Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Lynwood Slim featuring Junior Watson: Lost In America
2006-11-01


Mielőtt nekiálltam e lemez meghallgatásának, pár sorban történő bemutatásának, tettem egy próbát: rákerestem az előadó nevére a weben a magyar lapok közt, s elképedve állapítottam meg, hogy csak egy találatot kaptam. Na sebaj, még egy okkal több, hogy a Lost In America című lemezzel foglalkozzak, gondoltam.
Zenéjét először egy válogatás albumon hallottam - a Don't Worry, Sing The Blues címűn, - ahol többek közt Willie Murphy, James Solberg Band és Hubert Sumlin számai is szerepelnek.
Lynwood Slim gyermekként trombitázott, 15 éves korában vette a kezébe először a harmonikát. Jimmy Reed-et és Little Walter-t hallgatott szívesen, mégis Brooklyn Slim és Paul Oscher láttán választotta a zenész-hivatást. Amikor a hetvenes évek közepén a dél-kaliforniai színtér kiürült, csomagolt, és Minneapolisba költözött. Kevesebb, mint egy héttel áttelepülése után Slim töltötte be a távozó harmonikás, Kim Wilson helyét egy együttesben, mivel Ő Austinba költözött, hogy megalakítsa a Fabulous Thunderbirds-t Jimmy Vaughannel. Később megalakította a Lynwood Slim Band-et, és gyakran dolgozott Leonard “Baby Doo” Caston-nal, James Smith-szel és Walter Horton-nal. A swing blues stílus számos, a Minnesota Music Academy által odaítélt díjat és zenei dicsőséget hozott neki, mint ahogy az 1984-ben megjelent Soul Feet (ezt később újból kiadták), és az 1997-es Lost in America is. Rövid időre visszatért L.A.-be, ahol csatlakozott Dave Specter-hez, majd 1995-ben Chicagoba költözött. Sok évvel később, családi okok és az ottani (színpadi) helyzet megváltozása miatt tért vissza Dél-Kaliforniába. A L.A.-i színpadi jelenlét mellett Slim és producere, Jerry Hall az együtt töltött évek alatt európai és amerikai művészekkel is dolgozott, majd 1998-ban megalapították saját lemeztársaságukat, a Pacific Blue Recording Company-t, majd 2000-ben ezt követte a World Wide Wood.
A William Clarke/James Harman nyomdokain haladó West Coast harmonika albumon olyan szuper muzsikusokat hallhatunk, mint: Kid Ramos, Junior Watson, Dave Gonzales, Larry Taylor és Fred Kaplan.
Az album egy dögös, lendületes, swinges dallal indít, a Tried To Call You-val, s az It's Obdacious-al folytatódik, ahol már Fred Kaplan is játszik zongorán. Ahogy végignézek a szerzők listáján, megállapítható, hogy inkább a feldolgozások dominálnak, pl.: Buddy Johnson, Elmore James, Chester Burnett, John Lee Hooker stb., mint a saját szerzemények. A negyedik szám - Take Me Where You Go - ismét a lendületes darabok közül való, majd Lynwood Slim mutatja meg harmonika tudását a Tell Me What I've Done-ban. El is érkeztem ezután a lemez egyik legjobb számához, John Lee Hooker szerzeményéhez a Messin' With My Bread-hoz, ahol együtt zakatol a gitár - ami engem Stevie Ray Vaughan játékára emlékeztet, akár az énekstílus - s szól a harmonika, nem is akármilyen párost alkotva. Szó sincs róla, hogy ezután lanyhulna a figyelmem, hiszen egymás után jönnek a jobbnál jobb számok, úgy mint az Ain't Enough Time vagy a Got To Change.
Igaz, hogy ha bemegyünk egy hazai lemezboltba, nem fogjuk megtalálni Lynwood Slim CD-it a polcon, de próbálkozzunk webes rendeléssel, csalódni semmiképpen sem fogunk.

Atomic Theory Records, 1997
10/10

Turista


Jim Morrison élete, legendája, halála
2006-10-31


Stephen Davis:
Jim Morrison élete, legendája, halála

Cartaphilus Könyvkiadó

„Már évtizedek óta halott, de még mindig baj van vele.” Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel felérő mondattal kezdődik a könyv, amelynek szerzője a folytatásban rögvest visszatalál a realitás talajára. „Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a Jim Morrison emlékét ez idáig bemaszatoló mítoszok és hazugságok helyett új, hiteles tudósításokat nyújtson, és átértékelje az ismert tényeket és a légből kapott pletykákat is.” – írja Stephen Davis. „A kibontakozó portré egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó, együtt érző embert mutat, aki úrrá lett az önpusztításon, mégpedig komor szépségű életműve révén…” És, hogy miben áll a Doors frontemberének életműve? „1965 és 1971 között megírt száz dalt, felvett hét platinalemezt, megírt és kiadott négy verseskötetet, három filmet készített, lemezre vette a verseit, írt három filmforgatókönyvet, és többtucatnyi jegyzetfüzetet töltött meg versekkel és feljegyzésekkel. A Doorsszal kétszáznál is többször lépett fel.” Davis keresett és talált új forrásanyagokat a könyvéhez, főleg Morrison utolsó, párizsi korszakából.
Morrison személyiségfejlődése szempontjából Stephen Davis meghatározónak tartja Jim gyermekkorát. A fiú nem szerette a szüleit. Érdekes, hogy az ő apja is sokat költöző katonatiszt volt, akár az önpusztításban szintén élharcos orosz színész-énekes ikon Viszockijé. Tudtuk aztán, hogy a felnőtt Jim Morrison kiszámíthatatlanul öntörvényű, összetett, különleges egyéniség volt, elsősorban az általa mértéktelenül fogyasztott ajzószerek hatására. De hogy ennyire szélsőségesen tudott megnyilvánulni, ki hitte volna?
És hogy mit ad még a könyv? Mindenekelőtt részletes életrajzi krónikát, amelyen belül az egyes Doors-koncertek leírása különösen izgalmas. Ezekben olyan részletekre derül fény, amelyek bőséggel gazdagítják, árnyalják, vagy éppen – a felvázolt körülményekből adódóan indokoltan - beárnyékolják az énekes, előadó és költő Morrisonról alakuló képet. Mindez azért érdekes, mert minden Doors-koncertről nem készült, nem készülhetett hangfelvétel, a képfelvételekről nem is beszélve.
Hitelesnek hat a korrajz is, amelyből nem hiányzik a politikai háttér (a Doors ténykedése az amerikai-vietnami háború idejére esett). Nem kerülhette meg a szerző a kornak (és magának Jim Morrisonnak) azt a végzetes tévedését sem, amely szerint a kábítószerek tágítanák a tudatot. És nem maradnak ki a vaskos könyvből a társművészetek sem: Andy Warhol néhány akciója, például. (Warhol helye az általa protezsált Velvet Underground révén, egészen pontosan a Budapesten született német származású énekesnője, Nico és Morrison viharos szerelme kapcsán indokolt ebben a könyvben.) Jim Morrison élete jól követhető, jól dokumentált. Halálának közvetlen körülményei, utolsó napjainak történései azonban máig tisztázatlanok, de Stephen Davis hihető hipotézist állított fel róluk.
A munkájával kapcsolatban negatívumot – szerencsére – nem tudok sokat mondani. Zavart ugyan egy, a woodstocki fesztiválra vonatkozó túlzó megjegyzése, és az is, hogy a publikált fotók többsége amatőr minőségű. De ennyi, semmi több.
Jószerével minden kiderül ebből a könyvből, éppen csak az nem, hogy mi baj lenne még mindig szegény Jim Morrisonnal, aki már 35 éve halott, és hogy miért nem nyugodhat végre békétlen, bűnös lelke.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek felkeltette a kíváncsiságát a Doors karizmatikus énekesének a teljesítménye, és többet szeretnének tudni a dolog emberi oldalát illetően. De, nem árt felkészülni, hogy amit találnak, olvasnak majd, az minden lesz, csak nem rózsaszín lányregény.

521 oldal, 4980 Ft

Megjelent a Rockinform 2006. július-augusztusi, 141. számában, erősen megcsonkítva

Olasz



Első nap a Bluespatika Fesztiválon
2006-10-23


2006. október 20.
Almássy téri Szabadidőközpont


Idén kilencedik alkalommal került megrendezésre a Bluespatika Fesztivál, a hagyományoktól eltérően nem a Fonóban, hanem az Almássy téri Szabadidőközpontban. A programot böngészve, sokszínűségét látva az első nap, s az utazás mellett döntöttem.
A műsor már október 20-án 03:00-kor elkezdődött, mivel egy Guinness rekord felállítására tettek kísérletet a szervezők, és az a 200 zenész, aki fellépőként közreműködött.
Odaérkezésemkor, 17:45-kor Ongjerth Dávid játszott az aula egyik részében szólóban, majd harmonikás kísérlettel, míg a bejárathoz közeli részen dobro gitár workshop-ot tartottak. Ongjerth Dávidról tudni kell, hogy a feltörekvő blues generáció egyik legtehetségesebb képviselője.
Őket a Pawn Shop Boys követte, és mindjárt nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy az akkor még gyér számú közönséget megtapsoltatják. Ez sikerült is nekik, miként az akkor az Aulában tartózkodó/harmonikát áruló Pribojszki Matyit egy kis fenékriszálásra bírták, majd egy szám erejéig Ő is a színpadra pattant. A csapatot a Long Tall Sonny (gitár), Big Fat Chubby (harmonika, ének) és Crazy Benny (zongora) alkották, a dalaik a klasszikusok közül valók, pár jazzes standarddal színesítve. A számok a nőkről, az alkoholról, tehát az „Életről” szóltak, ahogy Ők fogalmaztak.
19:15-kor indult a műsor a Koncert teremben Csonka Valter konferálásában. Egy rövid programismertetés keretében kigyönyörködhettük magunkat rózsaszín ingjében, egy benzinkútnál vásárolt Mozart-os nyakkendőjében, majd öt csodálatos hangú hölgy és egy Őket szintetizátorral kísérő úriember lépett a színpadra. Bár kimondottan nem rajongok a gépi dolgokért, de a műsoruk magával ragadott. A Breeze Gospel zenéje a tradíciókból táplálkozik, hol felemelő, hol meditatív, hol egyszerűen csak vidám dalokat kaptunk tőlük.
20:30 magasságában ismét Csonka Valteré volt a terep, amikor is átnyújtotta Nemes Nagy Péternek az Életműdíjat. Új kezdeményezés ez, először került kiosztásra ez a díj, olyan személyeket neveztek erre, akik sokat tettek a magyarországi blues életért. A díjat még Hobo (Ő nem tudta átvenni, mivel fellépése volt) és David Honeyboy Edwards kapta.
Közben azért ki-kikukkantottam az Aulába, ahol éppen Fekete Jenő játszott szólóban.
20:45-kor David Honeyboy Edwards és Michael Frank a Sweet Home Chicago-val indítottak. Edwards 1915. június 28-án született a Mississippi melletti Shaw-ban. 1972-ben találkozott Michael Frank-el, 1976 óta játszanak együtt. Rövid műsoruk (csak fél órát játszottak) második felében Ő is megkapta az Életműdíjat, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett neki. Ez egyébként Ef. Zámbó István munkája, egy női mellszobor blúz (blues) nélkül, ahogyan Nemes Nagy Péter tréfásan fogalmazott.
21:30-kor következett a Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers. A zenekar új stílust teremtett a world blues-on belül, „Rolling Blues” néven, melyek alkotóelemei a gospel, a blues, a komolyzene és a country. A ’20-as évek világát idéző zenéjük és megjelenésük teret hódít fellépésről fellépésre. Mit is írhatnék, csúcspont csúcspont hátán, s a kétszer a színpadra lépő Mississippi Step Show is heves ovációt váltott ki. Először egy „halottat” hoztak a színpadra, és egy jelenetet játszottak el, majd beindult a tánc, pörgették a hölgyeket, a műsoruk végén a hátukon vitték le Őket. Az Ő felléptetésük Oláh Andor ötlete volt, az eredmény mozgásban kifejtett blues feeling. A műsoruk vége felé a színpadra lépett az egyik hölgy a Breeze Gospel-ből, hogy elénekelje a Summertime-ot, majd minden megjelentek egy rövid közös zenélésre.
Következett a Lord Bishop And The Rocks, de mivel rég volt már 5 óra, s a Turista is megfárad, a távozás mellett döntöttem. Az úriember egyébként végignyomulta az előző fellépéseket, 2-3 fős hölgygyűrű vette körül, így alighanem illik rá az, ami a pólóin olvasható: „The King Of The Sex Rock”.
Az aulában éppen Kőszegi Zsolt énekelt, a szép emlékű S-Modell énekese, majd Boogie-t kiabálták meg a lépcsőn.

Turista


Bistro Blues Band: You Know Just Because
2006-10-19


A '90-es évek elején kezdtem a blues zene iránt érdeklődni, koncertekre járni, lemezeket gyűjteni. Az elsők közt vásároltam meg az általam akkor még teljesen ismeretlen Bistro Blues Band 1992-ben kiadott You Know Just Because című CD-jét(!). Néhány hallgatást követően nagyon megszerettem ezt az akusztikus blues zenét tartalmazó lemezt.
A CD-n található 14 angol nyelvű szám az 1991-ben kiadott magyar nyelvű Tudod, csak azért … című kazettára, LP-re épül. A zenekar tagjai: Vas Zoltán (ének, gitár), Bocskai István (gitár, slide-gitár, dobro-gitár, vokál) és Szabó Tamás (szájharmonika, basszus-szájharmonika, washboard, vokál), valamint vendégzenészként 3 számban Bacsa Gyula tangóharmonikázik.
Vas Zoltán és Bocskai István ismeretsége 1975-ben kezdődött, már akkor mindketten bluest játszottak, zenéltek az első magyarországi blues kocsmában, a Kassák klubban. Ős ’bluesman-eknek’ tekinthetjük Őket, Vladár Károllyal és Bodonyi Attilával egyetemben. Szabó Tamás és Bacsa Gyula az akkori fiatal blues generáció tagjai, azóta szép sikereket értek el.
A lemezen egy szám kivételével - melyet Bocskai István jegyez -, Vas Zoltán szerzeményei találhatóak. A meglévő nagyon frappáns magyar nyelvű szövegek angol nyelvre történő fordításában Bob Cohen nyújtott segítséget. A felvételek 5 nap alatt készültek el.
Az anyag első hallgatása óta sok év eltelt, a blues zenével mélyebben megismerkedtem ,de ez a lemez még mindig a kedvenceim közé tartozik.
A fenti kazetta és LP, valamint a CD korlátozott példányban kapható, megrendelhető a info@pannonjazz.hu címen. Tudod, csak azért ...

Pampalini


Livin' Blues: Wand Dang Doodle
2006-10-11


A hollandiai Livin’ Blues a '60-as évek végén, a '70-es évek elején Európa blues életében meghatározó szerepet töltött be. A zenekar sikeresen koncertezett Németországban, Svájcban, Belgiumban, Olaszországban, valamint a kelet-európai országok közül Lengyelországban. Más holland blues együttesel ellentétben sikereket értek el a szigetországban, s szerepeltek a BBC rádióban is.
Az együttest két hágai diák, Ted Oberg gitáros és Ruud Fransen basszusgitáros alakította Djörn Pool énekessel és Nicko Dijkhuizen dobossal 1967-ben. Ez a felállás nem sokáig működött így, mivel a következő évben a zenekarhoz csatlakozott Nicko Christiansen énekes és John La Grand szájharmonikás. Az együttesben többször történt tagcsere, leginkább a ritmusszekció cserélődött.
1970-ben jelent meg a banda legjobb lemeze Wand Dang Doodle címmel, mely két Willie Dixon feldolgozást, valamint öt Ted Oberg - Nicko Christiansen szerzeményt tartalmaz.
A lemez nyitószáma az egyik Willie Dixon feldolgozás, a Wand Dang Doodle a hollandiai Top listán a tizedik helyig jutott, míg a másik Willie Dixon blues, a Spoonful átdolgozása közel 13 percben a lemez csúcspontja.
Találunk a lemezen két gyönyörű lassú bluest, az I Came Home At Night-ot Nicko Christiansen szaxofonjátékával és a Go-Go Train-t, egy akusztikus darabot Whiskey And Gin címmel.
A This Is The Hour, és a The Sun Goes Down kicsit keményebb, de klasszikus alkotások.
A zenekar a Wand Dang Doodle megjelenését követően még több lemezt adott ki, melyek közül, ezt a szintet talán csak az 1994-ben megjelent The Early Blues Sessions című lemez éri el, melyen 1967 és 1972 között készített felvételek találhatóak.
 
Pampalini


Johnny Adams: One Foot In the Blues
2006-09-16


A szentimentalizmustól sem mentes Johnny Adams One Foot In The Blues albuma, amely 1996-ban jelent meg. Ekkor már túl volt a Percy Mayfield kompozíciókat tartalmazó zseniális Walking On A Tightrope albumon, a Doc Pomus szerzeményeket tartalmazó The Real Me albumon is, s számtalan nagy névvel dolgozott már együtt, úgy mint Walter Wolfman Washington, Duke Robillard, Jon Cleary, Johnny Vidacovich, Harry Connick, Dr. John stb..
Azonban azt nem állíthatjuk róla, hogy csak más szerzeményeiből élt, hiszen olyan sztároknak írt dalokat, mint B.B.King, Frank Sinatra, Ray Charles.
Nagy családba született -1932. január 5-én- Johnny Adams (Lathan John Adams) New Orleans-ban, s a 10 gyermek közül ő volt a legidősebb.
Zenéjében később visszatükröződik a város gazdag zenei hagyománya, megtaláljuk benne a blues, a rhythm & blues, a soul, és a jazz jegyeit is.
15 éves volt amikor kikerült az iskola falai közül, hamar hivatásos zenész lett, de először evangélikus csoportokkal énekelt.
Nyolcadik Rounder albuma a One Foot In The Blues, amely a Wont’t Pass Me By soulos szerzeménnyel indít, gazdag hangszereléssel, s Dr.Lonnie Smith Hammond B3 orgonájával (ez az első albuma, ahol ez a hangszer megszólal).
A következő szerzemények: One Foot In The Blues, Baby Don’t You Cry már balladisztikus hangnemet ütnek meg, s folytatódik ez a sor a Roadblock-ig. Nem ízléstelenségig elmenő, csöpögős dalokról van szó, de örömmel fogadtam azért a lüktető, felpörgetett Half Awoke-t, vagy a swinges Cookin’ In Style-t.
Nem szóltam még a hangról, ami hol bársonyos, hol szenvedélyes, hol éles de mindenképpen egyéni.
Johnny Adams sajnos már nincs közöttünk, 1998. szeptember 14-én, rákban halt meg.

Rounder, 1996
10/9

Turista


Hound Dog Taylor and the HouseRockers
2006-09-16


Igazi ősgitáros volt az 1975. december 17-én rákban elhunyt Hound Dog Taylor, akinek nemcsak kiváló lemezeket köszönhetünk, hanem közvetve hozzájárult a remek Alligator Records megalapításához is. A sztori szerint ugyanis Bruce Iglauer 1971-ben, 23 éves korában 2500 dollárnyi hagyatékából, abból a célból alapította meg az Alligator Records-ot, hogy megjelentesse kedvenc bandájának a Hound Dog Taylor and the HouseRockers-nek az albumát.
Árad a zenéjéből a nyers erő, amely nemcsak az egyszerű embereket fogta meg, hanem az egyetemisták körében is hamar népszerű lett. Pedig nem volt igazán képzett zenész, néha túl gyorsan, néha halkan, volt úgy hogy rossz ütemben játszott.
Egymást követik a lendületes számok az albumon: She’s Gone, Walking The Ceiling, It’s Alright, I Just Can’t Make It, 44 Blues, 55th Street Boogie
„Senki sem dobja fel úgy a bulit, mint ő az őrültségével” - írta a Living Blues Magazin, s való igaz, igazi talpalávaló zenét játszott, amely arra való hogy elfelejtessék az emberekkel a problémájukat.
Az album 1971-ben jelent meg, s a társai Brewer Phillips, és Ted Harvey voltak.
Nevezték őket a „Blues Ramoneseinek” is, nyilván a lendületes, rövid számaik okán (az albumon csak a Held My Baby Last Night lépi túl a négy perces játékidőt), s mivel a zenéjükre a, gördülékeny, tüzes, heves jelzők illenek.
„Amikor meghalok -szokta mondogatni- azt mondják majd, hogy szart se tudtam játszani, de amit játszottam, legalább jól hangzott”.

Alligator Records, 1971
10/9
 
Turista


Mark Hummel: Heart Of Chicago
2006-09-07


Mark Hummel New Haven-ben Connecticutban született, de Los Angelesben, Californiában nevelkedett fel, olyan zenészeket hallgatva mint Little Walter, James Cotton, Sonny Boy Williamson. 1972-ben Berkeley-ben, Californiában telepedett le. Itt olyan helyi zenészekkel játszott, mint Cool Papa, Boogie Jake, Mississippi Johnny Waters és Sonny Lane.
Miután megalakította a Blues Survivor Band-et 1980-ban, gyakorlatilag végigturnézták az Egyesült Államokat, Kanadát és Európát, s olyan előadókkal zenéltek együtt, mint Charlie Musselwhite, Brownie McGhee, Lowell Fulson és Eddie Taylor.
Számos fesztiválon fellépett, játszott a San Francisco-i, a Chicago-i Blues Fesztiválokon, s fellépett a Németországban megtartott Hohner Harmonica World Championship-en is.
1992- ben jelent meg az első lemeze Hard Lovin’ címmel.
A Heart Of Chicago az első Tone-Cool-nál megjelent lemeze, amelynél Chicago-ba utazott a West Coast harmónika virtuóz, hogy a város híres zenészeivel játszhasson együtt. Olyan zenészek alkotják a ritmusszekcióját, mint a legendás blues úttörő Willie „Big Eyes” Smith és Bob Stroger, akik az utóbbi 40 év minden fontos blues előadójával játszottak már a Szelek városában, a zongoránál Barrelhouse Chuck ül, de a közreműködők között van Dave Myers is.
Mit is írhatnék erről a lemezről, amelyen egymást követik az erőteljes, lebilincselő darabok: Muddy Waters , Little Walter, Sonny Boy Williamson is büszke lenne erre az alkotásra…

Tone-Cool Records, 1997
10/10
 
Turista


The Robert Cray Band: Twenty
2006-08-27


Robert Crayt aki akarta megnézhette július 14-én a Papp László Budapest Sportarénában, Eric Clapton előzenekaraként. Az ötszörös Grammy díjas zenész 2005-ben kiadott Twenty lemezét mutatom be most.
Robert Cray 1953. augusztus 1-jén született a georgiai Columbusban. A zene szeretét apjától kapta, de fő hatásai között szerepel a Beatles is. 1974-ben alapította meg saját zenekarát, s az első lemeze 1979-ben jelent meg Who’ s Been Talkin' címmel. Az igazi áttörést az 1986-os Strong Persuader hozta meg a számára, s nevét mára már együtt emlegetik a legnagyobbakéval.
Az album az igencsak átlagos reggae-s Poor Johnny-val indít, de még mielőtt nekikeserednénk a That Ain’ t Love elosztja a kétségeinket a zenész kvalitásait illetően. Aki hallotta már egy lemezét is, az tudja, hogy zenéje, megoldásai egy letisztult zenészt mutatnak. Semmi felesleges virga, semmi magamutogatás, kellemes R & B és soulos darabokat hallhatunk egymásután, amiket pár jazzes darab tarkít, úgy mint pl. a a My Last Regret. Robert Cray zenekara mára már teljesen „kifehéredett”, de ők is igazi profik akik magas színvonalon hozzák a némi popularitást sem nélkülöző darabokat. A lemezen meghallgathatjuk a háborúellenes Twenty-t, amely egy ártatlan fiatalról szól, de az igazi csúcspont a : That Ain’t Love - Does It Really Matter páros, s az I’ m Walkin’. Zenéjén érződik, hogy saját útját járja, s az idén ünnepelték az immár ezredik fellépésüket.

Sanctuary Records, 2005
10/8

Turista


Ian Siegal: Shake Hands With The Devil
2006-08-08


2005-ben jelent meg Ian Siegalnak a Meat & Potatoes lemeze, most mégsem erről hanem egy olyan kiadványról szeretnék írni amely nem szerepel a diszkográfiájában.
Ian Siegal 1971-ben született Angliában. A legkorábbi zenei élményei Buddy Holly, Jerry Lee Lewis, Elvis Presley és Chuck Berry voltak, de igazából Little Richard hatására lett a zene megszállotja.
Elkezdte hallgatni a bluest, s ennek a különféle változatait, de leginkább Muddy Waterst.
16 éves korában road, s unokafivére egyik bulija alkalmából megkérik, hogy énekeljen. Az eredmény eksztatikus volt.
2 évvel később kezdett el gitáron játszani, 20 éves amikor Berlinbe utazik. Mikor visszatért Angliába, akkor már tudta hogy csak a zenélés az ami érdekli.
A korong amiről írok egy 2003. szeptemberi Nottinghamben felvett koncert anyagát tartalmazza. Ezen már minden megvan ami Ian Siegelt ismerté tette. Személyes, szenvedélyes előadás, fokozások, zenei kitörések. Előadása izzó, élő. Igazi zenész, aki akkor érzi jól magát, ha játszhat, ha jó, értő közönség előtt játszhat, amikor a zenész, s a hallgató között létrejön az energiaáramlás. Repertoárja tartalmaz klasszikus, s saját szerzeményeket is.
Bár nem tudom, hogy hol tudna hozzájutni az olvasó ehhez az anyaghoz, de ha figyelemmel kíséri a magyarországi koncertkínálatot könnyen előfordulhat, hogy találkozhat Ian Siegallel egy élő előadása alkalmával, akár mint az elmúlt hónapban Szentendrén.

10/10

Turista



Paul Rishell & Annie Raines: Goin' Home
2006-08-08


1999-ben találkoztam először Paul Rishell és Annie Raines nevével a Mafioso Records Blues katalógusában. Akkor a következőket olvashattam róluk: „Rishell egészen kivételes eleganciával játszik mind akusztikus, mind elektromos gitáron. Stílusérzéke, és a hatalmas ismeretanyag az egyik legkiválóbb muzsikussá avatják. Akusztikus bluest kevesen játszanak nála jobban. Szuper énekes és a lemezein mindig első osztályú zenészekkel veszi körül magát.” Akkor még nem, de évekkel később, folyamatosan beszereztem az összes lemezüket.
Paul Rishell 1950-ben született New Yorkban, Brooklynban. Egy barátja mutatta meg neki az első Son House, Robert Johnson, Charley Patton, Blind Lemon Jefferson felvételeket, amik egy életre rabul is ejtik. A 70-es években Massachusettsbe költözik, ahol olyan zenészek alkotnak mint Bonnie Raitt és Chris Smither. Izgalmas időszak ez a számára, olyan zenészekkel játszhat együtt, mint Son House , Johnny Shiness, Sonny Terry, Brownie McGhee, továbbá Howlin' Wolf.
Annie Rainest a blues a középiskolai évei alatt találta meg. Míg barátai a Pink Floydot hallgatták, addíg ő Muddy Waterst, és olyan blues harmonikásokat mint Little Walter, Big Walter Horton és Sonny Boy Williamson. Első fellépései bostoni klubbokban volt, majd Chicagoba utazott, ahol játszott Pinetop Perkinsel, Louis Myersel, továbbá James Cottonal.
Első közös munkájuk a Swear To tell The Truth lemez volt, ahol Annie Raines csak vendégként van megemlítve, de az elkövetkező lemezeket már közösen jegyzik.
Az I Want You To Know albumukat még csak jelölték a W.C. Handy díjra, de 2000-ben a Moving To the Country már nyert is a legjobb akusztikus blues album kategóriában.
2004-ben jelent meg a Goin’ Home lemezük, amely elég változatosra sikerült, s jó részt klasszikus blues játékosok szerzeményeit tartalmazza. Azt a színvonalat kapjuk, amit megszokhattunk a párostól, van itt steel gitáros szám (Hunkie Tunkie Blues), van a nagy folk előadókra emlékeztető szomorú szám (I Had Good Mother and Father), van soulos szerzemény (It Ain’ t Right), s találhatunk zongorás Leroy Carr- Scrapped Blackwell szerzeményt is (Memphis Town). Egy dalban Annie Raines énekel is (Black Eye Blues), s az album zárásaként egy csodálatos harmonikaszólót is hallhatunk (Lookin’ Good).

Tone-Cool Records, 2004
10/9

Turista