Gébert - Ulbert Project
Healing Hands

lemezbemutató

2018.02.23.


Pribojszki Mátyás Band
feat.
Bill Barrett
& Lazy Brad Lewis
2018.03.03.


Mojo Workings
2018.03.09.


Gary Moore
Emlékest 2018

2018.04.04.


Layla Zoe
2018.10.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kislemez bemutatót tart a Bőrgyári Capriccio
2012-02-15 | koncertajánló


Bőrgyári Capriccio - Úton kislemez bemutató koncert
Budapest, Szeparé Bisztró
2012. február 24.


2012. február 24-én a Szeparé Bisztróban kislemez bemutató koncertet tart a Bőrgyári Capriccio zenekar. A bulin felcsendülnek a banda Úton című hanganyagán található számok. A már az új basszusgitáros, Boateng Aaron közreműködésével rögzített CD-t a vendégek a belépéskor ajándékba megkapják. Érdekessége lesz az estnek, hogy az együttes a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeiből verbuválódott fúvósszekcióval egészül ki. Sztárvendég a Török Ádám és a Mini, így a fuvolás-énekes Török Ádám vezette csapat segítségével legendás Mini dalok is elhangzanak a fináléban.


Mardi Gras mese - karnevál a Jambalaya zenekarral
2012-02-14 | koncertajánló


Jambalaya - Mardi Gras mese
Budapest, Akvárium Klub
2012. február 21.


Ez évben február 21-ére esik a Mardi Gras, azaz a Húshagyó Kedd, melyet New Orleans-ban minden esztendőben jelmezes karnevállal és sok zenével ünnepelnek a helyiek. Az Egyesült Államok legrégebbi és legnagyobb fesztiválját a jazz szülővárosának zenekultúrája iránt érzett elkötelezettségéből adódóan második alkalommal ünnepli koncerttel a Jambalaya zenekar, házigazda pedig az Erzsébet téren - a Gödör Klub helyén - újonnan nyílt hely, az Akvárium Klub lesz. Az esten az együttes a saját szerzeményei mellett a legjelentősebb New Orleans-i alkotók tollából is idézni fog, és minden bizonnyal felcsendül majd a Mardi Gras mese című dal is, mely kifejezetten az ünnep tiszteletére íródott.

A zenekar tagjai:
Nemes Zoltán - zongora, ének
Varga Laca - basszusgitár
Mezőfi István - dob
Szűcs Krisztián ’Qka’ - trombita
Albert Zoltán - szaxofon

Az est vendégművészei:
Mohai Tamás - gitár
Korb Attila - harsona

Kapunyitás: 20:00, kezdés: 21:00, a belépés díjtalan.


Hans Theessink: Jedermann Remixed - The Soundtrack
2012-02-13 | kritika


A holland származású, évtizedek óta Bécsben élő Hans Theessink sokak szerint Európa egyik legnépszerűbb blues zenésze. A hazánkban már többször koncertezett kiváló orgánumú, hihetetlenül energikus, érzéssel teli gitárjátékkal rendelkező muzsikus nem riad kipróbálni új dolgokat, így szívesen elvállalt egy filmzene készítésére irányuló megkeresést.
A XV. században született, majd a Hugo von Hofmannsthal által németre fordított Jedermann című drámát 1920 óta rendszeresen bemutatják a Salzburgi Ünnepi Játékok keretén belül. Az elmúlt évben az osztrák közszolgálati rádió és televízió felkérte Hannes Rossachert a Jedermann Remixed című mozi rendezésére. Rossacher az ORF archívumából használt fel anyagokat a filmhez, aminek zenéjét Theessink készítette el. A dráma a keresztény ember halálának tragédiáját mutatja be, ezért a számtalan stílusban otthonosan mozgó gitáros-énekes olyan dalokat (Tom Waits - Way Down In The Hole, Bo Diddley - I’m A Man, Hank Williams - The Angel Of Death, Memphis Slim - Mother Earth, Jagger-Richards - Sympathy For The Devil, stb.) rögzített, amelyek gondolatilag illenek a témához és a mozi jeleneteihez.
A kilencven éves Jedermann jelenség salzburgi sikertörténetének emléket állító film zenéjébe egyszerűen lehetetlen belekötni. A zseniális borítójú lemezen található számok azonnal megragadják és rabul ejtik a hallgatót. Hans Theessink Jedermann Remixed című albumának hiányában, szinte megrövidítve érezhetnénk magunkat.

Blue Groove, 2011

hoati


Online keresztelő a győri Colombre Banddel - legyél keresztszülő a Facebookon!
2012-02-12 | hír


Vadonatúj felvételét tette közkinccsé az interneten a Colombre Band és úgy döntött, közönségére bízza, hogy elnevezze a számot. A zenekar Facebook oldalán lehet szavazni három lehetséges dalcímre. A felhívás szerint, amelyik verzió február 12-től február 22-e éjfélig a legtöbb szavazatot kapja, azzal az elnevezéssel kerül fel a szerzemény a következő albumra. A szóban forgó dalt szintén a legnagyobb közösségi oldalon keresztül hallgathatják meg az érdeklődők. Ne maradj ki belőle, hallgasd meg az új Colombre Band dalt és kereszteld el Te!

A zenekarról:
A Colombre Band tavaly év végén metamorfózison ment keresztül, hiszen az elmúlt négy év turnéin és a 2010-ben megjelent lemezükön (Tánc az ördöggel, Gryllus Kiadó) megismert, teljesen akusztikus hangzást parkolóra tette a csapat. Ahogy énekesük fogalmazott: a gyönyörű és szerethető lepke testből át-trollosodtak a ronda báb állapotba. Nem meglepő a zenekarnak ez a húzása, hiszen rock 'n' roll műsorukkal, olyan időszakban kezdték el az országot járni, amikor a full akusztikus megszólalás nem volt magától értetődő és megszokott. 2011. év végén viszont megint kiálltak a sorból, koncertjeik után ezzel a felvétellel köszöntik a rajongóikat, hamarosan pedig két újabb dallal jelentkeznek.

A zenekar tagjai:

Váray László - ének, gitár, mandolin, Csordás Veronika - ének, Deák Gábor - gitár, Kovács Gábor - dob

A felvételen közreműködött:

Baczoni Gergely - basszusgitár


Bert Deivert: Kid Man Blues
2012-02-10 | kritika


Bert Deivert 1950-ben Bostonban született. A fiatalkorában Svédországba költözött gitáros, mandolinos és énekes Son House hatására kezdett el zenélni. Pályafutása során négy szóló- és hat duólemeze jelent meg, számtalan előadó albumán közreműködött, s olyan muzsikusokkal koncertezett, mint T-Modell Ford, Jimmy ’Duck’ Holmes, Eric Bibb és Wanda Jackson.
A rádió, TV és színház részére is dolgozó Deivert legújabb hanganyagának, a Kid Man Bluesnak az elkészítésére kiváló zenészek segítségével Svédországban, Thaiföldön és az Egyesült Államokban került sor. A végleges formáját három esztendő alatt elnyerő korong új köntösbe bujtatott, változatos hangszerelésű, kliséktől mentes átdolgozásokat tartalmaz. A karlstadi Hard Danger Studio-ban feljátszott számok között tradicionális dalokat, valamint R.L. Burnside, Carl Martin, Son House és Sleepy John Estes egy-egy szerzeményét találjuk. Bert Deivert és a gitáros Dulyasit ’Pong’ Srabua csodálatos összhangja figyelhető meg a bangkoki felvételeken (Come Back Baby, Cypress Grove, Nongharn Blues). A Mississippi államban fekvő Duncanben rögzített nótákban Sam Carr és Bill Abel vendégszerepelt, a két kompozíció közül a Rob And Steal címet viselő dalban Sven Zetterberg is lehetőséget kapott.
A tavalyi évben piacra dobott Kid Man Blues remekül sikerült, profi lemez, ami kortól és nemtől függetlenül minden hallgatójának képes kellemes perceket szerezni. Én már eddig is rongyosra hallgattam, és szerintem a jövőben is sűrűn fogunk találkozni egymással.

Hard Danger, 2011

hoati


A Deja Vu Music Clubban lép fel a Let the Monkey Drive
2012-02-08 | koncertajánló


Let the Monkey Drive
Budapest, Deja Vu Music Club
2012. február 17.


A Let the Monkey Drive története még nagyon rövid múltra tekint vissza. A tavalyi év elején alakult zenekar bemutatkozó koncertjére 2011. május 6-án a kispesti Borpatikában került sor. Több fellépést követően a gitáros-énekes Jonathan C. Nelson zenei nézeteltérések végett távozott a bandából, így a megmaradt tagok, Horváth András (gitár), Kőhalmi András (basszusgitár) és László Zoltán (dob) új énekes után néztek. A keresgélés eredményeképpen találtak rá Rácz Dávidra, aki az óta is tagja az együttesnek. A saját és feldolgozás dalokat játszó Let the Monkey Drive koncertezett már a Pecsa Café, Crazy Mama, Szabad az Á, Könyvtár Klub és a Hunnia Bisztró nevű szórakozóhelyeken, következőnek 2012. február 17-én a Deja Vu Music Clubban tekinthetik meg az érdeklődők a három számos demóját a közelmúltban elkészítő zenekart.

hoati


Chris Rea ismét Budapesten koncertezik
2012-02-06 | koncertajánló


Chris Rea - Santo Spirito Tour
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
2012. február 15.


Az olasz származású, de Nagy-Britanniában született Chris Rea több mint harminc éve van jelen a zenei életben, legnagyobb sikereit pedig a '80-as és a '90-es évek fordulóján aratta olyan lemezeivel, mint a The Road To Hell és az Auberge. Az ezen albumokon hallható melankolikus, bluesos hangvételű rockzene a védjegyének is tekinthető, az elmúlt évtizedet azonban már inkább a színtiszta bluesnak szentelte, ugyanis amikor 2001-ben hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, ígéretet tett, hogy gyógyulása esetén visszatér a gyökereihez. Felépülése óta Rea rendszeresen látogat Magyarországra is: noha 2006-ban még búcsúzni jött, a leköszönő turné olyan jól sikerült, hogy végül letett a visszavonulás ötletéről, és kétévenként a tél vége felé már tulajdonképpen bérelt helye van a Papp László Budapest Sportarénában. A 2008-as és a 2010-es koncert apropóját egyaránt egy-egy új kiadvány adta, és ez így van idén is, hisz a tavalyi Santo Spirito Blues című lemezével érkezik hozzánk Chris Rea - de a műsorból természetesen ezúttal sem fognak hiányozni a klasszikus slágerei.

hoati


Keith Richards, James Fox: Élet
2012-02-03 | kritika


Keith Richards a Rolling Stones egyik alapítója, gitáros, énekes és dalszerző, a rock and roll önpusztítás élő legendája. A zenész, akiről Johnny Depp részben mintázta Jack Sparrow figuráját a Karib-tenger kalózaiban, James Fox közreműködésével papírra vetette önéletrajzát, Élet címmel. Az ironikusnak is tekinthető kötet magyarul a Cartaphilus Könyvkiadó beszédes elnevezésű Legendák élve vagy halva sorozatának részeként jelent meg.
A több évig készült közel 600 oldalas könyv címe egyszerű, mégis figyelemfelkeltő. A rocklegenda gitározgatás és zenehallgatás közben mondta tollba élettörténetét. A ’70-es években a Sunday Times-nál dolgozó Fox miután elkészült a kézirattal, az egészet felolvasta Richards-nak, aki olykor-olykor kihúzatott belőle részeket. Az első fejezet a Rolling Stones 1975-ös arkansasi rendőrségi és bírósági ügyével kezdődik, mely eredményeképpen már a kezdő oldalakon az események sűrűjében találjuk magunkat. A vaskos kötet aztán a szokásos kronológiai sorrendet követi, a II. világháború utáni Angliában töltött gyerekkor, a nélkülözés leírása, majd Chuck Berry és Muddy Waters zenéjével történő megismerkedés, Mick Jaggerrel való találkozás következik. Talán a legizgalmasabb és legterjedelmesebb rész annak ismertetése, hogy minek a hatására, kikkel indult a Rolling Stones. Sok mindent megtudhatunk a zenekar műhelytitkairól, a lemezfelvételekről, és kiderül az is, hogy a Jagger - Richards szerzőpáros a dalszerzést sosem holmi szórakozásnak, hanem inkább komoly munkának fogta fel, és pár hangon is képesek voltak órákat vitatkozni, csakhogy tökéletes végeredményt kapjanak. Keith Richards ezekben a fejezetekben ügyesen lavírozik, hisz amikor egy-egy legendás album kerül szóba, részletekbe menően mesél a dalok keletkezéséről, a kevésbé maradandó lemezeken viszont könnyedén átsiklik. A több elvonókúrán átesett, az agyműtétje óta teljesen tiszta botrányhős őszintén beszél a családjáról, a magánéletéről, az Anita Pallenberg iránti olthatatlan szerelméről, a jó barát és bandatag, Brian Jones haláláról. Olvashatunk a hirtelen jött hírnévről, a véget nem érő turnékról, a kábítószer függőségéről, és választ kapunk arra, hogy valóban elszívta-e apja hamvait vagy sem. A képekkel illusztrált, kimerítően részletgazdag könyv stílusa élvezetes, anekdotákkal teli, Richards soha nem rejti véka alá általában negatív véleményét az éppen tárgyalt személyről - „Mick Jagger a nyolcvanas évek óta elviselhetetlen” mondta például.
A kötetből csaknem 23 órányi hanganyagot és extraként fotókat tartalmazó 20 CD-s hangoskönyv is készült, melyen a bevezetést és a záró fejezetet maga Keith Richards, a többi részt pedig Johnny Depp és Joe Hurley olvassa fel. A kultúrtörténeti jelentőségű, minden idők egyik legjobban fogyó rock and roll önéletrajzi kiadványa egyszerre szól azokhoz, akik a botrányokra, bulikra kíváncsiak, de nem maradnak olvasnivaló nélkül azok sem, akik inkább a zenei kulisszatitokról, a dalok születésének körülményeiről szeretnének többet tudni.

Cartaphilus Könyvkiadó, 2011

hoati


Various Artists: The Blues You Can’t Refuse
2012-01-27 | kritika


Európa egyik legrégebbi koncertügynökségét, a Feelin’ Good Productions-ot 1976-ban Tano Ro alapította, aki harminc évvel később egy lemezkiadót is létrehozott. A Feelin’ Good Records az elmúlt esztendőkben számtalan kiadvánnyal jelentkezett, melyeket alapul véve született meg a The Blues You Can’t Refuse című dupla válogatás album.
A százötven percnyi hosszúságú, harminchat dalt tartalmazó összeállítás Gail Muldrow felvételével indul. Az energikus stílusáról ismert blues-díva öt száma hallható a korongokon. A West coast szájharmonikás Andy Just lemezeiről (Smokin’ Tracks, Preachin’ The Blues, Electric Roots) kiválasztott felvételek közül a Veronica Sbergia közreműködésével előadott Dirty Mother Foyer emelendő ki. Sonny Rhodes évtizedek óta a blues világ aktív szereplője. Pályafutása során több mint háromszáz szerzeménye született, a válogatáson a Smithville Texas, a Travelling Bluesman és az I’m Back Again című nótái találhatóak. A gospel szorosan kapcsolódik a blues zenéhez, ez a stílus a The San Francisco Gospel Singers és a Cassandra Mathews & The San Francisco Gospel Divas által képviselteti magát az albumokon. A hazánkban a ’90-es évek közepén fellépő Gary Wiggins a karrierét a Detroit Horns tagjaként kezdte. A blues, soul, jazz és swing formációkban is megfordult muzsikus csodálatos tenor saxofon játékát két dalban élvezhetjük. A gitáros-énekes Texas Slim az olasz lemezkiadó részére készített mindkét CD-jéről (Lucky Mojo, Cookin’ With Gas) kerültek kiválasztásra számok. Részleteket hallhatunk Brian Templeton 2007 márciusában az ausztriai Velden városában Live At Bluesiana Rock Cafe címmel rögzített koncertjéből. Shawn Pittman saját együttesével, a Moeller testvérekkel és olasz zenészek közreműködésével rögzített felvételeken bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a Texas blues egyik legnagyobb ígéretének. Az „A New Queen Of Chicago Blues And Soul” titulussal illetett Vivian Vance Kelly három szerzeménnyel a szeles város zenéjét reprezentálja.
A The Blues You Can’t Refuse igazán jó kezdés azoknak, akik nem ismerik a Feelin’ Good Records kiadványait, s biztos vagyok abban, hogy e nagyszerű dupla válogatás albumot megismerve sokan fogják beszerezni a kiadó további lemezeit is.

Feelin’ Good Records, 2011

hoati


The Andy Poxon Band: Red Roots
2012-01-20 | kritika


A mindössze tizenhét esztendős Andy Poxon 2008 óta aktív szereplője az amerikai blues életnek. Az ígéretes karrier előtt álló gitáros-énekes az elmúlt időszakban olyan nagyságokkal szerepelt együtt, mint Tom Principato, Bobby Parker, Clarence ’The Bluesman’ Turner, David Kitchen, Daryl Davis, de fellépett a legendás The Nighthawks zenekarral is.
Saját együttesét, a tradicionális blues, a jazz, a rockabilly és a country stílusok hatását magán viselő The Andy Poxon Banddet 2009 májusában hozta létre, melynek bemutatkozó lemeze Red Roots címmel az EllerSoul Records gondozásában jelent meg. A tinédzserkorú muzsikus már a csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nyitószámával, a lendületes Hottest Thing In Townnal bizonyítja dalszerzői tehetségét. A folytatásban következő tételek közül mély benyomást tett rám az I Want You So Bad, a gyönyörű gitárszóló végett, a ’60-as éveket megidéző I’ll Sing The Blues, és az Is There Anything I Can Do, ami egy csodaszép ballada. A zenekar névadójának gitárjátéka magabiztos és letisztult, az énekhangja pedig érett és érzelmekkel teli, nekem a fiatal Jonny Langgot juttatja eszembe. A trió ritmusszekcióját Russ Wasson és Mike O'Donnell alkotja, mellettük néhány dalban Ray Tilkens (billentyűs hangszerek, vokál), Zack Sweeney (ritmusgitár) és Carol Ann Drescher (vokál) szerepel.
Igaz, hogy a 2012-es Blues Music Awards Best New Artist Debut kategóriájában a jelöltek között nem találjuk meg a The Andy Poxon Band bemutatkozó CD-jét, mégis a Red Roots a tavalyi elsőlemezes előadók legjobb hanganyagai közé sorolandó.

EllerSoul Records, 2011

hoati


„Van egy új generáció, ami reményt ad…”
2012-01-10 | beszélgetések


A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…

hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.

hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.:
Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.

hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.:
Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.

hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.:
Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.

hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.:
Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.

hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.:
Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.

hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.:
Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.

hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.:
Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.

hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.:
A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.

hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.:
Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.

hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.:
Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!

hcs


Scott Ellison: Walkin’ Through The Fire
2012-01-03 | kritika


Scott Ellison változatos karrierrel büszkélkedhet. Az oklahomai Tulsából származó muzsikus évekig Clarence ’Gatemouth’ Brown zenekarának tagja volt, később a The Coasters, a The Box Tops, a The Drifters és a Peaches & Herb nevű formációkban játszott, szappanoperák és TV show-k részére komponált zenét. Saját együttesét a ’90-es évek elején hozta létre.
A debütáló lemezét 1995-ben Live At Joey's címmel elkészítő gitáros-énekes hetedik albuma, a Walkin’ Through The Fire tavaly ősszel jelent meg. A JSE Records gondozásában kiadott CD-n Ellison társszerzőkkel, Charles Tuberville-lel és Eric Clapton billentyűsével, Walt Richmonddal írt dalait hallhatjuk. A korong a funky-s elemekkel fűszerezett Hits Like Dynamite-tal indul. A folytatásban a memphis-i Stax Records-ot megidéző Shakin’ With The Blues következik. A repertoárban helyet kapott még egy jump blues szerzemény, a No Way To Live, az önéletrajzi ihletésű Driftin’ Man és a reggae színezetű The Name Of Your Game is. A slide gitárral előadott Trouble Times a lemez csúcspontjának tekinthető. A tizenöt tételt tartalmazó album a humoros The Man Who Shot Mustang Sally-vel ér véget.
A Walkin’ Through The Fire nyilvánvalóan jól összeállított korong, mely a változatos hangszerelésű, különféle tempójú és hangulatú szerzemények révén könnyen belophatja magát a zenekedvelők szívébe.

JSE Records, 2011

hoati


Fat Cat koncert az Instantban
2012-01-01 | koncertajánló


Fat Cat
Budapest, Instant
2012. január 09.


2012. január 9-én különleges klubkoncertet ad a hazai blues-rock szféra sebesen felfelé törő együttese, a Fat Cat. A fiatal budapesti formáció ez alkalommal a fővárosi Instant falai közt fog zajongani. A ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rockot néhol pszichedelikus elemekkel megbolondító banda rövid idő alatt felhívta magára a közönség és a szakma figyelmét, lévén olyan zenét szervíroz, ami manapság valóságos hiánycikknek számít. Az utóbbi, nem egészen egy évben több nívós budapesti klub (Gödör Klub, A38 hajó) visszatérő fellépőiként ismerhette meg őket a publikum, valamint mára már több külföldi koncertet is magukénak tudhatnak. Czibolya Tamás, a zenekar vezetőjének elmondása szerint pár hónapig biztos, hogy ez lesz az egyetlen magyarországi fellépésük, az év elejét illetőleg szinte csak Ausztriában vannak lekötött dátumaik.


2011 legjobb albumai
2011-12-29 | hír


A zene, ezen belül egy-egy album az alkotója által sem kiszámítható, tervezhető érzelmeket, gondolatokat ébreszt a hallgatóban. Egyes dalok megérintenek, mások iránt immúnisak vagyunk. A blues, mint tudjuk nem csak a hangokkal való zsonglőrködésről szól, hanem az invenciókról, a hangzásról, az átszellemülésről, a megérintettségről, a jó zene ezen felül felkelti a figyelmet és kimozdít a lelkiállapotunkból is. Így év végén, kétfős szerkesztőségünk leült és összeírta, hogy melyek azok a lemezek, amik leginkább a „hatalmukba” kerítették. Ha tehetitek, hallgassátok meg őket, miközben figyeljünk az ösztöneinkre, legyünk nyitottak, érzékenyek, alázattal viszonyuljunk a különböző stílusok műfaji megnyilvánulásaihoz.

hoati
1. Tommy Castro: The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live! (Alligator Records)
2. Big Pete: Choice Cuts (Delta Groove Productions)
3. Johnny Rawls: Memphis Still Got Soul (Catfood Records)
4. Király István & G-jam Project: Sides Of The Soul (Szerzői kiadás)
5. Too Slim And The Taildraggers: Shiver (Underworld Records)
6. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
7. Little G. Weevil: The Teaser (Apic Records)
8. Candye Kane: Sister Vagabond (Delta Groove Productions)
9. Grady Champion: Dreamin’ (GSM Music Group LLC)
10. Ütött-kopott angyal: Ösvény az éjszakában (Kultmédia)
11. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
12. Ana Popovic: Unconditional (Eclecto Groove Records)
13. Borsodi Blue: Moonshine & Wine (Szerzői kiadás)
14. The Mighty Mojo Prophets: The Mighty Mojo Prophets (Rip Cat Records)
15. Hadden Sayers: Hard Dollar (Blue Corn Records)

    

hcs
1. Tedeschi Trucks Band: Revelator (SonyMasterworks)
2. Tracy Nelson: Victim Of The Blues (Delta Groove Music)
3. Marcia Ball: Roadside Attractions (Alligator Records)
4. Beth Hart & Joe Bonamassa: Don't Explain (J&R Adventures)
5. Trampled Under Foot: Wrong Side Of The Blues (VizzTone Label Group)
6. Little G Weevil: The Teaser (Apic Records)
7. Demetria Taylor: Bad Girl (Delmark Records)
8. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
9. Samantha Fish: Runaway (RUF Records)
10. JJ Grey & Mofro: Brighter Days (Alligator Records)
11. The Cash Box Kings: Holler And Stomp (Blind Pig Records)
12. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
13. Henrik Freischlader: Still Frame Replay (Cable Car Records)
14. Seasick Steve: You Can’t Teach An Old Dog New Tricks (Play It Again Sam)
15. Donna Herula: The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk (DH Records)

hcs


BAD ForesT: Hallótávolságban
2011-12-27 | kritika


A BAD ForesT nevű zenekart 2008-ban négy barát hozta létre. A székesfehérvári csapat a megalakulása óta számtalan helyre eljutott, felkapott klubokban és jól ismert fesztiválokon játszottak, s riportot készítettek velük a Motoroshang és a NeoFM rádióban.
Az idei Unicum tehetségkutató első fordulóját megnyerő együttes bemutatkozó lemeze Hallótávolságban címmel jelent meg. A tizenhat tételt tartalmazó hanganyag magába foglalja a 2009-ben rögzített demójuk nótáit is. A blues-rock stílusú szerzemények humorban bővelkedő dalszövegeit az énekes-szájharmonikás Szél László írta. A számok hallgatása közben néhány zenetörténeti klasszikusra való utalással szembesülünk: az Édes otthonom Magyarország, a Sweet Home Alabama átirata, amibe belecsempészték a Hej Dunáról fúj a szél című népdalt, Horváth Martina Veronika előadásában, de Eric Clapton örökbecsűjének, a Cocaine-nak is megcsinálták a magyar nyelvű verzióját, Igyál címmel.
A saját meghatározása szerint „abszurd bluest” játszó BAD ForesT albumából árad a vidámság és a zene szeretete, a humoros dalszövegek képesek bárkit jókedvre deríteni, amire a gondokkal teli hétköznapokban sokszor szükségünk is lehet.

Szerzői kiadás, 2011

hoati


Borsodi Blue: Moonshine & Wine
2011-12-22 | kritika


Borsodi László az első blues formációját Virga Negra néven 2000-ben hozta létre, mellyel csodálatos éveket élt meg. A gitáros-énekes legfőbb vágya azonban egy saját dalokat játszó csapat volt, ezért 2005-ben megalakította a Borsodi Blue nevű quartettet.
A békéscsabai székhelyű együttes az első hanganyagát, a Hit The Road And Live The Blues-t három éve készítette el. Az öt számos EP-t napjaink egyik legsokoldalúbb gitárosa, a padovai származású Enrico Crivellaro ajánlotta a zenekedvelők figyelmébe, aki a Borsodi Blue-t az európai feljövő blues generáció egyik legizgalmasabb formációjaként jellemezte. A zenekar első teljes hosszúságú lemeze a napokban kerül kiadásra. A korábban már többször beharangozott Moonshine & Wine című CD-n tíz szerzemény található. A blues, a soul és a jazz határán mozgó, gazdag harmóniájú dalok zenéjét Borsodi László, míg a szövegeket Little G. Weevil jegyzi. Nem szívesen emelek ki egyetlen számot sem az egységes albumból, ám úgy hiszem, hogy a So Long Baby és a Make My Guitar Sing Once Again hallatán, még a legkényesebb ízlésűek is elismerőn csettinthetnek. Az együttes névadójának technikás, ötletes gitárjátékáról, szenvedélyes énekéről, valamint muzsikustársai, Magda Lajos (billentyűs hangszerek), Pfeff Márton (basszusgitár) és Teleki Pál (dob) teljesítményéről csakis az elismerés hangján beszélhetünk. Az élőben felvett dalokban olyan kiváló erőket képviselő zenészek is közreműködtek, mint Pribojszki Mátyás, Abbas Murád és Csizmadia Dávid.
Csak reménykedni tudok abba, hogy minél több blues rajongóhoz eljut, a nemzetközi szintű csapat szórakoztató, egyben az érzelmekre is ható, magas zenei értéket képviselő produkciója.

Szerzői kiadás, 2011

hoati


Shabby Blues Band: Blues vadász
2011-12-21 | kritika


Húsz év, hat nagylemez, egy DVD, s nyolcszáznál is több koncert. Röviden így lehetne summázni az első fellépését 1991 júliusában adó Shabby Blues Band eddigi történetét.
A zalaegerszegi együttes idén ősszel, születésnapi koncerttel ünnepelte fennállásának húszéves évfordulóját. A jubileumra új albummal jelentkezett a szájharmonikás Kránitz Antal vezette formáció, melynek összetétele az utóbbi időben átalakult - az énekes Molnár Zsolt 2009-ben kilépett a zenekarból, ami teljes átrendeződést vont maga után. Visszatért a bandába két alapító tag, Angyal Tibor (ének) és Gedeon Attila (gitár), a dobos posztját egy szintén visszatérő muzsikus, Kovács Barnabás töltötte be. A basszusgitáros Németh Attila lett, a legnagyobb változást azonban egy újabb frontember, Gál Szabolcs belépése jelentette. A Blues vadász című CD-n található saját dalok esetében a szövegírói feladatot Gál Szabolcs, a zeneszerzést pedig Gedeon Attila vállalta magára. Három tradicionális blues is feljátszásra került, melyekhez Lukács Sándor írt magyar szöveget. Az ötvenpercnyi hosszúságú korong szélesebb alapokon nyugszik, mint a korábbi Shabby Blues Band kiadványok, hisz a hagyományos bluestól a rock balladákig számos irányzat felfedezhető rajta.
A Shabby Blues Band az egyik vidéki blues műhely abból a kevésből, ami még megmaradt. Bízom benne, hogy túlélnek minden mélypontot és divathullámot, s még jó pár évig élvezhetjük koncertjeiket, újonnan megjelenő lemezeiket.

Szerzői kiadás, 2011

hoati


Blues van, babám - Közjáték (5.)
2011-12-19 | névjegy


Már megint elmúlt egy éjszaka. Csak rajzoltam, miről álmodtam, csak leírtam, amit gondoltam. Megint erre szállt az a hajó a szélben, már megint zöld volt a sárga és piros a kék. A Mária utcai tivornyatórium másik végében Dj Ramses Hoppa alussza a nyugtalanok lehető legmélyebb álmát, vagy egy hete itt van már a héder, hangos szó még nem esett, csak vagyunk, mint a gyöngyök Isten cserepes tenyerén, testvérem ő nekem, hogyne volna itt a helye a főhadiszálláson, ha bármikor…
Ő az egyetlen dj, akinek a muzsikáját gond nélkül be tudom fogadni. Még akkor is, ha hatalmas acid basszusokkal bombáz, hozza a nyolcvanas évek amszterdami hangrobbanásának emlékeit, amiből én csak a teuton válfajt ismertem és voltam bátor anno sugárban okádni a dobgépek digitális dorbézolásától. Aki tehetséges, az nagyon az. Folyékonyan beszél zenéül és emberül, ennél több még akkor sem kell, ha valaki amszterdami létére jobban csipázza Budapestet, mint Rotterdamot netán Hágát. Amszterdami vagyok, nem holland - közli oda mosolyogva, ha ilyesmiről faggatják.
Mire megöregszem, lepkegyűjtő leszek, barátokat és szerelmeket tűzök a gombostű végére, szépen lajstromozott kollekcióm lesz. Jó itt a Világ Köldökén ücsörögni ebben a fehér lótusz - fotelben, hagyni, hogy a zene sodorjon, soha meg nem unható felhőfiesta. Miközben a velem egyidős kispályások és nagyágyúk egyre vadabb meneteket birkóznak Herr Halálfélelemmel és Fraulein Aggodalommal, mind jobban szórakozom eme bolhacirkuszon. Tanulságos hangyahadgyakorlat, sajtó mortale online. Minden nap új ízt csempész szájpadlásomra, újabb vajszínű árnyalat az éjféli őrjáratok vásznain.
Volt időm megszeretni saját hangjaimat és szavaimat. Ha valami életben marad ezen a vincseszteren, az már érvényes. Dicsérhetik, szidhatják, már mindegy. Úgyis megtalál mindenkit minden, amit magához vonz. Miért volna fontos, ki mit tart (netán ír vagy mond) felőlem, és teszi ezt mekkora példányszámban? Hiúnak lenni macerás dolog, bíbelődős műfaj, nem sajátom nekem.
Az Univerzum tökéletes alkotás, én meg tükörképe volnék. Jól metszett kristálytükör.
Lázasan lüktető agy már nem dorombolja átkait, ha figyelmen kívül hagyom szerfelett nagy elszánását, hogy korlátozzon e tökéletes lét tökéletes átélésében. Kikopott belőlem az a nagy taníthatnék is immár. Gyógyítani pedig pláne, csak ha valóban fontos.
Pompás társaságban forgok napra nap.
Senki nincs, akit jobban értenék, mint magam, és aki jobban értene engem, mint én.
Blues van.
Blues van, babám…

Hetesi Péter Pál/G3


Tommy Castro: The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live!
2011-12-17 | kritika


Tommy Castro a blues szcéna egyik legkarizmatikusabb előadója. A varázslatos képességű muzsikus tavaly fantasztikus esztendőt zárt, hisz nem kevesebb, mint négy díjat vehetett át a 31. Blues Music Awards gálán, ami a pályafutását ismerőknek, cseppet sem meglepetés.
Az évi százötven fellépést magáénak tudó Castro legújabb lemeze, a Contemporary Blues Album Of The Year címmel jutalmazott Hard Believer-hez hasonlóan, a chicagói székhelyű Alligator Records-nál jelent meg. A The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live! című albumon, a San Jose-ból származó gitáros-énekes különböző helyszíneken, vendégzenészek közreműködésével adott koncertjeiből hallhatunk felvételeket. A tizenkét számot tartalmazó korong a Legendary Rhythm & Blues Cruise-on 2010 októberében rögzített Wake Up Call-lal kezdődik. Az óceánjáró hajón felvett műsorból, Sista Monica Parker és Theodis Ealey által előadott dalok is a CD-re kerültek. A független lemezkiadóhoz tartozó zenészek közül Michael Burks, Rick Estrin és Janiva Magness egy-egy számban szerepel. Az ’Iron Man’ becenevű Burks saját kompozícióját, a Voodoo Spell-t adta elő, ami az album csúcspontjának tekinthető. A Kalifornia államtól egészen Virginiáig terjedő helyszíneken Joe Louis Walker, Debbie Davies, valamint a Trampled Under Foot zenészei is játszottak. Az elhangzó szerzeményekben az állandóságot, a Tommy Castro Band tagjai, Scot Sutherland, Ronnie Smith és Tony Stead jelentik, akik bizonyítják, hogy nem véletlenül díjazták őket Band Of The Year címmel a 2010-es Blues Music Awards-on.
Imádtam Tommy Castro előző CD-jét, gyakorlatilag hónapokig hallgattam rendszeresen, egyszerűen megunhatatlannak bizonyult. Éppen ezért nagy várokozással néztem az új korongja elé, bár sejtettem, ezúttal sem ér majd csalódás. És így is lett!

Alligator Records, 2011

hoati


Király István & G-jam Project: Sides Of The Soul
2011-12-15 | kritika


Volt idő, amikor meglehetősen sok instrumentális gitárlemezt hallgattam. Nagyon szerettem Steve Vai, Joe Satriani, Tonny MacAlpine albumait, az itthoni muzsikusok közül pedig Szekeres Tamásért rajongtam. Az évek során a zenei ízlésem változott, mégis örömmel vettem a kezembe a Király István & G-jam Project Sides Of The Soul című korongját.
A mátészalkai Király István első igazán komoly együttese a Szinkron volt. A Gidófalvy Attila által menedzselt banda egyetlen hanganyagát 1993-ban adták ki, mely kb. ötezer példányszámban kelt el. A csapat a turnéi és a fesztivál fellépései során rengeteg neves zenésszel (Edda, Sing Sing, Szekeres Tamás, …) játszott együtt, majd 1995-ben feloszlott.
A gitáros ezt követően saját formációt hozott létre G-jam Project néven, azzal a céllal, hogy a magyar zenei palettát a sokak számára ismeretlen instrumentális stílussal színesítse. A debütáló lemezük On The Road Again címmel 2008-ban jelent meg. A tíz kompozíciót tartalmazó album nemcsak a rajongók, hanem a kritikusok egyöntetű tetszését is elnyerte.
Második korongjuk, a Sides Of The Soul idén februárban került kiadásra. A feszített tempóban elkészült CD két részre osztható, a lemez első felén lendületes rockos nóták találhatóak, míg a második öt szám a bluesos vonalat képviseli. Az átgondoltan felépített, fülbemászó melódiájú szerzeményeket a közérthetőség jellemzi. Király István érezhetően az összes jelentős gitáros stílusát ismeri, és úgy tűnik, hogy sikerült neki az őt ért hatásokat egy letisztult formában egyesíteni. A Tom-Tom Stúdióban rögzített felvételeken a zenekarvezető mellett, a muzsikustársak is nagyot alakítottak: a pazar billentyűszólók éppúgy dicséretet érdemelnek, mint a remek szájgitár, vagy a halálpontos ritmusszekció.
A Király István & The G-jam Project világszínvonalú produktumot tett le az asztalra, melyet ha meghallgattuk, csak ülünk döbbenten, és újra és újra meg akarjuk hallgatni. A Sides Of The Soul az év legfontosabb lemezei között említendő, mondhatni kihagyhatatlan album!

Szerzői kiadás, 2011

hoati