Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Watermelon Slim & The Workers: The Wheel Man
2008-04-03


Könnyű dolga van a kritikusnak Watermelon Slim & The Workers The Wheel Man című albuma kapcsán, hisz ez az az album (és zenekar), amit 6 díjra jelöltek a 2007-es Blues Music Awards-on (Album of the Year, Band of the Year, Contemporary Blues Album of the Year, B.B. King Entertainer of the Year, Contemporary Blues Male Artist of the Year, Song of the Year).
Na, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak ki ez az úriember, aki jól felismerhető stílussal és egyedi hanggal rendelkezik.
Watermelon Slim (eredeti neve: Bill Homans) Bostonban született, de North Carolina-ban nevelkedett.
Gyerekkorában kórusokban énekelt, a ’70-es években tűnt fel a színen, mint háború ellenes aktivista. Vietnami veteránként egy LP-t készített a háborúról, ami 1973-ban jelent meg Merry Airbrakes címmel.
Olyan emberekkel barátkozott ebben az időben, mint Barbara Dane, Henry „Sunflower” Vestine a Canned Heat-ből, vagy a szájharmonikás „Earring George” Mayweather.
1986-ban lediplomázott történelemből, majd újságírói diplomát is szerzett Oregon egyetemében. 2000-ben mester diplomát kapott, így minden nagyképűség nélkül állíthatja magáról, hogy Ő a legműveltebb bluesman a világon.
Az évek folyamán volt teherautó-vezető, targonca kezelő, tűzifa eladó és ügynök is.
2002-ben szívproblémái voltak, az ezredforduló elején kilépett a fuvarosi állásából, a Workers vezetője lett, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen 2005-ben jelölték a Best New Artist Debut címre a W.C. Handy szavazáson. A következő években sem maradtak el a szakmai elismerések, elég, ha csak a Watermelon Slim and the Workers című, a NorthernBlues Music-nál 2006–ban megjelent albumának a sikerére gondolunk.
Igazságtalan lennék azonban, ha nem mutatnám be a társait, a The Workers-t. A doboknál Michael Newberry ül, aki a legendás Fortune Tellers-ben zenélt, de muzsikált Bo Diddley-vel, Bob Margolin-nal, Carey Bell-el, Hubert Sumlin-nal és Robert Lockwood Jr.-ral is. Ronnie McMullen Jr. a csapat gitárosa 15 évesen kezdett el zenélni, a mentora Norman Atherton volt. „Norman az én édesapám volt” - mondja, gitározni tanította és beoltotta a blues szeretete iránt. 2002-ben bemutatta Sweet Brenda-nak, s Ronnie 4 évig zenélt a csapatában. Tagja volt a Scott Keeton Band-nek is és az idők folyamán olyan emberekkel játszott együtt, mint Bo Diddley, Big George Brock, Magic Slim, Jimbo Mathus vagy Buddy Guy. 2006 óta tagja a Workers-nek. A basszusgitáron Cliff Belcher játszik, aki Fort Worth-ben, Texas-ban született és 15 évesen kezdett el basszusgitározni. 1984-ben Austin-ba költözött, hogy a legjobb blues előadókkal zenélhessen együtt. 1988-ban Oklahoma City-be tette át a székhelyét, ahol felvételeket készített és koncertezett a vidék legjobb bandájával a Big G, The Snakeshakers-sel.
A The Wheel Man című CD-jük 2007-ben jelent meg, szintén a NorthernBlues Music gondozásában
A korong a címadó számmal indul, amit Magic Slim-mel közösen adnak elő, s amely dalt jelölték a Song of the Year címre, hozzáteszem nem véletlenül, hiszen az első pár meghallgatás után számomra ez a szerzemény rögzült leginkább.
A címadó dalon kívül más dalok is foglalkoznak a régi teherautó sofőr kalandjaival, pl.: Drinking and Driving és a Truck Driving Mama.
A Black Water egy szegény férfi panasza, a Sawmill Holler egy megbabonázó cappella, a Peaches pedig egy szerelmes dal.
A Got Love If You Want It egy Slim Harpo szerzemény, míg az albumot záró akusztikus Judge Harsh, Furry Lewis Jr. feldolgozás.
Jerry Wexler a legendás Atlantic producer mondta róla: ”Watermelon Slim megtestesíti az amerikai zene légmélyebb és legigazibb gyökereit”.
Watermelon Slim egy hús-vér bluesman, a lemeze pedig kihagyhatatlan!

NorthernBlues Music, 2007

Turista


Doug MacLeod: The Utrecht Session
2008-03-28


Doug MacLeod az egyik legtermékenyebb blues szerző The Utrecht Sessions címmel új lemezzel jelentkezett.
A lemezt, ahogy az utóbbi időben Doug többi anyagát is a Black & Tan Records adta ki, és a cím árulkodik, a számok Utrecht-ben kerültek felvételre, mely város az énekes, gitáros, dalszerző egyik kedvenc városa.
A lemezen tizenkét MacLeod szerzemény található, a felvételekhez két gitárt, egy National Delphi-t és egy öreg Stella-t használt.
Néhány dalban hallhatjuk Arthur Bont percussion és Jasper Mortier basszus játékát, de Ők ketten közösen, az egyik számban sem szerepelnek.
A dalok, - mint Doug összes többi felvétele - nagyon személyesek, egy kis humort sem nélkülöznek, engem leginkább a This Old River, The Long Black Train, That Aint’ Right és a Coming Your Brand New Day címűek érintettek meg.
Összességében egy nagyon szép munka került kiadásra, melyet Doug MacLeod Marie Gaines emlékére ajánl, és nem lennék meglepve, ha a jövő év eleji szavazásokon több díjat nyerne.
A CD 2008. április 21-én kerül a boltokba, de a szerencsésebbek a koncertjein is hozzájuthatnak már.

Black & Tan Records, 2008

Pampalini


Al Cook: The Barrelhouse Man
2008-02-28


„A legjobb eredeti country és chicagó-i blues felvételek” - hirdeti a Wolf Records a honlapján. Mivel korábban foglalkoztam már a kiadó egy „nagyvárosi” blues albumával, most Al Cook The Barrelhouse Man című CD-je kerül terítékre.
Alois Kurt Koch 1945. február 27-én született Bad Ischl-ben, Felső-Ausztriában, de az életét Bécsben élte, éli.
Elvis Presley hatására kezdett el foglalkozni a zenével, pontosabban 1960. július 25-én pillantotta meg egy 1957-ben készült fotóját, s ez változtatta meg az addigi hozzáállását a zenéhez. Addig egy gyárban dolgozott, a zenélésben látta meg a lehetőséget, hogy elszökjön a szürke hétköznapok elől. 1963. októberében vett egy olcsó gitárt, majd egy évvel később egy amatőr vetélkedőben mutatkozott be.
Véletlenül került kapcsolatba a blues zenével, onnantól kezdve viszont tudatosan és következetesen kezdte el építeni a karrierjét. 1970. novemberében jelent meg az első tisztán blues albuma, ami a Working Man Blues címet viselte. Ekkor még egy kezdetleges Elvis klónhoz hasonlított, aki fekete country-blues dalokat énekel, el kellett még telnie pár évnek, míg a bécsi akcentusát levetkőzte, a feketék „kettős beszédét” elsajátította. Amíg a többi fehér zenész a brit blues vagy Muddy Waters stílusa után vonzódott, Ő visszanyúlt a ’20-as, a ’30-as évek stílusához. Olyan előadók munkássága érdekelte, mint Blind Lemon Jefferson, Charley Patton, Son House, Texas Alexander, Robert Johson és Tommy Johnson. 1973. októberében jelent meg a második albuma Slide Guitar Foolin’ címmel. A ’70-es évek vége felé a kevésbé kommercionális zenék korszaka lealkonyult, beköszöntött a disco korszak. A blues zene idejét múlt lett, nehéz idők köszöntöttek be Al Cook életében is.
1989-ben volt a karrierjének a 25-ik évfordulója és ugyanebben az évben jelent meg a Twenty Five Blues Years albuma. Olyan zenészek szerepelnek ennek az albumnak a második felében (All Star Jamborre), mint Dana Gillespie, Erik Trauner, Hans Theessink, Joachin Palden vagy a Mojo Blues Band.
Ezek után egy ideig távolmaradt a nyilvánosságtól, majd az ausztriai székhelyű Wolf Records-al kötött szerződést.
Itt jelent meg 2007-ben a The Barrelhouse Man című lemeze is. Ha a címet vesszük, akkor már ez eligazítja a hallgatót, s tudhatja, hogy mire számíthat, jelen esetben: barrelhouse = szó szerint hordóházat, tehát kocsmát jelent, valamint a zongoramuzsika műfaji megjelölése is.
A lemezt hallgatva először a „valahol hallottam már ezt” érzése van az embernek, de a szerzők neveit átböngészve kiderül, hogy - öt szám kivételével - az összes szerzője Al Cook. A további hallgatások alkalmával tudatosult bennem, hogy bizony a bécsi úriember tökéletesen elsajátította a stílust, annak fordulatait és mindehhez hozzá kell tennem még, hogy a hangja is kellően „fekete”.
Három részre van osztva a korong, az első rész a The Barrelhouse Man címet viseli. A The Memphis Jamboree-vel kezdődik a CD, ami egy gitár-bőgő kettős, majd az Early In The Morning számban Speckled Red-ről emlékezik meg. Red a barrelhouse boogie zongora játszás amolyan őstípusa volt, kiabálós, koszos szövegekkel. A Cotton Jane és a Doggone My Good Luck Soul számokban Karin Daym énekel, szintén korhűen. Cotton Jane egy kreált szereplő, a nevet Cook az egyik hölgyismerőse nick nevétől kölcsönözte. Eredetileg Katie Kern-el szerette volna felénekeltetni ezt a dalt, de ő visszautasította, ezután kérte fel Karin Daym-t.
A második rész címe I Remember Roosevelt Sykes, itt három szám szerepel, mindháromban Al Cook egyedül énekel és zongorázik. Sykes-sel 1974. május 9-én játszott együtt a bécsi Jazzland klubban, akkor a legendás zenész 68 éves volt.
A harmadik rész The Spirit Of Robert Johnson elnevezés alatt fut, s itt az mint várható, inkább a gitáros számok dominálnak, kivétel a záró Goin’ Back To Memphis szám, amiben Charlie Lloyd zongorázik és Harry Hudson dobol.

Wolf Records, 2007

Turista


Mike Andersen Band: Tomorrow
2008-02-18


Régebbi olvasóink megszokhatták, hogy az oldalunkon rendszeresen foglalkozunk a hollandiai Black & Tan Records kiadványaival. Mostani választásom egyik nagy kedvencem, a dán Mike Andersen Band-re eset.
A hattagú csapat 2000-ben alakult, első, bemutatkozó albumukat My Love For The Blues címmel 2002-ben adták ki. Az albumról dániai, európai és amerikai zenei lapok pozitívan írtak, majd elnyerték a "Danish Blues Artist Of The Year 2003" címet.
Második lemezük 2004-ben jelent meg Tomorrow címmel. Az albumon a csapat felállása az első lemezhez képest változatlan. A ’főnök’ Mike Andersen énekel, gitározik, testvére Mads ’Tiny’ Andersen dobol és basszuson Dave Stevens játszik. Kettőjük több, híres blues zenésszel is fellépett, néhány évig közösen az Otis Grand Band-ben játszottak. A billentyűs hangszereket Claus Sand kezeli, a fúvósok pedig Rasmus Bogelund (trombita) és Morten Elbek (tenor saxofon).
A fiúkra nagy hatással volt B.B. King és T-Bone Walker zenéje, de igyekeztek kialakítani saját, egyedi stílusukat, így amit hallunk, az a blues, a soul és a modern R&B különleges keveréke. Na és persze a rap-é, ami mindjárt az első, Same Damn Time című számban tetten érhető, a koppenhágai Al Agami ’szövegelésével’. Hiába ez a nyitó szám, számomra ez a nóta a lemez csúcspontja. Al Agami-val még a Nobody Else But You-ban is találkozunk. De a többi dal is nagyon jól sikerült – melyek egy kivétellel a csapat szerzeményei –, gondoljunk csak a Stuck With Me-re, mely egy gyönyörű lassú blues (ez a szám elnyerte a „Song Of The Year” címet az amerikai Independent Music Awards-on), vagy az Encore – One More című számra, mely jump blues stílusban íródott. A Words Ain’t Enough és a Lessons az elmúló szerelemről és a fájdalomról szólnak.
A nagyszerű énekhanggal bíró Mike gitárjátéka végig ízléses, de a csapat többi tagjának sincs szégyenkezni valója. A hangzást színesítették a vendégzenészek: a vokálos hölgyek, a fúvósok és egy kongás is. Összességében egy nagyszerű kortárs blues albumot hallhatunk.
A csapat Európában rendszeresen koncertezik, 2008. április 5-én hazánkba is fellépnek a Budapest Blues Fesztiválon. A részvétel kötelező!

Black & Tan Records, 2004

Pampalini


Eddie C. Campbell: Mind Trouble
2008-02-13


1939-ben Duncan-ban, Mississippi-ben született Eddie C. Campbell, akiről a következő sorokat írta Fekete Kálmán a Blues Expedíció Chicagóban című könyvében: „… kiállása, megjelenése, hibátlan fehér, virító fogsora, jókedvet és derűt sugárzó arca megszemélyesíti a mai tökéletes amerikai show- és bluesman eszményképét.”
Eddie C. Campbell fiatal korában egyhúros gitáron tanult játszani, hat éves amikor szüleivel Chicagóba költözik. Az első gitárját nyolc éves korában édesanyja segítségével vette meg, 12 évesen találkozik Muddy Waters-el. Meghatározó élmény volt ez a számára, arra késztette, hogy blues zenésszé váljon.
Serdülő korában, az ’50-es években olyan zenészekkel játszott együtt, mint Luther Allison, Willie James Lyons, Big Monroe, Willie Buckner és Pee Wee Madison, s az évtized vége felé szoros baráti kapcsolat alakult ki Magic Slim-mel.
A ’60-as években olyan zenészektől tanult, mint Little Walter, Howlin’ Wolf, majd ’63-ban csatlakozott Jimmy Reed-hez, vele 1976-ig, Reed haláláig zenélt. Együtt dolgozott Koko Taylor-ral is, ő ajánlotta Willie Dixon-nak, így 1977-ben tagja lett a Chicago All Stars zenekarnak, itt játszott az elkövetkező négy évben.
1977-ben készítette el a The King Of The Jungle című albumát, 1979-ben részt vett a híres American Blues Legends turnén.
1984-ben Európába költözött, először Angliában, később Hollandiában és Németországban dolgozott. A hollandiai évei alatt Amszterdamban készítette el a Let's Pick It! lemezét, ami a Black Magic kiadónál jelent meg.
1992 decemberében visszaköltözött Chicagóba.
1986 júniusában-júliusában rögzítette szintén Amszterdamban a Mind Trouble albumát, ennek a licenszét vásárolta meg a bécsi székhelyű Wolf Records, s adta ki ismét. Az album több mint egy órányi zenét tartalmaz, a közreműködők névsora elég tetemes, a produktum mégis egységes. Az eddig leírtakból kiderül, hogy modern, elektromos Chicago bluest hallhatunk, a szerzeményekre sem lehet panaszunk, hiszen olyan remek dalok követik egymást, mint az Everything Gonna Be Allright, Life Is Like A Game, Shake For Me, Devil’s Walk, Loneliness And Me, Eddie’s Rock.

Wolf Records, 2007

Turista


Török Ádám születésnapi koncertje
2008-02-05


Petőfi Csarnok, 2008. január 26.

Az alábbi, filozofikusan mély értelmű sor Koncz Zsuzsa első slágereinek egyikéből való: „az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább”. Így van ez, kedveseim! Fut bizony, méghozzá olyan tempóban, hogy a magyar beat-nemzedéket követően egy ideje már a rock generációján a sor, átlépni a bűvös 60. életév küszöbét. A hazai blues- és progresszív rock első számú fuvolistája, Török Ádám esetében most különösen aktuális a „bűvös” jelző, hiszen éppen kétszer annyi évet töltött a színpad vonzásában, mint amennyit annak előtte élt.
Az ok az ünneplésre tehát akkor sem kevés, ha tudjuk: Ádám ötévenként, egy-egy zenés „varázslatos éjszakával” teszi emlékezetessé a születésnapját. (Ilyenkor mindig megvendégeli zenésztársait, barátait, a Petőfi Csarnok belső termében. Természetesen, ez alkalommal is kitűnő volt az étel-felhozatal, nem különben azok a borok, amelyek Légli Ottó és Takler Ferenc pincészetéből kerültek ki! Hmmm!! Nem mintha a Somlói Chardonay nem lett volna nyerő! Pár számot ki is hagytam az isteni nedűk kóstolgatása miatt…)
A speciális alkalomhoz különleges buli dukál, vendégekkel és jóízű, megismételhetetlen jamelésekkel. Így is történt, mint a mesében, bár először a Mini megszokott kvartettjét pillanthattuk meg a színpadon. A „bemelegítő” szám azonban eltért a korábbiaktól: „A zene él tovább”! Lehetetlen volt nem átérezni a dal üzenetét, és lehetetlen vitatkozni vele. Kár is lenne, hiszen olyan (lezáratlan) életmű részét képezi, amelynek minden hangja vállalható, ráadásul olyan személyiségről beszélhetünk Török Ádámról szólva, akit negyven év alatt sem zavartak meg a magyar rockot sem kímélő politikai csapdák és gazdasági nehézségek épp úgy, mint a jövő-menő trendek, divatirányzatok. Mindenkor következetes, hiteles figura tudott maradni. (Azt pedig, hogy mennyire nem lezáratlan az életmű, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a buli előtt-után egy-egy könyv- CD-, sőt bakelitlemez újdonságot is meg lehetett vásárolni! Nem utolsósorban: filmes stáb dolgozott az ünnepi koncert ügyén, tehát minden valószínűség szerint minimum egy DVD is előkészületben van.)
Még két nóta hangzott fel a kis csapattól, és kezdetét vette a várva várt vendégjárás. A gitáros Závodi Janó és a basszeres Németh Lojzi személye a régi Minit idézte. Az „Asztalhoz leültem” sokáig csak koncerteken volt hallható, hiszen a megírásakor nem kerülhetett lemezre. (Az italozás feszültségoldó kábulata valahogy nem volt nyerő téma a virágzó szocializmus idején.) Ez a mai „Körbe-körbe” pedig, akár a régi szép időkben, Lojzi kristályfinomságú basszusszólójára tekeredett fel. Változott a színpadkép, hiszen „körbezárt a dzsungel”. Egy fiatal gitáros segített megtalálni a belőle kivezető utat: Török Péter. Igen, Ádám idősebbik fia! A dzsungelben aligha nőnek almafák, mégis az alma és a fája jutott eszembe Törökékről. Annál is inkább, mert a „XX. századi álom-kocsma” közben igen átható, pszichedelikus ízű szólót nyomott el a srác!
A „Gőzhajó” ezúttal Ádám másik híres formációját, a RABB-ot idézte meg, a gitáros Mohai Tomival és a szaxis Muck Ferivel kiegészülve. Úgy is szólalt meg a minden Mini-bulin felhangzó dal, ahogyan az elmúlt 10 évben soha, sőt egyáltalán!
Némi pihenő-regeneráló szünet után a „Kolduskirály” olyan fokú empátiával, kiállással és tartással szólalt meg, hogy az a mai, elkeserítő állapotokat idézte meg bennem. (Érdekes, eddig eszembe sem jutott „ilyen füllel” hallgatni ezt a nótát.) A kolduskirályt követve megérkezett, sőt beindult a „Fekete gép”, majd nemzetközivé teljesedett a produkció! A herflis Horváth Misivel együtt két fantasztikus svájci (pontosabban: egy svájci, és egy Svájcban élő angol) muzsikus lépett a PeCsa színpadának deszkáira: a régi barát dobos, Tom Beck, és a fiatal, európai blues-gitáros nemzedék egyik legjelesebb képviselője, Paul Camilleri. Az itthoni turnék közös darabjait szólaltatták meg. A „Lusta blues” és a „Hívj fel” hangzott fel, mégpedig annyi tűzzel, annyi érzéssel, olyan összeszedetten, és olyan szólókkal, hogy csak ámultam, pedig nem először láttam és hallottam Ádámot a svájciak társaságában!
Majd, a Závodival kiegészült Mini tisztelgett egy óriásit a Cream előtt, felragyogtatva a „Sunshine Of Your Love”-ot! Aztán, a saját repertoárból varázsoltak extatikus perceket: a „Vissza a városba” által, amiből ennek az estnek a címadó sora való: „Messze visz az út”. A másik híres balladára, a „Kereszteslovag”-ra elfogytak a jelzőim. Egész egyszerűen, fokozhatatlan pillanatokat élhettünk át! És, eljöttek még egyszer a tempós kis „blues idők”. A „Kell a barátság” jelszavára pedig újra színpadra lépett az összes, jelen lévő közreműködő. (Lojzi bizonyára Bikinis elfoglaltsága miatt maradt le a színpompás kódáról.) Mit mondjak, négy gitáros egyszerre, nem sűrűn fordul elő Mini-koncerten!
Végezetül, illik szólni külön is az est főhőséről. Nos, Török Ádám olyat tett, amit ember ritkán tehet: kiiktatta az idő-tényezőt! Annyira fitt volt, annyira tökéletes testi és szellemi kondícióban működött a színpadon, mintha csak tegnap kezdte volna ezt az egészet.

olaszsanyi


The Climax Chicago Blues Band: The Climax Chicago Blues Band
2008-02-02


1968-ban Straffordban, Angliában alakult meg a The Climax Chicago Blues Band, Colin Cooper vezetésével.
Colin Cooper (ének, szájharmonika, szaxofon) abban a Hipster Image nevű rhythm and blues csapatban játszott korábban, amely csapatnak sikerült a helybeli klubokban jó nevet kivívnia, viszont az igazi, tágabb elismerésig nem jutott el. A sikertelen kísérlet után Cooper új csapatot szervezett The Gospel Truth néven, melyben Richard Jones (basszusgitár), John Cuffely (dob) és Pete Haycock (gitár) játszottak. Néhány hónap elteltével csatlakozott hozzájuk Derek Holt (gitár) és Arthur Wood (billentyű), így szextetté bővültek, nevüket pedig átkeresztelték The Climax Chicago Blues Band névre. A stílusban is változás következett be, áttértek a hagyományos, elektromos Chicago bluesra.
Az EMI lemeztársaság karolta fel a fiatal csapatot, s 1968 őszén Geoffry Emerick és Jeff Jarratt hangmérnökök vezetésével elkészítették a bemutatkozó albumukat. A csapat nevét viselő lemezen saját szerzemények és feldolgozások (Little Walter, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson) vegyesen kaptak helyet. Tipikus brit blues albumot hallhatunk, amelyen tömör, jól kidolgozott számok követik egymást, köszönhetően a két gitárnak, a szájharmonikának, a zongorának és az orgonának. A későbbi lemezeken Cooper a szaxofont is használta a hangzás színesebbé tételéhez.
A CD-n hallható számok közül kiemelkedik az Insurance, a Don’t ve Been Drinking, az A Stranger In Your Town, a How Many More Years, a  Looking For My Baby és természetesen a zseniális And Lonely, amelyben együtt szólal meg az orgona a harmóniummal, s repít el minket Pete Haycock gitárjátéka.
A csapat 1969-ben felvette a második lemezét Plays On címmel, majd elhagyták a nevükből a Chicago szót. Születtek még további jó albumaik is, de a ’70-es évektől kezdődően hullámvölgybe kerültek.

Parlophone, 1968

Turista


Jackie Payne Steve Edmonson Band: Masters Of The Game
2008-01-20


Bár csak az utóbbi időben kap nagyobb figyelmet a Jakie Payne Steve Edmonson Band, közös történetük mégis már közel tíz éves.
Jackie Payne kora gyermekkorában apja evangéliumi kórusában énekelt, s bluest a nagybácsijától hallott először. 13 éves volt, amikor a pályája elindult az Allen Swing Band-el Atlantában, majd csatlakozott egy R & B csoportosuláshoz, a The Serenaders-hez. 17 éves korában Houston-ba költözött, hogy együtt dolgozhasson T-Bone Walker-el, Johnny „Clyde” Copeland-el, Albert Collins-al, Gatemouth Brown-al, Lowell Fulson-al, Freddy King-el, hogy csak a fontosabbakat említsem. Jackie Payne első felvétele egy kislemez volt, a Go-Go Train 1965-ben. 1987-től három világ körüli turnét végigcsinált énekesként a Johnny Otis Show-val, később, 1993-ban Grammy-díjra jelölték a Spirit Of The Black Territory Bands lemezüket. 1998-ban jelenik meg a JSP Records-nál a Day In The Life Of A Blues Man című CD-je.
Steve Edmonson apja Travis Edmonson folkzenész volt, s gyerekkorában rengeteget utaztak.
Steve számtalan nagy névvel zenélt együtt, úgymint James Cotton, Luther Tucker, Syl Johnson, Van Morrison, Maria Muldaur és Rusty Zinn. Négy évig turnézott egy blues-soul csapattal a The Dynatones-al, itt ismerkedett meg Payne-el.
Közös együttműködésük igazi sikertörténet, hiszen számtalan jelölést kaptak eddig: a Legjobb Kortárs Blues Album, az Év Dala, a Legjobb Blues Énekes, a Legjobb Blues Gitáros, a Legjobb Basszusgitáros, a Legjobb Blues Fúvósok kategóriában, és a Masters Of The Game albumukat jelölték a legjobb Soul Blues Album díjra.
Nem véletlen, mondhatná a kritikus, hiszen amit hallunk a 2006-ban megjelent albumukon az lenyűgöző. A gitáros Steve Edmonson és csapata (Bill Singletary, Nick Otis, Carl Green, John Middleton), valamint Jackie Payne tökéletes párosítás.
Jackie Payne egy érzelmes énekes - akit hasonlíthatunk Wilson Pickett-hez, Otis Redding-hez, vagy akár Bobby „Blue” Bland-hoz is –, míg Steve Edmonson egy jó gitáros, aki végig változatos témákat hoz.
Az album közepe felé található a Sweet Landlady, mely dalt a legjobb Blues Szám címre jelölték. Ha a kedvenc szerzeményeimet kellene megjelölnöm, akkor a tempós Mean Evil Woman-ra, a „mézédes” A Fool Named Me-re, a korábban már említett Sweet Landlady-re, a Wake Me Up In San Francisco-ra, az A Nickel And A Nail-re és a Warn Rain Fallin’-ra esne a választásom.

Delta Groove Productions, 2006

Turista


Big George Jackson: Southern In My Soul
2008-01-13


Az énekes/harmonikás Big George Jackson 1949. november 16-án született Twin City-ben (Minneapolis / Saint Paul, Minnesota, USA). Elsőként az apjától hallott harmonika játékot, és körülbelül 10 éves volt, amikor először bluest. Késő serdülőkorában kezdett el játszani, játékát nagyban befolyásolta Big Walter Horton és Sonny Boy Williamson.
A ’70-es években voltak az első fellépései Twin City környékén, majd 1982-ben megalapította a saját bandáját. Olyan zenészekkel együtt lépett fel, mint James Cotton, Charlie Musselwhite és Shirley Brown. 1997-ben újjászervezte az együttesét és a hagyományosabb blues hangzás felé mozdultak el.
Az első albumát a Cold Wind adta ki 1998-ban, majd ezt a Black & Tan Records-nál megjelenő CD-k követték. A Beggin’ Aint’t For Me 1999-ben jelent meg, majd a Big Shot következett 2001. márciusában.
Több híres fesztiválon felléptek: a Moulin Blues Festival (Hollandia), Silkeborg and Odense Bluesfestival (Dánia), Lucerne Blues Festival (Svájc), Blues Estafette (Hollandia), Belgian Rhythm & Blues Festival (Belgium), Colne Bluesfestival (Anglia), International Jazzfestival (Kanada), Nancy Jazz Pulsations (Franciaország), hogy csak a fontosabbakat említsem.
2003. októberében jelent meg a Southern In My Soul című CD-je. Sokáig dolgoztak ezen az albumon, a számok a házi stúdiójukban készültek el. Az albumon nyers, csípős Chicago bluest hallhatunk, delta ízekkel fűszerezve. Big George Jackson nem csak hivatkozik a méretére, hanem egy „nagy” bariton hanggal és ízléses harmonika stílussal is rendelkezik. Számos remek szerzeményt hallhatunk ezen a korongon, úgy mint: Souther In My Soul, I’ve Done More For You Baby, Go For A Ride, Amtrak, You Ain’t All That, hogy csak a számomra kedveseket említsem. A korábbi lemezekről megismert zenészeket hallhatjuk ezen az albumon is: Jeremy Johnson-t, Phil Schmid-et, Dwight Dario-t és John Schroder-t.
Mindenképpen egy remek választás minden blues szerető embernek ez a korong, aki szereti az ötvenes évek blues stílusát, vagy akár Muddy Waters-t.
Big George Jackson a zenélés mellett több mint 25 éve dolgozik a helyi gázvállalatnál Minneapolisban, s felnevelt hat gyermeket.

Black & Tan Records, 2003

Turista



Üdvözlet Tom Waits születésnapjára
2008-01-04


The Braindogs
A38, 2007. december 5.


Bizonyára léteznek a világon máshol is Tom Waits-tribute zenekarok, de három nemzet fiaiból álló aligha! A Mester születésnapja (december 7, éve 1949) tájékán évek óta összejön (a) The Braindogs. Vagyis Ian Siegal – ének, gitár, Ripoff Raskolnikov – ének, gitár, Kiss Tibor – ének, gitár, Varga Lívius – ének, ütőhangszerek, Frenk – ének, dob, zongora, Varga Laca – basszusgitár és Nagy Szabolcs – zongora.
Az alkalmi formáció neve az egyik Tom Waits-album címéből (Raindogs) vett szójáték. És hogy valóban nagykutyák-e az „agykutyák”, felesleges kérdés! Ezen a portálon szükségtelen ecsetelnem, hogy a Braindogs külföldi muzsikusai mennyire rangos képviselői az európai blues-életnek, és Nagy Szabolcs a hazainak! A többiek minőségi mutatóit illetően elégséges a csak Quimby nevét bedobni.
Ám, nem csupán az előadók többségének a zenei identitását alapozza meg a blues, hanem a legendás példaképét is. Ennek megfelelően az előadásra szánt dalok a blues jegyében választódtak ki elsősorban az egyébként igen színpompás életműből.
(Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy maga Tom Waits az, aki ravaszul építgeti a saját legendáriumát. Olvassátok csak el Mac Montandon: Tom Waits - Álmodban ártatlan című, interjúkból összeállított, egyébként rendkívül szórakoztató könyvét! Az jön le belőle, hogy Tom csak azokhoz őszinte, akikkel éppen neki is kedve van beszélgetni. Minden más esetben úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. Nem feltétlenül rosszaságból, hanem mert ez is egyfajta szórakozás, jó móka az életben.)
A bőrcuccba bújt angol, Ian Siegal már az elején magához ragadta a kezdeményezést, no meg az ének-mikrofont. És, ezen az estén valóban ő lett a csapat vezéregyénisége! Ripoff most szinte csak a bluesos gitáralapokat hozta. Pár dal persze neki is jutott, a Clap Hands például. Kiss Tibi viszont meglehetősen visszafogta magát, sajnos. Sokkal kevesebbet énekelt a vártnál, azt is többnyire megafonba. Lívius olyankor tört a hátsó sorból a frontvonalba, amikor úgy érezte, hogy fel kéne pörgetni a tempót, mert a hangulatban nem volt hiba, egy szál sem! Az egyetlen „nem szőrös hangú” énekes, a dobos Frenk volt, aki a zongorához merészkedve, szólóban nyomott el valami megkapó szépségű nótát. A váratlan vendég, Póka Angéla is csak egyetlen dalt énekelt, de azt hatalmas mélységekkel, és valami furcsa, különös vibrálással.
A koncertmenüt ne kérjétek rajtam számon, mert nincs meg nekem minden Tom Waits-album, de hogy a Jockey Full Of Bourbon is elhangzott, abban biztos vagyok! Viszkis nótáról lévén szó, több mint gyanús, hogy Ian énekelte, ahogyan egy másik ilyen dalt is, bár a pólója tanúsága szerint ő maga a Jack Daniels márkát favorizálja.
Olyan buli kerekedett, amit csak abbahagyni lehet, befejezni aligha! Ezért is történt, hogy nem kevesebbet, mint három blokkot játszottak a srácok a ráadásban. Ekkor került elő Tom Waits talán legnagyobb slágere, a „Downtown Train” is, gyönyörűséges énekváltásokkal, hangszeresen hosszan kijátszva!
A legvégén Ian egy hátborzongató, extatikus „salalalázásba” kergette a népet. (A dal címét sajnos, nem tudom, csak azt, hogy a nótát Siegal a saját repertoárjába is átmentette.) És ez tökéletes befejezése volt egy, a maga spontaneitásában, felszabadult szétszórtságában is tökéletes koncertnek.
Feltűnt, hogy sok olyan fiatalt is megfogott az előadás, akiknek minden valószínűség szerint nem áll rendelkezésére valamennyi Tom Waits-album. Ez pedig segít életben tartani Waits magyarországi kultuszát mindaddig, amíg a Mester rászánja magát végre, hogy személyesen is tiszteletét tegye nálunk. Kísérő zenekart akár ne is hozzon magával, hiszen a Braindogs-nál elkötelezettebb muzsikusokat úgysem talál sehol.

sandro intaliano


Pribojszki Mátyás Band: Live In Budapest
2007-12-29


Kevesen vannak olyanok, akik egy CD-vel a hátuk mögött DVD kiadására vállalkoznak, Pribojszki Mátyás és csapata mégis ezt tette, amikor 2006. szeptember 21-én rögzítették az A38-on tartott koncertjüket.
2003. közepén alakult meg a Pribojszki Mátyás Band, s megalakulásukkor a cél egy olyan hangzás kialakítása volt, amely hiányzott az addigi hazai könnyűzenei életből. A gitár háttérbe szorult, csaknem eltűnt, de jött helyette a nagybőgő és a zongora.
2005-ben jelent meg a Flavours című CD-jük, amelyen egy letisztult, igényes hangzás található, jazzes, funkys motívumok, kiegészítve groove-okal. A fogadtatás vegyes volt, de az eladott példányszám a csapatot igazolta. A korongon számos remek felvétel hallható (Mátyás Walks, TV Boogie, I Heard The News, Get Myself Together) és vendég (Ian Siegal, Mike Sponza, Gábor Szűcs) található.
A DVD-n látható, hallható zene is a korábbi koncepciót folytatja, talán annyi a változás, hogy nagyobb szerep jut vendégként ifj. Szász Ferencnek, de érdemes itt megemlíteni a többi zenészt is: Adamecz József dobol, Pengő Csaba bőgőzik ill. basszusgitározik, Kovács Erik billentyűzik, és természetesen Pribojszki Mátyás énekel és harmonikázik. A felvétel alapjául a CD anyaga szolgál, ezt egészítik ki a Gibson Crekk Shuffle, a Pancake Baby, Switchin’ In The Kitchen, a Red Top és a That’s All Right szerzemények.
A hangulatra nem nyomja rá a bélyegét az akkori zavargások árnyéka, a színpadon egy jó hangulatban zenélő csapatot láthatunk, különösen Pribojszki Mátyásnak és ifj. Szász Ferencnek jut nagyobb terep a szólókat illetően.
A csapat erőssége mindig is a jó dalok voltak, most sem kell csalódnunk, s külön kiemelném, hogy milyen ízlésesen nyúl hozzá az együttes a lírai szerzeményekhez (Danger Zone, Kenny’s Theme).
Összességében nagy meglepetést nem okozott ez a DVD, az eddigi fanok úgyis megveszik, viszont ilyen zenével könnyen jöhetnek a más zenei stílust kedvelők is a csapat táborába, hiszen ha jobban belegondolunk a jó zene nemre, korra, bőrszínre tekintet nélkül fogyasztható!

MMM Records, 2007

Turista


Doug MacLeod: Where I Been
2007-12-22


Doug MacLeod a hollandiai Black & Tan Records legnagyobb sztárja, egyike azon zenészeknek, aki az öreg mesterektől tanulhatott, és zenéjében továbbviszi a tradíciókat.
Doug MacLeod New York-ban született 1946. április 26-án, de szüleivel korán St. Louis-ba költözött. A fiatal Doug itt olyan zenészektől tanulhatott, mint Albert King, Little Milton és Ike Turner. A katonaságot követően visszatért Los Angeles-be, és mielőtt megalapította volna saját együttesét, a Doug MacLeod Band-et, zenélt Big Joe Turner-rel, Charles Brown-nal, Pee Wee Crayton-nal, Eddie "Cleanhead" Vinson-nal és George "Harmonica" Smith-el. Ekkor már olyan muzsikusok játsszák dalait, mint Albert King, Albert Collins és Son Seals.
Első lemezüket a Hightone Record-s jelentette meg No Road Back Home címmel 1984-ben, mellyel három W.C. Handy díjat nyertek. Az együttesével még három lemezt adnak ki. A ’90-es években az Audioquest Music-nál jelennek meg szólólemezei, olyan zenészek közreműködésével, mint Carey Bell, Heather Hardy és George "Harmonica" Smith.
Mindezek mellett a dalírásról sem feledkezik meg, megszámlálhatatlan blues zenész játssza szerzeményeit és folyamatosan koncertezik, Európába is eljut.
1992-től két éven át az EuroJazz adón, majd 1999-től 2004-ig a KLON-KKJZ rádióadón műsort vezet.
A 2006. áprilisában megjelent Where I Been című lemeze a harmadik, mely a Black & Tan Records-nál jelent meg.
MacLeod lenyűgöző gitárjátékát, lélekkel teli, meleg énekét, tizenkét saját szerzeményében hallhatjuk. Zenésztársai Denny Croy, Steve Mugalian, valamint Patti Joy MacLeod és Julie Greer két számban vokálozik (Take Your Leave Of Me Lady, Ain't No Cure).
A CD borítóján olvashatjuk a számok szövegét, rövid történetüket Doug megfogalmazásában, valamint azt is megtudhatjuk, hogy az adott számban milyen gitáron játszik.
2007. áprilisában The Blues In Me címmel DVD-je jelent meg, valamint további két koncert felvételét is kiadták, melyek csakis digitális formában hozzáférhetőek (Live at XM Satellite, Live in 1991 vol. 1 & 2.).
Doug MacLeod-ot a 2008-as Blues Music Awards-on az Acoustic Artist of the Year címre jelölték.

Black & Tan Records, 2006

Pampalini



Boo Boo Davis: Drew, Mississippi
2007-12-12


James 'Boo Boo' Davis 1943. november 4-én született Drew-ban, Mississippi-ben. Drew-ról tudni kell, hogy gazdag gyapottermelő vidék volt, s a legjobb zenészeket vonzotta a környékről - Charley Patton is sok időt töltött itt.
Boo Boo Davis apja Sylvester Davis is gyapotot művelt, s számos hangszeren zenélt.
A kis James 5 évesen már harmonikán játszott és templomban énekelt az édesanyjával. 7 évesen dobolt, 13 évesen gitározott, 18 évesen az apjával és a testvéreivel játszott The Lard Can Band néven. Az együttes a Mississippi vidék városaiban lépett fel, úgy mint Minnow City és Rulevine.
A hatvanas évek elején testvéreivel átköltöztek East St Louis-ba, 1972-től a Tabby's Red Room nevű klubban játszottak 18 éven át, ekkor már The Davis Brothers Band néven.
Az első lemez, amelyen zenélt Arthur Williams Harpin' It Out című lemeze volt, mely a Fedora Records-nál jelent meg.
Boo Boo Davis első önálló lemezét a Black & Tan Records-nál készítette el 1999. szeptemberében, ez 2000. januárjában jelent meg, a címe: East St Louis. A lemez nagyon szép kritikákat kapott a blues magazinoktól, s a blues adók is rendszeresen játszották. Amerikában fellépett a King Biscuit Blues Festival-on (Helena, AR) és a Poconos Bluesfestival-on, majd 2000. áprilisától Európában játszott. Koncertezett Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Németországban, Franciaországban, Angliában. Angliában a BBC Rádió felvételeket készített vele. Azóta Boo Boo Davis évente kétszer végigjárja Európa országait, s fellép híres Jazz- és Blues Fesztiválokon. Csak a jelentősebbek közül néhány: Nancy Jazz Pulsations (F), Bluesfestival in Eslov (Sweden), Colne GB Blues Festival (UK), North Sea Jazzfestival (NL).
2002-ben megjelent a második lemeze Can Man címmel, majd ezt a The Snake követte 2004-ben.
2006. szeptemberében jött ki a Drew, Mississippi című albuma, amit a MOJO Magazin a 2006-os év legjobb 10 lemeze közé sorolt. Az album mottója lehetne: „A Mississippi delta keverve a modern groove-okkal”.
Az első szám hallgatása során – Tell Me What To Do – már felfigyelhetünk a Boo Boo Davis-ből áradó energiára, erőre, s kiderül, hogy az őseitől örökölt zenéjéhez a mai modern hangzást keverte. Társa ebben Ramon Goode. Azonban ehhez a hangzáshoz némi elszállósabb hangulat is társul, mely a Who Stole The Booty és a Got The Blues In My Heart című számokban érhető leginkább tetten.
Kedvencem az akusztikus, vonósokkal kísért Drew, Mississippi, a zaklatott Muddy Waters-es Got To Make It Right Now, a Made Me Cry és a Walking Down A One Way Street.
Voltak már mások is, akik a blues jövőjét egy új hangzással társítva próbálták megtalálni, elég csak Chris Thomas King vagy RL Burnside kísérleteire gondolni. Ki tudhatja, melyik lesz az igazi?

Black & Tan Records, 2006

Turista


The BLUESBERRY Band
2007-12-04


A közelmúltban egy fiatal hazai banda, a The BLUESBERRY Band CD lemezét kaptam meg, és mivel mindig is érdekelt a hazai blues utánpótlás helyzete, érdeklődve vettem kézbe, hallgattam meg a lemezüket.
A veszprémi The BLUESBERRY Band 1996-ban alakult a megszűnő Mozizenekar tagjaiból, első koncertjeiket még nem ezen a néven adták - a jelenlegi névvel 1997-től működnek -, a zenekar nevét egy szójátékkal a blueberry-ből alakították ki.
A zenekar hangzását már a kezdetektől fogva meghatározta a Blues Brothers zenéje, mely a későbbiek folyamán erősödött, majd kiegészült funky-s, soul-os elemekkel. Ez a hangzás jellemzi a lemezre került nyolc számot is, hisz találhatunk Blues Brothers által játszott számokat (Soulman, Everybody Needs Somebody), funky-t (Funky Nassau, Play That Funky Music), egy rock and roll-os felvételt (Big Ten Inch), és a Messin’ With The Kid is nagyszerűen sikerült.
A zenekar tagjai majdnem valamennyien veszprémiek, az alapítótagok közül Eckert Ervin - basszusgitár, Raáb Zsolt - dob, Beke Gellért – trombita és Hóvorka István – posan játszik jelenleg is a zenekarban, kiegészülve Horváth Ákossal - ének, gitár, Mód Árpáddal - gitár, Glück Balázzsal - percussion, Marton Zoltánnal – trombita és Gabler Ferenccel - szaxofon.
A fúvósok a Magyar Légierő zenekarában és annak Big Band-jében játszanak, ők hivatásos zenészek, továbbá Horváth Ákos a Grog és a Badtime Railroad zenekarban énekel, gitározik, Glück Balázs Nagy Gergellyel együtt ad elő feldolgozás és saját számokat.
A zenekar hangzása a fúvós szekció, valamint percussion játéknak köszönhetően színes, igazi bulizenét hallhatunk a lemezen.
A bandával kapcsolatban muszáj még kiemelni a honlapjukat, mely grafikáját, színvilágát, tartalmát tekintve nagyon igényes (www.bluesberry.hu), és ezt sikerült átmenteniük a lemez borítójára is.
A zenekar többnyire dunántúli városokban koncertezik, de remélem sikerül eljutniuk az ország más részeibe is, fellépniük jelentős koncerthelyeken, fesztiválokon. Megérdemelnék!

Magánkiadás, 2007

Pampalini



Blues B.R.Others Show: Egy koncert 2005. november 20-án
2007-11-30


Ha léteznek emberek, akik nem osztják a „minden kezdet nehéz” alapigazságát, akkor a Blues B.R.Others Show alapítói minden bizonnyal közéjük tartoznak! Mert, talán maguk sem gondolták komolyan az egészet, amikor 2000 Szilveszterén az első fellépésüket abszolválták a szegedi Dóm téren. Nos, lehet-e Szilveszterkor bármit is komolyan gondolni? Persze hogy nem, legfeljebb másnap, amikorra elszállnak a maradék pezsgőből a buborékok, és beköszönt a macskajajos, fránya Új Év…
Valahogy így történhetett a (Blues) Bell, a Rambling (Blues Trio) és a Többiek fúziója. Később persze, beállt néhány változás a személyi állományban, de a két frontember: Király Vajk és Hrabovszky Tamás, valamint a dobos Szabó Csaba biztos pontnak számít. A DVD további szereplői pedig Szirtes Edina „Mókus” – ének, hegedű (harmadik frontember), Török Péter – gitár, Földes Gábor – basszusgitár, Balatoni István – billentyűs hangszer, Belicza Károly – szaxofon, Resetár Attila – trombita, Döge Csaba – harsona.
(A „családban marad”, hogy 2006-ban, a DVD megjelenése évének végén Szirtes Edina világzenei együttese, a Fabula Rasa egy remekül sikerült CD-vel jelentkezett.)
Aki látta a Blues Brothers-kultuszfilmeket (amelyek zeneanyagán hőseink repertoárja alapszik), akkor is sejtheti, hogy mit várhat kb. a Blues B.R.Ohers Show-tól, ha nem volt még alkalma találkozni a szegedi gyökerű csapattal. Röviden azért mégis elmondom. Szóval. Fehér ing, fekete öltöny (afféle esküvőre és temetésre egyaránt való egyenruha), napszemüveg, és a kalap is elmaradhatatlan, már ami Király Vajk és Hrabovszky Tamás öltözékét illeti. Amikor pedig felhangzik a „Midnight Hour” jellegzetes intrója, az imént említett úriemberek táncos mozdulatokkal „felszambáznak” a színpadra. Nem történt ez másként a DVD-re vett koncerten sem! A felvételre egyébként a címben jelzett napon került sor, a békéscsabai Ifjúsági Házban. Vagyis, nem „hazai pályán”, aminek az lett a sajnálatos következménye, hogy nem jött létre a közönség soraiban az a felfokozott koncerthangulat, amit ez a csapat egyébként hozni képes, és amit ez a buli is megérdemelt volna.
Mint mindig, most is a jól bevált fúvós-centrikus dallam alatt osont fel, táncolt a színpadra a két öltönyös, kalapos, napszemüveges énekes. A nóta közben aztán (így vagy úgy) mindenki alkalmat kapott egy rövid bemutatkozásra, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy örömzenélés esetének fennforgására készülhet fel a tisztelt néző(sereg). A „Shake Your Tailfeather” idején nem csak az ének-, hanem a tánctudásából is felvillantott valamit a két úriember. A „Someting’s Gotta Hold On Me” című Etta James-szerzeményt viszont ki más adhatná elő, mint Mókus? Kár, hogy a „tánckarba” nem igazán vették be őt ezek a csúnya fiúk!
A „Bluestime”-mal ismét elsősorban a blues-fivérek ideje érkezett el, majd jött a legendás Blues Brothers-filmek nem kevésbé legendás Taj Mahal-száma a „She Caught The Katy”. Kötelező repertoár-darab, amit a legkevésbé sem a kötelező olvasmányokhoz való általános hozzáállással adott elő a csapat! A „Send Me Someone To Love” c. lassú bluesban újra Mókus domborított egy nagyot. Aztán persze, a dramaturgia törvényei szerint megint felpörgött a buli! Hogy miképp és hogyan, hadd ne részletezzem számról számra a továbbiakban, összesen 17 dal erejéig! Azt azonban mindenképp el kell mondanom, hogy a Prince-féle „Kiss”-feldolgozás itt talán kakukktojásként hat, meglepetés-számba megy. Látva és hallva azonban azt kell mondani, hogy ennek a fergeteges soul-funk-rocknak egyértelműen ott a helye a Blues B.R.Others Show műsorán!
Végtére is, nehezen titkolható hogy ez a DVD-nyi, énekes-táncos show ürügyén elővezetett tömény bolondozás igencsak jó hatással bír az ember kedélyállapotára! Extra menüjéhez egyetlen megjegyzés: sajnálom, hogy a formáció nem minden tagja vállalkozott interjúra. Különösen Mókus hallgatását nehezményezem, mert egészen bizonyos, hogy lett volna mit mondania. Például azt, hogy a saját csapatának a várható sikerei miatt kevesebbet fogjuk látni a Blues B.R.Others Show-t, és már csak ezért is meg kell becsülni minden egyes koncertjüket. Akár csak ezt itt, ami DVD-re került, szerencsére!

Goldfish, 2006

Olasz Sándor


Duke Robillard: World Full Of Blues
2007-11-24


Múlt alkalommal Maria Muldaur legutolsó lemezéről írtam, de semmiképpen sem akarok megfeledkezni a blues gitározás egyik legnagyobb sztárjának Duke Robillard-nak új - World Full Of Blues címmel -, szintén a Stony Plain Records által kiadott lemezéről sem.
Duke Robillard 1948. október 4-én született, első zenekarát 19 évesen Roomful Of Blues néven alapította, melynek 12 évig a vezetője volt. Ezt követően Robert Gordon rockabilly zenekarához csatlakozott, majd két lemezt készített (a) The Legendary Blues Band-del, mely zenekart Muddy Waters zenészei alkották. 1990-ben Jimmy Vaughan-t váltja a Fabulous Thunderbirds-ben. Miközben szólókarrierjét is folytatja, sorban jelennek meg a jobbnál jobb lemezei, közös felvételeket készít kiváló blues és a jazz zenészekkel (Bob Dylan, Maria Muldaur, John Hammond, Jimmy Withersponn, Long John Baldry, …), és mások lemezeinek producereként is dolgozik.
A World Full Of Blues című albuma nem a klasszikus értelemben vett dupla lemez, hisz a második CD ajándék. A lemezen, mint ahogy már Duke-tól megszoktuk, nem színtiszta blues zenét hallhatunk, találkozunk swing, funk és soul elemekkel is.
A 115 perc hosszú, 23 felvétel többsége Duke Robillard saját szerzeménye, de hallhatunk feldolgozás számokat többek között Bob Dylan-től (Everything Is Broken), T-Bone Walker-től (Treat Me So Lowdown), Booker T. and The MGs-től (Slim Jenkins Joint), Bo Diddley-től (Who Do You Love) és Tom Waits-től (Low Side Of The Road).
A lemezen Duke-ot turnéegyüttesének a tagjai kísérik, számos nagyszerű vendég zenésszel kiegészülve, így hallhaltjuk ”Sugar” Ray Norcia szájharmonika és Al Basile kornett játékát is.
Az ízléses, papírtokos borítón valamennyi számhoz tartozik egy rövid, néhány soros írás, melyből megtudhatjuk, miért fontos ez a felvétel Robillard-nak, sőt az is kiderül, hogy az aktuális felvételen milyen gitáron játszik.
Duke Robillard pályafutása során számtalan díjat nyert, négyszeres W.C Handy díjas, az előző Guitar Groove-A-Rama című lemezét pedig Grammy díjra jelölték.
Még mindig folyamatosan koncertezik, évi kb. 250 fellépése van, és hazánkba is eljutott, 2002. február 27-én a budapesti New Orleans-ban koncertezett.
Ha minden jól alakul, jövő év áprilisában ismételten Magyarországra látogat, a Budapest Blues Fesztiválon láthatjuk, hallhatjuk, Podlovics Péter szervezésének köszönhetően.

Stony Plain Records, 2007

Pampalini


Maria Muldaur: Naughty, Bawdy & Blue
2007-11-17


Maria Muldaur, napjaink egyik blues énekesnő csillaga ez év tavaszán Naughty, Bawdy & Blue címmel, új lemezzel jelentkezet, mely lemez harmadik kiadványa annak a sorozatnak, melyen a 20-as, 40-es évek blues énekesnőinek felvételeit dolgozta fel.
Maria Muldaur (Maria D'Amato) New York-ban született, a legelső zenei élményeit Hank Williams, Kitty Wells, Hank Snow és Ernest Tubb felvételeitől kapta.
Az 1960-as években tagja lesz a new york-i Even Dozen Jug Band-nek, velük felvételeket készít a Spivey Records részére, melynek tulajdonosa Victoria Spivey. Ebben az időben hallotta először Memphis Minnie-t énekelni, mely nagy hatással volt rá, ettől kezdve mohón hallgatta a korai blues énekesnők felvételeit, és elkezdte énekelni Bessie Smith és Ma Rainey ’erkölcstelen’ dalait. Amikor az együttes tagjai főiskolára mentek, Maria Bostonba költözött, csatlakozott a Jim Kweskin Jug Band-hez, mely zenekarnak tagja volt leendő férje, Geoff Muldaur, akitől 1972-ben elvált.
Egy new york-i látogatása alkalmával találkozott Mo Ostin-nal, a Reprise Records elnökével, aki felajánlotta Maria-nak, készítse el első szólólemezét. Az album 1973-ban Maria Muldaur címen jelent meg, a rajta található Midnight At The Oasis-t a mai napig rendszeresen játsszák a zenei rádióállomások.
Maria a 80-as években jazz és gospel felvételeket készített, az 1992-ben a Black Top Records-nál megjelent Louisiana Love Call című albuma, karrierjének egyik kiemelkedő alkotása, melyet a Meet Me At Midnite című lemeze követett, ezek eredményeképpen a Black Top legkelendőbb művésze lett.
Ezt követően a sikereit a Telarc Records-nál folytatta, együtt zenélt Bonnie Raitt-al, a slide gitáros Sonny Landreth-el és az énekes Johnny Adams-sel, 1999-ben lemezt készített a zongorista/énekes Charles Brown-nal Meet Me Where They Play The Blues címmel.
A 2001-ben megjelent Richland Woman Blues című lemeze, első darabja annak a trilógiának, melyen híres korai blues énekesnők felvételeit dolgozza fel. Az albumot Maria Memphis Minnie sírjánál tett egyik látogatása inspirálta.
A Sweet Lovin' Ol' Soul 2005-ben jelent meg, és Maria Muldaur ezzel az albummal folytatja az emlékezést a legendás blues énekesnőkre, Memphis Minnie-re, Bessie Smith-re és Lucille Bogan-ra.
Mindét lemez fantasztikus vendégzenészek közreműködésével készült (Bonnie Raitt, Tracy Nelson, Taj Mahal, Alvin Youngblood Hart, Pinetop Perkins, …), Grammy és W.C. Handy díjakra jelölték őket.
A trilógia harmadik része Naughty, Bawdy & Blue címmel jelent meg, az énekesnőt a lemezen James Dapogny Chicago Jazz Band-je kíséri, további vendégek a lemezen: Dave Mathews - zongora és Kevin Porter - harsona.
Dapogny bandája tökéletesen gondoskodik a zenekari kíséretről, zenéjük a jazz és a blues zene különleges keveréke.
Számomra a lemezről kiemelkedik Maria Muldaur és Bonnie Raitt duettje a Separation Blues-ban, mely Sippie Wallace száma, és akivel Bonnie turnézott a 70-es, 80-as években. De hallhatjuk még Bessie Smith, Victoria Spivey, Alberta Hunter, Ma Rainey és Mamie Smith felvételeit is.
Maria Muldaur ezen régi felvételeket nagyszerűen tolmácsolja a részünkre, szinte egy időutazás részesei leszünk, visszakerülünk a múlt század elejének Amerikájába.
Maria hangja csodálatos, érzelmekkel teli, teljesen megbabonázza a hallgatót, e lemez kikapcsolódást, feltöltődést nyújt a ránk váró hosszú téli estéken.

Stony Plain Records, 2007

Pampalini


Egy modern, és egy tradicionális újdonság
2007-11-04


Szeptember végén, október elején két új CD is megjelent, ami közös bennük az az egyik előadó, nevezetesen Szabó Tamás. A Special Guest Szabó Tamás inkább a nyitottabb, a modernebb hangzást kedvelőknek lehet a kedvence, míg a Palermo Boogie Gang Parking Lot Blues lemeze a hagyományosabb hangzást szeretőket nyűgözheti le.
Szabó Tamás neve ismerősen csenghet azoknak, akik ezen oldalt böngészik, hiszen rendszeresen foglalkoztunk eddigi munkáival, legyen az az Obsession lemeze, vagy akár a Fishers, amely a hazai szájharmonikásokat mutatta be.
A Special Guest lemez alapgondolata már 1997 körül megfogalmazódott Szabó Tamásban, akihez amúgy is közel áll ez a kísérletező, saját határait, hangzásvilágát feszegető hozzáállás. Kiindulási pontnak Little Axe-t, a Cafe Del Mar-t, és a Propellerheads-t tekintette hangzásképileg, s ehhez a klasszikus blues előadók klasszikus szerzeményeit tette hozzá, többek között. Így találkozhatunk pl.: John Lee Hooker, Willie Dixon, Peter Green nevével, szerzeményével.
A lemezen közreműködők névsora is elég tetemes: Little G. Weevil, Nemes Zoltán, Monori Gabriella, Ripoff Raskolnikov, Fekete Jenő, Sonia Zambrano, Benkő Zsolt, hogy csak a bluesosabbakat említsem.
„Ütős” számmal indít a korong, Crawlin’ King Snake a szám címe, s ebben Little G. Weevil archaikus megszólalását, énekhangját és gitárjátékát Sena kántálása, s az alapként szóló groove ellenpontozza, míg a feszültséget Szabó Tamás harmonikája fokozza.
Az Iko-Iq számmal már találkozhattunk a Palermo Anniversary lemezén, itt is egy ízléses feldolgozást vezetnek elő a zenészek.
A Thing néhány másodperces akusztikus szám Ripoff Raskolnikov előadásában, majd a következő tételben, a Wang-Dang Doodle-ben is találkozhatunk vele. Itt is nagyon erős a groove, s beköszön Tom Waits szelleme is.
A Northern Light ismételten egy akusztikus szám, az ezt követő viszont egy amolyan lágyabb, elszállósabb szerzemény (Laying Beside You).
Az Albatross egy középtempós szám, majd az akusztikus vonalat a Blues ’94 hozza.
Aki idáig eljutott a korong hallgatásában, annak világossá kell, hogy legyen, hogy egy okosan átgondolt, koncepciózusan szerkesztett CD-ről van szó, ahol ügyesen váltják egymást a tempók, a hangulatok, s ezekkel a váltásokkal az egyes számok akár egymást erősítik is.
A Rolling And Tumbling ismét egy nyersebb, dögösebb hangzással „ajándékoz” meg, a Shame Shame Shame viszont egy felpörgetettebb szerzemény.
A korongon a Special Guest következik, majd a tradicionális alapokon nyugvó Hound Dog Special folytatja a sort.
Az albumzáró a tempós Number’ s Boogie.
Mit is mondhat egy magamfajta, inkább az archaikusabb hangzások felé vonzódó ember: igazán remek, inspiratív munka született, ahol jól kiegészíti egymást a múlt és a jelen.
Múlt volt egykoron - hiszen 1997-ben feloszlott a Palermo Boogie Gang -, de jelen lett ismét, hiszen a feloszlásának a 10. évfordulójára CD-vel jelentkezett az idők folyamán kultikussá váló csapat.
1984-ben alakult meg az együttes, de csak jóval később a ’80-as évek végén alakult ki a klasszikus felállás: Fekete Jenő, Szabó Tamás, Kepes Róbert, Bacsa Gyula és Mezőfi István.
Klasszikus, hiszen az elsők között voltak, akik szakítottak az addig jórészt Magyarországot uraló „Kőbányás”, rockos vonallal, s jelentkeztek egy addig kevésbé ismert hangzással. Ma is jól emlékszem még, hogy milyen elképedve hallgattam az első lemezüket, hogy így is lehet bluest játszani, s hogy micsoda „fekete” hangja van ennek az énekesnek, s micsoda jók ezek a fúvósok is.
Azóta jó pár év eltelt, jó pár lemezt meghallgattam, de a Palermo Boogie Gang-et azóta is szeretem.
Az 1997-es feloszlásuk után nem szakadt meg a zenészek kapcsolata - később havi 1-2 koncert erejéig összeálltak -, ennek az eredménye ez a CD. Nem stúdiófelvételt kaptunk tehát, hanem a rögzített koncerteken elhangzó felvételekből egy válogatást. Ennek megfelelően helyenként egyes dalok megszólalása nem tökéletes, de az elhangzó zene mindenképpen élvezetes. Nincs semmi új, a megszokott minőséget, a megszokott számokat kapjuk: I Love You Honey, Mannish Boy, Everyday I Have The Blues… Talán csak a Long Tall Sonny közreműködésével játszott I’m In Love With You Baby és a I’ll Be Back Someday lóg ki a megszokott hangzásképből. Szükségét érzem, hogy megemlítsem a másik két vendégzenész nevét is: ifj. Szász Ferencről és Ripoff Raskolnikovról van szó. Különösen a Ripoff Raskolnikov által szerzett Temporary előadása sikeredett frenetikusra.
Minkét CD az MMM Records gondozásában jelent meg, s mi mással is zárhatnám e recenziót, mint Szabó Tamás szavaival: „Szerintem, mi már együtt öregszünk meg. Ha ez igaz, akkor nagyon nagy szerencsénk van. Ma nem ez a jellemző. Elfogadtuk egymást, aminél nem kell több.”

Special Guest Szabó Tamás
MMMCD-07-2007

Palermo Boogie Gang: Parking Lot Blues
MMMCD-08-2007

Turista


Koko Taylor: I Got What It Takes
2007-10-23


Az eddigi kritikáimat átfutva tudatosult bennem a tény, bizony kevés női előadóval foglalkoztam eddig. Nosza, jöjjön a blues Királynője Koko Taylor.
Szegény családból származik Cora Walton, aki 1935. szeptember 28-án született Memphis Tennesseben. Neve nem később felvett művésznév, hanem becenév, mivel imádta a csokoládét.
Tizenegy éves korától árva, alig múlt tizenöt éves, amikor már gospeleket énekelt a helyi templomi kórusban. Kamaszként élőben hallgathatta Big Mama Thorton-t és Bessie Smith-et, de nagy hatással volt rá Muddy Waters, Howlin’ Wolf és Sonny Boy Williamson is.
Tizennyolc évesen leendő férjével, Robert „Pops” Taylorral közösen Chicago-ba költöztek munkát keresni. Kezdetben takarítónő volt, de éjszakánként és hétvégenként a klubokat járták.
1962-ben következett be a nagy áttörés, amikor egy előadása után Willie Dixon hozzálépett, és a következőket mondta: „Istenem, soha nem hallottam még nőt bluest énekelni úgy, ahogy te énekled! Nagyon sok férfi blues énekes van, de kevés nő. Ez kell manapság a világnak, egy olyan nő, mint te vagy, és a te hangod.”. Hamarosan szerződést is szerzett a Chess lemezkiadónál, majd néhány dalt írt is neki, többek közt a Wang Dang Doddle-t.
1975-ben szerződtette le az Alligator lemezkiadó, a mai napig itt is készíti a lemezeit.
Számtalan díjat begyűjtött eddigi pályafutása alatt: W.C. Handy díjak, Grammy-díjak, „Év legendája” díjat adományoztak neki, 1993. március 3-án „Koko Taylor Nap”-ot rendeztek Chicago-ban, sőt 1998-ban megkapta „Az év Chicago-i Nője” címet is.
Játszott David Lynch Wild At Heart című fimjében, de szerepelt a Mercury Rising és a Blues Brothers 2000 filmekben is.
2003 év végén betegeskedett, a barátai már a legrosszabbtól is tartottak, de mindannyiunk örömére felépült, és elkészítette a remek visszatérő albumát, a találó című Old School-t.
Az első Alligator-nál készített albuma a I Got What It Takes. 11 dal, saját szerzemények és feldolgozások vegyesen. 11 remek Chicago Blues szerzemény, keményen, érdesen. A számok jó része középtempós, a hangzást Abb Lock szaxofonjátéka és Bill Heid billentyűsjátéka színesíti, a gitárokat Mighty Joe Young és Sammy Lawhorn kezeli, de a főszereplő kétségkívül Koko Taylor, s tüzes, szenvedélyes előadásmódja.
Számos kedvenc szerzeményem található ezen a lemezen pl.: Mama, He Treats Your Daughter Mean, Honkey Tonkey, Find A Fool.
Aki megszerette e hangzást, és ezen előadót annak ajánlom további lemezeit: From The Heart Of A Woman, Queen Of The Blues, An Audience With The Queen, Jump For Joy, csalódni ígérem nem fognak!

Alligator, 1975

Turista



Jimmy Rogers: Feelin' Good
2007-08-11


Ismét egy klasszikus előadó és egy klasszikus lemez kerül a terítékre blues zenei kalandozásom folyamán. Az előadó, akiről szó lesz Jimmy Rogers, a vizsgált album címe: Feelin’ Good. Klasszikus, hiszen Ő is ahhoz a generációhoz tartozik, aki még zenélt Muddy Waters zenekarában, sőt a banda alapító tagja.
1924. június 3-án született Jimmy Rogers (eredeti neve: James A. Lane) Ruleville-ben, Mississippi-ben. 1926 és 1934 között a georgiai Atlantában élt, 8 éves volt, amikor először hangszert vett a kezébe: szájharmonikát, de később dobolni is tanult. 1935 körül egy házilag készített hangszeren tanult meg gitározni. Nagy hatással volt rá Big Bill Broonzy, Joe Willie Wilkins, Robert Jr. Lockwood. A 40-es években Chicago-ba költözött, itt játékával nevet szerzett magának. 1946-ban létrehozott egy duót Blue Smitty-vel közösen, amelyhez később Muddy Waters is csatlakozott. 1947 elején Smitty kilépett a csapatból, helyét Little Walter vette át. A 40-es évek második felében Rogers intenzív gitártanulásba kezdett. Stílusukkal „zenei földrengést” idéztek elő az akkori Chicago-ban, s új stílust teremtettek. Első önálló lemezfelvételére 1947-ben került sor az Ora-Nelle Records-nál, ezt a cég eladta a Regal, majd az Apollo kiadónak is. Ezek a felvételek azonban nem jelentek meg, mivel féltek a sikertelenségtől. Leonard Chess volt az első, aki igazán fantáziát látott benne, s a lemez, amit először kiadott a That’s All Right volt. 1948-tól 1955-ig Muddy Waters bandájában játszott. Később Ő is, mint sokan mások abban az időben rock’n’roll-al próbálkozott, majd a 60-as évek elején Rogers visszavonult az aktív zenei élettől.
1972-ben megjelent a Shelter Records stúdiójában, s baráti segítséggel felvették a saját szerzeményeit. Az ismét aktív zenész a 90-es évekig több lemezt készített, majd a fiát is -Jimmy D. Lane- bevonta a zenekarába.
A Fellin’ Good felvételére 1983 és 1984 között került sor Californiában, Rod Piazza-val és a Mighty Flyers-el.
Már maga a borító is szimpatikus, egy idős néger mosolygós arc néz felfelé, fogai kivillannak, kezében gitárja.
Ha rápillantunk a közreműködő zenészek névsorára láthatjuk, hogy nem is akárkik játszanak: Honey Piazza, Alex Schultz, Bill Stuve, Jimi Bott, Bill Swartz, Steve Killmann és Junior Watson.
Rock This House a nyitó dal, a stílus amit elővezetnek jump/swing blues. You’re So Sweet a következő tétel címe -na ekkora én már elhasaltam-, majd egy instrumentális szerzemény következik, amelyben Rod Piazza-é és a szájharmonikáé a főszerep. Később szerepel még egy újabb instrumentális szám a korongon Sharp Harp címmel, s a lemezen végig fúj Rod Piazza, nem is akárhogyan.
1997. december 19-én elhunyt Jimmy Rogers megújította ezzel a lemezzel az Ő Chess sound-ját, s egy klasszikus blues lemezt alkotott meg.

Blind Pig Records, 1994
10/9

Turista