Kritika

Vdelli: Ain't Bringing Me Down

2010-06-25

Az 1997-es megalakulása óta tíz lemezt készítő ausztráliai Vdelli utolsó CD-je, a tavaly tavasszal megjelent Ain't Bringing Me Down felvételét különös koncepcióval kezdte meg.
Szülőföldjén, valamint Európa egyes országaiban a rendkívüli népszerűségnek örvendő power trio - miután eldőlt, hogy az aktuális lemez producere Kevin Shirley (Led Zeppelin, Black Crowes, Aerosmith, Joe Bonamassa, stb.) lesz - elhatározta, hogy úgy vonul a stúdióba, mintha az első, bemutatkozó albumát készítené. Kiválasztották legjobb dalaikat, melyeket új szerzeményeikkel kombináltak, így próbálva bemutatni a zenekart azok számára, akik ezidáig nem ismerték, de ezzel egyidejűleg kedveskedni akartak hűséges rajongóiknak is.
A Michael Vdelli (gitár, ének), Ric Whittle (dob, ütős hangszerek) és Troy Gennoe (basszusgitár) alkotta együttes által rögzítésre került blues-rock nótákból süt az erő, az energia, a hihetetlen profizmus, míg a lemez hangzása tökéletesre sikerült.
Talán egyszer lesz egy olyan hazai koncertszervező, aki fantáziát lát a zenekarban, ezáltal intenzív koncertjüket is megtapasztalhatjuk.

Jazzhaus Records, 2009

hoati

Mississippi Heat: Let’s Live It Up!

2010-06-19

Idén jelent meg a Mississippi Heat harmadik albuma a Delmark Records-nál, amely összességében a csapat kilencedik lemeze.
A jövőre 20 éves együttes vezetője, motorja, a szájharmonikás-dalszerző Piere Lacocque mindig arra törekedett, hogy a legjobb zenészeket gyűjtse maga köré, s játssza azt a zenét, amibe tizenévesen beleszeretett. Megalakulásuk óta olyan muzsikusok fordultak meg a bandában, mint Billy Flynn, James Wheeler, Bob Stroger, Deitra Farr, Zora Young és Barrelhouse Chuck.
A Let’s Live It Up! lemez anyagának a zömét a herflis írta, szám szerint 11 kiváló dallal büszkélkedhet. A korai évek óta mindig szerepelt a csapatban egy energikus énekesnő, jelenleg Inetta Visor birtokolja ezt a pozíciót. Másik jellemző dolog, hogy lemezeiken sok vendégzenész játszik - ez annak tudható be, hogy Lacocque projektekben gondolkozik. Ezen a CD-n Carl Weathersby, John Primer, Chris ”Hambone” Cameron, Andrew ”Blaze” Thomas, Ruben Alvarez, Rhonda Preston és a The Chicago Horns szerepel meghívottként.
A zenekar érezhetően minél gazdagabb, változatosabb, dinamikus megszólalásra törekedett. A hangszeres játék professzionális, az állandó ritmus- és hangulatváltások képesek minden számnak ívet adni. A lemez egy a saját képességeivel jól gazdálkodó, folyamatosan alakulni, akár kísérletezni is képes, a gyökereit mindig szem előtt tartó csapatot mutat.
Trendek jönnek, trendek mennek, de a Mississippi Heat továbbra is tartja pozícióját a legjobbak közt a blues világában!

Delmark Records, 2010

Turista

Jimmy Warren Band: No More Promises

2010-06-16

Jimmy Warren zenei karrierje meglehetősen rendhagyó, mivel elég későn, 25 évesen kezdett gitározni, majd tíz év múlva, sikerei ellenére abbahagyta a zenélést, hogy minél több időt tölthessen családjával. Döntése sokakat meglepett, ugyanis olyan zenészekkel koncertezhetett, mint Junior Wells, Koko Taylor, Sugar Blue és Lonnie Mack.
Tavaly, húsz év elteltével a Live At Last koncertlemezzel tért vissza, majd idén a No More Promises került kiadásra. Első stúdióalbuma rögzítéséhez remek muzsikusokat választott maga mellé John Digregorio (gitár), Mike Boyle (basszusgitár) és Charles Price (dob) személyében, míg Jimmy sokoldalúságát bizonyítva a gitár mellett basszusgitárosként, dobosként és billentyűsként is bemutatkozik.
A tizenkét változatos tempójú blues-rock szerzemény az élet jó, s rossz dolgairól, a szeretetről, a reményről és a bánatról szól. Jimmy Warren gitárjátéka egyesíti Eric Clapton ’70-es évekbeli és George Benson jazzes stílusát, melyhez néhol Jimi Hendrix vadsága társul – erre legszebb példa a Darker Shade Of Grey című tétel, míg az It Aint Fair-t Bob Margolin slide-játéka végett emelném ki.
Az elmúlt hetekben sokszor meghallgattam, félretettem, majd ismét elővettem a No More Promises című albumot, mely mindannyiszor elkápráztatott. Bölcs döntés volt Jimmy Warren részéről, hogy folytatta zenei pályafutását.

Electro Glide Records, 2010

hoati

Anders Osborne: American Patchwork

2010-06-12

Úgy tűnik, új vizek felé evez az Alligator Records. Múlt hónap végén jelent meg a kiadó első, csak digitális formátumban kapható lemeze, s itt van Anders Osborne friss albuma is.
Már az elején le kell, hogy szögezzem: nem blues lemezről van szó, s bizony sokat vívódott a lelkem a CD-t hallgatva. S, mitől billent a mérleg nyelve a pozitív oldalra? Hát az emlékezetes, ragadós (nem szirupos) daloktól!
Anders Osborne lelkében két személyiség lakik: létezik egy erős, dinamikus slide gitáros oldala, aki átvette a New Orleans-i zenei hagyományokat, valamint van egy kivételesen tehetséges énekes-dalszerző fele is. Ha fogódzót keres a kedves olvasó, akkor Bruce Springsteen és Van Morrison neve ugrik be elsőként. A svéd ősöktől származó zenészt ért hatások szélesek: Robert Johnsontól Ry Cooderen át legendás jazz zenészekig (pl.: Miles Davis, John Coltrane) terjednek.
Mint említettem, nagyszerű dalokat ír Anders Osborne. Azonban nem csak erre a lemezre születtek kiváló nóták, hisz az 1989-es debütálása óta sokaknak / sokakkal dolgozott. Két szerzeménye szerepel Keb Mo’ 1999-es Grammy-díjas Slow Down lemezén, írt dalt a country sztár Tim McGraw-nak, Brad Paisley-nek, Tab Benoit-nak és Jonny Langnak is.
Ezen az albumon szereplő szerzeményeknek nagyszerű lírai, pozitív kicsengésű szövegei vannak, melyek jórészt a gyógyítással, a megváltással, az elfogadással foglalkoznak. Míg mások házakat, városokat építenek, Ő az emberi lélek újraépítésén fáradozik.
Az amerikai Patchwork a remény útja, és ez a CD egy új, fényes fejezet a zenész karrierjében.

Alligator Records, 2010

Turista

Rocky Jackson: Testify!

2010-06-10

Rocky Jackson hajdan tinédzserként, Ray Charles az Austin Auditoriumban adott koncertjének hatására döntött úgy, hogy zenész lesz. Pályáját kevésbé ismert formációkkal kezdte, majd 1980-tól közel egy évtizedig a Magic Blues Band tagjaként számos blues hírességgel dolgozott együtt (George "Harmonica" Smith, Paul Butterfield, Coco Montoya, stb.).
Első saját neve alatt megjelent CD-je a négyszámos Blue Streak volt, melyet 2006-ban a Squeeze Here követett. E korong világszerte hízelgő kritikákat kapott, sokan Rocky gitárjátékát a fiatal Eric Clapton és Robert Cray játékához hasonlították.
Régóta várt új lemeze, a Testify! saját szerzemények mellett Willie Dixon, Robert Johnson, Jimmy Reed és Muddy Waters „örökzöld” dalait, valamint a tradicionális Early In The Morning-ot tartalmazza. A CD-t az I Just To Make Love To You című dal nyitja, mely - a többi feldolgozás nótával egyetemben - úgy kapott új köntöst, hogy megtartotta eredeti „ízét” is - a hatvanas évei elején járó gitáros-énekes által játszott stílus alapvetően Texas blues, melyet Chicago- és Delta blueszal kever. A korongon egy instrumentális tétel, a Magic Samre emlékező gyönyörű lassú blues, a Like Magic is helyet kapott.
Rocky Jackson 70 percet is meghaladó hosszúságú CD-je nagyszerű perceket tartogat a hallgató számára - ha csak egyetlen szóval kellene jellemezni a Testify! című albumot, akkor azt mondanám: remekmű.

High Life Records, 2010

hoati

Lemezek Little Freddie Kingtől

2010-06-04

Little Freddie King (eredeti neve: Fread E. Martin) 1940. július 19-én a Mississippi állambeli McComb városában született. Az első akkordokat édesapja, Jessie James Martin mutatta meg neki, aki szintén blues zenész volt.
14 évesen New Orleans-ba költözött, ahol Polka Dot Slimtől és "Boogie Bill" Webbtől tanult. Nem sokkal később már együtt játszott Bo Diddley-vel, John Lee Hookerrel és Freddy Kinggel - a Little Freddie King nevet Freddie King gitározási stílusához hasonló játéka miatt kapta. 1970-ben Harmonica Williams-szel készített lemezt, majd a ’70-es évek közepén Bo Diddley, Texas Alexander és John Lee Hooker társaságában Európában turnézott.
Következő lemezére 27 évet kellett várni, ekkor az Orleans Records Swamp Boogie címmel adta ki albumát. Ezt a Sing Sang Sung és a Fat Possum Records által kiadott nagysikerű You Don't Know What I Know követte. Utolsó két lemeze a MadeWright Records gondozásában jelent meg.

A Messin’ Around Tha House CD saját és feldolgozás nóták mellett D.J. Martin Tino Gross három remix-ét tartalmazza, míg a Walk With Da King koncert lemez - előző albumainak repertoárjára építve - az Annual Thirsty Ear Festivalon, New Mexicoban került rögzítésre.
A lemezeket hallgatva megállapítható, hogy Little Freddie Kingre igaz az állítás, miszerint vérében van a zene. Bár hosszú évek óta New Orleans-ban él, zenéjében mégis a Mississippi vidékének elektromos country bluesa köszön vissza. Egyszerű, lecsupaszított, csillogástól mentes, de érzéssel teli szenvedélyes gitárjáték jellemzi, hangján pedig érezni lehet az élet megpróbáltatásait.
Hazánkban 2004-ben, a 33. Debreceni Jazznapok keretében fellépő muzsikus igazán „dögös”, energiával teli albumokkal ajándékozott meg bennünket.

Messin’ Around Tha House
MadeWright Records, 2008

Gotta Walk With Da King
MadeWright Records, 2010

hoati

Ruben Hoeke Band: Coexist

2010-06-02

Ruben Hoeke gyermekkorában arról álmodott, hogy híres futballistaként a holland nemzeti tizenegyben fog szerepelni. Álma rögvest szertefoszlott, amint meghallotta a Guns ’n’ Roses Sweet Child O’ Mine dalának gitár intróját – a labdát gitárra cserélte, majd elkezdett gitározni tanulni.
Döntése jónak bizonyult, mivel 2008-ban neki ítélték oda a legjobb holland gitárosnak járó díjat, a ”The Duiveltje”-t. A rákövetkező évben hozzálátott új lemezének elkészítéséhez. A dalok több mint 3/4-e rögzítésre került, amikor a számítógép winchesterének meghibásodása végett elvesztek. A munkát újra kellett kezdeni, így a Coexist című CD csak 2010-ben kerülhetett a boltok polcaira.
A Ruben Hoeke Band (Ruben Hoeke – gitár, Frank Van Pardo – ének, szájharmonika, Ralph De Lange – basszusgitár, Arjen Knapp - dob) által művelt stílus a blues-rock kategóriával jellemezhető leginkább, melyhez némi rhythm & blues, boogie woogie és soul vegyül. Ezt a zenei sokszínűséget, az útkeresést jelképezheti a lemez címe is (a Coexist jelentése: egymás mellet) - új utak keresése nem történhet a gyökerek megtagadásával.
Természetesen ezen a lemezen is vannak olyan dalok, amelyek közelebb állnak hozzám a többinél, ezek pedig a Close My Eyes, a Love & Mercy és a True Love című szerzemények.

A Dimension Records, 2010

hoati

Colombre Band: Tánc az ördöggel

2010-05-29

Szülővárosomban, Győrben mindig léteztek szeretni való zenekarok. Ilyen volt a jazzt játszó Art Swing, majd a Granny Had A Goose blues zenekar - mindkét csapatban mára már országosan ismerté vált zenészek is játszottak. Az utóbbi időben ezt a helyet a Colombre Band foglalta el.
A Colombre Banddet 2007-ben Váray László alakította. A jelenlegi felállás (Váray László – ének, gitár, Csordás Veronika – ének, vokál, Deák Gábor – gitár, Kovács Gábor – cajun/ülődob) kisebb tagcserét követően a következő év nyarára, a veszprémi Utcazene Fesztiválra alakult ki.
A zenekarnak tavaly ősszel lehetősége adódott, hogy stúdióba vonuljon és rögzítse első CD-jét Tánc az ördöggel címmel. A lemezre 11 - a koncertekről már jól ismert - jellegzetesen Colombre-s dal került. S, hogy milyen is e stílus? Akusztikus blues, rock és funky alapok latinos beütéssel és ritmizálással, míg Váray László hip-hopos énekstílusát Csordás Veronika vérbő bluesos hangja ellensúlyozza.
A korong hangulatát tovább színesíti Ferenczi György és a Rackajam zenekar tagjainak a vendégszereplése. Velük a kapcsolat nem újkeletű, hisz többször felléptek már közösen - ezek közül kiemelném Ferenczinek a budapesti Új Színházban adott 40. születésnapi koncertjét.
A szellemes, néhol szemtelen, gúnyos és provokatív szövegeket - csakúgy, mint a zenét - Váray László írta, melyek nagyszerűségét érzékeltetve álljon itt Hetesi Péter Pál - sok nagysikerű előadó szövegírójának - véleménye: „tiétek a Kárpát-medence egyik legegyénibb hangú szövegírója”.
Valamennyi dalban sikerült megvalósítani a szövegek, a zene és a zenészek közötti harmóniát, így azt hiszem, hogy ez a lemez azokat is leveszi a lábáról, akik eddig fanyalogva vették a kezükbe az akusztikus zenét tartalmazó korongokat.

Gryllus, 2010

hoati

The Cash Box Kings: I-94 Blues

2010-05-26

Itt egy csapat és legújabb lemeze, amiért az ortodox blues rajongók is feltétel nélkül lelkesedni fognak. The Cash Box Kings a nevük, és zenéjüket nem is olyan könnyű beskatulyázni. Muzsikájuk valahol az ’50-es, ’60-as évek Chicago bluesának tengelye körül mozog, megfűszerezve Delta blueszal, blues-rockkal és egy kis swinges lüktetéssel. Ha a mai előadók között kutakodunk, akkor leginkább a Roomful Of Blues és Rick Estrin & The Nightcats neve ugrik be, amolyan „testvér” csapatként. Mindez a leírás „ráhúzható” lenne más előadókra is, na de ez az íz, az érzelmekben és melódiákban gazdag játék, az bizony kevesek sajátja.
A The Cash Box Kings a játszott zenei stílus mellett több ponton is kötődik a Szeles városhoz. Egyrészt fellépéseik legtöbbje ebben a városban, illetve a környékén van, másrészt az I-94 Blues nevet viselő CD a chicagói székhelyű Blue Bella Records-nál jelent meg.
Két énekes szerepel az albumon. Joe Nosek tizenéves kora óta rajong a Chicago bluesért, s amellett, hogy energikus énekes, kiváló harmonikás és dalszerző is. Játékát hallgatva olyan előadók nevei ugranak be, mint George "Harmonica" Smith, Rod Piazza vagy William Clarke. Oscar Wilsonnak erőteljes, kifejező hangja van, olyan frontember, aki színpadi előadásával megőrjíti a közönséget. Szerepeltetése a chicagói vonalat erősíti. A doboknál Kenny "Beedy Eyes" Smith ül, róla sokat elmond a beceneve: „Human-metronome”. Az ütős született zenei tehetség, és nem mellékesen Willie "Big Eyes" Smith fia. Chris "CB" Boeger basszusgitáron és bőgőn játszik. Megszólalásában, megoldásaiban jazzes befolyásoltság érezhető. A most bemutatott zenészek jelentik a csapat magját, de rajtuk kívül több vendég is szerepelt a lemezen.
A csapatot erősítette Billy Flynn gitáros, mandolin- és banjo játékos. Tudni kell róla, hogy az utóbbi negyven évben olyan nevekkel zenélt együtt, mint: Jimmy Rogers, Junior Wells, Otis Rush, Pinetop Perkins, Buddy Guy, Jimmy Dawkins, Koko Taylor…, és még hosszan sorolhatnám. Igazi enciklopédikus tudás birtokosa, aki többféle stílusban is kiválót nyújt. A zongoránál Barrelhouse Chuck ült. Korunk egyik alulértékelt zongoristája Ő, aki karrierje során végig hű maradt a boogie-woogie és barrelhouse zongorázáshoz. Az albumon muzsikált még: Joel Paterson (gitár), Mark Haines (dob, ütős hangszerek, akusztikus gitár), Jimmy Sutton (bőgő) és Steve Freund (gitár) is.
Na, de nem kívánom tovább szaporítani a szót, hisz ez a zene magáért beszél.

Blue Bella Records, 2010

Turista

The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas: The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas

2010-05-24

Gyakran előfordul, hogy egy rockénekes blues albumot készít. Láttunk már erre számtalan példát, jót, s rosszat egyaránt. A Jefferson Starship egykori énekesének, Mickey Thomas-nak új CD-je az előzőek közé sorolandó.
Mickey Thomas zenei pályafutása 34 évet ölel át, ez idő alatt 12 lemezt készített. A tavasszal megjelent albumát a The Bluesmasters-szel rögzítette, mely zenekart 2007-ben Tim Tucker és Sean Benjamin alakította, majd hozzájuk csatlakozott Aynsley Dunbar, Danny Miranda, Ric Ulsky és Doug Lynn.
A 13 nótát felvonultató korong fő erőssége változatosságában rejlik - Mickey Thomas visszatért zenei gyökereihez, így a CD-n hallható zenei stílus a country bluestól, az elektromos Chicago blueson át az R&B-ig terjed. Hallhatjuk többek között Pete Johnson, Muddy Waters, Etta James és Phil Collins szerzeményeit, számomra mégis a favorit Elvin Bishoptól a Fooled Around And Fell In Love, mely dal a ’70-as évek közepén a slágerlistát is megjárta.
Biztos vagyok abban, hogy a The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas sokáig a nagy kedvenceim közé fog tartozni.

Direct Music Distribution, 2010

hoati

Bernard Allison Group: The Otherside

2010-05-20

Az 1965-ben született Bernard Allisont édesapja, Luther Allison ismertette meg a fekete zene gyökereivel, a gitározás rejtelmeivel. A család legkisebb gyermeke 13 éves korában már apja Love Me Mama LP-jén, a You Don’t Love Me Know More és a Sweet Home Chicago című dalokban játszott. Az érettségit követően Koko Taylorral zenélt, akitől nagyon sokat tanult, csakúgy, mint Willie Dixontól, Freddie Kingtől és Johnny Wintertől.
Első szólólemeze The Next Generation címmel 1990-ben jelent meg. A mai napig tucatnál is több albumot adott ki, olyan nagy presztízsű kiadóknál, mint a Ruf Records, a Tone-Cool és a Jazzhaus Records.
Az elmúlt két évtizedben Bernardnak sikerült kilépnie apja árnyékából, megtalálva saját stílusát - a soul-os beütésű Chicago bluest a modernebb, funky-s, alkalmasint Jimi Hendrix-et idéző rockos motívumokkal vegyíti.
Friss korongján, a The Otherside-on nagy teret ad zenésztársainak, engedi kibontakozni Őket. Ezzel leginkább a szaxofonos, Jose Ned James élt, akinek játéka nagyszerűen kiegészíti Allison vastag, telt gitárhangzását. A saját nóták mellett Luther Allison (Let’s Try Again) és Jimi Hendrix (Fire) egy-egy szerzeményét hallhatjuk, vendégzenészként pedig Lonnie Brooks szerepel a Leavin The Bayou-ban.
A kilencvenes évek közepén, váratlan halálát megelőzően Luther Allison számított a blues legnagyobb sztárjának. A The Otherside szintű produkciókkal fia, Bernard jó eséllyel pályázik erre a fajta elismerésre.

Jazzhaus Records, 2009

hoati

Andy Just: Smokin’ Tracks

2010-05-14

A szájharmonikás Andy Just blueszal kapcsolatos meghatározó élményeit a ’70-es években a San Francisco Bay Area-ban szerezte. Először gitározni tanult, majd szájharmonikára váltott - olyan mentorai voltak, mint Gary Smith, Mark Ford és Charlie Musselwhite.
A több mint negyven éve tartó zenei karrierje során szóló munkái mellett együtt dolgozott John Lee Hookerrel, Buddy Guy-jal, Albert Kinggel és Lowell Fulsonnal, hogy csak néhány nevet említsek. Jelenleg tagja a Ford Blues Bandnek, akiknek utolsó három korongja, az In Memory Of Michael Bloomfield, az Another Fine Day és a The Butterfield / Bloomfield Contert magasztaló kritikákat kapott.
Írásom tárgya, Andy Justnak az olasz Calvari városában található blues klubban, a Muddy Waters-ben idén rögzített koncertlemeze igazi csemege a fülnek.
Az elhangzó számokat boncolgatni nem szeretném, kiemelni közülük egy nótát sem akarok, mivel fontosabbnak tartom a dupla korongra jellemző egységességet, a kiváló hangzást. A veterán West Coast harmonikást kísérő olasz zenészek, Donnie Romano (ének, gitár), Charles Romagnoli (basszusgitár) és “John Lee” Emanuel Zamperini (dob) megbízható zenei hátteret biztosítanak, tökéletesen visszaadják az egyes számok hangulatát, míg Andy Just szájharmonika játéka erőteljes, kifejező, cseppet sem szűkölködik energiában.

Feelin’ Good Records, 2010

hoati

Johnny Moeller: BlooGaLoo!

2010-05-05

Első hallásra talán nem tudjuk hova tenni Johnny Moeller nevét, de amint egy kicsit is utánanézünk eddigi zenészi pályájának, rájövünk, hogy a blues színtér egy ismerős szereplőjével találkoztunk.
Johnny Moeller tagja a The Fabulous Thunderbirds-nek, valamint a Severn Records amolyan házi gitárosaként tevékenykedik - ebbéli szerepében zenélt Darrell Nulisch, Lou Pride és Steve Guyger lemezein, illetve fellépésein is.
Mindezen munkák mellett saját neve alatt is jelentek meg már albumok, 1996-ban a Return Of The Funky Worm, 2001-ben a Johnny's Blues Aggregation, s idén a BlooGaLoo!.
Az új Johnny Moeller album négy év alatt készült el, a lassúság fő okát abban kell keresnünk, hogy „hősünk” különösen nagy hangsúlyt fektetett a dalszerzésre.
Zenéjében alapként természetesen a blues szerepel (különösen kedveli Albert Collins, Lightnin' Hopkins és a Vaughan testvérek zenéjét), ehhez keveri az általa szeretett stílusokat, a soult, a jazzt, a funky-ot és a rock 'n' rollt. Ez azonban nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a gitáros-énekes apja blues-, soul- és klasszikus rock lemezeit, valamint jazz gitárosokat is hallgatott fiatal korában - mindezeken túl, játékára hatással voltak egyes szaxofonosok is.
Zenésztársai közül, a ritmusszekció, ami kíséri ismerős, hisz’ Rob Stupkával és Steve Gomes-zel már több éven keresztül dolgozott együtt. Vendégek is szerepelnek az albumon: Kim Wilson (ének, harmonika), Lou Ann Barton (ének) és Shawn Pittman (gitár). Ezen közreműködők meghívása jó ötletnek bizonyult, mivel a különböző zenészek különböző „színeket festettek”, és mert bizony Moeller énekhangja nem a legtökéletesebb. Na, de a gitárjátéka! Karcos, éles, lendületes és vibráló.
Azt azonban mindenképpen le kell szögeznem, hogy nem egy „másolóról” van szó, Johnny Moeller egyéni zenével, sajátos stílussal rendelkezik, és a „nagyok” árnyékában sikerült mindvégig önmagának maradnia.

Severn Records, 2010

Turista

Jeff Healey: Last Call

2010-05-03

Már két éve annak, hogy a nagyszerű gitáros, Jeff Healey nincs köztünk. A Stony Plain Records úgy döntött, megjelenteti utolsó rögzített anyagát Last Call címmel.
A kanadai muzsikus, mint blues-rock gitáros szerzett világhírnevet, de nem volt idegen számára a jazz stílus sem. A ’80-as évek végétől My Kinda Jazz címmel rádióműsort vezetett kisebb-nagyobb megszakítással a CBC rádiónál, de hallható volt a torontói CJRT-FM-en is. Mindkét állomáson igazi ritkaságokat játszott le a több mint 30 ezer darabos lemezgyűjteményéből.
Az ezredfordulót követően megtanult trombitálni és a ’20-’30-as évek jazz muzsikájához fordult - két klasszikus jazz albumot adott ki (Among Friends, Adventures In Jazzland) saját lemezkiadójával, a HealeyOphonic-kal, míg a 2006-ban a Stony Plain Records által megjelentetett It’s Tight Like That koncertalbumot a legendás brit jazz muzsikus, Chris Barber társaságában rögzítették.
Az idén megjelent korong jazz, swing és pop "hangulatú" szóló, duó és trió felvételeket tartalmaz - Drew Jurecka (hegedű) és Ross Wooldridge (zongora, klarinét) működött közre a CD-n.
Jeff jazz gitár stílusát nagyban befolyásolta a New York-i jazz zenész, Eddie Lang, tőle két felvétel, a The Wildcat és a Black And Blue Bottom került rögzítésre. Két dalt régi Broadway show-hoz írtak, míg a Pennies From Heavent a hasonló című filmben Bing Crosby énekelte. A Fats Waller által sikerre vitt I’m Gonna Sit Right Down And Write Myself A Lettert nemcsak meghallgathatjuk, hanem bonuszként koncertfelvételét meg is tekinthetjük.
A Last Call egyike azon posztumusz albumoknak, mely nem hiányozhat egyetlen zeneszerető lemezgyűjteményéből sem.

Stony Plain Records, 2010

hoati

The Hamburg Blues Band: Mad Dog Blues

2010-04-28

Hanza város legismertebb zenekarát, a The Hamburg Blues Banddet 1982-ben az énekes-gitáros Gert Lange és a gitáros Alex Conti alakította. A zenekar munkájában a kezdetektől 2004-ben bekövetkezett haláláig részt vett Dick Heckstall-Smith szaxofonos, a Colosseum tagja, de többször dolgoztak együtt Mike Harrisonnal, az egykori Spooky Tooth énekesével is – egyik közös CD-jük, a 2001-ben megjelent Touch produceri teendőit Jim Gaines végezte el.
Alex Conti 2008-ban kilépett a zenekarból, utódja Clem Clempson lett, de ekkor csatlakozott a csapathoz a billentyűs Adrian Askew is, akivel a hangzás némileg megváltozott.
A tavaly év elején megjelent Mad Dog Blues stúdió és koncert felvételeket tartalmaz. Vendégzenészként a skót énekesnő, Maggie Bell egy dalban szerepel (Wishing Well), míg Chris Farlowe csodálatos hangját négy felvételen élvezhetjük. Az igazi meglepetést azonban egy ballada, az Into The Neight okozta, melynek gyönyörű gitárszólóját nem egykönnyen lehet elfeledni.
A feldolgozás nóták mellett ugyanolyan arányban saját szerzeményeket is hallhatunk, melyek szövegét a legendás Cream együttes és Jack Bruce szövegírója, a zenekar „háziszerzője”, Pete Brown jegyzi.
Mind hangzásában, mind zenei minőségében nagyszerű, energiával teli albumot sikerült létrehozni, igazolva a németekre jellemző maximalizmust.

Handmade Music, 2009

hoati

Janiva Magness: The Devil Is An Angel Too

2010-04-26

Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, sokat köszönhet Janiva Magness a bluesnak - hogy miért is e kijelentés, kiderül, ha megismerjük az énekesnő életútját.
Janiva Magness Detroitban született, fiatalkorában apja lemezgyűjteményéből blues és country előadókat hallgatott, illetve szülővárosának Motown soundja nyűgözte le. Tinédzser volt, amikor elkezdődött a vesszőfutása, mivel 16 éves korára elvesztette mindkét szülőjét. Ezek után az utcákon élt, majd 17 évesen gyerekanya lett.
Reménytelenül kezdődött az élete, s talán rosszul is végződött volna, ha nincs a blues. Történt ugyanis, hogy egy téli éjjelen a kiskorú Magness beszökött egy klubba, ahol Otis Rush lépett fel. Az ott látottak teljesen lenyűgözték. Ezt követően tudatosan kezdett el blues koncertekre járni, s olyan előadók felvételeit kezdte el hallgatni, mint James Brown, Aretha Franklin, Etta James és más R&B előadók. Azonban nemcsak hallgatta, figyelte ezeket az előadókat, hanem életirányt, életcélt is adott neki a zene.
A következő lényeges momentum évekkel később történt meg. Egy lemezstúdióban gyakornokként dolgozott, amikor a főnöke megkérte, hogy vokálozzon. Innentől kezdve lassan megtalálta saját hangját, hamarosan elkezdett háttérénekesként dolgozni. 1985-ben mentorával, Bob Tate-tel alakította meg a Janiva Magness And The Mojomaticsot, ami rövidesen Phoenix legjobb blues bandája lett. 1997-ben Jeff Turmes-szel készítette el második albumát (az első egy kazetta volt), ami az It Takes One To Know One címet viselte. 2004-ben került a Northern Blues Records-hoz (itt két albumot rögzített, ezek a lemezek nagy médiafigyelmet, illetve jó kritikákat, sőt díjakat kaptak), majd 2008-ban a neves chicagói Alligator Records művésze lett.
Idén tavasszal jelent meg a The Devil Is An Angel Too CD-je. Nick Lowe és Julie Miller szerzeményével indul a korong, mely dal az emberi természet démoni és angyali oldalát is megvizsgálja. Ez a szám amolyan tematizáló nóta, hiszen a lemez egészén végigvonul a sötét és a fény, a jó és a rossz, az ördög és az angyal kettőssége. A dalválasztás meglehetősen eklektikusra sikeredett. A lemezen megtalálhatjuk Graham Parker (I'm Gonna Tear Your Playhouse Down), Percy Sledge (Walkin' In The Sun) és Marvin Gaye (End Of Our Road) egy-egy számát, Leslie Bricusse és Anthony Newley közös dalának (I'm Fellin' Good) új felfogású előadását, valamint férjének és alkotótársának, Jeff Turmes-nek két szerzeményét (Weeds Like Us, Turn Your Heart In My Direction).
Janiva Magness hangja kifejező, gazdagon árnyalt, mély érzelmekről tanúskodik. Előadását parázsló intenzitás, fájdalom és humor jellemi. Olyan előadó, aki sokféle érzelmen keresztül képes vezetni a közönségét, szenvedélyes éneklésével felvillantja, megmutatja a dalok mélységét.

Alligator Records, 2010

Turista

„Sir” Oliver Mally: Ol’ Dogs Nu Yard

2010-04-14

A 2010-es év kettős jubileumot hozott „Sir” Oliver Mally részére, hisz immár 25 éve áll a színpadon és 20 éve alakította meg zenekarát, a Blues Distillery-t.
Az eltelt évtizedek zenei termékenységét mutatja, hogy a gitáros-énekesnek az évi kb. 150 koncert mellett közel húsz lemeze jelent meg, volt úgy, hogy egy éven belül két albumot is készített. Ez utóbbi igaz az idei évre is, mivel az Ol’ Dogs Nu Yard című szólólemeze mellett szeptemberre várható a Blues Distillery új CD-jének megjelenése.
Az új albumon található tíz dal többsége Mally óriási repertoárjából került kiválasztásra, így ezeket már hallhattuk korábbi lemezein. Az egyetlen feldolgozás nóta Lou Reed Perfect Day című dala, míg a Bluebird és a Same Old Story / Same Old Song Martin Moróval közös szerzemény - Moro komplex munkát végzett, hisz a dalszerzés mellett vendégzenészként és producer minőségben is fáradozott az album megszületésén.
A CD többnyire lassú tempójú szerzeményeket tartalmaz, hangulatát valamiféle melankolikus hangvétel hatja át. Az osztrák muzsikus technikás, de virtuozitásra nem törekvő gitárjátéka, nagyszerű éneke és mély érzelmi hátteret sugalló előadásmódja különleges élményt nyújt a zenehallgató számára.
„Sir” Oliver Mally egy nagyon színvonalas jubileumi albummal ajándékozott meg bennünket - nyugodt szívvel mondhatjuk reá, olyan mint a jó bor, az idő múlásával egyre jobb.

office-4music, 2010

hoati

Nick Moss: Privileged

2010-04-09

Van az úgy, hogy egy zenész, egy zenekar úgy érzi, hogy az adott műfajban, az adott körülmények között szinte mindent elért, s váltania kell. Sok lehetőség kínálkozik ilyenkor, ami sok csapdát is rejt. Kevesen vannak ugyanis, akik a zenei önazonosságuk megőrzése mellett az új produkciójukkal is eredetit, egyedit alkotnak.
A hírek szerint egy rövid (?) kitérőre vállalkozott Nick Moss is, akinek hét Chicago blues album, két Blues Blast Music Award díj és tizenhat Blues Music Award nevezés után zenei pályája új irányt vett. Azonban szeretném nyomban leszögezni, megijednünk nagyon nem kell.
Nick Moss-t mielőtt találkozott volna Jimmy Rogers-szel, Jimmy Dawkins-szal és Lurrie Bell-lel, olyan előadók zenei munkássága nyűgözte le, akik azonos gyökerektől indultak el, s zenéjüket az adott kor szellemének megfelelően keményebben, rockosabban játszották. A közös alap a Mississippi Delta blues, az előadók a Led Zeppelin, a The Allman Brothers Band, a Free, Jimi Hendrix, a ZZ Top és a Cream voltak.
Mindezekből következik, hogy az ez év márciusában megjelent Privileged lemezzel Nick egy rockosabb, blues-rockosabb irányba mozdult el. Az okot sejthetjük, rajongói táborát szeretné ezáltal bővíteni, és nevét még ismertebbé tenni.
A tracklistát végigböngészve rögtön találunk pár ismerős számot, ilyen a Louise (Howlin’ Wolf dala), a Politician (ezt a Cream zenekar szerezte és játszotta, nem is akárhogy) és a For What It’s Worth (Stephen Stills szerzeménye).
Az énekes-gitáros gyökeresen új megoldásokat nem keresett, a ’60-as, ’70-es évek zenéjét éli, teljesíti ki, menti át szellemi és megnyilvánulásbeli eszközeit birtokba véve. Ott folytatja, azt a részét ragadja meg, ami a legéletrevalóbb, a legmeggyőzőbb volt. A lemez végig egységes, a CD-n gyakrabban, hangsúlyosabban sejlik fel a Cream zenei világa.
Zárásként elmondható, igaz hogy nem sikerült a legjobb anyagát megalkotnia Nick Moss-nak, azonban sikerült egy személyes világot létrehoznia az új lemezén.

Blue Bella Records, 2010

Turista

Vadvirágok, Eric Sardinas és más bluesolások

2010-04-05

A Vadvirágok Blues Band hazatért első nagyszabású turnéjáról, ami bátran mondhatjuk, hogy eléggé nagy sikerrel zárult. Vázolom a tényleges adatokat: 4 ország, 10 koncert, 1 nemzetközi sztár, kb. 3000 km.
Nem volt zökkenőmentes az indulás, mivel a gitáros otthon felejtette az útlevelét. Ennek ellenére sikeresen megérkeztek a fiúk Pécsre, majd egy kellemes kis koncert után célba vették a szerb határt. Kisebb döccenők után következett Zenta és a méltán híres Mojo Club, a turné egyik felejthetetlen koncertje. Mindenki nagyon kedves volt a bandához, nagyon értették és élvezték a bluest. Hatalmas buli volt.
A csapat egy kemény utazás után érte el Szófiát és turnéjuk fő állomását, a Sofia Blues Meetinget Eric Sardinas-szal. A klub, amiben játszottak körülbelül 500 férőhelyes volt és aznap tele is lett. Az este kezdéseként egy pre-war blues duó mutatkozott be. Majd a Vadvirágok következtek, akik nem voltak teljesen ismeretlenek a bolgár közönségnek, mivel nem első ízben jártak Bulgáriában. Igazi Blues 'N’ Roll hangulatot varázsoltak régi klasszikusok egyedi interpretálásával, és a közönség nagy meglepetésére, saját magyar nyelvű számaikkal. A fiúk után következett Vasko The Patch nemzetközi hírű blues zenész egy fergeteges rhythm and blues repertoárral.
Ezek után eljött az est fénypontja, Eric Sardinas and Big Motor, egy iszonyú robbanékony, elvarázsoló és persze felpezsdítő műsorral, amitől mindenki dobott egy hátast. Nagyon nagy élmény volt egy ilyen világklasszist élőben látni. Már magában hatásos volt a dobro gitár Marshall erősítőre kötve és kihajtva.
Az este megkoronázásaképpen közös blues jam sessionnel búcsúztak a zenészek, ahol a Vadvirágok Blues Band összes tagja együtt zenélhetett Eric Sardinas-szal. Két dob, két basszusgitár és persze számtalan gitár. A koncert utáni vacsorán sikerült jó barátságba kerülni Eric Sardinas-szal, ami örök emlék mindenki számára.
Ezek után a csapat indult tovább Bulgáriába, majd Romániába, ahol meglátogatták a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetet és a méltán híres Green Hours Jazz Clubbot. A turné záróakkordjaként Kolozsvárott léptek fel egy igazi egyetemi klubban, a Soul Clubban, ahová a banda nemsokára visszatér.
A fiúk fáradtan, de sok élménnyel tértek haza és várják az újabb utazást, amire nem is kell olyan sokat várniuk…

Suba Attila

Dave Arcari: Got Me Electric

2010-04-02

Mivel Dave Arcari személyében egy olyan előadó lemezét mutatom be, aki hazánkban kevésbé ismert, ezért szeretnék némi információval szolgálni a gitáros-énekes pályafutása iránt érdeklődőknek.
A glasgow-i muzsikus első akusztikus gitárját 19 évesen vásárolta. Két évre rá megalakította első zenekarát, a Summerfield Blues-t, mellyel 1993-ban az Edinburgh Jazz & Blues Festivalon megnyerték a Scottish Blues Band Of The Year címet. A formáció Devil & The Freightman címmel egy CD-t készített, majd 1996-ban feloszlott.
Dave 1997-ben Radiotones névvel új bandát hozott létre. Négy lemezük jelent meg, melyeket az Egyesült Királyság mellett világszerte szívesen játsszák a rádióadók. A Radiotones a mai napig létezik, igaz évente csakis néhány alkalommal lépnek fel.
Dave Arcari jelenleg szóló előadóként évi több mint 150 koncertet ad, fellépett már többek között Finnországban, Észtországban, Franciaországban és Németországban is. Bemutatkozó EP-je Blue Country Steel címmel 2004-ben jelent meg, melyet két-két EP és CD követett.
Új lemeze, a Got Me Electric saját szerzemények mellett Frankie Miller (One More Heartbreak), Blind Willie Johnson (Soul Of A Man) és Robert Johnson (Walkin’ Blues) dalait tartalmazza, míg a Parcel Of Rogues Skócia nemzeti költőjének, Robert Burns-nek megzenésített verse.
Arcari hangját whisky-áztatta, slide gitárjátéka agresszív és dinamikus, a zene pedig a tőle megszokott punk és rockabilly stílusjegyeket is tartalmazó háború előtti Delta blues.
A skót zenész személyében egy remekül éneklő és kiválóan gitározó előadót ismerhetünk meg, akinek a produkciója a világ bármely táján képes gyorsan felvillanyozni a koncertlátogató közönséget.

Buzz Records, 2009

hoati

Kiemelt koncertek

Ajánlott albumok

Kritika

Újdonságok

Kereső

Archívum

Társoldalak

Cikkek a bluesról