozott a The Rays-szel, míg Dave egyik legfőbb mentoraként tekint Rawls-ra. A lemez tizenegy felvételt tartalmaz, melyből tíz Dave Keller nevéhez köthető, a Baby, I Love You pedig Ronnie Shannon szerzeménye. Ez utóbbi dalt 1967-ben Aretha Franklin vitte sikerre. A produceri feladatokat Jim Gaines látta el, útmutatásával Keller felülmúlta korábbi önmagát, éneke egyszerre erős és intim. Nagyszerű a hangszerelés, több helyütt dominál a Hammond-orgona, Dan Fergusonnak köszönhetően. Az egykori Motown gitáros, Johnny McGhee három számban kapott szóló szerepet. Ha szereted Robert Cray, Delbert McClinton vagy Curtis Salgado által képviselt zenei világot, akkor Dave Keller anyaga sem fog csalódást okozni.Catfood Records, 2018
hoati
