Kritika

Duke Robillard: A Swingin Session with Duke Robillard

2008-08-19

Bizony nagyszerű perceket szerzett Duke Robillard és csapata ez év április 5-én az V. Budapest Blues Fesztiválon az ott megjelenteknek. Elegancia és precizitás jellemezte az akkori műsorát, ahol már játszott a megjelenés előtt álló albumáról, az A Swingin Session With Duke Robillard-ról is.
Európában és a tengerentúlon a kultusz-státuszú zenész nem először kalandozik a negyvenes évek swing-jazz világába, hiszen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején jelentkezett a Swing és az After Hours Swing Session albumaival. Ennek mintegy folytatásaként közös lemezt készített a veterán dzsesszgitárossal, Herb Ellis-szel, ami Conversation In Swing Guitar címmel jelent meg. Ezt is folytatás követte, 2003-ban jelent meg a More Conversation In Swing Guitar című CD.
A 2008-ban kiadott lemezen közreműködő csapat a nagy big band-eket juttatja az eszünkbe, olyanokat, amik Louis Armstrong-ot, Louis Jordan-t, Eddie „Cleanhead” Vinson-t vagy Jay McShann-t kísérték.
Robillard-ot mindig is a magas szintű stílusismeret jellemezte - most sincs ez másképp -, így nagyszerűen kalauzol bennünket az általa annyira szeretet swing-es, jazz-es, jump blues-os világba.
Az album nyitódala a Deed I Do Walter Hirsch/Fred Rose szerzeménye, amit többen rögzítettek már, pl.: Earl Hines, Sophie Tucker, Benny Goodman, Mose Allison. A lemezen találhatunk még Ray Charles feldolgozást (Them That Got), rockos, táncba hívó számot (Just Because), jump blues-os szerzeményt (They Raided The Joint) és szentimentális dalt (When Your Lover Has Gone) is.
Duke Robillard kedvencei a blues-os irányultságú jazz zenészek - régen számtalan olyan jazz zenész volt, aki kiválóan játszott bluest is, elég ha csak Ben Webster-re, Lester Young-ra, Louis Armstrong-ra, Jack Teagarden-re, Johnny Hodges-ra és Count Basie-re gondolunk - , így új albuma minden jazz és blues szerető embernek szól.

Stony Plain Records/Dixiefrog Records, 2008

Turista

Pura Fé: Hold The Rain

2008-07-28

A múltkori kritikámban ígértem, ismertetni fogok néhány lemezt a francia Dixifrog Records kiadványai közül. Elsőként a választásom Pura Fé Hold The Rain című CD-jére esett, mely nem „színtiszta” blues album. Sőt!
Pura Fé 1959-ben New York-ban született, ahova a Tuscarona indián törzsből származó családja az 1900-as évek elején költözött. Nevét – ami magyarul tiszta hitet jelent - édesapjától, a puerto rico-i Juan Antonio Crescioni-tól kapta. Fiatal korában sokat utazott édesanyjával, Nanice Monk Lund-al, aki operaénekes volt és a Duke Ellington Orchestra-ban is énekelt.
Pura Fé eddigi életútján végigtekintve megállapítható, hogy művészi tevékenysége meglehetősen változatos. Az American Ballet Theatre-ben tanult és játszott, majd feltűnt néhány Broadway musicalben és tv adásban. Énekelt a Mercer Ellington Orchestra-ban, számtalan jazz, r & b és rock bandában, a hetvenes évek végén pedig rövid ideig a hírhedt new york-i Max's Kansas City pub-ban dolgozott, mint felszolgáló.
Első, Follow Your Hearts Desire című lemezét 2006-ban a Music Maker Relief Foundation adta ki, Európában a Dixifrog Records forgalmazta. Az albummal sikerült megnyernie a NAMMY (Native American Music Award) "Best Female Artist" díját. A következő - bár nem szóló - lemeze a Tuscarora Nation Blues a L'académie Charles Cros Award-on (ez a franciák Grammy díja) nyerte el a "Best Word Album" címet.
Második szóló lemeze 2007-ben jelent meg. A Hold The Train egy nagyon személyes album, szinte minden olyan hatás tetten érhető benne, ami Pura Fé-t a pályafutása során érte. A CD nyitó ill. záró száma a My People My Land (part 1, part 2) az indián gyökereire utal, melyben egy indián énekkar is hallható. A blues-os If I Was Your Guitar (I'd Be The Happiest Woman Alive) dal inspirálója Kelly Joe Phelps, további blues-os beütésű felvételek a Little Girl Dreaming és a Home. A jazz-es Summertime-ot édesanyjának ajánlja, aki e dalt gyermekkorában sokat énekelte. A dal sokak által feldolgozásra került már, de bevallom, ilyen színtű előadással még nem találkoztam. A címadó dal második verzióját (part 2) latinosan adja elő, míg a People You Love-ban partnere Eric Bibb.
Pura Fé éneke tökéletesen alkalmazkodik a különböző zenei stílusokhoz, hisz mindegyik területen otthonosan mozog. A számok többségében a partnere a seattle-i akusztikus gitáros Danny Godinez, de hallható a basszusgitáros Farko, valamint a dobos George Aragon játéka is. A zenei élvezetet egy tíz perces videó teszi teljessé, amiben Pura Fé életéről mesél, valamint zenés bejátszások is láthatóak.
Ezen CD a látókör szélesítésére ideális választás.

Dixiefrog Records, 2007

Pampalini

Vad és füstölgő

2008-07-21

Johnny Rawls 1999-ben fedezte fel a texas-i Kay Kay and The Rays együttest, akikről a Blues Revue magazin azt írta, hogy (a) The Rays-nek „sajátságos szemlélete és üzenete van… funk, jazz, soul és blues a gondolkodó ember számára”. Most az ő lemezeiket hallgattam meg.

A Kay Kay and The Rays featuring Abner Burnett lemeze 2000-ben jelent meg, aminek a borítóján Kay Kay Greenwade és Albert Madrid látható. Az utóbbi tornacipőt viselt, amit egy kritikus meg is jegyzett: „Egy blues kritikus azt mondta nekem, hogy az a legrosszabb az albumban, hogy én tornacipőt viselek a CD-tok borítóján”. Nos, ennél nagyobb bajt én sem véltem felfedezni a korongon, ami 13 számot tartalmaz. Az mindenképpen leszögezendő, hogy „Ez nem az édesanyád soul CD-je, de Ő is szeretni fogja!”. Ennek megfelelően erőteljes hangzást hallható a korongon és a szövegek is eredetire sikeredtek.
A csapat énekesnőjének, Kay Kay Greenwade-nek tökéletes soul-os hangja van, míg a zenekar tökéletesen hozza a ’60-as, ’70-es évek rhythm and blues és soul tradícióit.
Az albumon találhatóak lendületes dalok, Crossfire, Stealing Love In The First Degree, Love Is A Beautiful Thing, de szívbemarkoló lírai szám is szerepel rajta, a Waiting For Dreams, és persze nem feledkezhetek meg az I Can’t Stand The Rain nagyszerű interpretációjáról sem.
Ha a személyes kedvenceimet kellene megneveznem, akkor a Crossfire-t, a Waiting For Dreams-t és a Standing On Shaky Ground-ot jelölném meg.

2001-ben jelent meg a Texas Justice lemezük, ami az igazi sikert meghozta a számukra. A CD-t a Real Blues Magazin beválogatta az USA 25 legjobb kiadványa közé a Ninth Annual Real Blues Awards-on, valamint meghódították a blues zenei listákat is, hiszen elérték a 15. helyet a Living Blues rádió sikerlistáján.
A korong producerei Johnny Rawls és Bob Trenchard voltak, vendég előadóművészként az előbb már említett Johnny Rawls, valamint Andrew „Jr. Boy” Jones szerepelt.
A Blues Wax 2005. május 18-án ezt írta róla: „a Lone Star Justice nyitja ezt a gyilkos CD-t… Ha van igazság, megragadod ezt a pompás szerkezetű, színű, játékú és énekű albumot, amint elolvastad ezt az ismertetést”.
A lemezen a már „megszokott” édes soul zene hallható, nincsenek agyonhasznált klisék, viszont hallhatunk egy nagyszerű soul dívát, nagyszerű kísérőzenészeket, és persze nagyszerű dalokat. Ezek közül is kiemelkedik a Don’t Have To Tell Me című szerzemény, amihez fogható magas hőfokon előadott dalt bizony nagyon rég nem hallottam. Egy igazi gyöngyszem!
A számok többsége soul-os fúvóshangszerelésű, ami nagyon hallgathatóvá teszi a dalokat. Ez egy egységes lemez, olyan remek dalokkal, mint a korábban már említett Don’t Have To Tell Me, vagy a Hey Big Boy, a Drink And A Friend és a Double Standard.

A 2003-as kiadványuknak, a Big Bad Girl-nek a többszörös Grammy díjnyertes Jim Gaines volt a producere. Ezzel a lemezükkel elérték a 10. helyet a Living Blues rádió slágerlistáján, és két hónapig fent is maradtak. Az együttes 2003-as, a W.C. Handy Festival-on adott koncertjét 2004-ben, a helyi televíziók egy óra hosszúságban vetítették.
A Southwest Blues magazin így szólt az albumról: „Szolíd, megkapó blues riffek, erőteljes ének és nagyszerű kompozíciók jellemzik a legújabb kiadványát (a) The Rays-nek… meghökkentően zsigeri dalok… hihetetlenül szenvedélyes ének… egy bámulatos együttes”.
Ezen az albumon is csupa remek szerzeményt hallhatunk, pl.: No Mama’ Boys, Junk Blues, Enron Field, Big Bad Girl, Southside Of The Tracks.
A csapatot Bob Trenchard (basszus), Dan Ferguson (billentyűk), Andy Roman (szaxofon, vokál), Steve Lott (gitár), Tommy Taylor (dob) és J.T. Paz (dob) alkották, s a már jól bevált receptet alkalmazták ezen a CD-n is.
Azonban 2004-ben feloszlottak, de Johnny Rawls meggyőzte (a) The Rays-t, hogy szerepeljenek a következő évben megjelent No Boundaries című lemezén.
Mit is írt róluk az ausztráliai Inpress (heti zenei magazin): „A The Rays vad volt és füstölgő, egy energikus szaxofonossal.”

Kay Kay and The Rays featuring Abner Burnett
Worpt Productions, 2000

Kay Kay and The Rays – Texas Justice
Deep South Soul Records, 2001

Kay Kay and The Rays – Big Bad Girl
Catfood Records, 2003

Turista

Válogatásalbumok a Dixifrog Records-tól

2008-07-15

Vegyes érzelmekkel viszonyulok a válogatáslemezekhez. Egyrészt az ilyen típusú kiadványok figyelemfelkeltőek lehetnek egy új zenei stílussal ismerkedők számára, áttekinthetjük velük előadók/zenekarok életútját, megismerhetjük a lemezkiadók kiadványait, stb. Másrészt viszont sok esetben a művészi ötlettelenség kényszeríti rá a zenészeket a válogatás, vagy a Best Of … albumok megjelentetésére.

A francia Dixifrog Records által megjelentetett Sisters Of The South válogatáslemez egyik fenti kategóriába sem sorolható. A dupla album a Music Maker Relief Foundation által rögzített, tizennégy női blues előadó felvételeit tartalmazza.
A Music Maker Relief Foundation egy non profit szervezet, mely segíti a déli zenei tradíciók igazi pionírjait, elfelejtett hőseit. Ma sajnos közülük sokan extrém szegénységben élnek, ételre, egészségügyi ellátásra van szükségük, menedéket keresnek. Az alapítvány, melyet Tim és Denise Duffy alapított az elmúlt több mint 15 évben megpróbált segíteni nekik, közel 100 zenésznek nyújtottak támogatást. De az ügy fontosságát mások is felismerték, olyan támogatókra leltek, mint B.B. King, Taj Mahal, Eric Clapton, Pete Townshend, Bonnie Raitt, Morgan Freeman …
A Sisters Of The South albumon található előadók zenéjükkel az USA délkeleti részén található hagyományok gazdag sokszínűségét illusztrálják.
Mivel a lemezről kiemelni bárkit is igazságtalan lenne, álljon itt az előadók névsora: Algia Mae Hinton, Annie Griggs, Beverly Guitar Watkins, Cora Fluker, Cora Mae Bryant, Essie Mae Brooks, Etta Baker, Lucille Lindsay, Marie & Bishop Dready Manning, Mother Pauline & Elder James Goins, Precious Bryant, Pura Fé, Sweet Betty, Willa Mae Buckner.
A Dixifrog Records ezen kiadványa már a negyedik, mely a Music Maker felvételeit jelenteti meg. A lemezt megvásárolva nemcsak egy gyöngyszemre lelünk, de az előadókat is támogathatjuk ezáltal.

Szintén a francia kiadó újdonsága a Roots & New 2008 – For Blues Lovers című dupla CD, mely a kiadó közelmúltbeli albumairól nyújt egy átfogó válogatást. A lemezeken 33 előadó/zenekar 35 felvétele található, bonusként mindkét CD-re felkerült egy-egy videó, így láthatjuk Popa Chubby – Sally Likes To Run, valamint Pura Fé & Eric Bibb – People You Love című felvételeit. A dalok figyelemfelkeltőek, így a jövőben igyekszem a kiadó néhány albumát részletesen bemutatni.

Sisters Of The South
Dixifrog Records, 2008

Roots & New 2008 - For Blues Lovers
Dixiefrog Records, 2008

Pampalini

Pribojszki Mátyás Band: How Many More?

2008-07-10

Június 9-én Budapesten a Take Five Jazz Club-ban tartotta a Pribojszki Mátyás Band az új lemezének, a How Many More?-nak a lemezbemutató koncertjét. Akkor ott, kicsiny szerkesztői gárdánk egyik fele képviseltette magát – az elismerés hangján szólt az új anyagról -, most itthon, a másik fél hosszabb ismerkedés során vizsgálta meg az elkészült lemezanyagot.
A koncerten kiderülhetett annak, aki nem tudta, bizony személycseréken esett át a csapat, Adamecz Józsefet Gyenge Lajos váltotta a doboknál, ifj. Szász Ferenc pedig teljes értékű tagként szerepelt. Megjelentek még vokalisták, Szirtes „Mókus” Edina és Náray Erika személyében, valamint fúvósok is.
Pribojszki Mátyással kapcsolatban általában mindenhol kiemelik, hogy zenéje újrapozícionálta a szájharmonikát mint hangszert, és a szájharmonikázásról alkotott sztereotípiákat. Azonban nemcsak erről van szó. Bizony sokan szívták a fogukat abban az időben, amikor a west coast-os hangzással operáló Blues Fools feloszlott, s helyette egy merőben más hangzású, más koncepciójú Pribojszki Mátyás Band lépett a színre. A blues háttérbe szorult és egy különleges hangzásvilágú, dallamos jazz-es, erős funky-s, dinamikus groove-okat produkáló csapat lépett a színre, ahol a harmonika játék is sokszor jazz-es színt kapott. A dalok, a dallamok kerültek a középpontba, s nyitottak ezzel egy szélesebb közönség felé.
A How Many More? című szerzeménnyel indul a CD, amin egy kicsit meg is lepődhetünk, mivel ez egy lágyabb szám, azonban azt tudnunk kell, hogy ez a dal - aminek a szövegét Póka Angéla írta - a lemez legfőbb mondanivalója.
A következő darab a Hard Working Man a blues-osabb oldalát domborítja ki a csapatnak, kemény alap, dögös harmonika, fúvósok, valamint Szirtes „Mókus” Edina és Pribojszki Mátyás párosa hallható itt.
Az I’ll Play The Blues For You egy jazz-esebb darab, az Old Fellows-ban a harmonika viszi végig a dallamot bőgővel kisérve, míg a Change In The Weather remek blues-os gitárral nyitó lendületes szám, aminél nekem Eric Clapton neve ugrott be.
A Glare Of A Sea-Dog egy „tiszta” harmonikás szám, Szabó Tamás szokott hasonlókkal próbálkozni a lemezein.
Az Ain’t That Fine egy swinges, elegáns dal, csakúgy mint a The Moonshiner.
Az album hátralévő részén találhatunk még lírai, soul-os számot, a Dog Without A Bone-t, s záródalként is egy elmerengő dal szerepel Old Rockin Char címmel.
Ha összegeznünk kellene a How Many More? CD-ről leírtakat, elmondható, hogy 12 dal, saját és feldolgozások kerültek e májusban megjelent lemezre, amik tovább erősítették a Pribojszki Mátyásról kialakult képet, miszerint bizony nem érdemes a színvonalból engedni, hanem az igényességet előtérbe helyezve kell törekedni a szórakoztatásra.
Jó hír még, hogy az album már a lemezbemutatóra bearanyozódott, ami a kategóriájában (world music, jazz, próza) 1500 eladott példányt jelent. A CD hazai forgalmazását a Hangvető végzi, de előreláthatólag nyugaton is terjeszteni fogják.

Magánkiadás, 2008

Turista

Több gulyás, kevesebb spagetti

2008-07-08

Olvastad a beszámolót a tavalyi talján Hendrix-balhéról? Akkor biztos arra vagy kíváncsi, az idein hány gyönyörű, elvágott torkú, hotelszobában hagyott, cápacsaliként a tengerre bízott, illetve elásott nő mérföldkövezte a Jimi Hendrix Memorial útját Toszkánáig és vissza. Kérlek alássan, nagyon kevés. Nagyobb részt inkább kiástuk a tavalyiakat. Kiástuk signora Pitigliano-t, aki éltes kora (és elvágott torka) ellenére is gyönyörű maradt, kiástuk signorina Saturnia-t, ki több ezer év alatt sem kelt el (vagyis még mindig mindenkinek ingyen osztja bájait), ám semmit sem veszített kényeztető, gyöngéd kedvességéből, és persze kiástuk signora Agriturizmo al Melograno-t, aki tavaly bőségesen, finom falatokkal vendégelt bennünket, s vándortársulatunk interpretazione-jét is kegyeskedett megtekinteni. No, de azok számára, akik nem ismerik őket, mégiscsak ideollózom bemutatásukat abból a tavaly valamiképp kiszivárgott levélből. Signora Pitigliano valójában „egy város, de mintha Hollywoodban tervezték volna egy középkori filmhez, csak igazi. Hatalmas sziklákra épült, olyan sivár kőfalak feszülnek alatta, hogy ott csak a sasmadár érezheti otthon magát, mégis házak szoronganak rajta egymás oldalába bújva, egymás fején állva, ablakaik egyenest ötszáz méter mélységbe nyílnak, szinte látod a középkori némbert, amint a pisával teli küblit kiborítja az ablakon, és látod a kétkerekű kordét is, amin a pestisjárvány hulláit tolják ki a kapun. De ha olyan a szemed, láthatod ott Júliát és Rómeót is, igaz ők egy másik városba vannak bejelentve állandóra. Távolabb signorina Saturnia fülledt, buja teste omlik el a tájon, combjai közül, vagyis a hegy oldalából forró gejzír szakad ki, lezuhan, s hogy ne töltse tétlenül az elmúlt és a következő egymillió évet, szép kis kőmedencéket épít az embereknek, akik oda is sereglenek, és ülnek a forró, büdös vízben, ami csodálatos, és így tettünk mi is. Mindez ingyen, ahogy Istentől kaptuk.”
Aztán vissza a tetthelyre. Tavaly így írtam róla: …”egy tanya, terméskőből épült mediterrán ház, két szárnnyal, a kettő közt vadszőlő lugas, ez növi be a falakat is, körben gyep és a toscanai dombok, kissé távolabb medence, olyan egyszerű fajta, beton teknő kékre festve, annak is egyik oldala benőve vadszőlővel, de a vize, mint a hajnali harmat, a kertben kétszáz éves tölgyfa asztalok, hófehér terítővel, hatfogásos vacsorákkal, paszta parmezánnal, vadpörkölt, fokhagymás párolt spenót, lencse füstölt hússal, mindenféle pesto meg pane, meg amiket nem is ismerek, és a gazda saját vörösbora, ami cseppet sem kannás és nem is rossz, hanem istenien finom.” Álljunk itt meg egy szóra. Idén a medencét gusztustalan zöld alga uralta, úgy nézett ki, mint egy menzán készült parajfőzelék, az egyik kétszáz éves asztal használat közben egész egyszerűen eltört, a vacsora a mai budapesti belvárosi és balatoni vendéglátás szintjére süllyedt (odáig merészkedtek az olaszok, hogy kolbászt készítettek nekünk magyaroknak, de olyat, hogy azért lovagiasabb időkben legkevesebb egy pengeváltással tartoznának), a bor meg… talán rosszabb nem lett (de talán igen), azonban olyan szűken mérték, hogy sokszor vadászni kellett rá másik asztaloknál.

Kvártélyozó hölgyünk, signora Agriturizmo al Castagnella még ennél is fukarabbnak bizonyult, mézes-mázos mosolya mögül egy vérbeli balatoni panziós torz, kapzsi vigyora sejlett elő. Legyen elég csak annyi, hogy reggelire egy hetes kenyeret kaptunk citromlekvárral (ami nyilvánvalóan egy fatális félreértés citrom és ember között) és pótkávéval, de épp csak annyit, hogy olasz reggeliző-társainkat végül Andrisnak kellett ellátnia magyar tartós teszkós kenyérrel és szalámival. (Itt megragadom az alkalmat, hogy bemutassam új muzsikálótársunkat, sőt a zenekar új Benjaminját… tisztelt hölgyek és urak… a dobok mögött a színpadóóóóóóóóóón: Váti András!) Úgyhogy a háziasszony signora-t mégiscsak el kellett ásnunk a saját kertjében.
Szóval úgy jártunk egyik-másik szinyórával és szinyorínával, mint amikor eltelik egy év az új szerelemben, s a szerelem már nem igyekszik annyira, mint első alkalommal.
Na, de elsősorban muzsikálni mentünk, nem pedig enni-inni, ugye. (Ez szemenszedett hazugság, mert de.) A muzsikálás pedig nagyszerűen sikerült. Én ugyan – röviden elmerengve ember és zene misztikus viszonyán – kicsit átszabtam az Astro Man-t, de mintha csak szándékosan tettem volna, esztétikailag nem vétettünk benne. Sőt továbbmegyek, akkorát ráztunk, hogy olaszok, hollandok egyaránt térdre borultak (akadt, aki szó szerint), kivétel nélkül elibénk járultak leróni hódolatukat, s mindannyian biztosítottak róla, hogy ezt a zenét Európában toronymagasan mi játsszuk a legjobban. Nem szabadkoztunk, hisz nekik sokkal nagyobb rálátásuk van Európára, mint nekünk, na meg akár igaz, akár nem, mért ne fürdőztünk volna kicsit rajongó (alig borgőzös) szeretetükben, hisz ritkán tehetjük. Főhősünket (kinek tündöklő fénye visszaverődött rajtunk, egyszerű zenei szakmunkásokon is) jeleskedése jutalmaként az a megtiszteltetés érte, hogy az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő blues-énekesnő, Francesca de Fazzi a színpadra szólította, ugyan baseváljanak már együtt egy kicsit. „Hol az a magyar srác, aki olyan nagyszerűen gitározik?”, kérdezte. Ám a nagyszerűen gitározó magyar srác nem vette át kitüntetését, hanem inkább vizelni ment. Francesca pedig koncertje végére (vagy inkább a közben is dédelgetett palack tartalmának végére) nem csak a magyar srácokról feledkezett meg, hanem önmagáról is, és komolyan aggódnunk kellett testi épsége miatt, ahogy a zsinórok, állványok, erősítők közt tipegett húszcentis cipősarkán. Ám valóban nagyszerűen énekelt, s még gitározott is hozzá. Azért nem volt baj, hogy a tavaly nálunk is vendégszerepelt Emanuele Fizzotti (Lele) is gitározott neki. Ő maga önállóan is nagyszerű koncertet adott, pedig állandó zenekara nem kísérte el Rómából, állítólag azért (de én ezt nem tudom komolyan venni), mert a feleségeik nem engedték el őket.

Játszottak ott aztán Doriano-k, Guiseppe-k, Giovanni-k és hollandok is, meghallgattuk őket és tapsoltunk nekik, ahogy ők is nekünk.
Tamás barátunk, aki kiválóan bír világnyelveket, így hamar összebratyizik bármilyen náció tagjaival, idén elkísért bennünket, vagyis inkább elvitt magával, mivel a szállító gépjármű nagyobb (jóval nagyobb) részben az övé. Az olaszok azonnal a zenekarhoz tartozónak tekintették, s őt is nagy lendülettel veregették hátba, miután játszottunk. Tamás kissé még mérges volt a felszolgált kolbász miatt, nem beszélve arról a beazonosíthatatlan, tengeri moszat granulátumnak tűnő fogásról, amire csak annyit jegyzett meg: „Nem azért küzdöttem fel magam a táplálkozási lánc csúcsára, hogy ilyen szarokat egyek”. Így, amikor olasz beszélgetőpartnere azt firtatta, miképp érjük el ezt a fantastico hangzást és megszólalást, kissé durcásan azt felelte: „More gulyás, less spagetti!”
Ja és a tenger! Vagyis signorina mare Mediterraneo, a Földközi tenger. Neki nem sikerült elvágnunk a torkát, sőt kis híján ő purcantott ki minket, amint egyik szigetén a harmincnégy fokos kánikulában hegymászásra adtuk a hülye fejünket, s még a világítótornyot sem találtuk meg, amiért pedig nekiindultunk. Visszavágásképpen megmártóztunk volna hűs, ölelő karjaiban, de ezúttal karjait halott szürkének és végtelenül koszosnak találtuk. Megmosdatni nem maradt időnk, így faképnél hagytuk signorina Marciano kedvéért, akiről kiderült, hogy signor, de nagyon barátságos fickó, erősen hasonlít signorina Pitigliano-ra, biztos az öccse.
És aztán haza a kies Magyarországra, ahol sokkal jobb a kolbász, de nem vár ránk semmiféle koncert, sem fesztivál, úgy néz ki, legközelebb Hollandiában játszunk, na ott vajon mit eszünk majd, tulipánt meg mariskás sütit?

Berta Zsolt

Borsodi Blue: Hit The Road And Live The Blues

2008-07-03

Fura, deja vu érzéssel hallgatom már napok óta a Borsodi Blue Hit The Road And Live The Blues EP-jét. Fura, hiszen utoljára talán a Pure Blues Chump Change lemeze hatott rám ennyire a reveláció erejével, ami szintén EP volt.
Borsodi László 2005 táján alapította meg a Borsodi Blue nevű formációt, ami előtt számtalan más próbálkozása is volt. Az első jelentősebb csapata a Kőkorsó Trió nevet viselte, ezt követte a Virga Negra nevű együttes. Ez időben rengeteg blues zenésszel ismerkedett meg, játszott együtt, pl.: Fekete Jenő, Szűcs Gábor, Benkő Zsolt, Pribojszki Mátyás, Török Ádám és a Mini. Az új csapat létrejöttét főként az a vágy motiválta, hogy végre saját szerzeményeit játszhassa.
Ha már az elején szóba került Szűcs Gábor, akkor idézzük Őt, hogy nyilatkozott e formációról: „… ez egy igazán jó zene! Eszméletlen jó gitár sound, tökéletes, feszes alap, lehelet finom, ízes billentyű, fantáziadús számok.”
A lemez egy rövid Intro-val indul, melyet egy egyedülállóan ritka „hármas” követ. Ebből a csokorból az első darab a Hit The Road And Live The Blues című szerzemény, amelyet a Wings To Fly című, andalító, remek dallamvezetésű szám követ. A My Babe’ Is A Black Woman egy tempósabb, gitárcentrikusabb nóta.
Az albumot egy lassú blues, a Guitar Weep Too When They’re Sad zárja.
Egyedülállóan ritka „hármas” írtam, s ezt azért gondolom, mert ha ezek a szerzemények bármely csapat nagylemezén szólalnának meg, hátradőlhetnének, hogy nagyot alkottak.
Nem esett még szó a zenészekről és a játszott stílusról sem. Borsodi László zenésztársai: Magda Lajos – zongora, billentyűk, Pfeff Márton – basszusgitár, Teleki Pál – dobok, a blues felől közelítik meg a zenét, de számtalan más dologgal megfűszerezik, úgymint jazz, soul, groove, valamint teret engednek az improvizációnak is.
Az albumon Enrico Crivellaro dicsérő sorai olvashatóak, de máris aggódom, nehogy elsikkadjon e remek banda a hazai érdektelenségben.
Az együttes egyébként az év végén egy nagylemez megjelentetését tervezi, amelyet élőben vennének fel fúvóskarral, egyéb ínyencségekkel kiegészítve.

Magánkiadás, 2008

Turista

Tomcat Courtney: Downsville Blues

2008-06-17

Írásaimban folyamatosan igyekszem a hazánkban kevésbé ismert blues előadókra/zenekarokra fókuszálni, így kapóra jött a Blue Witch Records május 20-án megjelent kiadványa. „Blue Witch Records Is The Biggest Little Blues Label In The Country”, írják a kiadóról, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, ezt Tomcat Courtney Downsville Blues című albuma csak erősíteni fogja.
A san diego-i Tomcat Courtney 1929-ben Waco-ban (Texas) született, Lightnin' Hopkins és T-Bone Walker zenéjén nőt fel, akiket személyesen is ismert. A fiatal feltörekvő bluesman, mivel szerette a táncot és az éneket, utazó cirkuszokban is fellépett. A ’60-as években Kaliforniába kötözött, majd a ’70-es évek elején San Diego-ba, ahol azóta él.
Az első felvételei az Advent Records által 1974-ben megjelentetett San Diego Blues Jam című lemezen voltak hallhatók.
A Downsville Blues című albumon a ritmusszekciót a legendás chicagó-i dobos Willie “Big Eyes” Smith és a basszusgitáros Patrick Rynn alkotja. Willie hosszú ideig Muddy Waters zenekarának a tagja volt. Szájharmonikán Bob Corritore játszik, vele Courtney 2007-ben ismerkedett meg a gitáros Chris James által, aki szintén szerepel a lemezen. James 13 évesen, a ’80-as évek elején csatlakozott Tomcat bandájához.
A legjobb texas country blues tradíciókat követő Tomcat Courtney rendkívüli dalszerzői képességekkel rendelkezik, erőteljes énekét, jellegzetes gitárjátékát tizenkét számon keresztül élvezhetjük.
A Blue Witch Records érdeme, hogy egy ilyen nagyszerű blues zenész felvételeit nemzetközi szinten is mindenki számára elérhetővé teszi.

Blues Witch Records, 2008

Pampalini

Eddie „Big Town Playboy” Taylor: Bad Boy

2008-06-07

Chicagó-nak, a „szelek városának” egyik ismert gitáros alakja Eddie Taylor, aki 1923-ban Benoit-ban (Mississippi) született. Eddie-t fiatalon megbabonázta Memphis Minnie, Charley Patton, Robert Petway, Son House és Robert Johnson zenéje, így 13 évesen megtanult gitározni.
Az első formációt, melyben zenélt, gyermekkori cimborájával Jimmy Reed-del alapította (Taylor mutatta meg a gitározás alapjait Reed-nek), majd 1949-ben Chicagó-ba költözött. Itt rögzítették az első, Jimmy Reed-del közös felvételeiket a VeeJay Records számára, de hallhatjuk John Lee Hooker-nek szintén e kiadónál megjelent lemezein, valamint együtt zenélt Homesick James-sel, Snooky Pryor-ral, Floyd Jones-sal, Elmore James-sel, Big Walter Horton-nal és John Brim-mel is.
Eddie Taylor első saját felvételeit a VeeJay Records jelentette meg, melyek közül a Bad Boy, a Ride 'Em On Down és a Big Town Playboy klasszikus darabokká váltak.
Az ausztriai Wolf Records 1995-ben, halála után tíz évvel Bad Boy címmel adta ki a chicagó-i Odyssey Stúdióban 1983. júliusában és 1984. augusztusában rögzített felvételeit.
A lemezen Taylor zenésztársai (a) The West Side Allstar Band tagjai: Johnny B. Moore (gitár), Willie Kent (basszusgitár), valamint felesége Vera Taylor (ének), fia Tim (dob) és mostohafia Larry (dob).
Az album nyitószáma a Bad Boy, melynek első verzióját 1955-ben rögzítették, akkor Eddie Taylor-t harmonikán Jimmy Reed kísérte. A Take Your Hands Dows című dalban megtapasztalhatjuk, hogy Eddie Taylor és Johnny B. Moore milyen nagyszerűen tudnak közösen játszani, szóló szólót követ.
A Look Over Yonders Wall számtalan feldolgozást megért nóta Jazz Gillum-tól, a Three O’ Clock In The Morning Lowell Fulson szerzeménye, mely B.B. King egyik első sikerszámává vált.
Az I Got Long To Stay a korai rockabilly számokra emlékeztet.
A feleséget négy dalban is hallhatjuk, nekem leginkább Otis Rush All Your Lovin című számában tetszik. Egyébként Vera testvérei, Eddie és Jimmy Burns Chicago ismert zenészei.
A Bad Boy egy jó muzsikushoz méltó lemez, melyet bátran ajánlok mindenkinek.

Wolf Records, 1995

Pampalini

Bőrgyári Capriccio: Progressive

2008-06-04

Hazánkban az első blues fesztivált Woodstock 20. évfordulójának tiszteletére 1989. augusztus 11-én Esztergomban tartották. Az ezt követő évek a magyarországi „blues boom” kezdetét jelentették. Fesztivál, fesztivált követett, melyeken jelentős szerepet játszottak a ’60-as, ’70-es évek blues-rock szerzeményeit játszó zenekarok. Mára a „robbanás” hatása megszűnt, de napjainkban is léteznek olyan bandák, akik hasonló utat választottak. Ilyen a Bőrgyári Capriccio nevű együttes is.
A zenekar 2000. tavaszán Újpesten alakult, a név a világhírű cseh író Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című regényére utal. A név figyelemfelkeltő, hisz ki ne ismerné hazánkban Hrabal munkásságát, regényhőseit: Maryska-anyut, Francin-aput és Pepin bácsit.
Az induló zenekar tagjai: Gazdag Viktor - gitár, Bányai Gyula - basszusgitár, Rozgonyi Zoltán - szájharmonika, ritmusgitár, Zarubay Bence - ének, szájharmonika, fuvola és Szabó Zsolt – dobok. Eleinte klasszikus blues és rock szerzeményeket játszottak, melyek folyamatosan egészültek ki Santana és a Ten Years After felvételeivel. 2002-ben ismerkedtek meg Preszmayer Katával, aki elvállalta a zenekar menedzselését. Ennek köszönhetően Török Ádám többször meghívta Őket a legendás Bem Rockpartra, valamint állandó klubbot indítottak a Fészek klub pincehelyiségében. A banda első lemeze 2003-ban jelent meg Sodródás címmel, a felvételek Horváth János hangmérnök segítségével az ARION hangstúdióban készültek. Ebben az évben kaptak először meghívást a keszthelyi Motorostalálkozóra, melynek azóta a rendszeres fellépői, valamennyi alkalommal teltházas, nagysikerű koncertet adtak.
2005. őszén alakul ki a jelenlegi zenekari felállás, az „ős” tagok közül már csak Gazdag Viktor és Zarubay Bence maradtak, kiegészülve Tóth „Diza” Dénessel (dob) és Barabás Attilával (basszusgitár).
A következő év a zenei változásé, progresszívebb irányba indultak, repertoárjukat kiegészítve Jethro Tull, újabb Ten Years After, ill. Alvin Lee szerzeményekkel.
Ez a vonulat tetten érhető a zenekar 2007. nyarán Progressive címmel megjelent lemezén is. A CD nyitó nótája a One Of These Days, mely Alvin Lee szerzeményt a Ten Years After A Space In Time című albumán lehetett először hallani. De további négy dalt is feldolgoztak a „Nyugat leggyorsabb kezű gitárosától”.
Hallható még két Jethro Tull nóta (Locomotive Breath, New Day Yesterday), az egyik legnagyobb Cream sláger, a Bruce – Baker – Clapton hármas által írt Sunshine Of Your Love, a Troggs Wild Thing-je, melyet Jimi Hendrix tett ismerté, valamint Hendrix Who Knows-a is.
A lemezt hallgatva ízelítőt kaphatunk a blues-rock és a progresszív zene jelentős felvételeiből a Bőrgyári Capriccio hiteles tolmácsolásában. És már csak egy lépés, hogy tovább kutakodjuk az „ősök” hagyatékában.

Magánkiadás, 2007

Pampalini

Akkord-rekord

2008-05-07

Thanks Jimi Festival – Wroclaw
2008. május 1.

Kérlek alássan, a minap a Jimi Hendrix Memorial Band-el Lengyelországban, Wroclawban jártam, a Thanks Jimi Fesztiválon. Ott az a dilijük a helyieknek, élükön egy Leszek Cichonski nevű gitáros fickóval, hogy ők márpedig kétezren gitározzák egyszerre a Hey Joe-t. Hallottam erről korábban, mondtuk is hasonlóképp fafejű barátaimmal a kocsmában, hogy aszongya, „na, az aztán fergetegesen jól szólhat, hisz nálunk keleten három embert sem tudnak normálisan kihangosítani!”. Hát itt most töredelmesen bevallom, teljesen mindegy, miképp szólt, amikor a kábé kétezer ember együtt pengetett, lúdbőrözött a hátam és felállt a szőr a karomon.
Az ötlet persze Jimi Hendrix szülőhazájából, Amerikából ered. Ott vésték be magukat először a rekordok könyvébe. De a lengyelek kétezerháromban ringbe szálltak, s 2006-ban már ezerötszáznyolcvanegy gitárossal tépették a húrokat egy időben, egy helyen. Jelenleg rekordtartók. És idén újra megpróbáltak javítani az eredményen.
Már a szálloda portásának útbaigazítása során alkalmat kaptam az elképedésre. A wroclawi főtéren? A belváros szívének kellős közepén? Elképzeltem egy hasonló rendezvényt Budapesten, teszem azt, a Vörösmarty vagy a Kossuth téren. Hát, az teljességgel lehetetlen, ugye? A rendezvény előbb sosem látott méretű aláírásgyűjtés-versenybe torkollna az akarók és az ellenzők között, meghallgathatnánk nagy formátumú várospolitikusaink jól betanult véleményét a tárgyban, aztán elsikkadna az egész. Kevésbé rossz esetben kitelepítenék a koncertet valami isten háta megetti helyre, ahova aztán méregdrágán lehetne tojtoj slozikat, meleg sört aranyárban mérő sörsátrakat, orvosi ügyeletet, és (fővárosi létszámhiány miatt) vidéki rendőröket telepíteni. Nem úgy Wroclawban. Gyönyörűen kipofozott főtér az, egy kis darab Prága, a házak tövében meghitten lapuló sörözőkkel és kávéházakkal, mindegyikben ott a vécé ugye, az infrastruktúra tehát adott (amiképp nálunk is), rendőrre pedig nincs szükség, mert a rendet ugyan itt is nagydarab, feketébe öltözött, többnyire kopasz, ámde nyugodt és barátságos fickók biztosítják. Talán mert nincs is rendetlenkedés.
Délelőtt tizenegy körül értünk a térre, már szólt a zene, s gyűlt a nép. Odavezető utunkban minduntalan vállukon gitárt cepelő srácokba és lányokba, apákba, anyákba, nagyapákba és nagyanyákba botlottunk, mindannyian egy irányba igyekeztek, mintha csak addig bujkáló zombik adtak volna randevút egymásnak a központban, s vállukon a hangszer titkos ismertetőjel lenne.
Aki akarta, az egész eseményt onlájn követhette a neten. Egy lengyel banda után következtünk mi, a fesztiválokon szokásos csúszással, s mivel utánunk rögtön a fő attrakcióra, vagyis a Nagy Együttgitározásra került sor, s az onlájn menetrendet be kellett tartani, nem sok idő jutott ránk. A lengyel közönség barátságosan, lelkesen üdvözölt minket. A korábbi években olyan muzsikusokat láthattak, hallhattak magyar színekben, mint például Tóth János Rudolf, vagy Póka Egon, így bizakodva várhatták a muzsikát. Hát mi is bizakodva, barátságosan és lelkesen belecsaptunk az első számba, s mindjárt otthon érezhettük magunkat, a tekintetben mindenképp, hogy színpadi hangkontroll egész egyszerűen nem létezett. Azonnal átálltunk vizuális kommunikációra, amiben nagy rutinunk van, viszont sosem működik igazán jól, miképp ezúttal sem. Így a lengyel nagyérdemű vagy másfél percen át csodálhatta, amint a magyar muzsikusok hidegvérrel keresgélik egymást és az egyet, miközben vad metakommunikációt folytatnak a technikai személyzettel. És meg is tapsolták. Kedvesen, jó szívvel. Aztán hagyták, hogy javítsunk, meg is dicsértek a tenyerükkel. „Vovselávsi popsnemási grosije venger, dzsimi hendriksz memori bend!”, hirdette ki a műsorvezető (később megveregette a vállamat és megkérdezte, hogy tetszik Lengyelország), s mehettünk utunkra, kicsit mérgesen, kicsit boldogan, a hülye, süket fejünket átkozva.
Aztán a színpadot ellepték a zenészek (Magyarországot ezúttal Szagán György képviselte), és Leszek Cichonski Úr vezényletével következett a rekorddöntési kísérlet. A színpadtól jobbra (rendezői jobb) széles lépcsőfokokból épített tribünön foglaltak helyet az elektrogitárosok, mindegyik saját kis kombóval a lábnál, lehettek vagy kétszázan. Előttük egy, a kora által már indokoltan homlokilag kopasz, ám maradék göndör haját a feje tetejére copfozott lengyel híresség vezényelt, természetesen gitárral a nyakában, lelkesen, jó kedvűen, csillogó szemekkel, mit sem törődve a háta mögött álló csapat tizenöt évnyi átlag korával, s gyakori vendéghangjaival. A bal oldali tribünön az akusztikus gitárok kaptak helyet, és ők töltötték meg a színpad előtti részt is, egészen a kordonig, amin túl a wroclawi nagyérdemű vigyorgott, sörözött, evett, és szaporán, hangosan buzdított. Jómagam fényképezőgéppel a kezemben bejártam a színpadot, mindkét tribünt, és a dühöngőt is, vigyorogni voltam kénytelen, mintha csak született wroclawi lennék, a karom és a hátam pedig csendesen lúdbőrözött a mintegy tízpercnyi idő alatt, míg a Hey Joe szólt. Hol együtt, hol csak az elektro-, hol csak az akusztikus gitárokon. Hogy milyen volt ez, mint zenei élmény? Teljesen mindegy. Hogy sikerült-e megdönteni a tavalyi rekordot? Én nem tudom, de nem is nézek utána, mert az is teljesen mindegy. Valami olyasmi történt, valami olyasmit érez ott a helyszínen az ember fia és lánya, amihez képest minden teljesen mindegy. Az is, hogy milyen országban vagy, hogy eszedbe jut-e közben Hendrix, hogy a Hey Joe-t játsszák vagy a Szomorú vasárnapot, hogy hamisan-e vagy jól, s hogy előzőleg mi jól játszottunk vagy rosszul. Csak néztem a tengernyi csillogó szemet, a nevető, színpadra felmászó tiszta tekintetű kölyköket, a szedett-vedett gitárjaikat és azt gondoltam, jó eséllyel azt sem tudják, ki az a Jimi Hendrix, azt sem, ki írta a Hey Joe-t, és feltehetően nem is érdekli őket. De az igen, hogy itt most együtt lehetnek, együtt próbálnak megdönteni egy rekordot, s hogy bármennyire is komolytalan dologról van szó, mégis csak a városukat, a hazájukat és egymást segítik, és így építenek hidat más hazák tulajdonosaival, akiket boldogan, barátságosan fogadnak. És éppen ez a lényeg, így tenni valamit a hazádért, azáltal mások hazájáért, minderről mit sem tudva, csak a hecc kedvéért, mosolyogva, görcstelenül, és sohasem mások rovására. Nem kenyerem a pátosz, de elérzékenyültem, na. Bírom a lengyeleket, hej!
Aztán, hogy a szentimentalizmust szétcsapjuk, vacsoráztunk, söröztünk, és a föld alá bújt Tykend klubban meghallgattuk a nappal színpadmesterként funkcionáló fickó zenekarát. Az is remeknek bizonyult, a nagyobb részt kölkökből álló nagyszámú közönség szerette őket, nem törődtek vele, hogy minden második szám Hendrix, s hogy a dalok szerzője harminc éve halott. És az asztalunknál ülő, ötvenedik ikszét már elütött nagyszerű gitárostól, Leszek Cichonskitól is percenként kértek autogramot.
Talán olyan lehet minderről beszámolni, mint lerajzolni egy focimeccset. Ízelítőként ehun egy lehetőség.
De azt mondom, nézzétek meg jövőre a saját szemetekkel, bár a fülembe jutott, hogy néhány bátor magyar a fejébe vette a rendezvény magyarországi honosítását. Kívánok nekik sok szerencsét, kevés magyaros széthúzást, és kívánom, hogy találkozzanak a lehető legkevesebb rosszindulattal és ostobasággal! (Ugyanitt szponzor kerestetik!)

A fesztiválon készített képek egy része a Fotó rovatban megtekinthetőek.

Berta Zsolt

Jambalaya: Wonder What Can Happen

2008-05-06

A Jambalaya zenekar 2008. január 6-án, Vízkereszt napján koncertet adott a budapesti Merlin Színházban, mely koncertet rögzítettek, és Wonder What Can Happen címen CD-n, DVD-n jelentettek meg.
A Jambalaya hazánk egyetlen New Orleans-i zenét játszó zenekara. New Orleans Louisiana délkeleti részén fekszik, a Mississippi folyó partján, a Pontchartrain tótól délre.
New Orleans a jazz városa, melynek szórakoztató negyedében, a Storyville-ben alakult ki a később „tradicionális jazz”-nek nevezett fekete muzsika, melyet a város fekete lakossága, a zenei szabadságra való törekvés jegyében hozott létre, az ismert dallamok variált előadásával.
De a város a világhírű kreol és cajun konyha otthona - a jambalaya is egy jellegzetes New Orleans-i étel -, és minden évben megrendezik a Mardi Gras fesztivált, mely tükrözi New Orleans gazdag örökségét, az ott élők szociális és kulturális sokszínűségét.
Ez a sokszínűség jellemzi a zenéjüket is, melyet a Jambalaya zenekar saját felfogásban játszik. A zenekar létrehozója Nemes Zoltán, aki először szóló zongoristaként koncertezett, majd duóban, trióban zenélt, végül 2005. áprilisában megalapította a Jambalaya zenekart.
Első lemezük 2006. áprilisában I Just Wanted To Say címmel jelent meg, melyről két szám (Junco Partner, Let Them Talk) a most kiadásra került koncert felvételen is megtalálható.
A koncerten a fiúk ismert, és kevésbé ismert New Orleans-i szerzők dalait (Bob Shad, Chris Kenner, Malcolm John Rebennack Jr., Ron Levy, Johnny Adams, Professor Longhair, Allen Toussaint), híres New Orleans-i „slárgereket” (Junco Partner, Big Chief, Iko-IQ), valamint két saját szerzeményt játszanak úgy, hogy ezen számok egységet alkotnak, egyik sem lóg ki a sorból.
A CD-n található tíz szám egy kivételével (Stop) a DVD lemezen is megtalálható, mely korongot kiegészítettek „extrákkal”, megtekinthetjük a koncerten készített fotókat, s láthatunk egy beszélgetést a zenekar vezetőjével.
A koncerten a zenekarnak sikerült megidéznie a Mardi Gras fesztiválok hangulatát, melyet most akár otthon is megízlelhetünk. Fenséges falat!

NarRator Records, 2008

Pampalini

Johnny Rawls & The Rays: No Boundaries

2008-04-23

Johnny Rawls a blues zenei élet egyik méltatlanul háttérbe szorult alakja. Az 1951-ben született énekes, gitáros, dalszerző és producer Rawls már korán zenei műveltségre tett szert, nagyapja John Paul Newson, a vak gitáros segítségével. A fiatal Johnny először klarinéton és szaxofonon kezdett el tanulni, majd középiskolás korában Joe Tex és Z.Z. Hill zenekaraiban vokálozott. Eközben megtanult gitározni is, és megalakította saját blues/soul együttesét.
A ’70-es évek közepétől O.V. Wright zenekarának a vezetője, amit Wright 1980-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Ezt követően Little Johnny Taylor-hoz csatlakozott, vele néhány évig dolgozott. 1985-től, mint szóló zenész turnézik.
1994-ben a Rooster Blues lemezkiadó megjelentette L. C. Luckett-el közös lemezét Can't Sleep At Night címmel. Ekkor már a Rooster-nél dolgozik stúdiózenészként olyan muzsikusokkal, mint Lonnie Shields vagy Super Chikan. Két évvel később a JSP Records gondozásában megjelenik a Here We Go című lemeze, a lemezeit az angliai lemezkiadó adja ki - ahol producerként is dolgozott -, egészen 2002-ig, amikor is megalapította saját lemezkiadóját Deep South Soul néven. Még ebben az évben két albuma is megjelenik Lucky Man és Live In Montana címmel.
A négyszeres W.C. Handy díjra jelölt zenész No Boundaries című lemeze 2005-ben jelent meg. A CD-ről a Blues Revue, a Living Blues, a Downbeat és más zenei lapok is elismerően írtak.
Az album valamennyi dalának a szerzője Bob Trenchard, a kísérőzenekar, (a) The Rays basszusgitárosa. A dalok a kétségbeesésről, a reményről és a halálról szólnak (Bob a dalok nagyrészét felesége halála után írta).
Johnny Rawls érdes, lélekkel teli hangja engem néha Robert Cray énekhangjára emlékeztet. A számok többségében hallhatjuk Memphis két legjobb vokalistáját, Reba Russell-t és Jackie Johnson-t is. A zenekar többi tagja is magas szinten teljesít, hisz a lemez bővelkedik nagyszerű hangszeres teljesítményekben. És, hogy kik is ezek a zenészek: Steve Lott - gitár, Dan Ferguson - billentyűs hangszerek, Andy Roman - szaxofon, J. T. Paz és Richie Puga - dob.
Összességében eredeti dalok, kiváló muzsikusok, az album a kortárs soul-blues egyik kiemelkedő alkotása.

Catfood Records, 2005

Pampalini

Watermelon Slim & The Workers: The Wheel Man

2008-04-03

Könnyű dolga van a kritikusnak Watermelon Slim & The Workers The Wheel Man című albuma kapcsán, hisz ez az az album (és zenekar), amit 6 díjra jelöltek a 2007-es Blues Music Awards-on (Album of the Year, Band of the Year, Contemporary Blues Album of the Year, B.B. King Entertainer of the Year, Contemporary Blues Male Artist of the Year, Song of the Year).
Na, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak ki ez az úriember, aki jól felismerhető stílussal és egyedi hanggal rendelkezik.
Watermelon Slim (eredeti neve: Bill Homans) Bostonban született, de North Carolina-ban nevelkedett.
Gyerekkorában kórusokban énekelt, a ’70-es években tűnt fel a színen, mint háború ellenes aktivista. Vietnami veteránként egy LP-t készített a háborúról, ami 1973-ban jelent meg Merry Airbrakes címmel.
Olyan emberekkel barátkozott ebben az időben, mint Barbara Dane, Henry „Sunflower” Vestine a Canned Heat-ből, vagy a szájharmonikás „Earring George” Mayweather.
1986-ban lediplomázott történelemből, majd újságírói diplomát is szerzett Oregon egyetemében. 2000-ben mester diplomát kapott, így minden nagyképűség nélkül állíthatja magáról, hogy Ő a legműveltebb bluesman a világon.
Az évek folyamán volt teherautó-vezető, targonca kezelő, tűzifa eladó és ügynök is.
2002-ben szívproblémái voltak, az ezredforduló elején kilépett a fuvarosi állásából, a Workers vezetője lett, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen 2005-ben jelölték a Best New Artist Debut címre a W.C. Handy szavazáson. A következő években sem maradtak el a szakmai elismerések, elég, ha csak a Watermelon Slim and the Workers című, a NorthernBlues Music-nál 2006–ban megjelent albumának a sikerére gondolunk.
Igazságtalan lennék azonban, ha nem mutatnám be a társait, a The Workers-t. A doboknál Michael Newberry ül, aki a legendás Fortune Tellers-ben zenélt, de muzsikált Bo Diddley-vel, Bob Margolin-nal, Carey Bell-el, Hubert Sumlin-nal és Robert Lockwood Jr.-ral is. Ronnie McMullen Jr. a csapat gitárosa 15 évesen kezdett el zenélni, a mentora Norman Atherton volt. „Norman az én édesapám volt” - mondja, gitározni tanította és beoltotta a blues szeretete iránt. 2002-ben bemutatta Sweet Brenda-nak, s Ronnie 4 évig zenélt a csapatában. Tagja volt a Scott Keeton Band-nek is és az idők folyamán olyan emberekkel játszott együtt, mint Bo Diddley, Big George Brock, Magic Slim, Jimbo Mathus vagy Buddy Guy. 2006 óta tagja a Workers-nek. A basszusgitáron Cliff Belcher játszik, aki Fort Worth-ben, Texas-ban született és 15 évesen kezdett el basszusgitározni. 1984-ben Austin-ba költözött, hogy a legjobb blues előadókkal zenélhessen együtt. 1988-ban Oklahoma City-be tette át a székhelyét, ahol felvételeket készített és koncertezett a vidék legjobb bandájával a Big G, The Snakeshakers-sel.
A The Wheel Man című CD-jük 2007-ben jelent meg, szintén a NorthernBlues Music gondozásában
A korong a címadó számmal indul, amit Magic Slim-mel közösen adnak elő, s amely dalt jelölték a Song of the Year címre, hozzáteszem nem véletlenül, hiszen az első pár meghallgatás után számomra ez a szerzemény rögzült leginkább.
A címadó dalon kívül más dalok is foglalkoznak a régi teherautó sofőr kalandjaival, pl.: Drinking and Driving és a Truck Driving Mama.
A Black Water egy szegény férfi panasza, a Sawmill Holler egy megbabonázó cappella, a Peaches pedig egy szerelmes dal.
A Got Love If You Want It egy Slim Harpo szerzemény, míg az albumot záró akusztikus Judge Harsh, Furry Lewis Jr. feldolgozás.
Jerry Wexler a legendás Atlantic producer mondta róla: ”Watermelon Slim megtestesíti az amerikai zene légmélyebb és legigazibb gyökereit”.
Watermelon Slim egy hús-vér bluesman, a lemeze pedig kihagyhatatlan!

NorthernBlues Music, 2007

Turista

Doug MacLeod: The Utrecht Session

2008-03-28

Doug MacLeod az egyik legtermékenyebb blues szerző The Utrecht Sessions címmel új lemezzel jelentkezett.
A lemezt, ahogy az utóbbi időben Doug többi anyagát is a Black & Tan Records adta ki, és a cím árulkodik, a számok Utrecht-ben kerültek felvételre, mely város az énekes, gitáros, dalszerző egyik kedvenc városa.
A lemezen tizenkét MacLeod szerzemény található, a felvételekhez két gitárt, egy National Delphi-t és egy öreg Stella-t használt.
Néhány dalban hallhatjuk Arthur Bont percussion és Jasper Mortier basszus játékát, de Ők ketten közösen, az egyik számban sem szerepelnek.
A dalok, - mint Doug összes többi felvétele - nagyon személyesek, egy kis humort sem nélkülöznek, engem leginkább a This Old River, The Long Black Train, That Aint’ Right és a Coming Your Brand New Day címűek érintettek meg.
Összességében egy nagyon szép munka került kiadásra, melyet Doug MacLeod Marie Gaines emlékére ajánl, és nem lennék meglepve, ha a jövő év eleji szavazásokon több díjat nyerne.
A CD 2008. április 21-én kerül a boltokba, de a szerencsésebbek a koncertjein is hozzájuthatnak már.

Black & Tan Records, 2008

Pampalini

Al Cook: The Barrelhouse Man

2008-02-28

„A legjobb eredeti country és chicagó-i blues felvételek” - hirdeti a Wolf Records a honlapján. Mivel korábban foglalkoztam már a kiadó egy „nagyvárosi” blues albumával, most Al Cook The Barrelhouse Man című CD-je kerül terítékre.
Alois Kurt Koch 1945. február 27-én született Bad Ischl-ben, Felső-Ausztriában, de az életét Bécsben élte, éli.
Elvis Presley hatására kezdett el foglalkozni a zenével, pontosabban 1960. július 25-én pillantotta meg egy 1957-ben készült fotóját, s ez változtatta meg az addigi hozzáállását a zenéhez. Addig egy gyárban dolgozott, a zenélésben látta meg a lehetőséget, hogy elszökjön a szürke hétköznapok elől. 1963. októberében vett egy olcsó gitárt, majd egy évvel később egy amatőr vetélkedőben mutatkozott be.
Véletlenül került kapcsolatba a blues zenével, onnantól kezdve viszont tudatosan és következetesen kezdte el építeni a karrierjét. 1970. novemberében jelent meg az első tisztán blues albuma, ami a Working Man Blues címet viselte. Ekkor még egy kezdetleges Elvis klónhoz hasonlított, aki fekete country-blues dalokat énekel, el kellett még telnie pár évnek, míg a bécsi akcentusát levetkőzte, a feketék „kettős beszédét” elsajátította. Amíg a többi fehér zenész a brit blues vagy Muddy Waters stílusa után vonzódott, Ő visszanyúlt a ’20-as, a ’30-as évek stílusához. Olyan előadók munkássága érdekelte, mint Blind Lemon Jefferson, Charley Patton, Son House, Texas Alexander, Robert Johson és Tommy Johnson. 1973. októberében jelent meg a második albuma Slide Guitar Foolin’ címmel. A ’70-es évek vége felé a kevésbé kommercionális zenék korszaka lealkonyult, beköszöntött a disco korszak. A blues zene idejét múlt lett, nehéz idők köszöntöttek be Al Cook életében is.
1989-ben volt a karrierjének a 25-ik évfordulója és ugyanebben az évben jelent meg a Twenty Five Blues Years albuma. Olyan zenészek szerepelnek ennek az albumnak a második felében (All Star Jamborre), mint Dana Gillespie, Erik Trauner, Hans Theessink, Joachin Palden vagy a Mojo Blues Band.
Ezek után egy ideig távolmaradt a nyilvánosságtól, majd az ausztriai székhelyű Wolf Records-al kötött szerződést.
Itt jelent meg 2007-ben a The Barrelhouse Man című lemeze is. Ha a címet vesszük, akkor már ez eligazítja a hallgatót, s tudhatja, hogy mire számíthat, jelen esetben: barrelhouse = szó szerint hordóházat, tehát kocsmát jelent, valamint a zongoramuzsika műfaji megjelölése is.
A lemezt hallgatva először a „valahol hallottam már ezt” érzése van az embernek, de a szerzők neveit átböngészve kiderül, hogy - öt szám kivételével - az összes szerzője Al Cook. A további hallgatások alkalmával tudatosult bennem, hogy bizony a bécsi úriember tökéletesen elsajátította a stílust, annak fordulatait és mindehhez hozzá kell tennem még, hogy a hangja is kellően „fekete”.
Három részre van osztva a korong, az első rész a The Barrelhouse Man címet viseli. A The Memphis Jamboree-vel kezdődik a CD, ami egy gitár-bőgő kettős, majd az Early In The Morning számban Speckled Red-ről emlékezik meg. Red a barrelhouse boogie zongora játszás amolyan őstípusa volt, kiabálós, koszos szövegekkel. A Cotton Jane és a Doggone My Good Luck Soul számokban Karin Daym énekel, szintén korhűen. Cotton Jane egy kreált szereplő, a nevet Cook az egyik hölgyismerőse nick nevétől kölcsönözte. Eredetileg Katie Kern-el szerette volna felénekeltetni ezt a dalt, de ő visszautasította, ezután kérte fel Karin Daym-t.
A második rész címe I Remember Roosevelt Sykes, itt három szám szerepel, mindháromban Al Cook egyedül énekel és zongorázik. Sykes-sel 1974. május 9-én játszott együtt a bécsi Jazzland klubban, akkor a legendás zenész 68 éves volt.
A harmadik rész The Spirit Of Robert Johnson elnevezés alatt fut, s itt az mint várható, inkább a gitáros számok dominálnak, kivétel a záró Goin’ Back To Memphis szám, amiben Charlie Lloyd zongorázik és Harry Hudson dobol.

Wolf Records, 2007

Turista

Mike Andersen Band: Tomorrow

2008-02-18

Régebbi olvasóink megszokhatták, hogy az oldalunkon rendszeresen foglalkozunk a hollandiai Black & Tan Records kiadványaival. Mostani választásom egyik nagy kedvencem, a dán Mike Andersen Band-re eset.
A hattagú csapat 2000-ben alakult, első, bemutatkozó albumukat My Love For The Blues címmel 2002-ben adták ki. Az albumról dániai, európai és amerikai zenei lapok pozitívan írtak, majd elnyerték a "Danish Blues Artist Of The Year 2003" címet.
Második lemezük 2004-ben jelent meg Tomorrow címmel. Az albumon a csapat felállása az első lemezhez képest változatlan. A ’főnök’ Mike Andersen énekel, gitározik, testvére Mads ’Tiny’ Andersen dobol és basszuson Dave Stevens játszik. Kettőjük több, híres blues zenésszel is fellépett, néhány évig közösen az Otis Grand Band-ben játszottak. A billentyűs hangszereket Claus Sand kezeli, a fúvósok pedig Rasmus Bogelund (trombita) és Morten Elbek (tenor saxofon).
A fiúkra nagy hatással volt B.B. King és T-Bone Walker zenéje, de igyekeztek kialakítani saját, egyedi stílusukat, így amit hallunk, az a blues, a soul és a modern R&B különleges keveréke. Na és persze a rap-é, ami mindjárt az első, Same Damn Time című számban tetten érhető, a koppenhágai Al Agami ’szövegelésével’. Hiába ez a nyitó szám, számomra ez a nóta a lemez csúcspontja. Al Agami-val még a Nobody Else But You-ban is találkozunk. De a többi dal is nagyon jól sikerült – melyek egy kivétellel a csapat szerzeményei –, gondoljunk csak a Stuck With Me-re, mely egy gyönyörű lassú blues (ez a szám elnyerte a „Song Of The Year” címet az amerikai Independent Music Awards-on), vagy az Encore – One More című számra, mely jump blues stílusban íródott. A Words Ain’t Enough és a Lessons az elmúló szerelemről és a fájdalomról szólnak.
A nagyszerű énekhanggal bíró Mike gitárjátéka végig ízléses, de a csapat többi tagjának sincs szégyenkezni valója. A hangzást színesítették a vendégzenészek: a vokálos hölgyek, a fúvósok és egy kongás is. Összességében egy nagyszerű kortárs blues albumot hallhatunk.
A csapat Európában rendszeresen koncertezik, 2008. április 5-én hazánkba is fellépnek a Budapest Blues Fesztiválon. A részvétel kötelező!

Black & Tan Records, 2004

Pampalini

Eddie C. Campbell: Mind Trouble

2008-02-13

1939-ben Duncan-ban, Mississippi-ben született Eddie C. Campbell, akiről a következő sorokat írta Fekete Kálmán a Blues Expedíció Chicagóban című könyvében: „… kiállása, megjelenése, hibátlan fehér, virító fogsora, jókedvet és derűt sugárzó arca megszemélyesíti a mai tökéletes amerikai show- és bluesman eszményképét.”
Eddie C. Campbell fiatal korában egyhúros gitáron tanult játszani, hat éves amikor szüleivel Chicagóba költözik. Az első gitárját nyolc éves korában édesanyja segítségével vette meg, 12 évesen találkozik Muddy Waters-el. Meghatározó élmény volt ez a számára, arra késztette, hogy blues zenésszé váljon.
Serdülő korában, az ’50-es években olyan zenészekkel játszott együtt, mint Luther Allison, Willie James Lyons, Big Monroe, Willie Buckner és Pee Wee Madison, s az évtized vége felé szoros baráti kapcsolat alakult ki Magic Slim-mel.
A ’60-as években olyan zenészektől tanult, mint Little Walter, Howlin’ Wolf, majd ’63-ban csatlakozott Jimmy Reed-hez, vele 1976-ig, Reed haláláig zenélt. Együtt dolgozott Koko Taylor-ral is, ő ajánlotta Willie Dixon-nak, így 1977-ben tagja lett a Chicago All Stars zenekarnak, itt játszott az elkövetkező négy évben.
1977-ben készítette el a The King Of The Jungle című albumát, 1979-ben részt vett a híres American Blues Legends turnén.
1984-ben Európába költözött, először Angliában, később Hollandiában és Németországban dolgozott. A hollandiai évei alatt Amszterdamban készítette el a Let's Pick It! lemezét, ami a Black Magic kiadónál jelent meg.
1992 decemberében visszaköltözött Chicagóba.
1986 júniusában-júliusában rögzítette szintén Amszterdamban a Mind Trouble albumát, ennek a licenszét vásárolta meg a bécsi székhelyű Wolf Records, s adta ki ismét. Az album több mint egy órányi zenét tartalmaz, a közreműködők névsora elég tetemes, a produktum mégis egységes. Az eddig leírtakból kiderül, hogy modern, elektromos Chicago bluest hallhatunk, a szerzeményekre sem lehet panaszunk, hiszen olyan remek dalok követik egymást, mint az Everything Gonna Be Allright, Life Is Like A Game, Shake For Me, Devil’s Walk, Loneliness And Me, Eddie’s Rock.

Wolf Records, 2007

Turista

Török Ádám születésnapi koncertje

2008-02-05

Petőfi Csarnok, 2008. január 26.

Az alábbi, filozofikusan mély értelmű sor Koncz Zsuzsa első slágereinek egyikéből való: „az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább”. Így van ez, kedveseim! Fut bizony, méghozzá olyan tempóban, hogy a magyar beat-nemzedéket követően egy ideje már a rock generációján a sor, átlépni a bűvös 60. életév küszöbét. A hazai blues- és progresszív rock első számú fuvolistája, Török Ádám esetében most különösen aktuális a „bűvös” jelző, hiszen éppen kétszer annyi évet töltött a színpad vonzásában, mint amennyit annak előtte élt.
Az ok az ünneplésre tehát akkor sem kevés, ha tudjuk: Ádám ötévenként, egy-egy zenés „varázslatos éjszakával” teszi emlékezetessé a születésnapját. (Ilyenkor mindig megvendégeli zenésztársait, barátait, a Petőfi Csarnok belső termében. Természetesen, ez alkalommal is kitűnő volt az étel-felhozatal, nem különben azok a borok, amelyek Légli Ottó és Takler Ferenc pincészetéből kerültek ki! Hmmm!! Nem mintha a Somlói Chardonay nem lett volna nyerő! Pár számot ki is hagytam az isteni nedűk kóstolgatása miatt…)
A speciális alkalomhoz különleges buli dukál, vendégekkel és jóízű, megismételhetetlen jamelésekkel. Így is történt, mint a mesében, bár először a Mini megszokott kvartettjét pillanthattuk meg a színpadon. A „bemelegítő” szám azonban eltért a korábbiaktól: „A zene él tovább”! Lehetetlen volt nem átérezni a dal üzenetét, és lehetetlen vitatkozni vele. Kár is lenne, hiszen olyan (lezáratlan) életmű részét képezi, amelynek minden hangja vállalható, ráadásul olyan személyiségről beszélhetünk Török Ádámról szólva, akit negyven év alatt sem zavartak meg a magyar rockot sem kímélő politikai csapdák és gazdasági nehézségek épp úgy, mint a jövő-menő trendek, divatirányzatok. Mindenkor következetes, hiteles figura tudott maradni. (Azt pedig, hogy mennyire nem lezáratlan az életmű, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a buli előtt-után egy-egy könyv- CD-, sőt bakelitlemez újdonságot is meg lehetett vásárolni! Nem utolsósorban: filmes stáb dolgozott az ünnepi koncert ügyén, tehát minden valószínűség szerint minimum egy DVD is előkészületben van.)
Még két nóta hangzott fel a kis csapattól, és kezdetét vette a várva várt vendégjárás. A gitáros Závodi Janó és a basszeres Németh Lojzi személye a régi Minit idézte. Az „Asztalhoz leültem” sokáig csak koncerteken volt hallható, hiszen a megírásakor nem kerülhetett lemezre. (Az italozás feszültségoldó kábulata valahogy nem volt nyerő téma a virágzó szocializmus idején.) Ez a mai „Körbe-körbe” pedig, akár a régi szép időkben, Lojzi kristályfinomságú basszusszólójára tekeredett fel. Változott a színpadkép, hiszen „körbezárt a dzsungel”. Egy fiatal gitáros segített megtalálni a belőle kivezető utat: Török Péter. Igen, Ádám idősebbik fia! A dzsungelben aligha nőnek almafák, mégis az alma és a fája jutott eszembe Törökékről. Annál is inkább, mert a „XX. századi álom-kocsma” közben igen átható, pszichedelikus ízű szólót nyomott el a srác!
A „Gőzhajó” ezúttal Ádám másik híres formációját, a RABB-ot idézte meg, a gitáros Mohai Tomival és a szaxis Muck Ferivel kiegészülve. Úgy is szólalt meg a minden Mini-bulin felhangzó dal, ahogyan az elmúlt 10 évben soha, sőt egyáltalán!
Némi pihenő-regeneráló szünet után a „Kolduskirály” olyan fokú empátiával, kiállással és tartással szólalt meg, hogy az a mai, elkeserítő állapotokat idézte meg bennem. (Érdekes, eddig eszembe sem jutott „ilyen füllel” hallgatni ezt a nótát.) A kolduskirályt követve megérkezett, sőt beindult a „Fekete gép”, majd nemzetközivé teljesedett a produkció! A herflis Horváth Misivel együtt két fantasztikus svájci (pontosabban: egy svájci, és egy Svájcban élő angol) muzsikus lépett a PeCsa színpadának deszkáira: a régi barát dobos, Tom Beck, és a fiatal, európai blues-gitáros nemzedék egyik legjelesebb képviselője, Paul Camilleri. Az itthoni turnék közös darabjait szólaltatták meg. A „Lusta blues” és a „Hívj fel” hangzott fel, mégpedig annyi tűzzel, annyi érzéssel, olyan összeszedetten, és olyan szólókkal, hogy csak ámultam, pedig nem először láttam és hallottam Ádámot a svájciak társaságában!
Majd, a Závodival kiegészült Mini tisztelgett egy óriásit a Cream előtt, felragyogtatva a „Sunshine Of Your Love”-ot! Aztán, a saját repertoárból varázsoltak extatikus perceket: a „Vissza a városba” által, amiből ennek az estnek a címadó sora való: „Messze visz az út”. A másik híres balladára, a „Kereszteslovag”-ra elfogytak a jelzőim. Egész egyszerűen, fokozhatatlan pillanatokat élhettünk át! És, eljöttek még egyszer a tempós kis „blues idők”. A „Kell a barátság” jelszavára pedig újra színpadra lépett az összes, jelen lévő közreműködő. (Lojzi bizonyára Bikinis elfoglaltsága miatt maradt le a színpompás kódáról.) Mit mondjak, négy gitáros egyszerre, nem sűrűn fordul elő Mini-koncerten!
Végezetül, illik szólni külön is az est főhőséről. Nos, Török Ádám olyat tett, amit ember ritkán tehet: kiiktatta az idő-tényezőt! Annyira fitt volt, annyira tökéletes testi és szellemi kondícióban működött a színpadon, mintha csak tegnap kezdte volna ezt az egészet.

olaszsanyi

The Climax Chicago Blues Band: The Climax Chicago Blues Band

2008-02-02

1968-ban Straffordban, Angliában alakult meg a The Climax Chicago Blues Band, Colin Cooper vezetésével.
Colin Cooper (ének, szájharmonika, szaxofon) abban a Hipster Image nevű rhythm and blues csapatban játszott korábban, amely csapatnak sikerült a helybeli klubokban jó nevet kivívnia, viszont az igazi, tágabb elismerésig nem jutott el. A sikertelen kísérlet után Cooper új csapatot szervezett The Gospel Truth néven, melyben Richard Jones (basszusgitár), John Cuffely (dob) és Pete Haycock (gitár) játszottak. Néhány hónap elteltével csatlakozott hozzájuk Derek Holt (gitár) és Arthur Wood (billentyű), így szextetté bővültek, nevüket pedig átkeresztelték The Climax Chicago Blues Band névre. A stílusban is változás következett be, áttértek a hagyományos, elektromos Chicago bluesra.
Az EMI lemeztársaság karolta fel a fiatal csapatot, s 1968 őszén Geoffry Emerick és Jeff Jarratt hangmérnökök vezetésével elkészítették a bemutatkozó albumukat. A csapat nevét viselő lemezen saját szerzemények és feldolgozások (Little Walter, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson) vegyesen kaptak helyet. Tipikus brit blues albumot hallhatunk, amelyen tömör, jól kidolgozott számok követik egymást, köszönhetően a két gitárnak, a szájharmonikának, a zongorának és az orgonának. A későbbi lemezeken Cooper a szaxofont is használta a hangzás színesebbé tételéhez.
A CD-n hallható számok közül kiemelkedik az Insurance, a Don’t ve Been Drinking, az A Stranger In Your Town, a How Many More Years, a Looking For My Baby és természetesen a zseniális And Lonely, amelyben együtt szólal meg az orgona a harmóniummal, s repít el minket Pete Haycock gitárjátéka.
A csapat 1969-ben felvette a második lemezét Plays On címmel, majd elhagyták a nevükből a Chicago szót. Születtek még további jó albumaik is, de a ’70-es évektől kezdődően hullámvölgybe kerültek.

Parlophone, 1968

Turista

Kiemelt koncertek

Ajánlott albumok

Kritika

Újdonságok

Kereső

Archívum

Társoldalak

Cikkek a bluesról