Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Jan Korinek and Groove: Groovin’ For Little V
2009-03-13


A Jan Korinek and Groove történetét kutatva egészen 1995-ig kell visszanyúlni. Ebben az évben a Chicagó-ból Prágába költözött Rene Trossman az orgonista Jan Korinek-kel megalapította (a) The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd 2000-től Jan Korinek and Groove néven működik.
Még felsorolni is nehéz, ki mindenkivel játszottak az eltelt évek során. A teljesség igénye nélkül néhány név: Lorenzo Thompson, Eb Davis, Sharon Lewis, The Kinsey Report, Chick Willis. Nem kispályásak hát a fiúk, kiknek utolsó lemeze Groovin’ For Little V címmel már Rene Trossman nélkül jelent meg.
A zenekar szíve és lelke, a 32 éves Jan Korinek zenei pályafutását basszusgitárosként kezdte. Ez a tény játékán erősen érződik, hisz bal kezével úgy hozza a ritmust, hogy még a basszusgitárosok is megcsodálják. Egészen elképesztő muzikalitás párosul a rendkívüli virtuozitással, mindehhez a hangszer sokoldalúsága már csak adalék.
A zenei stílus a klasszikus Hammond orgona combo-k hagyományait követi, egyensúlyozva a blues és a jazz közötti határmezsgyén. A néhány számban vendégszereplő fúvósok a jazz-es hangzást erősítik, de találhatunk gospel (Gospel Feeling), funky (Funky Griff), swing (The Hustler) és soul (Fool For You) beütésű szerzeményeket is.
Ízlése válogatja, kinek mely szám tetszik a legjobban. Engem (a) The Hustler, a Fire Eater és a Scream című dalok nyűgöztek le igazán.

Hard Bop Records, 2008

Pampalini


Jackie Orszáczky & Tina Harrod az A38 Hajón
2009-02-23


Ki tudja, talán nincs ez a DVD (legalábbis nem ebben a formában), ha nincs a szomorú tény: 2008 februárjában hosszú és súlyos betegség után elhunyt Jackie Orszáczky.
1948. május 8-án született Orszáczky Miklós, aki a Syrius együttes basszusgitáros-énekeseként vált a magyar rocktörténet kultikus-legendás hősévé. Mint oly sokan Ő is elhagyta Magyarországot, mivel itthon nem kaptak semmilyen támogatást. 1974-ben a szabadabb életet választva Ausztráliába emigrált.
Személyéről, történetéről bővebben a 2006-ban megjelent A Syrius együttes története - Széttört álmok című könyvben lehet olvasni, de ez a kiadvány is bőven szolgáltat információt, hogy megértsük alakját, a zenéhez fűződő viszonyát.
Jack, Jackie zenéjében a gyökerek mindvégig megmaradtak, énjében a magyar és angolszász kultúrának kellett megküzdenie egymással, de megérintette Őt minden olyan dolog, ami szívből jött, szívnek szólt, ami érzéseket keltett, legyenek azok klasszikus írók, fekete írók, vagy akár népzenei hagyományok.
A DVD-n az utolsó magyarországi koncertjeinek egyike található számos extrával kiegészítve: Beszélgetés Jackie Orszáczkyval, Beszélgetés Jackie Orszáczkyról, Jackie Orszáczky életrajz.
A koncertfelvételen az alapokat a dob, basszusgitár, piccolo basszusgitár hozza (voltak évek, amikor csak ebben a felállásban játszottak), ezt egészíti ki a Hammond-orgona, a szaxofon, és a harsona. Az énekről még nem esett szó, pedig Tina Harrod tökéletes ellentéte Orszáczky-nak: míg a gitáros csontos, szikár, vékony alkat és végig ül a koncerten, addig a párja (1994-ben ismerkedtek meg, és 13-14­ évet éltek együtt) érzéki, már-már buja mind hangjában, mind megjelenésében.
Zenéjük több lábon áll, blues-ból, gospel-ből, afro-amerikai tradíciókból építkezik, ezt színezik jazz-es, funky-s, rock-os elemekkel, mindvégig megtartva a kísérletező attitűdöt. Bár zenéjük több forrásból merít, az Orszáczky-s íz mindvégig jelen van, és Jackie bácsi hangja is olyan reszelős, olyan érzékeny, mint ’72-ben.
Egy ember, egy nagy zenész halálakor szívünk mindig vérzik, de iránymutatásként ilyenkor szolgáljanak az Ő szavai: „Minden elmúlik és hála Istennek ez így van jól.”

A38 Kulturális Kht., 2009

Turista


Brian Templeton: Live At Bluesiana Rock Cafe
2009-02-17


Olaszország legrégebbi blues koncertügynöksége a Feelin’ Good Productions. A Tano Ro által alapított ügynökség 1976 óta koncertek, turnék és fesztiválok szervezésével foglalkozik. Az első, Willie Mabon részére szervezett turné óta a Feelin’ Good Productions Olaszország és Európa egyik legsokoldalúbb, legsikeresebb ügynökségévé nőtte ki magát. Számtalan blues, soul, rhythm and blues és gospel sztárral dolgoztak együtt. Johnny Adams, Luther Allison, Eddie C. Campbell, Johnny Copeland, Champion Jack Dupree, Ronnie Earl, Louisiana Red, Memphis Slim, Charlie Musselwhite, Dave Specter … és a névsor végtelen.
De a koncertszervezés mellett lemezkiadással is foglalkoznak, Gail ’Mojo’ Muldrow, Brian Templeton, a The S.Francisco Gospel Singers és Sonny Rhodes felvételeit is megjelentették.
Brian Templeton Live At Bluesiana Rock Cafe című lemeze a Feelin’ Good Records harmadik kiadványa. A koncert 2007 márciusában az ausztriai Velden városában található klubban került rögzítésre.
Brian Templeton a lemez felvételekor már tizenhat éve a show business-ben dolgozott. Zenei karrierjének első nyolc évét a Michael Dinallo-val alapított Radio Kings-szel töltötte. Ez idő alatt elnyerték a Boston Blues Society Battle Of The Blues Bands címét és három lemezt készítettek. Jerry Portnoy-nak annyira megtetszett játékuk, hogy kísérőzenekarának hívta Őket, így 1992-ben bejárták egész Amerikát.
A bostoni énekes-szájharmonikás pályafutásának második nyolc évéhez a kritikusok által egyöntetűen pozitívan értékelt két szólólemez mellet, Otis Grand-del és Sonny Rhodes-szal közös turnék köthetők.
A tavalyelőtti felvételen Templeton-t olasz zenészek, a nálunk is jól ismert gitáros Enrico ’Mr. Dynamite’ Crivellaro, valamint a basszusgitáros Luca Tonani és a dobos Lele Zamperini kíséri. Kicsit zavarba vagyok a stílus meghatározásakor, hisz a nótákban chicago és texas shuffle, rocking blues, jump blues és rock ’n’ roll egyaránt megtalálható.
A dupla CD hiteles keresztmetszete Brian Templeton munkásságának, mivel a feldolgozás nóták mellett Radio Kings klasszikusok és szóló lemezeinek legjobb dalai is hallhatóak.

Feelin’ Good Records, 2007

Pampalini


Tengs Lengs: Prosztata Blues
2009-02-08


Bizony, már a sokadik virágkorát éli a Tengs Lengs zenekar, amely a tavalyi év végén a Ráday-Kupolában tartotta Prosztata Blues című CD-jének lemezbemutatóját.
Nem mindig volt egyértelmű, hogy a több mint negyven éves múltra visszatekintő csapat (a mostani felállásban huszönöt) lemezek felvételével is szeretne foglalkozni, ahogy az sem, hogy saját számok (is) szerepelnek a repertoárjukban. A kezdetekben a „föld alatt” léteztek, nem volt kazettájuk, LP-jük, de még a koncertjeiket sem plakátolták ki. Sokáig klasszikus rhythm & blues feldolgozásokat játszottak, majd a zenekar basszusgitárosa, Kamarás Zoltán kezdte erőltetni a saját számok írását.
Miként az első, a csapat nevét viselő CD-jük felvételekor, most is a kiadójuk (Hunnia Records) buzdította őket, a saját számok rögzítésére.
Az anyagot meghallgatva amolyan happy hangulat lesz úrrá a hallgatón, hisz tudják Ők jól, hogy az emberek jó része szórakozni akar, nem akar mást, mint jól érezni magát. A dalok szövegei a megélt élettapasztalatok humoros, cinikus elővezetései, de találunk egy, a kiadó kérésére rögzített feldolgozás nótát, a Pardon ez a kezem volt című Pásztor - S. Nagy szerzeményt is.
A hangzást vendégzenészek színesítik, akik ezáltal új ízeket is hoztak: Muck Ferenc szaxofonon-, Pribojszki Mátyás szájharmonikán-, Szilágyi Attila billentyűs hangszereken-, Tóth Csaba dobro gitáron játszik.
Bár mindannyian jól tudjuk, hogy nem divatos már ez a zene, de mivel mással is biztathatnám őket (ezen keresztül a műfaj szerelmeseit is), mint hogy: „Nem baj, a blues majd segít”.

Hunnia Records, 2008

Turista


Hétfő Este Blues Band: Greatest Hits
2009-02-02


Na végre – sóhajthatnak fel a nyírség blues rajongói, hisz kedvenc zenekaruk, a Hétfő Este Blues Band, „Kelet-Magyarország legjobb rhythm and blues zenekara” - ahogy hazánk blues professzora, Nemes Nagy Péter jellemezte Őket - 23 év után lemezzel jelentkezett.
A nyíregyházi zenekar a hódmezővásárhelyi Faktor Blues Band-et és a zalaegerszegi Shabby Blues Band-et juttatja eszembe. Mindhárom csapat hosszú évek óta játszza a kompromisszum mentes blues-rock-ot, fittyet hányva a zenei világ változásaira. És ez így van jól!
A fiúk kb. 50 saját nótával rendelkeznek, a lemezre ezekből válogatva, a legjobbnak tartott 17 szerzemény került fel. A dalok jól kidolgozottak, változatosak, a hangzást - a 14 éve változatlan felállással működő „alaptagok” játéka mellett - vendégmuzsikusok meghívásával tették színessé. Egyedül néhány szöveg esetében érzem az „idő vasfogát”, bizony jó pár éve születtek, így aktualitásukat vesztették. De ez nem bántó. Gondolatilag érzésekről, vagy ahogy a lemez alcíme is mutatja (Dalok az életről és a szerelemről) az életről és a szerelemről szólnak. A témakört illusztrálva néhány cím: Lázasan ébredtem, Az utcán járva, Fehér hölgy, Gyere, ölelj át, Fiatal vagy. A szövegek szerzője Kiss Attila, a zenéé Tomasószky Zoltán és a HEBB.
Összességében a Hétfő Este Blues Band első lemezére megérte várni, hisz akik eddig nem ismerték Őket, egy átfogó válogatást vehetnek kezükbe, „törzsrajongóik” pedig otthon is meghallgathatják kedvenc nótáikat. Evés közben jön meg az étvágy – mondhatjuk, hisz a közeljövőben a jubileumi/lemezbemutató koncertjük felvétele limitált példányszámban kiadásra kerül, és év végére egy új albumot is terveznek, stílusban a tradicionális blues hangzáshoz közelítve.

Magánkiadás, 2008

Pampalini


Various Artists - Broadcasting The Blues
2009-01-18


Bob Corritore sokoldalú zenész. Napjaink egyik legjobb szájharmonikásának játékát számtalan lemezen hallhatjuk, producerként közreműködött Grammy, W.C. Handy és BMA díjra jelölt lemezek létrejötténél. Mindemellett tulajdonosa a phoenix-i The Rhythm Room klubnak és műsorvezető a KJZZ rádióállomásnál. Műsora, a Those Lowdown Blues 2007-ben a Blues Foundation-tól megkapta a Keeping The Blues Alive díjat.
Bob rádió műsorvezető pályafutása 25 éve, 1984 februárjában kezdődött. Az eltelt évek során számtalan blues nagyság megfordult a stúdióban, és ha már ott voltak, gyakran zenéltek is. Ezekből a felvételekből először az öt éve megjelent Blues On My Radio című lemez nyújtott válogatást. Idén a Southwest Musical Arts Foundation-nak köszönhetően újabb, a műsorban elhangzott dalok kerültek kiadásra Broadcasting The Blues címmel.
A felvételek egy vagy két mikrofonnal kerültek rögzítésre, a pillanat spontaneitását középpontba helyezve. Hangminőség szempontjából meglehetősen változatosak, zenei szempontból viszont számtalan csúcspontot tartogatnak. Lehengerlő Otis Clay és Johnny Rawls duetje az I Want To Be At The Meeting című gospelben, Billy Boy Arnold éneke, szájharmonika játéka a Shake Your Boogie-ban, Sonny Boy Williamson-ra emlékezve. Megbabonázza a hallgatót Howlin Wolf legendás zongoristája, Henry Gray, Billy Flynn-el és Chris James-szel kiegészülve a Cold Chills-ben. De a többi felvétel is tartalmaz finomságokat.
A CD-n található 20 dal melegen ajánlott a tradicionális blues rajongóinak.

Southwest Musical Arts Foundation Records, 2009

Pampalini


A tücsök hangja: rock
2009-01-15


Békéscsabán az első Blues-Rock matiné 2008. utolsó vasárnapjára esett. Ezt a kimondottan „nemdohányzós” koncertet a Csabai Csípős Blues Club szervezte az Elefánt Sörözőbe, és mondhatom, jól tette. Kell a fórum, a megmutatkozás a zenélni vágyó ifjú titánoknak (is)! Én néha úgy nevezem őket: Modern Szélmalom-harcosok. A Magyarországon kialakult fejtetőre állított, gagyit, értéktelent terjesztő (és ezt sajnos jól megfizető) média ellenszegülőket, a zenélni vágyókat, akik energiát, tudást, nem kevés pénzt fektetnek abba, hogy igényesen szórakoztassák a „nagyérdeműt”. Ők azok, akik lelkesen vállalják az árral szembe úszást.

A Kuss Tücsök tagjai ilyenek. Az öt fiú összesen nincs 69 éves. Mindenkit kiemelnék, mert ez igazi csapatmunka volt! Nekem az egyik legkedvesebb mégis az a mindössze 10(!) esztendős Skorka Marcell volt, aki a hatalmas (eredeti méretű) basszusgitáron  játszott vékonyka ujjaival, szinte hibátlanul. Figyelte, kísérte a többieket, pontos volt, és lába sem érte a földet, mert a hangszeren egyelőre csak ülve tud játszani, mert a hevederrel még lehetetlen megfelelő magasságba rakni azt a nagy instrumentumot. Bátyja, Skorka Titusz (15) gitáron szintén végig „képben volt”, ügyesen, színesen szolgálta ki a produkciót. A dobos, Ulbert Áron (13) nem verte szét a nótákat, ötletes, nagyon jó alapot adott, és bizony remek motorja volt a zenekarnak. Az ő tesója Ulbert Dávid (16) rangidős a csapatban, hihetetlen érett gitározással vett le bennünket a lábunkról! Hangszerét és erősítőjét már jól ismeri, csodálatos hang-színeket varázsolt elő, akár a riffeknél, akár a szólóknál. (AC/DC kedvelőknek is ajánlom figyelmébe ezt a fiatal fiút!) A hangerő beállításokkal még lehet bíbelődni, de szuper volt! Mivel a dalok szövegei is hozzá kapcsolódnak, még egy csillag kerül a neve mellé! Az ötödik tag: Szabó Marcell (15) nagyon jó kisugárzású, szerény srác, akinek még nincs kész a hangja, de ez ebben a korban mondhatni természetes (néhány kivételes nagy tehetségtől eltekintve). Jól vezette a műsort, az ének dallamokon kell még korrigálni, de idővel az is rendben lesz, ha így folytatják.

Nem a csoda volt apró, drága kíváncsiskodók, hanem akik mindezt előidézték. Azok a fiatal-apró tehetségek, akik hangszert fogtak kezükbe, és elvarázsolták a jelenlévőket. Nem csak saját zenéjükkel, lázadó, igazságot kereső szövegeikkel, szerény megjelenésükkel, hanem azzal a hihetetlen együtt-zenéléssel, alázattal, odafigyeléssel, amely egy ilyen fiatal bandára nem szokott jellemző lenni. Nem bizony!

Folytassátok fiúk! Csak emelt fővel, serényen és szerényen! Kitartást és sok sikert!

Várjuk a folytatást január utolsó vasárnapján!

Hevesi Imre (Bácsi)


Johnny Rawls: Red Cadillac
2009-01-05


A tavalyi év augusztusában új lemezzel jelentkezett Johnny Rawls. Az énekes-gitáros eddig sem arról volt híres, hogy tucatszám adta ki lemezeit a profit érdekében. Ha valamibe belefogott azt a teljesség igényével tette, zenészként, szövegíróként és producerként egyaránt. Ez most, a Red Cadillac című albuma esetében sincs másként.
„Going To Memphis In My Red Cadillac” – halljuk a CD nyitó számában, és egyből világossá válik, Johnny most sem feledkezett meg gyökeréről, a memphis-i soul-ról. Úgy tudja előadni ezt a zenét, mint mások kevesen. Ha napjainkban létezne a Stax, a Motown vagy a Hi Records, biztos, hogy ezen kiadók ünnepelt sztárja lenne. Az elismerés azonban így sem maradt el, hisz lemeze az amerikai és a nemzetközi rádióállomások „blues slágerlistájának” az élére került, majd hónapokig a Top 20-ban maradt.
A dalok többsége – melynek szerzői Johnny Rawls és Bob Trenchard - a szerelemről és annak elmúlásáról szólnak, de három nótában ízelítőt kaphatunk Amerika jelenlegi társadalmi helyzetéről is. A tizennégy javarészt középtempós felvétel két stúdióban, Johnny karrierjének eddigi legjobb kísérőzenészeinek közreműködésével került rögzítésre.
Johnny Rawls-t pályafutása során eddig négy alkalommal jelölték W.C. Handy/Blues Music Awards díjra. Idén, ötödikként a Soul Blues Album Of The Year kategóriában kapott jelölést. Vajon sikerül a legrangosabb elismerés megszerzése?

Catfood Records / Deep South Soul Records, 2008

Pampalini


Magda Piskorczyk: Magda Live
2008-12-27


Tudjuk jól, hogy Lengyelországban mindig is léteztek jó blues előadók, elég csak a korábban bemutatott Slawek Wierzcholski-ra gondolnunk. Most Magda Piskorczyk személyében egy olyan énekes-gitárosra esett a választásom, akit idén – Slawek-hoz hasonlóan - beválasztottak az első Polish Blues Stars Alley-be, valamint akinek háromszor adta (a) The Female Blues Vocalist Of The Year címet a lengyel „Twój Blues” nevű lap.
Magda Piskorczyk Lengyelország délnyugati részén született, s gyerekkorában szinte mindig és mindenhol énekelt.
Bemutatkozására 2001-ben Bialystok-ban került sor, ahol a Sexy Mama nevű bandával megnyertek egy versenyt.
2002-ben szóló pályára lépett, majd 2005-től quartet formációban muzsikál. Ugyanebben az évben, első lengyel előadóként fellépett az International Blues Challenge-n, Memphis-ben (Tennessee), ahol nagyon jó kritikát kapott a zsűritől.
2005 októberében jelent meg az első albuma Blues Travelling címmel. Érdekességképpen, a CD-n az a Michal Urbaniak hegedül, aki Miles Davis Tutu című albumán is játszott.
2006-ban ismét meghívást kapott az International Blues Challenge-re, az elismerés most sem maradt el sem a zsűri, sem a közönség részéről.
2008-ban jelent meg a Magda Live című CD-je, amin gospel, blues és jazz keveréke hallható, szaxofonnal (Arkadiusz Osenkowski), dobróval (Aleksandra Siemieniuk), bőgővel (Roman Ziobro), dobbal (Maksymilian Ziobro) és gitárokkal (Aleksandra Siemieniuk, Magda Piskorczyk) előadva.
Magda-nak a mély, rekedtes, már-már férfias hangja tökéletesen passzol az általa játszott zenéhez, előadásmódja nem nélkülözi az érzelmeket: az örömöt, a szomorúságot, a búskomorságot. Előadásaiba rendszeresen bevonja a közönséget is, megénekelteti, megtapsoltatja őket (ez megtekinthető a lemezen szereplő 15 perces mozgóképen is).
Széles körből választotta ki a CD-re került dalokat, hisz találhatunk itt Robert Johnson, Deborah Coleman, Tracy Chapman, Tommy Johnson, Paul Rogers, Jacques Brel és Sister Rosetta Tharpe szerzeményeket.
Ha valami különlegeset keresel, ezt a lemezt ne hagyd ki!

Artgraff, 2008

Turista


Összegzés a szervezőtől
2008-12-18


A XI. Blues Patika Jamboree-t oldalunkon eddig Bakács Tibor kritikus és Nemes Nagy Péter szakíró véleményezte. Most a szervező Oláh Andor foglalja össze tapasztalatait a rendezvényről.

Idén is több volt ez, mint egy fesztivál, hiszen a Blues Patika Jamboree évről évre az ország blues életének legnagyobb eseménye.
Szakmai börze, ahova a blues minden területéről érkeznek képviselők, a technika, a szervezők, a zenei szakszervezet, a zenészek és a zenerajongók köréből egyaránt.
Barátok, régi ismerősök beszélgetnek, üdvözlik egymást oldott hangulatban. A bárpultnál, egy hideg sör mellett ejtenek pár szót, felelevenítik régi kapcsolataikat, új terveket szőnek, egyszóval pezseg a társasági élet.
Sztorik cserélnek gazdát, emellett kitűnő zene szakít a színpadokról. Mindenki megmártózkodhat benne az elejétől a végéig, vagy csak pillanatokra, inkább elmerülve az ismerős mosolygós arcok sörhabjában. Aki nincs itt, az hiányzik valakinek, vagy lemarad valamiről!
Nem tudom, hogy én látogatóként mit csinálnék inkább, de szervezőként már több hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy újra berobbantom a Blues Patika Jamboree motorját! Nekem ez a karmám. Ez egy folyamat, amit fesztiváltól fesztiválig építek, minden évben új koncepcióval.

2006 – 50 órás jam session, több mint 250 zenésszel, három non-stop forgószínpad, több mint 500 lejátszott nóta. Hatvan óra ébrenlét! Brutál szervezés. Életmű díj megalapítása. Sztár vendégünk a 92 éves Honey Boy Edwards (USA).
”Utcai harcok, esküszöm nektek, hogy ehhez nekem semmi közöm.”
2007 - egyhetes, országos fesztivál turné. Hat helyszínre vittük el a rendezvényt, a főváros mellett vidéki kisvárosokba és külföldre is. Sztárvendég: Sharrie Williams (USA).
2008 – nyitás a közönség felé, a műfaj megismertetése szélesebb körben: ebben az évben sikerült a közönség számára ingyenessé tenni a Blues Patikát, köszönhetően a Gödör Klubnak és a támogatóknak, a Jamboree Produkciós Irodának. Kicsit beintettünk a gazdasági recessziónak, amit bizonyos körök tetszik, nem tetszik alapon ránk erőltettek, és ami sok embert tart vissza attól, hogy a család kenyerét drága jegyre költse...

A produkciók megítélése mindig a nagyérdemű feladata, de általában olyan produkciót hozok, melyet már ismerek, és erősíti a Blues Patika által közvetített zenei világot. Szeretnék olyan bandákat hozni, akik minőségi muzsikával ajándékoznak meg, azonban még nem volt szerencséjük a kitűnő magyar publikummal találkozni.
Fontos, hogy a hazai amatőr bandák is lehetőséget kapjanak arra, hogy bemutatkozhassanak a szakértő fanok, és a szakma előtt. (Ezen zenekarok kiválasztása az évközbeni koncertjáró körutamon történik meg.)
Azzal, hogy az amatőr és profi blues bandák együtt mutatják meg magukat egyazon fesztivál keretén belül, a kezdők pimasz frissessége és a színpadi tapasztalattal járó zenei alázat kontrasztja megmutatja a „honnan-hova” folyamat körforgását. A blues-t számomra nem feltétlenül a hangról hangra csiszolt profi produkciók jelentik, hanem a fekete előadásmódból eredően a pillanatra való reagálást. Fontosabb a töltés, akár profi, akár kezdő zenekar áll a színpadon. Ehhez viszont a lehető legjobb felkészültségben kell, hogy legyenek az együttesek.
Fontos, a blues-os közös tudat mellett a közös blues érzet élményének megélése, és ez, az a megfoghatatlan, amit nem lehet definiálni.
Az Életmű Díj kiosztását egy független kuratórium, és a közönség szavazatainak összesítése előzi meg. A felsorolt díjazandók neve nem véletlenül kerül papírra, ezen személyek bármelyike kiérdemelte már az elismerést. Csak idő kérdése, hogy melyik évben vehetik át az Ef. Zámbó István érdemes művész barátom, kizárólag erre az alkalomra tervezett szobrát és az igazoló plakettet. A díj „csupán” eszmei értéket képvisel, de jelenleg az egyetlen ilyen jellegű elismerés, mely a blues elhivatott képviselői kaphatnak.
Egy szakmai kuratórium és a legnagyobb zsűri bizalmát bírni több évtizedes önzetlen munka eredményeként, remélem sok nehézséget feledtethet a blueserekkel.
A Blues Patika állandó helyre talált a főváros motorjának számító Gödör Klubban, és az első közös munka szemmel láthatóan kecsegtető képet festett. A hely statisztikája szerint több mint 1300 vendég tisztelte meg a rendezvényt. Örültem, hogy az egész este a bluesról szólt 20-órától, hajnal 3:20-ig. A színpad, a bárpult, a nézőtér egyaránt mojoval átitatott pillanatokat élt meg és erőforrást adott ahhoz, hogy jövőre is folytassuk a Jamboree-t.
A reggelig kitartó közönség vastapsa a legnagyobb elismerés egy zenész, egy szervező számára. A szakma véleményével majd később szembesülök, de az a helyzet, hogy teljesen nyugodt vagyok. Kellenek az építő jellegű kritikák, mert ezek gyakran rámutatnak egy-két fontos, hiányzó momentumra.
A jövő évi program már 90%-os készültségben van, folyik a szervezés!
Célom a rendezvény közhasznúságának fenntartása. A színvonal és a jó hangulat biztosítása, a közösség összetartása érdekében támogatókra van szüksége a fesztiválnak. Hogy a melletted álló barátodnak ne kelljen otthon maradnia, mert nincsen elég pénze jegyre.... Hogy a következő évben tovább srófoljuk a minőséget és az élvezetet: járulj hozzá te is a tradíció fenntartásához!

Oláh Andor


A MüPa-ban játszott a Sväng
2008-12-16


Sziasztok, nos múlt héten, azaz december 9-én ellátogattam a Sväng koncertre, és elég vegyes érzelmekkel jöttem el a koncert végén.
A csapat immáron már másodszorra járt hazánkban, és nekem volt szerencsém az előző koncertjüket is látni, ami teljesen más helyszínen (a Margitszigeten), és más hangulatban zajlott. Megvallom, nekem sokkal jobban tetszett a 2005-ös koncertjük, az igazán oldott hangulatú volt. Persze lehet, hogy azt befolyásolta a verőfényes nyár, de nem arról, inkább a mostaniról írnék pár szót.
Milyen is volt?
- Négy furán öltözött, mondhatnám azt is, majdnem bohócnak kinéző középkorú ember jelent meg a színpadon. Vicces, mosolyt keltő bevonulásuk, igazán profi produkciót sugallt. Az első szám egy balkáni érzetű (szerb tánc fantázia) volt, és a kezdeti profizmus, hirtelen csökkent a szememben. Nem a számmal volt baj, hanem a hangképpel. Nyilván nem csak ők tehetnek a dobozhangzásról, de nagy részben nekik kellett volna beállítani, hiszen a pickupos szájharmonikák ritkaságszámba mennek hazánkban. Mivel négy fúvós volt, ezért talán alkalmazhattak volna panorámázást, stb.. Mivel nem figyeltek eléggé a szellős keverésre, és a dobozhangzás miatt eltűntek a harmonikákra jellemző felhangok, csak középen szólt minden, az egész egy masszává vált. Persze az ember füle idővel megszokja a hangképet, és közbeszól az „ízlések és pofonok” is.
- A következő szám előtt, egy kicsit botladozó angollal némi konferálás következett, majd megint egy népi ihletésű darab szólalt meg. Gondoltam, egyszer csak értelmet kap a zenekari öltözet, a feltűnő hajak és cipők. Nos, nem. Az-az igazság, hogy nem értem, a zene nem volt szinkronba az arculattal. Miért volt szükség erre a cirkuszias megjelenésre, ha nem voltak poénok? A koncert zenei színvonalát sem tudták mindig tartani. Voltak számok, amiket nem kellett volna előadni. Volt egy nagyon hosszú és szerintem rossz country-blues, és volt csak diatonikus harmonikára szétírt, finn népzenei kesergő, meg torzítós cigány nyavalygó, ami szintén eléggé megfektetett engem. Sajnos a nagy kísérletező kedvükben nem számoltak, hogy a szájharmonikák többsége oktávhamis. Így, akármilyen pontosan is játsszák a hajlításokat, azok pontossága, mind a hangszertől, mind a hangszerestől függenek.
- Ám, tudok ellenpontot is mondani. Kimagaslónak tartottam, egy orosz dallamvilágra épülő tremolóharmonikás számot, amit duóban adtak elő, ill. egy moldvai zenét. Azért itt is volt egy amatőr húzás. Sajnos a konferáló nem tudta, hogy ez a szám eredetileg moldvai, román, székely, és ezt be is vallotta a közönségnek. Nos, ha én játszok egy dalt, mindegy, hogy milyen zenéről beszélünk, akkor csak utána nézek a dolgoknak! Nem?
- Nem is elemzem tovább a koncertet, mert nem gondolom, hogy rossz koncert volt, inkább csak a színpadi múlt beszél belőlem.
- Ami viszont sajnálatos, hogy két-három szájharmonikás kollegán kívül, egy herflizős társamat sem láttam a koncerten. Értem én, ez nem volt blues, de sokat lehetett tanulni belőle, mind a hibákból, mind a pozitív dolgokból.
- Szomorú vagyok, mert mi (magyar harmonikások) nem tudnánk ma kiállítani egy ilyen produkciót. Kevesen vagyunk, akik próbálkoznak basszus, akkord, stb. harmonikán slágert, népzenét, klasszikus zenét játszani, pláne zenekarosan. Szomorú vagyok, mert ha már így alakult a jövő, akkor miért nem ismerjük és vagyunk büszkék azokra a 40-es, 50-es, 60-as években működő magyar szájharmonika zenekarokra (Szoboszlai négyes, ABC trió, Budapest Harmonika Kvintett, Dominó harmonika zenekar stb.) akik, az akkori felvételeikkel még ma is felvehetnék a versenyt pl. a Sväng zenekarral.

Az est során fellépő zenészek: Eero Grundström – diatonikus és kromatikus harmonika, dr. Jouko Kyhälä – akkordharmonika, diatonikus és kromatikus harmonika, Pasi Leino – basszusharmonika, Eero Turkka – diatonikus és kromatikus harmonika

Ászt.


Boogie woogie varázs Győrben
2008-12-14


Mikulás napján Győrben, a Richter Teremben tartották az Első magyarországi boogie woogie és blues estet, mely egyben Dániel Balázs Burning Fingers című lemezének bemutatója is volt. Mivel városunkban meglehetősen ritkán adódik hasonló stílusú rendezvény, kellő várakozással készülődtem a koncertre.
A pénztárhoz érkezve komoly meglepetés ért, közölték velem, valamennyi jegy elővételben elkelt. És ez a pótszékekre is vonatkozott! Húúú, még eggyel több indok - gondoltam -, hogy valahogy megtekintsem a koncertet. Hál' Istennek a rendezők a koncert kezdetekor a jeggyel rendelkező, de a kezdésre meg nem érkezettek üresen maradt helyeire beengedték a velem együtt várakozókat.
Fél nyolc után néhány perccel kisétált a színpadra az est házigazdája, a 18 éves győri Dániel Balázs, aki néhány mondatban köszöntötte a nézőtéren megjelenteket, valamint a Revita Televízió nézőit. Igen-igen, az est kép- és hanganyaga rögzítésre került, melyet a városi TV-ben fognak bemutatni.
És ami ezután következett, arról csak felsőfokon lehet beszélni. Annak ellenére, hogy Balázs három éve került kapcsolatba először a zongorával, és nem sokkal ezután e magával ragadó virtuóz stílussal, profi előadással lepte meg közönségét. Az elhangzó szerzeményeket néhány mondatban bemutatta, volt köztük olyan, melyet a „nagyérdemű” először hallhatott.
Az est szórólapja meglepetés vendég fellépőket ígért. Alig fél óra játék után a fiatal művész a szájharmonikás Ferenczi Györgyöt szólította a színpadra, és néhány dalt közösen előadtak. A két zenész a Mosonmagyaróváron megtartott blues workshop alkalmával ismerkedett meg egymással. Gyuri játéka sajnos nem mindig volt hallható, de ez volt az est egyetlen negatív momentuma. A közönség már ekkor többször vastapssal köszönte meg a hallottakat, pedig még fel sem lépett Christoph Steinbach. Az osztrák zongorista nemcsak nagyszerű zenész, hanem egy igazi showman, ezt Győrben is bizonyította. Szólóban és Dániel Balázzsal előadott dalok során fenomenális hangulat kerekedett, melyet fokoztak a győri Jazzmin Boogie és a budapesti Bohém Boogie táncosai.
Christoph Steinbach is szolgált meglepetés vendéggel - melyről még a házigazda sem tudott -, hisz a közönség soraiban helyet foglalt bécsi barátja, a világszerte ismert zongorista Michael Pewny. Őt honfitársa, Christoph hívta el a koncertre, és ha már itt volt, zenélt is. Két, majd egy zongorán játszott közösen e három zseniális zongorista. A közönség állva ünnepelte a produkciót.
Dániel Balázs az est során nem okozott csalódást, végig méltó partnere tudott lenni a nemzetközileg is elismert zongoristáknak. Ha töretlenül így fejlődik tovább, egyszer méltán tekinthetünk rá úgy – álma beteljesüléseként -, mint Magyarország boogie woogie nagykövetére.

Pampalini


Beszámolók a Blues Patika Jamboree-ról
2008-12-11


2008. november 28-án a fővárosi Gödör Klubban rendezték meg a XI. Blues Patika Jamboree-t. Alábbiakban Bakács Tibor kritikus és Nemes Nagy Péter szakíró beszámolói olvashatóak. Jövő héten a főszervező, Oláh Andor értékeli a fesztivált, egyben megtudhatjuk milyen új ismeretterjesztő sorozatot indított a fiatalok részére.

Gödörben, de magasan, blues

Ötven felé nyargaló jampecek türelmetlenül dohányoznak, várják ivadékaikat. Tapasztalt apukák vagyunk, ami annyit jelent, hogy felelősséget érzünk gyermekeinkkel kapcsolatban, s ellentmondást nem tűrő hangon közöljük velük: sör, bor, pálinka sorrend nem megcserélhető.
Oláh Andor már vár minket a patika ajtajában, hogy vény nélkül is adjon gyógyírt nehéz szívünkre. Blues kence, ő keverte össze barátaival, vagyis újra itt vannak a Carroll-ok, anya és lánya, vagy fordítva, nehéz eldönteni, melyik húzza a másikat. Generációs okok miatt én az anya előtt tisztelgek, az az érzésem, hogy fél étvággyal is megenne reggelire.
A Gödörben ismerős patkány-underground arcok, akik már beletörődtek abba, hogy minden, ami tetszik nekik, annak köze van a fájdalomhoz, munkához, istenhez, vagyis a blueshoz. A hangulat, talán az építészeti megoldásnak megfelelően, sűrű tócsákban gyülekezik a színpad előtt. Sok jó nő van köztük, sajnos, mind pasival. A dobogó közepén, széken ülve, gitárral az ölében a fekete torok, körülötte fehér csávók, de mind huncut, látni a szemükön. Frankie Látó még deklit is tesz a fejére, így a hegedű mögül csak a szeme villog. Andor most is elegáns, fekete cilinder, vörös ing, vigyorog, mint egy a lelkünket begyűjtő pokolbéli manó.
A szokásos stratégiával dolgoznak, vagyis addig préselik a szólókat, tutikat, míg az első sorból kigyűrűzve vizesek nem lesznek a bugyik, tangák, gatyák. Ma nem a sónehéz, vérkönnyes dalokat, hanem bulit nyomatnak, ami jót tesz a lábmunkámnak, s még a hordó hasamat is elfelejtem, oly lelkesen hajózom, belül nedvesen, kívül szárazon, a Mississippi mentén.
Megérkezik Soma Mamagésa, azonnal beterít mindenkit, kedvességével, szóval és mellel, majd rohan meghallgatni a „csajokat”. Eddigre már teljes a demokratikus érzés a zenében, emberek vagyunk, néha jó, néha rossz, hál' istennek, meghalunk, ami után úgy is buli lesz.
Eltűnik a lányom a tömegben, ideges leszek, félő, hogy jól érzi magát, amitől védtelenebb.
Sajnos, nincs ráadás, feszes a program, már izzítanak is a holland fiúk, csupa pszichedelikus csávó, különösen a szaxis. Lendületes, rockos bluest kennek a beton aljzatra, a herflis combosan beleáll, nem oly trükkös, mint a mi Andorunk, de néha jól esik a nyers dinamika is, különösen éjfél felé.
Megvan a lányom, zúztam is, az este tökéletes volt, gazdasági világválság esetén egyedül csak ez használ, parancsolom magunkat haza, persze, a búcsúzás sem könnyű, s kalapos fickó énekel, ami karcos, durva, de bizsergető érzés.
Meg kell gyógyulnunk, ez tiszta előttem, úgy egyénileg, mint nemzetileg, a depresszió csak ideig-óráig segít. A Blues Patika fene tudja, hogyan, de minden évben van, s mindig az az érzésem, hogy évbúcsúztatónak mindig tökéletes. Függetlenül attól, hogy milyen a leltár. Talán ez a „függetlenül attól” az a szabadság, ami miatt jó lenne, ha védett állat lenne a blues muzsikus. Ahogy a Titanicnál, a világ pusztulásánál is zene fog szólni, azt hiszem, blues.

Bakács Tibor

Blues Patika Jamboree 2008-ban

Idén újabb helyen mutatkozott be a rendezvény. Tavaly még a West Balkán, előtte az Almássy téri Szabadidőközpont volt a helyszín – azóta már egyik sem üzemel akkori formájában. Remélhetőleg a Gödör Klubot nem éri utol az említettek sorsa.
A központi helyszín, no meg a rendezvény ingyenessége sokakat vonzott, köztük szép számmal olyanokat is, akik valóban anyagi okok miatt maradtak távol a korábbi koncertekről, rendezvényekről. (De azért hadd gonoszkodjak is: a büfé pultok előtt mindig várni kellett a sorra…) A Bőrgyári Capriccio nyitotta meg a blues őrültek éjszakájának hirdetett bulit. Becsülettel nyomták feldolgozásokból álló programjukat. Szerintem a hangerő kissé túlzott volt ezen az üvegablakokkal határolt helyszínen és ennek megfelelően eléggé torzan, visszhangosan is szóltak az előtéri kisszínpadon. Innentől kezdve a színpad átkerült a belsőbb térbe.
Előbb megtudhattuk kik is nyerték el a harmadszorra megítélt Blues Patika Életműdíjat. 2008 választottja a 77 éves „Blues Mama”, Jeanne Carroll és Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző és zeneiskola igazgató lett.
A díjátadás után a Mississippi Grave Diggers kísérte az előbb kitüntetett „Blues Mamát”, Jeanne Carroll-t és lányát Karen-t. A produkció rendben volt, főleg a ritmusszekció (Szuna Péter – basszusgitár, Oláh Gábor –dob) javulása volt feltűnő a nyáron látott-hallottakhoz képest. De dícséretet érdemel Frankie Látó hegedűs, Láposi Farkas gitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs és a zenekarvezető szájharmonikás Oláh Andor.
A közönség is jól vette a lapot, és persze úgy is viselkedett, amint egy fesztiválon szokás: jöttek-mentek, csevegtek az ismerősök meg ismeretlenek is, és persze nem panaszkodhattak a pultos lányok sem, hogy az unalom öli meg őket.
A holland Livin´ Blues Xperience az általam látott korábbiaknál is jobb formát mutatott. A frontember Nicko Christiansen szaxofonon, gitáron is játszott, énekelt, de egy dobszólónál beállt a dobos tamja mellé és négykezes szólót ütöttek. (Az eseményről éppen csak a dobok nagy szerelmese, a fotós A_lion maradt le…) Egymás után pörögtek a régi Livin´ Blues kedvelt darabjai és az újabb kor szerzeményei. Néhányan az annak idején lengyel licence lemezen hallható „Black Spider Woman”-t hiányolták, hiába magyaráztam, hogy azon a fekete nagylemezen nem Nicko volt az énekes, és nem is az ő szerzeménye a darab. (Amúgy a magyar nyelvű változata meghallgatható lesz december 20-án a Big Bike Motoros Klubban a zalaegerszegi Shabby Blues Band előadásában.) A G-Beer formáció éjfél után került színpadra és egy hatalmas jam session zárta a hajnalig tartó programot. Csatlakozott a gitáros Benkő Zsolt, visszajött Karen Carroll és az LBX tagjai. A jam jellegből adódóan főleg standard darabokból állt össze a produkció. Ekkor már a legőrültebbek voltak a legkitartóbbak.
A szervezőknek csak gratulálni tudok, hogy a főváros központi helyén egy igényes, és ami a gazdasági válsággal sújtott időben példátlan, ingyenes rendezvénnyel kedveskedtek a bluesrajongó közönségnek.

Nemes Nagy Péter

A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


Slawek Wierzcholski & Nocna Zmiana Bluesa: Live In Concert
2008-11-28


Blues Lengyelországban? Sokaknak e kérdés hallatán Tadeusz Nalepá-nak, a lengyel blues atyjának neve ugrik be, akinek jelentősége a térségben John Mayall-nak a brit, és az európai blues-ban betöltött szerepéhez hasonlítható. Azonban nem feledkezhetünk meg a 2007-ben elhunyt gitáros, énekes, szájharmonikás, zeneszerző és szövegíró mellet Slawek Wierzcholski-ról és Magda Piskorczyk-ról sem. Idén, ők hárman kerültek beválasztásra az első Polish Blues Stars Alley-be. Slawek és Magda a kézlenyomatukat is elhelyezték Slawa város sétányán.
A szájharmonikás, énekes, dalszerző Slawek Wierzcholski, Lengyelország legnépszerűbb blues zenésze 1958-ban született. Elég későn, 21 évesen kezdett el blues-t játszani. A fiatalembert lenyűgözte az amerikai kultúra, az amerikai zene, a blues és a jazz, melyek számára a szabadságot jelképezték a Vasfüggöny mögött. Az első blues felvételt 1970-ben a Majka Jurkowska által vezetett Polish Radio 3-ban hallotta. Sonny Terry és Brownie McGhee zenéje letaglózta, mintha a mennyországból szólt volna. 1980-ban megnősült, egy évre Amerikába költözött, ahol megtanult harmonikázni. Hazatérve első zenekara a Mixer Blues volt, majd 1982-ben megalapította a máig is működő Nocna Zmiana Bluesa-t (Éjszakai Blues Műszak). Az első perctől kezdve Slawek Wierzcholski határozta meg a zenekar művészi irányát, a korai lemezeken a blues klasszikusainak felvételeit interpretálták, majd saját szerzeményű zenét és szöveget adtak elő. Megalakulásuk óta több mint húsz lemezük jelent meg, és Slawek játékát több mint harminc, egyéb CD-n is hallhatjuk. Közös felvételeket készített Charlie Musselwhite-al, Louisiana Red-del és Nick Katzman-nel. Játszott az 1997-es The World Harmonica Festival-on Trossingenben, és 2002-ben hazája legjobb szájharmonikásának választották. Mindemellett Ő a Lengyelországban kiadott első blues harmonika könyv megalkotója, valamint színházi darabok és filmek zenéinek szerzője.
A Live In Concert című DVD a cseh Sumperk városában, a 2006-os Blues Alive fesztiválon került rögzítésre. A felvételek döntő része saját szerzemény, részben lengyel nyelven előadva, mely cseppet sem rontja a műélvezetet. De hallhatjuk Muddy Waters, Albert King, Elmore James és Amos Milburn egy-egy szerzeményét is. A Nocna Zmiana Bluesa zenekar összeszokott baráti társaság, egyben hangszereik mesterei. A virtuóz szájharmonikás, a hangszeres szólisták az óramű-pontosságú ritmusszekció mellett megidézik a Mississippi deltájának hangulatát, a blues mélységét párosítva a rock energiájával.
Slawek Wierzcholski és a Nocna Zmiana Bluesa zenéje már az első hallgatást követően is megmutatja értékeit. Bevallom, „benyaltam, mint medve a mézet”!

Pampalini


Csiszolatlan gyémánt
2008-11-23


Tátrai Trend és Tátrai – Szűcs Latin-koncert a Művészetek Palotájában

Nagy érdeklődéssel indultam neki kicsi feleségemmel a MÜPÁnak szombat esti havazás közepette Tátrai Tibor gitárzseni új formációja, a Tátrai Trend bemutatkozó koncertjére. Tulajdonképpen meglepetésként ért a dolog, mert az igencsak drága jegyárak miatt biztos voltam, hogy erre a koncertre most nem jutok el. Sajnos többen is így találhatták, mert alig félház várta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Tibuszékat.
Totyával (Szűcs Antal Gábor) indítottak a srácok, Czibere József és Horváth Kornél ütőhangszerek, Glaser Péter (bőgő) és Pintér Tibor (gitár) felállásban. A midis, szempleres, félplaybackes duó felállás miatt nem vagyok nagy Latin fan, de a kettős így élő kísérettel egészen jól megszólalt… de csak egészen, mert nekem hiányzott valami. Az volt az érzésem, hogy nincs egyben a dolog. Ugyan Tátrai és Szűcs majd’ minden héten játszik valamelyik klubban, ennek ellenére itt és most nekem nem állt össze. Éppen ezért nagyon örvendtem annak, amikor Tibusz a koncert első harmada vége táján lecserélte nejlonhúros gitárját a piros elektromosra (amely hangszerrel több mint 10 éve elválaszthatatlan barátságban van). Egy boogie-s nótával indítottak, amely igencsak jól megszólalt és kihallható volt – az eddig számomra ismeretlen – Pintér Tibor jazzmuzsikus nagyszerű, finom és nagyon intelligens gitárjátéka. Aztán jött néhány lassúbb, líraibb blues, ahol Tátrai gyönyörű futamokat játszott. Majd egy dal, amelynek intrója és latinos-szambás ritmusa ismerős lehetett a Tátrai-faneknek, két korábbi lemezén is hallhattuk más-más címmel (Tátrai – Orszáczky Deserted Downtown és a Boom Boom Intergalagtic Megahello CD-jén).
A negyedik vagy ötödik nóta tájékán egy kisebb hangtechnikai malőr miatt Tibusz szájgitár-effektje kissé betorzított, amit ő játék közben (!) ki- és bemutatással a közönség felé is jelzett, majd a szám végeztével tovább folytatta a dühöngést, ennek eredményeként felrúgta az egyik mikrofont… No comment, itt voltam úgy, hogy felállok és hazamegyek. Ugyanis egy profi zenész, aki 40 éve a pályán van, nem viselkedhet így (de egy amatőr sem). Neki az a feladata, ha esik, ha fúj, hogy a közönséget maximálisan kiszolgálja. Könyörgöm ez nem házi próba, ahová véletlenül betekintést nyerhetünk, és talán ez a találó kifejezés, hogy „házi próba”. Mind a Latin rész, mind a Trend alatt az volt az érzésem, mintha egy próbán ülnék. Csiszolódnia, érnie kellene még az egésznek és nagyon elgondolkodni azon, hogy egy énekest (vagy énekesnőt) bevegyenek. Több nótában is oda tudtam képzelni Tina Harrod gyönyörű, mézédes fekete hangját. A koncert vége felé jött a jól ismert lassú dal, a Bye Bye Blues, amelyről átdolgozott-csúsztatott ritmusképlete miatt a laikus is hallhatta, hogy bármelyik pillanatban széteshet, szerencsénkre végül nem így lett. Taps. Majd visszajött Totya és egy ismert country-standarddel nagyon odatette magát. És ekkor pillantottam órámra, hogy alig több mint másfél órája játszanak és máris abbahagyják, és bizony a koncert időtartam alig érte el a két órát. Az átlag 6000 Ft-os jegyárak mellett, kulturált körülmények között az ember elvárhatná, hogy ne egy szűk 15 számos repertoárral szúrják ki a szemét. Örvendetes, hogy megtaláltam a Tátrai Trend erre az alkalomra kihozott: Primőr! című első albumát, amely a szigetszentmiklósi koncert felvételét tartalmazza. Nagyon találó a lemezborító, amelyen egy félbevágott paradicsom látható. Többek között azért is kerülhetett rá, mert Tibusz nemrég így nyilatkozott új zenekara kapcsán: „Csak azt mondhatom, amit a többi bandám indulásakor is: ússzuk meg az első három bulit paradicsom nélkül...” Ugyan a CD házi kiadás és egy kicsit halk, de utólag nem bántam meg, hogy megvettem.

andystone


B.B. & The Blues Shacks: Unique Taste
2008-11-08


Bizony-bizony, hogy telik az idő: nem is olyan rég még a B.B. & The Blues Shacks Live At Vier Linden CD-jét recenzáltam, most pedig a zenekar legutolsó, idén megjelent albumával foglalkozom.
A banda 1989-ben Hildesheim-ben alakult, gerincét Andreas és Michael Arlt alkotja. A gitáros Andreas választékosan, ízlésesen, hitelesen játssza a blues témákat, testvére Michael remek soul- és blues énekes, kvalitásban a svéd Sven Zetterberg-hez, vagy a svájci Philipp Fankhauser-hez hasonlítható. Zenéjük a ’40-es, ’50-es évek blues- és R&B stílusán nyugszik, de tisztelettel adóznak T-Bone Walker-nek és Sonny Boy Williamson-nak is. Az évek során több mint 2000 koncertet adtak, és olyan nagyvárosokban is felléptek, mint Chicago, Los Angeles és Moszkva.
Unique Taste címmel jelent meg a németországi csapat tizedik albuma. A CD-n 17 szerzemény található, több mint 50 perc játékidővel.
A lemezcím mintegy „iránytűként” szolgál, erről meggyőződhetünk mindjárt a nyitó Keep My Promises című szerzeményben. Az I Understand egy lassan gördülő blues, Robert Cray stílusában. A Fool When You’re Cool egy klassz R&B szerzemény, míg a Not The One For Me-ben felpörög az iram, Dennis Koekstadt boogie woogie játékának köszönhetően.
A Little Pins Andreas Arlt lassú gitárjátékával indít, majd a szám Chicago blues nótává alakul.
Az Anything But You ismét egy R&B nóta, melyben jót teker a Hammond B3 orgonán vendégzenészként közreműködő Raphael Wressnig. A Like A Woman That Just Bought Shoes energikus, örömzenélős szám, melyben szóló szerephez jut a zongora és a Hammond B3 orgona is. A Tears About To Fall egy rock ’n’ roll ballada, a CD-t a When The Night Comes Down zárja, ami egy swing-es szerzemény.
A lemezen számtalan megnyerő hangszerelési ötlet, egyéni hangszeres teljesítmény, fülbemászó melódia hallható. Remek album, igazi utánozhatatlan íz!

Crosscut Records, 2008

Turista


Szól még a Johnny Guitar..... de szól ám!
2008-10-29


Szeretem.
Újra és újra bizonyított a tétel számomra, miszerint az élő zene, a zene maga.
Ül előttem egy öregember, hosszú (amúgy is) fehér haja a vállára omlik, szeme általában csukva van, vagy csak résnyire nyitva. Alig néz fel. Testén 64 évének teljes történetét hurcolja. Görnyedt háta zárójelbe fogja a híres gitárt. Ki hinné, hogy ezt az embert kölyökkorában esetleg White Tornado-nak hívták?

Ahogy kibotorkált a színpadra, annyi mindent gondol az ember. Talán szánalom (hogy eljárt az idő), düh (mit tettek ezzel az emberrel?), végtelen tisztelet (negyven évig a színpadon), félelem (Jézus, mi lesz ebből?). Bevillannak képek a saját - szintén nem rövid - sztorimból. Megüt - mint oly' sokszor már. Mindez három másodperc összesen.

Aztán elhangzik a "a one, a two, a three, a four", megreccsen az
Erlewine Laser, lesújt a dobverő és elszállt minden más, csak a pokoli erő vág agyon. Hihetetlen kontraszt, a szememben a visszavertek és dobhártyámat felpróbáló hang. Ugyanabban a pillanatban el is tűnik az ellentmondás, minden a helyére kerül.

A színpadon Johnny Winter, kezében gitárjával és teljesen függetlenül a látottaktól egyértelmű, hogy a világ egyik legnagyobb muzsikusa ül előttem.

Iszonyú erővel szól az autentikus rákkenróóól. Nem hangos, nem agresszív. Egyszerűen nagyon erős, ellentmondást nem tűrő, elsöprő, vitathatatlan. Olyan, mint amikor 202 cm magas apám öt éves koromban megszorította a kezemet, hogy megvédjen valamitől.

Nos, ez a hang is megvéd.

Amit látunk, és amit hallunk tökéletes ellentmondásban áll egymással, azonban ez csak agyunk hülye, racionális és egyben teljesen alkalmatlan működéséből adódó (neuron)zaj.

Amúgy persze minden a helyén van. Autentikus texas blues szól, egy kiváló bandával.
Ahogy odaállok fényképezni a "fiatalember" elé, homlokon vág a backline erősítőből áradó földöntúli erő. Ezt nem lehet a hangfalakból hallani, ezt két méterről kell érezni. Nemcsak erős hang ez, hanem sok minden más is. A Music Man erősítőből kiömlik az Ő 40 évének története, az austini Six Street hangulata, a rockzene múltja, jelene és jövője, annak teljes szépségében, a jelen pillanat varázsa és még ki tudja, mi minden. Megfoghatatlan, lehengerlő érzés, olyan, amelyet minden nap akar az ember, újra és újra.

Páncélomat rám adták, amely megvéd a világ gyarlóságaitól, amely csak a valódi dolgokat engedi át, az igaztalan, hamis, műanyag dolgok hangtalan puffanással hullanak le rólam. Két méterről süt a pasi aurája. Innentől jó nekem.

Kb. ez történt a Johnny Winter koncert első tizenöt másodpercében, 2008.10.27-én, Budapesten, a Petőfi Csarnokban, a Mafioso Concerts jóvoltából.

Itt abba is lehetne hagyni az írást, mert a többi (ami jön) már nem mond el túl sokat az elkövetkezőkről.

Johnny Winterről korábban írtam itt, de itt is olvasható egy kiváló cikk.

Ahogy elnézem ezt az embert, persze csukott szemmel, pont az ellenkezőjét érzékelem a látottaknak. A görnyedt hát helyébe a karikába hajlott lendület hallható.
Micsoda dolog lett volna ezt az alakot látni mondjuk 1969-70-ben! Nem tehettem és ez örökre hiányozni fog már.

De most itt van és sorban tolja a blues-okat és a rákkenróóóólt. Sodró, erős, beleáll a bugi az ember lábába.

A közönség ül, amit nem is igazán értek. Ha valaki odamenne a színpadhoz bugizni, az ork-ok azonnal leültetik. Ezt tényleg nem értem. Biztosan van ennek is valamilyen sztorija, csak hát nehéz ezt nekem megmagyarázni.

A banda jól nyomja, bizony.

Dobon Tony Beard, a basszer Scott Spray, a másodgitáros szerepét egy-két dal erejéig Paul Nelson tölti be. Jó kis banda.

Sajnos rövid koncert ez. Felcsendül (vazze, itt nem cseng semmi…) a Johnny Guitar, az It’s All Over Now és már vége is. Ez baj.

Nagy-nagy respect ennek az embernek.
Így gondolja ezt az a két tizenéves is, aki kifelé menet a Pecsa melletti trafóház oldaláról menti meg e koncert plakátját. Jó ezt látni. Így tettem anno én is. …és így fog tenni az unokám is.
Nincs is kedvem máshoz már, mint hazamenni és megírni ezt a cikket. Közben megnézek száz videót, meghallgatok számokat és sosem felejtem el a mai estét.
Köszönöm.

Bessenyei László
A szerző a Rákkenróóóól, EOX The Selector blogja oldal szerkesztője. „Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.”


Tom White és Barátai: Trnava 2008
2008-10-25


Tom White és csapata az utolsó, két éve megjelent Get It Right! című lemezük óta stílusváltáson esett át. Műsoruk teljesen átalakult, jelenleg a fiúk rockabilly-t játszanak. Nem mellékesen a banda neve Tom White Harp User-ről Tom White és Barátaira változott.
A zenekart az énekes-szájharmónikás Fehér Tamás 2000-ben alapította. Kezdetben műsorukat country blues, chicago blues és west coast szerzemények feldolgozásai alkották. Első hanganyaguk 2004-ben Big Tits címmel jelent meg, a dalok Szolnokon, néhány óra alatt kerültek rögzítésre. Második lemezük, a Get It Right! megjelenését már komolyabb előmunkálatok előzték meg. Az eredmény egy húzós, tempós számokat tartalmazó korong.
Közben koncert programjukban megjelentek a rockabilly nóták, a tavalyi évben rögzített Tom White And His Rockabilly Friends című demójukat már teljes egészében a „lázadó” zenének szentelték.
Koncertjeiken showszerűen mutatják be az egyik legsikeresebb neo rockabilly banda, a Stray Cats munkásságát, kiegészítve Brian Setzer, Gene Vincent, Carl Perkins és Jerry Lee Lewis nótákkal. Állandó vendégeik a kisebb kluboknak, nagyobb fesztiváloknak, majd valamennyi motoros találkozónak, felléptek a ceglédi Laska Fesztiválon, a Hungaroringen, a Szigeten, a kapolcsi Művészetek Völgye Fesztiválon és a Blues Patika Jamboree-n is. Külföldre, Ausztriába és Szlovákiába is eljutottak, a tavalyi évben a világhírű Trnava-i Dobro Fest-re egyedüli magyar fellépőként kaptak meghívást.
Új anyaguk, a Trnava 2008 című DVD 2008. július 25-én a Trnava Fest-en adott koncertjüket tartalmazza. A DVD-n kilenc nóta található, melyet a helyi TV stáb rögzített. A kép hibátlan, több kamerával került felvételre. Sajnos a hangfelvétel nem sikerült ennyire jól, de ennek ellenére is átjön a zenekarban rejlő erő, dinamizmus és érzés.
Tom külsőségekben is magán hordja a rockabilly szubkultúra stílusjegyeit: pompadour frizura, színes ingek és övcsatok. Mindemellett technikás szájharmonikás és nagyszerű frontember. A gitáros Motyovszki „Motyó” László játéka izgalmas, a ritmusszekció tagjai, a nagybőgős Sárközi-Béni „Zsoccer” Zsolt és a dobos Kiss „Little Tom” Tamás tökéletesen ellátják feladatukat.
A DVD-n extraként megtalálható a Please Don’t Touch videóklipje, valamint fotóalbum is. A fiúk jövő év tavaszára saját szerzeményekből álló album megjelentetését tervezik.

Szerzői kiadás, 2008

Pampalini


Christian Dozzler: The Blues And A Half
2008-10-08


Ha korábban Christian Dozzler neve szóba került, akkor a hazai Palermo Boogie Gang neve is beugrott, hiszen mindketten hasonló módon közelítettek a blues-hoz, a repertoárjuk pedig az archaikus country blues-tól, a modern nagyvárosi blues-on át, a louisianai zydeco-ig terjedt.
Azóta a Palermo feloszlott (az utóbbi időben újra együtt zenélnek), míg Christian 2000-ben az Egyesült Államokba költözött és „meghódította” a világot.
Az ausztriai zenész 1958. szeptember 22-én Bécsben született, zenész családban. 5 éves korától klasszikus zongoraleckéket vett, majd 13 éves korában - miután a rádióban boogie-woogie-t hallott - blues-ra és boogie-woogie-ra váltott. 1976-ban megalapította első bandáját, a Backyard Bluesband-et, majd 1981-től hivatásos zenész lett. Ekkor már gitározott és harmonikázott is.
„Két méter Blues” Úr (ezt a becenevet a magassága miatt kapta) 1984-től 1993-ig a Mojo Blues Band meghatározó személyisége volt. Ezekben az években számtalan stílust elsajátított, és sok amerikai blues előadóművésszel zenélt együtt, pl.: Champion Jack Dupree és Magic Slim.
1993 és 2000 között saját csapatával, a Blues Wave-vel dolgozott, stílusuk a Chicago-blues-tól, a boogie-woogie-ig, a rhythm & blues-tól a swamp blues-ig és a zydeco-ig terjedt. Az évek során azonban a zenéjükben egyre meghatározóbb lett a louisianai zene.
2000 májusában az Államokba költözött, majd két éven keresztül Larry Garner-rel, a louisianai blues zenésszel turnézott világszerte.
2003-ban megjelenik az All Alone And Blue CD-je, 2008-ban pedig (a) The Blues And Half korongja lát napvilágot, olyan zenészek közreműködésével, mint Anson Funderburgh, Mike Morgan, Jim Suhler és Hash Brown.
Az Excuse Me Guys című slide gitáros szerzeménnyel indít a korong, amiben Dozzler harmonikázik. De a „Két méter Blues” Úr a lemezen még énekel, zongorázik és Hammond B3-on is játszik.
A Just A Stranger New Orleans-i hatásokat mutat, a Closest Friend egy lassúbb blues Christian Dozzler barrelhouse zongora-, valamint Jim Suhler gitárjátékával.
A Keep On Playing The Blues-ban Hammond B3 (is) szerepel, csakúgy, mint a Three Shades Of Blue-ban.
A You’re My Medicine-ben Otis Spann idéződik meg, míg a C’Mon Joe-t Louis Jordan szelleme lengi körbe.
Már-már kezdeném hiányolni az elmaradhatatlan zydeco nótát, de a korong második felében megjön ez is (If I Could Dance). Az albumot a szívfacsaró Golden Sunday zárja.
Az évek során Christian Dozzler számos díjat kapott, Ausztriában a "Blues Artist Of The Year" és a "Best Blues CD Of The Year" címeket nyerte el, Franciaországban pedig a "Best European Blues Artist" és a "Best European Blues Singer" címekre jelölték.
Ma már leginkább szólistaként lép fel az Atlanti-óceán mindkét partján, és legjobban Hans W. Ewert (német zenei újságíró) szavai jellemzik: „Ez az a blues, amely nem csak mély érzelmeket, hanem hitelességet is tükröz.”

BluesWave-Records, 2008

Turista


Egy előadó két lemeze
2008-09-19


„Sir” Oliver Mally meglehetősen termékeny zenész, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy sokszor egy éven belül több lemezt is kiad. Így történt ez idén is, hisz először a jazz zongorista Martin Gasselsberger-rel közös lemeze, a So What? If… jelent meg, majd ezt szeptemberben szólólemeze, a Candystrore követte.
Oliver Mally 1966-ban az ausztriai Wagna városában született, első gitárját 15 évesen kapta. Autodidakta módon, különböző gitározási stílusokat elsajátítva, a hosszú évek kemény munkájának köszönhetően sikerült kialakítania saját egyedi stílusát. Elektromos zenekarát, a „Sir” Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben alapította. A ’90-es évek vége óta akusztikusan is játszik. Évi 150-180 koncertet ad Európa szerte, együtt dolgozott számos nagysággal (Big „Lucky“ Carter, Louisiana Red, Sugar Blue, Larry Garner, Steve James, Doug McLeod, John Mooney). A Concerto Magazin „Best Blues Roots Act” címét eddig öt alkalommal nyerte el.


A So What? If… című lemezen két különböző zenei világból érkezett muzsikust hallunk, de sikerült bebizonyítaniuk, milyen hihetetlen módon tudnak együttműködni. Az albumon Steve Earl szerzeménye kivételével (My Old Friend The Blues) saját felvételek találhatóak, melyekre hatással volt Muddy Waters, John Lee Hooker és Lightnin´ Hopkins munkássága.
A lemezen a hangsúly a zenészek egyéni stílusára, dalaik eredetiségére, érzéseikre, tiszta érzelmeikre esett, a hangzást két vendégzenész, Klaus Paier (tangóharmonika) és Petra Linecker (vokál) színesíti. A CD-ről a Her Picture (Just Won’t Fade) című számot a belga Rootstime Magazin a „Song Of The Year” címre jelölte.
A Candystore akár az előző lemez folytatásának is tekinthető, a számok többsége Oliver szerzeményei, kiegészítve két Townes Van Zandt nótával. A Green Light/Red Light a So What? If… című lemezen is megtalálható. A vendégzenészek kik is lehetnének mások, mint Martin, Klaus és Petra.
A nagyszerű dalszerzői vénával megáldott muzsikus lemezeit meghallgatva szinte önkéntelenül nyúlunk a lemezjátszó felé, a „lejátszás” gombot megnyomni, hogy a varázslat folytatódjon. És hogy Oliver Mally miért kapta a „Sir” jelzőt? Erre sajnos maga sem emlékszik.

So What? If…
ATS-Records, 2008

Candystrore
ATS-Records, 2008

Pampalini