Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 3. rész
2008-09-08


Blues Színpad 5. nap (2008. augusztus 17.)

A Blues Színpad besúgói a Sziget Fesztivál záró napját az alábbiakban jelentik a TO-nak (Tisztelt Olvasónak):

Az egykor kivételes és különleges, de éveken keresztül szünetelő S-Modell nyitotta a napot. A csapat érdekes metamorfózison ment át, ugyanis részben az ős Modell tagok, másrészt új arcok alkották. Az ős Modell, Pribill Gyuri (gitár, ének), Csibi Tamás basszusgitár és Gilián Gábor (dob), a később belépett Kőszegi Zsolt (ének), egyben emblematikus figura, továbbá a zseniális billentyűs Nagy Zsolt „Liszt”, valamint az egykori Szűzriadó gitáros, Jókai Árpád álltak a színpadra. A zenekar legnagyobb slágereit játszotta, természetesen ki nem hagyva a Stones őrült Pribil kedvenc számát, a Little Queenie-t, továbbá Árpinak is jutott egy darab, egy Keith Richard rock and roll. A csapat természetesen utalást tett a szexuális tévelygőkre, a Lóval ne... című darabbal, és a koncertet egy fergeteges Ébredj mama! zárta.

A folytatásban Ausztriából érkezett Chilli & The Barracudas nyomta a rockabilly-t ezerrel. Az elmúlt estéken megszokott felforrósodott hangulathoz képest a banda annyiban nyújtott újat, hogy az elragadó – alig másfél méteres - énekes hölgy, egy fehér akusztikus gitárral a nyakában nyomta a pörgős muzsikát. A közönség a padlón, azaz – jaj, miket is írunk - a kitaposott fű helyén rúgta a port. Chilli kíséretében Jouls gitáron, Stoffi dobon, Steve zongorán és Chris nagybőgőn játszott. A Sziget 2008 Blues Színpadán eddig megismert hazai rockabilly felhozatal után a szomszéd várból, az általában csak operett-művészetéről (sic!) ismert Bécsből érkezett a csapat, amely immár bizonyítottan tudja ezt az ízig-vérig amerikai műfajt.

Hubert Tubbs, a Tower of Power egykori énekese az elmúlt hónapban még a világhírű Little Feet zenekarral énekelt, de a Szigetre a magyar funky sztárcsapattal, a Soulblaster-rel érkezett. Együttműködésük több évre nyúlik vissza. Idén a Szigeten a funky, a blues mára önmagát kinövő hajtása az utolsó napra került, ami bizonyára sokaknak könnyed hangulatú, szórakoztató, ugyanakkor tartalmas (csak szaxofonosból négyet számoltunk a színpadon) bulizási lehetőséget biztosított. James Brown árnyékát – s e meglátásunkkal bizonyára nem vagyunk egyedül – nem könnyű átugrani. „Mi tulajdonképpen Tubbs mögött egy Tower of Power - „Cover” band vagyunk” - nyilatkozta a Soulblaster muzsikusa, szóvivője - de ez nem jelenti azt, hogy pusztán a ToP számait játsszák, a programban több Inkognitó és Stevie Wonder szerzemény is szerepelt.

A 2008-as program záró koncertje előtt külföldről érkezett barátom aszondja: Paul Lamb? - Mire jobb híján aszondom: Bárány Pál. S rögtön eszembe jutott, hogy 2008-ban a magyar kardvívók leszerepeltek az olimpián. De nem erről beszélünk, hanem a Sziget Fesztivál Blues Színpadáról. A szájharmonikázásban iskolát teremtő előadóval hihetetlenül jól összeszedett banda érkezett Angliából, feszes ritmussal, s ami különös sajátossága, hogy ugyan az Egyesült Királyság legjobb blues zenekarának titulálják mostanában, mégsem kifejezetten brit blues-t játszanak. Bár Paul leginkább azt mondja, illetve a színpadon mutatja, hogy ő saját szívéből fakadó zenét játszik, ezt mi kiegészítenénk annyi konkrétummal - nem megkérdőjelezve a muzsika hitelességét -, hogy a jól összeszedett blues számok leginkább a tradicionális nagyvárosi – Chicago nevével fémjelzett - időszakból származnak, előadásmódjukban pedig megjelenik a korábbi akusztikus folk-blues-tól a nyugati parti elektromos West Coast-ig a műfaj számos zamata, a műfaj hagyományos ízei közül. A zenekar főként Paul Lamb szerzeményeit játszotta, a Baby Please Don't Go-t viszont ugyanolyan tempósan játszották, mint a Them, vagy a Budgie nevű wales-i kőkemény rock (mai szóval metál) trió. A koncert tetőpontján egy gyors shuffle közepette a frontember a közönség sorait járta és szólózott, míg a többiek eltűntek a színpadi sötétben. Két számmal később Paul utasítására az őrjöngés közepette csendben a földön ülve találta magát mindenki egy gospel dal erejéig. Műfajilag a koncert a heti program megkoronázása, méltó befejezése a Sziget Fesztivál Blues nagyszínpad kínálatának.

A Kisszínpadon feltámadó rockabilly hajnalig táncban tartotta közönségét, a Full Of Mojo Session ugyanakkor tartogatott még meglepetéseket. A házigazda ausztriai Chilli & The Barracudas társaságában előbb Long Tall Sonny (ének, gitár), és a Wild Cows szájharmonikása K.C. Attee szaporította a feeling-et, majd néhány szám erejéig Paul Lamb és a Kingsnakes (UK) több zenésze is feltűnt a színpadon. Az éjszakai szórakozásnak Andor is része volt szájharmonikán. Az örömzenélés alkalmat adott a blues ízének utolsó kifacsarására, táncolásra, üdvrivalgásra a Sziget 2008 utolsó éjszakáján a Blues Színpadnál, és ritmusszekcióban a korábbi esték dobosai Fácán, valamit Little Tommy is megfordultak.

Nemes Nagy Péter, Karginov Allen

A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


Byther Smith: Blues On The Moon
2008-09-06


Byther Smith idén töltötte be 75. életévét. A tavalyi év során, 2007. augusztus 17-én a chicagó-i Natural Rhythm Social Club-ban rögzítették a Blues On The Moon című CD/DVD-jét. Annak, aki figyelemmel kíséri a Delmark Records kiadványait, nem szolgál újdonságként ez a tény – mármint, hogy audio és képlemez formátumban is megjelennek a rögzített koncertek -, elég csak a mostanában megjelent Dave Specter - Live In Chicago, vagy Little Arthur Duncan - Live At Rosa's Blues Lounge felvételeire gondolnunk.
Byther Claude Earl John Smith 1933. április 17-én született Monticello-ban (Mississippi). A szülés során meghalt az édesanyja, fél évvel később az édesapja is.
Zenei pályáját basszusgitárosként kezdte egy jazz combo-ban, majd Otis Rush ritmusgitárosa lett. 1962-től egyre intenzívebben foglalkozott a gitározással, a tanulásban olyan emberek segítették, mint Robert Lockwood, Louis Myers, Hubert Sumlin és Freddy Robinson. Hamarosan Junior Wells bandájába került, de a ’70-es években játszott Big Mama Thornton és George "Harmonica" Smith zenekaraiban is.
Az első albuma 1983-ban jelent meg, majd ’89-től már nagyobb kiadókkal dolgozik: JSP, Bullseye Blues, Black & Tan, Delmark.
1995 júliusában nyugdíjba vonult, miután 25 évet dolgozott az Economy Folding Box Company-ban. 6 lánygyermeke van.
A 2008-ban megjelent DVD-n Smith-t Jimmy Burns zenészei kísérik: Anthony Palmer ritmus gitározik, Greg McDaniel basszusozik, James Carter dobol, valamint Ronnie Baker Brooks csapatából Daryl Coutts billentyűzik.
A nyitó szám, a Judge Of Honor egy funkos szerzemény, a következő If You Love Me egy J.B. Lenoir dal, melyben Anthony Palmer egy ízléses szólót játszik.
A Give Up My Life For You egy gospel ihletésű dal, kellő érzelemmel, érzékenységgel előadva.
A Hard Times-ban tisztelettel adózik B.B. King-nek, a Monticello egy önéletrajzi ihletésű szám.
Az album vége felé haladva is olyan remek dalokat láthatunk/hallhatunk, mint a Rock Me Baby, vagy Sonny Boy Williamson szerzeményét, a Don’t Start Me Talkin’-ot.
A DVD többszöri megtekintése után örömmel nyugtáztam, hogy 75 évesen is milyen frissen, energikusan, olykor csontig hatoló nyersességgel játssza Byther Smith a blues-okat.
Ódivatú blues, ódivatú embereknek!

Delmark Records, 2008

Turista


Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 2. rész
2008-09-04


Blues Színpad 3. nap (2008. augusztus 15.)

A harmadik nap változatlan hőséggel köszöntött be, ez kissé ellentmondott annak, amit a meteorológia napok óta sulykol, hogy a hét végén várhatóan viharok, záporok áztatják majd a Szigetet. Először a meleg okozta elmezavarnak tudtuk be a Blues Színpad első fellépőjének elnevezését. A zenekar neve a legendás próbahelyként is jegyzett Újpesti Bőrgyár, valamint Bohumil Hrabal remekművének kereszteződése, a négy srác pedig bizonyára szereti a sört (is). A Bőrgyári Capriccio rock és blues klasszikusokat interpretált, a fuvola, két gitár, dob felállás a Jethro Tull-t idézte, és műsorválasztásuk is a negyven évvel ezelőtti Top 20-as listát juttatta eszünkbe. Ten Years After, Jimi Hendrix remekművek, valamint a Troggs Wild Thing-je szerepeltek műsorukon. A figurák nagyon hitelesen adták elő a számokat, és ami különösen tetszett, hogy nem egy az egybe másolták a számokat, hanem saját érzésüket is belevitték a dalokba.

A kellemes délutáni fesztivál hangulat folytatásában a lelkes közönség szeretettel üdvözölte a debreceni Ölveti Blues Band beállását. A zenekarnak voltaképpen a Szigeti fellépés egy ugródeszka volt, ugyanis a következő nap Salzburg mellett, a Bühne Dorf fesztiválon lépnek fel. Olvasva az ausztriai beharangozójukat, amelyben azt írták a frontemberről, hogy „Ölveti ist eine starker Sänger", kijelenthetjük, az énekes bizonyította az ott leírtakat. Kíséretében három fiatal muzsikus lépett színpadra. Koncertjük tetőpontján eljátszották a Vörös Ház magyar verzióját, de itt most egy kicsit előre szaladtunk az időben, ugyanis a zenekar saját nagy sikereit játszotta, többek között a Százezer éves jazz muzsikust, amely szerzeményt érdekes módon a fővárosi közönség nem ismeri. A jó rég óta fennálló zenekar új ízzel gazdagodott a szájharmonika által.

A Jambalaya zenekar a számunkra oly kedves, ám a magyarországi blues kínálatban nem túlságosan felül-reprezentált New Orleans-i muzsikával érkezett. Az énekes-zongorista Nemes Zoltán mellett, a zenekar szólistái a klubzenekarokból ismert arcokból szerveződött fúvósszekció tagjai voltak, a világbajnok kíséretről pedig a ritmusszekció kitűnő tagjai, Mezőfi István és Varga László gondoskodtak. „Érzitek magatokat?" - hangzott fel a kérdés a frontember, Nemes Zoltán szájából, amire a közönség - ismerve a várt választ - egy emberként kiabálta, hogy igen, jól érzik magukat. Eközben a Blues Színpad előtti tömött sorokban állók átadták magukat a szellős zenének, a fúvós arrange-ok dallamosságának. Míg odakint a főúton vihart sejtetően fújt a szél, s meglepő idegességgel rohangáltak az emberek, a bekötőúton innen kellemes nyári estének lehettek részesei a Blues Színpadnál megjelenők.

Ron Ringwood színes bőrű énekes a gospel üzenetét a tengerentúlról szállította a Sziget 2008 közönségének. Mire a mázsás Hammond orgona is felkerült a színpadra, már sokan várták, hogy elkezdődjön a show. A Ron Ringwood's Gospel Messengers a tőle elvárható professzionális produkciót hozta. A frontember tengeren túlról érkező társaságában három fekete énekes gondoskodott az emelkedett hangulatról. A muzsika „szoftos" könnyedsége, pop-os – soul-os hangulata azért is lehetett különösen lágy, mert a szőnyegszerű kíséreteket úsztató, vagy éppen jazz-es szólókat rázó Hammond-os mellett, a Blues Színpad idei kínálatából, elektromos gitár, vagy más keményebb hangszer nem volt a zenekarban. E (majdnem) teliholdas éjszakán úgy tapasztaltuk, különös meghittség lett úrrá a Sziget e részére látogatókon.

A Full Of Mojo Session színpadra az este ünnepelt sztárjai, Nemes Zoliék tértek vissza a Jambalaya-val. A zenekar ütőshangszerekkel és szájharmonikával kiegészülve a korábbi nagyszínpados produkció kommerszebb elemeitől mentes magas színvonalú könnyed öröm-muzsikálással fűszerezte be - nevéhez híven - a péntekről szombatra virradó éjjelt.


Blues Színpad 4. nap (2008. augusztus 16.)

A holdfogyatkozás estéjén már nem követtük az időjárást, meleg is volt, hideg is lett, a vihar pedig nem jött.
A poros, de hűs késő délutánban a keményebb fehér-amerikai blues klasszikusai vonzották a fiatalok számos rétegét a Blues Színpadhoz. A Blues Steel zenekar pontosan azt a repertoárt játszotta, amit pályájuk elején elektromos gitárjukkal bandát alapító honi ifjak megtanulandónak vélnek. Az örök klasszikus Sweet Home Chicago-tól, a Stevie Ray Vaughan féle Mary Had A Little Lamb-ig műsorukba csempésztek néhány John Mayall feldolgozást is. A feldolgozásoknak saját ízt az énekesnő Kánya Kriszta, és az efféle zenében ritkán megjelenő szájharmonika adott. A Hoochie Coochie (Wo)Man billentyű szólóját szokatlan módon szám közben tapssal fogadta a nagyérdemű.

Rockabilly-vel folytatódott az este: Tom White és Barátai érkeztek a Blues Színpadra. Már a koncert elején feltűnt a beugró dobos, aki saját dobszerelésével a dobogó helyett a zenekar szintjén csapta az alapot, s verte a lábdobot, mindezt állva, ami a színpad mögül nézve is érdekes látványt mutatott. A banda koncertjén éreztük az edzettséget, amelyet részben bizonyára az elmúlt hónapokban motoros fesztiválokon lenyomott rockabilly műsoraikon szereztek. A többi magyar zenekartól eltérően, akik a blues a ma reneszánszát élő vadhajtását, az '50-es évek lázadó muzsikáját játsszák, itt a frontember mindent bevet: énekel, szájharmonikázik, vetkőzik. Nem lehetett nem észrevenni, a tetkós bicepsz és a jó rockabilly itt is hódít.

A Mississippi Grave Diggers Karen Carroll (USA) énekesnővel koncertezett a teliholdas éjszakán. A nagyvárosi blues első hangjára előkerült a közönség, amely tagjai észrevétlen kerültek a kellemes shuffle lüktetés varázsába. A mojo működni kezdett már az elején, és ez a mozgásában szemmel láthatóan korlátozott, akusztikus gitárját ülve átölelve pengető ötven éves asszony hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. A zenekar ötlete Oláh Andor fejéből pattant ki, a jól ismert szájharmonikás tíz éve keres és talál különleges feladatokra megfelelő zenészeket. Ha jól emlékszünk, annak idején John Sass amerikai fekete tubással állt először a színpadra az útját egyedien kereső Mississippi Grave Diggers. Karen Carroll a gitáros Láposi Farkas visszatérő, ízes és intelligens játékáról ismert zenész, és a társaságában fellépő képzett muzsikosok közepette bizonyítottan jól érezte magát: a varázs egyre csak nőtt a számok sodrásában. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika, az előadó saját stílusában elővezetett szólókban mutatta meg a mojo eredetiségét, a pillanat szülte blues magával ragadó jelenlétét.

Következett a Mystery Gang Trio, amely a tőle elvárható professzionális rockabilly show-val gerjesztette a teltházas közönséget. A zenekar új dobosa tökéletesen hozta az '50-es, '60-as évek egyre népszerűbb lázadó zenéjét, a korabeli benzinkutas betérők világát, az akkori, s első garage muzsikát. A koncert vége előtt néhány perccel a számok lendületéből mit sem vesztő tempóval konferáló énekes, Egri Péter a Fly To The Moon című számot jelentette be, s az éppen majd teljesen elfogyó holdra mutatott, ezzel hívva fel a közönség figyelmét a ritka Szigetes élményre. Az összegyűlt tömegek nem bizonyultak hálátlannak: ha lehet, kétszeres sebességgel rúgták, amit lábuk ért.

Tom White és Barátai gondoskodtak a kifogyhatatlan blues-ból, a Session Színpad házigazdájaként adagolták a mojo-t. A népes közönség - köztük egy az este korábban itt ragadt sokméteres norvég zászló és vivőjének csapata - akkor kapott belőle - a kifogyhatatlan varázsból - igazán, amikor három számra a színpadon üdvözölhette Karen Carroll színesbőrű énekesnőt. A hajnalig tartó örömzenélésben közreműködött még Oláh Andor, és a Kanadából régóta viszontlátott Módos Péter szájharmonikás, és egy újabb beugródobos, a Wild Cowsból ismert Little Tommy, aki számos alkalommal egészítette ki a Kisszínpados jammelést.

Nemes Nagy Péter, Karginov Allen

A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


Boo Boo Davis: Name Of The Game
2008-09-03


Boo Boo Davis igazi túlélő, és azon zenészek egyik utolsó generációjába tartozik, akik a Mississippi Deltában megtapasztalt kemény életen alapuló blues-ról írnak és játszanak. A Mississippi állambeli Drew-ban született és nevelkedett, ahol a földeken kellett mindenkinek dolgoznia. A földet bérben művelők hangosan énekeltek, hogy ezzel is gyorsabban teljenek a fárasztó órák. Boo Boo hangos, bömbölő hangját kétségkívül a földeken kisfiúként hallott ének alapján alakította ki. Ez a hang az évek során számos erősítőt és mikrofont tett tönkre.
A hatvanas évek elején északra, St Louis-ba költözött testvéreivel, és ott élte meg a St Louis-i zenei élet aranykorát. 1972-től a testvéreivel létrehozott The Davis Brothers Band-del tizennyolc éven keresztül St Louis keleti részén található Tabby’s Red Room házi bandája voltak.
Lemezeit a holland Black & Tan Records adja ki. Új, Name Of The Game című albuma immár ötödik a sorban.
Az albumon hallható zenekari felállás meglehetősen szokatlan. Először őrült ötletnek tűnt, menetközben azonban kiderült, hogy egyáltalán nem lehetetlen az ének-harmonika (Boo Boo Davis), gitár (Jan Mittendorp) és dob (John Gerritse) alkotta trió. A tavaszi turné során a közönség imádta, és döbbenten hallgatta a mindössze három hangszerből áradó hangokat. John egy nagyszerű dobszerkót hozott létre (100% Radio King valódi dobbőrrel) a 60 évesnél is idősebb 28 hüvelykes nagydobjából, Jan pedig egy bariton gitárt vásárolt és nagyon erős húrokat tett rá. Ezek voltak a hozzávalók, mellyel az autentikus hangzást létrehozták.
A hangzást az új lemezre is sikerült átmenteni. A CD-n található tizenhárom dalt hallgatva, egy pillanatig sem volt hiányérzetem további hangszerek iránt. Nincs mese, Boo Boo Davis munkásságát ismerve, ez eddigi legjobb albuma.

Black & Tan Records, 2008

Pampalini


„Véletlenül magyarul beszélek.” A szlovák Joe Cocker
2008-09-02


„A zenekar csehszlovák zenekar, mert Michal cseh, mi pedig szlovákok vagyunk. És én véletlenül magyarul beszélek.” – mondja Peter Lipa Live In Hungary című albumának elején.
A szlovák jazz-blues élet magyar felmenőkkel is rendelkező karizmatikus alakját, mintegy 5–6 évvel ezelőtt volt szerencsém felfedezni magamnak a Sziget Fesztiválon. Első blikkre azt hittem, hogy Joe Cockert látom a színpadon, már ami a fizimiskáját illeti. Fantasztikus koncerten bizonyította, hogy a Felvidéken milyen magas szinten űzik eme műfajt. Zenéjében felfedezhetők többek közt Al Jarreau, Ray Charles vagy Bobby McFerrin stílusjegyei. A felállás ének – szaxofon – zongora – basszus – dob. A zenekar igen fiatal tagjai közül külön kiemelném a cseh származású szaxofonzsenit, Michal ®ačeket, aki jiří stivíni magasságokban fújja a tenor- és alt szaxofont, valamint a fuvolát. Nemrég tudtam meg tőle, hogy autodidakta módon tanult meg hangszerén játszani. A doboknál Marcel Buntaj, a zongora mögött Juraj Tatár, a bőgőn Martin Gaąpar játszott.
Néhány évvel később egy rövidebb turné erejéig újfent ellátogatott hozzánk a csapat, hogy bemutassa Beatles In Blue(s) lemezét a magyar közönségnek. Ezen az albumon többek közt olyan Beatles-klasszikusok csendülnek fel, mint az All My Loving, Norwegian Wood, With A Little Help From My Friends, I Wanna Be Your Man. A nótákra csak a második vagy harmadik meghallgatás után lehet ráismerni, hangszerelésük rendkívül fineszes, hol lassabb, hol gyorsabb, a blues-jazz és funk zenei elemeivel megtűzdelve. A magyarországi turné hál’istennek – és a magyar kiadónak köszönhetően – megjelent Live in Hungary címmel 2004-ben. Ezen a koncertfelvételen hallható Eric Burdon The House Of The Rising Sun-ja, amely már-már lerágott csont, de a szlovák jazzmester olyan lendületes módon dolgozta át, hogy az ember hanyattesik tőle. Továbbá szerepel rajta két saját szerzemény is, illetve két nyolcvanas felvétel, amelyek a Miskolci Jazz Napokon készültek.
Egy még nagyobb budapesti koncerten, 2005 őszén az A38-on Lipáék akkora bulit csaptak, hogy majd’ elsüllyedt a hajó. Ezen koncert sikere után azt reméltem, hogy biztosan több fogja követni, de legalábbis egy újabb magyar lemez megjelenése, sajnos nem így lett, pedig mindig is mondta: szívesen jönne, ha hívnák.
Szerencsénkre 2008. augusztus 30-án az Art Mozaik Külhoni Művészeti Fesztivál keretében hosszas csend után újra meghívást kapott Lipa. Vélhetően a rossz időpontválasztásnak, vagy a kissé hanyag (?) szervezésnek tudható be, de a koncert elején a Millenáris Fogadó termében mindössze 20 fős (!) publikum várta. A kezdeti nehézségek ellenére a zenekar 2 órás koncertet adott, melynek végére a közönség száma is megtriplázódott. Az új tagokkal bővült zenekarban lehetőségünk nyílt megismerni az ifjabb Peter Lipa zongoratudását is, aki hol lassabb lírai, hol tempósabb virtuóz szólókkal frissítette a nótákat.
Örvendetes lenne, ha a hazai koncertszervezők és lemezkiadók, sőt a magyar kultúrpolitika több figyelemmel viseltetne a határon túli művészek iránt, hiszen akár a zene, mint közös nyelv utat nyithatna a megbékélés felé, s szorosabbra fűzhetné a barátinak éppen nem mondható viszonyt szomszédainkkal. Peter Lipa egyébiránt már tett ez ügyben néhány lépést: évekkel ezelőtt létrehozta a Visegrad Blues Band együttest, amely nevéhez hűen a visegrádi országokból toborozta tagjait, Magyarországról például olyan elismert zenészeket, mint Póka Egon és Solti János (!). Amíg azonban bármely külhoni művész a szombatihoz hasonló fogadtatásban részesül, ne csodálkozzunk, ha nem harap rá a magyarok kínálta szereplési lehetőségekre. Szerencse, hogy a 65 éves jazzmágus humoránál és profizmusánál fogva ezt is „könnyedén” áthidalta: „Már attól féltünk, hogy túl nagy lesz a közönség. Látom, hogy a barátok, ismerősök, rokonok eljöttek…” Jöhetnének gyakrabban, bár mennénk többen is!

andystone


Rene Trossman: Postmarked Illinois
2008-08-29


Rene Trossman egy következetes ember. Következetes, hisz amikor az értékek bomlását látja, elhagyja hazáját, egy jobb, egy tartalmasabb, egy másik élet reményében. Az okok, amiért e lépésre rászánta magát: az Egyesült Államokban tapasztalható „kulturális vákuum”, bűnözés, pénzéhes társadalom, az amerikai kormány politikája. Maga mögött hagyta hazáját, de a szeretett zenéjét, a blues-t nem.
A legszebb emlékei az Államokban töltött időről még ma is a blues-zal, és azokkal az emberekkel kapcsolatosak, akikkel találkozhatott. Chicagó-ban rendszeresen látogatta a város jelentős klubjait, ahol együtt zenélt Buddy Scott-tal, Byther Smith-szel, Lurrie Bell-el, Iceman Robinson-nal, Little Mack Simmons-szal, Lorenzo Thompson-nal, Sharon Lewis-zel, és sok-sok más híres zenésszel.
1994-ben amikor Prágába költözött, hamar rátalált a hasonlóan gondolkodó, a blues iránt érdeklődő emberekre. 1995-ben Jan Korinek-kel megalapította (a) The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd végül Jan Korinek and Groove néven futott. E formációval olyan ismert zenészekkel készítettek közös lemezt, mint Lorenzo Thompson (Good Rockin Tonight), vagy a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő Eb Davis (I Write The Checks).
2001-ben kilépett a bandából és létrehozta saját együttesét, a Rene Trossman Band-et. Első önálló CD-je 2007-ben jelent meg Postmarked Illinois címmel.
Az albumon klasszikusok és saját szerzemények találhatóak, a stílus mi más is lehetne, mint chicago blues.
A Frosty című Albert Collins dal nyitja a korongot, ezt a My Endless Blue Mood című szerzemény követi - alighanem ez a lemez legfülbemászóbb, B.B. King által inspirált darabja.
A Take, Take and Take ismételten egy Trossman szerzemény, míg a Down and Out tisztelgés Kennith „Buddy” Scott előtt.
Valójában azonban az egész album felfogható köszönetnek, tisztelgésnek a mesterek előtt. A CD hátralévő részében is legendás zenészek szerzeményeit hallhatjuk, pl.: I Wonder Why (Earl Hooker), Easy Baby (Samuel „Magic Sam” Maghett), Feel So Bad (Chick Willis).
A CD-n közreműködő zenészek: Jan Korinek – orgona, zongora, Taras Voloschuk – bőgő, Martin Sulc – dobok, és két számban Rosta Fras – szaxofon.
Rene Trossman és Jan Korinek több mint tíz éve zenél együtt Prágában és Európa szerte. Olyan nagyságokkal játszottak, mint Eb Davis, Lorenzo Thompson, Sharon Lewis, The Kinsey Report és Mike Jackson. Ősszel Chick Willis-t invitálják Csehországba néhány koncert elejéig.

Faust Records, 2007

Turista


Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 1. rész
2008-08-25


A Sziget Fesztivál múlt hétfőn bezárta kapuit. Az idei fesztivál látogatottsági csúcsot hozott, és a szervezők előzetes nyilatkozatai szerint, az öt plusz egy napra történt rövidítés úgy tűnik, hogy bevált. A Blues Színpadon történtekről a Blues Patika Alapítvány és a Jamboree Produkciós Iroda megbízásából Nemes Nagy Péter és Karginov Allen készített beszámolót.

Blues Színpad 1. nap (2008. augusztus 13.)

A látogatók nagy meglepetésére a Blues Színpad új helyre költözött. Ennek nyilvánvaló, a műfajból adódóan az idősebb emberek örültek, lévén, hogy a főbejáratot képező K-hídhoz legközelebbi színpad. Ennek még pusztán az is előnye volt, hogy akik a főúton mentek, a jó zene hallatára megálltak, és ott ragadtak a színpad előtt. Megjegyzendő, a blues szó sokak számára istenkísértésnek tűnik, nem tudják, hogy az milyen változatos, milyen jó zenét rejt maga mögött.

Az első zenekar a Boll Weewil Folk Blues Gang volt. A csapat a nagybőgős hiányában, ezúttal három muzsikussal állt színpadra, Ongjerth Dávid egyféle „vasgitárt” vett a nyakába, Sain Mátyás fújta a szájharmonikát, és a többféle népzenei formációban előforduló Bajovics Milán hegedült. A színpad előtti tér meglepő gyorsan benépesedett, és a főleg külföldiekből álló közönség időnként hangos „nyerítéssel” fogadta a korai blues-okat, és néhányan táncra is perdültek. Dávid a számok között egyfajta blues ismertetést tartott, elmondva a számok tartalmát, és keletkezésük körülményeit. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a zenekar, bár látszólag közismert számokat dolgoz fel, egyre inkább rátalál saját hangjára, mivel nem a korabeli hanglemezfelvételeken hallható dalokat másolja, hanem azokat saját szájíz szerint illeszti bele a mai hangzásvilágba, sajátosan magyar népzenei elemekkel ízesítve a korabeli fekete zenét.

Az idő múlásával a nézők száma fokozódott a Blues Színpad előtt, amikor Sonny és az ő vadmarhái (Sonny & His Wild Cows) csaptak a húrok közé. A rettenetes rockabilly show résztvevői: Long Tall Sonny (ének, gitár), K.C. Brown (szájharmonika), Tom Quilliam (tenorszaxofon), Crazy Benny (zongora), Buddy Benkey (nagybőgő), Little Tommy (dob). Sonny beindította a gyarapodó tömeget, miközben a lenyugvó nap eltűnt a fák között, és már a keverő pult mögött ülők sem izgultak annyira. Persze, Sonny nem csak a szokásos rockabilly show-t produkálta, térdreborulással, hanyattfekvéssel, hanem a műsorba beleszőtt néhány lassabb blues-t is. Ugyan a zenekar kvintett formációban indult el, de időnként a fúvósok lejöttek a színpadról, és csak a nyers rockabilly formáció maradt a színpadon. A közönségből egyre többen álltak fel, és perdültek táncra, majd a karok is megjelentek a magasban a rockabilly hívó szavára.

Jött az est legnagyobb ász zenekara, a Pribojszki Mátyás Band. Nyilván, mivel a Sziget bőséges választéka sok minden mást kínált, szinte kiürült a színpad előtti tér. Pribojszki Matyiékat persze mindez nem zavarta, hihetetlen elánnal kezdték meg műsorukat, Mátyás óriási herfliszólókat nyomott le, játszott az új lemezéről, valamint a korábbiakról sikerszámokat, ami meghozta a maga jutalmát, ugyanis ismét benépesedett a Blues Színpad előtti tér. A zenekarban egy beugró dobos volt, Gyenge Lajos személyében, de Pici (ahogy a szakmában ismerik) mindenkor és mindenhol helytáll. Szerencsésnek mondhatjuk, hogy a Blues Színpad erre az új helyre került, mert a Szigetre látogatók nagy része mellette halad el, és a tempós jó zene – amely egész este jellemezte a kínálatot – sokakat idevonz, akik korábban a műfaj nevét meghallva, elfordultak ettől a zenétől.

Amikor ezeket a sorokat írjuk, a Takáts Tamás Dirty Blues Band játszik a színpadon, és energikus, kifejezetten a magyar viszonyokat tükröző dalszövegeikkel, első sorban a magyar közönséget veszik le a lábukról. Ettől függetlenül, a pörgős ritmusok a magyar nyelven nem értőket is táncra perdítették. Telt ház előtt játszották nagy sztenderdjeiket, és az ősszel megjelenő anyagukból néhány új szerzeményt. Az első napon a hagyományokhoz híven tombolással ért véget a Sziget Blues Színpad műsora.

A Full Of Mojo Session színpad Pribojszki Mátyásék west-coast örömzenéjével vette lendületét, majd az éjszakai kínálatot garantálva, csatlakoztak Takáts Tamásék, és a közelben maradt blues muzsikusok. A teltházas örömzenélés így ízekben gazdag blues miliőt teremtett.


Blues Színpad 2. nap (2008. augusztus 14.)

A fesztivál második napja igazi trópusi kánikulával köszöntött be. A média II. fokozatú hőségriadót jelentett. A Batthyány térnél a HÉV szerelvénybe szállva gyorsan elért fuldoklás-közeli hangulatot szerencsére a Szigetre érve a hűs dunai szél frissítette, enyhítette. Tovább feledtette a kellemetlenséget, hogy a Sziget leghűsebb pontján, a Blues Színpadnál a Joint Venture szlovák zenekar fogadta a vendégeket.
A zenekar frontembere, Peter Radványi magyaros neve ellenére szlovák nyelven beszél, és angolul énekel, miközben dobro-gitárjait pengeti. Mellesleg megjegyezzük, hogy Peter internetes rádióműsort vezet – természetesen blues témában – heti rendszerességgel. A zenekar érdekessége, hogy country blues és a városi blues elemei egyaránt felfedezhetők zenéjükben. Az előbbi folkos jelleget a szájharmonika (Erich „Bobos” Prochazka), és a már említett fémtestű gitár, a chicagó-i vaskosságot az őket kísérő elektromos ritmusszekció – elektromos gitár, basszusgitár, dob – erősítette zenéjükben. A magyar füleknek némiképp szokatlan zenét ismételten a messzi országokból érkezettek élvezték jobban, akik közül sokan hamar táncra is perdültek olyan számokra, mint a Rollin' And Tumblin, vagy a Sweet Home Chicago. A koncert után Radványi elmondta, mindig szívesen jön Magyarországra, a Szigeti fellépésnek külön is örül, mert nem csak a közép-európai közönség, hanem a messzebbről érkezettek is megismerhetik zenéjüket. A Bobosként emlegetett harmonikás a kellemes magyar közönséget emelte ki, és jó szívvel emlékezett arra a koncertre, amikor itt a Szigeten az esztergomi Tűzkerék vendégszólistája lehetett.

És ha már „Édes Hazánk, Csikágó”-nál tartunk, ki más is következhetett, mint a Blues B.R.Others Show, amely szegedi blues zenekarokból, és jazz muzsikosokból áll. A zenekar a korábbi kultuszfilmet hajazza, a két főszereplőt Király Vajk és Hrabovszky Tamás személyesíti meg. A srácok annyival tesznek többet a közismert filmhez, hogy a csapatba Szirtes Edina „Mókus” személyében egy női énekest is felvonultatnak. „Mókus” egyébként a Fabula Rasa nevű zenekarával egyre nagyobb sikereket arat. Amíg a banda az ismert számokat játszotta, a színpad előtti tér benépesült a film utolsó jelenetét megidézve, pedig ezúttal erre semmiféle rendezői utasítás nem volt, amit az itt-ott fellendülő belga, francia és olasz zászlók is bizonyítottak.

A második napot a Blues Sziget nagyszínpadán két legendás előadóművész fellépése zárta. Először a Bem Rockpart világát idéző Mini együttes lépett fel, Török Ádám vezetésével. A zenekar fuvolista frontembere ebben az évben kettős jubileumot ül: januárban töltötte be 60. életévét, illetve negyven éve vezeti a Mini együttest. A zenekar az elmúlt négy évtized legismertebb számait játszotta, kiegészülve Ádám első szülött fiával, Török Péterrel, akinek gitárjátékában a '60-as évek pszichedelikus hatásai fedezhetők fel. Péter érdeméül jegyezzük meg, hogy egyetlen egy a Mini együttesben korábban megfordult gitáros stílusát sem utánozza, egy új hangzást hozott a zenébe. Az új megszólalásnak másik részese a szájharmonika, mely hangszeren Horváth Misi gyalult. John Poppert idéző – sokhangos pörgetős - játéka illeszkedik a zenekar hangzásához. A műsorból nem maradhatott ki a Gőzhajó című szerzemény sem, amelyet három nappal korábban Ádám a Magyar Dal Napján is előadott. Török Ádámnak a Minivel sikerült az, ami a korábbi fellépőknek még kevésbé: hosszasan megénekeltette a közönséget.

A színpad előtti tér teljesen benépesült, egy gyufaszálat sem lehetett leejteni, amikor a rajongók „Bill a király!” kiáltásai közben szerelt be a kőbányai bluesista csapata. Deák Bill Gyula – aki tavaly Blues Patika Életműdíjat kapott - idén is azt hozta, amiért a népek összegyűltek. A zenekarban a mindenki által csak Palikának becézett Sárközi gitározott, és a banda koncertmestere a hosszú hajú billentyűs, Horváth Zsoltika volt. Az együttesben új dobos játszik, akinek a nevét a nagy hangzavarban nem értettük. Az Országút blues-tól kezdve az összes Bill sláger - Hosszú lábú asszony, Kopaszkutya, 3:20-as blues, A zöld, a bíbor, és a fekete - elhangzott, de a hatvanadik születésnapját ünneplő kőbányai blues király műsorába beépítette új lemezének, a Hatvan Csapásnak dalait is. A közel kétórás fergeteges koncert után a közönség Billt nem akarta leengedni a színpadról, de az óra mutatója könyörtelenül tizenegyre ugrott, amikor is be kellett fejezni a koncertet. Deák Bill Gyula még hosszú perceken keresztül a színpad előtt álló rajongókkal rázott kezet, és beszélgetett.

Az éjszakai örömzenélés házigazdája az első nap sztárja, Long Tall Sonny volt, aki vendégeivel kiegészülve hajnali háromig tartotta lendületben a Full Of Mojo Session színpad előtti tömött sorokat. A Blues Sziget kisszínpadának intimebb miliőjét a második napon Sonny vendégeivel teremtette meg, és tartotta fent, kíséretében dobosok és szájharmonikások váltották egymást, akik között felbukkantak a Blues Színpad muzsikusai mellett rég nem látott figurák is.

A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


Duke Robillard: A Swingin Session with Duke Robillard
2008-08-19


Bizony nagyszerű perceket szerzett Duke Robillard és csapata ez év április 5-én az V. Budapest Blues Fesztiválon az ott megjelenteknek. Elegancia és precizitás jellemezte az akkori műsorát, ahol már játszott a megjelenés előtt álló albumáról, az A Swingin Session With Duke Robillard-ról is.
Európában és a tengerentúlon a kultusz-státuszú zenész nem először kalandozik a negyvenes évek swing-jazz világába, hiszen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején jelentkezett a Swing és az After Hours Swing Session albumaival. Ennek mintegy folytatásaként közös lemezt készített a veterán dzsesszgitárossal, Herb Ellis-szel, ami Conversation In Swing Guitar címmel jelent meg. Ezt is folytatás követte, 2003-ban jelent meg a More Conversation In Swing Guitar című CD.
A 2008-ban kiadott lemezen közreműködő csapat a nagy big band-eket juttatja az eszünkbe, olyanokat, amik Louis Armstrong-ot, Louis Jordan-t, Eddie „Cleanhead” Vinson-t vagy Jay McShann-t kísérték.
Robillard-ot mindig is a magas szintű stílusismeret jellemezte - most sincs ez másképp -, így nagyszerűen kalauzol bennünket az általa annyira szeretet swing-es, jazz-es, jump blues-os világba.
Az album nyitódala a Deed I Do Walter Hirsch/Fred Rose szerzeménye, amit többen rögzítettek már, pl.: Earl Hines, Sophie Tucker, Benny Goodman, Mose Allison. A lemezen találhatunk még Ray Charles feldolgozást (Them That Got), rockos, táncba hívó számot (Just Because), jump blues-os szerzeményt (They Raided The Joint) és szentimentális dalt (When Your Lover Has Gone) is.
Duke Robillard kedvencei a blues-os irányultságú jazz zenészek - régen számtalan olyan jazz zenész volt, aki kiválóan játszott bluest is, elég ha csak Ben Webster-re, Lester Young-ra, Louis Armstrong-ra, Jack Teagarden-re, Johnny Hodges-ra és Count Basie-re gondolunk - , így új albuma minden jazz és blues szerető embernek szól.

Stony Plain Records/Dixiefrog Records, 2008

Turista


Pura Fé: Hold The Rain
2008-07-28


A múltkori kritikámban ígértem, ismertetni fogok néhány lemezt a francia Dixifrog Records kiadványai közül. Elsőként a választásom Pura Fé Hold The Rain című CD-jére esett, mely nem „színtiszta” blues album. Sőt!
Pura Fé 1959-ben New York-ban született, ahova a Tuscarona indián törzsből származó családja az 1900-as évek elején költözött. Nevét – ami magyarul tiszta hitet jelent - édesapjától, a puerto rico-i Juan Antonio Crescioni-tól kapta. Fiatal korában sokat utazott édesanyjával, Nanice Monk Lund-al, aki operaénekes volt és a Duke Ellington Orchestra-ban is énekelt.
Pura Fé eddigi életútján végigtekintve megállapítható, hogy művészi tevékenysége meglehetősen változatos. Az American Ballet Theatre-ben tanult és játszott, majd feltűnt néhány Broadway musicalben és tv adásban. Énekelt a Mercer Ellington Orchestra-ban, számtalan jazz, r & b és rock bandában, a hetvenes évek végén pedig rövid ideig a hírhedt new york-i Max's Kansas City pub-ban dolgozott, mint felszolgáló.
Első, Follow Your Hearts Desire című lemezét 2006-ban a Music Maker Relief Foundation adta ki, Európában a Dixifrog Records forgalmazta. Az albummal sikerült megnyernie a NAMMY (Native American Music Award) "Best Female Artist" díját. A következő - bár nem szóló - lemeze a Tuscarora Nation Blues a L'académie Charles Cros Award-on (ez a franciák Grammy díja) nyerte el a "Best Word Album" címet.
Második szóló lemeze 2007-ben jelent meg. A Hold The Train egy nagyon személyes album, szinte minden olyan hatás tetten érhető benne, ami Pura Fé-t a pályafutása során érte. A CD nyitó ill. záró száma a My People My Land (part 1, part 2) az indián gyökereire utal, melyben egy indián énekkar is hallható. A blues-os If I Was Your Guitar (I'd Be The Happiest Woman Alive) dal inspirálója Kelly Joe Phelps, további blues-os beütésű felvételek a Little Girl Dreaming és a Home. A jazz-es Summertime-ot édesanyjának ajánlja, aki e dalt gyermekkorában sokat énekelte. A dal sokak által feldolgozásra került már, de bevallom, ilyen színtű előadással még nem találkoztam. A címadó dal második verzióját (part 2) latinosan adja elő, míg a People You Love-ban partnere Eric Bibb.
Pura Fé éneke tökéletesen alkalmazkodik a különböző zenei stílusokhoz, hisz mindegyik területen otthonosan mozog. A számok többségében a partnere a seattle-i akusztikus gitáros Danny Godinez, de hallható a basszusgitáros Farko, valamint a dobos George Aragon játéka is. A zenei élvezetet egy tíz perces videó teszi teljessé, amiben Pura Fé életéről mesél, valamint zenés bejátszások is láthatóak.
Ezen CD a látókör szélesítésére ideális választás.

Dixiefrog Records, 2007

Pampalini


Vad és füstölgő
2008-07-21


Johnny Rawls 1999-ben fedezte fel a texas-i Kay Kay and The Rays együttest, akikről a Blues Revue magazin azt írta, hogy (a) The Rays-nek „sajátságos szemlélete és üzenete van… funk, jazz, soul és blues a gondolkodó ember számára”. Most az ő lemezeiket hallgattam meg.
A Kay Kay and The Rays featuring Abner Burnett lemeze 2000-ben jelent meg, aminek a borítóján Kay Kay Greenwade és Albert Madrid látható. Az utóbbi tornacipőt viselt, amit egy kritikus meg is jegyzett: „Egy blues kritikus azt mondta nekem, hogy az a legrosszabb az albumban, hogy én tornacipőt viselek a CD-tok borítóján”. Nos, ennél nagyobb bajt én sem véltem felfedezni a korongon, ami 13 számot tartalmaz. Az mindenképpen leszögezendő, hogy „Ez nem az édesanyád soul CD-je, de Ő is szeretni fogja!”. Ennek megfelelően erőteljes hangzást hallható a korongon és a szövegek is eredetire sikeredtek.
A csapat énekesnőjének, Kay Kay Greenwade-nek tökéletes soul-os hangja van, míg a zenekar tökéletesen hozza a ’60-as, ’70-es évek rhythm and blues és soul tradícióit.
Az albumon találhatóak lendületes dalok, Crossfire, Stealing Love In The First Degree, Love Is A Beautiful Thing, de szívbemarkoló lírai szám is szerepel rajta, a Waiting For Dreams, és persze nem feledkezhetek meg az I Can’t Stand The Rain nagyszerű interpretációjáról sem.
Ha a személyes kedvenceimet kellene megneveznem, akkor a Crossfire-t, a Waiting For Dreams-t és a Standing On Shaky Ground-ot jelölném meg.
2001-ben jelent meg a Texas Justice lemezük, ami az igazi sikert meghozta a számukra. A CD-t a Real Blues Magazin beválogatta az USA 25 legjobb kiadványa közé a Ninth Annual Real Blues Awards-on, valamint meghódították a blues zenei listákat is, hiszen elérték a 15. helyet a Living Blues rádió sikerlistáján.
A korong producerei Johnny Rawls és Bob Trenchard voltak, vendég előadóművészként az előbb már említett Johnny Rawls, valamint Andrew „Jr. Boy” Jones szerepelt.
A Blues Wax 2005. május 18-án ezt írta róla: „a Lone Star Justice nyitja ezt a gyilkos CD-t… Ha van igazság, megragadod ezt a pompás szerkezetű, színű, játékú és énekű albumot, amint elolvastad ezt az ismertetést”.
A lemezen a már „megszokott” édes soul zene hallható, nincsenek agyonhasznált klisék, viszont hallhatunk egy nagyszerű soul dívát, nagyszerű kísérőzenészeket, és persze nagyszerű dalokat. Ezek közül is kiemelkedik a Don’t Have To Tell Me című szerzemény, amihez fogható magas hőfokon előadott dalt bizony nagyon rég nem hallottam. Egy igazi gyöngyszem!
A számok többsége soul-os fúvóshangszerelésű, ami nagyon hallgathatóvá teszi a dalokat. Ez egy egységes lemez, olyan remek dalokkal, mint a korábban már említett Don’t Have To Tell Me, vagy a Hey Big Boy, a Drink And A Friend és a Double Standard.
A 2003-as kiadványuknak, a Big Bad Girl-nek a többszörös Grammy díjnyertes Jim Gaines volt a producere. Ezzel a lemezükkel elérték a 10. helyet a Living Blues rádió slágerlistáján, és két hónapig fent is maradtak. Az együttes 2003-as, a W.C. Handy Festival-on adott koncertjét 2004-ben, a helyi televíziók egy óra hosszúságban vetítették.
A Southwest Blues magazin így szólt az albumról: „Szolíd, megkapó blues riffek, erőteljes ének és nagyszerű kompozíciók jellemzik a legújabb kiadványát (a) The Rays-nek… meghökkentően zsigeri dalok… hihetetlenül szenvedélyes ének… egy bámulatos együttes”.
Ezen az albumon is csupa remek szerzeményt hallhatunk, pl.: No Mama’ Boys, Junk Blues, Enron Field, Big Bad Girl, Southside Of The Tracks.
A csapatot Bob Trenchard (basszus), Dan Ferguson (billentyűk), Andy Roman (szaxofon, vokál), Steve Lott (gitár), Tommy Taylor (dob) és J.T. Paz (dob) alkották, s a már jól bevált receptet alkalmazták ezen a CD-n is.
Azonban 2004-ben feloszlottak, de Johnny Rawls meggyőzte (a) The Rays-t, hogy szerepeljenek a következő évben megjelent No Boundaries című lemezén.
Mit is írt róluk az ausztráliai Inpress (heti zenei magazin): „A The Rays vad volt és füstölgő, egy energikus szaxofonossal.”

Kay Kay and The Rays featuring Abner Burnett
Worpt Productions, 2000

Kay Kay and The Rays – Texas Justice
Deep South Soul Records, 2001

Kay Kay and The Rays – Big Bad Girl
Catfood Records, 2003

Turista


Válogatásalbumok a Dixifrog Records-tól
2008-07-15


Vegyes érzelmekkel viszonyulok a válogatáslemezekhez. Egyrészt az ilyen típusú kiadványok figyelemfelkeltőek lehetnek egy új zenei stílussal ismerkedők számára, áttekinthetjük velük előadók/zenekarok életútját, megismerhetjük a lemezkiadók kiadványait, stb. Másrészt viszont sok esetben a művészi ötlettelenség kényszeríti rá a zenészeket a válogatás, vagy a Best Of … albumok megjelentetésére.

A francia Dixifrog Records által megjelentetett Sisters Of The South válogatáslemez egyik fenti kategóriába sem sorolható. A dupla album a Music Maker Relief Foundation által rögzített, tizennégy női blues előadó felvételeit tartalmazza.
A Music Maker Relief Foundation egy non profit szervezet, mely segíti a déli zenei tradíciók igazi pionírjait, elfelejtett hőseit. Ma sajnos közülük sokan extrém szegénységben élnek, ételre, egészségügyi ellátásra van szükségük, menedéket keresnek. Az alapítvány, melyet Tim és Denise Duffy alapított az elmúlt több mint 15 évben megpróbált segíteni nekik, közel 100 zenésznek nyújtottak támogatást. De az ügy fontosságát mások is felismerték, olyan támogatókra leltek, mint B.B. King, Taj Mahal, Eric Clapton, Pete Townshend, Bonnie Raitt, Morgan Freeman …
A Sisters Of The South albumon található előadók zenéjükkel az USA délkeleti részén található hagyományok gazdag sokszínűségét illusztrálják.
Mivel a lemezről kiemelni bárkit is igazságtalan lenne, álljon itt az előadók névsora: Algia Mae Hinton, Annie Griggs, Beverly Guitar Watkins, Cora Fluker, Cora Mae Bryant, Essie Mae Brooks, Etta Baker, Lucille Lindsay, Marie & Bishop Dready Manning, Mother Pauline & Elder James Goins, Precious Bryant, Pura Fé, Sweet Betty, Willa Mae Buckner.
A Dixifrog Records ezen kiadványa már a negyedik, mely a Music Maker felvételeit jelenteti meg. A lemezt megvásárolva nemcsak egy gyöngyszemre lelünk, de az előadókat is támogathatjuk ezáltal.

Szintén a francia kiadó újdonsága a Roots & New 2008 – For Blues Lovers című dupla CD, mely a kiadó közelmúltbeli albumairól nyújt egy átfogó válogatást. A lemezeken 33 előadó/zenekar 35 felvétele található, bonusként mindkét CD-re felkerült egy-egy videó, így láthatjuk Popa Chubby – Sally Likes To Run, valamint Pura Fé & Eric Bibb – People You Love című felvételeit. A dalok figyelemfelkeltőek, így a jövőben igyekszem a kiadó néhány albumát részletesen bemutatni.

Sisters Of The South
Dixifrog Records, 2008

Roots & New 2008 - For Blues Lovers
Dixiefrog Records, 2008

Pampalini


Pribojszki Mátyás Band: How Many More?
2008-07-10


Június 9-én Budapesten a Take Five Jazz Club-ban tartotta a Pribojszki Mátyás Band az új lemezének, a How Many More?-nak a lemezbemutató koncertjét. Akkor ott, kicsiny szerkesztői gárdánk egyik fele képviseltette magát – az elismerés hangján szólt az új anyagról -, most itthon, a másik fél hosszabb ismerkedés során vizsgálta meg az elkészült lemezanyagot.
A koncerten kiderülhetett annak, aki nem tudta, bizony személycseréken esett át a csapat, Adamecz Józsefet Gyenge Lajos váltotta a doboknál, ifj. Szász Ferenc pedig teljes értékű tagként szerepelt. Megjelentek még vokalisták, Szirtes „Mókus” Edina és Náray Erika személyében, valamint fúvósok is.
Pribojszki Mátyással kapcsolatban általában mindenhol kiemelik, hogy zenéje újrapozícionálta a szájharmonikát mint hangszert, és a szájharmonikázásról alkotott sztereotípiákat. Azonban nemcsak erről van szó. Bizony sokan szívták a fogukat abban az időben, amikor a west coast-os hangzással operáló Blues Fools feloszlott, s helyette egy merőben más hangzású, más koncepciójú Pribojszki Mátyás Band lépett a színre. A blues háttérbe szorult és egy különleges hangzásvilágú, dallamos jazz-es, erős funky-s, dinamikus groove-okat produkáló csapat lépett a színre, ahol a harmonika játék is sokszor jazz-es színt kapott. A dalok, a dallamok kerültek a középpontba, s nyitottak ezzel egy szélesebb közönség felé.
A How Many More? című szerzeménnyel indul a CD, amin egy kicsit meg is lepődhetünk, mivel ez egy lágyabb szám, azonban azt tudnunk kell, hogy ez a dal - aminek a szövegét Póka Angéla írta - a lemez legfőbb mondanivalója.
A következő darab a Hard Working Man a blues-osabb oldalát domborítja ki a csapatnak, kemény alap, dögös harmonika, fúvósok, valamint Szirtes „Mókus” Edina és Pribojszki Mátyás párosa hallható itt.
Az I’ll Play The Blues For You egy jazz-esebb darab, az Old Fellows-ban a harmonika viszi végig a dallamot bőgővel kisérve, míg a Change In The Weather remek blues-os gitárral nyitó lendületes szám, aminél nekem Eric Clapton neve ugrott be.
A Glare Of A Sea-Dog egy „tiszta” harmonikás szám, Szabó Tamás szokott hasonlókkal próbálkozni a lemezein.
Az Ain’t That Fine egy swinges, elegáns dal, csakúgy mint a The Moonshiner.
Az album hátralévő részén találhatunk még lírai, soul-os számot, a Dog Without A Bone-t, s záródalként is egy elmerengő dal szerepel Old Rockin Char címmel.
Ha összegeznünk kellene a How Many More? CD-ről leírtakat, elmondható, hogy 12 dal, saját és feldolgozások kerültek e májusban megjelent lemezre, amik tovább erősítették a Pribojszki Mátyásról kialakult képet, miszerint bizony nem érdemes a színvonalból engedni, hanem az igényességet előtérbe helyezve kell törekedni a szórakoztatásra.
Jó hír még, hogy az album már a lemezbemutatóra bearanyozódott,
ami a kategóriájában (world music, jazz, próza) 1500 eladott példányt jelent. A CD hazai forgalmazását a Hangvető végzi, de előreláthatólag nyugaton is terjeszteni fogják.

Magánkiadás, 2008

Turista


Több gulyás, kevesebb spagetti
2008-07-08


Olvastad a beszámolót a tavalyi talján Hendrix-balhéról? Akkor biztos arra vagy kíváncsi, az idein hány gyönyörű, elvágott torkú, hotelszobában hagyott, cápacsaliként a tengerre bízott, illetve elásott nő mérföldkövezte a Jimi Hendrix Memorial útját Toszkánáig és vissza. Kérlek alássan, nagyon kevés. Nagyobb részt inkább kiástuk a tavalyiakat. Kiástuk signora Pitigliano-t, aki éltes kora (és elvágott torka) ellenére is gyönyörű maradt, kiástuk signorina Saturnia-t, ki több ezer év alatt sem kelt el (vagyis még mindig mindenkinek ingyen osztja bájait), ám semmit sem veszített kényeztető, gyöngéd kedvességéből, és persze kiástuk signora Agriturizmo al Melograno-t, aki tavaly bőségesen, finom falatokkal vendégelt bennünket, s vándortársulatunk interpretazione-jét is kegyeskedett megtekinteni. No, de azok számára, akik nem ismerik őket, mégiscsak ideollózom bemutatásukat abból a tavaly valamiképp kiszivárgott levélből. Signora Pitigliano valójában „egy város, de mintha Hollywoodban tervezték volna egy középkori filmhez, csak igazi. Hatalmas sziklákra épült, olyan sivár kőfalak feszülnek alatta, hogy ott csak a sasmadár érezheti otthon magát, mégis házak szoronganak rajta egymás oldalába bújva, egymás fején állva, ablakaik egyenest ötszáz méter mélységbe nyílnak, szinte látod a középkori némbert, amint a pisával teli küblit kiborítja az ablakon, és látod a kétkerekű kordét is, amin a pestisjárvány hulláit tolják ki a kapun. De ha olyan a szemed, láthatod ott Júliát és Rómeót is, igaz ők egy másik városba vannak bejelentve állandóra. Távolabb signorina Saturnia fülledt, buja teste omlik el a tájon, combjai közül, vagyis a hegy oldalából forró gejzír szakad ki, lezuhan, s hogy ne töltse tétlenül az elmúlt és a következő egymillió évet, szép kis kőmedencéket épít az embereknek, akik oda is sereglenek, és ülnek a forró, büdös vízben, ami csodálatos, és így tettünk mi is. Mindez ingyen, ahogy Istentől kaptuk.”
Aztán vissza a tetthelyre. Tavaly így írtam róla: …”egy tanya, terméskőből épült mediterrán ház, két szárnnyal, a kettő közt vadszőlő lugas, ez növi be a falakat is, körben gyep és a toscanai dombok, kissé távolabb medence, olyan egyszerű fajta, beton teknő kékre festve, annak is egyik oldala benőve vadszőlővel, de a vize, mint a hajnali harmat, a kertben kétszáz éves tölgyfa asztalok, hófehér terítővel, hatfogásos vacsorákkal, paszta parmezánnal, vadpörkölt, fokhagymás párolt spenót, lencse füstölt hússal, mindenféle pesto meg pane, meg amiket nem is ismerek, és a gazda saját vörösbora, ami cseppet sem kannás és nem is rossz, hanem istenien finom.” Álljunk itt meg egy szóra. Idén a medencét gusztustalan zöld alga uralta, úgy nézett ki, mint egy menzán készült parajfőzelék, az egyik kétszáz éves asztal használat közben egész egyszerűen eltört, a vacsora a mai budapesti belvárosi és balatoni vendéglátás szintjére süllyedt (odáig merészkedtek az olaszok, hogy kolbászt készítettek nekünk magyaroknak, de olyat, hogy azért lovagiasabb időkben legkevesebb egy pengeváltással tartoznának), a bor meg… talán rosszabb nem lett (de talán igen), azonban olyan szűken mérték, hogy sokszor vadászni kellett rá másik asztaloknál.
Kvártélyozó hölgyünk, signora Agriturizmo al Castagnella még ennél is fukarabbnak bizonyult, mézes-mázos mosolya mögül egy vérbeli balatoni panziós torz, kapzsi vigyora sejlett elő. Legyen elég csak annyi, hogy reggelire egy hetes kenyeret kaptunk citromlekvárral (ami nyilvánvalóan egy fatális félreértés citrom és ember között) és pótkávéval, de épp csak annyit, hogy olasz reggeliző-társainkat végül Andrisnak kellett ellátnia magyar tartós teszkós kenyérrel és szalámival. (Itt megragadom az alkalmat, hogy bemutassam új muzsikálótársunkat, sőt a zenekar új Benjaminját… tisztelt hölgyek és urak… a dobok mögött a színpadóóóóóóóóóón: Váti András!) Úgyhogy a háziasszony signora-t mégiscsak el kellett ásnunk a saját kertjében.
Szóval úgy jártunk egyik-másik szinyórával és szinyorínával, mint amikor eltelik egy év az új szerelemben, s a szerelem már nem igyekszik annyira, mint első alkalommal.
Na, de elsősorban muzsikálni mentünk, nem pedig enni-inni, ugye. (Ez szemenszedett hazugság, mert de.) A muzsikálás pedig nagyszerűen sikerült. Én ugyan – röviden elmerengve ember és zene misztikus viszonyán – kicsit átszabtam az Astro Man-t, de mintha csak szándékosan tettem volna, esztétikailag nem vétettünk benne. Sőt továbbmegyek, akkorát ráztunk, hogy olaszok, hollandok egyaránt térdre borultak (akadt, aki szó szerint), kivétel nélkül elibénk járultak leróni hódolatukat, s mindannyian biztosítottak róla, hogy ezt a zenét Európában toronymagasan mi játsszuk a legjobban. Nem szabadkoztunk, hisz nekik sokkal nagyobb rálátásuk van Európára, mint nekünk, na meg akár igaz, akár nem, mért ne fürdőztünk volna kicsit rajongó (alig borgőzös) szeretetükben, hisz ritkán tehetjük. Főhősünket (kinek tündöklő fénye visszaverődött rajtunk, egyszerű zenei szakmunkásokon is) jeleskedése jutalmaként az a megtiszteltetés érte, hogy az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő blues-énekesnő, Francesca de Fazzi a színpadra szólította, ugyan baseváljanak már együtt egy kicsit. „Hol az a magyar srác, aki olyan nagyszerűen gitározik?”, kérdezte. Ám a nagyszerűen gitározó magyar srác nem vette át kitüntetését, hanem inkább vizelni ment. Francesca pedig koncertje végére (vagy inkább a közben is dédelgetett palack tartalmának végére) nem csak a magyar srácokról feledkezett meg, hanem önmagáról is, és komolyan aggódnunk kellett testi épsége miatt, ahogy a zsinórok, állványok, erősítők közt tipegett húszcentis cipősarkán. Ám valóban nagyszerűen énekelt, s még gitározott is hozzá. Azért nem volt baj, hogy a tavaly nálunk is vendégszerepelt Emanuele Fizzotti (Lele) is gitározott neki. Ő maga önállóan is nagyszerű koncertet adott, pedig állandó zenekara nem kísérte el Rómából, állítólag azért (de én ezt nem tudom komolyan venni), mert a feleségeik nem engedték el őket.
Játszottak ott aztán Doriano-k, Guiseppe-k, Giovanni-k és hollandok is, meghallgattuk őket és tapsoltunk nekik, ahogy ők is nekünk.
Tamás barátunk, aki kiválóan bír világnyelveket, így hamar összebratyizik bármilyen náció tagjaival, idén elkísért bennünket, vagyis inkább elvitt magával, mivel a szállító gépjármű nagyobb (jóval nagyobb) részben az övé. Az olaszok azonnal a zenekarhoz tartozónak tekintették, s őt is nagy lendülettel veregették hátba, miután játszottunk. Tamás kissé még mérges volt a felszolgált kolbász miatt, nem beszélve arról a beazonosíthatatlan, tengeri moszat granulátumnak tűnő fogásról, amire csak annyit jegyzett meg: „Nem azért küzdöttem fel magam a táplálkozási lánc csúcsára, hogy ilyen szarokat egyek”. Így, amikor olasz beszélgetőpartnere azt firtatta, miképp érjük el ezt a fantastico hangzást és megszólalást, kissé durcásan azt felelte: „More gulyás, less spagetti!”
Ja és a tenger! Vagyis signorina mare Mediterraneo, a Földközi tenger. Neki nem sikerült elvágnunk a torkát, sőt kis híján ő purcantott ki minket, amint egyik szigetén a harmincnégy fokos kánikulában hegymászásra adtuk a hülye fejünket, s még a világítótornyot sem találtuk meg, amiért pedig nekiindultunk. Visszavágásképpen megmártóztunk volna hűs, ölelő karjaiban, de ezúttal karjait halott szürkének és végtelenül koszosnak találtuk. Megmosdatni nem maradt időnk, így faképnél hagytuk signorina Marciano kedvéért, akiről kiderült, hogy signor, de nagyon barátságos fickó, erősen hasonlít signorina Pitigliano-ra, biztos az öccse.
És aztán haza a kies Magyarországra, ahol sokkal jobb a kolbász, de nem vár ránk semmiféle koncert, sem fesztivál, úgy néz ki, legközelebb Hollandiában játszunk, na ott vajon mit eszünk majd, tulipánt meg mariskás sütit?

Berta Zsolt


Borsodi Blue: Hit The Road And Live The Blues
2008-07-03


Fura, deja vu érzéssel hallgatom már napok óta a Borsodi Blue Hit The Road And Live The Blues EP-jét. Fura, hiszen utoljára talán a Pure Blues Chump Change lemeze hatott rám ennyire a reveláció erejével, ami szintén EP volt.
Borsodi László 2005 táján alapította meg a Borsodi Blue nevű formációt, ami előtt számtalan más próbálkozása is volt. Az első jelentősebb csapata a Kőkorsó Trió nevet viselte, ezt követte a Virga Negra nevű együttes. Ez időben rengeteg blues zenésszel ismerkedett meg, játszott együtt, pl.: Fekete Jenő, Szűcs Gábor, Benkő Zsolt, Pribojszki Mátyás, Török Ádám és a Mini. Az új csapat létrejöttét főként az a vágy motiválta, hogy végre saját szerzeményeit játszhassa.
Ha már az elején szóba került Szűcs Gábor, akkor idézzük Őt, hogy nyilatkozott e formációról: „… ez egy igazán jó zene! Eszméletlen jó gitár sound, tökéletes, feszes alap, lehelet finom, ízes billentyű, fantáziadús számok.”
A lemez egy rövid Intro-val indul, melyet egy egyedülállóan ritka „hármas” követ. Ebből a csokorból az első darab a Hit The Road And Live The Blues című szerzemény, amelyet a Wings To Fly című, andalító, remek dallamvezetésű szám követ. A My Babe’ Is A Black Woman egy tempósabb, gitárcentrikusabb nóta.
Az albumot egy lassú blues, a Guitar Weep Too When They’re Sad zárja.
Egyedülállóan ritka „hármas” írtam, s ezt azért gondolom, mert ha ezek a szerzemények bármely csapat nagylemezén szólalnának meg, hátradőlhetnének, hogy nagyot alkottak.
Nem esett még szó a zenészekről és a játszott stílusról sem. Borsodi László zenésztársai: Magda Lajos – zongora, billentyűk, Pfeff Márton – basszusgitár, Teleki Pál – dobok, a blues felől közelítik meg a zenét, de számtalan más dologgal megfűszerezik, úgymint jazz, soul, groove, valamint teret engednek az improvizációnak is.
Az albumon Enrico Crivellaro dicsérő sorai olvashatóak, de máris aggódom, nehogy elsikkadjon e remek banda a hazai érdektelenségben.
Az együttes egyébként az év végén egy nagylemez megjelentetését tervezi, amelyet élőben vennének fel fúvóskarral, egyéb ínyencségekkel kiegészítve.

Magánkiadás, 2008

Turista


Tomcat Courtney: Downsville Blues
2008-06-17


Írásaimban folyamatosan igyekszem a hazánkban kevésbé ismert blues előadókra/zenekarokra fókuszálni, így kapóra jött a Blue Witch Records május 20-án megjelent kiadványa. „Blue Witch Records Is The Biggest Little Blues Label In The Country”, írják a kiadóról, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, ezt Tomcat Courtney Downsville Blues című albuma csak erősíteni fogja.
A san diego-i Tomcat Courtney 1929-ben Waco-ban (Texas) született, Lightnin' Hopkins és T-Bone Walker zenéjén nőt fel, akiket személyesen is ismert. A fiatal feltörekvő bluesman, mivel szerette a táncot és az éneket, utazó cirkuszokban is fellépett. A ’60-as években Kaliforniába kötözött, majd a ’70-es évek elején San Diego-ba, ahol azóta él.
Az első felvételei az Advent Records által 1974-ben megjelentetett San Diego Blues Jam című lemezen voltak hallhatók.
A Downsville Blues című albumon a ritmusszekciót a legendás chicagó-i dobos Willie “Big Eyes” Smith és a basszusgitáros Patrick Rynn alkotja. Willie hosszú ideig Muddy Waters zenekarának a tagja volt. Szájharmonikán Bob Corritore játszik, vele Courtney 2007-ben ismerkedett meg a gitáros Chris James által, aki szintén szerepel a lemezen. James 13 évesen, a ’80-as évek elején csatlakozott Tomcat bandájához.
A legjobb texas country blues tradíciókat követő Tomcat Courtney rendkívüli dalszerzői képességekkel rendelkezik, erőteljes énekét, jellegzetes gitárjátékát tizenkét számon keresztül élvezhetjük.
A Blue Witch Records érdeme, hogy egy ilyen nagyszerű blues zenész felvételeit nemzetközi szinten is mindenki számára elérhetővé teszi.

Blues Witch Records, 2008

Pampalini


Eddie „Big Town Playboy” Taylor: Bad Boy
2008-06-07


Chicagó-nak, a „szelek városának” egyik ismert gitáros alakja Eddie Taylor, aki 1923-ban Benoit-ban (Mississippi) született. Eddie-t fiatalon megbabonázta Memphis Minnie, Charley Patton, Robert Petway, Son House és Robert Johnson zenéje, így 13 évesen megtanult gitározni.
Az első formációt, melyben zenélt, gyermekkori cimborájával Jimmy Reed-del alapította (Taylor mutatta meg a gitározás alapjait Reed-nek), majd 1949-ben Chicagó-ba költözött. Itt rögzítették az első, Jimmy Reed-del közös felvételeiket a VeeJay Records számára, de hallhatjuk John Lee Hooker-nek szintén e kiadónál megjelent lemezein, valamint együtt zenélt Homesick James-sel, Snooky Pryor-ral, Floyd Jones-sal, Elmore James-sel, Big Walter Horton-nal és John Brim-mel is.
Eddie Taylor első saját felvételeit a VeeJay Records jelentette meg, melyek közül a Bad Boy, a Ride 'Em On Down és a Big Town Playboy klasszikus darabokká váltak.
Az ausztriai Wolf Records 1995-ben, halála után tíz évvel Bad Boy címmel adta ki a chicagó-i Odyssey Stúdióban 1983. júliusában és 1984. augusztusában rögzített felvételeit.
A lemezen Taylor zenésztársai (a) The West Side Allstar Band tagjai: Johnny B. Moore (gitár), Willie Kent (basszusgitár), valamint felesége Vera Taylor (ének), fia Tim (dob) és mostohafia Larry (dob).
Az album nyitószáma a Bad Boy, melynek első verzióját 1955-ben rögzítették, akkor Eddie Taylor-t harmonikán Jimmy Reed kísérte. A Take Your Hands Dows című dalban megtapasztalhatjuk, hogy Eddie Taylor és Johnny B. Moore milyen nagyszerűen tudnak közösen játszani, szóló szólót követ.
A Look Over Yonders Wall számtalan feldolgozást megért nóta Jazz Gillum-tól, a Three O’ Clock In The Morning Lowell Fulson szerzeménye, mely B.B. King egyik első sikerszámává vált.
Az I Got Long To Stay a korai rockabilly számokra emlékeztet.
A feleséget négy dalban is hallhatjuk, nekem leginkább Otis Rush All Your Lovin című számában tetszik. Egyébként Vera testvérei, Eddie és Jimmy Burns Chicago ismert zenészei.
A Bad Boy egy jó muzsikushoz méltó lemez, melyet bátran ajánlok mindenkinek.

Wolf Records, 1995

Pampalini


Bőrgyári Capriccio: Progressive
2008-06-04


Hazánkban az első blues fesztivált Woodstock 20. évfordulójának tiszteletére 1989. augusztus 11-én Esztergomban tartották. Az ezt követő évek a magyarországi „blues boom” kezdetét jelentették. Fesztivál, fesztivált követett, melyeken jelentős szerepet játszottak a ’60-as, ’70-es évek blues-rock szerzeményeit játszó zenekarok. Mára a „robbanás” hatása megszűnt, de napjainkban is léteznek olyan bandák, akik hasonló utat választottak. Ilyen a Bőrgyári Capriccio nevű együttes is.
A zenekar 2000. tavaszán Újpesten alakult, a név a világhírű cseh író Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című regényére utal. A név figyelemfelkeltő, hisz ki ne ismerné hazánkban Hrabal munkásságát, regényhőseit: Maryska-anyut, Francin-aput és Pepin bácsit.
Az induló zenekar tagjai: Gazdag Viktor - gitár, Bányai Gyula - basszusgitár, Rozgonyi Zoltán - szájharmonika, ritmusgitár, Zarubay Bence - ének, szájharmonika, fuvola és Szabó Zsolt – dobok. Eleinte klasszikus blues és rock szerzeményeket játszottak, melyek folyamatosan egészültek ki Santana és a Ten Years After felvételeivel. 2002-ben ismerkedtek meg Preszmayer Katával, aki elvállalta a zenekar menedzselését. Ennek köszönhetően Török Ádám többször meghívta Őket a legendás Bem Rockpartra, valamint állandó klubbot indítottak a Fészek klub pincehelyiségében. A banda első lemeze 2003-ban jelent meg Sodródás címmel, a felvételek Horváth János hangmérnök segítségével az ARION hangstúdióban készültek. Ebben az évben kaptak először meghívást a keszthelyi Motorostalálkozóra, melynek azóta a rendszeres fellépői, valamennyi alkalommal teltházas, nagysikerű koncertet adtak.
2005. őszén alakul ki a jelenlegi zenekari felállás, az „ős” tagok közül már csak Gazdag Viktor és Zarubay Bence maradtak, kiegészülve Tóth „Diza” Dénessel (dob) és Barabás Attilával (basszusgitár).
A következő év a zenei változásé, progresszívebb irányba indultak, repertoárjukat kiegészítve Jethro Tull, újabb Ten Years After, ill. Alvin Lee szerzeményekkel.
Ez a vonulat tetten érhető a zenekar 2007. nyarán Progressive címmel megjelent lemezén is. A CD nyitó nótája a One Of These Days, mely Alvin Lee szerzeményt a Ten Years After A Space In Time című albumán lehetett először hallani. De további négy dalt is feldolgoztak a „Nyugat leggyorsabb kezű gitárosától”.
Hallható még két Jethro Tull nóta (Locomotive Breath, New Day Yesterday), az egyik legnagyobb Cream sláger, a Bruce – Baker – Clapton hármas által írt Sunshine Of Your Love, a Troggs Wild Thing-je, melyet Jimi Hendrix tett ismerté, valamint Hendrix Who Knows-a is.
A lemezt hallgatva ízelítőt kaphatunk a blues-rock és a progresszív zene jelentős felvételeiből a Bőrgyári Capriccio hiteles tolmácsolásában. És már csak egy lépés, hogy tovább kutakodjuk az „ősök” hagyatékában.

Magánkiadás, 2007

Pampalini


Akkord-rekord
2008-05-07


Thanks Jimi Festival – Wroclaw
2008. május 1.


Kérlek alássan, a minap a Jimi Hendrix Memorial Band-el Lengyelországban, Wroclawban jártam, a Thanks Jimi Fesztiválon. Ott az a dilijük a helyieknek, élükön egy Leszek Cichonski nevű gitáros fickóval, hogy ők márpedig kétezren gitározzák egyszerre a Hey Joe-t. Hallottam erről korábban, mondtuk is hasonlóképp fafejű barátaimmal a kocsmában, hogy aszongya, „na, az aztán fergetegesen jól szólhat, hisz nálunk keleten három embert sem tudnak normálisan kihangosítani!”. Hát itt most töredelmesen bevallom, teljesen mindegy, miképp szólt, amikor a kábé kétezer ember együtt pengetett, lúdbőrözött a hátam és felállt a szőr a karomon.
Az ötlet persze Jimi Hendrix szülőhazájából, Amerikából ered. Ott vésték be magukat először a rekordok könyvébe. De a lengyelek kétezerháromban ringbe szálltak, s 2006-ban már ezerötszáznyolcvanegy gitárossal tépették a húrokat egy időben, egy helyen. Jelenleg rekordtartók. És idén újra megpróbáltak javítani az eredményen.
Már a szálloda portásának útbaigazítása során alkalmat kaptam az elképedésre. A wroclawi főtéren? A belváros szívének kellős közepén? Elképzeltem egy hasonló rendezvényt Budapesten, teszem azt, a Vörösmarty vagy a Kossuth téren. Hát, az teljességgel lehetetlen, ugye? A rendezvény előbb sosem látott méretű aláírásgyűjtés-versenybe torkollna az akarók és az ellenzők között, meghallgathatnánk nagy formátumú várospolitikusaink jól betanult véleményét a tárgyban, aztán elsikkadna az egész. Kevésbé rossz esetben kitelepítenék a koncertet valami isten háta megetti helyre, ahova aztán méregdrágán lehetne tojtoj slozikat, meleg sört aranyárban mérő sörsátrakat, orvosi ügyeletet, és (fővárosi létszámhiány miatt) vidéki rendőröket telepíteni. Nem úgy Wroclawban. Gyönyörűen kipofozott főtér az, egy kis darab Prága, a házak tövében meghitten lapuló sörözőkkel és kávéházakkal, mindegyikben ott a vécé ugye, az infrastruktúra tehát adott (amiképp nálunk is), rendőrre pedig nincs szükség, mert a rendet ugyan itt is nagydarab, feketébe öltözött, többnyire kopasz, ámde nyugodt és barátságos fickók biztosítják. Talán mert nincs is rendetlenkedés.
Délelőtt tizenegy körül értünk a térre, már szólt a zene, s gyűlt a nép. Odavezető utunkban minduntalan vállukon gitárt cepelő srácokba és lányokba, apákba, anyákba, nagyapákba és nagyanyákba botlottunk, mindannyian egy irányba igyekeztek, mintha csak addig bujkáló zombik adtak volna randevút egymásnak a központban, s vállukon a hangszer titkos ismertetőjel lenne.
Aki akarta, az egész eseményt onlájn követhette a neten. Egy lengyel banda után következtünk mi, a fesztiválokon szokásos csúszással, s mivel utánunk rögtön a fő attrakcióra, vagyis a Nagy Együttgitározásra került sor, s az onlájn menetrendet be kellett tartani, nem sok idő jutott ránk. A lengyel közönség barátságosan, lelkesen üdvözölt minket. A korábbi években olyan muzsikusokat láthattak, hallhattak magyar színekben, mint például Tóth János Rudolf, vagy Póka Egon, így bizakodva várhatták a muzsikát. Hát mi is bizakodva, barátságosan és lelkesen belecsaptunk az első számba, s mindjárt otthon érezhettük magunkat, a tekintetben mindenképp, hogy színpadi hangkontroll egész egyszerűen nem létezett. Azonnal átálltunk vizuális kommunikációra, amiben nagy rutinunk van, viszont sosem működik igazán jól, miképp ezúttal sem. Így a lengyel nagyérdemű vagy másfél percen át csodálhatta, amint a magyar muzsikusok hidegvérrel keresgélik egymást és az egyet, miközben vad metakommunikációt folytatnak a technikai személyzettel. És meg is tapsolták. Kedvesen, jó szívvel. Aztán hagyták, hogy javítsunk, meg is dicsértek a tenyerükkel. „Vovselávsi popsnemási grosije venger, dzsimi hendriksz memori bend!”, hirdette ki a műsorvezető (később megveregette a vállamat és megkérdezte, hogy tetszik Lengyelország), s mehettünk utunkra, kicsit mérgesen, kicsit boldogan, a hülye, süket fejünket átkozva.
Aztán a színpadot ellepték a zenészek (Magyarországot ezúttal Szagán György képviselte), és Leszek Cichonski Úr vezényletével következett a rekorddöntési kísérlet. A színpadtól jobbra (rendezői jobb) széles lépcsőfokokból épített tribünön foglaltak helyet az elektrogitárosok, mindegyik saját kis kombóval a lábnál, lehettek vagy kétszázan. Előttük egy, a kora által már indokoltan homlokilag kopasz, ám maradék göndör haját a feje tetejére copfozott lengyel híresség vezényelt, természetesen gitárral a nyakában, lelkesen, jó kedvűen, csillogó szemekkel, mit sem törődve a háta mögött álló csapat tizenöt évnyi átlag korával, s gyakori vendéghangjaival. A bal oldali tribünön az akusztikus gitárok kaptak helyet, és ők töltötték meg a színpad előtti részt is, egészen a kordonig, amin túl a wroclawi nagyérdemű vigyorgott, sörözött, evett, és szaporán, hangosan buzdított. Jómagam fényképezőgéppel a kezemben bejártam a színpadot, mindkét tribünt, és a dühöngőt is, vigyorogni voltam kénytelen, mintha csak született wroclawi lennék, a karom és a hátam pedig csendesen lúdbőrözött a mintegy tízpercnyi idő alatt, míg a Hey Joe szólt. Hol együtt, hol csak az elektro-, hol csak az akusztikus gitárokon. Hogy milyen volt ez, mint zenei élmény? Teljesen mindegy. Hogy sikerült-e megdönteni a tavalyi rekordot? Én nem tudom, de nem is nézek utána, mert az is teljesen mindegy. Valami olyasmi történt, valami olyasmit érez ott a helyszínen az ember fia és lánya, amihez képest minden teljesen mindegy. Az is, hogy milyen országban vagy, hogy eszedbe jut-e közben Hendrix, hogy a Hey Joe-t játsszák vagy a Szomorú vasárnapot, hogy hamisan-e vagy jól, s hogy előzőleg mi jól játszottunk vagy rosszul. Csak néztem a tengernyi csillogó szemet, a nevető, színpadra felmászó tiszta tekintetű kölyköket, a szedett-vedett gitárjaikat és azt gondoltam, jó eséllyel azt sem tudják, ki az a Jimi Hendrix, azt sem, ki írta a Hey Joe-t, és feltehetően nem is érdekli őket. De az igen, hogy itt most együtt lehetnek, együtt próbálnak megdönteni egy rekordot, s hogy bármennyire is komolytalan dologról van szó, mégis csak a városukat, a hazájukat és egymást segítik, és így építenek hidat más hazák tulajdonosaival, akiket boldogan, barátságosan fogadnak. És éppen ez a lényeg, így tenni valamit a hazádért, azáltal mások hazájáért, minderről mit sem tudva, csak a hecc kedvéért, mosolyogva, görcstelenül, és sohasem mások rovására. Nem kenyerem a pátosz, de elérzékenyültem, na. Bírom a lengyeleket, hej!
Aztán, hogy a szentimentalizmust szétcsapjuk, vacsoráztunk, söröztünk, és a föld alá bújt Tykend klubban meghallgattuk a nappal színpadmesterként funkcionáló fickó zenekarát. Az is remeknek bizonyult, a nagyobb részt kölkökből álló nagyszámú közönség szerette őket, nem törődtek vele, hogy minden második szám Hendrix, s hogy a dalok szerzője harminc éve halott. És az asztalunknál ülő, ötvenedik ikszét már elütött nagyszerű gitárostól, Leszek Cichonskitól is percenként kértek autogramot.
Talán olyan lehet minderről beszámolni, mint lerajzolni egy focimeccset. Ízelítőként ehun egy lehetőség.
De azt mondom, nézzétek meg jövőre a saját szemetekkel, bár a fülembe jutott, hogy néhány bátor magyar a fejébe vette a rendezvény magyarországi honosítását. Kívánok nekik sok szerencsét, kevés magyaros széthúzást, és kívánom, hogy találkozzanak a lehető legkevesebb rosszindulattal és ostobasággal! (Ugyanitt szponzor kerestetik!)

A fesztiválon készített képek egy része a Fotó rovatban megtekinthetőek.

Berta Zsolt


Jambalaya: Wonder What Can Happen
2008-05-06


A Jambalaya zenekar 2008. január 6-án, Vízkereszt napján koncertet adott a budapesti Merlin Színházban, mely koncertet rögzítettek, és Wonder What Can Happen címen CD-n, DVD-n jelentettek meg.
A Jambalaya hazánk egyetlen New Orleans-i zenét játszó zenekara. New Orleans Louisiana délkeleti részén fekszik, a Mississippi folyó partján, a Pontchartrain tótól délre.
New Orleans a jazz városa, melynek szórakoztató negyedében, a Storyville-ben alakult ki a később „tradicionális jazz”-nek nevezett fekete muzsika, melyet a város fekete lakossága, a zenei szabadságra való törekvés jegyében hozott létre, az ismert dallamok variált előadásával.
De a város a világhírű kreol és cajun konyha otthona - a jambalaya is egy jellegzetes New Orleans-i étel -, és minden évben megrendezik a Mardi Gras fesztivált, mely tükrözi New Orleans gazdag örökségét, az ott élők szociális és kulturális sokszínűségét.
Ez a sokszínűség jellemzi a zenéjüket is, melyet a Jambalaya zenekar saját felfogásban játszik. A zenekar létrehozója Nemes Zoltán, aki először szóló zongoristaként koncertezett, majd duóban, trióban zenélt, végül 2005. áprilisában megalapította a Jambalaya zenekart.
Első lemezük 2006. áprilisában I Just Wanted To Say címmel jelent meg, melyről két szám (Junco Partner, Let Them Talk) a most kiadásra került koncert felvételen is megtalálható.
A koncerten a fiúk ismert, és kevésbé ismert New Orleans-i szerzők dalait (Bob Shad, Chris Kenner, Malcolm John Rebennack Jr., Ron Levy, Johnny Adams, Professor Longhair, Allen Toussaint), híres New Orleans-i „slárgereket” (Junco Partner, Big Chief, Iko-IQ), valamint két saját szerzeményt játszanak úgy, hogy ezen számok egységet alkotnak, egyik sem lóg ki a sorból.
A CD-n található tíz szám egy kivételével (Stop) a DVD lemezen is megtalálható, mely korongot kiegészítettek „extrákkal”, megtekinthetjük a koncerten készített fotókat, s láthatunk egy beszélgetést a zenekar vezetőjével.
A koncerten a zenekarnak sikerült megidéznie a Mardi Gras fesztiválok hangulatát, melyet most akár otthon is megízlelhetünk. Fenséges falat!

NarRator Records, 2008

Pampalini


Johnny Rawls & The Rays: No Boundaries
2008-04-23


Johnny Rawls a blues zenei élet egyik méltatlanul háttérbe szorult alakja. Az 1951-ben született énekes, gitáros, dalszerző és producer Rawls már korán zenei műveltségre tett szert, nagyapja John Paul Newson, a vak gitáros segítségével. A fiatal Johnny először klarinéton és szaxofonon kezdett el tanulni, majd középiskolás korában Joe Tex és Z.Z. Hill zenekaraiban vokálozott. Eközben megtanult gitározni is, és megalakította saját blues/soul együttesét.
A ’70-es évek közepétől O.V. Wright zenekarának a vezetője, amit Wright 1980-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Ezt követően Little Johnny Taylor-hoz csatlakozott, vele néhány évig dolgozott. 1985-től, mint szóló zenész turnézik.
1994-ben a Rooster Blues lemezkiadó megjelentette L. C. Luckett-el közös lemezét Can't Sleep At Night címmel. Ekkor már a Rooster-nél dolgozik stúdiózenészként olyan muzsikusokkal, mint Lonnie Shields vagy Super Chikan. Két évvel később a JSP Records gondozásában megjelenik a Here We Go című lemeze, a lemezeit az angliai lemezkiadó adja ki - ahol producerként is dolgozott -, egészen 2002-ig, amikor is megalapította saját lemezkiadóját Deep South Soul néven. Még ebben az évben két albuma is megjelenik Lucky Man és Live In Montana címmel.
A négyszeres W.C. Handy díjra jelölt zenész No Boundaries című lemeze 2005-ben jelent meg. A CD-ről a Blues Revue, a Living Blues, a Downbeat és más zenei lapok is elismerően írtak.
Az album valamennyi dalának a szerzője Bob Trenchard, a kísérőzenekar, (a) The Rays basszusgitárosa. A dalok a kétségbeesésről, a reményről és a halálról szólnak (Bob a dalok nagyrészét felesége halála után írta).
Johnny Rawls érdes, lélekkel teli hangja engem néha Robert Cray énekhangjára emlékeztet. A számok többségében hallhatjuk Memphis két legjobb vokalistáját, Reba Russell-t és Jackie Johnson-t is. A zenekar többi tagja is magas szinten teljesít, hisz a lemez bővelkedik nagyszerű hangszeres teljesítményekben. És, hogy kik is ezek a zenészek: Steve Lott - gitár, Dan Ferguson - billentyűs hangszerek, Andy Roman - szaxofon, J. T. Paz és Richie Puga - dob.
Összességében eredeti dalok, kiváló muzsikusok, az album a kortárs soul-blues egyik kiemelkedő alkotása.

Catfood Records, 2005

Pampalini