Kritika
Mini Akusztik Trió: Nyitott kapu Bartók költői világára
2023-01-12
Imádom azokat a zenéket, amelyekre a legszigorúbb műítész sem képes kategóriát kitalálni. Mert az igazán jó Zene mindig is határtalan volt, és ezt igazán a 20. század mutatta meg, amikor maguk a muzsikusok döntötték le a felesleges falakat, és ez már remélhetően így is marad az emberiség hátralévő történetében.Van egy virtuóz, érzékeny lelkű hegedűslány, aki klasszikus háttérrel jutott el a jazzhez. Van egy nagyszerű billentyűs, aki a magyar zongoraművészek nagy generációjából érkezett a rockba, de gyökereit mindig is beépítette játékába. És van egy kiváló, autodidakta fuvolás, aki több mint fél évszázados pályafutása során a Zene bárhonnan jövő hullámait képes volt befogadni és magáévá tenni.
Kézdy Luca, Papp Gyula és Török Ádám belső rezgései már évekkel ezelőtt találkoztak Bartók Béla muzsikájának 21. századi megszólaltatásában, és most a Mini Akusztik Trió lemezével eljutottak egy olyan csúcsra, amelyre valószínűleg, ahogy Illyés Gyula nevezte, „a szigorú, szilaj, agresszív nagy zenész” is büszke lenne.
A Nyitott kapu Bartók költői világára az ő igazi szellemét követi. Ahogyan egykor a magyar népdalokból, népdalmotívumokból megszülettek a fényes koncerttermekben megszólaló darabok, a trió tagjai ugyanúgy vitték tovább ezt az örökséget, improvizációkkal kibontva annak rejtett értékeit.
Nem is tudom, hány változatban és hányféle címen hallottam már Ádám formációival az Este a székelyeknél főtémájára készült darabokat, mire egy Bem-rockparti koncerten elhangzott az az eredeti verzió, amit még az 1970-es évek elején Gyula beoltott a Mini zenéjébe. Természetesen ez sem lett végleges, és az új album nyitódarabja ismét egy új megközelítés, az eddiginél is szabadabb asszociációkkal. A zongora, a hegedű és a fuvola csodálatos harmóniában, a kamarajáték intim hangzásában szólal meg. Az Első román tánc „vadsága” után a 3 Rondó és a Bottánc e zenék spirituális mélyrétegeit hozza felszínre, felidézve bennem egyes Mahavishnu Orchestra- vagy korai King Crimson-lemezeket – akár meditációra is alkalmasak – míg a 3 csíkmegyei népdalból némi bluest is ki lehet hallani. A Kis kece lányom szerelmes dalából tüzes „héja-nász” lesz, amely beletorkollik Gyula szóló Allegro Barbarójába. A számomra a 20. század lényegét három percbe sűrítő darabot számosan feldolgozták már Kocsis Zoltántól az Emerson, Lake and Palmerig, most új érzéseket tanultam belőle, mindenekelőtt a száz év után sem legyőzhető félelmet és bizonytalanságot önmagunkkal szemben.
A befejező Nyitott kapu ugyanúgy, mint az Este a székelyeknél, ősidőktől velünk van, mint bárhogyan formázható nyersanyag. A Vissza a városba, nemzedéki himnuszaink egyike szólal meg ebben a hangszerelésben, Bartóktól egyáltalán nem idegenül, hanem mintegy rá felelve. Mert mindannyiunknak szüksége van arra a városra, ahol „meleg van, nyugalom és fény”, de az a város a mi lelkünkben, a bennünk megszólaló zenében létezik. És mondjuk el minél többeknek ezzel a gyönyörű albummal is, hogy azok is megérezzék, akik „szív-némaságra születtek”.
H-Music Hungary, 2022.
Göbölyös N. László
Jeremiah Johnson: Hi-Fi Drive By
2023-01-03
A St. Louis-i Jeremiah Johnson autodidakta módon tanult gitározni, Alvin Lee, Eric Clapton és a teljes St. Louis-i bluesszcéna hatott rá leginkább. Az ezredforduló előtt Houstonba költözött, ahol három egymást követő évben sikerrel szerepelt a Houston Regional Blues Challenge-en. 2009 elején visszaköltözött St. Louisba, nem sokkal ezután megalakította a Jeremiah Johnson Bandet. Bemutatkozó albuma 9th & russell címmel jelent meg, a 2014-től kiadott lemezei mindegyike a Billboard Blues Album Charts Top 10-es listájára került. Johnson az új albumával vissza akart térni a blues és a rock ’n’ roll alapjaihoz, ezért a produceri feladatokra Tom Maloney-t és Paul Niehaus IV-et kérte fel. Mindketten zenészként is közreműködtek a lemezen, és segítettek megírni a zenét Johnson dalszövegeinek egy részéhez is. Az album legrégebben született nótája a Jeremiah által közel harminc éve írt Young and Blind. Mára a Brandon Santini közreműködésével rögzített szerzemény teljesen új, mélyebb értelmet kapott. Nemcsak az ötszörös Blues Music Awards-jelölt szájharmonikás vendégeskedett a lemezen, hiszen a nyitódalban Victor Wainwright zongorista játéka hallható. Egy bonyolult szerelmi helyzetről szól a The Squeeze, Johnson úgy meséli el a történetet, hogy mindannyian át tudjuk azt érezni. Talán ez a nóta tartalmazza az album legjobban eltalált gitárszólóját. A lemez további csúcspontjai a Hot Blooded Love, a Quicksand és a The Band című dalok. A minden részletében gondosan kidolgozott Hi-Fi Drive By Jeremiah Johnson pályafutásának egyik legkiválóbb albuma, ami képes megszilárdítani a negyvenes évei végén járó gitáros-énekes hírnevét.Ruf Records, 2022.
hoati
Yates McKendree: Buchanan Lane
2022-12-17
A multiinstrumentalista Yates McKendree Nashville-ben született, édesapja, Delbert McClinton egykori zenekavezetője, Kevin McKendree stúdiójában nőtt fel. Bár még csak huszonegy éves, hivatásos zenészként több mint tízéves tapasztalattal rendelkezik. Rendszeresen fellépett szülővárosa legendás klubjaiban, Észak-Amerikában és Európában turnézott, hangmérnökként közreműködött Delbert McClinton Tall, Dark, & Handsome című Grammy-díjas albumán. Bemutatkozó lemeze, a Buchanan Lane arról az utcáról kapta a nevét, ahol ő és édesapja lakik. Az album tizenhárom számot tartalmaz, közülük néhány Yates saját szerzeménye, néhány Gary Nicholsonnal közös dal, a fennmaradóak pedig az inspirációitól és hőseitől származó feldolgozások. McKendree nagyszerű érzékkel választotta ki ez utóbbi régi poros nótákat, új életet lehelt beléjük, miközben azok megőrizték lényegüket. A lemezen hallható két zenekari darab is, a közelmúltban elhunyt Ramsey Lewis előtt tisztelgő Out Crowd és az albumzáró Voodoo. A stúdióban Yates társai Nashville vezető zenészei, Kevin McKendree, Big Joe Maher, Steve Mackey, Jim Hoke, Andrew Carney, Roland Barber és a The McCrary Sisters voltak. Gary Nicholson, aki pályafutása során sok kiváló muzsikussal dolgozott már együtt, azt mondta róla: „Yates a reinkarnáció bizonyítéka. Csak egy nagyon idős, tapasztalt egyén képes ilyen zenét létrehozni.” A lemezt hallva teljességgel hiszünk neki.Qualified Records, 2022.
hoati
Boeghoe: Holnap?
2022-11-24
Hallgatom a lemezt, és mondom a feleségemnek: „Mókuci! Ő az a fickó, akinek a 70. szülinapját ünnepeltük tegnap.” Nem akarja elhinni. Szentül meg van győződve, hogy ebben a korban az embernek már nincs ilyen hangja. Pedig van!A neve: Moldován Gyula. Az egyetlen, aki elmondhatja magáról: „A Boeghoe én vagyok!” És valóban! Közel három és fél évtized után mit sem kopott, sokkal inkább a tökéletességet megközelítővé csiszolódott muzsikát hallhattunk élőben október 15-én este a Pótkulcsban mi, akik összegyűltünk megünnepelni a magyar blues-rock egyik ikonját.
Két órára újra megmártózhattunk abban a zenében, amit már napjainkra kihaltnak hittünk, s most mégis ereje teljében dübörgött. Ha nem egy romkocsmában lettünk volna, elkezdek aggódni, hogy ránk omlik a helyiség. A megjelentek a helyszínen megvásárolhatták a banda új, „Holnap?” című albumát, mely még a nyomda illatát viselte magán, s melynek anyaga képezte a műsor gerincét.
Gyula harminc esztendőt meghaladó pályafutását a zene iránti alázat, a maximális igényesség és a teljes üzleti sikertelenség jellemezte. Ez utóbbi nagyrészt annak a következménye volt, hogy a média rendszerváltás előtti és utáni urai, kevés kivételtől eltekintve, teljes érdektelenséget mutattak a művészete iránt. Nagy valószínűséggel nem akarták túlterhelni a célközönséget olyan mondanivalóval, ami esetleg gondolkodásra késztetheti. Nekik is köszönhetően a rockzene szép lassan az egykori elnyomottságuk legendájából élő, mára jobb sorsra érdemes veteránok játszóterévé vált. Pár kivételtől eltekintve nem születtek új, jelentős alkotások. A zenekar ebben a közegben mert tizenkilencre lapot húzni, és másfél év leforgása alatt immár második lemezével jelentkezett.
A „Holnap?” lenyomata mindannak, ami a létező világot mozgatja. Sötétség - fény, kiábrándultság - remény, mély érzelmek - karcos, kemény hangzás, összegzés - továbblépés. Folytonos vándorlás fény és sötétség között, melyek valahol a végtelenben találkoznak, addig is mozgásban tartják világunkat.
Az album érdekessége, hogy a felvételek két különböző időben és helyen készültek, több éves eltéréssel. Az utómunkánál jelentett némi problémát a hangzás egységesítése, ezt azonban a dalok sorrendjének szerkesztésével többé-kevésbé orvosolták. Hogy mennyire sikerült, képezheti vita tárgyát, ami nem baj, hiszen addig is beszélnek róla és hallgatják. Mindenesetre a különböző időpontokban felvett dalok hangulata és hangzása így talán még jobban kihangsúlyozza a lemezt amúgy is meghatározó kettősséget. Én egy éjszakát agyaltam a kérdésen a zenét hallgatva, majd megállapodtam magammal, hogy jó ez így, ahogy van.
Végezetül álljon itt a Boeghoe zenekar névsora: Moldován Gyula - gitár, ének, Nagy Zoltán -basszusgitár, Váry Zoltán - dob. Az albumon közreműködnek még: Darab István - gitár, Boros Péter - dob, Sáfár József - basszusgitár.
Dessewffy
Demetria Taylor: Doin' What I'm Supposed To Do
2022-11-18
Demetria Taylor zenész családba született, mondhatni, vérében van a muzsika. Édesapja, Eddie Taylor Jimmy Reed zenekarának ritmusgitárosaként vált ismertté, édesanyja, Vera Taylor maga is bluesénekesnő volt. Nővére, Brenda énekel, az ausztriai Wolf Records részére készít lemezeket, de további testvérei, a dobos Tim és Larry, valamint a 2019-ban elhunyt gitáros, Eddie Jr. is a zenészpályát választotta. Demetria bemutatkozó lemeze, a New Artist Debut kategóriában Blues Music Awards-díjra jelölt Bad Girl 2011-ben a Delmark Records gondozásában látott napvilágot. Második albumát szintén a hetvenéves múltra visszatekintő chicagói lemezkiadó adta ki. A Doin' What I'm Supposed To Do rögzítésében a Mike Wheeler Band három tagja, Mike Wheeler, Larry Williams, Brian James, valamint Carlos Showers és Melvin Carlisle közreműködött. A repertoár fele a Wheeler-Williams szerzőpároshoz köthető, de hallhatjuk az énekesnő két, Eddie Taylor, Vera Taylor, Eddie Taylor Jr. és Magic Sam egy-egy dalát is. A lemez csúcspontja a Blues In The Morning című nóta, melyben Demetria duettet énekel a hazánkban már többször megfordult Deitra Farr-ral. Vera Taylor szerzeményében szerephez jutott még a gitáros Billy Flynnt is, csakúgy, mint az albumnyitó 83 Highway-ben. A lemez hangzása figyelemre méltóan egységes, annak ellenére, hogy 2019 októberétől 2022 januárjáig öt különböző alkalommal rögzítették. Most eljött az én időm! – mondta az album kapcsán a nyolcgyermekes Demetria Taylor, és mi hiszünk neki. Remélhetőleg nem kell újabb tizenegy évet várnunk ennek a remek énekesnőnek a következő kiadványára.Delmark Records, 2022.
hoati
Buddy Guy: The Blues Don’t Lie
2022-11-05
Buddy Guy 1957 szeptemberében elhagyta Louisiana államot, és mint oly sok kortársa a második világháború utáni Amerikában, vonattal utazott északra, Chicagóba, hogy blueszenészként szerezzen nevet magának. Számos rangos elismeréssel, köztük nyolc Grammy-díjjal a poggyászában nyugodtan kijelenthetjük, küldetése maximálisan teljesült. Új albuma napra pontosan hatvanöt évvel azután került piacra, hogy Chicagóba érkezett. A The Blues Don’t Lie producere ismét Tom Hambridge volt, akivel még 2008-ban, a Skin Deep című lemez kapcsán egyesítette erőit. Az albumot a sodró lendületű I Let My Guitar Do The Talking nyitja, melyben Guy elmeséli élettörténetét. A következő három szerzemény sötétebb és melankolikusabb hangot üt meg: a címadó nóta az emberi lét mindenütt jelenlévő küzdelmeire mutat rá, míg a The World Needs Love a szeretet és a kedvesség hiányáról elmélkedik. A We Go Back részben nosztalgikus, részben szomorú utazást tesz a hatvanas évek végére, a Martin Luther King meggyilkolása körüli időszakba. A dalban Buddy Guy Mavis Staples-szel énekel duettet. A középtempós What's Wrong With That-ban Bobby Rush vendégeskedett, a két veterántól megtudhatjuk, hogy mi teszi őket boldoggá. A Symptoms Of Love a ZZ Top által szabadalmaztatott zúzós, mocsári boogie Elvis Costello vokáljával. A lemez legélesebb hangvételű szerzeményét, a fegyveres erőszak kérdésével foglalkozó Gunsmoke Bluest Jason Isbell közreműködésével hallhatjuk. Vendégként szerephez jutott egy-egy számban James Taylor és Wendy Moten is. Tom Hambridge saját és társszerzővel írt nótái mellett három feldolgozást rögzítettek. Ezek a Sweet Thing (B.B. King), az I'm A King Bee (Slim Harpo) és a meglepetésként szolgáló Lennon-McCartney kompozíció, a funkysan előadott I've Got A Feeling. Buddy Guy nyolcvanhat éves, ebben az életkorban már a zenészek döntő része túl van a legfontosabb lemezein, munkáin. Guy számtalan kiemelkedő anyagot tud felmutatni eddigi pályafutásából, így szinte elképesztő, hogy még mindig feljebb tudja emelni maga számára is a lécet. Merthogy a The Blues Don't Lie hosszú és termékeny karrierjének egyik legjobb albuma.RCA Records, 2022.
hoati
Phantom Blues Band: Blues For Breakfast
2022-11-01
A Phantom Blues Band a kilencvenes évek elején alakult, hogy közreműködjön Taj Mahal Dancing The Blues című lemezének rögzítésében. Az azóta is tartó együttműködésük két-két Grammy- és W.C. Handy Blues Awards-díjat eredményezett, felléptek az Egyesült Államok, Európa és Japán klubjaiban és fesztiváljain. A Johnny Lee Schell, Larry Fulcher, Tony Braunagel, Mike Finnigan, Joe Sublett és Darrell Leonard alapította all-star csapat önállóan is sikeres karriert futott be. Bemutatkozó albumuk, az Out Of The Shadows 2006-ban jelent meg, amit három további lemez (Footprints, Inside Out, Still Cookin') követett. Sajnálatos módon Finnigannél 2020-ban rákot diagnosztizáltak, a kiváló billentyűst tavaly augusztusban vesztettük el. Társai Jim Pugh-ot (Etta James, Robert Cray, Chris Isaak) kérték fel, hogy csatlakozzon a zenekarhoz. Az ő ötlete alapján az új hanganyaguk a nonprofit Little Village Foundation gondozásában látott napvilágot. A Blues For Breakfast Sam & Dave klasszikusának, az I Take What I Want-nak a feldolgozásával indul, magasra emelve a lécet. A továbbiakban is döntően feldolgozásokat hallunk, George Soule, Muddy Waters, Curtis Mayfield, Freddy King, Sam Cooke, Jimmy McCracklin, Ike Turner és Little Milton repertoárjából. A legtöbb dalban Schell és Fulcher énekel, vendégként közreműködött Ruthie Foster, Beth Styne, Bonnie Raitt, Curtis Salgado és Finnigan fia, Kelly. A zenekar rajongói számára keserédes csemege, hogy maga Mike Finnigan is szerepelt az egyik utolsó felvételén, az OK, I Admit It-ben. Az album teljes bevételét a Kansas állambeli Salinában található The Mike Finnigan School Of Music számára ajánlották fel. Nagyszerű gesztus, nagyszerű lemez!Little Village Foundation, 2022.
hoati
John Németh: May Be The Last Time
2022-10-27
A magyar származású John Németh 1975-ben Idaho államban született. Édesapja az 1950-es évek közepén a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója volt, részt vett az 56-os forradalomban, majd az Egyesült Államokba emigrált. Tinédzserként a hiphop- és a rockzenéhez vonzódott, egészen addig, amíg egy barátja meg nem mutatta neki Junior Wells lemezét, a Hoodoo Man Bluest. A blues műfaj a kezdetektől a szabadság, a remény és a szeretet érzését adta a számára. Helyi zenekarokban kezdett zenélni, nevét széles körben a Magic Touch című bemutatkozó albuma tette ismertté. „A Magic Touch reményt ad nekünk arra, hogy a blues tovább él” – írta a 2007-ben kiadott lemezről a Living Blues Magazine. Az azóta eltelt évek során három Blues Music Awards-díjat nyert, és számos jelölést kapott. Aktuális albuma, a May Be The Last Time a mögötte rejlő szándék miatt sokkal több, mint egy új lemez. Némethnél az év első felében ameloblastomát diagnosztizáltak, egy jóindulatú, de agresszív daganatot az állkapcsában, amely komoly műtétet igényelt. Közeli barátai, akik történetesen világklasszis blueszenészek, úgy gondolták, hogy a legjobb terápia a lelkének, ha beülnek vele egy stúdióba, és azt teszik, amit mindig is tettek: zenélnek. A két intenzív nap alatt rögzített album címe beszédes, hiszen John akkor még nem tudta, hogy valaha fog-e úgy énekelni és szájharmonikázni, mint régen. A felvételeken Elvin Bishop, Kid Andersen, Bob Welsh, Willy Jordan és Alabama Mike voltak a társai. A repertoár nagyrészt jól ismert feldolgozásokból, három Elvin Bishop-szerzeményből, valamint két John Németh-dalból áll. „Azt kell mondanom, hogy ennek a felvételnek a varázsa túlmutat ezen a világon, és talán életem legjobbja” – nyilatkozta a lemez kapcsán Németh. És Johnnak igaza van! Ennek az albumnak van valami varázsa, ami a teljes lemezt áthatja. A szenvedélyes ének, a sziporkázó muzikalitás és az örömteli életérzés valamennyi szerzeményben tetten érhető. A May Be The Last Time a megjelenést követően a slágerlisták élére ugrott, és biztos, hogy több Blues Music Awards-jelölést is ki fog érdemelni.Nola Blue Records, 2022.
Ui.: John Némethen az elvégzett beavatkozások sikeresek voltak, gyógyulása is szépen halad.
hoati
Gyuszi bácsi „70”
2022-10-25
Mick Jagger nyilatkozta valamikor a ködös múltban, inkább öngyilkos lesz, semmint 35 évesen is a Satisfactiont énekelje. A világ szerencséjére (?) nem tartotta be a szavát, s közel a 80. évéhez vidáman pörög és ordítja bele a világ képébe, hogy „I Can’t Get No”.
Talán az ő példáján is felbuzdulva a rock szép kor felé baktató csillagai a mai napig a színpadokat koptatják. Van, ki az évtizedes sikersorozatnak keres méltó lezárást, van, ki az egykori dicsőség morzsáiból próbál megélni. Átlagéletkoruk jóval meghaladja mára a 70 esztendőt, mely fölött a közönség jóindulatúan elsiklik. Szinte mindennapos mutatvány.
Az viszont, hogy valaki 70 éves korára nem csupán a formáját őrizte meg, hanem kifejezetten ekkorra érte el csúcsformáját, igazi világszenzáció. Mint ilyen, nem is lehet más, csak és kizárólag magyar, kinek neve Moldován Gyula. Az új generációknak csak Gyuszi bácsi.
A kerek évforduló alkalmából születésnapi utóbuli keretében lépett színpadra zenekarával, a Boeghoevel a budapesti Pótkulcsban, hogy egy fergeteges hangulatú koncerten mutassa be még ropogósan friss új albumát, s ha már arra jártak a zenészbarátokkal, egy kis közös zenélésben érezzék jól magukat. S arra, hogy mennyire nem a múltból próbál megélni, az új album címe is bizonyíték: Holnap?. A fiatalos naivitás keveredése évtizedek tapasztalatai által formált szkepticizmussal. Bármelyik fiatal előadó által bátran felvállalható dalok szólaltak meg, s a gitár nem csupán alibiből lógott a nyakában. Riffjei, szólói a zsigerekig hatoltak egyfajta ajzószerként az évek során korosabbá vált közönség számára. Bár a „kemény mag” tagjai jócskán betöltötték az ötvenet, a romkocsma fiatalabb, éppen csak bekukkantó vendégei saját szemükkel győződhettek meg, hogy nem egy nyugdíjas otthonban tekerték fel a rádió hangerejét. Igazi blues-rock buli volt, mint a hőskorban.
Az előzenekar szerepét a Red One House töltötte be. Ebben a 2017-ben alakult zenekarban minden megvan, amitől a rhythm and blues igazi. Pikírt, szemtelenül szellemes szövegeik, színpadi megjelenésük Rejtő lapjaira kívánkoznak. Ha ehhez hozzávesszük a hangzást, igazi trebitschségükhöz nem férhet kétség. Idén bemutatkozó új énekesnőjük, Balogh Flóra külön színfoltot jelentett törékeny, finom alkatával, fiatalságával. Ezt kiválóan ellensúlyozta a banda tagjainak megjelenése, melyről sugárzott, hogy ők a négy testőr Afrikából. Remélhetően nevükhöz híven igazi vörös posztó lesznek az álproblémák dalnokai számára.
A Boeghoe az utóbbi évek szokásos felállásában lépett színpadra. A Moldován Gyula gitáros mellett Váry Zoltán dobos és Nagy Zoltán basszusgitáros alkotta trió a blues-rock aranykorát idéző zenével, előadással varázsolta el közönségét. A koncerten számos régi barát is tiszteletét tette, közülük Mohai Tamás gitáros (Faxni, KFT, Boom Boom), Szabó István dobos (P. Box), Lukács Csilla basszusgitár (Blues Trio, Wasbeton) egy-egy dal erejéig csatlakozva a bandához, emelve az est fényét. Csak remélhető, hogy október 15-e nem csupán egy sokévente megejtett osztálytalálkozó marad a rajongók számára, hanem rendszeresen hallhatunk mindkét bandáról.
Dessewffy
Talán az ő példáján is felbuzdulva a rock szép kor felé baktató csillagai a mai napig a színpadokat koptatják. Van, ki az évtizedes sikersorozatnak keres méltó lezárást, van, ki az egykori dicsőség morzsáiból próbál megélni. Átlagéletkoruk jóval meghaladja mára a 70 esztendőt, mely fölött a közönség jóindulatúan elsiklik. Szinte mindennapos mutatvány.
Az viszont, hogy valaki 70 éves korára nem csupán a formáját őrizte meg, hanem kifejezetten ekkorra érte el csúcsformáját, igazi világszenzáció. Mint ilyen, nem is lehet más, csak és kizárólag magyar, kinek neve Moldován Gyula. Az új generációknak csak Gyuszi bácsi.
A kerek évforduló alkalmából születésnapi utóbuli keretében lépett színpadra zenekarával, a Boeghoevel a budapesti Pótkulcsban, hogy egy fergeteges hangulatú koncerten mutassa be még ropogósan friss új albumát, s ha már arra jártak a zenészbarátokkal, egy kis közös zenélésben érezzék jól magukat. S arra, hogy mennyire nem a múltból próbál megélni, az új album címe is bizonyíték: Holnap?. A fiatalos naivitás keveredése évtizedek tapasztalatai által formált szkepticizmussal. Bármelyik fiatal előadó által bátran felvállalható dalok szólaltak meg, s a gitár nem csupán alibiből lógott a nyakában. Riffjei, szólói a zsigerekig hatoltak egyfajta ajzószerként az évek során korosabbá vált közönség számára. Bár a „kemény mag” tagjai jócskán betöltötték az ötvenet, a romkocsma fiatalabb, éppen csak bekukkantó vendégei saját szemükkel győződhettek meg, hogy nem egy nyugdíjas otthonban tekerték fel a rádió hangerejét. Igazi blues-rock buli volt, mint a hőskorban.
Az előzenekar szerepét a Red One House töltötte be. Ebben a 2017-ben alakult zenekarban minden megvan, amitől a rhythm and blues igazi. Pikírt, szemtelenül szellemes szövegeik, színpadi megjelenésük Rejtő lapjaira kívánkoznak. Ha ehhez hozzávesszük a hangzást, igazi trebitschségükhöz nem férhet kétség. Idén bemutatkozó új énekesnőjük, Balogh Flóra külön színfoltot jelentett törékeny, finom alkatával, fiatalságával. Ezt kiválóan ellensúlyozta a banda tagjainak megjelenése, melyről sugárzott, hogy ők a négy testőr Afrikából. Remélhetően nevükhöz híven igazi vörös posztó lesznek az álproblémák dalnokai számára.
A Boeghoe az utóbbi évek szokásos felállásában lépett színpadra. A Moldován Gyula gitáros mellett Váry Zoltán dobos és Nagy Zoltán basszusgitáros alkotta trió a blues-rock aranykorát idéző zenével, előadással varázsolta el közönségét. A koncerten számos régi barát is tiszteletét tette, közülük Mohai Tamás gitáros (Faxni, KFT, Boom Boom), Szabó István dobos (P. Box), Lukács Csilla basszusgitár (Blues Trio, Wasbeton) egy-egy dal erejéig csatlakozva a bandához, emelve az est fényét. Csak remélhető, hogy október 15-e nem csupán egy sokévente megejtett osztálytalálkozó marad a rajongók számára, hanem rendszeresen hallhatunk mindkét bandáról.
Dessewffy
Ina Forsman: All There Is
2022-10-22
A finn Ina Forsman már hatéves korában tudta, hogy énekesnő szeretne lenni. Tizenhét évesen indult a The Voice Of Finland tehetségkutatón, a döntőben Etta James All I Could Do Was Cry című dalát énekelte el. Előadása annyira lenyűgözte a szájharmonika-legendát, Helge Tallqvistet, hogy szárnyai alá vette. Az Ina Forsman with Helge Tallqvist Band az öreg kontinens számos országában fellépett, 2014-ben ők képviselték Finnországot a European Blues Challenge-en. Az énekesnő első saját albuma 2016-ban jelent meg, még ugyanebben az évben a Layla Zoeval és Tasha Taylorral alkotott Blue Sisters formációval nagyszabású turnén vett részt. 2019-ben elhagyta szülővárosát, Helsinkit, hogy Berlinben kezdjen új életet. Pályafutása harmadik szólólemeze, az All There Is a freiburgi Jazzhaus Records gondozásában került kiadásra. Az albumot Helsinkiben és Berlinben, két különböző zenekarral rögzítették. A dalszövegírás mellett a lemez összes zenéjét Forsman komponálta a Covid-elszigeteltség alatt. Ez kihívást jelentett a számára, de közben rájött, hogy milyen zene illik hozzá a leginkább. A nóták a hatvanas-hetvenes évek souljának hatását mutatják, betekintést engednek lelkiállapotokba, van dramaturgiájuk és cselekményszálaik. Talán az a fajta muzsika, amely filmzeneként is működne, nem véletlen, hogy Ina Forsman „cinematic soul”-ként jellemzi zenéjét. A keverést Michael Bleu végezte, aki ugyanolyan szenvedéllyel viszonyul az old school soul iránt, mint Ina. Bleu rendezte a Don't Lose Today klipjét is. A Motown-zene fénykorát megidéző dal az egyik csúcspontja a sokszínű és mély, lenyűgöző All There Is-nek.Jazzhaus Records, 2022.
hoati
Arthur ’Big Boy’ Crudup: That’s All Right (Mama) - The Fire Sessions
2022-09-01
Arthur ’Big Boy’ Crudup (1905–1974) harminckét évesen vett először gitárt a kezébe. Chicagóba 1939-ben költözött, sokáig egy faládában lakott, és az utcán játszott borravalóért. Az áttörés 1941-ben következett be a számára, amikor Lester Melrose zenélni hallotta, és meghívta egy partira Tampa Red otthonába, ahol Big Bill Broonzy, Lonnie Johnson és Lil Green is jelen volt. A fellépés olyan jól sikerült, hogy Melrose szerződtette az RCA Victor lemezkiadóhoz. Az elkövetkező években több tucat dalt vett fel az RCA kötelékében, közülük a Rock Me Mama, a Who's Been Foolin' You, a Keep Your Arms Around Me, a So Glad You're Mine, az Ethel Mae és az I’m Gonna Dig Myself slágerlistásak lettek. A That’s All Right (Mama) című szerzeményt 1946-ban játszotta lemezre, ez azonban csak 1954-ben Elvis Presley feldolgozása által vált széles körben ismertté. A blueszene halhatatlanjai közé 1994-ben beválasztott Crudup üzleti érzék hiányában rossz szerződéseket kötött, így a dalai után járó jogdíjak nagy része a lemezkiadókhoz került. Emiatt csalódottá vált, és az ötvenes évek közepén hátat fordított a zenélésnek. Visszatérésére 1962-ben került sor: Bobby Robinson, a Fire Records tulajdonosa megkereste virginiai otthonában, hogy saját feltételei szerint készítsen lemezt. A Mean Ole Frisco című LP-re klasszikus nótáinak újra felvett, zeneileg az eredetiekkel egyenrangú változatai kerültek, amik profitáltak a felvételi technika fejlődéséből és a művészileg szabad légkörből. A New York-ban egyetlen este leforgása alatt rögzített dalok jól érzékeltetik Arthur ’Big Boy’ Crudup tehetségét és autodidakta módon megszerzett kvalitását, ezért sokan a pályafutása legjobb felvételeinek tartják őket. A Sunset Blvd Recordsnak köszönhetően első alkalommal a teljes Fire Records Session kiadásra került CD-n. A kiadvány plusz kilenc, az eredeti lemezen nem hallható szerzeményt tartalmaz.Sunset Blvd Records, 2022
hoati
Franck L. Goldwasser, Christian Rannenberg, Roger C. Wade: Crazed And Dangerous
2022-08-23
Franck L. Goldwasser, Christian Rannenberg és Roger C. Wade neve nem ismeretlen a bluesrajongók körében. A gitáros Franck L. Goldwasser, korábbi művésznevén Paris Slim 1960-ban Párizsban született, 1983-ban költözött a kaliforniai Oaklandbe. Saját zenekarral rendelkezik, mellette keresett sidemen. Christian Rannenberg zongorista Blind John Davistől leste el a szakma fortélyait, de sokat tanult Sunnyland Slimtől, Henry Gray-től, James Bookertől és Willie Mabontól is. Pályafutása néhány évét Chicagóban és Kaliforniában töltötte, az utóbbi időben ismét hazájában, Németországban él. Az angliai Norwichban született, a 90-es években Németországban letelepedett szájharmonikás, Roger C. Wade a Little Roger & The Houserockers vezetője. Az együttes a megalakulása óta öt CD-t és egy LP-t készített, a fellépéseiken számos ismert zenész vendégeskedett. E három kiváló muzsikus Wade ötlete alapján egyesítette erőit, aminek eredménye a Crazed And Dangerous című lemez. A közel egyórányi hosszúságú album felvételei a Bad Iburg-i Mühle der Freundschaftban zajlottak. A repertoárban Goldwasser nyolc saját vagy a másik két főszereplővel közösen írt dala hallható. Közülük a She’s Hip a gitáros egy korábbi lemezén (Sweet Little Black Spider) már megjelent. A feldolgozások közül kiemelendő a Mother Earth: Memphis Slim szerzeményében Rannenberg a maga személyes módján tiszteleg az 1988-ban elhunyt blueszongorista előtt. Az album stúdiófelvételeit a jazzes hangulatú Watermill Jump zárja, amelyben Wade kromatikus szájharmonikán játszik. A kifejezetten kellemes Crazed And Dangerous-ön egy bónuszdal is helyet kapott. A triónak a németországi Rheinbergben adott koncertjén rögzített Robert Lockwood Jr.-nóta, a My Daily Wish – ahogy mondani szokták – csak hab a tortán.Timezone Records, 2022
hoati
Kaz Hawkins: My Life And I
2022-08-20
A Belfastban született Kaz Hawkins közel harminc éve van a zeneiparban. Az Észak-Írországban Belfast Queen Of The Blues címmel illetett énekesnő húsz évig cover-bandákban énekelt, mielőtt saját hanganyagot adott volna ki. Debütáló lemeze, a Get Ready 2013-ban került kiadásra, az igazi áttörést azonban a három évvel később piacra dobott Feelin' Good hozta meg a számára. 2017-ben megnyerte a Dániában megrendezett European Blues Challenge-et, 2018-ban a UK Blues Awardson ítélték neki az év legjobb északír blues-előadójának járó díjat. Ugyanettől az évtől My Life And I címmel Sam York zongorista társaságában az Egyesült Királyságban és Európában lépett fel, és saját szerzeményei segítségével mesélte el megrendítő élettörténetét (gyermekkorában szexuális bántalmazás érte, drog- és alkoholfüggőségben szenvedett, öngyilkossági kísérletet követett el, és súlyos depresszióval is küzdött), bebizonyítandó, hogy a zene képes gyógyítani, megnyugtatni és megmenteni az elveszett lelkeket. Néhány esztendeje Franciaországba költözött, ahol pályafutása eddig kiadott hanganyagaira építve válogatásalbuma jelent meg. A nemzetközileg forgalmazott My Life And I tizenhárom saját számot, továbbá négy olyan feldolgozást tartalmaz, amelyek különösen közel állnak a szívéhez. Ezek a Nina Simone által népszerűvé tett Feelin' Good, két Etta James-dal, az At Last és a Something's Gotta Hold On Me, valamint honfitársa, Van Morrison a Full Force Gale című nótájának lélegzetelállító feldolgozása. Aki még nem ismerné Kaz Hawkinst, annak a My Life And I remek lehetőség, hogy megismerje ezt a nagyszerű énekest és dalszerzőt, hiszen ez a válogatás kiváló áttekintést ad Kaz pályafutásáról a múlttól a jelenig.Dixiefrog Records, 2022
hoati
Diunna Greenleaf: I Ain’t Playin’
2022-08-16
A texasi Houstonban született Diunna Greenleaf széles körű ismertségre 2005-ben tett szert, amikor zenekarával, a Blue Mercy-vel megnyerte az International Blues Challenge-et. A Field To Coffee House című bemutatkozó albuma 2008-ban jelent meg, melyet a Blues Music Awardson a Best New Artist Debut-díjjal jutalmaztak. Ugyanitt 2014-ben és 2017-ben a Traditional Blues Female Artist (Koko Taylor Award) kategóriában is a legjobbnak bizonyult. Pályafutása indulása óta meglehetősen kevés lemezt készített, a mindössze ötödik kiadványa I Ain’t Playin’ címmel került piacra. Az albumon a veterán énekesnőt a Kid Andersen, Jim Pugh, Jerry Jemmott és Derrick „D'Mar” Martin alkotta all-star csapat kíséri. A repertoár Diunna négy saját szerzeménye mellett feldolgozásokat tartalmaz. Ez utóbbiak közül az I Don't Care, a Damned If I Do és a Let Me Cry Diunna szülőföldjéről, Texas államból származik. Greenleaf duettet énekel Alabama Mike-kal Vince Gill country-balladájában, a When I Call Your Name-ben, de a hatvanas éveihez közeledő énekes hallható az I Know I've Been Changed című The Staples Singers klasszikusban is. Külön említést érdemel még az A Never Trust A Man, ami először Koko Taylor From The Heart Of A Woman című lemezén szerepelt, és Nina Simone slágerének, a Wish I Knew How It Would Feel To Be Free-nek a feldolgozása. Az albumon vendégként háromfős fúvósszekció, valamint Sax Gordon, Maelys „Miss Bee” Baey, Eric Spaulding, Paul Revelli, Vicki Randle, Igor Prado és Nick Clack is közreműködött. A Jim Pugh (Etta James, Robert Cray) által létrehozott nonprofit Little Village Foundation kiváló produkciókhoz szoktatott minket az évek során. Ez a kiadvány sem kivétel. A sokszínű I Ain’t Playin’ minden bizonnyal mérföldkő lesz Diunna Greenleaf karrierjében.Little Village Foundation, 2022
hoati
Various: Lockdown Sessions Vol. 2
2022-08-10
A Covid-világjárvány megjelenése a zenészek többségét nehéz helyzetbe hozta. A klubok bezárásával, a koncertek és a fesztiválok szüneteltetésével egyik napról a másikra elapadt a fő bevételi forrásuk. Sokan közülük rendkívüli megoldásokhoz folyamodtak, hogy talpon maradjanak. A 2020-ban megjelent Lockdown Sessions Vol. 1 ebben a nehéz időszakban rögzített felvételeket tartalmaz. A dupla lemezen nyolc ország huszonegy zenészének dalai hallhatók. A kiadvány egyértelmű siker lett Európában, történelmi jelentősége miatt még a bonni Német Történeti Múzeumba is bekerült. A folytatását idén tavasszal adták ki. A közreműködők köre bővült Európából és az Egyesült Államokból: a korábbi albumon is szerepelt Aki Kumar, Andreas Arlt, Michael van Merwyk, Tommy Schneller, Kai Strauss és Micha Maass, az újak között pedig – többekkel egyetemben – Bob Corritore, Franck L. Goldwasser, Henning Hauerken, Bonita és Nico Dreier nevét találjuk meg. Míg a 2020-as lemezen a zenészek néha telefonokkal vagy egyszerű kézi eszközökkel készítettek felvételeket, az idei album azt mutatja be, hogy mit lehet elérni, ha a kreativitás és a modern technológia találkozik. Az első projekthez hasonlóan a grafikus, a hangmérnök, a producer, a promóciós ügynökség, a kiadó és a forgalmazó lemondott a honoráriumáról a résztvevő muzsikusok javára, az eladásokból származó teljes bevétel a számlájukra kerül. Így most rajtunk a sor, hogy e kiváló lemeznek a megvásárlásával mi is támogassuk a közreműködőket.Crosscut Records, 2022
hoati
Eric Clapton: Nothing But The Blues
2022-08-03
A rock történetéből jól ismert az az 1965-ös londoni graffiti, amely azt közölte a világgal: Clapton is God. A gitárvirtuóz Eric Clapton hízelgőnek tartotta ugyan a kinyilatkoztatást, de beérte azzal, hogy zenésznek tartsák. Még sztár sem akart lenni, nemhogy földöntúli jelenség. Első ismert együttese a The Yardbirds volt, majd a John Mayall and the Bluesbreakers, a Cream, a Blind Faith, a Delaney, Bonnie and Friends és a Derek and the Dominos formációk következtek. Szólópályáját a hetvenes évek elején kezdte, eddig több tucat lemezt adott ki. 1994-ben Nothing But The Blues címmel dokumentumfilm készült a brit zenész Fillmore East-beli koncertjére építve, Martin Scorsese objektívén keresztül. A blues történetét bemutatni törekvő, majd kétórás dokumentumfilm interjúkat, beszélgetéseket is közöl B.B. Kinggel, Buddy Guy-jal és Jimmy Rogersszel. Az archív felvételek segítségével reflektorfénybe kerül Muddy Waters, Howlin’ Wolf és Otis Rush is. Természetesen nem maradhatott ki a legendák közül maga Eric Clapton sem, aki egy Scorsese által készített mélyinterjúban vall a bluesról, életének legnagyobb szerelméről. A csak egyszer, 1995-ben az Egyesült Államokban sugárzott dokumentumfilm és a hozzá tartozó filmzene a közelmúltban többféle formátumban került kiadásra. A kiadványokon található koncertfelvételt Clapton Grammy-díjas From The Cradle című lemezének turnéján rögzítették. A repertoár többek mellett Jimmy Rogers, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Eddie Boyd, Robert Johnson, Leroy Carr, Lowell Fulson és Freddie King dalaiból áll, melyek közül tíz az eredeti albumon is hallható. Mind Eric Clapton, mind a kísérőzenekar, Andy Fairweather Low, Dave Bronze, Andy Newmark, Chris Stainton, Jerry Portnoy, Simon Clarke, Tim Sanders és Roddy Lorimer kiváló formában volt. Jó döntésnek bizonyult a lemezkiadó részéről, hogy végre megjelentették a 4K-ra frissített filmet és az újrakevert koncertet, de azért elgondolkodtató, hogy miért kellett erre ennyit várni.Rhino Records, 2022
hoati
Duke Robbilard: They Called It Rhythm & Blues
2022-06-14
Korunk egyik legjobb bluesgitárosa, Duke Robbilard az ötvenöt éve alapított első zenekarát, a Roomful Of Bluest több mint egy évtizedig vezette, ezután lemezeket készített a Pleasure Kings együttessel. Tagja volt a Muddy Waters zenészeiből összeállt Legendary Blues Bandnek és a Fabulous Thunderbirdsöt is erősítette. Közös felvételeket készített a blues- és a dzsesszzene legjobbjaival, miközben sorozatban jelentek meg saját neve alatt a jobbnál jobb albumai. Harminchetedik szólólemeze ismét a kanadai Stony Plain Recordsnál látott napvilágot. A They Called It Rhythm & Blues című albumon közreműködők mind Robbilard régi barátai, akikkel az évek során már többször zenélt. Az alapzenekart Marty Ballou (basszusgitár), Mark Teixeira (dobok), Bruce Bears (zongora, orgona) és Doug James (bariton- és tenorszaxofon) alkotja, de az együttes tagjának tekinthetjük Chris Cote-ot is. A gitárosnak is kiváló Cote a Blues Bash óta vette át az énekesi feladatok nagy részét Duke-tól, ezen a lemezen hat számban énekel. Vendégből sincs hiány, John Hammond, Kim Wilson, Michelle Willson, Sue Foley, Sugar Ray Norcia, Mike Flanigin, Mark Early, Doug Woolverton és Matt McCabe egytől egyig a bluesműfaj elitjéhez tartoznak. Az album a Here I'm Is című Chuck Higgins klasszikussal indul, majd további feldolgozások következnek többek között Tampa Red, Lil’ Son Jackson, Freddy King, Howlin' Wolf és Zuzu Bollin repertoárjából. A Tell Me Why és a The Things I Forgot To Do eredetileg T-Birds lemezeken kerültek rögzítésre, a szerzőjük Kim Wilson, így nem meglepő, hogy az énekes-szájharmonikás adja elő őket. Az Outta Here és az instrumentális Swingin' For Four Bills Robbilard szerzeménye. A kevesebb néha több, szól a mondás. Ez Duke Robbilard hetvenpercnyi hosszúságú, tizennyolc számos albumára cseppet sem igaz. Messze még az év vége, de már most biztosan kijelenthető, hogy a They Called It Rhythm & Bluesnak helye van az idei év legjobb lemezei közt.Stony Plain Records, 2022.
hoati
Duna-átúszás Chris Farlowe-val – a Mini és a Colosseum koncertje az A38 Hajón
2022-05-14
Török Ádámban és bandájában még sohasem csalódtam az utóbbi ötven évben, és reméltem a legjobbakat szerda estére is. A Colosseum nálam a sorban az első, és a legnagyobb volt a késő hatvanas, korai hetvenes évek brit progresszív-rock mágusai közül. Őket élőben először 1995. május 13-án a BS-ben hallhattam. Azt sejtettem, hogy a hetven év körüli mag (Chris Farlowe - Dave ’Clem’ Clempson - Mark Clarke) az új zenészekkel kiegészülve profi műsort fog adni, csak azt nem tudtam, hogy az új anyagaik beilleszkednek-e a stílusukba, és előveszik-e a régi, slágernek nem éppen mondható, de közismert dalaikat a Those Who Are About To Die Salute You, a Valentyne Suite vagy a Daughter Of Time lemezeikről. Érkezéskor a bejáratnál még óvatosan kerülgettem a kirakott vadonatúj albumukat: ki tudja, miket játszanak rajta? De elmúlt a félelmem, amint meghallgattam őket, hiszen a 2022-es lemezük szerves folytatása az ötven évvel ezelőtti zenéjüknek. Eddig nem sok nagy banda kései albumán tapasztaltam ezt.
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében ötven pluszos korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. Középen a mikrofonnál a zenekarvezető állt, a rendezői balon Németh Károly ült a megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fúziós jazzben, a funkyban használt, a hetvenes években divatossá vált e-pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszusgitáros helyezkedett el. A Mini zenekarhoz tizenhárom évesen csatlakozó Fehér meglepetésként Kézdy Luca helyett lépett színpadra. A mindössze 3/4 órásra tömörített programban öt dalt hallgathattunk meg. Az első három ballada volt, tipikus Török-szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, valamint az instrumentális Körbe-körbe. A két gitáros eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit, Ádi pedig inkább jazzes felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Török bácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket: a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. A záródal ismét egy ballada – ez a Mini igazi műfaja, ez a brandjük –, a Vissza a városba volt. A magyar rocktörténelem egyik legszebb száma könnyeket csalt a szemünkbe. Ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsódzik a hátunk.
Az alig félórás átszerelés után léptek színpadra a világhírű sextett tagjai. Balról jobbra a Dave Greenslade-et váltó Nick Steed billentyűs, az örökifjú Dave ’Clem’ Clempson gitáros, Chris Farlowe énekes, a Dick Heckstall-Smith helyére érkezett Kim Nishikawara szaxofonos, és az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros. Tengernyi dobja mögött Malcolm Mortimore ült a nemrég elhunyt zenekarvezető, Jon Hiseman után. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum The Return Of A Legend Tourja Budapestre ért végre. Az első hangok után már éreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével, azt kapjuk majd, amiért eljöttünk. Egy negyed évszázados hard-rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restorationról szólt a Story Of The Blues című Steed-, majd a Need Somebody című Clarke-szerzemény. A Colosseum-sound felismerhető volt, a hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy – a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből – a két szólista, a billentyűs és a szaxofonos nem nőtt fel az elődökhöz. Öröm volt viszont Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest élőben énekelni hallani. A dalok közti összekötőszövegből megtudtuk, hogy egy valamirevaló bluesmannek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog. A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsált, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clem Clempson gitáros-énekes-zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton-iskolán nevelkedett guitar hero-nak. Meglepetés volt számomra Mark Clarke, aki a hetvenes években még nem jutott el a zeneszerző és az énekes szerepig, most azonban, a vokálokat és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Jack Bruce szerzeményében, a Rope Ladder To The Moonban csúcsteljesítményt nyújtottak a szólisták, ekkor már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségét, ötletdús játékát is. A Hesitation után, Heckstall-Smith egykori zenekarának, a Graham Bond Organizationnek a Walking In The Park című dala, majd az új lemezen található Clem-nóta, a First In Line következett. A koncert vége felé felhangzottak a nagy „slágerek”, így T-Bone Walker számtalanszor feldolgozott Stormy Monday című bluesa is. Ebben Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez a dal lett a legsikeresebb a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentyne Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, három tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Az eredeti huszonhat perces hosszúságú, ők most húsz percbe sűrítették. Nishikawara mellett egyértelműen Steed volt a darab főszereplője: zongora, szintetizátor, e-piano, Hammond-orgona, (nem eredeti, hanem valamilyen súly- és méretkorlátozott utódja, de a Leslie mögötte már valódi volt), minden megszólalt. Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadásban következett a Lost Angeles, majd egy Jack Bruce-szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson nem figyelte az órát, negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, hol Deep Purple-, hol Jimi Hendrix-, hol Cream-dalokból idézett fel motívumokat, gyakran összejátszva Markkal. A kétórás buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, annak megörökítsék a nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jólesik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében ötven pluszos korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. Középen a mikrofonnál a zenekarvezető állt, a rendezői balon Németh Károly ült a megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fúziós jazzben, a funkyban használt, a hetvenes években divatossá vált e-pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszusgitáros helyezkedett el. A Mini zenekarhoz tizenhárom évesen csatlakozó Fehér meglepetésként Kézdy Luca helyett lépett színpadra. A mindössze 3/4 órásra tömörített programban öt dalt hallgathattunk meg. Az első három ballada volt, tipikus Török-szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, valamint az instrumentális Körbe-körbe. A két gitáros eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit, Ádi pedig inkább jazzes felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Török bácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket: a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. A záródal ismét egy ballada – ez a Mini igazi műfaja, ez a brandjük –, a Vissza a városba volt. A magyar rocktörténelem egyik legszebb száma könnyeket csalt a szemünkbe. Ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsódzik a hátunk.
Az alig félórás átszerelés után léptek színpadra a világhírű sextett tagjai. Balról jobbra a Dave Greenslade-et váltó Nick Steed billentyűs, az örökifjú Dave ’Clem’ Clempson gitáros, Chris Farlowe énekes, a Dick Heckstall-Smith helyére érkezett Kim Nishikawara szaxofonos, és az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros. Tengernyi dobja mögött Malcolm Mortimore ült a nemrég elhunyt zenekarvezető, Jon Hiseman után. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum The Return Of A Legend Tourja Budapestre ért végre. Az első hangok után már éreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével, azt kapjuk majd, amiért eljöttünk. Egy negyed évszázados hard-rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restorationról szólt a Story Of The Blues című Steed-, majd a Need Somebody című Clarke-szerzemény. A Colosseum-sound felismerhető volt, a hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy – a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből – a két szólista, a billentyűs és a szaxofonos nem nőtt fel az elődökhöz. Öröm volt viszont Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest élőben énekelni hallani. A dalok közti összekötőszövegből megtudtuk, hogy egy valamirevaló bluesmannek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog. A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsált, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clem Clempson gitáros-énekes-zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton-iskolán nevelkedett guitar hero-nak. Meglepetés volt számomra Mark Clarke, aki a hetvenes években még nem jutott el a zeneszerző és az énekes szerepig, most azonban, a vokálokat és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Jack Bruce szerzeményében, a Rope Ladder To The Moonban csúcsteljesítményt nyújtottak a szólisták, ekkor már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségét, ötletdús játékát is. A Hesitation után, Heckstall-Smith egykori zenekarának, a Graham Bond Organizationnek a Walking In The Park című dala, majd az új lemezen található Clem-nóta, a First In Line következett. A koncert vége felé felhangzottak a nagy „slágerek”, így T-Bone Walker számtalanszor feldolgozott Stormy Monday című bluesa is. Ebben Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez a dal lett a legsikeresebb a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentyne Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, három tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Az eredeti huszonhat perces hosszúságú, ők most húsz percbe sűrítették. Nishikawara mellett egyértelműen Steed volt a darab főszereplője: zongora, szintetizátor, e-piano, Hammond-orgona, (nem eredeti, hanem valamilyen súly- és méretkorlátozott utódja, de a Leslie mögötte már valódi volt), minden megszólalt. Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadásban következett a Lost Angeles, majd egy Jack Bruce-szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson nem figyelte az órát, negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, hol Deep Purple-, hol Jimi Hendrix-, hol Cream-dalokból idézett fel motívumokat, gyakran összejátszva Markkal. A kétórás buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, annak megörökítsék a nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jólesik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Mick Pini: Pastoral
2022-05-10
Mick Pini tizenöt évesen kezdett el zenélni, a nyolcvanas évek végén Mike Vernon fedezte fel. Ötvenöt éves karrierje során huszonöt albumot rögzített, a neve a nagyközönség számára mégis meglehetősen ismeretlen maradt, miközben kollégái elismerően nyilatkoztak róla: Eric Clapton például őt nevezte Peter Green egyetlen legitim utódjának. Az angliai Leicesterből származó gitáros már jó ideje Németországban él. Utolsó hanganyaga, a négyszámos Pastoral a brit producerrel, Craig Marchall-lal együttműködve készült el. Kettejük kooperációja a tavaly digitálisan kiadott Backtrack című válogatáslemezzel kezdődött. A Pete Feenstra rádiós műsorvezető ötlete nyomán létrejött válogatásra Pini kedvenc saját számai kerültek, melyeket Marshall újrakevert és újramaszterelt. „Craig kortárs megközelítése, innovatív ötletei új és izgalmas irányokba terelték a zenémet” – mondja az együttműködésről Mick. A szintén digitálisan megjelent Pastoral két instrumentális nótát tartalmaz: a címadó dal egy békésebb és nyugodtabb élet képeit idézi meg, amihez az elmúlt években nem nagyon volt szerencsénk, a Just Playin’ pedig a hatvanas évek hangulatát árasztja. A Careless először közel két évtizede Pini Blues Survivor című albumán volt hallható, míg a Spark Marchall szerzeménye. Mick Pini tehetséges festő és fotós is, a kiadvány borítóját ő készítette. Az EP a még az idén megjelenő nagylemezének sokat ígérő előfutára. Érdeklődve várom a folytatást!Szerzői kiadás, 2022.
hoati
Bob Stroger & The Headcutters: That's My Name
2022-04-12
Bob Stroger egy Missouri állambeli farmon született, a húszas évei elején költözött Chicagóba. Autodidakta módon kezdett el gitározni, az első jelentősebb zenekara a The Red Tops volt, melyben bátyja, John dobolt és unokatestvére, Ralph Ramey szájharmonikázott. Idővel a basszusgitárra váltott, csatlakozott Eddie King zenekarához, ahol tizenöt esztendőt töltött. A hetvenes-nyolcvanas években nemzetközi turnékon vett részt Otis Rush-sal, majd session-zenészként olyan nagyságokkal dolgozott, mint Sunnyland Slim, Jimmy Rogers, Louisiana Red, Homesick James és Snooky Pryor. Karrierje nagy részében sidemanként szerepelt, mentora, egyben barátja, Sunnyland Slim biztatta arra, hogy zenekarvezetőként is próbálja ki magát. Első albumát, egy 1998-ban rögzített svájci koncertfelvételt, az In The House – Live At Lucerne Vol.1-et 2002-ben adták ki. Az elmúlt két évtizedben meglehetősen ritkán készített lemezt, a That's My Name csupán a harmadik ez idő alatt. Az album rögzítésére 2019-ben és 2020-ban Brazíliában, a The Headcutters közreműködésével került sor. Az ötvenes évek Chicago-bluesát interpretáló brazil kvartett a fennállása alatt bejárta Brazíliát, Argentínát és az Egyesült Államokat, többek között Mud Morganfield, Eddie C. Campbell és Kim Wilson társaságában adott koncertet. Ismertségük a kilencvenegy éves basszusgitárossal nem újkeletű, több mint egy évtizede találkoztak először. A lemezen javarészt feldolgozások hallhatóak, míg Stroger öt saját dallal képviselteti magát. Ez utóbbiak egy része személyes történetet mesél el. Az albumon vendégzenészként közreműködött Luciano Leaes (zongora, Hammond) és Braion Johnny (szaxofon) is. A keverést Julia A. Miller, a Delmark Records elnök-vezérigazgatója végezte Chicagóban, a Delmark Riverside Studioban. A That's My Name kimondottan jól sikerült, a tradicionális blues szerelmeseinek tetszését garantáltan el fogja elnyeri. Reméljük, hogy Bob Stroger következő lemezére nem kell éveket várnunk!Delmark Records, 2022.
hoati
