Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




A Slovakblues.com által szervezett szavazás eredménye
2012-03-17 | hír


Szlovákia legismertebb blues portálja, a Slovakblues.com minden évben kikéri olvasóinak véleményét több kategória legjobbjaival kapcsolatban. A 2011-es esztendő nyerteseinek névsora a közelmúltban került nyilvánosságra hozva.

Slovak Blues Top 2011

The most popular CD
Bena & Ptaszek - Music of the Mississippi River

The most popular band
Cool Blues Band

The most popular duo
Bena & Ptaszek

The most popular female-singer
Zuzana Suchánková

The most popular male-singer
Peter Bonzo Radványi

The most popular instrumentalist
Erich Bobos Procházka - szájharmonika

The best Slovak blues festival in Slovakia
Sitno Blues, Pocúvadlianske jazero

The best Slovak blues club
Pizzeria Blues Pub, Nové Zámky

The best Slovak blues concert
Jeff Beck - Pozsony

hoati


Éles Gábor Trió: Éles Gábor Trió 2011
2012-03-14 | kritika


Sok oka lehet annak, ha valaki a zenei pályát választja. Manapság a legtöbb fiatalt a sztárrá válás motiválja, az önjelölt csillagocskákat csak a siker, a pénz, a csillogás vonzza. Természetesen vannak olyanok, akik azért próbálnak színpadra állni, hogy megmutassák tudásukat és ötleteiket a közönségnek. Az utóbbi alternatívát választotta Éles Gábor.
A harmincas éveiben járó muzsikus a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola klasszikus gitár szakán diplomázott. Saját zenekarát, az Éles Gábor Triót 2007-ben hozta létre, mellyel az elmúlt esztendőkben olyan helyeken kaptak fellépési lehetőséget, mint a Lamantin Jazz Fesztivál és a Gastroblues Fesztivál. A jellegzetes hangzásvilágú együttes debütáló lemeze szerzői kiadásban jelent meg. Az instrumentális számokat is tartalmazó CD dalai jazzből, bluesból és soulból táplálkoznak. Az erőteljes énekhanggal, egyedi gitárstílussal bíró zenekarvezető bonyolult hangszerelésű kompozícióiban Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos nyugodt, biztos alapot ad. A felvételek rögzítésében vendégművészként Lutz János, Fekete István és Szabó Dávid segédkezett. Az album nyitódala, a Turn Around Brother még két másik variációban is megtalálható a korongon. A tíz szerzeményt tartalmazó kiadványról okvetlen kiemelendő az akusztikus gitáron és trombitán előadott Sirató.
Az Éles Gábor Trió bemutatkozó albuma olyan zenei élményt nyújt, aminek előidézésére csak kevesek képesek - a közreműködő muzsikusok kifinomult arányérzékkel teremtenek meg hangulatokat, amelyek az egész lemezen át fenntartják a hallgató figyelmét.

Szerzői kiadás, 2011

hoati


Lance Lopez: Handmade Music
2012-03-11 | kritika


Lance Lopez 1977-ben született a Louisiana állambeli Shreveportban. Mindössze nyolc esztendős volt, amikor az édesapjától karácsonyra akusztikus gitárt kapott, amit később egy Squier Stratocasterre cserélt. A Jimi Hendrix Electric Guitar versenyt 1999-ben megnyerő muzsikus gitárjátékára nagy hatást gyakorolt Jimi Hendrix és Stevie Ray Vaughan.
Két éve jelent meg a Salvation From Sundown című lemeze, amelyet a kritikusok szinte fenntartás nélkül dicsértek. A felvételekre a memphisi Ardent stúdióban került sor, Lopez már ekkor elhatározta, hogy a következő albumát is itt veszi fel. A Handmade Music tavaly a MIG Music gondozásában látott napvilágot. A saját szerzeményeket tartalmazó CD produceri teendőit Jim Gaines, a hangmérnöki feladatokat Pete Matthews és Adam Hill látta el. A lemez a Come Back Home-mal indul, aminek a gitárszólója azonnal letaglózza az embert - az otthonának Texas-t tekintő zenész játéka energikus és virtuóz, melyhez azonnal felismerhető, jellegzetes énekhang társul. A folytatásban olyan fantasztikus dalok következnek, mint a pörgős Hard Time, a rádióbarát Get Out And Walk és az instrumentális Vaya Con Dios. Az új ritmusszekcióval (Chris Gipson - basszusgitár, Jimmy Dereta - dob) rögzített korong csúcspontját a csakis a digitális kiadáson helyet kapott Lowdown Ways jelenti.
A harmincas éveiben járó Lance Lopez a Handmade Music címet viselő hanganyagával ismét igazolta, hogy nem véletlenül sorolják a blues-rock kiemelkedő reprezentánsai közé.

MIG Music, 2011

hoati


A szájharmonikás ex-pénzügyminiszter
2012-03-09 | beszélgetések


Oszkó Péter leginkább a közéleti és politikai szerepvállalása végett ismert, s kevesen tudják róla, hogy szabadidejében a Blue sPot zenekarban szájharmonikázik. Az alábbiakban ezen oldaláról tudhatunk meg többet.

Oláh Andor: Emlékszel-e arra a meghatározó pillanatra, ami arra késztetett Téged, hogy szájharmonikát ragadj - esemény, film, valamilyen előadó - és elindulj a blues világába, mint zenész?
Oszkó Péter: Emlékszem, különösen azért, mert ezt a sztorit, ha nem is zenész körökben, de sok más helyen már többször elmondtam. Eredetileg klasszikus zongorán tanultam, gyerekkoromat végig kísérte a zene, de ebből persze még nem következik, hogy az ember elkezd szájharmonikázni. Ez a hangszer teljesen véletlenül került a kezembe. Gimnazista koromban gyakran nyaraltam úgy, hogy stoppolva közlekedtem és egyszer Balatonról jöttem úgy haza, hogy egy zenekari kisbusszal vettek fel, ahol nagyon jót beszélgettem egy amatőr bandával. Végül úgy búcsúztak el tőlem, hogy a kezembe nyomtak egy szájharmonikát, hogy próbáljam ki ezt a hangszert is. Valójában mikor az interneten lehetett elérni anyagokat, akkor jöttem rá, hogy a harmonikázásnak is meg van a maga technikája és a maga hangskálái, amit érdemes megtanulni, érdemes játszani. Úgyhogy igazából a hangszer talált meg engem, mindenféle tervezettség nélkül és spontán módon. Nagyon könnyen megszerethető hangszer a szájharmonika.

O.A.: Szerinted mi az, ami a bluesban megfoghat egy embert első hallásra?
O.P.: Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy a jelenlegi zenekarommal nem, vagy nem csak klasszikus blues zenét játszunk. Számos helyen próbálom a harmonikát használni, nem feltétlenül csak hagyományos megoldásokkal. A világzenétől, a népdalfeldolgozásoktól a klasszikus rockon és a grunge-on át egészen a sanzonok világáig sokféle stílusjegy megtalálható a számainkban. Számomra ezért a szájharmonika nem is csak szűken a klasszikus blues zenéhez kötődő hangszer.  Ezzel együtt én azt gondolom, hogy a bluesnak is, meg általában a szájharmonika zenének is, van egy olyan hangzásvilága és vonzereje, amiben benne van a kreativitás lehetősége, az azonnali improvizáció, a mindenki füle hallatára zajló alkotás folyamata.  Benne van az, hogy a hangszerből olyan zene szólal meg, ami a zenésznek nem csak a technikai tudását, de pillanatnyi hangulatát és érzéseit is visszaadja. Ezt a műfajt és ezt a hangszert sosem lehet gépiesíteni, számítógépes, elektronikus megoldásokkal, szintetikus sablonokkal kiváltani. Félreértés ne essék, szerintem a kortárs technológiai vívmányokat felhasználó zenék is lehetnek nagyon jók, de van, amit nem fognak tudni sosem kiváltani és kiszorítani. Erre pedig remek példa azonnali kreativitást felmutató és ezért azonnali érzéseket közvetíteni képes, lényegében a közönséghez valós időben beszélő zene, aminek az unikum jellegét éppen a mainstream irányzatok elgépiesedése hangsúlyozza ki. Számomra részben a blues, részben minden más, amit szájharmonikával játszható, ezt jelenti.

O.A.: Az itthoni mamut fesztiválok szervezői és egyes sztárjai a bluesnak arról beszélnek, hogy nem megy a blues, nem divatos, vagy hallottam olyan kifejezést is, hogy halott. A blues igaz, hogy rétegzene, de a művészetben szerintem nincsenek mértékegységek. Ez a zene fontos része az egésznek, ami áthatja a jazz, rock, pop és world music világát is. Szerintem igaz, hogy fél lábon áll a hazai blues, de egy minden zenére érvényes természetes mozgásában közelít a holtpont felé (mint szerintem a világzene is). A zenészeknek, szövegíróknak, szakembereknek, a hazai médiának és szervezőknek dolga, kötelessége, hogy a nálunk közel 50 éve meghonosult zenét átsegítse ezen a küszöbön. Ez nekem olyan, mint a világ törekvése arra, hogy találjanak még egy élhető bolygót az űrben ahelyett, hogy vigyáznánk a Földre. Szerintem globális átalakulás megélői vagyunk, gazdasági, ökológiai és ezek hatására egy kulturális átértékelődés is zajlik. Mi a Te véleményed erről?
O.P.: Szerintem szó sincs arról, hogy a blues halott. Én azt gondolom, amit az előbb elmondtam: az én szememben a blues, az élő zene egyik prototípusa. Valójában ma üzleti modellt egyre inkább élő zenére lehet felépíteni; fesztiválokra, színpadon játszott zenére. Tehát én azt gondolom, hogy ha volt is egy olyan hosszú időszak, amikor, mondjuk úgy a kommersz sztenderdekre vagy gépesített megoldásokra épülő zenének szinte kizárólagos konjunktúrája volt és óriási közönséget tudott teremteni magának, azáltal, hogy újra az élő zene az, amivel a közönséget lehet vonzani, a színpadi produkciónak egyre inkább értéke lesz, és egyre inkább újraértékelődik a hangszeres játéktudás.

O.A.: A bluest főleg Európában beskatulyázták egy bizonyos érzéssel azonosítva, ez köszönhető egy régebbi politikai kommunikációnak is, ami az üldözött amerikai feketék tragikus helyzetére igyekezett felhívni a figyelmet, de aki ismeri ezt a zenét, tudja, hogy ez csak egy része a blues kultúrának. A blues zene és annak szövegei az előadókat körülvevő - durva szóval - bulvár világában megjelenő eseményeket, illetve személyes élményeiket énekelték meg, ez által aktuális volt és ismert, mint Lópici Gáspár az utca hírmondója. Én a hazai blues tovább lépésének esélyeit ebben látom. Merni kell megfogalmazni a világot akkor is, ha az éppen ellentétes a jelenkor meghatározott kultúrájával. A bluest hallgatók létszáma is valószínűleg a kiöregedésnek köszönhetően változott. Ez a generáció szinte szakemberként, gyűjtőként vett részt a koncerteken. Ezek az emberek ma már otthonaikban hallgatják lemezeiket és nézik videón kedvenceiket. Felgyorsult a kommunikáció, ezt a zenét a gyerekek szinte az internetes kultúrában felnövő generációjához eljuttatni nagyon nehéz a régi üzenettel, ma már mások a zenei alapok és más a slang. Beszéltem egy 90-es években sztár dj-nek számító emberrel, aki azt mondja, hogy az ő közönsége sincs már a parti helyeken, már ő sem érti a mai nyelvezetet, hatalmas a rotáció, egy-egy trend maximum 1-3 évet jelent, bő kézzel mérve is. Én azt mondom, hogy a több száz éves gyökerekkel rendelkező zene és az elektronika találkozása értő kezekben időt állóvá teheti a bluest, a tradíciók maximális tisztelete és ápolása mellett. A tradicionális bluesban megjelenő beates alapok egyben már retro, illetve a legmodernebb megszólalásával teszi izgalmassá a zenét. Ezt hogy látod, érzékeled?
O.P.: Rengeteg lehetőséget látok a blues továbbélésére. Ha tíz évvel ezelőtt valakit megkérdeztem, hogy mi a mainstream zene, akkor mondott egy vagy két irányzatot. Ma szerintem nem lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a mainstream, mi a divatos zene. Manapság egyre inkább elfogadott, hogy rengeteg műfaj létezik egymás mellett, időről időre az egyikre vagy másikra több figyelem irányul, de nincs többé kizárólagos, vagy egyedüli domináns sem, miközben az egyes műfajok egyre inkább keverednek, egyre gyakrabban kerülnek kölcsönhatásba egymással. A saját tíz éves fiamon látom, hogy miközben az osztálytársaival, barátaival saját korosztályuk zenéjét hallgatják, ha én mutatok neki egy-két klasszikus bluest, illetve nem erőszakosan, csak rávezetve mutatok internetes oldalakat, ahol ezeket meg lehet hallgatni, pillanatok alatt rá tud kapni, meg tudja szeretni és utána ő maga kezdi el ezeket tovább keresni. A zene korlátok nélküli terjedése egyidejűleg a kombinációk óriási számát teremti meg, mert innentől lehet akár kísérletezni azzal is, hogy valaki szájharmonikával elektronikus alapra játszik vagy nem csak klasszikus bluesra, hanem népzenei motívumokra, és nincs ok félni tőle, hogy ezzel olyan a szűk rétegzenét hozna létre, ami ne tudná megtalálni a közönségét.

O.A.: A magyar mecenatúra siralmas állapota minek köszönhető? A tehetős ember is érti, szereti, élvezi a muzsikát születésétől haláláig, de nem áldoz rá. Nem tudják esetleg, hogy a zene mögött muzsikusok ülnek, akik siralmas körülmények között kénytelenek alkotni, vagy azt, hogy egy-egy fesztivál, ami sok embernek nyújthatna kikapcsolódást és élménytöltődést ebben a feszült világban? Nyugaton egy tehetős ember nem jet-ski sportba önti a pénzt, hanem jótékonykodik, segíti a társadalom kulturális szegmensét. Erről mi a véleményed?
O.P.: Az itthoni elit megteremtődő félben van, és mint ilyen, alapvetően a saját belső problémáival van elfoglalva. Az, hogy a legkülönbözőbb anyagi helyzetben levő emberek szeretik a zenét, borzasztó könnyen megmagyarázható; a zene jellemzően nem az anyagi jellegű problémáknak, hanem bármelyikünk életében felgyülemlő érzelmi töltéseknek a levezetése, kisülése. Ma azonban a - mondjuk úgy - felső tízezer vagy a jómódban élő emberek, különösen a mostanság, többségében leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a tipikusan még nem olyan rég, közelmúltban elért anyagi sikereiket tartósítsák, biztosítsák és a gyerekeik, unokáig számára is elérhetővé tegyék. Nincsen még meg Magyarországon az a több generációs gazdagság, az a polgári jólét, aminek a biztonsága mellett az ember már azzal foglalkozik, hogy kortárs képeket gyűjt, művészeket támogat, vagy a kortárs zene továbbélését segíti. Szűk körben persze léteznek effajta kezdeményezések, de a mértékük, kiterjedésük még távol van az ideálistól. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ez nagyságrendjében megváltozzon akár két-három generáció is szükséges.

O.A.: Mi a célod a saját zenekaroddal?
O.P.: Fontos, hogy elmondjam, hogy ezt a zenekart nem én alapítottam. Amellett, hogy az életem során mindig fontos volt a zene, nem erre tettem rá a karrieremet, nem ezzel töltöttem a legtöbb időt, hanem búvópatakként néha feltűnt, néha szinte teljesen nyoma veszett. A mostani bandába teljesen véletlenül keveredtem, de azóta sem merült fel, hogy kikeveredjek belőle. Ez számomra egy olyasfajta szerencsés lehetőség, ahol azt a hajlamomat, hogy szeretek zenélni és szeretek zenei környezetben feloldódni, kiélhetem. Egyfajta kiegészítő önmegvalósítás és feloldódás. Mindez nem úgy értendő, hogy a zenekar másodlagos lenne, viszont a magam részéről nyilván nem tudok a zenélés és a zenekar működésének motorja lenni, hiszen személyes energiáimat rengeteg más dologra is fordítom, viszont amily sebességet a banda többi tagja diktál, azt mindenképp tartom. Így például nem álltam le a zenéléssel és a koncertezéssel még a pénzügyminiszterségem egy éve alatt sem.

O.A.: Kikapcsolódás, vagy egy kicsit több? Közölni szeretnél esetleg valamit ezzel, vagy csak hagyod, had menjen? Esetleg több cél, lemez, fellépések?
O.P.: A lemezzel kapcsolatban: részben már tettünk lépéseket ebbe az irányba, stúdióban felvettünk tíz saját számot, amik akár lemez kiadására is alkalmasak lehetnek. Azóta még több új szám készült, amelyeknek szerintem mindegyike nagyon jól szól. A lemezkiadásnál azonban nekünk sokkal fontosabb, hogy legyen rendszeres fellépés, legyen rendszeres megjelenés. Ráadásul én a magam részéről kifejezetten ambicionálom, hogy egyszerű blues kocsmákba kerüljünk el és ott tudjunk játszani.

O.A.: Melyik volt eddig a legélvezetesebb koncertetek?
O.P.: Különböző szempontból nagyon emlékezetes helyeken is játszottunk. Koncertélményként - ez alatt azt értem, amikor a közönség együtt él a zenekarral, ugrál, hullámzik - az első szigetes koncertünk volt talán a legemlékezetesebb. Emellett voltak más sajátos élményeink is. Pénzügyminiszterként például úgy jelentem meg a 2010-es menedzserbálom, hogy a megnyitó részeként beszédet mondtam, díjakat adtam át, majd később szájharmonikásként is színpadra léptem a zenekarunkkal. Érdekes volt látni a közönség reakcióját. Öltönybe, szmokingba öltözött céges felsővezetők, amint megláttak engem a színpadon kvázi feloldódva zenélni, pillanatok alatt elözönlötték a táncparkettet és mindenki feszengés nélkül rögtön bulizni kezdett.

Oláh Andor


Debbie Bond: Hearts Are Wild
2012-03-07 | kritika


Debbie Bond Kaliforniában született, majd szüleivel nyolc évesen Európában telepedett le. Az Egyesült Államokba 1979-ben költözött vissza, ahol Alabama államban igazi otthonra lelt. Társalapítója az Alabama Blues Project nevű szervezettnek, mellyel 2004-ben Keeping The Blues Alive díjat nyert. Gazdag pályafutása során olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Johnny Shines, Jerry McCain, Eddie Kirkland, Little Jimmy Reed és Willie King.
A gitáros, énekes és dalszerző 1998-ban lépett be az elsőlemezes előadók táborába a What Goes Around Comes Around című korongjával. Következő hanganyaga, a Hearts Are Wild hosszabb szünet után a közelmúltban került kiadásra. Az Eddie Kirkland és Willie King emlékének ajánlott album tükrözi mindazon zenei hatásokat, amelyek Bond-dot az elmúlt évtizedek alatt érték. A blues, soul, jazz és rock keverékét tartalmazó lemezen társszerzővel, Rick Ahersonnal írt szerzeményeket, valamint két feldolgozás nótát (Shannon Wright - Adam Wright: You’re The Kind Of Trouble, Aretha Franklin: Baby, I Love You) találunk. A feljátszott dalok ritmusa és hangulata a valamikori new orleans-i időket idézi. A gondosan szerkesztett kiadványt változatos szövegvilág jellemzi, ennek megfelelően mély és könnyed témájú szerzemények is helyet kaptak a tizenkét számos Hearts Are Wild-on.
Debbie Bond több elismerést érdemlő tehetséges előadó és dalszerző. Remélhetőleg az új hanganyaga segítségére lesz az alabamai muzsikusnőnek az ismertsége növelésében.

Blues Root Productions, 2011

hoati


Judie Jay és Mississippi Big Beat koncert az R33-ban
2012-03-05 | koncertajánló


Judie Jay
Mississippi Big Beat
Budapest, R33
2012. március 09.


Judie Jay-t különböző impulzusok érték pályafutása során, talán ennek is köszönhető, hogy a jazzes, bluesos hangzásvilágtól kezdve, a hip-hop és trip-hop alapokon át egészen az elektronikus beatig bármilyen zenei stílusban otthonosan mozog. A számos együttesben megfordult karcos torkú underground díva 2012. március 9-én az R33-ban lép fel, ahol a tavaly Harmony címmel megjelent lemezén található dalokat mutatja be. A fergetegesnek ígérkező est másik fellépője a Mississippi Big Beat lesz. Az Oláh Andor és Gál Csaba Boogie által létrehozott formáció a blues alapokat elektronikus hangzással és effektekkel turbózza fel, s repítenek ’20-as és ’30-as években született nótákat a legújabb hangzásvilágba.

hoati


Various Artists: The Blues, An Evolution
2012-02-25 | kritika


A chicagói székhelyű Electro Glide Records a megalakulása óta Chris Beard, a Danny & The Devils, Big Dog Mercer és Brandon Santini korongjait jelentette meg. Legutolsó kiadványukon, a The Blues, An Evolution címmel piacra dobott válogatás albumon a Terry Tape vezette lemezkiadóhoz köthető előadóktól találunk három-három felvételt.
A közel egyórányi hosszúságú összeállításon Big Dog Mercer nyitja a sort. A balkezes gitáros a kultikus mozifilm, a The Blues Brothers határára kezdett el zenélni. Erőteljes énekét és agresszív slide gitárjátékát a saját nevét viselő hanganyagáról kiválasztott dalokban élvezhetjük. Brandon Santini hét évig volt frontembere a Blues Music Award jelölt Delta Highway-nek, majd elkészítette a Songs Of Love, Money, And Misery című szólólemezét. A szájharmonikás-énekes válogatás albumon hallható számai közül a What Can I Do került a legközelebb a szívemhez. Erőteljes blues-rockot játszik a Danny And The Devils nevű trió. Az együttes névadójának, Danny Baronnak az énekhangja időnként Roger Chapmant juttatja az eszembe. A Tom Holland And The Shuffle Kings a közeljövőben készíti el új CD-jét a chicagói lemezkiadó részére. A szeles város klubjaiban rendszeresen fellépő együttes által előadott Zeb’s Blues az egyetlen instrumentális szerzemény a korongon.
Aki beszerzi magának az Electro Glide Records válogatás albumát, az nem fogja megbánni, hogy birtokában tudja ezt a kiadványt, hisz változatos zenei világot képviselő, kiváló zeneszerzői képességgel bíró előadók, nagyszerű felvételei találhatók rajta.

Electro Glide Records, 2011

hoati


Joe Louis Walker: Hellfire
2012-02-23 | kritika


Hosszasan méltathatnám a bemutatásra kerülő előadó eddigi érdemeit, de ezt most csak pár szóban teszem. Napjaink egyik legismertebb kortárs blues muzsikusa, Joe Louis Walker neve alatt eddig 23 album és 2 DVD-t jelent meg, 4 Blues Music Award díjat nyert, emellett 43 alkalommal jelölték is erre az elismerésre. Az átlagnál aktívabb veterán zenész nem mindennapi barátokat, tanítókat mondhat magának (Fred McDowell, Ike Turner, Albert King, Freddy King, Lightnin' Hopkins, Michael Bloomfield), akik zenei tudásukon felül élettapasztalatukat is megosztották vele. Zenei világlátását nagyban befolyásolta az ő hatásuk, s nekik is köszönheti – a San Franciscóban eltöltött évek mellett - hogy egy egyedi stílussal rendelkező előadó lett. Közülük is talán kiemelkedett Bloomfield alakja, akivel az 1981-ben bekövetkezett haláláig, évekig együtt is lakott.
Az énekes-gitáros az ez év januárjában megjelent Hellfire lemezével egy új korszakot nyitott, abból a szempontból, hogy ez az első albuma az Alligator Records-nál. A lemez elkészítésében producerként (is) segítségére volt a dalszerző-dobos Tom Hambridge. Ő nem kisebb zenészek munkáját vitte sikerre, mint Buddy Guy (a Skin Deep és a Living Proof Grammy-díjat is kapott), Susan Tedeschi vagy George Thorogood – hogy csak az elmúlt évek kereskedelmileg is sikeres „termését” említsem.
A végeredmény egy rockos energiáktól duzzadó, bluesos feelingű, gospeles vokálokat tartalmazó korong lett, amelyre a kortárs blues amolyan tankönyvi példájaként is tekinthetünk. A „főszereplőnk” nem távolodott el a hosszú évek során attól a zenei univerzumtól amibe beleszületett, de az idő sem viselte meg, kezdte ki, nem fáradt el. Joe Louis Walker továbbra is egy innovatív muzsikus képét mutatja, tüzes, energikus, dallamos, kiszámíthatatlan gitárjátékkal. Társai technikailag képzett zenészek, perfekt, szép teljesítményt nyújtanak, ennek ellenére az összképbe néhol dinamikai hibák is becsúsznak, s közbe-közbe hiányoltam a finomabb megoldásokat is. További rutinról árulkodik a lemez szerkesztése, a kontrasztok megléte, amelynek eredményeként nem egy egysíkú produkció született. Sok minden fel lett sorakoztatva: van itt jump blues, Chicago blues és Stones-os stílusú szerzemény is. Nagy kérdés, hogy a vadabb, vagy a kidolgozottabb számok viszik sikerre e korongot. Magam részéről a lassabb, középtempósabb, lekerekítettebb dalokra szavaznék, olyanokra, mint a I Won’t Do That, a Soldier For Jesus, a I Know Why vagy a Don’t Cry.
Ahogy várható volt, egy magas színvonalú, szerethető lemezzel jelentkezett Joe Louis Walker, a karakteres előadás mellett azonban hiányzik az egyszeri, a megismételhetetlen kisugárzás.

Alligator Records, 2012

hcs


Felvidéki blues zenekarok lemezei
2012-02-21 | kritika


Az elszakított Felvidéken jó pár blues együttes működik. A Big Man Band, a Last Blues Band, a Canned Heat R.B., a Joint Venture, a História, a Hajlok Blues Band és a Csukamájolaj névét sokan ismerik, hisz ezek a zenekarok már számtalan klubban és fesztiválon felléptek, s többük hazánkban is bemutatkozási lehetőséget kapott. A szlovákiai magyar formációk közül a Hajlok Blues Band és a História tavaly lemezzel jelentkezett.
A Nyitra közeli Nagykér nemcsak labdarúgó- és jégkorong csapatára lehet büszke, hanem a községben tevékenykedő együttesekre, a Hajlok Blues Banddre és a Csukamájolajra is. A 2009-ben alakult Hajlok Blues Band …hajó, ha nem jó… címmel készítette el bemutatkozó hanganyagát. A harmincöt percnyi hosszúságú albumon magyar, szlovák és angol nyelven előadott dalok találhatók. A saját számok mellett olyan örökzöld szerzeményeket hallhatunk, mint a Crossroads, a They’re Red Hot, a Blow Wind Blow, az I’m Tore Down, az Oh When The Saints és a Last Fair Deal. A bandából kitűnik a gitáros-énekes Michael Lőrincz teljesítménye, de a formáció többi tagja is megbízhatóan teszi a dolgát.


  

Felvidék egyik legnépszerűbb blues-rock zenekara, a naszvadi História a 2005-ös megalakulása óta három CD-t készített. Legutolsó korongjuk, az Árva fillér a Hunnia Records gondozásában látott napvilágot. A tizenkét számos hanganyag saját kompozíciókat, egy Kex nótát, valamint Bob Dylantől a Rainy Day Women No. 12 & 35 magyarra fordított és átdolgozott verzióját tartalmazza. A felvételi munkálatok alatt vendégművészek is megfordultak a stúdióban: Kálmán Rudee (ének) több dalban közreműködött, Nagy Kitty és Lábszky Luca pedig elvállalta A kedvenc dalom címet viselő szerzemény feléneklését. A zongora mögé Holop Szilveszter ült be, aki egy budapesti színházi társulatnál rendező. Az együttes ötödik évfordulója alkalmából kislemezen már megjelent nótához, a Kell egy öreg házhoz videoklip is készült, amely a videomegosztó portálokon tekinthető meg.
Érdemes esélyt adni a Hajlok Blues Band és a História albumának, mert akár a nappaliban odafigyelve hallgatjuk őket, akár az autóban tesszük be a korongokat a lejátszóba, az igényes zene kedvelői mindenféleképpen megtalálják számításukat.

Hajlok Blues Band: …hajó, ha nem jó…, Szerzői kiadás
História: Árva fillér, Hunnia Records

hoati


Kislemez bemutatót tart a Bőrgyári Capriccio
2012-02-15 | koncertajánló


Bőrgyári Capriccio - Úton kislemez bemutató koncert
Budapest, Szeparé Bisztró
2012. február 24.


2012. február 24-én a Szeparé Bisztróban kislemez bemutató koncertet tart a Bőrgyári Capriccio zenekar. A bulin felcsendülnek a banda Úton című hanganyagán található számok. A már az új basszusgitáros, Boateng Aaron közreműködésével rögzített CD-t a vendégek a belépéskor ajándékba megkapják. Érdekessége lesz az estnek, hogy az együttes a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeiből verbuválódott fúvósszekcióval egészül ki. Sztárvendég a Török Ádám és a Mini, így a fuvolás-énekes Török Ádám vezette csapat segítségével legendás Mini dalok is elhangzanak a fináléban.


Mardi Gras mese - karnevál a Jambalaya zenekarral
2012-02-14 | koncertajánló


Jambalaya - Mardi Gras mese
Budapest, Akvárium Klub
2012. február 21.


Ez évben február 21-ére esik a Mardi Gras, azaz a Húshagyó Kedd, melyet New Orleans-ban minden esztendőben jelmezes karnevállal és sok zenével ünnepelnek a helyiek. Az Egyesült Államok legrégebbi és legnagyobb fesztiválját a jazz szülővárosának zenekultúrája iránt érzett elkötelezettségéből adódóan második alkalommal ünnepli koncerttel a Jambalaya zenekar, házigazda pedig az Erzsébet téren - a Gödör Klub helyén - újonnan nyílt hely, az Akvárium Klub lesz. Az esten az együttes a saját szerzeményei mellett a legjelentősebb New Orleans-i alkotók tollából is idézni fog, és minden bizonnyal felcsendül majd a Mardi Gras mese című dal is, mely kifejezetten az ünnep tiszteletére íródott.

A zenekar tagjai:
Nemes Zoltán - zongora, ének
Varga Laca - basszusgitár
Mezőfi István - dob
Szűcs Krisztián ’Qka’ - trombita
Albert Zoltán - szaxofon

Az est vendégművészei:
Mohai Tamás - gitár
Korb Attila - harsona

Kapunyitás: 20:00, kezdés: 21:00, a belépés díjtalan.


Hans Theessink: Jedermann Remixed - The Soundtrack
2012-02-13 | kritika


A holland származású, évtizedek óta Bécsben élő Hans Theessink sokak szerint Európa egyik legnépszerűbb blues zenésze. A hazánkban már többször koncertezett kiváló orgánumú, hihetetlenül energikus, érzéssel teli gitárjátékkal rendelkező muzsikus nem riad kipróbálni új dolgokat, így szívesen elvállalt egy filmzene készítésére irányuló megkeresést.
A XV. században született, majd a Hugo von Hofmannsthal által németre fordított Jedermann című drámát 1920 óta rendszeresen bemutatják a Salzburgi Ünnepi Játékok keretén belül. Az elmúlt évben az osztrák közszolgálati rádió és televízió felkérte Hannes Rossachert a Jedermann Remixed című mozi rendezésére. Rossacher az ORF archívumából használt fel anyagokat a filmhez, aminek zenéjét Theessink készítette el. A dráma a keresztény ember halálának tragédiáját mutatja be, ezért a számtalan stílusban otthonosan mozgó gitáros-énekes olyan dalokat (Tom Waits - Way Down In The Hole, Bo Diddley - I’m A Man, Hank Williams - The Angel Of Death, Memphis Slim - Mother Earth, Jagger-Richards - Sympathy For The Devil, stb.) rögzített, amelyek gondolatilag illenek a témához és a mozi jeleneteihez.
A kilencven éves Jedermann jelenség salzburgi sikertörténetének emléket állító film zenéjébe egyszerűen lehetetlen belekötni. A zseniális borítójú lemezen található számok azonnal megragadják és rabul ejtik a hallgatót. Hans Theessink Jedermann Remixed című albumának hiányában, szinte megrövidítve érezhetnénk magunkat.

Blue Groove, 2011

hoati


Online keresztelő a győri Colombre Banddel - legyél keresztszülő a Facebookon!
2012-02-12 | hír


Vadonatúj felvételét tette közkinccsé az interneten a Colombre Band és úgy döntött, közönségére bízza, hogy elnevezze a számot. A zenekar Facebook oldalán lehet szavazni három lehetséges dalcímre. A felhívás szerint, amelyik verzió február 12-től február 22-e éjfélig a legtöbb szavazatot kapja, azzal az elnevezéssel kerül fel a szerzemény a következő albumra. A szóban forgó dalt szintén a legnagyobb közösségi oldalon keresztül hallgathatják meg az érdeklődők. Ne maradj ki belőle, hallgasd meg az új Colombre Band dalt és kereszteld el Te!

A zenekarról:
A Colombre Band tavaly év végén metamorfózison ment keresztül, hiszen az elmúlt négy év turnéin és a 2010-ben megjelent lemezükön (Tánc az ördöggel, Gryllus Kiadó) megismert, teljesen akusztikus hangzást parkolóra tette a csapat. Ahogy énekesük fogalmazott: a gyönyörű és szerethető lepke testből át-trollosodtak a ronda báb állapotba. Nem meglepő a zenekarnak ez a húzása, hiszen rock 'n' roll műsorukkal, olyan időszakban kezdték el az országot járni, amikor a full akusztikus megszólalás nem volt magától értetődő és megszokott. 2011. év végén viszont megint kiálltak a sorból, koncertjeik után ezzel a felvétellel köszöntik a rajongóikat, hamarosan pedig két újabb dallal jelentkeznek.

A zenekar tagjai:

Váray László - ének, gitár, mandolin, Csordás Veronika - ének, Deák Gábor - gitár, Kovács Gábor - dob

A felvételen közreműködött:

Baczoni Gergely - basszusgitár


Bert Deivert: Kid Man Blues
2012-02-10 | kritika


Bert Deivert 1950-ben Bostonban született. A fiatalkorában Svédországba költözött gitáros, mandolinos és énekes Son House hatására kezdett el zenélni. Pályafutása során négy szóló- és hat duólemeze jelent meg, számtalan előadó albumán közreműködött, s olyan muzsikusokkal koncertezett, mint T-Modell Ford, Jimmy ’Duck’ Holmes, Eric Bibb és Wanda Jackson.
A rádió, TV és színház részére is dolgozó Deivert legújabb hanganyagának, a Kid Man Bluesnak az elkészítésére kiváló zenészek segítségével Svédországban, Thaiföldön és az Egyesült Államokban került sor. A végleges formáját három esztendő alatt elnyerő korong új köntösbe bujtatott, változatos hangszerelésű, kliséktől mentes átdolgozásokat tartalmaz. A karlstadi Hard Danger Studio-ban feljátszott számok között tradicionális dalokat, valamint R.L. Burnside, Carl Martin, Son House és Sleepy John Estes egy-egy szerzeményét találjuk. Bert Deivert és a gitáros Dulyasit ’Pong’ Srabua csodálatos összhangja figyelhető meg a bangkoki felvételeken (Come Back Baby, Cypress Grove, Nongharn Blues). A Mississippi államban fekvő Duncanben rögzített nótákban Sam Carr és Bill Abel vendégszerepelt, a két kompozíció közül a Rob And Steal címet viselő dalban Sven Zetterberg is lehetőséget kapott.
A tavalyi évben piacra dobott Kid Man Blues remekül sikerült, profi lemez, ami kortól és nemtől függetlenül minden hallgatójának képes kellemes perceket szerezni. Én már eddig is rongyosra hallgattam, és szerintem a jövőben is sűrűn fogunk találkozni egymással.

Hard Danger, 2011

hoati


A Deja Vu Music Clubban lép fel a Let the Monkey Drive
2012-02-08 | koncertajánló


Let the Monkey Drive
Budapest, Deja Vu Music Club
2012. február 17.


A Let the Monkey Drive története még nagyon rövid múltra tekint vissza. A tavalyi év elején alakult zenekar bemutatkozó koncertjére 2011. május 6-án a kispesti Borpatikában került sor. Több fellépést követően a gitáros-énekes Jonathan C. Nelson zenei nézeteltérések végett távozott a bandából, így a megmaradt tagok, Horváth András (gitár), Kőhalmi András (basszusgitár) és László Zoltán (dob) új énekes után néztek. A keresgélés eredményeképpen találtak rá Rácz Dávidra, aki az óta is tagja az együttesnek. A saját és feldolgozás dalokat játszó Let the Monkey Drive koncertezett már a Pecsa Café, Crazy Mama, Szabad az Á, Könyvtár Klub és a Hunnia Bisztró nevű szórakozóhelyeken, következőnek 2012. február 17-én a Deja Vu Music Clubban tekinthetik meg az érdeklődők a három számos demóját a közelmúltban elkészítő zenekart.

hoati


Chris Rea ismét Budapesten koncertezik
2012-02-06 | koncertajánló


Chris Rea - Santo Spirito Tour
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
2012. február 15.


Az olasz származású, de Nagy-Britanniában született Chris Rea több mint harminc éve van jelen a zenei életben, legnagyobb sikereit pedig a '80-as és a '90-es évek fordulóján aratta olyan lemezeivel, mint a The Road To Hell és az Auberge. Az ezen albumokon hallható melankolikus, bluesos hangvételű rockzene a védjegyének is tekinthető, az elmúlt évtizedet azonban már inkább a színtiszta bluesnak szentelte, ugyanis amikor 2001-ben hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, ígéretet tett, hogy gyógyulása esetén visszatér a gyökereihez. Felépülése óta Rea rendszeresen látogat Magyarországra is: noha 2006-ban még búcsúzni jött, a leköszönő turné olyan jól sikerült, hogy végül letett a visszavonulás ötletéről, és kétévenként a tél vége felé már tulajdonképpen bérelt helye van a Papp László Budapest Sportarénában. A 2008-as és a 2010-es koncert apropóját egyaránt egy-egy új kiadvány adta, és ez így van idén is, hisz a tavalyi Santo Spirito Blues című lemezével érkezik hozzánk Chris Rea - de a műsorból természetesen ezúttal sem fognak hiányozni a klasszikus slágerei.

hoati


Keith Richards, James Fox: Élet
2012-02-03 | kritika


Keith Richards a Rolling Stones egyik alapítója, gitáros, énekes és dalszerző, a rock and roll önpusztítás élő legendája. A zenész, akiről Johnny Depp részben mintázta Jack Sparrow figuráját a Karib-tenger kalózaiban, James Fox közreműködésével papírra vetette önéletrajzát, Élet címmel. Az ironikusnak is tekinthető kötet magyarul a Cartaphilus Könyvkiadó beszédes elnevezésű Legendák élve vagy halva sorozatának részeként jelent meg.
A több évig készült közel 600 oldalas könyv címe egyszerű, mégis figyelemfelkeltő. A rocklegenda gitározgatás és zenehallgatás közben mondta tollba élettörténetét. A ’70-es években a Sunday Times-nál dolgozó Fox miután elkészült a kézirattal, az egészet felolvasta Richards-nak, aki olykor-olykor kihúzatott belőle részeket. Az első fejezet a Rolling Stones 1975-ös arkansasi rendőrségi és bírósági ügyével kezdődik, mely eredményeképpen már a kezdő oldalakon az események sűrűjében találjuk magunkat. A vaskos kötet aztán a szokásos kronológiai sorrendet követi, a II. világháború utáni Angliában töltött gyerekkor, a nélkülözés leírása, majd Chuck Berry és Muddy Waters zenéjével történő megismerkedés, Mick Jaggerrel való találkozás következik. Talán a legizgalmasabb és legterjedelmesebb rész annak ismertetése, hogy minek a hatására, kikkel indult a Rolling Stones. Sok mindent megtudhatunk a zenekar műhelytitkairól, a lemezfelvételekről, és kiderül az is, hogy a Jagger - Richards szerzőpáros a dalszerzést sosem holmi szórakozásnak, hanem inkább komoly munkának fogta fel, és pár hangon is képesek voltak órákat vitatkozni, csakhogy tökéletes végeredményt kapjanak. Keith Richards ezekben a fejezetekben ügyesen lavírozik, hisz amikor egy-egy legendás album kerül szóba, részletekbe menően mesél a dalok keletkezéséről, a kevésbé maradandó lemezeken viszont könnyedén átsiklik. A több elvonókúrán átesett, az agyműtétje óta teljesen tiszta botrányhős őszintén beszél a családjáról, a magánéletéről, az Anita Pallenberg iránti olthatatlan szerelméről, a jó barát és bandatag, Brian Jones haláláról. Olvashatunk a hirtelen jött hírnévről, a véget nem érő turnékról, a kábítószer függőségéről, és választ kapunk arra, hogy valóban elszívta-e apja hamvait vagy sem. A képekkel illusztrált, kimerítően részletgazdag könyv stílusa élvezetes, anekdotákkal teli, Richards soha nem rejti véka alá általában negatív véleményét az éppen tárgyalt személyről - „Mick Jagger a nyolcvanas évek óta elviselhetetlen” mondta például.
A kötetből csaknem 23 órányi hanganyagot és extraként fotókat tartalmazó 20 CD-s hangoskönyv is készült, melyen a bevezetést és a záró fejezetet maga Keith Richards, a többi részt pedig Johnny Depp és Joe Hurley olvassa fel. A kultúrtörténeti jelentőségű, minden idők egyik legjobban fogyó rock and roll önéletrajzi kiadványa egyszerre szól azokhoz, akik a botrányokra, bulikra kíváncsiak, de nem maradnak olvasnivaló nélkül azok sem, akik inkább a zenei kulisszatitokról, a dalok születésének körülményeiről szeretnének többet tudni.

Cartaphilus Könyvkiadó, 2011

hoati


Various Artists: The Blues You Can’t Refuse
2012-01-27 | kritika


Európa egyik legrégebbi koncertügynökségét, a Feelin’ Good Productions-ot 1976-ban Tano Ro alapította, aki harminc évvel később egy lemezkiadót is létrehozott. A Feelin’ Good Records az elmúlt esztendőkben számtalan kiadvánnyal jelentkezett, melyeket alapul véve született meg a The Blues You Can’t Refuse című dupla válogatás album.
A százötven percnyi hosszúságú, harminchat dalt tartalmazó összeállítás Gail Muldrow felvételével indul. Az energikus stílusáról ismert blues-díva öt száma hallható a korongokon. A West coast szájharmonikás Andy Just lemezeiről (Smokin’ Tracks, Preachin’ The Blues, Electric Roots) kiválasztott felvételek közül a Veronica Sbergia közreműködésével előadott Dirty Mother Foyer emelendő ki. Sonny Rhodes évtizedek óta a blues világ aktív szereplője. Pályafutása során több mint háromszáz szerzeménye született, a válogatáson a Smithville Texas, a Travelling Bluesman és az I’m Back Again című nótái találhatóak. A gospel szorosan kapcsolódik a blues zenéhez, ez a stílus a The San Francisco Gospel Singers és a Cassandra Mathews & The San Francisco Gospel Divas által képviselteti magát az albumokon. A hazánkban a ’90-es évek közepén fellépő Gary Wiggins a karrierét a Detroit Horns tagjaként kezdte. A blues, soul, jazz és swing formációkban is megfordult muzsikus csodálatos tenor saxofon játékát két dalban élvezhetjük. A gitáros-énekes Texas Slim az olasz lemezkiadó részére készített mindkét CD-jéről (Lucky Mojo, Cookin’ With Gas) kerültek kiválasztásra számok. Részleteket hallhatunk Brian Templeton 2007 márciusában az ausztriai Velden városában Live At Bluesiana Rock Cafe címmel rögzített koncertjéből. Shawn Pittman saját együttesével, a Moeller testvérekkel és olasz zenészek közreműködésével rögzített felvételeken bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a Texas blues egyik legnagyobb ígéretének. Az „A New Queen Of Chicago Blues And Soul” titulussal illetett Vivian Vance Kelly három szerzeménnyel a szeles város zenéjét reprezentálja.
A The Blues You Can’t Refuse igazán jó kezdés azoknak, akik nem ismerik a Feelin’ Good Records kiadványait, s biztos vagyok abban, hogy e nagyszerű dupla válogatás albumot megismerve sokan fogják beszerezni a kiadó további lemezeit is.

Feelin’ Good Records, 2011

hoati


The Andy Poxon Band: Red Roots
2012-01-20 | kritika


A mindössze tizenhét esztendős Andy Poxon 2008 óta aktív szereplője az amerikai blues életnek. Az ígéretes karrier előtt álló gitáros-énekes az elmúlt időszakban olyan nagyságokkal szerepelt együtt, mint Tom Principato, Bobby Parker, Clarence ’The Bluesman’ Turner, David Kitchen, Daryl Davis, de fellépett a legendás The Nighthawks zenekarral is.
Saját együttesét, a tradicionális blues, a jazz, a rockabilly és a country stílusok hatását magán viselő The Andy Poxon Banddet 2009 májusában hozta létre, melynek bemutatkozó lemeze Red Roots címmel az EllerSoul Records gondozásában jelent meg. A tinédzserkorú muzsikus már a csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nyitószámával, a lendületes Hottest Thing In Townnal bizonyítja dalszerzői tehetségét. A folytatásban következő tételek közül mély benyomást tett rám az I Want You So Bad, a gyönyörű gitárszóló végett, a ’60-as éveket megidéző I’ll Sing The Blues, és az Is There Anything I Can Do, ami egy csodaszép ballada. A zenekar névadójának gitárjátéka magabiztos és letisztult, az énekhangja pedig érett és érzelmekkel teli, nekem a fiatal Jonny Langgot juttatja eszembe. A trió ritmusszekcióját Russ Wasson és Mike O'Donnell alkotja, mellettük néhány dalban Ray Tilkens (billentyűs hangszerek, vokál), Zack Sweeney (ritmusgitár) és Carol Ann Drescher (vokál) szerepel.
Igaz, hogy a 2012-es Blues Music Awards Best New Artist Debut kategóriájában a jelöltek között nem találjuk meg a The Andy Poxon Band bemutatkozó CD-jét, mégis a Red Roots a tavalyi elsőlemezes előadók legjobb hanganyagai közé sorolandó.

EllerSoul Records, 2011

hoati


„Van egy új generáció, ami reményt ad…”
2012-01-10 | beszélgetések


A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…

hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.

hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.:
Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.

hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.:
Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.

hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.:
Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.

hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.:
Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.

hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.:
Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.

hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.:
Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.

hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.:
Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.

hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.:
A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.

hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.:
Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.

hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.:
Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!

hcs