Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Johnny Rawls: Tiger In A Cage
2016-05-28


Otis Clay és Johnny Rawls közös hanganyaga, a Soul Brothers 2014-ben került a boltok polcaira. A lemezt Soul Blues Album kategóriában a legjobbak közé jelölték a Blues Music Awards-on, a végleges győzelmet azonban nem sikerült megszereznie. Johnny Rawls soron következő, immár saját neve alatt megjelenő Tiger In A Cage című albumát két év elteltével adta ki. A bevált recepten ezúttal sem változtatott, a dalok rögzítésében állandó kísérőzenekara, a The Rays segédkezett. A banda vezetőjével, egyben a Catfood Records főnökével, Bob Trenchardal 1998-ban ismerkedett meg, a kiadó 2008 óta gondozza anyagait. Az elhangzó számok egy része saját, a másik része Trenchardal közös, de találunk a lemezen Sam Cooke, Jackie Wilson és Rolling Stones nótát is. Folyamatosan foglalkoztatják társadalmi, politikai kérdések, ezeknek dalaiban rendszeresen hangot ad. Remek példa erre a címadó felvétel, amely egy tizenkilenc éves, drogvád miatt börtönbe került, ott öngyilkosságot elkövető fekete férfiről szól, utalva arra, hogy mennyire elhibázott az Egyesült Államok drogpolitikája. Az albumon több vendégművész képviselteti magát, közülük a legismertebb a mentora után Little Boogaloo becenévre keresztelt Eden Brent. A szólókarrierjét 1985-ben kezdő Rawls utóbbi lemezei rangos jelöléseket és díjakat kaptak. A mind zeneileg, mind szövegileg mívesen kidolgozott kompozíciókat, jó hangszereléseket, kiváló zenészi teljesítményeket felvonultató Tiger In A Cage sem kerülheti el a sorsát.

Catfood Records, 2016

hoati


Henrik Freischlader Trio: Openness
2016-05-14


Henrik Freishlader bemutatkozó lemezét 2006-ban adta ki. A rákövetkező években rendszeresen jelentkezett albumokkal, melyek változatos, remek dalokat, kellemes énekhangot és ízes gitárjátékot tartogattak az érdeklődők számára. A német származású, Wuppertalban született muzsikus 2014-ben, tíz évnyi kemény munka után bejelentette, hogy feloszlatja zenekarát és  visszavonul. Stílusosan vett búcsút a közönségtől, hiszen utolsó lemeze, a Live 2014 a búcsúturnéján készült felvételeinek válogatás anyagát tartalmazta. Bizakodtunk, hogy döntése nem végleges, csak pihenésre, feltöltődésre van szüksége. Reményeink valóra váltak, hiszen tavasszal saját kiadója égisze alatt friss albummal jelentkezett. Trióban kezdett zenélni, nagyon megszerette ezt a zenélési módot, így az Openness című CD-t trió formációban rögzítette. Az együttesébe újdonsült társakat keresett: Alex Grube basszusgitárost régóta ismerte, ő hozta magával Carl-Michael Grabinger dobost. A lemezen jól megférnek egymás mellett a blues-rock nóták és a balladák, de találunk rajta egy tradicionális tizenkét ütemű bluest is az Early Morning Blues képében. Akárcsak a korábbi anyagok esetében, a hazánkban többször megfordult Freischlader ezúttal sem tudott Jimi Hendrix szellemétől szabadulni, amit a High Expectations című nótában idézett meg. A CD csúcspontja a Techno, míg az akusztikus His Love tökéletes zárása a lemeznek.

Cable Car Records, 2016

hoati


Freddy King: Heads Up! - The First Fourteen Singles
2016-05-03


Freddy King, a modern blues gitározás úttörője 1934-ben a Texas állambeli Gilmer városában jött világra. Hat évesen édesanyja és egyik nagybátyja segítségével kezdett el gitározni tanulni. Családjával 1949 őszén Chicagóban telepedett le, napközben az acélműben dolgozott, éjszaka muzsikált, a The Every Hour Blues Boys nevű zenekarát az ’50-es évek derekán hozta létre. Első felvételeit 1956-ban az El-Bee Records részére készítette el. Többször megkereste a Chess Records-ot, de mindig elutasították, így 1960-ban a Federal Records-hoz szerződött. A Syd Nathan alapította lemezkiadó által 1960–62 között megjelentetett kislemezeit fogja csokorba a Heads Up! - The First Fourteen Singles címet viselő album. A lemez néhány kevésbé ismert dal mellett számos King örökzöldet tartalmaz, melyeket szinte minden valamire való blues zenész feldolgozott már. A Hide Away, a Lonesome Whistle Blues, a See See Baby, a San Ho Zay, az I’m Tore Down és a Christmas Tears című szerzemények felkerültek a Billboard rhythm and blues listájára, nem véletlen, hogy a Texas Cannonball néven is emlegetett muzsikus egy időben kereskedelmileg a legsikeresebb blues zenész volt. A negyvenkét évesen elhunyt Freddy Kinget 2012-ben választották be a Rock and Roll halhatatlanjai közé, a rock műfajára gyakorolt jelentős hatását elismerve. Olyan zenészek tisztelték mesterükként, mint Eric Clapton, Mick Taylor és Stevie Ray Vaughan.

Jasmine Records, 2015

hoati


Blue Largo: Sing Your Own Song
2016-03-06


A Blue Largo nevű formációt a gitáros Eric Lieberman és az énekesnő Alicia Aragon 1999-ben hozta létre. A kaliforniai zenekar az elmúlt évtized közepéig folyamatosan működött, két meglehetősen sikeres albumot (What a Day!, Still In Love With You) is megjelentetve. 2006 novemberében a sors azonban közbeszólt, Liebermannál egy ritka betegséget, a fokális disztóniát diagnosztizálták, amely a jobb kezének a koordinációs mozgását zavarta össze, ezáltal lehetetlenné téve, hogy gitározzon. Idővel a gitáros szervezetének sikerült úrrá lennie a betegségen, újra zenélni kezdhetett, így felélesztette a Blue Largo-t is, amivel 2015 májusában elkezdték elkészíteni a harmadik lemezüket. A Sing Your Own Song című albumon Lieberman hét saját szerzeménye hallható, ezek nem meglepő módon a kihívásról, kétségbeesésről, reményről és a megújulásról szólnak. Az átdolgozások között találunk három instrumenális felvételt Earl Hooker, Clarence 'Gatemouth' Brown és Herb Remington tollából. A ’40-es, az ’50-es évek zenei világát megidéző, igazán színes, változatos lemez hangmérnöke és társproducere a hírnevet James Harman együttesében szerzett Nathan James volt, aki számos kiváló vendégmuzsikussal egyetemben közreműködött is az albumon.

Coffeegrinds Music, 2015

hoati


Bob Margolin: On My Road
2016-02-15


A Bostonban született Bob Margolin tizenöt évesen kezdett el gitározni. Muddy Waters zenekarában szerzett nevet magának, olyan elődök helyét betöltve, mint Jimmy Rogers, Hubert Sumlin vagy Luther Tucker. A legendás muzsikus együttesének 1973-tól volt a tagja, addig leginkább bostoni zenekarokban játszott. Szerepelt Waters négy Grammy-díjas lemezén, de feltűnt a blues királya mellett a The Last Waltz című, a The Band búcsúkoncertjét megörökítő koncertfilmben is. Saját zenekarát 1980-ban alakította meg, azóta tucatnyi szólólemeze jelent meg a műfaj legjobb kiadóinál. Producerként tevékenykedett többek között Big Bill Morganfield, Candye Kane, Pinetop Perkins és Ann Rabson albumain, mindemellett részt vállalt Muddy Waters lemezeinek újrakiadásában. Az önéletrajzi elemekkel bővelkedő, a korosodás során szerzett tapasztalatokat összefoglaló albumát, az On My Roadot a Grammy-díjas producer, Michael Freeman segítségével készítette el. A lemezen a saját számok mellett négy régóta tervezett átdolgozás is helyet kapott. A dalok feljátszásában turnézenekarának két tagja, Chuck Cotton és Ted Walters közreműködött. Bob Margolinnak nincs olyan énekhangja, mint egykori mentorának, viszont ízléses, kiváló technikájú gitáros, tehetséges dalszerző, és ez elegendő ahhoz, hogy átlagosnál jóval kiemelkedőbb lemezeket készítsen.

Steady Rollin’ Records / VizzTone Label Group, 2016

hoati


Zora Young & Little Mike and The Tornados: Friday Night
2016-01-03


Zora Young hét évesen költözött családjával Chicagóba, ahol a templomi fellépései során felfedezték nagyszerű énekhangját. Bluest énekelni felnőttként kezdett, az elmúlt évtizedekben koncertezett Junior Wells, Jimmy Dawkins, Bobby Rush, Buddy Guy, Albert King, Professor Eddie Lusk és B.B. King társaságában is. 1982-ben járt először Európában, ekkor a Blues With The Girls turné keretein belül szerepelt, azóta több mint harminc alkalommal koncertezett az öreg kontinensen. Bemutatkozó albuma, a Travelin' Light a ’90-es évek elején a Deluge Records gondozásában került piacra, majd három lemezt készített a Delmark Records részére. Évekig dolgozott a Piere Lacocque vezette Mississippi Heattel, aktuális anyagát a Little Mike and The Tornados közreműködésével rögzítette. A Friday Nighton csaknem egyenlő arányban feldolgozások, illetve a New York-i székhelyű, három évtizede működő banda tagjainak dalai találhatók. Otis Spann Spann’s Boogie című szerzeménye képében egy instrumentális szám is helyet kapott a lemezen. Young hangja meleg, keményen zümmögő, néhol háborgó, technikájában érezhetők a gyermekkorából megmaradt gospel gyökerek. A hangszerelések kiválóak, bőséges teret adnak Little Mike, Tony O Melio és Jim McKaba tudásának csillogtatására. Zora Youngot, aki büszkén vallja, hogy harmadik unokatestvére Howlin’ Wolfnak, Koko Taylor Awardra jelölték a Blues Music Awardson. Talán ez a tizenegy felvétel is hozzásegíti a rangos elismerés begyűjtéséhez.

ELROB Records, 2015

hoati


Shemekia Copeland: Outskirts Of Love
2015-12-27


Shemekia Copeland New York feketék lakta, egykor rossz hírű, ma már turisták által is látogatott Harlem negyedében nőt fel. Édesapja, a néhai Johnny ’Clyde’ Copeland korán felismerte tehetségét, folyamatosan ösztönözte, hogy énekeljen. Nyolc évesen lépett először színpadra, a híres The Cotton Clubban egy számot adott elő. Tizenöt éves korában csatlakozott apja zenekarához, hihetetlen attraktív és szenvedélyes előadásmódjával mindenkit letaglózott. Bemutatkozó lemeze, a Turn The Heat Up 1998-ban jelent meg, az azóta eltelt időben szinte minden létező blues díjat besöpört. Néhány évnyi kitérőt követően idén tért vissza az Alligator Recordshoz, hogy megjelentesse sorban hetedik stúdióalbumát. Az Outskirts Of Love dalai közül több a nők számára különleges fontossággal bíró problémáról szól, úgy mint az otthontalanság és a szegénységi küszöb alatti élet, szexuális molesztálás és nemi erőszak. A számok egy része a Hahn – Wood szerzőpáros nevéhez köthető, de hallhatjuk Jesse Winchester, John Fogerty, Albert King, Jessie Mae Hemphill és az apa egy-egy szerzeményét is. A csaknem húsz éve a pályán lévő Shemekia Copeland szikrázó tehetsége, hangfalakon átütő karizmája szinte azonnal hatalmába keríti a hallgatót. „Úgy gondolom, ő lesz a következő nagy blues énekesnő. A bluesvilág már régóta várt olyasvalakire, mint Shemekia” – nyilatkozta egykoron Bruce Iglauer, fején találva a szöget.

Alligator Records, 2015

hoati


Három nap a boogie woogie bűvöletében
2015-12-16


A boogie woogie, mint különálló műfaj a húszas-negyvenes években alakult ki, és élte virágkorát. Ezekben az időkben, az afroamerikai közösségekben nagy volt a szegénység és a munkanélküliség, így sokak számára nehézséget jelentett a lakbér előteremtése. Az anyagi jellegű problémát a nehéz sorsú rétegek közösen, egymást segítve oldották meg: ún. „lakbér partykat” rendeztek, melyeken néhány centes belépő fejében több, egymást váltó zongorista szolgáltatta a zenét. A házigazda aztán a zártkörű bulik bevételéből, az azokon árult olcsó ennivaló árából kiegyenlítette a szegényebb családok havi lakbérét. A zenetörténészek szerint ezeket a mulatságokat nevezték akkoriban boogienak, innét ered a műfaj neve is.
A stílus jellemzője, hogy a balkéz egy ostinato (állandóan ismétlődő) basszusfigurát játszik, míg a jobb kéz adja hozzá a dallamot. Clarence ’Pinetop’ Smith 1928-ban felvett Pinetop’s Boogie Woogie című szerzeménye volt az első, amely összekötötte a nevet ezzel a zenével. Mint azt Pinetop elbeszéléséből megtudhattuk, dala basszusvonalát George W. Thomas Jr. 1923-ban született szerzeményéből, a The Rocksból vette át. A műfaj népszerűvé válásában kulcsfontosságú szerepet játszott Albert Ammons, Pete Johnson és Meade Lux Lewis.



Annak ellenére, hogy a boogie woogie a tengerentúlról indult, mostanában mégis sokkal többen játsszák Európában. Jeles hazai képviselője Dániel Balázs, akit egyre kevesebb embernek kell bemutatni. A tehetséges győri zongorista mindössze huszonöt éves, de már évekkel ezelőtt kiérdemelte a boogie woogie magyarországi nagykövete címet, szülővárosát pedig a boogie hazai fellegvárává emelte. A Mr. Firehand néven ismerté vált zenész idén immár nyolcadik alkalommal rendezte meg a Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivált.
A december 3-5. között megtartott rendezvény a térség legnagyobb bevásárlóközpontjában, az Árkádban ingyenes koncerttel kezdődött, ahol pillanatok alatt ragyogó hangulat kerekedett. A házigazda és két állandó zenésztársa, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős mellett a dinamikus játéktechnikával bíró zongorista, Daniel Ecklbauer, és a különleges megjelenésű Pleszkán Écska lépett színpadra. A Dániel Balázs Trió és a dögös, érces hangú énekesnő együttműködése nem új keletű, hiszen sokszor, sok helyen felléptek már közösen, valamennyi alkalommal osztatlan sikert aratva. A sikeres együttműködés nem csoda: Balázs éveken keresztül Écska édesapjától, Pleszkán Frigyes jazz-zongoristától leste el a szakma fortélyait.
Az egész estét betöltő pénteki és szombati Boogie Show-nak a Richter-terem adott otthont. A műsort mindkét alkalommal Rupnik Károly színművész, a Győri Nemzeti Színház örökös tagjának konferálása nyitotta, majd Wendy DeWitt, Hank Ballard és Steve Freund egykori zongoristájának üdvözlői szavait hallhatta felvételről a nagyérdemű. Dániel a közelmúltban a 2014. évi International Blues Challenge finalista invitálására San Franciscóban járt, de előtte Newportban és Coralville-ben is koncertet adott. A fiatal muzsikust mindhárom fellépésén állva, vastapssal ünnepelte a publikum, és a szakemberek is el voltak ragadtatva tőle.



A csütörtöki napról megismert valamennyi zenész fellépett a Boogie Show-kon, csakúgy, mint a Lluís Coloma, aki zenei kreativitásával, eredetiségével lehengerelte a közönséget. A spanyol muzsikust az egyik legkeresettebb zongoristaként tartják számon hazájában, számos díj tulajdonosa, szombati műsora a fesztivál csúcspontját nyújtotta számomra. A fesztivál évről-évre próbál nyitni egyéb műfajok irányába, idén a pénteki napot Bolyki Balázs és kórusának gospelműsora, a szombati napot pedig Fenyő Miklós rock ’n’ roll blokkja színesítette. Bolyki Balázs, a hazai zenei élet egyik legkülönlegesebb torkú énekese a Bolyki Soul & Gospel Kórust 2011-ben hozta létre, Győrbe huszonötöd magával érkezett. Műsorukat az Amazing Grace előadásával nyitották, majd gospel slágerek, feldolgozások és Bolyki által szerzett darabok csendültek fel. Sokan várták Fenyő Miklós fellépését, azonban a karrierje során számos díjjal jutalmazott zenész dekoncentráltságával egyértelműen csalódást okozott.
Mindhárom estet díjnyertes táncosok tették még színesebbé, de természetesen nem maradtak el a már megszokott geg és show elemek sem. A szervezés tökéletesre sikeredett, színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Balázstól az amerikai miniturnéja során több fesztiválszervező kért tanácsot, mert már a tengerentúlra is eljutott a fesztivál jó híre.

Szöveg: hoati, fotó: NoKo Fotó


J. B. Lenoir: I Wanna Play A Little While - The Complete Singles Collection 1950-1960
2015-12-13


J. B. Lenoir Mississippi állam Monticello városában született 1929. március 5-én. Szülei mindketten gitároztak, édesapja tanította a hat húros hangszeren nyolc esztendős korától. Tizenévesen otthonát hátrahagyva New Orleansban telepedett le, ahol Sonny Boy Williamson II és Elmore James társaságában zenélt. Chicagóba, a szeles városba 1949-ben költözött, Big Bill Broonzy, a folk- és akusztikus blues egyik legkarizmatikusabb képviselője segítette beilleszkedését. Első zenekarát J. B. And His Bayou Boys néven 1950-ben alakította meg, közben azonban játszott Joe Brown együttesével, amelynek tagja volt Sunnyland Slim kitűnő zongorista, akivel Lenoir külön is dolgozott. Viszonylag rövid életében nem sok lemeze készült, főként válogatásokon maradtak fenn dalai. Legutóbbi gyűjteményes anyaga, az I Wanna Play A Little While az 1950 és 1960 között, a Chess, J.O.B., Parrot, Checker, Shad és Decca lemezkiadók részére rögzített single-jeit tartalmazza. A javarészt kiszenekarral előadott nóták közül több a koreai háború és a társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozik, amiért Amerikában a hivatalos körökben nem néztek rá jó szemmel. A dupla kiadványon huszonkét, szintén az ’50-es években rögzített bonusz dal is helyet kapott. A magas, falzett hanggal bíró, a Blues Hall Of Fame-be 2011-ben beválasztott J. B. Lenoir zenéjét hazánkban a zeneszeretők sokáig csak az egykori NDK Centrumban megvásárolható Alabama Blues című lemez által ismerhették meg. Az idők változtak, ma már bármely albumát könnyedén beszerezhetjük.

Jasmine Records, 2015

hoati


Buddy Guy: Born To Play Guitar
2015-12-05


George ’Buddy’ Guy, az élő legenda 1936. július 30-án a Louisiana állambeli Lettsworth-ban látta meg a napvilágot. Sok társához hasonlóan saját készítésű gitáron kezdett el játszani, hallgatva a korabeli felvételeket, rádióállomásokat. Huszonegy évesen a városi blues bölcsőjének számító Chicagóba költözött, ahol néhány sikertelen bulit követően megnyert egy bluesversenyt, amiben Otis Rush és Magic Sam is indult. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Records-nál, de csak háttérzenészként, mert a kiadó társalapítója, Leonard Chess túlságosan vadnak, hangosnak találta játékát, amiért Keith Richards, Jeff Beck és Eric Clapton viszont lelkesedett. Buddy Guy már azelőtt a fogával gitározott, hogy divatba jöttek volna a gitárhősök, áradt belőle az energia, bohóckodása, kitalált és szórakoztató showman jellege szinte megőrjítette a közönséget. Lemezei a ’60-as évek óta jelennek meg, soha nem törekedett arra, hogy albumai áradatával kápráztassa el a rajongókat, mégis sorlemezeinek száma meghaladja a harmincat, ahogy a válogatásalbumaiké is. Aktuális hanganyaga, a Born To Play Guitar egy lenyűgöző életmű fontos darabja, ott a helye az új évezred legkiválóbb Guy lemezei között. A számos önéletrajzi elemet tartalmazó innovatív album producere ismét Tom Hambridge volt, aki a lemez létrejöttét dobosként és dalszerzőként is segítette. Mint ahogy azt az utóbbi Buddy Guy anyagok esetében megszokhattuk, vendégzenészekben sincs hiány, a közreműködők között Billy Gibbons, Kim Wilson, Doyle Bramhall II, Joss Stone és Van Morrison nevével találkozunk. A „Van The Man”-ként aposztrofált észak-ír Morrison által énekelt Flesh & Bone című dal a nemrég elhunyt B.B. Kingnek állít emléket, míg a záró Come Back Muddy a Chicago blues atyjának, Muddy Watersnek szellemét idézi meg. Az otthonában, szívelégtelenségben elhunyt Waters élete utolsó szakaszában arra kérte az idén hetvenkilenc éves Guyt, hogy ne engedje a bluest meghalni. Hősünk teljesítette a küldetést!

Silvertone / RCA Records, 2015

hoati


A brit blues legenda ismét bizonyított – John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06


A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes! Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.



Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is!  Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.



A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett. A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte. A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…

Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly


Jarekus Singleton: Refuse To Lose
2015-10-19


Jarekus Singleton a blues szülőföldjén, a Mississippi-deltában született, ott ahol olyan nagyságok látták meg a napvilágot, mint Charley Patton, Son House, B.B. King és Otis Rush. Gyermekkorában többféle stílus megérintette: családtagjai révén a gospel, majd a blues zene, Albert King, B.B. King, Freddie King és Stevie Ray Vaughan munkássága különösen lenyűgözte, később pedig a rap. Mindezen hatás második lemeze, a Refuse To Lose nótáiban tetten érhető. Az Alligator Records részére készített album a számok témaválasztását, a néhol meglepő dalszövegeket és a zenei stílus frissességét tekintve is kortárs anyag. A harmincas évei elején járó zenész együttesét Ben Sterling basszusgitáros, John ’Junior’ Blackmon dobos és James Salone orgonista alkotja. Ez utóbbi muzsikus játéka hangulatos keretbe foglalja a lemezen található izgalmas zenét. A dalok szerzőként vagy társszerzőként Jarekus Singleton nevéhez fűződnek, akiről nyilvánvaló, hogy sokat fogunk még hallani a jövőben.

Alligator Records, 2014

hoati


Led Zeppelin újrakiadások: a kör bezárult
2015-09-27


A Led Zeppelin egykori kiadója, a Warner hatalmas vállalkozás keretében fogott hozzá, hogy a legendás, stílusteremtő zenekar sorlemezeit bónusz felvételekkel kiegészítve ismét megjelentesse. Az albumokat a gitáros Jimmy Page keverte újra, aki mindig is rajta tartotta a szemét az életművön, nem engedte, hogy a kiadók mindenféle anyagokat adjanak ki, amelyek előbb-utóbb eltorzítják, vagy agyonnyomják a banda örökségét. Az újrakiadás-sorozat a Presence, az In Through The Out Door és a Coda megjelentetésével ért véget.

   

A két hét leforgása alatt feljátszott Presence hivatalosan 1976. március 28-án jelent meg, de a gyártás akadályoztatása miatt késéssel került a boltokba. Az akkori pletykák arról szóltak, hogy az album létrejöttét annak köszönhette, hogy Robert Plantot és feleségét görögországi vakációjuk során autóbaleset érte, minek folytán az énekes komoly kar- és lábcsonttöréseket szenvedett. Mivel emiatt az együttes lemondta az amerikai koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették a mai napig a leginkább alulértékelt lemezüket, amelynek borítóját a Houses Of The Holy grafikájáért felelős Hipgnosis tervezőcsapat készítette.
Az In Through The Out Doort, utolsó „igazi” stúdióanyagukat 1978 decemberében, az ABBA zenekar stockholmi, Polar nevet viselő stúdiójában készítették el. Munkamódszerük kényszerűségből megváltozott: eddig mindig közösen dolgozták ki a dalok ötletét, most azonban John Paul Jones és Robert Plant építette fel a számok szerkezetét, a másik két tag, Jimmy Page és John Bohnam folyamatos stúdióból való késése miatt. A lemez a világ minden táján az eladási listák első helyére került, és heteken át tartotta a pozícióját, de utólag már kijelenthető: a Led Zeppelin stúdióalbumai közül egyértelműen ez a leggyengébb.
A sorozat utolsó darabja, a Coda két évvel John Bonham halála és a Led Zeppelin feloszlása után, 1982. november 19-én került kiadásra. A lemezen addig hivatalosan meg nem jelent szerzemények hallhatóak, amelyeket 1970 és 1978 között vettek fel. Az eredeti formájában csupán nyolc dalt tartalmazó album borítója kívülről visszafogott, szerény benyomást kelt. A hátsó borítón gabonakörök adják a misztikum érzetét, belül fotómontázs a bandáról, a boldog szép időkből. A cím eredeti jelentése: egy zenei darab befejező tétele, lezárása.
A kiszerelés ezúttal is a szokásos, szimpla és dupla, a Codánál tripla CD, illetve vinyl lemez, digitális letöltés és Super Deluxe díszdoboz. A sorozat darabjai a díszdobozt leszámítva meglehetősen baráti áron kerültek forgalomba itthon is, így aki ezután tervezi beszerezni az életművet, annak mindenképp ajánlott, a fanatikus rajongók pedig úgyis megvették már őket.

Warner Bros. Records / Magneoton, 2015

hoati


Eric Clapton: Forever Man
2015-09-12


Eric Clapton olyan életművel büszkélkedhet, mely nehezen utolérhető: ő az egyetlen, akit háromszor is beiktattak a Rock And Roll Hall Of Fame-be – először, mint a Yardbirds, aztán a Cream tagjaként, majd szóló előadóként is. A Brit Birodalom Legkiválóbb Tagja kitüntetés tulajdonosa, tizennyolcszoros Grammy-díj nyertes és az élmezőnyben szerepel a minden idők 100 legjobb gitárosát felsoroló listán. A legendás muzsikus a 2007 októberében megjelent első teljes körű válogatása, a Complete Clapton után Forever Man címmel újabb, ezúttal csakis a Reprise Records-nál töltött három évtizedet felölelő két, illetve három CD-ből álló gyűjteménnyel jelentkezett. A zenei listák előkelő helyeit megjárt friss válogatás első lemezén stúdiófelvételek hallhatók, a merítés a nyolcvanas évek közepétől jelen évtized elejéig terjed. A második korongon koncertrészleteket találunk, ami lehetővé tette, hogy Clapton korábbi korszakai, a Creamben és a Blind Faith-ben töltött évek is megjelenítődjenek. A repertoár a bővített újrakiadást megélt Unplugged, a 24 Nights, a Live From Madison Square Garden és a One More Car, One More Rider dalaiból került kialakításra. Szólópályáját mindig is furcsa kettősség jellemezte: a legnagyobb slágerei szinte kivétel nélkül a saját érzelmes popballadái közül kerültek ki, miközben zenei szempontból a legjobb alakításait mindig mások blues vagy bluesos szerzeményével aratta. Talán ez utóbbi tényt is figyelembe vették a szerkesztők, hiszen a harmadik albumra többek között Bo Diddley, Robert Johnson, Tampa Red, Eddie Boyd és Sleepy John Estes feldolgozások kerültek. Eric Claptonnak, akit még John Mayall nevezett el tréfából „Lassúkezűnek”, a több mint öt évtizedet átfogó pályafutása során sikerült szinte minden akadályt leküzdenie. Napjainkban is nagy népszerűségnek örvend, ám a turnézás elviselhetetlenül fárasztó számára, ezért a Forever Man megjelenésének napján, ami egybeesett hetvenedik születésnapjával, visszavonult a színpadtól.

Warner Bros. Records / Magneoton, 2015

hoati


Henry Gray & Bob Corritore – Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest
2015-08-28


Henry Gray termékeny zenei karrierje több mint hét évtizedet fog át. Legsikeresebb időszakának a Howlin’ Wolf együttesében eltöltött tizenkét esztendőt tekinthetjük. Ez idő tájt vált keresett session zenésszé, olyan nagyságokkal vonult stúdióba vagy koncertezett, mint Robert Lockwood Jr., Billy Boy Arnold, Muddy Waters, Johnny Shines, Little Walter Jacobs, Jimmy Rogers és Jimmy Reed. Napjaink egyik legkelendőbb szájharmonikásával, a zenélés mellett producerként, rádiós műsorvezetőként, klubtulajdonosként is tevékenykedő Bob Corritore-ral barátsága, zenei együttműködésének kezdete 1996-ig nyúlik vissza. A mindig elegáns zongorista idén töltötte be kilencvenedik születésnapját. Ez alkalomból Corritore összegyűjtötte együttműködésük legjobban sikerült felvételeit, amelyek a Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest című lemezen láttak napvilágot. A blues nagyságok sokaságát felvonultató, az idei év legfontosabb albumai közé sorolandó lemezen található tizennégy számból tíz eddig még nem került kiadásra. A dalok többségében Henry Gray énekel, de hallhatjuk egy-egy szerzeményben Robert Lockwood Jr., John Brim, Nappy Brown, Tail Dragger és Dave Riley énekhangját is. Az album címe további felvételeket vetít előre. Érdeklődve várom a folytatást, amire remélhetőleg nem kell sokat várni.

Delta Groove Music, 2015

hoati


RR birthday blues
2015-08-10


A ’90-es években, akárcsak szerte a világon, nálunk is felragyogott ismét a blues csillaga. Szinte nem volt olyan hónap, amikor ne rendeztek volna valahol blues fesztivált. Budapesten a Pecsa, a Goldmann Menza, később az Old Man’s, a Tabánban a Bluesapest voltak emlékezetesek, a Szigetnek is megvolt a maga blues színpada. De eljártunk vidékre is, Esztergomba, Ózdra, Pécsre és főleg Paksra, a Gasztroblues Fesztiválra. Talán éppen ez utóbbin hallottam először játszani Ripoff Raskolnikovot, de az biztos, hogy ott készítettem vele interjút. Bő két évtizede már annak és hihetetlen számomra, hogy ez a kiváló osztrák (tiszteletbeli magyar) muzsikus 60. születésnapját ünnepelte szombat este a Kobuci Kertben.



A rokonszenves zenészt nemcsak a nézőtér köszöntötte telt házzal, hanem a színpad is. Hazai és külföldi muzsikusok egész sora érkezett, hogy „Ripi” egy-egy dalát, esetleg többet is eljátszanak, hol vele, hol pedig nélküle. Talán ezért is volt, hogy a több mint két órás koncert időnként „leült” egy kicsit, vagy pedig Raskolnikov melodikusabb hangvételű, hol Dyant, hol Tom Waitset vagy Van Morrisont idéző dalai ebben a közegben nem ütöttek eléggé. A beengedés és a koncert kezdete között eltelt egy óra sem tett jót a bulinak, és sajnos sokan voltak, akik nem a zenéért jöttek, és nemigen törődtek azokkal, akik elsősorban hallgatni akarták a zenét. Azért így is akadtak emlékezetes pillanatok az ünnepelttől, főleg a koncert elején és a ráadásban, de nagy meglepetés volt, amikor magyar népdal feldolgozást adott elő Éri Péterrel és Kiss Tiborral. A vendégjátékok közül a venezuelai Ismael Barrios közreműködésével előadott már-már a ’60-as évek végét idéző pszichedelikus darab ragadott meg leginkább, hozta a formáját Pribojszki Mátyás, Ian Siegal a maga kissé „Creedence-es” utánérzésével kicsit túlszerepeltette magát, ezzel szemben Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil játéka hallatán ismét megérthettük, hogy miért szerették őt meg a blues hazájában is.
A koncert csúcsát a végére hagyták, az Abalone Earrings igazán dögös bluesával és a Kiss Me Conny egészséges boogie-jával, amelyben Pribojszki és Szabó Tamás együtt fújták szét herflijüket. Kár, hogy ezekből nem volt több. De ne legyünk telhetetlenek.
Elhangzott a színpadon, hogy egy bluesman élete 60 felett kezdődik. Ripoff Raskolnikovnak tehát van még jócskán ideje…

Szöveg: Göbölyös N. László, fotó: Császár Márta


Guitar Slim Green: Stone Down Blues
2015-07-18


Guitar Slim Green, eredeti nevén Norman G. Green 1920. július 25-én született a Texas állambeli Bryant városában. Oklahomában nőtt fel, sokáig Las Vegasban élt, majd 1947-ben Los Angelesben telepedett le. Példaképének a modern bluesgitározás megteremtőjének tartott T-Bone Walkert tekintette. Nem tartozott a legtermékenyebb muzsikusok közé: néhány kislemeze mellett csupán egyetlenegy nagylemeze jelent meg. A Stone Down Blues című albumát a görög származású, zenészként, zeneszerzőként, producerként, rádiós DJ-ként és tévés műsorvezetőként is tevékenykedő Johnny Otis unszolására készítette el. A döntően lassú dalokat tartalmazó hanganyag Johnny és fia, az akkor tizenhét éves Shuggie közreműködésével került rögzítésre, aki ösztönzőleg hatott a zenei pályáját a ’60-as években felfüggesztő Greenre. Rajtuk kívül egyedül csakis Roger Spotts zongorajátékát hallhatjuk a Bumble Bee Blues című szerzeményben. Az 1970-ben készített albumot két bónusszal (My Marie, Rock The Nation) kiegészítve az angol székhelyű Ace Records idén ismét piacra dobta. Az eredeti megjelenéskor a lemez méltánytalanul kevés figyelmet kapva, különösebb visszhang nélkül ködbe veszett. Talán az újrakiadás képes változtatni ezen a helyzeten.

Ace Records, 2015

hoati


Ana & Milton Popovic: Blue Room
2015-07-04


A szerb származású Ana Popovic blues kedvelő édesapja révén ismerkedett meg a stílussal. Tizenkilenc évesen alakította meg az első zenekarát Hush néven, amellyel 1997-ben a Gastroblues Fesztiválon is fellépett. Akkor még nem is sejtettük, hogy mára a világ egyik legjobb női blues rock zenésze válik belőle. Ana régóta próbálta rábeszéli atyját egy közös lemezre. A fotósként és nyomdaipari technikusként dolgozó Milton nehezen állt kötélnek, de lánya kérése, „ez egy ajándék lesz nekem és a gyerekeimnek”, végül elérte célját. A Jim Gaines produceri felügyelete alatt elkészített korong a Blue Room címet kapta, emlékezve arra az időkre, amikor Ana a belgrádi 11. emeleti lakásuk egyik szobájában megismerkedett a gitárjáték fortélyaival és a blues világ legjobbjainak a munkásságával. A meglehetősen eklektikus repertoárral bíró lemez Memphisben került rögzítésre. Ana Popovic ismét hozta a tőle megszokott formát, míg Milton Popovic teljesítményével az őt nem ismerők részére nem kis meglepetést okozott. A felvételeken Steve Potts dobos, Dave Smith basszusgitáros és Rick Steff billentyűs segítette az apját és lányát. A tíz számot felvonultató Blue Room kiváló anyag, reális esély van arra, hogy Ana Popovic korábbi albumainak sikereit megismételje.

ArtisteXclusive Records, 2015

hoati


Rhiannon Giddens: Tomorrow Is My Turn
2015-06-22


A Grammy-díjas Carolina Chocolate Drops alapítói közé tartozó Rhiannon Giddens 2013 szeptemberében a New York-i városházán lépett fel, ahol a Coen testvérek Llewyn Davis világa című filmjéhez készült filmzenealbumot mutatták be. A klasszikus zenei végzettségű, az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyenítő hangú Giddens az Odetta által sikerre vitt tradicionális folk dalt, a Waterboyt adta elő. Előadása mindenkit lenyűgözött, mi több a producer T Bone Burnett felajánlotta a részére, hogy készítsen szólólemezt. Az énekesnő annak ellenére, hogy a csokipralinéról elnevezett együttesével új lemezt tervezett, a felkérést elfogadta. A Tomorrow Is My Turn című albumon olyan több zenei műfajhoz tartozó dalokat hallhatunk, amelyeket nők írtak vagy női előadók tettek híressé. A repertoárban megtaláljuk így Geeshie Wiley, Dolly Parton, Sister Rosetta Tharpe és Elizabeth Cotten egy-egy dalát is. A tradíciót és a fiatalos lendületet vegyítő lemez Los Angelesben és Nashville-ben került rögzítésre. A közreműködő zenészeket Burnett választotta ki, akik a folk, blues, soul és gospel műfajok elemeit ötvözték eredetien, magától értetődően.

Nonesuch Records / Magneoton, 2015

hoati


Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről
2015-06-12


Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az ugyancsak trióban felálló Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.



Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.



Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)