Kritika
The Electrophonics: Little A Lot
2009-06-27
A The Electrophonics 2001-ben Dél-Hollandiában alakult. A banda létrejöttekor a tagok kellő zenei tapasztalattal rendelkeztek, hisz előtte mindegyikük különböző zenekarban játszott.Az első, 2006 elején Feels Like A Million címmel megjelent CD-jük a sajtó és a közönség részéről határozottan pozitív kritikát kapott. Második anyaguk, a következő évben kiadott Catch That Swingtrain a hollandiai Moulin Blues Fesztiválon adott műsoruk felvételét tartalmazta. Ez a lemez megnyitotta az utat a nagyobb európai fesztiválokon történő fellépések előtt, így szerepeltek a rotterdami North Sea Jazz és a belgiumi Rhythm & Blues Festival-on.
Jelen album - a bemutatkozó anyaghoz hasonlóan - saját kompozíciók gyűjteménye, melyeket egy kivételével Stephan Hermsen, a banda énekes-szájharmonikása szerzett. Középtempós, tempós, táncra hívogató dalok váltogatják egymást a korai 50-évek retro – swing – jump - r&b stílusában. Az I Wanna Hold You Stephan Hermsen kromatikus szájharmonika, valamint Ivo Sieben finom zongorajátéka miatt emlékezetes. A Bumpin At The Summertime, mely egy nagyzenekari darab, Ronald Roodbol basszus intrójával kezdődik, a lemez csúcspontját számomra mégis a 2007-es lemez címadó dala, a Catch That Swingtrain jelenti.
Érdemes időt szánni a lemezre, meghálálja magát. Szerencsére beleunni sem lehet egykönnyen, mindenképp tartós élményt nyújt a zenehallgató számára!
Retro Swing Records, 2009
hoati
Sonny Rhodes: I’m Back Again
2009-06-20
A blues világ egyik nagyszerű szereplőjének, a texasi Sonny Rhodes-nak zenei múltja csaknem öt évtizedre (első felvételét 1961-ben készítette) tekint vissza. Ezen idő alatt több mint négyszáz dalt írt: balladákat, soul-, blues- és R&B szerzeményeket. A dalai történeteket mondanak el: „A dalok váratlanul találnak meg, ezeket ki kell dolgozni, le kell írni és formába önteni” – mondta egyszer.Pályája során kilencszer jelölték W.C. Handy díjra (a jelölés már-már egyenrangú azzal, mintha neki ítélték volna oda a díjat) és az Amerikai Kongresszustól megkapta a “Blues Legend” címet.
Becenevét - ami később a művészneve lett (eredeti neve Clarence Edward Smith) - még gyerekkorában kapta, amikor családjával a gyapotföldeken dolgozott.
Fiatal éveiben nagy hatást gyakorolt rá T-Bone Walker, L.C. Robinson, Pee Wee Crayton, Percy Mayfield és B.B. King. Életrajzi adalékként még annyit, hogy hosszú évek során mély barátságot ápolt Albert Collins-al és Johnny Clyde Copeland-el - velük végigjárta Austin és Houston klubjait, zenélt Albert Collins és Freddy King bandájában is (basszusgitáron játszott ekkor), és saját klubja volt Berkley-ben (California).
2008 júliusában vette fel olasz zenészek kíséretével az I’m Back Again albumot Milánóban, a Tano Ro által vezetett Feelin’ Good Productions részére. Vendégzenészek is csatlakoztak hozzájuk, mindjárt három harmonikás: R.J. Mischo, Johnny Sansone és Brain Templeton.
Az albumon az olasz zenészek (Tiz Rooster Galli, Luke Tonani, David Malito) végig összhangban vannak egymással, remekül kísérik a gitáron- és lap-steel gitáron zenélő Rhodes-t. A számok szellős hangszerelésűek, a herflisek egymásnak adják a mikrofont, így a korongon szereplő mind a 11 dalban hallható ez a hangszer. A lemez erősségei a tempósabb szerzemények, de annak is tanúi lehetünk, hogy milyen remekül ért az idős zenész a feszültség fokozásához; s hogy érzelmei milyen széles skálán mozognak, az leginkább a Tell Me The Truth számban érhető tetten.
A CD legjobb pillanatai a Can’t Get Enough, Can’t Dance Boogie, Tell Me The Truth és a Shake Your Hips számok.
Feelin’ Good Records, 2008
Turista
Aynsley Lister: Equilibrium
2009-06-12
Az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben egyre több tini éveiben járó fiatal kezdett el bluest játszani, akik közöl az amerikai Kenny Wayne Sheperd, Mike Welch, Jonny Lang és az ausztrál Nathan Cavalieri neve villámgyorsan a reflektorfénybe került.Csakúgy, mint a szigetországi Aynsley Lister-é, aki 8 évesen fogott először gitárt a kezébe és 13 évesen szerepelt először a színpadon. Első együttesét 18 évesen alakította meg, akikkel két lemezt készített. Ezek keltették fel Thomas Ruf figyelmét és 1998 nyarán szerződést kötött a Ruf Records-szal, mely egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette. A német székhelyű lemezkiadó négy stúdió és két koncertlemezét adta ki, melyekből 75000 példány került eladásra szerte a nagyvilágban. Szerepelt a Thomas Ruf által kitalált utazó „blues cirkusz”, a Blues Caravan New Generation Tour 2006 turnéján, ahol a finn Erja Lyytinen és az angol Ian Parker társaságában lépett fel. Pilgrime címmel lemezfelvételt is készítettek Jim Gaines producer bábáskodása mellett.
A márciusban megjelent új lemezt már a Manhaton Records adta ki. A produceri teendőket Steve Darrell Smith végezte el, aki billentyű, míg - Aynsley-hez szintén újonnan csatlakozott – Robbie McIntosh (John Mayer) gitár játékával gazdagította a lemez hangzását. Aynsley Lister lenyűgözően érzelmes hangja tökéletesen passzol a blues, blues-rock és pop alapú rockzene keverékéhez.
A nyitó Soul fülbemászó, rádióbarát szerzemény. Az egyetlen feldolgozás nóta, Gnarls Barkley Crazy című dala akusztikus blues nótaként kerül előadásra. A Running Out On Me-ben szédületes gitárszóló hallható, míg az album záró felvételei, a Sugar Low és a Hurricane újabb bizonyítékok Lister zseniális dalszerzői képességéről.
Aynsley Lister a kritikusok által egyöntetűen eddigi legjobbnak ítélt albumával is bebizonyította, hogy a Classic Rock brit magazin nem véletlenül választotta az új évezred 10 legjobb blues-rock előadója közé.
Manhaton Records, 2009
hoati
Thorbjorn Risager: Live At Victoria
2009-06-01
A mai napig élénken él az emlékezetemben, hogy micsoda hatással voltak rám a dán Mike Andersen Band lemezei. Akkor úgy gondoltam, hozzájuk fogható csapat a skandináv országban nem létezik. Tévedtem - be kell vallanom Kedves Olvasóim - létezik Thorbjorn Risager személyében.A 38 éves énekes, gitáros és zeneszerző ez idáig három CD-t jelentetett meg, melyek közül a From The Heart és a Here I Am címűek alapozták meg számára a nemzetközi hírnevet. Ezen lemezeket a világ több mint hatvan rádióállomása játszotta, valamint értékes jelöléseket és díjakat kaptak (Album Of Week On Danish P4, CD Of The Week” True Blues - BBC, Nr. 14 In Blues Critic's Top 30 Contemporary Blues Albums Of 2007, Danish Music Award Nomination 2008).
Az új CD-re kerülő, két estén - a svédországi Malmö városának színházában - elhangzott számokat gondosan válogatták össze egyetlen szuper koncertbe sűrítve. A „sikerlemezekről” hat szerzemény került kiválasztásra.
Thorbjorn zenéjében bálványainak, Ray Charles-nak és B.B. King-nek a hatása egyértelműen érezhető, de Risager kétségtelen zeneszerzői tehetségével már az együttes 2001-es indulásától kezdődően ízig-vérig saját és egyedi stílust alakított ki. A fő vonal a rhythm ’n’ blues, a banda azonban hozzáértőn keveri a tradicionális chicago blues, soul, funk és jazz elemeket némi csípős new orleans-i ritmussal. Az erőteljes és kifejező hanggal rendelkező Risager tökéletes összhangban van a zenekarral, és a többi zenészhez hasonlóan magas szintű, érzelmekkel teli szólókat ad elő.
Nem lennék meglepve, ha a kritikusok csakis pozitív szavakkal illetnék a lemezt. Jó okuk van rá!
Cope Records, 2009
hoati
Tomislav Goluban & Little Pigeon's ForHill Blues: Mr. B.
2009-05-25
A Little Pigeon's ForHill Blues-t Horvátország első számú harmonikása, Tomislav Goluban (Little Pigeon) 2001 decemberében alakította, mivel hazájában szerette volna feléleszteni a country/delta blues muzsikát.A zenekar duóban (Ante Prgin – akusztikus gitár, Tomislav Goluban – szájharmonika), AP/LP Low Voltage néven kezdte meg a működését. A meglehetősen bonyolult nevet a basszusgitáros Nikola Herceg csatlakozásakor változtatták meg. A trió négy évig zenélt együtt, ez idő alatt rengeteg koncertet adtak és elkészítették a Pigeon's Flight albumukat.
A zenekar életében a következő fejezet 2006-ban, tagcserék után kezdődött. A négyfősre bővült csapat munkájának gyümölcse a Mr. B. című lemez. Az eleinte szigorúan csak akusztikus hangszereket használó zenekar az elektromos hangszerek alkalmazásával lehetőségeit egy új dimenzióval gazdagította, azonban a Little Pigeon's ForHill Blues még mindig elsősorban akusztikus együttes. A kilenc saját, három tradicionális és négy feldolgozás dalt tartalmazó CD első felét horvátul, a második felét angolul adják elő. A zene egyéni, jó arányérzékkel sikerült a country bluest a tradicionális horvát zenével kombinálni. Tomislav hangszerét meglehetősen jól fújja, érződik, hogy órák hosszát hallgatott Sonny Terry lemezeket, de ami még ennél is fontosabb, saját zenei identitását a mestere által biztosított alapokra építette fel. Az biztos, hogy a negyedik helyezést a 2005-ös trossingen-i World Harmonica Festival-on nem véletlenül szerezte meg. A csapatot a nálunk is nagy népszerűségnek örvendő, néhai Philadelphia Jerry Ricks is méltatja, az ő sorait a lemezborítón olvashatjuk.
E nagyon jól sikerült albumot a Brzi Vlak című maxi single követte, mindegy ízelítőt adva az idén ősszel megjelenő új albumról. Kíváncsian várom a folytatást!
Aquarius Records / Spona, 2007
hoati
Blues Company: Hot And Ready To Serve
2009-05-11
A németországi Blues Company több mint húsz albummal a háta mögött bebizonyította, nem véletlenül sorolják őket az öreg kontinens legjobb blues együttesei közé. A zenekar a hazai koncertlátogatók részére sem ismeretlen, hisz többször jártak már országunkban, sőt 1986-ban Todor „Toscho” Todorivic és Thomas Feldman szerepelt Deák Bill Gyula Bill Kapitány blues cirkusza lemezén.A Blues Company hazájában úttörő szerepet vállalt, mivel létrejöttükig Németországban professzionális blues együttes egyszerűen nem létezett. Első koncertjüket 1976 májusában adták, melyet napjainkig több mint 3000 követett. Ezek során több amerikai blues muzsikussal léptek fel közösen és lemezeket is készítettek. Utolsó stúdió albumuk két éve Hot And Ready To Serve címmel jelent meg. A lemezen az alapító tagok közül csak Todor „Toscho” Todorivic szerepel, akinek szülei Jugoszláviából a II. világháborút követően költöztek az egykori NSZK-ba, ezzel lehetőséget adtak gyermekük zenei horizontjának szélesítésére.
Az érzéssel, mély szenvedéllyel előadott dalok változatos témájúak, a blues zenész saját muzsikája iránti érzelmeiről, a berlini fal leomlásakor jelenlévő hősökről, bolygónk jövőjéről és a gyermekekről szólnak. A Hollywood című dalban Toscho elmeséli, hogy érezte magát „zenei karrierjének csúcspontján”. 2006 őszén ugyanis a többszörös díjnyertes filmrendező és forgatókönyvíró Ian Gurvitz kopogtatott a Blues Company ajtaján, a Keepin' The Blues Alive albumról a Blue And Lonesome dalt szerette volna felhasználni az L.A. Blues című filmvígjátékhoz. Ez volt az első alkalom, hogy Hollywood-ba Németországból importáltak blues dalt. Az album instrumentális felvételt is tartalmaz, Freddie King Hideaway és Henry Mancini Peter Gunn Theme dalának egyvelegét.
Mindent összevetve, e lemezen a Blues Company-ra jellemző erőteljes, modern, gitár központú, csöppnyi soul-lal, funky-val és rock ‘n’ roll-al fűszerezett muzsika hallható, mely úgy hiszem, sokáig lemezjátszóm „tartozéka” marad.
in-akustik, 2007
hoati
Thanks Jimi, Thanks Győr
2009-05-07
Na most van ugye ez a wroclawi Thanks Jimi Fesztivál. Hatodik éve már. Ha még akadna, aki nem tudja, ez egy olyan üzem, ahol évente egyszer a Hey Joe-t játszatják minél több gitárossal. Tavaly, miután volt alkalmam muzsikálni ott a Jimi Hendrix Memorial-lal, írtam is róla. Jókat. S halkan megjegyeztem, talán Magyarországon is lesz ilyen. S tessék, kettő is lett. Persze ettől még nem lettem Nostradamus, főleg, hogy az egyik Thanks Jimi Fesztivál foganásában van is egy kevés érdemem. A másiknak pedig bábáskodhattam a világra jötténél, vagyis a győri úttörők, a Mediawave szervezői voltak olyan kedvesek, s meghívtak az eseményre.Miképpen a wroclawi balhénak „Detroit – Wroclaw Music Bridge” a szlogene, úgy utóbbinak „Wroclaw – Győr Blues Híd”. Wroclawban is, Győrben is ugyanazon a napon, vagyis május elsején került sor a szeánszra. S ami a dolog hangulatát illeti, annak bizony sikerült Lengyelországból Magyarországra sétálnia azon az emlegetett hídon.
A győri városházával szemben alakították ki az akkord-rekord arénát. Ez az aréna Wroclawban és Győrben sem sokban különbözik a többi majális-vurstli-fesztivál-búcsú-össznépi összeröffenés díszleteitől, tehát kapható ott eleség és itóka bőviben, otthon maradottaknak vásárfia, na és persze színpad. Utóbbi a hagyományoktól eltérően nem központi hely, inkább csak amolyan tájékozódási pont, ami jelzi, hol is van a nap legfontosabb helyszíne. Az pedig a színpad előtti térség, ahol rendesen a tisztelt publikum foglal helyet, aki azonban ezen a napon főszereplővé avanzsál. Ott ülnek és állnak majd az elképesztő lengyel rekordot, vagyis az ezerkilencszázötvenegy gitárost felvonultató 2008-as wroclawi szeánszot hátuk mögé utasítani kívánó magyar gitárosok. Én – mint wroclawi szemtanú – rögtön látom, hogy a kialakított tér már csak mérete miatt sem alkalmas a komoly magyar válaszcsapásra, ám azt is jól tudom, hogy a hetvenmilliós lengyelség öt év alatt érte el a nevezett számot, így nem aggódom cseppet sem amiatt, hogy esetleg nem férnénk majd el. De ha úgy lenne, annál jobb, bár tavalyi wroclawi spirituális élményem megtanított rá, hogy a számszerinti siker másodlagos. Sokkal inkább szorongok amiatt, vajon a hideg északiak szívmelegét, kedélyes barátságosságát, derűs mosolyát és tapintható összetartását, együvé tartozását sikerül-e importálnunk erre a napra. A dolog jól indul, megismerkedünk a győriekkel és a nekik segítő „vidékiekkel” (kivéve persze a Rasztát, aki természetesen és hivatalból itt is ismer mindenkit), és ők segítenek nekünk a sörözésben, akárcsak tavaly a lengyelek. Közben szót váltunk a program mikéntjéről, hogyanjáról, nekünk persze minden jó, nem kívánjuk a helyiek lőcsével verni a helyi csalánt. A ceremóniamesteri szerep a győri Arrabona Blues Bandé, akik fiatalok, kedvesnek és szerénynek tűnnek, ennek megfelelően némileg bizonytalanok is. Kérdéseket tesznek fel, hogy is volt ez Wroclawban, hogy is csinálta a mélyen tisztelt Cichonski úr.
Aztán felvonulunk a színpadra, szerencsétlenkedünk ott kicsit főpróba címen. Én felkérésre szónokolok is, mintha bizony valamiféle híresség lennék, de rendben van, mert híresség akad ugyan a környéken, de az egyik TM Stevens, aki nagyszerű muzsikus, ámde nem beszél magyarul, a másik a megismételhetetlen Szőke András, de ő meg gulyást főz egy hatalmas kondérban, azt ugye semmiképpen nem hagyhatja ott. Aztán nyomjuk a Hey Joe-t, közben alkalmam nyílik meglepődni, jé, hát milyen jól szól a cucc, mindent hallok, amit kell, ez szokatlan, igaz, az is, hogy halkan egy rádióadó sugároz az alapomból és az összes kontroll-ládából. De sebaj. Visszaülünk az egyik sörpadhoz, végül is május elseje van, azt a hagyományt is ápolni kell.
Szép számmal, megnyugtatóan gyűlnek a népek, bár gitárt azt feltűnően keveset látunk. Sebaj, még korán van, mondjuk, és kérünk még egy sört. A Raszta megjegyzi, hogy egész évben összesen nem iszik ennyi sört, aztán bevallja valakinek, hogy ő az, aki a másik Thanks Jimi Fesztivált szervezi Budapesten.
Megyeget a zenei műsor, minden rendben, a zenekarok jók, a hangosítás is, a sör is. S az első magyaros motívum: néhány frusztrált rock-mamut sikerrel elbizonytalanítja a fiatal ceremóniamestert ceremóniamesteri jogait illetően. Erre ő „önszántából” kifejezi kétségét saját magában, én pedig megkapom a hízelgő felkérést, hogy ugyan integessem már le a nagy együttmuzsikálást. Néhány másodpercig hizlalom a májam, de aztán magamban magam előtt leborulva nemet mondok, s kifejtem azon álláspontomat, miszerint mindenképpen bennszülött legyen a karmester, mert ezt így látom helyesnek, s a bennszülöttségen belül is szerintem ne az legyen, akinek a legnagyobb a pofája, mert hasonlóan működő intézmény már van az országban bőven. Hála istennek ebben maradunk.Aztán muzsikálunk mi is, a Szlovákiából átruccant René Laczkó is, és végre kezdődhet a Hey Joe jam. Felcsendül a jól ismert riff, belecsapunk fent is, lent is. Akkor először nézem meg alaposabban az összegyűlt gitárosokat, hát… kevesen vannak… de nicsak, elegen! Mosolyognak, sőt egyik-másik röhög, a szemük csillog, s tekintetükben ott a dacos, mégis kedélyes, szelíd és barátságos elszántság, amit annyira reméltem ott látni. A színpadon hasonló a helyzet, éppen TM Stevens mellé kerültem, vigyorog ő is, nézi, mit vakarászok a kotrómon, megdicsérem a gitárját, mondom, hogy szép színes, erre valami olyasmit felel, hogy milyen legyen, hát afrikai, aztán kettesben énekeljük a Hey Joe két szólamát, míg a többiek felváltva szólógitároznak és énekelnek, és lent a srácok és lányok is baséznak (mint utóbb megtudom, tizenöt hónapostól hatvan évesig), s mindez tart vagy tíz percig. Klassz. Nem olyan hangos, mint Wroclawban, de van olyan jó. Nem egészen száz regisztrált gitáros az eredmény, de kit érdekel! Spárta a perzsák ellen.
Aztán Mr. Stevens és zenekara. Nagyon jók, és jó volt a többi zenekar is, de valljuk be, ez a nap nem a muzsikusokról szól. Hanem az összesereglett gitárosokról, profikról és amatőrökről, ügyesekről és még ügyesebbekről, kicsikről és nagyokról, lányokról és fiúkról, asszonyokról és férfiakról, győriekről és „vidékiekről”, magyarokról és külföldiekről, emberekről, egy igazán együtt töltött napról és arról, hogy „kapjunk már a fejünkhöz, hát mért ne lehetne minden nap ilyen?”. És erről szól Detroitban, Chicagoban, New Yorkban, Wroclawban, most már Győrben is, és remélem, erről fog szólni június huszonegyedikén Budapesten is. A Hey Joe-t és a gitározást is megköszönhetjük Jimi Hendrixnek, de ezt még inkább. S hozzátehetjük: Thanks Cichonski, Thanks Győr!
Jó volt, na!
S most átadom a szót Budapestnek, lássuk, mire mennek június 21-én a Pecsában!
Ja és nem mellékesen, a lengyelek idén 6346 gitárost vonultattak fel a wroclawi főtéren! Hát a pofám leszakad! És persze melegen, barátsággal gratulálok hozzá nekik.
Berta Zsolt (Jimi Hendrix Memorial)
Bobby Jones - Comin' Back Hard
2009-04-28
Van az úgy, hogy egy újonnan megjelent lemez meghallgatását követően szinte borítékolni lehet a sikert az év végi/év elejei díjak odaítélése kapcsán. Hasonló érzés fogott el engem Bobby Jones új CD-jének meghallgatását követően.A louisiana-i születésű Bobby Jones zenei karrierjét énekesként az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején, a vibráló chicago-i blues életben kezdte. Noha folyamatosan dolgozott a város klubjaiban, átütő sikert nem sikerült elérnie. Egy rövid pihenőt követően a ’80-as évek elején a soul műfajjal próbálkozott némileg nagyobb sikerrel, de az igazi áttörés ismételten elmaradt.
A jelentős sikert egy véletlen hozta meg a számára. 2007 februárjában (a) The Mannish Boys harmadik, Big Plans lemezét rögzítette egy észak hollywood-i stúdióban, ahová Bobby elkísérte barátját, Leon Blue zongoristát. A lemezfelvétel során a vendégzenészként közreműködő Jody Williams felismerte, majd megkérte, énekeljen egy számot az együttesel. Ez Randy Chortkoff-ra, a zenekar vezetőjére olyan nagy hatással volt, hogy a megjelenő lemezen már szerepelt is.
A zenészek következő, Lowdown Feelin’ lemezén már hét nótában énekelt Bobby Jones, mely felvételeivel egy időben hasonló felállással a chicago-i veterán énekest középpontba helyezve, Junior Watson-nal, Al Blake-kel, Lynwood Slim-mel és Fred Kaplan-nal kiegészülve rögzítették a Comin' Back Hard CD-t.
Delta Groove Records, 2008
hoati
Nick Moss And The Flip Tops: Live At Chan’s - Combo Platter No. 2
2009-04-17
Azt hiszem, sokat elmond a most bemutatandó úriemberről az a tény, hogy Buddy Guy-nak és klubjának, a chicago-i Legends közönségének a kedvenc zenésze, aki ismeri és magába olvasztotta a háború utáni ('40-es, '50-es, '60-as és '70-es évek) chicago-i gitárosok stílusát, mindezt kortárs ízekkel is fűszerezve.Szerencsés ember Nick Moss, hisz elmondhatja magáról – amit bizony sokunk nem - igazi tanítómesterei voltak.
Nick a tanulóéveit a Legendary Blues Band-ben kezdte, ahol a dobos a Muddy Waters Blues Band egykori tagja Willie “Big Eyes” Smith volt. A fiatal fiú úgy tekintett a zenészre, mint második apjára, és 1995-ben közreműködött a Bag Full Of Blues lemeze elkészítésekor is.
A ’90-es években a basszusgitárról gitárra váltott, majd 3 évig Jimmy Rogers zenekarában játszott. Életének ebben a szakaszában sajátította el az autentikus chicago-i sound-ot.
A ’90-es évek végén megalakította (a) The Flip Tops-ot, majd 1999-től jelennek meg saját lemezei az általa létrehozott Blue Bella Records címkéje alatt.
2009. április 21-től árusítják a Nick Moss And The Flip Tops: Live At Chan’s - Combo Platter No. 2 CD-t. A megjelenés előtt álló album előzményének tekinthetjük a 2006-ban kiadott Live At Chan's koncertlemezt. Mindkét felvétel a Chan’s Eggroll & Jazz In Woonsocket-ben (Rhode Island) készült, az utóbbin Lurrie Bell 3 számban vendégzenészként szerepel.
A csapat a következő felállásban játszik: Nick Moss - ének, gitár, harmonika, Kate Moss – basszusgitár, Gerry Hundt - mandolin, ének, basszusgitár, harmonika, Willie Oshawny - zongora, Bob Carter – dobok.
„The Best In Authentic Chicago Blues” – olvasható Nick honlapján, és valóban, amit hallunk az lenyűgöző, igazi csemege a Chicago blues szerelmeseinek. A csapat végig elemében van, változatos műsort ad elő, a saját szerzemények mellett olyan klasszikusokat, mint: a Lonesome Bedroom Blues (Curtis Jones), a Five Long Years (Eddie Boyd) és az I’m Ready (Willie Dixon).
Blue Bella Records, 2009
Turista
Roy Book Binder: The Hillbilly Blues Cats
2009-04-14
A New York-i születésű Roy Book Binder gitárt először a középiskolai éveket követő katonai szolgálata alatt vett a kezébe. A haditengerészettől történő leszerelése után szülővárosába visszatérve megismerkedett, életre szóló barátságot kötött a legendás gitáros-énekes Dave Van Ronk-kal, aki sokban segítette zenei fejlődését. De rengeteget tanult Rev. Gary Davis-től is, hisz a világtalan zenész leckéket adott a nála sofőrként dolgozó Book Binder részére.Lemezei 1970-től kezdődően jelentek meg, melyeken többnyire szólóban szerepelt. Ezeken kiválóan idézi fel a delta, és a piedmont-blues dallamait, ötvözve a ragtime és a bluegrass zenével.
Roy a ’90-es évek elején a svájci Blues To Bop Festival-on egy jam session során együtt zenélt Dave "Rock Bottom" York-kal (szájharmonika) és Billy Ochoa-val (nagybőgő). A közös fellépés folytatásaként a Rounder Records részére elkészítették (a) The Hillbilly Blues Cats című lemezt. A lemezanyagot néhány saját, valamint kevésbé ismert klasszikus darabok alkotják. A dalok kiválasztása során Roy Book Binder nem feledkezett meg legnagyobb példaképéről, Pink Anderson-ról sem, ugyanis az Over To My House és az I Got Mine című szerzeményeket Anderson is előadta.
A lelkesen fogadott felvételeket újabbak sajnos nem követték, mivel a trió a közös munkát Rock Bottom súlyos betegsége miatt befejezte.
Rounder Records, 1992
hoati
Gail ’Mojo’ Muldrow: Peace Of Mind
2009-04-08
Gail ’Mojo’ Muldrow koncertfelvételeit követően a Peace Of Mind lemeze által lehetőségünk adatott, hogy a blues-díva stúdió körülmények közötti játékát is megismerhessük.Az albumon Gail Muldrow egy régimódú „blues shouter”-ként szívből jövően szenvedéllyel dalol a szerelemről, az életről és a munkáról. Hangja telt és érett, meggyőzően tanúskodik arról, hogy személyesen is megtapasztalta az élet elkerülhetetlen megpróbáltatásait és fájdalmait. Stílusát nyilvánvalóan befolyásolta Gladys Knight, Aretha Franklin és Etta James, míg gitározását Jimmy Hendrix-hez, Jimmy Page-hez és Albert Collins-hoz szokták hasonlítani.
A Johnny Otis Show-ban is megfordult Gail partnerei a 3/4 Ford Blues Band: Andy Just, Dewayne Pate és Patrick Ford.
Ez a határtalan energiát sugárzó összeszokott együttes tíz saját, szenvedélyes dalt ad elő, melyek legtöbbje gyors tempójú, bár vannak lassúbb, elmerengőbb, mély érzelmi töltetű tételek is.
Gail egész lénye, művészete kétségkívül bizonyítja, hogy a „blues egyik legizgalmasabb egyénisége”.
Feelin’ Good Records, 2007
hoati
Ripoff Raskolnikov & Mátyás Pribojszki: Room For Two
2009-04-06
Bár én nem szoktam "kritikát" írni, mégis a Room For Two meghallgatása után nem nagyon bírtam magammal. Magyarországon, ha duó produkcióról esik szó, sokan legyintenek, hogy: Á, hakniznak a srácok! A Mr. Raskolnikov és Pribojszki duó formáció semmiképp sem tartozik ide. A premier után hazafelé tartva alig vártam, hogy halljam az anyagot, és így kb. 15 meghallgatás után is, azt mondom, hogy ez a CD egy gyönyörű és nem utolsó sorban mulattató anyag. Igen mulattató, mondom ezt azoknak, akik azt gondolják, hogy a blues kizárólag szomorú műfaj. Igen, lehet az is. Mégis, én a Customer Blues című szám után kb. úgy éreztem magam, mint Ian Siegal pár évvel ezelőtt, mikor feldolgozta Ripoff egyik számát: De kár, hogy ezt nem én írtam! - könyveltem el nagyokat nevetve Ripoff szellemes sorain.Pribojszki Matyi játékát is csak dicsérni lehet, nagyon ráérzett erre a stílusra és finoman, intelligensen dolgozik Ripoff mellett, nem beszélve az általa írt/prezentált darabokról. A 19 saját szerzeményt tartalmazó, közel 70 perces anyag kétségkívül az utóbbi évtized legkiemelkedőbb hazai munkája ebben a blues-os, folk-os, nevezzük bármilyen kategóriában. Ajánlom mindenkinek, idősnek és fiatalnak, legyünk büszkék erre a duóra. Gratulálok srácok, remélem ez is aranylemez lesz.
Magánkiadás, 2009
Little G. Weevil
Jan Korinek and Groove: Groovin’ For Little V
2009-03-13
A Jan Korinek and Groove történetét kutatva egészen 1995-ig kell visszanyúlni. Ebben az évben a Chicagó-ból Prágába költözött Rene Trossman az orgonista Jan Korinek-kel megalapította (a) The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd 2000-től Jan Korinek and Groove néven működik.Még felsorolni is nehéz, ki mindenkivel játszottak az eltelt évek során. A teljesség igénye nélkül néhány név: Lorenzo Thompson, Eb Davis, Sharon Lewis, The Kinsey Report, Chick Willis. Nem kispályásak hát a fiúk, kiknek utolsó lemeze Groovin’ For Little V címmel már Rene Trossman nélkül jelent meg.
A zenekar szíve és lelke, a 32 éves Jan Korinek zenei pályafutását basszusgitárosként kezdte. Ez a tény játékán erősen érződik, hisz bal kezével úgy hozza a ritmust, hogy még a basszusgitárosok is megcsodálják. Egészen elképesztő muzikalitás párosul a rendkívüli virtuozitással, mindehhez a hangszer sokoldalúsága már csak adalék.
A zenei stílus a klasszikus Hammond orgona combo-k hagyományait követi, egyensúlyozva a blues és a jazz közötti határmezsgyén. A néhány számban vendégszereplő fúvósok a jazz-es hangzást erősítik, de találhatunk gospel (Gospel Feeling), funky (Funky Griff), swing (The Hustler) és soul (Fool For You) beütésű szerzeményeket is.
Ízlése válogatja, kinek mely szám tetszik a legjobban. Engem (a) The Hustler, a Fire Eater és a Scream című dalok nyűgöztek le igazán.
Hard Bop Records, 2008
Pampalini
Jackie Orszáczky & Tina Harrod az A38 Hajón
2009-02-23
Ki tudja, talán nincs ez a DVD (legalábbis nem ebben a formában), ha nincs a szomorú tény: 2008 februárjában hosszú és súlyos betegség után elhunyt Jackie Orszáczky.1948. május 8-án született Orszáczky Miklós, aki a Syrius együttes basszusgitáros-énekeseként vált a magyar rocktörténet kultikus-legendás hősévé. Mint oly sokan Ő is elhagyta Magyarországot, mivel itthon nem kaptak semmilyen támogatást. 1974-ben a szabadabb életet választva Ausztráliába emigrált.
Személyéről, történetéről bővebben a 2006-ban megjelent A Syrius együttes története - Széttört álmok című könyvben lehet olvasni, de ez a kiadvány is bőven szolgáltat információt, hogy megértsük alakját, a zenéhez fűződő viszonyát.
Jack, Jackie zenéjében a gyökerek mindvégig megmaradtak, énjében a magyar és angolszász kultúrának kellett megküzdenie egymással, de megérintette Őt minden olyan dolog, ami szívből jött, szívnek szólt, ami érzéseket keltett, legyenek azok klasszikus írók, fekete írók, vagy akár népzenei hagyományok.
A DVD-n az utolsó magyarországi koncertjeinek egyike található számos extrával kiegészítve: Beszélgetés Jackie Orszáczkyval, Beszélgetés Jackie Orszáczkyról, Jackie Orszáczky életrajz.
A koncertfelvételen az alapokat a dob, basszusgitár, piccolo basszusgitár hozza (voltak évek, amikor csak ebben a felállásban játszottak), ezt egészíti ki a Hammond-orgona, a szaxofon, és a harsona. Az énekről még nem esett szó, pedig Tina Harrod tökéletes ellentéte Orszáczky-nak: míg a gitáros csontos, szikár, vékony alkat és végig ül a koncerten, addig a párja (1994-ben ismerkedtek meg, és 13-14 évet éltek együtt) érzéki, már-már buja mind hangjában, mind megjelenésében.
Zenéjük több lábon áll, blues-ból, gospel-ből, afro-amerikai tradíciókból építkezik, ezt színezik jazz-es, funky-s, rock-os elemekkel, mindvégig megtartva a kísérletező attitűdöt. Bár zenéjük több forrásból merít, az Orszáczky-s íz mindvégig jelen van, és Jackie bácsi hangja is olyan reszelős, olyan érzékeny, mint ’72-ben.
Egy ember, egy nagy zenész halálakor szívünk mindig vérzik, de iránymutatásként ilyenkor szolgáljanak az Ő szavai: „Minden elmúlik és hála Istennek ez így van jól.”
A38 Kulturális Kht., 2009
Turista
Brian Templeton: Live At Bluesiana Rock Cafe
2009-02-17
Olaszország legrégebbi blues koncertügynöksége a Feelin’ Good Productions. A Tano Ro által alapított ügynökség 1976 óta koncertek, turnék és fesztiválok szervezésével foglalkozik. Az első, Willie Mabon részére szervezett turné óta a Feelin’ Good Productions Olaszország és Európa egyik legsokoldalúbb, legsikeresebb ügynökségévé nőtte ki magát. Számtalan blues, soul, rhythm and blues és gospel sztárral dolgoztak együtt. Johnny Adams, Luther Allison, Eddie C. Campbell, Johnny Copeland, Champion Jack Dupree, Ronnie Earl, Louisiana Red, Memphis Slim, Charlie Musselwhite, Dave Specter … és a névsor végtelen.De a koncertszervezés mellett lemezkiadással is foglalkoznak, Gail ’Mojo’ Muldrow, Brian Templeton, a The S.Francisco Gospel Singers és Sonny Rhodes felvételeit is megjelentették.
Brian Templeton Live At Bluesiana Rock Cafe című lemeze a Feelin’ Good Records harmadik kiadványa. A koncert 2007 márciusában az ausztriai Velden városában található klubban került rögzítésre.
Brian Templeton a lemez felvételekor már tizenhat éve a show business-ben dolgozott. Zenei karrierjének első nyolc évét a Michael Dinallo-val alapított Radio Kings-szel töltötte. Ez idő alatt elnyerték a Boston Blues Society Battle Of The Blues Bands címét és három lemezt készítettek. Jerry Portnoy-nak annyira megtetszett játékuk, hogy kísérőzenekarának hívta Őket, így 1992-ben bejárták egész Amerikát.
A bostoni énekes-szájharmonikás pályafutásának második nyolc évéhez a kritikusok által egyöntetűen pozitívan értékelt két szólólemez mellet, Otis Grand-del és Sonny Rhodes-szal közös turnék köthetők.
A tavalyelőtti felvételen Templeton-t olasz zenészek, a nálunk is jól ismert gitáros Enrico ’Mr. Dynamite’ Crivellaro, valamint a basszusgitáros Luca Tonani és a dobos Lele Zamperini kíséri. Kicsit zavarba vagyok a stílus meghatározásakor, hisz a nótákban chicago és texas shuffle, rocking blues, jump blues és rock ’n’ roll egyaránt megtalálható.
A dupla CD hiteles keresztmetszete Brian Templeton munkásságának, mivel a feldolgozás nóták mellett Radio Kings klasszikusok és szóló lemezeinek legjobb dalai is hallhatóak.
Feelin’ Good Records, 2007
Pampalini
Tengs Lengs: Prosztata Blues
2009-02-08
Bizony, már a sokadik virágkorát éli a Tengs Lengs zenekar, amely a tavalyi év végén a Ráday-Kupolában tartotta Prosztata Blues című CD-jének lemezbemutatóját.Nem mindig volt egyértelmű, hogy a több mint negyven éves múltra visszatekintő csapat (a mostani felállásban huszönöt) lemezek felvételével is szeretne foglalkozni, ahogy az sem, hogy saját számok (is) szerepelnek a repertoárjukban. A kezdetekben a „föld alatt” léteztek, nem volt kazettájuk, LP-jük, de még a koncertjeiket sem plakátolták ki. Sokáig klasszikus rhythm & blues feldolgozásokat játszottak, majd a zenekar basszusgitárosa, Kamarás Zoltán kezdte erőltetni a saját számok írását.
Miként az első, a csapat nevét viselő CD-jük felvételekor, most is a kiadójuk (Hunnia Records) buzdította őket, a saját számok rögzítésére.
Az anyagot meghallgatva amolyan happy hangulat lesz úrrá a hallgatón, hisz tudják Ők jól, hogy az emberek jó része szórakozni akar, nem akar mást, mint jól érezni magát. A dalok szövegei a megélt élettapasztalatok humoros, cinikus elővezetései, de találunk egy, a kiadó kérésére rögzített feldolgozás nótát, a Pardon ez a kezem volt című Pásztor - S. Nagy szerzeményt is.
A hangzást vendégzenészek színesítik, akik ezáltal új ízeket is hoztak: Muck Ferenc szaxofonon-, Pribojszki Mátyás szájharmonikán-, Szilágyi Attila billentyűs hangszereken-, Tóth Csaba dobro gitáron játszik.
Bár mindannyian jól tudjuk, hogy nem divatos már ez a zene, de mivel mással is biztathatnám őket (ezen keresztül a műfaj szerelmeseit is), mint hogy: „Nem baj, a blues majd segít”.
Hunnia Records, 2008
Turista
Hétfő Este Blues Band: Greatest Hits
2009-02-02
Na végre – sóhajthatnak fel a nyírség blues rajongói, hisz kedvenc zenekaruk, a Hétfő Este Blues Band, „Kelet-Magyarország legjobb rhythm and blues zenekara” - ahogy hazánk blues professzora, Nemes Nagy Péter jellemezte Őket - 23 év után lemezzel jelentkezett.A nyíregyházi zenekar a hódmezővásárhelyi Faktor Blues Band-et és a zalaegerszegi Shabby Blues Band-et juttatja eszembe. Mindhárom csapat hosszú évek óta játszza a kompromisszum mentes blues-rock-ot, fittyet hányva a zenei világ változásaira. És ez így van jól!
A fiúk kb. 50 saját nótával rendelkeznek, a lemezre ezekből válogatva, a legjobbnak tartott 17 szerzemény került fel. A dalok jól kidolgozottak, változatosak, a hangzást - a 14 éve változatlan felállással működő „alaptagok” játéka mellett - vendégmuzsikusok meghívásával tették színessé. Egyedül néhány szöveg esetében érzem az „idő vasfogát”, bizony jó pár éve születtek, így aktualitásukat vesztették. De ez nem bántó. Gondolatilag érzésekről, vagy ahogy a lemez alcíme is mutatja (Dalok az életről és a szerelemről) az életről és a szerelemről szólnak. A témakört illusztrálva néhány cím: Lázasan ébredtem, Az utcán járva, Fehér hölgy, Gyere, ölelj át, Fiatal vagy. A szövegek szerzője Kiss Attila, a zenéé Tomasószky Zoltán és a HEBB.
Összességében a Hétfő Este Blues Band első lemezére megérte várni, hisz akik eddig nem ismerték Őket, egy átfogó válogatást vehetnek kezükbe, „törzsrajongóik” pedig otthon is meghallgathatják kedvenc nótáikat. Evés közben jön meg az étvágy – mondhatjuk, hisz a közeljövőben a jubileumi/lemezbemutató koncertjük felvétele limitált példányszámban kiadásra kerül, és év végére egy új albumot is terveznek, stílusban a tradicionális blues hangzáshoz közelítve.
Magánkiadás, 2008
Pampalini
Various Artists - Broadcasting The Blues
2009-01-18
Bob Corritore sokoldalú zenész. Napjaink egyik legjobb szájharmonikásának játékát számtalan lemezen hallhatjuk, producerként közreműködött Grammy, W.C. Handy és BMA díjra jelölt lemezek létrejötténél. Mindemellett tulajdonosa a phoenix-i The Rhythm Room klubnak és műsorvezető a KJZZ rádióállomásnál. Műsora, a Those Lowdown Blues 2007-ben a Blues Foundation-tól megkapta a Keeping The Blues Alive díjat.Bob rádió műsorvezető pályafutása 25 éve, 1984 februárjában kezdődött. Az eltelt évek során számtalan blues nagyság megfordult a stúdióban, és ha már ott voltak, gyakran zenéltek is. Ezekből a felvételekből először az öt éve megjelent Blues On My Radio című lemez nyújtott válogatást. Idén a Southwest Musical Arts Foundation-nak köszönhetően újabb, a műsorban elhangzott dalok kerültek kiadásra Broadcasting The Blues címmel.
A felvételek egy vagy két mikrofonnal kerültek rögzítésre, a pillanat spontaneitását középpontba helyezve. Hangminőség szempontjából meglehetősen változatosak, zenei szempontból viszont számtalan csúcspontot tartogatnak. Lehengerlő Otis Clay és Johnny Rawls duetje az I Want To Be At The Meeting című gospelben, Billy Boy Arnold éneke, szájharmonika játéka a Shake Your Boogie-ban, Sonny Boy Williamson-ra emlékezve. Megbabonázza a hallgatót Howlin Wolf legendás zongoristája, Henry Gray, Billy Flynn-el és Chris James-szel kiegészülve a Cold Chills-ben. De a többi felvétel is tartalmaz finomságokat.
A CD-n található 20 dal melegen ajánlott a tradicionális blues rajongóinak.
Southwest Musical Arts Foundation Records, 2009
Pampalini
A tücsök hangja: rock
2009-01-15
Békéscsabán az első Blues-Rock matiné 2008. utolsó vasárnapjára esett. Ezt a kimondottan „nemdohányzós” koncertet a Csabai Csípős Blues Club szervezte az Elefánt Sörözőbe, és mondhatom, jól tette. Kell a fórum, a megmutatkozás a zenélni vágyó ifjú titánoknak (is)! Én néha úgy nevezem őket: Modern Szélmalom-harcosok. A Magyarországon kialakult fejtetőre állított, gagyit, értéktelent terjesztő (és ezt sajnos jól megfizető) média ellenszegülőket, a zenélni vágyókat, akik energiát, tudást, nem kevés pénzt fektetnek abba, hogy igényesen szórakoztassák a „nagyérdeműt”. Ők azok, akik lelkesen vállalják az árral szembe úszást.A Kuss Tücsök tagjai ilyenek. Az öt fiú összesen nincs 69 éves. Mindenkit kiemelnék, mert ez igazi csapatmunka volt! Nekem az egyik legkedvesebb mégis az a mindössze 10(!) esztendős Skorka Marcell volt, aki a hatalmas (eredeti méretű) basszusgitáron játszott vékonyka ujjaival, szinte hibátlanul. Figyelte, kísérte a többieket, pontos volt, és lába sem érte a földet, mert a hangszeren egyelőre csak ülve tud játszani, mert a hevederrel még lehetetlen megfelelő magasságba rakni azt a nagy instrumentumot. Bátyja, Skorka Titusz (15) gitáron szintén végig „képben volt”, ügyesen, színesen szolgálta ki a produkciót. A dobos, Ulbert Áron (13) nem verte szét a nótákat, ötletes, nagyon jó alapot adott, és bizony remek motorja volt a zenekarnak. Az ő tesója Ulbert Dávid (16) rangidős a csapatban, hihetetlen érett gitározással vett le bennünket a lábunkról! Hangszerét és erősítőjét már jól ismeri, csodálatos hang-színeket varázsolt elő, akár a riffeknél, akár a szólóknál. (AC/DC kedvelőknek is ajánlom figyelmébe ezt a fiatal fiút!) A hangerő beállításokkal még lehet bíbelődni, de szuper volt! Mivel a dalok szövegei is hozzá kapcsolódnak, még egy csillag kerül a neve mellé! Az ötödik tag: Szabó Marcell (15) nagyon jó kisugárzású, szerény srác, akinek még nincs kész a hangja, de ez ebben a korban mondhatni természetes (néhány kivételes nagy tehetségtől eltekintve). Jól vezette a műsort, az ének dallamokon kell még korrigálni, de idővel az is rendben lesz, ha így folytatják.
Nem a csoda volt apró, drága kíváncsiskodók, hanem akik mindezt előidézték. Azok a fiatal-apró tehetségek, akik hangszert fogtak kezükbe, és elvarázsolták a jelenlévőket. Nem csak saját zenéjükkel, lázadó, igazságot kereső szövegeikkel, szerény megjelenésükkel, hanem azzal a hihetetlen együtt-zenéléssel, alázattal, odafigyeléssel, amely egy ilyen fiatal bandára nem szokott jellemző lenni. Nem bizony!
Folytassátok fiúk! Csak emelt fővel, serényen és szerényen! Kitartást és sok sikert!
Várjuk a folytatást január utolsó vasárnapján!
Hevesi Imre (Bácsi)
Johnny Rawls: Red Cadillac
2009-01-05
A tavalyi év augusztusában új lemezzel jelentkezett Johnny Rawls. Az énekes-gitáros eddig sem arról volt híres, hogy tucatszám adta ki lemezeit a profit érdekében. Ha valamibe belefogott azt a teljesség igényével tette, zenészként, szövegíróként és producerként egyaránt. Ez most, a Red Cadillac című albuma esetében sincs másként.„Going To Memphis In My Red Cadillac” – halljuk a CD nyitó számában, és egyből világossá válik, Johnny most sem feledkezett meg gyökeréről, a memphis-i soul-ról. Úgy tudja előadni ezt a zenét, mint mások kevesen. Ha napjainkban létezne a Stax, a Motown vagy a Hi Records, biztos, hogy ezen kiadók ünnepelt sztárja lenne. Az elismerés azonban így sem maradt el, hisz lemeze az amerikai és a nemzetközi rádióállomások „blues slágerlistájának” az élére került, majd hónapokig a Top 20-ban maradt.
A dalok többsége – melynek szerzői Johnny Rawls és Bob Trenchard - a szerelemről és annak elmúlásáról szólnak, de három nótában ízelítőt kaphatunk Amerika jelenlegi társadalmi helyzetéről is. A tizennégy javarészt középtempós felvétel két stúdióban, Johnny karrierjének eddigi legjobb kísérőzenészeinek közreműködésével került rögzítésre.
Johnny Rawls-t pályafutása során eddig négy alkalommal jelölték W.C. Handy/Blues Music Awards díjra. Idén, ötödikként a Soul Blues Album Of The Year kategóriában kapott jelölést. Vajon sikerül a legrangosabb elismerés megszerzése?
Catfood Records / Deep South Soul Records, 2008
Pampalini
