Kritika
Johnny Rawls: Red Cadillac
2009-01-05
A tavalyi év augusztusában új lemezzel jelentkezett Johnny Rawls. Az énekes-gitáros eddig sem arról volt híres, hogy tucatszám adta ki lemezeit a profit érdekében. Ha valamibe belefogott azt a teljesség igényével tette, zenészként, szövegíróként és producerként egyaránt. Ez most, a Red Cadillac című albuma esetében sincs másként.„Going To Memphis In My Red Cadillac” – halljuk a CD nyitó számában, és egyből világossá válik, Johnny most sem feledkezett meg gyökeréről, a memphis-i soul-ról. Úgy tudja előadni ezt a zenét, mint mások kevesen. Ha napjainkban létezne a Stax, a Motown vagy a Hi Records, biztos, hogy ezen kiadók ünnepelt sztárja lenne. Az elismerés azonban így sem maradt el, hisz lemeze az amerikai és a nemzetközi rádióállomások „blues slágerlistájának” az élére került, majd hónapokig a Top 20-ban maradt.
A dalok többsége – melynek szerzői Johnny Rawls és Bob Trenchard - a szerelemről és annak elmúlásáról szólnak, de három nótában ízelítőt kaphatunk Amerika jelenlegi társadalmi helyzetéről is. A tizennégy javarészt középtempós felvétel két stúdióban, Johnny karrierjének eddigi legjobb kísérőzenészeinek közreműködésével került rögzítésre.
Johnny Rawls-t pályafutása során eddig négy alkalommal jelölték W.C. Handy/Blues Music Awards díjra. Idén, ötödikként a Soul Blues Album Of The Year kategóriában kapott jelölést. Vajon sikerül a legrangosabb elismerés megszerzése?
Catfood Records / Deep South Soul Records, 2008
Pampalini
Magda Piskorczyk: Magda Live
2008-12-27
Tudjuk jól, hogy Lengyelországban mindig is léteztek jó blues előadók, elég csak a korábban bemutatott Slawek Wierzcholski-ra gondolnunk. Most Magda Piskorczyk személyében egy olyan énekes-gitárosra esett a választásom, akit idén – Slawek-hoz hasonlóan - beválasztottak az első Polish Blues Stars Alley-be, valamint akinek háromszor adta (a) The Female Blues Vocalist Of The Year címet a lengyel „Twój Blues” nevű lap.Magda Piskorczyk Lengyelország délnyugati részén született, s gyerekkorában szinte mindig és mindenhol énekelt.
Bemutatkozására 2001-ben Bialystok-ban került sor, ahol a Sexy Mama nevű bandával megnyertek egy versenyt.
2002-ben szóló pályára lépett, majd 2005-től quartet formációban muzsikál. Ugyanebben az évben, első lengyel előadóként fellépett az International Blues Challenge-n, Memphis-ben (Tennessee), ahol nagyon jó kritikát kapott a zsűritől.
2005 októberében jelent meg az első albuma Blues Travelling címmel. Érdekességképpen, a CD-n az a Michal Urbaniak hegedül, aki Miles Davis Tutu című albumán is játszott.
2006-ban ismét meghívást kapott az International Blues Challenge-re, az elismerés most sem maradt el sem a zsűri, sem a közönség részéről.
2008-ban jelent meg a Magda Live című CD-je, amin gospel, blues és jazz keveréke hallható, szaxofonnal (Arkadiusz Osenkowski), dobróval (Aleksandra Siemieniuk), bőgővel (Roman Ziobro), dobbal (Maksymilian Ziobro) és gitárokkal (Aleksandra Siemieniuk, Magda Piskorczyk) előadva.
Magda-nak a mély, rekedtes, már-már férfias hangja tökéletesen passzol az általa játszott zenéhez, előadásmódja nem nélkülözi az érzelmeket: az örömöt, a szomorúságot, a búskomorságot. Előadásaiba rendszeresen bevonja a közönséget is, megénekelteti, megtapsoltatja őket (ez megtekinthető a lemezen szereplő 15 perces mozgóképen is).
Széles körből választotta ki a CD-re került dalokat, hisz találhatunk itt Robert Johnson, Deborah Coleman, Tracy Chapman, Tommy Johnson, Paul Rogers, Jacques Brel és Sister Rosetta Tharpe szerzeményeket.
Ha valami különlegeset keresel, ezt a lemezt ne hagyd ki!
Artgraff, 2008
Turista
Összegzés a szervezőtől
2008-12-18
A XI. Blues Patika Jamboree-t oldalunkon eddig Bakács Tibor kritikus és Nemes Nagy Péter szakíró véleményezte. Most a szervező Oláh Andor foglalja össze tapasztalatait a rendezvényről.Idén is több volt ez, mint egy fesztivál, hiszen a Blues Patika Jamboree évről évre az ország blues életének legnagyobb eseménye.
Szakmai börze, ahova a blues minden területéről érkeznek képviselők, a technika, a szervezők, a zenei szakszervezet, a zenészek és a zenerajongók köréből egyaránt.
Barátok, régi ismerősök beszélgetnek, üdvözlik egymást oldott hangulatban. A bárpultnál, egy hideg sör mellett ejtenek pár szót, felelevenítik régi kapcsolataikat, új terveket szőnek, egyszóval pezseg a társasági élet.
Sztorik cserélnek gazdát, emellett kitűnő zene szakít a színpadokról. Mindenki megmártózkodhat benne az elejétől a végéig, vagy csak pillanatokra, inkább elmerülve az ismerős mosolygós arcok sörhabjában. Aki nincs itt, az hiányzik valakinek, vagy lemarad valamiről!
Nem tudom, hogy én látogatóként mit csinálnék inkább, de szervezőként már több hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy újra berobbantom a Blues Patika Jamboree motorját! Nekem ez a karmám. Ez egy folyamat, amit fesztiváltól fesztiválig építek, minden évben új koncepcióval.
2006 – 50 órás jam session, több mint 250 zenésszel, három non-stop forgószínpad, több mint 500 lejátszott nóta. Hatvan óra ébrenlét! Brutál szervezés. Életmű díj megalapítása. Sztár vendégünk a 92 éves Honey Boy Edwards (USA).
”Utcai harcok, esküszöm nektek, hogy ehhez nekem semmi közöm.”
2007 - egyhetes, országos fesztivál turné. Hat helyszínre vittük el a rendezvényt, a főváros mellett vidéki kisvárosokba és külföldre is. Sztárvendég: Sharrie Williams (USA).
2008 – nyitás a közönség felé, a műfaj megismertetése szélesebb körben: ebben az évben sikerült a közönség számára ingyenessé tenni a Blues Patikát, köszönhetően a Gödör Klubnak és a támogatóknak, a Jamboree Produkciós Irodának. Kicsit beintettünk a gazdasági recessziónak, amit bizonyos körök tetszik, nem tetszik alapon ránk erőltettek, és ami sok embert tart vissza attól, hogy a család kenyerét drága jegyre költse...
A produkciók megítélése mindig a nagyérdemű feladata, de általában olyan produkciót hozok, melyet már ismerek, és erősíti a Blues Patika által közvetített zenei világot. Szeretnék olyan bandákat hozni, akik minőségi muzsikával ajándékoznak meg, azonban még nem volt szerencséjük a kitűnő magyar publikummal találkozni.
Fontos, hogy a hazai amatőr bandák is lehetőséget kapjanak arra, hogy bemutatkozhassanak a szakértő fanok, és a szakma előtt. (Ezen zenekarok kiválasztása az évközbeni koncertjáró körutamon történik meg.)
Azzal, hogy az amatőr és profi blues bandák együtt mutatják meg magukat egyazon fesztivál keretén belül, a kezdők pimasz frissessége és a színpadi tapasztalattal járó zenei alázat kontrasztja megmutatja a „honnan-hova” folyamat körforgását. A blues-t számomra nem feltétlenül a hangról hangra csiszolt profi produkciók jelentik, hanem a fekete előadásmódból eredően a pillanatra való reagálást. Fontosabb a töltés, akár profi, akár kezdő zenekar áll a színpadon. Ehhez viszont a lehető legjobb felkészültségben kell, hogy legyenek az együttesek.
Fontos, a blues-os közös tudat mellett a közös blues érzet élményének megélése, és ez, az a megfoghatatlan, amit nem lehet definiálni.
Az Életmű Díj kiosztását egy független kuratórium, és a közönség szavazatainak összesítése előzi meg. A felsorolt díjazandók neve nem véletlenül kerül papírra, ezen személyek bármelyike kiérdemelte már az elismerést. Csak idő kérdése, hogy melyik évben vehetik át az Ef. Zámbó István érdemes művész barátom, kizárólag erre az alkalomra tervezett szobrát és az igazoló plakettet. A díj „csupán” eszmei értéket képvisel, de jelenleg az egyetlen ilyen jellegű elismerés, mely a blues elhivatott képviselői kaphatnak.
Egy szakmai kuratórium és a legnagyobb zsűri bizalmát bírni több évtizedes önzetlen munka eredményeként, remélem sok nehézséget feledtethet a blueserekkel.
A Blues Patika állandó helyre talált a főváros motorjának számító Gödör Klubban, és az első közös munka szemmel láthatóan kecsegtető képet festett. A hely statisztikája szerint több mint 1300 vendég tisztelte meg a rendezvényt. Örültem, hogy az egész este a bluesról szólt 20-órától, hajnal 3:20-ig. A színpad, a bárpult, a nézőtér egyaránt mojoval átitatott pillanatokat élt meg és erőforrást adott ahhoz, hogy jövőre is folytassuk a Jamboree-t.
A reggelig kitartó közönség vastapsa a legnagyobb elismerés egy zenész, egy szervező számára. A szakma véleményével majd később szembesülök, de az a helyzet, hogy teljesen nyugodt vagyok. Kellenek az építő jellegű kritikák, mert ezek gyakran rámutatnak egy-két fontos, hiányzó momentumra.
A jövő évi program már 90%-os készültségben van, folyik a szervezés!
Célom a rendezvény közhasznúságának fenntartása. A színvonal és a jó hangulat biztosítása, a közösség összetartása érdekében támogatókra van szüksége a fesztiválnak. Hogy a melletted álló barátodnak ne kelljen otthon maradnia, mert nincsen elég pénze jegyre.... Hogy a következő évben tovább srófoljuk a minőséget és az élvezetet: járulj hozzá te is a tradíció fenntartásához!
Oláh Andor
A MüPa-ban játszott a Sväng
2008-12-16
Sziasztok, nos múlt héten, azaz december 9-én ellátogattam a Sväng koncertre, és elég vegyes érzelmekkel jöttem el a koncert végén.A csapat immáron már másodszorra járt hazánkban, és nekem volt szerencsém az előző koncertjüket is látni, ami teljesen más helyszínen (a Margitszigeten), és más hangulatban zajlott. Megvallom, nekem sokkal jobban tetszett a 2005-ös koncertjük, az igazán oldott hangulatú volt. Persze lehet, hogy azt befolyásolta a verőfényes nyár, de nem arról, inkább a mostaniról írnék pár szót.
Milyen is volt?
- Négy furán öltözött, mondhatnám azt is, majdnem bohócnak kinéző középkorú ember jelent meg a színpadon. Vicces, mosolyt keltő bevonulásuk, igazán profi produkciót sugallt. Az első szám egy balkáni érzetű (szerb tánc fantázia) volt, és a kezdeti profizmus, hirtelen csökkent a szememben. Nem a számmal volt baj, hanem a hangképpel. Nyilván nem csak ők tehetnek a dobozhangzásról, de nagy részben nekik kellett volna beállítani, hiszen a pickupos szájharmonikák ritkaságszámba mennek hazánkban. Mivel négy fúvós volt, ezért talán alkalmazhattak volna panorámázást, stb.. Mivel nem figyeltek eléggé a szellős keverésre, és a dobozhangzás miatt eltűntek a harmonikákra jellemző felhangok, csak középen szólt minden, az egész egy masszává vált. Persze az ember füle idővel megszokja a hangképet, és közbeszól az „ízlések és pofonok” is.
- A következő szám előtt, egy kicsit botladozó angollal némi konferálás következett, majd megint egy népi ihletésű darab szólalt meg. Gondoltam, egyszer csak értelmet kap a zenekari öltözet, a feltűnő hajak és cipők. Nos, nem. Az-az igazság, hogy nem értem, a zene nem volt szinkronba az arculattal. Miért volt szükség erre a cirkuszias megjelenésre, ha nem voltak poénok? A koncert zenei színvonalát sem tudták mindig tartani. Voltak számok, amiket nem kellett volna előadni. Volt egy nagyon hosszú és szerintem rossz country-blues, és volt csak diatonikus harmonikára szétírt, finn népzenei kesergő, meg torzítós cigány nyavalygó, ami szintén eléggé megfektetett engem. Sajnos a nagy kísérletező kedvükben nem számoltak, hogy a szájharmonikák többsége oktávhamis. Így, akármilyen pontosan is játsszák a hajlításokat, azok pontossága, mind a hangszertől, mind a hangszerestől függenek.
- Ám, tudok ellenpontot is mondani. Kimagaslónak tartottam, egy orosz dallamvilágra épülő tremolóharmonikás számot, amit duóban adtak elő, ill. egy moldvai zenét. Azért itt is volt egy amatőr húzás. Sajnos a konferáló nem tudta, hogy ez a szám eredetileg moldvai, román, székely, és ezt be is vallotta a közönségnek. Nos, ha én játszok egy dalt, mindegy, hogy milyen zenéről beszélünk, akkor csak utána nézek a dolgoknak! Nem?
- Nem is elemzem tovább a koncertet, mert nem gondolom, hogy rossz koncert volt, inkább csak a színpadi múlt beszél belőlem.
- Ami viszont sajnálatos, hogy két-három szájharmonikás kollegán kívül, egy herflizős társamat sem láttam a koncerten. Értem én, ez nem volt blues, de sokat lehetett tanulni belőle, mind a hibákból, mind a pozitív dolgokból.
- Szomorú vagyok, mert mi (magyar harmonikások) nem tudnánk ma kiállítani egy ilyen produkciót. Kevesen vagyunk, akik próbálkoznak basszus, akkord, stb. harmonikán slágert, népzenét, klasszikus zenét játszani, pláne zenekarosan. Szomorú vagyok, mert ha már így alakult a jövő, akkor miért nem ismerjük és vagyunk büszkék azokra a 40-es, 50-es, 60-as években működő magyar szájharmonika zenekarokra (Szoboszlai négyes, ABC trió, Budapest Harmonika Kvintett, Dominó harmonika zenekar stb.) akik, az akkori felvételeikkel még ma is felvehetnék a versenyt pl. a Sväng zenekarral.
Az est során fellépő zenészek: Eero Grundström – diatonikus és kromatikus harmonika, dr. Jouko Kyhälä – akkordharmonika, diatonikus és kromatikus harmonika, Pasi Leino – basszusharmonika, Eero Turkka – diatonikus és kromatikus harmonika
Ászt.
Boogie woogie varázs Győrben
2008-12-14
Mikulás napján Győrben, a Richter Teremben tartották az Első magyarországi boogie woogie és blues estet, mely egyben Dániel Balázs Burning Fingers című lemezének bemutatója is volt. Mivel városunkban meglehetősen ritkán adódik hasonló stílusú rendezvény, kellő várakozással készülődtem a koncertre.A pénztárhoz érkezve komoly meglepetés ért, közölték velem, valamennyi jegy elővételben elkelt. És ez a pótszékekre is vonatkozott! Húúú, még eggyel több indok - gondoltam -, hogy valahogy megtekintsem a koncertet. Hál' Istennek a rendezők a koncert kezdetekor a jeggyel rendelkező, de a kezdésre meg nem érkezettek üresen maradt helyeire beengedték a velem együtt várakozókat.
Fél nyolc után néhány perccel kisétált a színpadra az est házigazdája, a 18 éves győri Dániel Balázs, aki néhány mondatban köszöntötte a nézőtéren megjelenteket, valamint a Revita Televízió nézőit. Igen-igen, az est kép- és hanganyaga rögzítésre került, melyet a városi TV-ben fognak bemutatni.
És ami ezután következett, arról csak felsőfokon lehet beszélni. Annak ellenére, hogy Balázs három éve került kapcsolatba először a zongorával, és nem sokkal ezután e magával ragadó virtuóz stílussal, profi előadással lepte meg közönségét. Az elhangzó szerzeményeket néhány mondatban bemutatta, volt köztük olyan, melyet a „nagyérdemű” először hallhatott.
Az est szórólapja meglepetés vendég fellépőket ígért. Alig fél óra játék után a fiatal művész a szájharmonikás Ferenczi Györgyöt szólította a színpadra, és néhány dalt közösen előadtak. A két zenész a Mosonmagyaróváron megtartott blues workshop alkalmával ismerkedett meg egymással. Gyuri játéka sajnos nem mindig volt hallható, de ez volt az est egyetlen negatív momentuma. A közönség már ekkor többször vastapssal köszönte meg a hallottakat, pedig még fel sem lépett Christoph Steinbach. Az osztrák zongorista nemcsak nagyszerű zenész, hanem egy igazi showman, ezt Győrben is bizonyította. Szólóban és Dániel Balázzsal előadott dalok során fenomenális hangulat kerekedett, melyet fokoztak a győri Jazzmin Boogie és a budapesti Bohém Boogie táncosai.
Christoph Steinbach is szolgált meglepetés vendéggel - melyről még a házigazda sem tudott -, hisz a közönség soraiban helyet foglalt bécsi barátja, a világszerte ismert zongorista Michael Pewny. Őt honfitársa, Christoph hívta el a koncertre, és ha már itt volt, zenélt is. Két, majd egy zongorán játszott közösen e három zseniális zongorista. A közönség állva ünnepelte a produkciót.
Dániel Balázs az est során nem okozott csalódást, végig méltó partnere tudott lenni a nemzetközileg is elismert zongoristáknak. Ha töretlenül így fejlődik tovább, egyszer méltán tekinthetünk rá úgy – álma beteljesüléseként -, mint Magyarország boogie woogie nagykövetére.
Pampalini
Beszámolók a Blues Patika Jamboree-ról
2008-12-11
2008. november 28-án a fővárosi Gödör Klubban rendezték meg a XI. Blues Patika Jamboree-t. Alábbiakban Bakács Tibor kritikus és Nemes Nagy Péter szakíró beszámolói olvashatóak. Jövő héten a főszervező, Oláh Andor értékeli a fesztivált, egyben megtudhatjuk milyen új ismeretterjesztő sorozatot indított a fiatalok részére.
Gödörben, de magasan, blues
Ötven felé nyargaló jampecek türelmetlenül dohányoznak, várják ivadékaikat. Tapasztalt apukák vagyunk, ami annyit jelent, hogy felelősséget érzünk gyermekeinkkel kapcsolatban, s ellentmondást nem tűrő hangon közöljük velük: sör, bor, pálinka sorrend nem megcserélhető.
Oláh Andor már vár minket a patika ajtajában, hogy vény nélkül is adjon gyógyírt nehéz szívünkre. Blues kence, ő keverte össze barátaival, vagyis újra itt vannak a Carroll-ok, anya és lánya, vagy fordítva, nehéz eldönteni, melyik húzza a másikat. Generációs okok miatt én az anya előtt tisztelgek, az az érzésem, hogy fél étvággyal is megenne reggelire.
A Gödörben ismerős patkány-underground arcok, akik már beletörődtek abba, hogy minden, ami tetszik nekik, annak köze van a fájdalomhoz, munkához, istenhez, vagyis a blueshoz. A hangulat, talán az építészeti megoldásnak megfelelően, sűrű tócsákban gyülekezik a színpad előtt. Sok jó nő van köztük, sajnos, mind pasival. A dobogó közepén, széken ülve, gitárral az ölében a fekete torok, körülötte fehér csávók, de mind huncut, látni a szemükön. Frankie Látó még deklit is tesz a fejére, így a hegedű mögül csak a szeme villog. Andor most is elegáns, fekete cilinder, vörös ing, vigyorog, mint egy a lelkünket begyűjtő pokolbéli manó.
A szokásos stratégiával dolgoznak, vagyis addig préselik a szólókat, tutikat, míg az első sorból kigyűrűzve vizesek nem lesznek a bugyik, tangák, gatyák. Ma nem a sónehéz, vérkönnyes dalokat, hanem bulit nyomatnak, ami jót tesz a lábmunkámnak, s még a hordó hasamat is elfelejtem, oly lelkesen hajózom, belül nedvesen, kívül szárazon, a Mississippi mentén.
Megérkezik Soma Mamagésa, azonnal beterít mindenkit, kedvességével, szóval és mellel, majd rohan meghallgatni a „csajokat”. Eddigre már teljes a demokratikus érzés a zenében, emberek vagyunk, néha jó, néha rossz, hál' istennek, meghalunk, ami után úgy is buli lesz.
Eltűnik a lányom a tömegben, ideges leszek, félő, hogy jól érzi magát, amitől védtelenebb.
Sajnos, nincs ráadás, feszes a program, már izzítanak is a holland fiúk, csupa pszichedelikus csávó, különösen a szaxis. Lendületes, rockos bluest kennek a beton aljzatra, a herflis combosan beleáll, nem oly trükkös, mint a mi Andorunk, de néha jól esik a nyers dinamika is, különösen éjfél felé.
Megvan a lányom, zúztam is, az este tökéletes volt, gazdasági világválság esetén egyedül csak ez használ, parancsolom magunkat haza, persze, a búcsúzás sem könnyű, s kalapos fickó énekel, ami karcos, durva, de bizsergető érzés.
Meg kell gyógyulnunk, ez tiszta előttem, úgy egyénileg, mint nemzetileg, a depresszió csak ideig-óráig segít. A Blues Patika fene tudja, hogyan, de minden évben van, s mindig az az érzésem, hogy évbúcsúztatónak mindig tökéletes. Függetlenül attól, hogy milyen a leltár. Talán ez a „függetlenül attól” az a szabadság, ami miatt jó lenne, ha védett állat lenne a blues muzsikus. Ahogy a Titanicnál, a világ pusztulásánál is zene fog szólni, azt hiszem, blues.
Bakács Tibor
Blues Patika Jamboree 2008-ban
Idén újabb helyen mutatkozott be a rendezvény. Tavaly még a West Balkán, előtte az Almássy téri Szabadidőközpont volt a helyszín – azóta már egyik sem üzemel akkori formájában. Remélhetőleg a Gödör Klubot nem éri utol az említettek sorsa.
A központi helyszín, no meg a rendezvény ingyenessége sokakat vonzott, köztük szép számmal olyanokat is, akik valóban anyagi okok miatt maradtak távol a korábbi koncertekről, rendezvényekről. (De azért hadd gonoszkodjak is: a büfé pultok előtt mindig várni kellett a sorra…) A Bőrgyári Capriccio nyitotta meg a blues őrültek éjszakájának hirdetett bulit. Becsülettel nyomták feldolgozásokból álló programjukat. Szerintem a hangerő kissé túlzott volt ezen az üvegablakokkal határolt helyszínen és ennek megfelelően eléggé torzan, visszhangosan is szóltak az előtéri kisszínpadon. Innentől kezdve a színpad átkerült a belsőbb térbe.
Előbb megtudhattuk kik is nyerték el a harmadszorra megítélt Blues Patika Életműdíjat. 2008 választottja a 77 éves „Blues Mama”, Jeanne Carroll és Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző és zeneiskola igazgató lett.
A díjátadás után a Mississippi Grave Diggers kísérte az előbb kitüntetett „Blues Mamát”, Jeanne Carroll-t és lányát Karen-t. A produkció rendben volt, főleg a ritmusszekció (Szuna Péter – basszusgitár, Oláh Gábor –dob) javulása volt feltűnő a nyáron látott-hallottakhoz képest. De dícséretet érdemel Frankie Látó hegedűs, Láposi Farkas gitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs és a zenekarvezető szájharmonikás Oláh Andor.
A közönség is jól vette a lapot, és persze úgy is viselkedett, amint egy fesztiválon szokás: jöttek-mentek, csevegtek az ismerősök meg ismeretlenek is, és persze nem panaszkodhattak a pultos lányok sem, hogy az unalom öli meg őket.
A holland Livin´ Blues Xperience az általam látott korábbiaknál is jobb formát mutatott. A frontember Nicko Christiansen szaxofonon, gitáron is játszott, énekelt, de egy dobszólónál beállt a dobos tamja mellé és négykezes szólót ütöttek. (Az eseményről éppen csak a dobok nagy szerelmese, a fotós A_lion maradt le…) Egymás után pörögtek a régi Livin´ Blues kedvelt darabjai és az újabb kor szerzeményei. Néhányan az annak idején lengyel licence lemezen hallható „Black Spider Woman”-t hiányolták, hiába magyaráztam, hogy azon a fekete nagylemezen nem Nicko volt az énekes, és nem is az ő szerzeménye a darab. (Amúgy a magyar nyelvű változata meghallgatható lesz december 20-án a Big Bike Motoros Klubban a zalaegerszegi Shabby Blues Band előadásában.) A G-Beer formáció éjfél után került színpadra és egy hatalmas jam session zárta a hajnalig tartó programot. Csatlakozott a gitáros Benkő Zsolt, visszajött Karen Carroll és az LBX tagjai. A jam jellegből adódóan főleg standard darabokból állt össze a produkció. Ekkor már a legőrültebbek voltak a legkitartóbbak.
A szervezőknek csak gratulálni tudok, hogy a főváros központi helyén egy igényes, és ami a gazdasági válsággal sújtott időben példátlan, ingyenes rendezvénnyel kedveskedtek a bluesrajongó közönségnek.
Nemes Nagy Péter
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Gödörben, de magasan, blues
Ötven felé nyargaló jampecek türelmetlenül dohányoznak, várják ivadékaikat. Tapasztalt apukák vagyunk, ami annyit jelent, hogy felelősséget érzünk gyermekeinkkel kapcsolatban, s ellentmondást nem tűrő hangon közöljük velük: sör, bor, pálinka sorrend nem megcserélhető.Oláh Andor már vár minket a patika ajtajában, hogy vény nélkül is adjon gyógyírt nehéz szívünkre. Blues kence, ő keverte össze barátaival, vagyis újra itt vannak a Carroll-ok, anya és lánya, vagy fordítva, nehéz eldönteni, melyik húzza a másikat. Generációs okok miatt én az anya előtt tisztelgek, az az érzésem, hogy fél étvággyal is megenne reggelire.
A Gödörben ismerős patkány-underground arcok, akik már beletörődtek abba, hogy minden, ami tetszik nekik, annak köze van a fájdalomhoz, munkához, istenhez, vagyis a blueshoz. A hangulat, talán az építészeti megoldásnak megfelelően, sűrű tócsákban gyülekezik a színpad előtt. Sok jó nő van köztük, sajnos, mind pasival. A dobogó közepén, széken ülve, gitárral az ölében a fekete torok, körülötte fehér csávók, de mind huncut, látni a szemükön. Frankie Látó még deklit is tesz a fejére, így a hegedű mögül csak a szeme villog. Andor most is elegáns, fekete cilinder, vörös ing, vigyorog, mint egy a lelkünket begyűjtő pokolbéli manó.
A szokásos stratégiával dolgoznak, vagyis addig préselik a szólókat, tutikat, míg az első sorból kigyűrűzve vizesek nem lesznek a bugyik, tangák, gatyák. Ma nem a sónehéz, vérkönnyes dalokat, hanem bulit nyomatnak, ami jót tesz a lábmunkámnak, s még a hordó hasamat is elfelejtem, oly lelkesen hajózom, belül nedvesen, kívül szárazon, a Mississippi mentén.
Megérkezik Soma Mamagésa, azonnal beterít mindenkit, kedvességével, szóval és mellel, majd rohan meghallgatni a „csajokat”. Eddigre már teljes a demokratikus érzés a zenében, emberek vagyunk, néha jó, néha rossz, hál' istennek, meghalunk, ami után úgy is buli lesz.
Eltűnik a lányom a tömegben, ideges leszek, félő, hogy jól érzi magát, amitől védtelenebb.
Sajnos, nincs ráadás, feszes a program, már izzítanak is a holland fiúk, csupa pszichedelikus csávó, különösen a szaxis. Lendületes, rockos bluest kennek a beton aljzatra, a herflis combosan beleáll, nem oly trükkös, mint a mi Andorunk, de néha jól esik a nyers dinamika is, különösen éjfél felé.
Megvan a lányom, zúztam is, az este tökéletes volt, gazdasági világválság esetén egyedül csak ez használ, parancsolom magunkat haza, persze, a búcsúzás sem könnyű, s kalapos fickó énekel, ami karcos, durva, de bizsergető érzés.
Meg kell gyógyulnunk, ez tiszta előttem, úgy egyénileg, mint nemzetileg, a depresszió csak ideig-óráig segít. A Blues Patika fene tudja, hogyan, de minden évben van, s mindig az az érzésem, hogy évbúcsúztatónak mindig tökéletes. Függetlenül attól, hogy milyen a leltár. Talán ez a „függetlenül attól” az a szabadság, ami miatt jó lenne, ha védett állat lenne a blues muzsikus. Ahogy a Titanicnál, a világ pusztulásánál is zene fog szólni, azt hiszem, blues.
Bakács Tibor
Blues Patika Jamboree 2008-ban
Idén újabb helyen mutatkozott be a rendezvény. Tavaly még a West Balkán, előtte az Almássy téri Szabadidőközpont volt a helyszín – azóta már egyik sem üzemel akkori formájában. Remélhetőleg a Gödör Klubot nem éri utol az említettek sorsa.A központi helyszín, no meg a rendezvény ingyenessége sokakat vonzott, köztük szép számmal olyanokat is, akik valóban anyagi okok miatt maradtak távol a korábbi koncertekről, rendezvényekről. (De azért hadd gonoszkodjak is: a büfé pultok előtt mindig várni kellett a sorra…) A Bőrgyári Capriccio nyitotta meg a blues őrültek éjszakájának hirdetett bulit. Becsülettel nyomták feldolgozásokból álló programjukat. Szerintem a hangerő kissé túlzott volt ezen az üvegablakokkal határolt helyszínen és ennek megfelelően eléggé torzan, visszhangosan is szóltak az előtéri kisszínpadon. Innentől kezdve a színpad átkerült a belsőbb térbe.
Előbb megtudhattuk kik is nyerték el a harmadszorra megítélt Blues Patika Életműdíjat. 2008 választottja a 77 éves „Blues Mama”, Jeanne Carroll és Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző és zeneiskola igazgató lett.
A díjátadás után a Mississippi Grave Diggers kísérte az előbb kitüntetett „Blues Mamát”, Jeanne Carroll-t és lányát Karen-t. A produkció rendben volt, főleg a ritmusszekció (Szuna Péter – basszusgitár, Oláh Gábor –dob) javulása volt feltűnő a nyáron látott-hallottakhoz képest. De dícséretet érdemel Frankie Látó hegedűs, Láposi Farkas gitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs és a zenekarvezető szájharmonikás Oláh Andor.
A közönség is jól vette a lapot, és persze úgy is viselkedett, amint egy fesztiválon szokás: jöttek-mentek, csevegtek az ismerősök meg ismeretlenek is, és persze nem panaszkodhattak a pultos lányok sem, hogy az unalom öli meg őket.
A holland Livin´ Blues Xperience az általam látott korábbiaknál is jobb formát mutatott. A frontember Nicko Christiansen szaxofonon, gitáron is játszott, énekelt, de egy dobszólónál beállt a dobos tamja mellé és négykezes szólót ütöttek. (Az eseményről éppen csak a dobok nagy szerelmese, a fotós A_lion maradt le…) Egymás után pörögtek a régi Livin´ Blues kedvelt darabjai és az újabb kor szerzeményei. Néhányan az annak idején lengyel licence lemezen hallható „Black Spider Woman”-t hiányolták, hiába magyaráztam, hogy azon a fekete nagylemezen nem Nicko volt az énekes, és nem is az ő szerzeménye a darab. (Amúgy a magyar nyelvű változata meghallgatható lesz december 20-án a Big Bike Motoros Klubban a zalaegerszegi Shabby Blues Band előadásában.) A G-Beer formáció éjfél után került színpadra és egy hatalmas jam session zárta a hajnalig tartó programot. Csatlakozott a gitáros Benkő Zsolt, visszajött Karen Carroll és az LBX tagjai. A jam jellegből adódóan főleg standard darabokból állt össze a produkció. Ekkor már a legőrültebbek voltak a legkitartóbbak.
A szervezőknek csak gratulálni tudok, hogy a főváros központi helyén egy igényes, és ami a gazdasági válsággal sújtott időben példátlan, ingyenes rendezvénnyel kedveskedtek a bluesrajongó közönségnek.
Nemes Nagy Péter
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Slawek Wierzcholski & Nocna Zmiana Bluesa: Live In Concert
2008-11-28
Blues Lengyelországban? Sokaknak e kérdés hallatán Tadeusz Nalepá-nak, a lengyel blues atyjának neve ugrik be, akinek jelentősége a térségben John Mayall-nak a brit, és az európai blues-ban betöltött szerepéhez hasonlítható. Azonban nem feledkezhetünk meg a 2007-ben elhunyt gitáros, énekes, szájharmonikás, zeneszerző és szövegíró mellet Slawek Wierzcholski-ról és Magda Piskorczyk-ról sem. Idén, ők hárman kerültek beválasztásra az első Polish Blues Stars Alley-be. Slawek és Magda a kézlenyomatukat is elhelyezték Slawa város sétányán.A szájharmonikás, énekes, dalszerző Slawek Wierzcholski, Lengyelország legnépszerűbb blues zenésze 1958-ban született. Elég későn, 21 évesen kezdett el blues-t játszani. A fiatalembert lenyűgözte az amerikai kultúra, az amerikai zene, a blues és a jazz, melyek számára a szabadságot jelképezték a Vasfüggöny mögött. Az első blues felvételt 1970-ben a Majka Jurkowska által vezetett Polish Radio 3-ban hallotta. Sonny Terry és Brownie McGhee zenéje letaglózta, mintha a mennyországból szólt volna. 1980-ban megnősült, egy évre Amerikába költözött, ahol megtanult harmonikázni. Hazatérve első zenekara a Mixer Blues volt, majd 1982-ben megalapította a máig is működő Nocna Zmiana Bluesa-t (Éjszakai Blues Műszak). Az első perctől kezdve Slawek Wierzcholski határozta meg a zenekar művészi irányát, a korai lemezeken a blues klasszikusainak felvételeit interpretálták, majd saját szerzeményű zenét és szöveget adtak elő. Megalakulásuk óta több mint húsz lemezük jelent meg, és Slawek játékát több mint harminc, egyéb CD-n is hallhatjuk. Közös felvételeket készített Charlie Musselwhite-al, Louisiana Red-del és Nick Katzman-nel. Játszott az 1997-es The World Harmonica Festival-on Trossingenben, és 2002-ben hazája legjobb szájharmonikásának választották. Mindemellett Ő a Lengyelországban kiadott első blues harmonika könyv megalkotója, valamint színházi darabok és filmek zenéinek szerzője.
A Live In Concert című DVD a cseh Sumperk városában, a 2006-os Blues Alive fesztiválon került rögzítésre. A felvételek döntő része saját szerzemény, részben lengyel nyelven előadva, mely cseppet sem rontja a műélvezetet. De hallhatjuk Muddy Waters, Albert King, Elmore James és Amos Milburn egy-egy szerzeményét is. A Nocna Zmiana Bluesa zenekar összeszokott baráti társaság, egyben hangszereik mesterei. A virtuóz szájharmonikás, a hangszeres szólisták az óramű-pontosságú ritmusszekció mellett megidézik a Mississippi deltájának hangulatát, a blues mélységét párosítva a rock energiájával.
Slawek Wierzcholski és a Nocna Zmiana Bluesa zenéje már az első hallgatást követően is megmutatja értékeit. Bevallom, „benyaltam, mint medve a mézet”!
Pampalini
Csiszolatlan gyémánt
2008-11-23
Tátrai Trend és Tátrai – Szűcs Latin-koncert a Művészetek PalotájábanNagy érdeklődéssel indultam neki kicsi feleségemmel a MÜPÁnak szombat esti havazás közepette Tátrai Tibor gitárzseni új formációja, a Tátrai Trend bemutatkozó koncertjére. Tulajdonképpen meglepetésként ért a dolog, mert az igencsak drága jegyárak miatt biztos voltam, hogy erre a koncertre most nem jutok el. Sajnos többen is így találhatták, mert alig félház várta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Tibuszékat.
Totyával (Szűcs Antal Gábor) indítottak a srácok, Czibere József és Horváth Kornél ütőhangszerek, Glaser Péter (bőgő) és Pintér Tibor (gitár) felállásban. A midis, szempleres, félplaybackes duó felállás miatt nem vagyok nagy Latin fan, de a kettős így élő kísérettel egészen jól megszólalt… de csak egészen, mert nekem hiányzott valami. Az volt az érzésem, hogy nincs egyben a dolog. Ugyan Tátrai és Szűcs majd’ minden héten játszik valamelyik klubban, ennek ellenére itt és most nekem nem állt össze. Éppen ezért nagyon örvendtem annak, amikor Tibusz a koncert első harmada vége táján lecserélte nejlonhúros gitárját a piros elektromosra (amely hangszerrel több mint 10 éve elválaszthatatlan barátságban van). Egy boogie-s nótával indítottak, amely igencsak jól megszólalt és kihallható volt – az eddig számomra ismeretlen – Pintér Tibor jazzmuzsikus nagyszerű, finom és nagyon intelligens gitárjátéka. Aztán jött néhány lassúbb, líraibb blues, ahol Tátrai gyönyörű futamokat játszott. Majd egy dal, amelynek intrója és latinos-szambás ritmusa ismerős lehetett a Tátrai-faneknek, két korábbi lemezén is hallhattuk más-más címmel (Tátrai – Orszáczky Deserted Downtown és a Boom Boom Intergalagtic Megahello CD-jén).
A negyedik vagy ötödik nóta tájékán egy kisebb hangtechnikai malőr miatt Tibusz szájgitár-effektje kissé betorzított, amit ő játék közben (!) ki- és bemutatással a közönség felé is jelzett, majd a szám végeztével tovább folytatta a dühöngést, ennek eredményeként felrúgta az egyik mikrofont… No comment, itt voltam úgy, hogy felállok és hazamegyek. Ugyanis egy profi zenész, aki 40 éve a pályán van, nem viselkedhet így (de egy amatőr sem). Neki az a feladata, ha esik, ha fúj, hogy a közönséget maximálisan kiszolgálja. Könyörgöm ez nem házi próba, ahová véletlenül betekintést nyerhetünk, és talán ez a találó kifejezés, hogy „házi próba”. Mind a Latin rész, mind a Trend alatt az volt az érzésem, mintha egy próbán ülnék. Csiszolódnia, érnie kellene még az egésznek és nagyon elgondolkodni azon, hogy egy énekest (vagy énekesnőt) bevegyenek. Több nótában is oda tudtam képzelni Tina Harrod gyönyörű, mézédes fekete hangját. A koncert vége felé jött a jól ismert lassú dal, a Bye Bye Blues, amelyről átdolgozott-csúsztatott ritmusképlete miatt a laikus is hallhatta, hogy bármelyik pillanatban széteshet, szerencsénkre végül nem így lett. Taps. Majd visszajött Totya és egy ismert country-standarddel nagyon odatette magát. És ekkor pillantottam órámra, hogy alig több mint másfél órája játszanak és máris abbahagyják, és bizony a koncert időtartam alig érte el a két órát. Az átlag 6000 Ft-os jegyárak mellett, kulturált körülmények között az ember elvárhatná, hogy ne egy szűk 15 számos repertoárral szúrják ki a szemét. Örvendetes, hogy megtaláltam a Tátrai Trend erre az alkalomra kihozott: Primőr! című első albumát, amely a szigetszentmiklósi koncert felvételét tartalmazza. Nagyon találó a lemezborító, amelyen egy félbevágott paradicsom látható. Többek között azért is kerülhetett rá, mert Tibusz nemrég így nyilatkozott új zenekara kapcsán: „Csak azt mondhatom, amit a többi bandám indulásakor is: ússzuk meg az első három bulit paradicsom nélkül...” Ugyan a CD házi kiadás és egy kicsit halk, de utólag nem bántam meg, hogy megvettem.
andystone
B.B. & The Blues Shacks: Unique Taste
2008-11-08
Bizony-bizony, hogy telik az idő: nem is olyan rég még a B.B. & The Blues Shacks Live At Vier Linden CD-jét recenzáltam, most pedig a zenekar legutolsó, idén megjelent albumával foglalkozom.A banda 1989-ben Hildesheim-ben alakult, gerincét Andreas és Michael Arlt alkotja. A gitáros Andreas választékosan, ízlésesen, hitelesen játssza a blues témákat, testvére Michael remek soul- és blues énekes, kvalitásban a svéd Sven Zetterberg-hez, vagy a svájci Philipp Fankhauser-hez hasonlítható. Zenéjük a ’40-es, ’50-es évek blues- és R&B stílusán nyugszik, de tisztelettel adóznak T-Bone Walker-nek és Sonny Boy Williamson-nak is. Az évek során több mint 2000 koncertet adtak, és olyan nagyvárosokban is felléptek, mint Chicago, Los Angeles és Moszkva.
Unique Taste címmel jelent meg a németországi csapat tizedik albuma. A CD-n 17 szerzemény található, több mint 50 perc játékidővel.
A lemezcím mintegy „iránytűként” szolgál, erről meggyőződhetünk mindjárt a nyitó Keep My Promises című szerzeményben. Az I Understand egy lassan gördülő blues, Robert Cray stílusában. A Fool When You’re Cool egy klassz R&B szerzemény, míg a Not The One For Me-ben felpörög az iram, Dennis Koekstadt boogie woogie játékának köszönhetően.
A Little Pins Andreas Arlt lassú gitárjátékával indít, majd a szám Chicago blues nótává alakul.
Az Anything But You ismét egy R&B nóta, melyben jót teker a Hammond B3 orgonán vendégzenészként közreműködő Raphael Wressnig. A Like A Woman That Just Bought Shoes energikus, örömzenélős szám, melyben szóló szerephez jut a zongora és a Hammond B3 orgona is. A Tears About To Fall egy rock ’n’ roll ballada, a CD-t a When The Night Comes Down zárja, ami egy swing-es szerzemény.
A lemezen számtalan megnyerő hangszerelési ötlet, egyéni hangszeres teljesítmény, fülbemászó melódia hallható. Remek album, igazi utánozhatatlan íz!
Crosscut Records, 2008
Turista
Szól még a Johnny Guitar..... de szól ám!
2008-10-29
Szeretem.Újra és újra bizonyított a tétel számomra, miszerint az élő zene, a zene maga.
Ül előttem egy öregember, hosszú (amúgy is) fehér haja a vállára omlik, szeme általában csukva van, vagy csak résnyire nyitva. Alig néz fel. Testén 64 évének teljes történetét hurcolja. Görnyedt háta zárójelbe fogja a híres gitárt. Ki hinné, hogy ezt az embert kölyökkorában esetleg White Tornado-nak hívták?
Ahogy kibotorkált a színpadra, annyi mindent gondol az ember. Talán szánalom (hogy eljárt az idő), düh (mit tettek ezzel az emberrel?), végtelen tisztelet (negyven évig a színpadon), félelem (Jézus, mi lesz ebből?). Bevillannak képek a saját - szintén nem rövid - sztorimból. Megüt - mint oly' sokszor már. Mindez három másodperc összesen.
Aztán elhangzik a "a one, a two, a three, a four", megreccsen az Erlewine Laser, lesújt a dobverő és elszállt minden más, csak a pokoli erő vág agyon. Hihetetlen kontraszt, a szememben a visszavertek és dobhártyámat felpróbáló hang. Ugyanabban a pillanatban el is tűnik az ellentmondás, minden a helyére kerül.
A színpadon Johnny Winter, kezében gitárjával és teljesen függetlenül a látottaktól egyértelmű, hogy a világ egyik legnagyobb muzsikusa ül előttem.
Iszonyú erővel szól az autentikus rákkenróóól. Nem hangos, nem agresszív. Egyszerűen nagyon erős, ellentmondást nem tűrő, elsöprő, vitathatatlan. Olyan, mint amikor 202 cm magas apám öt éves koromban megszorította a kezemet, hogy megvédjen valamitől.
Nos, ez a hang is megvéd.
Amit látunk, és amit hallunk tökéletes ellentmondásban áll egymással, azonban ez csak agyunk hülye, racionális és egyben teljesen alkalmatlan működéséből adódó (neuron)zaj.
Amúgy persze minden a helyén van. Autentikus texas blues szól, egy kiváló bandával.
Ahogy odaállok fényképezni a "fiatalember" elé, homlokon vág a backline erősítőből áradó földöntúli erő. Ezt nem lehet a hangfalakból hallani, ezt két méterről kell érezni. Nemcsak erős hang ez, hanem sok minden más is. A Music Man erősítőből kiömlik az Ő 40 évének története, az austini Six Street hangulata, a rockzene múltja, jelene és jövője, annak teljes szépségében, a jelen pillanat varázsa és még ki tudja, mi minden. Megfoghatatlan, lehengerlő érzés, olyan, amelyet minden nap akar az ember, újra és újra.
Páncélomat rám adták, amely megvéd a világ gyarlóságaitól, amely csak a valódi dolgokat engedi át, az igaztalan, hamis, műanyag dolgok hangtalan puffanással hullanak le rólam. Két méterről süt a pasi aurája. Innentől jó nekem.
Kb. ez történt a Johnny Winter koncert első tizenöt másodpercében, 2008.10.27-én, Budapesten, a Petőfi Csarnokban, a Mafioso Concerts jóvoltából.Itt abba is lehetne hagyni az írást, mert a többi (ami jön) már nem mond el túl sokat az elkövetkezőkről.
Johnny Winterről korábban írtam itt, de itt is olvasható egy kiváló cikk.
Ahogy elnézem ezt az embert, persze csukott szemmel, pont az ellenkezőjét érzékelem a látottaknak. A görnyedt hát helyébe a karikába hajlott lendület hallható.
Micsoda dolog lett volna ezt az alakot látni mondjuk 1969-70-ben! Nem tehettem és ez örökre hiányozni fog már.
De most itt van és sorban tolja a blues-okat és a rákkenróóóólt. Sodró, erős, beleáll a bugi az ember lábába.
A közönség ül, amit nem is igazán értek. Ha valaki odamenne a színpadhoz bugizni, az ork-ok azonnal leültetik. Ezt tényleg nem értem. Biztosan van ennek is valamilyen sztorija, csak hát nehéz ezt nekem megmagyarázni.
A banda jól nyomja, bizony.
Dobon Tony Beard, a basszer Scott Spray, a másodgitáros szerepét egy-két dal erejéig Paul Nelson tölti be. Jó kis banda.
Sajnos rövid koncert ez. Felcsendül (vazze, itt nem cseng semmi…) a Johnny Guitar, az It’s All Over Now és már vége is. Ez baj.
Nagy-nagy respect ennek az embernek.
Így gondolja ezt az a két tizenéves is, aki kifelé menet a Pecsa melletti trafóház oldaláról menti meg e koncert plakátját. Jó ezt látni. Így tettem anno én is. …és így fog tenni az unokám is.
Nincs is kedvem máshoz már, mint hazamenni és megírni ezt a cikket. Közben megnézek száz videót, meghallgatok számokat és sosem felejtem el a mai estét.
Köszönöm.
Bessenyei László
A szerző a Rákkenróóóól, EOX The Selector blogja oldal szerkesztője. „Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.”
Tom White és Barátai: Trnava 2008
2008-10-25
Tom White és csapata az utolsó, két éve megjelent Get It Right! című lemezük óta stílusváltáson esett át. Műsoruk teljesen átalakult, jelenleg a fiúk rockabilly-t játszanak. Nem mellékesen a banda neve Tom White Harp User-ről Tom White és Barátaira változott.A zenekart az énekes-szájharmónikás Fehér Tamás 2000-ben alapította. Kezdetben műsorukat country blues, chicago blues és west coast szerzemények feldolgozásai alkották. Első hanganyaguk 2004-ben Big Tits címmel jelent meg, a dalok Szolnokon, néhány óra alatt kerültek rögzítésre. Második lemezük, a Get It Right! megjelenését már komolyabb előmunkálatok előzték meg. Az eredmény egy húzós, tempós számokat tartalmazó korong.
Közben koncert programjukban megjelentek a rockabilly nóták, a tavalyi évben rögzített Tom White And His Rockabilly Friends című demójukat már teljes egészében a „lázadó” zenének szentelték.
Koncertjeiken showszerűen mutatják be az egyik legsikeresebb neo rockabilly banda, a Stray Cats munkásságát, kiegészítve Brian Setzer, Gene Vincent, Carl Perkins és Jerry Lee Lewis nótákkal. Állandó vendégeik a kisebb kluboknak, nagyobb fesztiváloknak, majd valamennyi motoros találkozónak, felléptek a ceglédi Laska Fesztiválon, a Hungaroringen, a Szigeten, a kapolcsi Művészetek Völgye Fesztiválon és a Blues Patika Jamboree-n is. Külföldre, Ausztriába és Szlovákiába is eljutottak, a tavalyi évben a világhírű Trnava-i Dobro Fest-re egyedüli magyar fellépőként kaptak meghívást.
Új anyaguk, a Trnava 2008 című DVD 2008. július 25-én a Trnava Fest-en adott koncertjüket tartalmazza. A DVD-n kilenc nóta található, melyet a helyi TV stáb rögzített. A kép hibátlan, több kamerával került felvételre. Sajnos a hangfelvétel nem sikerült ennyire jól, de ennek ellenére is átjön a zenekarban rejlő erő, dinamizmus és érzés.
Tom külsőségekben is magán hordja a rockabilly szubkultúra stílusjegyeit: pompadour frizura, színes ingek és övcsatok. Mindemellett technikás szájharmonikás és nagyszerű frontember. A gitáros Motyovszki „Motyó” László játéka izgalmas, a ritmusszekció tagjai, a nagybőgős Sárközi-Béni „Zsoccer” Zsolt és a dobos Kiss „Little Tom” Tamás tökéletesen ellátják feladatukat.
A DVD-n extraként megtalálható a Please Don’t Touch videóklipje, valamint fotóalbum is. A fiúk jövő év tavaszára saját szerzeményekből álló album megjelentetését tervezik.
Szerzői kiadás, 2008
Pampalini
Christian Dozzler: The Blues And A Half
2008-10-08
Ha korábban Christian Dozzler neve szóba került, akkor a hazai Palermo Boogie Gang neve is beugrott, hiszen mindketten hasonló módon közelítettek a blues-hoz, a repertoárjuk pedig az archaikus country blues-tól, a modern nagyvárosi blues-on át, a louisianai zydeco-ig terjedt.Azóta a Palermo feloszlott (az utóbbi időben újra együtt zenélnek), míg Christian 2000-ben az Egyesült Államokba költözött és „meghódította” a világot.
Az ausztriai zenész 1958. szeptember 22-én Bécsben született, zenész családban. 5 éves korától klasszikus zongoraleckéket vett, majd 13 éves korában - miután a rádióban boogie-woogie-t hallott - blues-ra és boogie-woogie-ra váltott. 1976-ban megalapította első bandáját, a Backyard Bluesband-et, majd 1981-től hivatásos zenész lett. Ekkor már gitározott és harmonikázott is.
„Két méter Blues” Úr (ezt a becenevet a magassága miatt kapta) 1984-től 1993-ig a Mojo Blues Band meghatározó személyisége volt. Ezekben az években számtalan stílust elsajátított, és sok amerikai blues előadóművésszel zenélt együtt, pl.: Champion Jack Dupree és Magic Slim.
1993 és 2000 között saját csapatával, a Blues Wave-vel dolgozott, stílusuk a Chicago-blues-tól, a boogie-woogie-ig, a rhythm & blues-tól a swamp blues-ig és a zydeco-ig terjedt. Az évek során azonban a zenéjükben egyre meghatározóbb lett a louisianai zene.
2000 májusában az Államokba költözött, majd két éven keresztül Larry Garner-rel, a louisianai blues zenésszel turnézott világszerte.
2003-ban megjelenik az All Alone And Blue CD-je, 2008-ban pedig (a) The Blues And Half korongja lát napvilágot, olyan zenészek közreműködésével, mint Anson Funderburgh, Mike Morgan, Jim Suhler és Hash Brown.
Az Excuse Me Guys című slide gitáros szerzeménnyel indít a korong, amiben Dozzler harmonikázik. De a „Két méter Blues” Úr a lemezen még énekel, zongorázik és Hammond B3-on is játszik.
A Just A Stranger New Orleans-i hatásokat mutat, a Closest Friend egy lassúbb blues Christian Dozzler barrelhouse zongora-, valamint Jim Suhler gitárjátékával.
A Keep On Playing The Blues-ban Hammond B3 (is) szerepel, csakúgy, mint a Three Shades Of Blue-ban.
A You’re My Medicine-ben Otis Spann idéződik meg, míg a C’Mon Joe-t Louis Jordan szelleme lengi körbe.
Már-már kezdeném hiányolni az elmaradhatatlan zydeco nótát, de a korong második felében megjön ez is (If I Could Dance). Az albumot a szívfacsaró Golden Sunday zárja.
Az évek során Christian Dozzler számos díjat kapott, Ausztriában a "Blues Artist Of The Year" és a "Best Blues CD Of The Year" címeket nyerte el, Franciaországban pedig a "Best European Blues Artist" és a "Best European Blues Singer" címekre jelölték.
Ma már leginkább szólistaként lép fel az Atlanti-óceán mindkét partján, és legjobban Hans W. Ewert (német zenei újságíró) szavai jellemzik: „Ez az a blues, amely nem csak mély érzelmeket, hanem hitelességet is tükröz.”
BluesWave-Records, 2008
Turista
Egy előadó két lemeze
2008-09-19
„Sir” Oliver Mally meglehetősen termékeny zenész, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy sokszor egy éven belül több lemezt is kiad. Így történt ez idén is, hisz először a jazz zongorista Martin Gasselsberger-rel közös lemeze, a So What? If… jelent meg, majd ezt szeptemberben szólólemeze, a Candystrore követte.
Oliver Mally 1966-ban az ausztriai Wagna városában született, első gitárját 15 évesen kapta. Autodidakta módon, különböző gitározási stílusokat elsajátítva, a hosszú évek kemény munkájának köszönhetően sikerült kialakítania saját egyedi stílusát. Elektromos zenekarát, a „Sir” Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben alapította. A ’90-es évek vége óta akusztikusan is játszik. Évi 150-180 koncertet ad Európa szerte, együtt dolgozott számos nagysággal (Big „Lucky“ Carter, Louisiana Red, Sugar Blue, Larry Garner, Steve James, Doug McLeod, John Mooney). A Concerto Magazin „Best Blues Roots Act” címét eddig öt alkalommal nyerte el.
A So What? If… című lemezen két különböző zenei világból érkezett muzsikust hallunk, de sikerült bebizonyítaniuk, milyen hihetetlen módon tudnak együttműködni. Az albumon Steve Earl szerzeménye kivételével (My Old Friend The Blues) saját felvételek találhatóak, melyekre hatással volt Muddy Waters, John Lee Hooker és Lightnin´ Hopkins munkássága.
A lemezen a hangsúly a zenészek egyéni stílusára, dalaik eredetiségére, érzéseikre, tiszta érzelmeikre esett, a hangzást két vendégzenész, Klaus Paier (tangóharmonika) és Petra Linecker (vokál) színesíti. A CD-ről a Her Picture (Just Won’t Fade) című számot a belga Rootstime Magazin a „Song Of The Year” címre jelölte.
A Candystore akár az előző lemez folytatásának is tekinthető, a számok többsége Oliver szerzeményei, kiegészítve két Townes Van Zandt nótával. A Green Light/Red Light a So What? If… című lemezen is megtalálható. A vendégzenészek kik is lehetnének mások, mint Martin, Klaus és Petra.
A nagyszerű dalszerzői vénával megáldott muzsikus lemezeit meghallgatva szinte önkéntelenül nyúlunk a lemezjátszó felé, a „lejátszás” gombot megnyomni, hogy a varázslat folytatódjon. És hogy Oliver Mally miért kapta a „Sir” jelzőt? Erre sajnos maga sem emlékszik.
So What? If…
ATS-Records, 2008
Candystrore
ATS-Records, 2008
Pampalini
Oliver Mally 1966-ban az ausztriai Wagna városában született, első gitárját 15 évesen kapta. Autodidakta módon, különböző gitározási stílusokat elsajátítva, a hosszú évek kemény munkájának köszönhetően sikerült kialakítania saját egyedi stílusát. Elektromos zenekarát, a „Sir” Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben alapította. A ’90-es évek vége óta akusztikusan is játszik. Évi 150-180 koncertet ad Európa szerte, együtt dolgozott számos nagysággal (Big „Lucky“ Carter, Louisiana Red, Sugar Blue, Larry Garner, Steve James, Doug McLeod, John Mooney). A Concerto Magazin „Best Blues Roots Act” címét eddig öt alkalommal nyerte el.
 |  |
A So What? If… című lemezen két különböző zenei világból érkezett muzsikust hallunk, de sikerült bebizonyítaniuk, milyen hihetetlen módon tudnak együttműködni. Az albumon Steve Earl szerzeménye kivételével (My Old Friend The Blues) saját felvételek találhatóak, melyekre hatással volt Muddy Waters, John Lee Hooker és Lightnin´ Hopkins munkássága.
A lemezen a hangsúly a zenészek egyéni stílusára, dalaik eredetiségére, érzéseikre, tiszta érzelmeikre esett, a hangzást két vendégzenész, Klaus Paier (tangóharmonika) és Petra Linecker (vokál) színesíti. A CD-ről a Her Picture (Just Won’t Fade) című számot a belga Rootstime Magazin a „Song Of The Year” címre jelölte.
A Candystore akár az előző lemez folytatásának is tekinthető, a számok többsége Oliver szerzeményei, kiegészítve két Townes Van Zandt nótával. A Green Light/Red Light a So What? If… című lemezen is megtalálható. A vendégzenészek kik is lehetnének mások, mint Martin, Klaus és Petra.
A nagyszerű dalszerzői vénával megáldott muzsikus lemezeit meghallgatva szinte önkéntelenül nyúlunk a lemezjátszó felé, a „lejátszás” gombot megnyomni, hogy a varázslat folytatódjon. És hogy Oliver Mally miért kapta a „Sir” jelzőt? Erre sajnos maga sem emlékszik.
So What? If…
ATS-Records, 2008
Candystrore
ATS-Records, 2008
Pampalini
Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 3. rész
2008-09-08
Blues Színpad 5. nap (2008. augusztus 17.)
A Blues Színpad besúgói a Sziget Fesztivál záró napját az alábbiakban jelentik a TO-nak (Tisztelt Olvasónak):
Az egykor kivételes és különleges, de éveken keresztül szünetelő S-Modell nyitotta a napot. A csapat érdekes metamorfózison ment át, ugyanis részben az ős Modell tagok, másrészt új arcok alkották. Az ős Modell, Pribill Gyuri (gitár, ének), Csibi Tamás basszusgitár és Gilián Gábor (dob), a később belépett Kőszegi Zsolt (ének), egyben emblematikus figura, továbbá a zseniális billentyűs Nagy Zsolt „Liszt”, valamint az egykori Szűzriadó gitáros, Jókai Árpád álltak a színpadra. A zenekar legnagyobb slágereit játszotta, természetesen ki nem hagyva a Stones őrült Pribil kedvenc számát, a Little Queenie-t, továbbá Árpinak is jutott egy darab, egy Keith Richard rock and roll. A csapat természetesen utalást tett a szexuális tévelygőkre, a Lóval ne... című darabbal, és a koncertet egy fergeteges Ébredj mama! zárta.
A folytatásban Ausztriából érkezett Chilli & The Barracudas nyomta a rockabilly-t ezerrel. Az elmúlt estéken megszokott felforrósodott hangulathoz képest a banda annyiban nyújtott újat, hogy az elragadó – alig másfél méteres - énekes hölgy, egy fehér akusztikus gitárral a nyakában nyomta a pörgős muzsikát. A közönség a padlón, azaz – jaj, miket is írunk - a kitaposott fű helyén rúgta a port. Chilli kíséretében Jouls gitáron, Stoffi dobon, Steve zongorán és Chris nagybőgőn játszott. A Sziget 2008 Blues Színpadán eddig megismert hazai rockabilly felhozatal után a szomszéd várból, az általában csak operett-művészetéről (sic!) ismert Bécsből érkezett a csapat, amely immár bizonyítottan tudja ezt az ízig-vérig amerikai műfajt.
Hubert Tubbs, a Tower of Power egykori énekese az elmúlt hónapban még a világhírű Little Feet zenekarral énekelt, de a Szigetre a magyar funky sztárcsapattal, a Soulblaster-rel érkezett. Együttműködésük több évre nyúlik vissza. Idén a Szigeten a funky, a blues mára önmagát kinövő hajtása az utolsó napra került, ami bizonyára sokaknak könnyed hangulatú, szórakoztató, ugyanakkor tartalmas (csak szaxofonosból négyet számoltunk a színpadon) bulizási lehetőséget biztosított. James Brown árnyékát – s e meglátásunkkal bizonyára nem vagyunk egyedül – nem könnyű átugrani. „Mi tulajdonképpen Tubbs mögött egy Tower of Power - „Cover” band vagyunk” - nyilatkozta a Soulblaster muzsikusa, szóvivője - de ez nem jelenti azt, hogy pusztán a ToP számait játsszák, a programban több Inkognitó és Stevie Wonder szerzemény is szerepelt.
A 2008-as program záró koncertje előtt külföldről érkezett barátom aszondja: Paul Lamb? - Mire jobb híján aszondom: Bárány Pál. S rögtön eszembe jutott, hogy 2008-ban a magyar kardvívók leszerepeltek az olimpián. De nem erről beszélünk, hanem a Sziget Fesztivál Blues Színpadáról. A szájharmonikázásban iskolát teremtő előadóval hihetetlenül jól összeszedett banda érkezett Angliából, feszes ritmussal, s ami különös sajátossága, hogy ugyan az Egyesült Királyság legjobb blues zenekarának titulálják mostanában, mégsem kifejezetten brit blues-t játszanak. Bár Paul leginkább azt mondja, illetve a színpadon mutatja, hogy ő saját szívéből fakadó zenét játszik, ezt mi kiegészítenénk annyi konkrétummal - nem megkérdőjelezve a muzsika hitelességét -, hogy a jól összeszedett blues számok leginkább a tradicionális nagyvárosi – Chicago nevével fémjelzett - időszakból származnak, előadásmódjukban pedig megjelenik a korábbi akusztikus folk-blues-tól a nyugati parti elektromos West Coast-ig a műfaj számos zamata, a műfaj hagyományos ízei közül. A zenekar főként Paul Lamb szerzeményeit játszotta, a Baby Please Don't Go-t viszont ugyanolyan tempósan játszották, mint a Them, vagy a Budgie nevű wales-i kőkemény rock (mai szóval metál) trió. A koncert tetőpontján egy gyors shuffle közepette a frontember a közönség sorait járta és szólózott, míg a többiek eltűntek a színpadi sötétben. Két számmal később Paul utasítására az őrjöngés közepette csendben a földön ülve találta magát mindenki egy gospel dal erejéig. Műfajilag a koncert a heti program megkoronázása, méltó befejezése a Sziget Fesztivál Blues nagyszínpad kínálatának.
A Kisszínpadon feltámadó rockabilly hajnalig táncban tartotta közönségét, a Full Of Mojo Session ugyanakkor tartogatott még meglepetéseket. A házigazda ausztriai Chilli & The Barracudas társaságában előbb Long Tall Sonny (ének, gitár), és a Wild Cows szájharmonikása K.C. Attee szaporította a feeling-et, majd néhány szám erejéig Paul Lamb és a Kingsnakes (UK) több zenésze is feltűnt a színpadon. Az éjszakai szórakozásnak Andor is része volt szájharmonikán. Az örömzenélés alkalmat adott a blues ízének utolsó kifacsarására, táncolásra, üdvrivalgásra a Sziget 2008 utolsó éjszakáján a Blues Színpadnál, és ritmusszekcióban a korábbi esték dobosai Fácán, valamit Little Tommy is megfordultak.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
A Blues Színpad besúgói a Sziget Fesztivál záró napját az alábbiakban jelentik a TO-nak (Tisztelt Olvasónak):
Az egykor kivételes és különleges, de éveken keresztül szünetelő S-Modell nyitotta a napot. A csapat érdekes metamorfózison ment át, ugyanis részben az ős Modell tagok, másrészt új arcok alkották. Az ős Modell, Pribill Gyuri (gitár, ének), Csibi Tamás basszusgitár és Gilián Gábor (dob), a később belépett Kőszegi Zsolt (ének), egyben emblematikus figura, továbbá a zseniális billentyűs Nagy Zsolt „Liszt”, valamint az egykori Szűzriadó gitáros, Jókai Árpád álltak a színpadra. A zenekar legnagyobb slágereit játszotta, természetesen ki nem hagyva a Stones őrült Pribil kedvenc számát, a Little Queenie-t, továbbá Árpinak is jutott egy darab, egy Keith Richard rock and roll. A csapat természetesen utalást tett a szexuális tévelygőkre, a Lóval ne... című darabbal, és a koncertet egy fergeteges Ébredj mama! zárta.A folytatásban Ausztriából érkezett Chilli & The Barracudas nyomta a rockabilly-t ezerrel. Az elmúlt estéken megszokott felforrósodott hangulathoz képest a banda annyiban nyújtott újat, hogy az elragadó – alig másfél méteres - énekes hölgy, egy fehér akusztikus gitárral a nyakában nyomta a pörgős muzsikát. A közönség a padlón, azaz – jaj, miket is írunk - a kitaposott fű helyén rúgta a port. Chilli kíséretében Jouls gitáron, Stoffi dobon, Steve zongorán és Chris nagybőgőn játszott. A Sziget 2008 Blues Színpadán eddig megismert hazai rockabilly felhozatal után a szomszéd várból, az általában csak operett-művészetéről (sic!) ismert Bécsből érkezett a csapat, amely immár bizonyítottan tudja ezt az ízig-vérig amerikai műfajt.
Hubert Tubbs, a Tower of Power egykori énekese az elmúlt hónapban még a világhírű Little Feet zenekarral énekelt, de a Szigetre a magyar funky sztárcsapattal, a Soulblaster-rel érkezett. Együttműködésük több évre nyúlik vissza. Idén a Szigeten a funky, a blues mára önmagát kinövő hajtása az utolsó napra került, ami bizonyára sokaknak könnyed hangulatú, szórakoztató, ugyanakkor tartalmas (csak szaxofonosból négyet számoltunk a színpadon) bulizási lehetőséget biztosított. James Brown árnyékát – s e meglátásunkkal bizonyára nem vagyunk egyedül – nem könnyű átugrani. „Mi tulajdonképpen Tubbs mögött egy Tower of Power - „Cover” band vagyunk” - nyilatkozta a Soulblaster muzsikusa, szóvivője - de ez nem jelenti azt, hogy pusztán a ToP számait játsszák, a programban több Inkognitó és Stevie Wonder szerzemény is szerepelt.
A 2008-as program záró koncertje előtt külföldről érkezett barátom aszondja: Paul Lamb? - Mire jobb híján aszondom: Bárány Pál. S rögtön eszembe jutott, hogy 2008-ban a magyar kardvívók leszerepeltek az olimpián. De nem erről beszélünk, hanem a Sziget Fesztivál Blues Színpadáról. A szájharmonikázásban iskolát teremtő előadóval hihetetlenül jól összeszedett banda érkezett Angliából, feszes ritmussal, s ami különös sajátossága, hogy ugyan az Egyesült Királyság legjobb blues zenekarának titulálják mostanában, mégsem kifejezetten brit blues-t játszanak. Bár Paul leginkább azt mondja, illetve a színpadon mutatja, hogy ő saját szívéből fakadó zenét játszik, ezt mi kiegészítenénk annyi konkrétummal - nem megkérdőjelezve a muzsika hitelességét -, hogy a jól összeszedett blues számok leginkább a tradicionális nagyvárosi – Chicago nevével fémjelzett - időszakból származnak, előadásmódjukban pedig megjelenik a korábbi akusztikus folk-blues-tól a nyugati parti elektromos West Coast-ig a műfaj számos zamata, a műfaj hagyományos ízei közül. A zenekar főként Paul Lamb szerzeményeit játszotta, a Baby Please Don't Go-t viszont ugyanolyan tempósan játszották, mint a Them, vagy a Budgie nevű wales-i kőkemény rock (mai szóval metál) trió. A koncert tetőpontján egy gyors shuffle közepette a frontember a közönség sorait járta és szólózott, míg a többiek eltűntek a színpadi sötétben. Két számmal később Paul utasítására az őrjöngés közepette csendben a földön ülve találta magát mindenki egy gospel dal erejéig. Műfajilag a koncert a heti program megkoronázása, méltó befejezése a Sziget Fesztivál Blues nagyszínpad kínálatának.A Kisszínpadon feltámadó rockabilly hajnalig táncban tartotta közönségét, a Full Of Mojo Session ugyanakkor tartogatott még meglepetéseket. A házigazda ausztriai Chilli & The Barracudas társaságában előbb Long Tall Sonny (ének, gitár), és a Wild Cows szájharmonikása K.C. Attee szaporította a feeling-et, majd néhány szám erejéig Paul Lamb és a Kingsnakes (UK) több zenésze is feltűnt a színpadon. Az éjszakai szórakozásnak Andor is része volt szájharmonikán. Az örömzenélés alkalmat adott a blues ízének utolsó kifacsarására, táncolásra, üdvrivalgásra a Sziget 2008 utolsó éjszakáján a Blues Színpadnál, és ritmusszekcióban a korábbi esték dobosai Fácán, valamit Little Tommy is megfordultak.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Byther Smith: Blues On The Moon
2008-09-06
Byther Smith idén töltötte be 75. életévét. A tavalyi év során, 2007. augusztus 17-én a chicagó-i Natural Rhythm Social Club-ban rögzítették a Blues On The Moon című CD/DVD-jét. Annak, aki figyelemmel kíséri a Delmark Records kiadványait, nem szolgál újdonságként ez a tény – mármint, hogy audio és képlemez formátumban is megjelennek a rögzített koncertek -, elég csak a mostanában megjelent Dave Specter - Live In Chicago, vagy Little Arthur Duncan - Live At Rosa's Blues Lounge felvételeire gondolnunk.Byther Claude Earl John Smith 1933. április 17-én született Monticello-ban (Mississippi). A szülés során meghalt az édesanyja, fél évvel később az édesapja is.
Zenei pályáját basszusgitárosként kezdte egy jazz combo-ban, majd Otis Rush ritmusgitárosa lett. 1962-től egyre intenzívebben foglalkozott a gitározással, a tanulásban olyan emberek segítették, mint Robert Lockwood, Louis Myers, Hubert Sumlin és Freddy Robinson. Hamarosan Junior Wells bandájába került, de a ’70-es években játszott Big Mama Thornton és George "Harmonica" Smith zenekaraiban is.
Az első albuma 1983-ban jelent meg, majd ’89-től már nagyobb kiadókkal dolgozik: JSP, Bullseye Blues, Black & Tan, Delmark.
1995 júliusában nyugdíjba vonult, miután 25 évet dolgozott az Economy Folding Box Company-ban. 6 lánygyermeke van.
A 2008-ban megjelent DVD-n Smith-t Jimmy Burns zenészei kísérik: Anthony Palmer ritmus gitározik, Greg McDaniel basszusozik, James Carter dobol, valamint Ronnie Baker Brooks csapatából Daryl Coutts billentyűzik.
A nyitó szám, a Judge Of Honor egy funkos szerzemény, a következő If You Love Me egy J.B. Lenoir dal, melyben Anthony Palmer egy ízléses szólót játszik.
A Give Up My Life For You egy gospel ihletésű dal, kellő érzelemmel, érzékenységgel előadva.
A Hard Times-ban tisztelettel adózik B.B. King-nek, a Monticello egy önéletrajzi ihletésű szám.
Az album vége felé haladva is olyan remek dalokat láthatunk/hallhatunk, mint a Rock Me Baby, vagy Sonny Boy Williamson szerzeményét, a Don’t Start Me Talkin’-ot.
A DVD többszöri megtekintése után örömmel nyugtáztam, hogy 75 évesen is milyen frissen, energikusan, olykor csontig hatoló nyersességgel játssza Byther Smith a blues-okat.
Ódivatú blues, ódivatú embereknek!
Delmark Records, 2008
Turista
Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 2. rész
2008-09-04
Blues Színpad 3. nap (2008. augusztus 15.)
A harmadik nap változatlan hőséggel köszöntött be, ez kissé ellentmondott annak, amit a meteorológia napok óta sulykol, hogy a hét végén várhatóan viharok, záporok áztatják majd a Szigetet. Először a meleg okozta elmezavarnak tudtuk be a Blues Színpad első fellépőjének elnevezését. A zenekar neve a legendás próbahelyként is jegyzett Újpesti Bőrgyár, valamint Bohumil Hrabal remekművének kereszteződése, a négy srác pedig bizonyára szereti a sört (is). A Bőrgyári Capriccio rock és blues klasszikusokat interpretált, a fuvola, két gitár, dob felállás a Jethro Tull-t idézte, és műsorválasztásuk is a negyven évvel ezelőtti Top 20-as listát juttatta eszünkbe. Ten Years After, Jimi Hendrix remekművek, valamint a Troggs Wild Thing-je szerepeltek műsorukon. A figurák nagyon hitelesen adták elő a számokat, és ami különösen tetszett, hogy nem egy az egybe másolták a számokat, hanem saját érzésüket is belevitték a dalokba.
A kellemes délutáni fesztivál hangulat folytatásában a lelkes közönség szeretettel üdvözölte a debreceni Ölveti Blues Band beállását. A zenekarnak voltaképpen a Szigeti fellépés egy ugródeszka volt, ugyanis a következő nap Salzburg mellett, a Bühne Dorf fesztiválon lépnek fel. Olvasva az ausztriai beharangozójukat, amelyben azt írták a frontemberről, hogy „Ölveti ist eine starker Sänger", kijelenthetjük, az énekes bizonyította az ott leírtakat. Kíséretében három fiatal muzsikus lépett színpadra. Koncertjük tetőpontján eljátszották a Vörös Ház magyar verzióját, de itt most egy kicsit előre szaladtunk az időben, ugyanis a zenekar saját nagy sikereit játszotta, többek között a Százezer éves jazz muzsikust, amely szerzeményt érdekes módon a fővárosi közönség nem ismeri. A jó rég óta fennálló zenekar új ízzel gazdagodott a szájharmonika által.
A Jambalaya zenekar a számunkra oly kedves, ám a magyarországi blues kínálatban nem túlságosan felül-reprezentált New Orleans-i muzsikával érkezett. Az énekes-zongorista Nemes Zoltán mellett, a zenekar szólistái a klubzenekarokból ismert arcokból szerveződött fúvósszekció tagjai voltak, a világbajnok kíséretről pedig a ritmusszekció kitűnő tagjai, Mezőfi István és Varga László gondoskodtak. „Érzitek magatokat?" - hangzott fel a kérdés a frontember, Nemes Zoltán szájából, amire a közönség - ismerve a várt választ - egy emberként kiabálta, hogy igen, jól érzik magukat. Eközben a Blues Színpad előtti tömött sorokban állók átadták magukat a szellős zenének, a fúvós arrange-ok dallamosságának. Míg odakint a főúton vihart sejtetően fújt a szél, s meglepő idegességgel rohangáltak az emberek, a bekötőúton innen kellemes nyári estének lehettek részesei a Blues Színpadnál megjelenők.
Ron Ringwood színes bőrű énekes a gospel üzenetét a tengerentúlról szállította a Sziget 2008 közönségének. Mire a mázsás Hammond orgona is felkerült a színpadra, már sokan várták, hogy elkezdődjön a show. A Ron Ringwood's Gospel Messengers a tőle elvárható professzionális produkciót hozta. A frontember tengeren túlról érkező társaságában három fekete énekes gondoskodott az emelkedett hangulatról. A muzsika „szoftos" könnyedsége, pop-os – soul-os hangulata azért is lehetett különösen lágy, mert a szőnyegszerű kíséreteket úsztató, vagy éppen jazz-es szólókat rázó Hammond-os mellett, a Blues Színpad idei kínálatából, elektromos gitár, vagy más keményebb hangszer nem volt a zenekarban. E (majdnem) teliholdas éjszakán úgy tapasztaltuk, különös meghittség lett úrrá a Sziget e részére látogatókon.
A Full Of Mojo Session színpadra az este ünnepelt sztárjai, Nemes Zoliék tértek vissza a Jambalaya-val. A zenekar ütőshangszerekkel és szájharmonikával kiegészülve a korábbi nagyszínpados produkció kommerszebb elemeitől mentes magas színvonalú könnyed öröm-muzsikálással fűszerezte be - nevéhez híven - a péntekről szombatra virradó éjjelt.
Blues Színpad 4. nap (2008. augusztus 16.)
A holdfogyatkozás estéjén már nem követtük az időjárást, meleg is volt, hideg is lett, a vihar pedig nem jött.
A poros, de hűs késő délutánban a keményebb fehér-amerikai blues klasszikusai vonzották a fiatalok számos rétegét a Blues Színpadhoz. A Blues Steel zenekar pontosan azt a repertoárt játszotta, amit pályájuk elején elektromos gitárjukkal bandát alapító honi ifjak megtanulandónak vélnek. Az örök klasszikus Sweet Home Chicago-tól, a Stevie Ray Vaughan féle Mary Had A Little Lamb-ig műsorukba csempésztek néhány John Mayall feldolgozást is. A feldolgozásoknak saját ízt az énekesnő Kánya Kriszta, és az efféle zenében ritkán megjelenő szájharmonika adott. A Hoochie Coochie (Wo)Man billentyű szólóját szokatlan módon szám közben tapssal fogadta a nagyérdemű.
Rockabilly-vel folytatódott az este: Tom White és Barátai érkeztek a Blues Színpadra. Már a koncert elején feltűnt a beugró dobos, aki saját dobszerelésével a dobogó helyett a zenekar szintjén csapta az alapot, s verte a lábdobot, mindezt állva, ami a színpad mögül nézve is érdekes látványt mutatott. A banda koncertjén éreztük az edzettséget, amelyet részben bizonyára az elmúlt hónapokban motoros fesztiválokon lenyomott rockabilly műsoraikon szereztek. A többi magyar zenekartól eltérően, akik a blues a ma reneszánszát élő vadhajtását, az '50-es évek lázadó muzsikáját játsszák, itt a frontember mindent bevet: énekel, szájharmonikázik, vetkőzik. Nem lehetett nem észrevenni, a tetkós bicepsz és a jó rockabilly itt is hódít.
A Mississippi Grave Diggers Karen Carroll (USA) énekesnővel koncertezett a teliholdas éjszakán. A nagyvárosi blues első hangjára előkerült a közönség, amely tagjai észrevétlen kerültek a kellemes shuffle lüktetés varázsába. A mojo működni kezdett már az elején, és ez a mozgásában szemmel láthatóan korlátozott, akusztikus gitárját ülve átölelve pengető ötven éves asszony hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. A zenekar ötlete Oláh Andor fejéből pattant ki, a jól ismert szájharmonikás tíz éve keres és talál különleges feladatokra megfelelő zenészeket. Ha jól emlékszünk, annak idején John Sass amerikai fekete tubással állt először a színpadra az útját egyedien kereső Mississippi Grave Diggers. Karen Carroll a gitáros Láposi Farkas visszatérő, ízes és intelligens játékáról ismert zenész, és a társaságában fellépő képzett muzsikosok közepette bizonyítottan jól érezte magát: a varázs egyre csak nőtt a számok sodrásában. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika, az előadó saját stílusában elővezetett szólókban mutatta meg a mojo eredetiségét, a pillanat szülte blues magával ragadó jelenlétét.
Következett a Mystery Gang Trio, amely a tőle elvárható professzionális rockabilly show-val gerjesztette a teltházas közönséget. A zenekar új dobosa tökéletesen hozta az '50-es, '60-as évek egyre népszerűbb lázadó zenéjét, a korabeli benzinkutas betérők világát, az akkori, s első garage muzsikát. A koncert vége előtt néhány perccel a számok lendületéből mit sem vesztő tempóval konferáló énekes, Egri Péter a Fly To The Moon című számot jelentette be, s az éppen majd teljesen elfogyó holdra mutatott, ezzel hívva fel a közönség figyelmét a ritka Szigetes élményre. Az összegyűlt tömegek nem bizonyultak hálátlannak: ha lehet, kétszeres sebességgel rúgták, amit lábuk ért.
Tom White és Barátai gondoskodtak a kifogyhatatlan blues-ból, a Session Színpad házigazdájaként adagolták a mojo-t. A népes közönség - köztük egy az este korábban itt ragadt sokméteres norvég zászló és vivőjének csapata - akkor kapott belőle - a kifogyhatatlan varázsból - igazán, amikor három számra a színpadon üdvözölhette Karen Carroll színesbőrű énekesnőt. A hajnalig tartó örömzenélésben közreműködött még Oláh Andor, és a Kanadából régóta viszontlátott Módos Péter szájharmonikás, és egy újabb beugródobos, a Wild Cowsból ismert Little Tommy, aki számos alkalommal egészítette ki a Kisszínpados jammelést.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
A harmadik nap változatlan hőséggel köszöntött be, ez kissé ellentmondott annak, amit a meteorológia napok óta sulykol, hogy a hét végén várhatóan viharok, záporok áztatják majd a Szigetet. Először a meleg okozta elmezavarnak tudtuk be a Blues Színpad első fellépőjének elnevezését. A zenekar neve a legendás próbahelyként is jegyzett Újpesti Bőrgyár, valamint Bohumil Hrabal remekművének kereszteződése, a négy srác pedig bizonyára szereti a sört (is). A Bőrgyári Capriccio rock és blues klasszikusokat interpretált, a fuvola, két gitár, dob felállás a Jethro Tull-t idézte, és műsorválasztásuk is a negyven évvel ezelőtti Top 20-as listát juttatta eszünkbe. Ten Years After, Jimi Hendrix remekművek, valamint a Troggs Wild Thing-je szerepeltek műsorukon. A figurák nagyon hitelesen adták elő a számokat, és ami különösen tetszett, hogy nem egy az egybe másolták a számokat, hanem saját érzésüket is belevitték a dalokba.A kellemes délutáni fesztivál hangulat folytatásában a lelkes közönség szeretettel üdvözölte a debreceni Ölveti Blues Band beállását. A zenekarnak voltaképpen a Szigeti fellépés egy ugródeszka volt, ugyanis a következő nap Salzburg mellett, a Bühne Dorf fesztiválon lépnek fel. Olvasva az ausztriai beharangozójukat, amelyben azt írták a frontemberről, hogy „Ölveti ist eine starker Sänger", kijelenthetjük, az énekes bizonyította az ott leírtakat. Kíséretében három fiatal muzsikus lépett színpadra. Koncertjük tetőpontján eljátszották a Vörös Ház magyar verzióját, de itt most egy kicsit előre szaladtunk az időben, ugyanis a zenekar saját nagy sikereit játszotta, többek között a Százezer éves jazz muzsikust, amely szerzeményt érdekes módon a fővárosi közönség nem ismeri. A jó rég óta fennálló zenekar új ízzel gazdagodott a szájharmonika által.
A Jambalaya zenekar a számunkra oly kedves, ám a magyarországi blues kínálatban nem túlságosan felül-reprezentált New Orleans-i muzsikával érkezett. Az énekes-zongorista Nemes Zoltán mellett, a zenekar szólistái a klubzenekarokból ismert arcokból szerveződött fúvósszekció tagjai voltak, a világbajnok kíséretről pedig a ritmusszekció kitűnő tagjai, Mezőfi István és Varga László gondoskodtak. „Érzitek magatokat?" - hangzott fel a kérdés a frontember, Nemes Zoltán szájából, amire a közönség - ismerve a várt választ - egy emberként kiabálta, hogy igen, jól érzik magukat. Eközben a Blues Színpad előtti tömött sorokban állók átadták magukat a szellős zenének, a fúvós arrange-ok dallamosságának. Míg odakint a főúton vihart sejtetően fújt a szél, s meglepő idegességgel rohangáltak az emberek, a bekötőúton innen kellemes nyári estének lehettek részesei a Blues Színpadnál megjelenők.Ron Ringwood színes bőrű énekes a gospel üzenetét a tengerentúlról szállította a Sziget 2008 közönségének. Mire a mázsás Hammond orgona is felkerült a színpadra, már sokan várták, hogy elkezdődjön a show. A Ron Ringwood's Gospel Messengers a tőle elvárható professzionális produkciót hozta. A frontember tengeren túlról érkező társaságában három fekete énekes gondoskodott az emelkedett hangulatról. A muzsika „szoftos" könnyedsége, pop-os – soul-os hangulata azért is lehetett különösen lágy, mert a szőnyegszerű kíséreteket úsztató, vagy éppen jazz-es szólókat rázó Hammond-os mellett, a Blues Színpad idei kínálatából, elektromos gitár, vagy más keményebb hangszer nem volt a zenekarban. E (majdnem) teliholdas éjszakán úgy tapasztaltuk, különös meghittség lett úrrá a Sziget e részére látogatókon.
A Full Of Mojo Session színpadra az este ünnepelt sztárjai, Nemes Zoliék tértek vissza a Jambalaya-val. A zenekar ütőshangszerekkel és szájharmonikával kiegészülve a korábbi nagyszínpados produkció kommerszebb elemeitől mentes magas színvonalú könnyed öröm-muzsikálással fűszerezte be - nevéhez híven - a péntekről szombatra virradó éjjelt.
Blues Színpad 4. nap (2008. augusztus 16.)
A holdfogyatkozás estéjén már nem követtük az időjárást, meleg is volt, hideg is lett, a vihar pedig nem jött.
A poros, de hűs késő délutánban a keményebb fehér-amerikai blues klasszikusai vonzották a fiatalok számos rétegét a Blues Színpadhoz. A Blues Steel zenekar pontosan azt a repertoárt játszotta, amit pályájuk elején elektromos gitárjukkal bandát alapító honi ifjak megtanulandónak vélnek. Az örök klasszikus Sweet Home Chicago-tól, a Stevie Ray Vaughan féle Mary Had A Little Lamb-ig műsorukba csempésztek néhány John Mayall feldolgozást is. A feldolgozásoknak saját ízt az énekesnő Kánya Kriszta, és az efféle zenében ritkán megjelenő szájharmonika adott. A Hoochie Coochie (Wo)Man billentyű szólóját szokatlan módon szám közben tapssal fogadta a nagyérdemű.
Rockabilly-vel folytatódott az este: Tom White és Barátai érkeztek a Blues Színpadra. Már a koncert elején feltűnt a beugró dobos, aki saját dobszerelésével a dobogó helyett a zenekar szintjén csapta az alapot, s verte a lábdobot, mindezt állva, ami a színpad mögül nézve is érdekes látványt mutatott. A banda koncertjén éreztük az edzettséget, amelyet részben bizonyára az elmúlt hónapokban motoros fesztiválokon lenyomott rockabilly műsoraikon szereztek. A többi magyar zenekartól eltérően, akik a blues a ma reneszánszát élő vadhajtását, az '50-es évek lázadó muzsikáját játsszák, itt a frontember mindent bevet: énekel, szájharmonikázik, vetkőzik. Nem lehetett nem észrevenni, a tetkós bicepsz és a jó rockabilly itt is hódít.
A Mississippi Grave Diggers Karen Carroll (USA) énekesnővel koncertezett a teliholdas éjszakán. A nagyvárosi blues első hangjára előkerült a közönség, amely tagjai észrevétlen kerültek a kellemes shuffle lüktetés varázsába. A mojo működni kezdett már az elején, és ez a mozgásában szemmel láthatóan korlátozott, akusztikus gitárját ülve átölelve pengető ötven éves asszony hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. A zenekar ötlete Oláh Andor fejéből pattant ki, a jól ismert szájharmonikás tíz éve keres és talál különleges feladatokra megfelelő zenészeket. Ha jól emlékszünk, annak idején John Sass amerikai fekete tubással állt először a színpadra az útját egyedien kereső Mississippi Grave Diggers. Karen Carroll a gitáros Láposi Farkas visszatérő, ízes és intelligens játékáról ismert zenész, és a társaságában fellépő képzett muzsikosok közepette bizonyítottan jól érezte magát: a varázs egyre csak nőtt a számok sodrásában. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika, az előadó saját stílusában elővezetett szólókban mutatta meg a mojo eredetiségét, a pillanat szülte blues magával ragadó jelenlétét.Következett a Mystery Gang Trio, amely a tőle elvárható professzionális rockabilly show-val gerjesztette a teltházas közönséget. A zenekar új dobosa tökéletesen hozta az '50-es, '60-as évek egyre népszerűbb lázadó zenéjét, a korabeli benzinkutas betérők világát, az akkori, s első garage muzsikát. A koncert vége előtt néhány perccel a számok lendületéből mit sem vesztő tempóval konferáló énekes, Egri Péter a Fly To The Moon című számot jelentette be, s az éppen majd teljesen elfogyó holdra mutatott, ezzel hívva fel a közönség figyelmét a ritka Szigetes élményre. Az összegyűlt tömegek nem bizonyultak hálátlannak: ha lehet, kétszeres sebességgel rúgták, amit lábuk ért.Tom White és Barátai gondoskodtak a kifogyhatatlan blues-ból, a Session Színpad házigazdájaként adagolták a mojo-t. A népes közönség - köztük egy az este korábban itt ragadt sokméteres norvég zászló és vivőjének csapata - akkor kapott belőle - a kifogyhatatlan varázsból - igazán, amikor három számra a színpadon üdvözölhette Karen Carroll színesbőrű énekesnőt. A hajnalig tartó örömzenélésben közreműködött még Oláh Andor, és a Kanadából régóta viszontlátott Módos Péter szájharmonikás, és egy újabb beugródobos, a Wild Cowsból ismert Little Tommy, aki számos alkalommal egészítette ki a Kisszínpados jammelést.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Boo Boo Davis: Name Of The Game
2008-09-03
Boo Boo Davis igazi túlélő, és azon zenészek egyik utolsó generációjába tartozik, akik a Mississippi Deltában megtapasztalt kemény életen alapuló blues-ról írnak és játszanak. A Mississippi állambeli Drew-ban született és nevelkedett, ahol a földeken kellett mindenkinek dolgoznia. A földet bérben művelők hangosan énekeltek, hogy ezzel is gyorsabban teljenek a fárasztó órák. Boo Boo hangos, bömbölő hangját kétségkívül a földeken kisfiúként hallott ének alapján alakította ki. Ez a hang az évek során számos erősítőt és mikrofont tett tönkre.A hatvanas évek elején északra, St Louis-ba költözött testvéreivel, és ott élte meg a St Louis-i zenei élet aranykorát. 1972-től a testvéreivel létrehozott The Davis Brothers Band-del tizennyolc éven keresztül St Louis keleti részén található Tabby’s Red Room házi bandája voltak.
Lemezeit a holland Black & Tan Records adja ki. Új, Name Of The Game című albuma immár ötödik a sorban.
Az albumon hallható zenekari felállás meglehetősen szokatlan. Először őrült ötletnek tűnt, menetközben azonban kiderült, hogy egyáltalán nem lehetetlen az ének-harmonika (Boo Boo Davis), gitár (Jan Mittendorp) és dob (John Gerritse) alkotta trió. A tavaszi turné során a közönség imádta, és döbbenten hallgatta a mindössze három hangszerből áradó hangokat. John egy nagyszerű dobszerkót hozott létre (100% Radio King valódi dobbőrrel) a 60 évesnél is idősebb 28 hüvelykes nagydobjából, Jan pedig egy bariton gitárt vásárolt és nagyon erős húrokat tett rá. Ezek voltak a hozzávalók, mellyel az autentikus hangzást létrehozták.
A hangzást az új lemezre is sikerült átmenteni. A CD-n található tizenhárom dalt hallgatva, egy pillanatig sem volt hiányérzetem további hangszerek iránt. Nincs mese, Boo Boo Davis munkásságát ismerve, ez eddigi legjobb albuma.
Black & Tan Records, 2008
Pampalini
„Véletlenül magyarul beszélek.” A szlovák Joe Cocker
2008-09-02
„A zenekar csehszlovák zenekar, mert Michal cseh, mi pedig szlovákok vagyunk. És én véletlenül magyarul beszélek.” – mondja Peter Lipa Live In Hungary című albumának elején.A szlovák jazz-blues élet magyar felmenőkkel is rendelkező karizmatikus alakját, mintegy 5–6 évvel ezelőtt volt szerencsém felfedezni magamnak a Sziget Fesztiválon. Első blikkre azt hittem, hogy Joe Cockert látom a színpadon, már ami a fizimiskáját illeti. Fantasztikus koncerten bizonyította, hogy a Felvidéken milyen magas szinten űzik eme műfajt. Zenéjében felfedezhetők többek közt Al Jarreau, Ray Charles vagy Bobby McFerrin stílusjegyei. A felállás ének – szaxofon – zongora – basszus – dob. A zenekar igen fiatal tagjai közül külön kiemelném a cseh származású szaxofonzsenit, Michal ®ačeket, aki jiří stivíni magasságokban fújja a tenor- és alt szaxofont, valamint a fuvolát. Nemrég tudtam meg tőle, hogy autodidakta módon tanult meg hangszerén játszani. A doboknál Marcel Buntaj, a zongora mögött Juraj Tatár, a bőgőn Martin Gaąpar játszott.
Néhány évvel később egy rövidebb turné erejéig újfent ellátogatott hozzánk a csapat, hogy bemutassa Beatles In Blue(s) lemezét a magyar közönségnek. Ezen az albumon többek közt olyan Beatles-klasszikusok csendülnek fel, mint az All My Loving, Norwegian Wood, With A Little Help From My Friends, I Wanna Be Your Man. A nótákra csak a második vagy harmadik meghallgatás után lehet ráismerni, hangszerelésük rendkívül fineszes, hol lassabb, hol gyorsabb, a blues-jazz és funk zenei elemeivel megtűzdelve. A magyarországi turné hál’istennek – és a magyar kiadónak köszönhetően – megjelent Live in Hungary címmel 2004-ben. Ezen a koncertfelvételen hallható Eric Burdon The House Of The Rising Sun-ja, amely már-már lerágott csont, de a szlovák jazzmester olyan lendületes módon dolgozta át, hogy az ember hanyattesik tőle. Továbbá szerepel rajta két saját szerzemény is, illetve két nyolcvanas felvétel, amelyek a Miskolci Jazz Napokon készültek.
Egy még nagyobb budapesti koncerten, 2005 őszén az A38-on Lipáék akkora bulit csaptak, hogy majd’ elsüllyedt a hajó. Ezen koncert sikere után azt reméltem, hogy biztosan több fogja követni, de legalábbis egy újabb magyar lemez megjelenése, sajnos nem így lett, pedig mindig is mondta: szívesen jönne, ha hívnák.
Szerencsénkre 2008. augusztus 30-án az Art Mozaik Külhoni Művészeti Fesztivál keretében hosszas csend után újra meghívást kapott Lipa. Vélhetően a rossz időpontválasztásnak, vagy a kissé hanyag (?) szervezésnek tudható be, de a koncert elején a Millenáris Fogadó termében mindössze 20 fős (!) publikum várta. A kezdeti nehézségek ellenére a zenekar 2 órás koncertet adott, melynek végére a közönség száma is megtriplázódott. Az új tagokkal bővült zenekarban lehetőségünk nyílt megismerni az ifjabb Peter Lipa zongoratudását is, aki hol lassabb lírai, hol tempósabb virtuóz szólókkal frissítette a nótákat.
Örvendetes lenne, ha a hazai koncertszervezők és lemezkiadók, sőt a magyar kultúrpolitika több figyelemmel viseltetne a határon túli művészek iránt, hiszen akár a zene, mint közös nyelv utat nyithatna a megbékélés felé, s szorosabbra fűzhetné a barátinak éppen nem mondható viszonyt szomszédainkkal. Peter Lipa egyébiránt már tett ez ügyben néhány lépést: évekkel ezelőtt létrehozta a Visegrad Blues Band együttest, amely nevéhez hűen a visegrádi országokból toborozta tagjait, Magyarországról például olyan elismert zenészeket, mint Póka Egon és Solti János (!). Amíg azonban bármely külhoni művész a szombatihoz hasonló fogadtatásban részesül, ne csodálkozzunk, ha nem harap rá a magyarok kínálta szereplési lehetőségekre. Szerencse, hogy a 65 éves jazzmágus humoránál és profizmusánál fogva ezt is „könnyedén” áthidalta: „Már attól féltünk, hogy túl nagy lesz a közönség. Látom, hogy a barátok, ismerősök, rokonok eljöttek…” Jöhetnének gyakrabban, bár mennénk többen is!
andystone
Rene Trossman: Postmarked Illinois
2008-08-29
Rene Trossman egy következetes ember. Következetes, hisz amikor az értékek bomlását látja, elhagyja hazáját, egy jobb, egy tartalmasabb, egy másik élet reményében. Az okok, amiért e lépésre rászánta magát: az Egyesült Államokban tapasztalható „kulturális vákuum”, bűnözés, pénzéhes társadalom, az amerikai kormány politikája. Maga mögött hagyta hazáját, de a szeretett zenéjét, a blues-t nem. A legszebb emlékei az Államokban töltött időről még ma is a blues-zal, és azokkal az emberekkel kapcsolatosak, akikkel találkozhatott. Chicagó-ban rendszeresen látogatta a város jelentős klubjait, ahol együtt zenélt Buddy Scott-tal, Byther Smith-szel, Lurrie Bell-el, Iceman Robinson-nal, Little Mack Simmons-szal, Lorenzo Thompson-nal, Sharon Lewis-zel, és sok-sok más híres zenésszel.
1994-ben amikor Prágába költözött, hamar rátalált a hasonlóan gondolkodó, a blues iránt érdeklődő emberekre. 1995-ben Jan Korinek-kel megalapította (a) The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd végül Jan Korinek and Groove néven futott. E formációval olyan ismert zenészekkel készítettek közös lemezt, mint Lorenzo Thompson (Good Rockin Tonight), vagy a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő Eb Davis (I Write The Checks).
2001-ben kilépett a bandából és létrehozta saját együttesét, a Rene Trossman Band-et. Első önálló CD-je 2007-ben jelent meg Postmarked Illinois címmel.
Az albumon klasszikusok és saját szerzemények találhatóak, a stílus mi más is lehetne, mint chicago blues.
A Frosty című Albert Collins dal nyitja a korongot, ezt a My Endless Blue Mood című szerzemény követi - alighanem ez a lemez legfülbemászóbb, B.B. King által inspirált darabja.
A Take, Take and Take ismételten egy Trossman szerzemény, míg a Down and Out tisztelgés Kennith „Buddy” Scott előtt.
Valójában azonban az egész album felfogható köszönetnek, tisztelgésnek a mesterek előtt. A CD hátralévő részében is legendás zenészek szerzeményeit hallhatjuk, pl.: I Wonder Why (Earl Hooker), Easy Baby (Samuel „Magic Sam” Maghett), Feel So Bad (Chick Willis).
A CD-n közreműködő zenészek: Jan Korinek – orgona, zongora, Taras Voloschuk – bőgő, Martin Sulc – dobok, és két számban Rosta Fras – szaxofon.
Rene Trossman és Jan Korinek több mint tíz éve zenél együtt Prágában és Európa szerte. Olyan nagyságokkal játszottak, mint Eb Davis, Lorenzo Thompson, Sharon Lewis, The Kinsey Report és Mike Jackson. Ősszel Chick Willis-t invitálják Csehországba néhány koncert elejéig.
Faust Records, 2007
Turista
Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 1. rész
2008-08-25
A Sziget Fesztivál múlt hétfőn bezárta kapuit. Az idei fesztivál látogatottsági csúcsot hozott, és a szervezők előzetes nyilatkozatai szerint, az öt plusz egy napra történt rövidítés úgy tűnik, hogy bevált. A Blues Színpadon történtekről a Blues Patika Alapítvány és a Jamboree Produkciós Iroda megbízásából Nemes Nagy Péter és Karginov Allen készített beszámolót.
Blues Színpad 1. nap (2008. augusztus 13.)
A látogatók nagy meglepetésére a Blues Színpad új helyre költözött. Ennek nyilvánvaló, a műfajból adódóan az idősebb emberek örültek, lévén, hogy a főbejáratot képező K-hídhoz legközelebbi színpad. Ennek még pusztán az is előnye volt, hogy akik a főúton mentek, a jó zene hallatára megálltak, és ott ragadtak a színpad előtt. Megjegyzendő, a blues szó sokak számára istenkísértésnek tűnik, nem tudják, hogy az milyen változatos, milyen jó zenét rejt maga mögött.
Az első zenekar a Boll Weewil Folk Blues Gang volt. A csapat a nagybőgős hiányában, ezúttal három muzsikussal állt színpadra, Ongjerth Dávid egyféle „vasgitárt” vett a nyakába, Sain Mátyás fújta a szájharmonikát, és a többféle népzenei formációban előforduló Bajovics Milán hegedült. A színpad előtti tér meglepő gyorsan benépesedett, és a főleg külföldiekből álló közönség időnként hangos „nyerítéssel” fogadta a korai blues-okat, és néhányan táncra is perdültek. Dávid a számok között egyfajta blues ismertetést tartott, elmondva a számok tartalmát, és keletkezésük körülményeit. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a zenekar, bár látszólag közismert számokat dolgoz fel, egyre inkább rátalál saját hangjára, mivel nem a korabeli hanglemezfelvételeken hallható dalokat másolja, hanem azokat saját szájíz szerint illeszti bele a mai hangzásvilágba, sajátosan magyar népzenei elemekkel ízesítve a korabeli fekete zenét.
Az idő múlásával a nézők száma fokozódott a Blues Színpad előtt, amikor Sonny és az ő vadmarhái (Sonny & His Wild Cows) csaptak a húrok közé. A rettenetes rockabilly show résztvevői: Long Tall Sonny (ének, gitár), K.C. Brown (szájharmonika), Tom Quilliam (tenorszaxofon), Crazy Benny (zongora), Buddy Benkey (nagybőgő), Little Tommy (dob). Sonny beindította a gyarapodó tömeget, miközben a lenyugvó nap eltűnt a fák között, és már a keverő pult mögött ülők sem izgultak annyira. Persze, Sonny nem csak a szokásos rockabilly show-t produkálta, térdreborulással, hanyattfekvéssel, hanem a műsorba beleszőtt néhány lassabb blues-t is. Ugyan a zenekar kvintett formációban indult el, de időnként a fúvósok lejöttek a színpadról, és csak a nyers rockabilly formáció maradt a színpadon. A közönségből egyre többen álltak fel, és perdültek táncra, majd a karok is megjelentek a magasban a rockabilly hívó szavára.
Jött az est legnagyobb ász zenekara, a Pribojszki Mátyás Band. Nyilván, mivel a Sziget bőséges választéka sok minden mást kínált, szinte kiürült a színpad előtti tér. Pribojszki Matyiékat persze mindez nem zavarta, hihetetlen elánnal kezdték meg műsorukat, Mátyás óriási herfliszólókat nyomott le, játszott az új lemezéről, valamint a korábbiakról sikerszámokat, ami meghozta a maga jutalmát, ugyanis ismét benépesedett a Blues Színpad előtti tér. A zenekarban egy beugró dobos volt, Gyenge Lajos személyében, de Pici (ahogy a szakmában ismerik) mindenkor és mindenhol helytáll. Szerencsésnek mondhatjuk, hogy a Blues Színpad erre az új helyre került, mert a Szigetre látogatók nagy része mellette halad el, és a tempós jó zene – amely egész este jellemezte a kínálatot – sokakat idevonz, akik korábban a műfaj nevét meghallva, elfordultak ettől a zenétől.
Amikor ezeket a sorokat írjuk, a Takáts Tamás Dirty Blues Band játszik a színpadon, és energikus, kifejezetten a magyar viszonyokat tükröző dalszövegeikkel, első sorban a magyar közönséget veszik le a lábukról. Ettől függetlenül, a pörgős ritmusok a magyar nyelven nem értőket is táncra perdítették. Telt ház előtt játszották nagy sztenderdjeiket, és az ősszel megjelenő anyagukból néhány új szerzeményt. Az első napon a hagyományokhoz híven tombolással ért véget a Sziget Blues Színpad műsora.
A Full Of Mojo Session színpad Pribojszki Mátyásék west-coast örömzenéjével vette lendületét, majd az éjszakai kínálatot garantálva, csatlakoztak Takáts Tamásék, és a közelben maradt blues muzsikusok. A teltházas örömzenélés így ízekben gazdag blues miliőt teremtett.
Blues Színpad 2. nap (2008. augusztus 14.)
A fesztivál második napja igazi trópusi kánikulával köszöntött be. A média II. fokozatú hőségriadót jelentett. A Batthyány térnél a HÉV szerelvénybe szállva gyorsan elért fuldoklás-közeli hangulatot szerencsére a Szigetre érve a hűs dunai szél frissítette, enyhítette. Tovább feledtette a kellemetlenséget, hogy a Sziget leghűsebb pontján, a Blues Színpadnál a Joint Venture szlovák zenekar fogadta a vendégeket.
A zenekar frontembere, Peter Radványi magyaros neve ellenére szlovák nyelven beszél, és angolul énekel, miközben dobro-gitárjait pengeti. Mellesleg megjegyezzük, hogy Peter internetes rádióműsort vezet – természetesen blues témában – heti rendszerességgel. A zenekar érdekessége, hogy country blues és a városi blues elemei egyaránt felfedezhetők zenéjükben. Az előbbi folkos jelleget a szájharmonika (Erich „Bobos” Prochazka), és a már említett fémtestű gitár, a chicagó-i vaskosságot az őket kísérő elektromos ritmusszekció – elektromos gitár, basszusgitár, dob – erősítette zenéjükben. A magyar füleknek némiképp szokatlan zenét ismételten a messzi országokból érkezettek élvezték jobban, akik közül sokan hamar táncra is perdültek olyan számokra, mint a Rollin' And Tumblin, vagy a Sweet Home Chicago. A koncert után Radványi elmondta, mindig szívesen jön Magyarországra, a Szigeti fellépésnek külön is örül, mert nem csak a közép-európai közönség, hanem a messzebbről érkezettek is megismerhetik zenéjüket. A Bobosként emlegetett harmonikás a kellemes magyar közönséget emelte ki, és jó szívvel emlékezett arra a koncertre, amikor itt a Szigeten az esztergomi Tűzkerék vendégszólistája lehetett.
És ha már „Édes Hazánk, Csikágó”-nál tartunk, ki más is következhetett, mint a Blues B.R.Others Show, amely szegedi blues zenekarokból, és jazz muzsikosokból áll. A zenekar a korábbi kultuszfilmet hajazza, a két főszereplőt Király Vajk és Hrabovszky Tamás személyesíti meg. A srácok annyival tesznek többet a közismert filmhez, hogy a csapatba Szirtes Edina „Mókus” személyében egy női énekest is felvonultatnak. „Mókus” egyébként a Fabula Rasa nevű zenekarával egyre nagyobb sikereket arat. Amíg a banda az ismert számokat játszotta, a színpad előtti tér benépesült a film utolsó jelenetét megidézve, pedig ezúttal erre semmiféle rendezői utasítás nem volt, amit az itt-ott fellendülő belga, francia és olasz zászlók is bizonyítottak.
A második napot a Blues Sziget nagyszínpadán két legendás előadóművész fellépése zárta. Először a Bem Rockpart világát idéző Mini együttes lépett fel, Török Ádám vezetésével. A zenekar fuvolista frontembere ebben az évben kettős jubileumot ül: januárban töltötte be 60. életévét, illetve negyven éve vezeti a Mini együttest. A zenekar az elmúlt négy évtized legismertebb számait játszotta, kiegészülve Ádám első szülött fiával, Török Péterrel, akinek gitárjátékában a '60-as évek pszichedelikus hatásai fedezhetők fel. Péter érdeméül jegyezzük meg, hogy egyetlen egy a Mini együttesben korábban megfordult gitáros stílusát sem utánozza, egy új hangzást hozott a zenébe. Az új megszólalásnak másik részese a szájharmonika, mely hangszeren Horváth Misi gyalult. John Poppert idéző – sokhangos pörgetős - játéka illeszkedik a zenekar hangzásához. A műsorból nem maradhatott ki a Gőzhajó című szerzemény sem, amelyet három nappal korábban Ádám a Magyar Dal Napján is előadott. Török Ádámnak a Minivel sikerült az, ami a korábbi fellépőknek még kevésbé: hosszasan megénekeltette a közönséget.
A színpad előtti tér teljesen benépesült, egy gyufaszálat sem lehetett leejteni, amikor a rajongók „Bill a király!” kiáltásai közben szerelt be a kőbányai bluesista csapata. Deák Bill Gyula – aki tavaly Blues Patika Életműdíjat kapott - idén is azt hozta, amiért a népek összegyűltek. A zenekarban a mindenki által csak Palikának becézett Sárközi gitározott, és a banda koncertmestere a hosszú hajú billentyűs, Horváth Zsoltika volt. Az együttesben új dobos játszik, akinek a nevét a nagy hangzavarban nem értettük. Az Országút blues-tól kezdve az összes Bill sláger - Hosszú lábú asszony, Kopaszkutya, 3:20-as blues, A zöld, a bíbor, és a fekete - elhangzott, de a hatvanadik születésnapját ünneplő kőbányai blues király műsorába beépítette új lemezének, a Hatvan Csapásnak dalait is. A közel kétórás fergeteges koncert után a közönség Billt nem akarta leengedni a színpadról, de az óra mutatója könyörtelenül tizenegyre ugrott, amikor is be kellett fejezni a koncertet. Deák Bill Gyula még hosszú perceken keresztül a színpad előtt álló rajongókkal rázott kezet, és beszélgetett.
Az éjszakai örömzenélés házigazdája az első nap sztárja, Long Tall Sonny volt, aki vendégeivel kiegészülve hajnali háromig tartotta lendületben a Full Of Mojo Session színpad előtti tömött sorokat. A Blues Sziget kisszínpadának intimebb miliőjét a második napon Sonny vendégeivel teremtette meg, és tartotta fent, kíséretében dobosok és szájharmonikások váltották egymást, akik között felbukkantak a Blues Színpad muzsikusai mellett rég nem látott figurák is.
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Blues Színpad 1. nap (2008. augusztus 13.)
A látogatók nagy meglepetésére a Blues Színpad új helyre költözött. Ennek nyilvánvaló, a műfajból adódóan az idősebb emberek örültek, lévén, hogy a főbejáratot képező K-hídhoz legközelebbi színpad. Ennek még pusztán az is előnye volt, hogy akik a főúton mentek, a jó zene hallatára megálltak, és ott ragadtak a színpad előtt. Megjegyzendő, a blues szó sokak számára istenkísértésnek tűnik, nem tudják, hogy az milyen változatos, milyen jó zenét rejt maga mögött.
Az első zenekar a Boll Weewil Folk Blues Gang volt. A csapat a nagybőgős hiányában, ezúttal három muzsikussal állt színpadra, Ongjerth Dávid egyféle „vasgitárt” vett a nyakába, Sain Mátyás fújta a szájharmonikát, és a többféle népzenei formációban előforduló Bajovics Milán hegedült. A színpad előtti tér meglepő gyorsan benépesedett, és a főleg külföldiekből álló közönség időnként hangos „nyerítéssel” fogadta a korai blues-okat, és néhányan táncra is perdültek. Dávid a számok között egyfajta blues ismertetést tartott, elmondva a számok tartalmát, és keletkezésük körülményeit. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a zenekar, bár látszólag közismert számokat dolgoz fel, egyre inkább rátalál saját hangjára, mivel nem a korabeli hanglemezfelvételeken hallható dalokat másolja, hanem azokat saját szájíz szerint illeszti bele a mai hangzásvilágba, sajátosan magyar népzenei elemekkel ízesítve a korabeli fekete zenét.Az idő múlásával a nézők száma fokozódott a Blues Színpad előtt, amikor Sonny és az ő vadmarhái (Sonny & His Wild Cows) csaptak a húrok közé. A rettenetes rockabilly show résztvevői: Long Tall Sonny (ének, gitár), K.C. Brown (szájharmonika), Tom Quilliam (tenorszaxofon), Crazy Benny (zongora), Buddy Benkey (nagybőgő), Little Tommy (dob). Sonny beindította a gyarapodó tömeget, miközben a lenyugvó nap eltűnt a fák között, és már a keverő pult mögött ülők sem izgultak annyira. Persze, Sonny nem csak a szokásos rockabilly show-t produkálta, térdreborulással, hanyattfekvéssel, hanem a műsorba beleszőtt néhány lassabb blues-t is. Ugyan a zenekar kvintett formációban indult el, de időnként a fúvósok lejöttek a színpadról, és csak a nyers rockabilly formáció maradt a színpadon. A közönségből egyre többen álltak fel, és perdültek táncra, majd a karok is megjelentek a magasban a rockabilly hívó szavára.Jött az est legnagyobb ász zenekara, a Pribojszki Mátyás Band. Nyilván, mivel a Sziget bőséges választéka sok minden mást kínált, szinte kiürült a színpad előtti tér. Pribojszki Matyiékat persze mindez nem zavarta, hihetetlen elánnal kezdték meg műsorukat, Mátyás óriási herfliszólókat nyomott le, játszott az új lemezéről, valamint a korábbiakról sikerszámokat, ami meghozta a maga jutalmát, ugyanis ismét benépesedett a Blues Színpad előtti tér. A zenekarban egy beugró dobos volt, Gyenge Lajos személyében, de Pici (ahogy a szakmában ismerik) mindenkor és mindenhol helytáll. Szerencsésnek mondhatjuk, hogy a Blues Színpad erre az új helyre került, mert a Szigetre látogatók nagy része mellette halad el, és a tempós jó zene – amely egész este jellemezte a kínálatot – sokakat idevonz, akik korábban a műfaj nevét meghallva, elfordultak ettől a zenétől.
Amikor ezeket a sorokat írjuk, a Takáts Tamás Dirty Blues Band játszik a színpadon, és energikus, kifejezetten a magyar viszonyokat tükröző dalszövegeikkel, első sorban a magyar közönséget veszik le a lábukról. Ettől függetlenül, a pörgős ritmusok a magyar nyelven nem értőket is táncra perdítették. Telt ház előtt játszották nagy sztenderdjeiket, és az ősszel megjelenő anyagukból néhány új szerzeményt. Az első napon a hagyományokhoz híven tombolással ért véget a Sziget Blues Színpad műsora.A Full Of Mojo Session színpad Pribojszki Mátyásék west-coast örömzenéjével vette lendületét, majd az éjszakai kínálatot garantálva, csatlakoztak Takáts Tamásék, és a közelben maradt blues muzsikusok. A teltházas örömzenélés így ízekben gazdag blues miliőt teremtett.
Blues Színpad 2. nap (2008. augusztus 14.)
A fesztivál második napja igazi trópusi kánikulával köszöntött be. A média II. fokozatú hőségriadót jelentett. A Batthyány térnél a HÉV szerelvénybe szállva gyorsan elért fuldoklás-közeli hangulatot szerencsére a Szigetre érve a hűs dunai szél frissítette, enyhítette. Tovább feledtette a kellemetlenséget, hogy a Sziget leghűsebb pontján, a Blues Színpadnál a Joint Venture szlovák zenekar fogadta a vendégeket.A zenekar frontembere, Peter Radványi magyaros neve ellenére szlovák nyelven beszél, és angolul énekel, miközben dobro-gitárjait pengeti. Mellesleg megjegyezzük, hogy Peter internetes rádióműsort vezet – természetesen blues témában – heti rendszerességgel. A zenekar érdekessége, hogy country blues és a városi blues elemei egyaránt felfedezhetők zenéjükben. Az előbbi folkos jelleget a szájharmonika (Erich „Bobos” Prochazka), és a már említett fémtestű gitár, a chicagó-i vaskosságot az őket kísérő elektromos ritmusszekció – elektromos gitár, basszusgitár, dob – erősítette zenéjükben. A magyar füleknek némiképp szokatlan zenét ismételten a messzi országokból érkezettek élvezték jobban, akik közül sokan hamar táncra is perdültek olyan számokra, mint a Rollin' And Tumblin, vagy a Sweet Home Chicago. A koncert után Radványi elmondta, mindig szívesen jön Magyarországra, a Szigeti fellépésnek külön is örül, mert nem csak a közép-európai közönség, hanem a messzebbről érkezettek is megismerhetik zenéjüket. A Bobosként emlegetett harmonikás a kellemes magyar közönséget emelte ki, és jó szívvel emlékezett arra a koncertre, amikor itt a Szigeten az esztergomi Tűzkerék vendégszólistája lehetett.
És ha már „Édes Hazánk, Csikágó”-nál tartunk, ki más is következhetett, mint a Blues B.R.Others Show, amely szegedi blues zenekarokból, és jazz muzsikosokból áll. A zenekar a korábbi kultuszfilmet hajazza, a két főszereplőt Király Vajk és Hrabovszky Tamás személyesíti meg. A srácok annyival tesznek többet a közismert filmhez, hogy a csapatba Szirtes Edina „Mókus” személyében egy női énekest is felvonultatnak. „Mókus” egyébként a Fabula Rasa nevű zenekarával egyre nagyobb sikereket arat. Amíg a banda az ismert számokat játszotta, a színpad előtti tér benépesült a film utolsó jelenetét megidézve, pedig ezúttal erre semmiféle rendezői utasítás nem volt, amit az itt-ott fellendülő belga, francia és olasz zászlók is bizonyítottak.A második napot a Blues Sziget nagyszínpadán két legendás előadóművész fellépése zárta. Először a Bem Rockpart világát idéző Mini együttes lépett fel, Török Ádám vezetésével. A zenekar fuvolista frontembere ebben az évben kettős jubileumot ül: januárban töltötte be 60. életévét, illetve negyven éve vezeti a Mini együttest. A zenekar az elmúlt négy évtized legismertebb számait játszotta, kiegészülve Ádám első szülött fiával, Török Péterrel, akinek gitárjátékában a '60-as évek pszichedelikus hatásai fedezhetők fel. Péter érdeméül jegyezzük meg, hogy egyetlen egy a Mini együttesben korábban megfordult gitáros stílusát sem utánozza, egy új hangzást hozott a zenébe. Az új megszólalásnak másik részese a szájharmonika, mely hangszeren Horváth Misi gyalult. John Poppert idéző – sokhangos pörgetős - játéka illeszkedik a zenekar hangzásához. A műsorból nem maradhatott ki a Gőzhajó című szerzemény sem, amelyet három nappal korábban Ádám a Magyar Dal Napján is előadott. Török Ádámnak a Minivel sikerült az, ami a korábbi fellépőknek még kevésbé: hosszasan megénekeltette a közönséget.
A színpad előtti tér teljesen benépesült, egy gyufaszálat sem lehetett leejteni, amikor a rajongók „Bill a király!” kiáltásai közben szerelt be a kőbányai bluesista csapata. Deák Bill Gyula – aki tavaly Blues Patika Életműdíjat kapott - idén is azt hozta, amiért a népek összegyűltek. A zenekarban a mindenki által csak Palikának becézett Sárközi gitározott, és a banda koncertmestere a hosszú hajú billentyűs, Horváth Zsoltika volt. Az együttesben új dobos játszik, akinek a nevét a nagy hangzavarban nem értettük. Az Országút blues-tól kezdve az összes Bill sláger - Hosszú lábú asszony, Kopaszkutya, 3:20-as blues, A zöld, a bíbor, és a fekete - elhangzott, de a hatvanadik születésnapját ünneplő kőbányai blues király műsorába beépítette új lemezének, a Hatvan Csapásnak dalait is. A közel kétórás fergeteges koncert után a közönség Billt nem akarta leengedni a színpadról, de az óra mutatója könyörtelenül tizenegyre ugrott, amikor is be kellett fejezni a koncertet. Deák Bill Gyula még hosszú perceken keresztül a színpad előtt álló rajongókkal rázott kezet, és beszélgetett.Az éjszakai örömzenélés házigazdája az első nap sztárja, Long Tall Sonny volt, aki vendégeivel kiegészülve hajnali háromig tartotta lendületben a Full Of Mojo Session színpad előtti tömött sorokat. A Blues Sziget kisszínpadának intimebb miliőjét a második napon Sonny vendégeivel teremtette meg, és tartotta fent, kíséretében dobosok és szájharmonikások váltották egymást, akik között felbukkantak a Blues Színpad muzsikusai mellett rég nem látott figurák is.
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
