Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Blues Patika Jamboree a Gödör Klubban
2011-11-12 | koncertajánló


XIV. Blues Patika Jamboree - Blues őrültek éjszakája
Budapest, Gödör Klub
2011. november 25.


Az idén tizennegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Blues Patika Jamboree ismét stílusgazdag programot kínál, hisz a tradicionális bluest, a 60-as, 70-es évek soul és funky muzsikáját képviselő zenekarok mellett, új ösvényeket kitaposni kényszerülő előadókat láthatnak az érdeklődők.

Részletes program:
19:00 - 20:00: The Boll Weevil Folk Blues Gang
20:00 - 21:30: Sonia és a Soulbreakers
22:00 - 23:30: Karen Carroll With The Mississippi Grave Diggers
24:00 - 01:00: Mississippi Big Beat
01:00 - hajnalig: Blues Beat Party - szelektorok: Gál Csaba Boogie, Oláh Andor

A fesztivál ideje alatt Hohner szájharmonika bemutatót tartanak, mely során három darab herfli kerül kisorsolásra.

hoati


Brick Fields: Gospel Blue
2011-11-10 | kritika


Számos előadó kísérelte meg már a vallásos és a világi zene ötvözését, de nagyon kevesen vannak, akiknek ez igazán sikerült. A Sister Rosetta Tharpe és Skip James nevével fémjelzett eredményes próbálkozások számát gyarapítja a Brick Fields nevű csapat.
Az arkansas-i együttes 2007-ben jött létre, mikor is az énekes Rachel Fields megismerkedett a gitáron játszó Larry Brick-kel. A hatfős formációnak tavaly sikerült megnyernie az Ozark Blues Society által szervezett tehetségkutatót, aminek köszönhetően részt vehettek az idei International Blues Challenge-en. A blues, gospel és soul keverékét játszó zenekar bemutatkozó lemeze Gospel Blue címmel jelent meg. Az albumra a zárótételt, az Amazing Grace jazz-es feldolgozását leszámítva, csakis saját szerzemények kerültek, melyekről elmondható, hogy hihetetlen erőt és őszinteséget sugároznak, érzések és érzelmek sokaságát hozzák a felszínre. Valamennyi dal különleges a maga módján, mondanivalójuk mély vallási meggyőződésről tesz tanúbizonyságot. Rachel ’Fields’ Brick, akinek énekhangja Joss Stone-t és Adele-t juttatja eszembe, nem szeretne sztárok módjára csillogni, hanem csak egyszerűen odaáll a mikrofon elé, és a lélek legmélyebb bugyraiba is behatoló hangon énekel.
Biztos vagyok abban, hogy sokan meg fogják szeretni ezt a remek együttest. A debütáló korongjuk simán lehet ennek a vonzalomnak az első lépése.

Magánkiadás, 2011

hoati


Blues van, babám - Cocksucker blues a Mária utcában
2011-11-07 | névjegy


Miközben a blues nyomában tekeregtem álló nap, fölkapott a forgószél, és messzire sodort Újbudától, ahol 1969 óta éltem. Odahagytam kamaszkorom szüzesség vesztőhelyét, hol női testhajlatok emlékképei vetítettek a plafon sárga egére erotikus képeket. Ahol matematikai képletekkel birkóztam rendületlen, miközben a nyitott D hangolás rejtelmeit faggattam napestig.
Ideje volt már a távozásnak, hogy ne váljon kalodává az aranykor megannyi pompás díszlete. Annyira jó volt ott, hogy az már kezdett veszélyessé fajulni. Csapdám lehetett volna az a félszoba, mint nászutasoknak a légypapír.
De nem, mégsem, istenuccse…
Az Indulnod kell szignálja a Széchenyi Csárda teraszán ütött rajtam azon az este, amikor Garda Zsu és Benkő Zsolt ottan muzsikált. A naplementébe bámulva, Alsógöd irányából a túlpartot fürkésztem lustán, odaát a másik part, Surány, gyerekkorom terepe, titkok világa, rejtekösvények a boldogság szívéhez.
Amúgy nagyon nagy buli volt. Két juhtúros gombafejek rántva közepette szétkapták a világegyetem padlatát. Mire hazaértem, már nyaggattam is a guglit, mondjon nekem surányi telekspekulánst, akivel telket kereshetek magamnak az elmúlt ígéretek aranyos szögeletében, hadd szerezzem vissza apám és anyám telkét a Rózsa utca 29. szám alatt.
Ha nem is ott, de akadt ház elérhető áron a közelben a Napsugár térnél, fölújítható kecó, álomkupleráj, aminek kertjében majd nyílik a bazsalikom és a ganja, hol hosszú naplementék kísérik majd a lassú povedákat.
Aztán mégsem így lett. Kellett hozzá egy nebich pechvogel, kinek karmája volt, hogy megmutassa álmaim és a hétköznapi röghöz kötés közti erős különbségeket. Nem tiltakoztam. Hadd sodorjon a szél, pörgessen, forgasson, fossza le rólam a fölösleges illúziók megannyi hagymahéját.
Végül a nyócban kaptam magamnak egy szuterént, 165 négyzetméter, tivornyatóriumnak ipeg megfelel, ha már az Úrnak úgy tartja gusztusa, hogy itten szökken majd szárba a hatvanas évek megannyi csodamagja. Hol majd lassú bluesok karistolják az éjszakát, minek utána a sarki közértből újított rozékat szopogatva, fél szemmel Mick Jaggert skubizzuk a Cocksucker blues elmosódott kockáin hajnaltájt, hogy a vendégek nagy részének távoztával csillagközi bárkák induljanak útra csillagködeink felé, sorra látogatva a testet öltés és a bardo megannyi kilométerkövét egyetlen beszélgetés kacskaringói alatt…
Nyitott szemű vadrepülés volt, hattyúhadgyakorlat, az ilyesmi kedves a nagy égi sipistának, kedve telik ilyentájt bennünk. Mire aznap déltájt megébredtem, csak üres üvegek és teli hamutálcák jelezték az átvonuló seregek útját. Mobilom memóriájában zörgős felvételek őrzik az esti örömzene hullámhosszának metszéspontjait. Hiába New York és Amszterdam hívása, ennél tökéletesebben most sehol sem érezhetem önmagam. Igazi ashramra leltem, menedékhelyre, hová behúzódhatnak ideig-óráig a szivárvány törzs mélységi felderítői, poroszka Möbius mandrók, kik egyetlen mondattal fejtetőre állítják a mindenség mennyei mátrixait.

Hetesi Péter Pál/G3


Vivian Vance Kelly - Texas Slim - Andy Just: Blues Explosion
2011-11-03 | kritika


A Feelin’ Good Productions 2009 nyarán indította útjára a Blues Explosion nevű koncertsorozatot. Első alkalommal Texas Slim, R.J. Mischo, E.C. Scott és Sonny Rhodes közreműködésével zajlott a turné. Az olasz ügynökség jelenleg a harmadik sorozat szervezésén fáradozik, mely promóciójához a fellépők felvételeiből válogatás CD jelent meg.
A 2012. június közepétől kezdődő turnén különböző zenei világot képviselő muzsikusokat láthatnak az érdeklődők. Az „A New Queen Of Chicago Blues And Soul” címmel illetett Vivian Vance Kelly a szeles város zenéjét reprezentálja. Az énekesnő édesapja, Vance Kelly a blues szcéna jól ismert alakja, de nagyszülei számára sem volt idegen a színpad világa. Vivian fiatal korában hip-hop együttesekben szerepelt, majd szólópályája indulásáig apjával koncertezett. A gitáros-énekes Texas Slim karrierje a 70-es években startolt. A Texas bluest játszó muzsikus eleinte a legendás zongoristával, Alex Moore-ral dolgozott, akitől sokat tanult, de nagy hatást gyakorolt rá Johnny Winter, Little Joe Blue és Andrew ‘Jr. Boy’ Jones munkássága is. A West coast szájharmonikás Andy Just személyében több évtizede a pályán lévő zenészt tisztelhetünk. A karrierjét gitárosként kezdő Just eddigi ténykedése során a műfaj legnagyobbjaival lépett fel, és szólólemezei mellett számtalan albumon közreműködött.
A Blues Explosion című korongra Vivian Vance Kelly, Texas Slim és Andy Just a Feelin’ Good Records-nál megjelent CD-iből kerültek kiválasztásra felvételek.  A 19 dalt tartalmazó lemez remek kedvcsináló a jövő évi koncertsorozathoz, de tartok attól, a hazai blues rajongóknak jó pár kilométert kell utazniuk, hogy láthassák e nagyszerű előadók műsorát.

Feelin’ Good Records, 2011

hoati


Andreas Arlt: All-Time Favorites
2011-10-30 | kritika


Európa egyik legsikeresebb blues zenekarát, a német B.B. & The Blues Shacks-ot 22 évvel ezelőtt Andreas és Michael Arlt hozta létre. Az öttagú hildesheimi banda a megalakulása óta több mint 2500 koncertet adott és 11 albumot jelentetett meg.
A hazánkban is megfordult együttes gerincét adó testvérpár idősebbik tagja, Andreas idén szólólemez készítése mellett döntött. A gitáros az All-Time Favorites című korongra Guitar Slim, George ’Harmonica’ Smith, Leroy Carr és Albert Collins szerzeményei mellé, kevésbé ismert muzsikusok (Roscoe Shelton, Hank Ballard, Little Joe Hinton, Goree Carter, …) ritkán hallható kompozícióit válogatta össze. A közel egyórányi hosszúságú hanganyag rögzítésében a B.B. & The Blues Shacks tavaly megjelent lemezén (London Days) háttérénekesként közreműködő Frank ’Pepe’ Peters, és számos az ausztriai Styx Records-hoz köthető zenész segédkezett. Andreas Arlt választékosan, ízlésesen játszó gitáros, aki amennyire tudott, igyekezett a háttérben maradni. A digipack formátumú CD-hez Dave Specter előszavával ellátott 16 oldalas füzetet mellékeltek, melyből többek között megtudhatjuk, hogy az adott dalok miért kerültek kiválasztásra, és azokban Arlt milyen típusú gitárokat használt.
Amit az All-Time Favorites-on hallunk, az a nagybetűs blues, kimagasló hangszeres játékkal, remek megszólalással, és szerencsére hiányoznak a műsoridő növelő töltelék nóták is.

CrossCut Records, 2011

hoati


Ős-Mini jubileumi koncert a Bemrockparton
2011-10-27 | koncertajánló


Ős-Mini 40 éves jubileumi koncert
Budapest, Budavári Művelődési Ház
2011. november 19.


A magyar progresszív rockzene jeles képviselője, a Török Ádám (ének, fuvola) által létrehozott és vezetett Mini együttes az 1968-as megalakulásától kezdve hosszú éveken keresztül, hétről hétre, vagyis vasárnapról vasárnapra rendszeresen megtöltötte a Bem rakpart 6. szám alatti művelődési ház klubhelyiségét, valamint fontos szereplője volt az Ifiparknak és a Tabánnak. A Mini zenekar egyik legsikeresebb felállása 1971-ben alakult meg, és ez év január 24-én tartotta első koncertjét Papp Gyula billentyűssel, Nagy István basszusgitárossal és Németh ’Nemecsek’ Tamás dobossal. A legendás négyesfogat, melynek korszakához a Mini, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar rocktörténelem legjelesebb dalai közé sorolandó Gőzhajó, a Vissza a városba, a Kereszteslovag, a Halványkék gondolat és a Délelőtt, no meg a lemezekről letiltott Bartók Béla feldolgozás, az Este a székelyeknél című opusz megalkotása köthető, 2011. november 19-én a Bemrockparton 40 éves jubileumi koncertet ad.


Lemez a Török Ádám - Horváth Misi duótól
2011-10-23 | hír


A hazai progresszív rock-blues immár veterán alakja, Török Ádám hosszú pályája alatt képes volt többször úgy megújulni, hogy a megkezdett útjáról lényegében nem lépett le. Első és sokszorosan megújított együttesének, a Mininek sikeres számait rendre átörökítette azokba a közbenső formációkba (Tátrai - Török Tandem, R.A.B.B.), amelyekkel esetenként szinte újrakezdte pályáját. Legújabb ilyen kísérlete, a kiváló szájharmonikás Horváth Misivel 2006-ban alakított duó bemutatkozó albuma a napokban került kiadásra. Az Éjszakai utazások Zeneországban című CD-n a fuvolát és szájharmonikát dobgép, groove-ok és samplerek egészítik ki. Ádám zenei palettáján eddig is megtalálható volt a fúziós jazz és a latin ritmusok alkalmazása, ami itt még inkább hangsúlyt kap, emellett törekedtek a modern fiatalos zenei hangzásra, a blues, az etno és a world music elemeinek ötvözésére. A két különböző nemzedékhez tartozó muzsikus a lemezfelvételre meginvitálta Balogh Zoltánt, aki a sokoldalú virtuóz gitárjátékával hívta fel a figyelmet.


Various Artists: Bluesová spoločnos» no. 7
2011-10-19 | kritika


A Szlovák Blues Társaság a Bluesová spoločnos» című válogatás albumok által kívánja bemutatni hazája blues zenészeit. A sorozat aktuális darabja már a múlt évben elkészült, azonban kiadására anyagi fedezet híján csak idén került sor.
A kulturális tárca támogatásával megjelent lemezt a Jana Ruľičková & Cross The Line nyitja. A trnavai muzsikusok Keb’ Mo’, Ana Popovic és Scott Henderson egy-egy dalának előadásával kellőképpen megadják a korong alaphangját. Az Alec Carter vezette Akelek Blues Band a saját kompozíciók mellet egy Fleetwood Mac feldolgozással (Looking For Somebody) képviselteti magát az albumon. A szlovák fővárosban született, jelenleg Hollandiában elő Aka Kava archaikus bluest játszik. Az énekesnőtől olyan örökérvényű szerzeményeket hallhatunk, mint a Catfish Blues, a Hard Time Killing Floor és a John Henry. A Bluesraiders nevű blues-rock banda Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way című számának átdolgozásával hívja fel magára a figyelmet. A pozsonyi együttes koncert repertoárjában Michael Jackson és a Radiohead „bluesosított” dalai is megtalálhatóak. A jó egyórányi hosszúságú CD-t a tavalyi évben a sumperki Blues Alive fesztiválon nagy sikert arató Kŕdeµ divých Adamov kompozíciói zárják.
Összegzésként elmondható, egyértelműen pozitív döntésnek bizonyult a Szlovák Blues Társaság részéről, hogy a kevésbé ismert, mégis értéket képviselő előadók tartalmas zenei kikapcsolódást kínáló felvételeit válogatta össze, erre a körítésében is ízléses kiadványra.

Slovenská bluesová spoločnost, 2011

hoati


Blues van, babám - Non stop erotic cabaret
2011-10-17 | névjegy


Nincs realitás, nincs tűpontos emlékezet, csak lenyomatok sorjáznak egy sosem volt moziban, ahol még az sem kizárt, hogy saját hazugságaim és tévedéseim mozgatják a bábukat. Minden olyan régen volt, minden olyan sokára lesz… Egyetlen gitárszóló az egész nyolcvanas évek, kalandosan unalmas és unalmasan kalandos. Tíz év, amely alapvetően átrendezte a díszleteket, és álmatag hímporral vonta be a késő Kádár-kor konyhaezüst kulisszáit. Az elvesztett szüzesség és megtalált ártatlanság etapja ez, a legszebb átmeneté, amit valaha átéltem.
Nem mindenkinek volt ilyen felhőtlen Magyarország ez idő tájt. Bereményi Géza például azt írta Cseh Tamásnak, hogy a nyolcvanas évek sapkát viselnek. Más camera obscura. Nekem, miközben Cseh Tamás borom és kenyerem, 1984, amikor a Budapesti Tanítóképző Főiskola népművelés szakkollégistája leszek, maga a menekülés. Még akkor is, ha az intézmény nyomába sem ér a József Attila Gimnáziumnak: ósdi és poros, mintha az ötvenes évek végéről ragadt volna itt, ahol a hallgatók pusztán kísérleti egerek jobb - rosszabb indulatú tudóskák karmai közt.
De volt egy tagadhatatlan előnye eme közoktatási kócerájnak: nyolcszáz bibe járt ide, és mindössze ha ötven hímivar. Egyetlen hosszú házibulikkal terhes petting esélye rémlett föl, ami a magamfajtának erősen a mennyeknek országára hajazott.
Alapvetően ellenérdekeltek voltunk. Szűzkurvák - vágtam oda nem egyszer -, ha felül bedobod a jegygyűrűt, alul nyílik a szézám tárulj… Én meg nagyon nem nősültem volna. Akkoriban nem óhajtottam túlélni a harmincadik életévemet. Addig viszont, hadd pörögjön a búgócsiga, habzsolháp dőzsölés, sportszerű poligámia, padlógázos rohanás táncháztól koncertig és teaházig, világmegváltó égre bámulás, aktuálpolitikai szócsaták, de leginkább erogén zónák kitartó fölkutatása két rock and roll között…
A tanítóképző afféle asylumként is működött. Ha valaki nem volt elég kóser, hogy bejusson a bölcsészkarra, színművészetire, netán képzőre, még mindig helyet találhatott magának a Kis János altábornagy utca 40-ben. Leginkább, ha egyessel kezdődött a személyi száma. Így aztán korrekt volt a felhozatal magára valamit adó piktorokból, fotósokból, zenészekből, csepűrágókból és más gyakorló alkoholfüggőkből… Leginkább a szomszédos Májas presszóban, ahol sokak ösztöndíja vándorolt a kasszába meglehetősen sokszor. Az alkohol iránti vonzalom nekem teljes mértékben hibádzott, narancslével kevert kólát ittam fél literszámra, és ha nagyon maligánba hajlott a délután, szó nélkül elcaplattam, ahová kedvem tartotta új povedák, muzsikák után. Nem voltam sokan. Absztinensből sem a tanári karban, sem a hallgatói halmazban nem volt túltelített a mezőny.
Amikor 1984 és 1987 közt voltam bátor a főiskola állományába tartozni, a társasági élet egyik legfontosabb színtere a KISZ bizottság volt, ahol pártállásra való tekintet nélkül összegyűlhettek mindazok, akik valamivel többet akartak, mit a semmi különös. Jó, ha összességében harminc - negyven emberről volt szó, többnyire mindig ugyanazok jelentek meg minden táncházban, teadélutánon és szobakoncerten. Nekünk valahogy megállt az idő, aranykor volt, a létbizonytalanságot hírből sem ismerő szépséges lebegés, mely húsz évvel később már erősen legendává avanzsált, mire újra aktív állományba helyezte magát a W. Caesar. Ők voltak a legjobb fősulis trupp, akiket valaha is hallottam. Frissek, komolytalanok, szemtelenek, ugyanakkor lévén ének szakkollégisták, nem okozott nekik gondot a svábterc sem. Az örök Micimackó szerepében Főző Attila tündökölt, aki azzal szokott büszkélkedni, hogy ő követte el az első magyar rapet. Kizárólag nyelvészet szigorlatra szánt tételekből mazsolázott törmelékszavakból. Nagyon rendben lévő díva volt Reményi Zsuzsi, aki soha nem volt tudatában saját színészi és énekesi képességeinek, de ahhoz képest, hogy gyűrűs menyasszony volt, igencsak meg lehetett kívánni a színpadon. A zenei mindent tudót Pivarnyik Lászlónak hívták. Ömlöttek belőle a dalok és szövegek. Olykor csak úgy leült a harminckettes teremben a pianínóhoz és órákon át muzsikált, többünk nem kis örömére. Pivi tehetsége egyedül álló, csak éppen alkalmatlan volt bárminő popzenei létformára. Egyetlen daláért sem volt hajlandó soha egyetlen lépést sem tenni, a profi világ kispályás haramiái rendszeresen falhoz állították, komoly hitehagyással lelkében késik le ma is bárminő találkozót, s kér kölcsön rövid ismeretség után, csak a dalai maradtak ugyanolyan jók, mint voltak, azokban nincs hiba…
Köreinkben tett akkortájt röpke kirándulásokat Legát Tibor is, a huszadik századi magyar underground legegyedibb rock and roll prófétája, ki kellő körültekintéssel egyensúlyozott a pojáca - bohóc - költő Bermuda-háromszögben. Amikor én még csak keresgéltem a szavaim, ő már akkor készen állt. Szinte bármire, ami csak nagyon távoli kapcsolatba hozható bárminő művészettel. Egy unalmas művelődéselmélet előadás során, amikor én levelezni óhajtottam vele, visszautasítván közeledésem, megírta a Gózon Gyula Mosolyvágóhíd címzetű versét…
Mindemellett pompás bandái voltak. Kézi Chopin, Margitsziget 52, Szarvas Drops. Müller Péter Sziámihoz hasonlatosan könnyen és gyorsan szórta a rímeket, facsart ki képeket, tette összetéveszthetetlenné munkáit. Mindez persze nem tűnt túl komoly elfoglaltságnak, inkább afféle radikális intimtorna, tőről metszett homo ludens létforma…
Meghatározó figura volt ebben a korántsem szolid zűrzavarban, bár nem e főiskola falai közé vagy mellé járt, Szakcsi Lakatos Béla kedvenc tanítványa: Perczel Gyuri. A legkomolytalanabb jazzikon, akivel valaha találkoztam. Mindent tudott hangszerről, zenéről, Égről és Földről. Csak az Internacionálé harmadik és negyedik sorát nem állott módjában megjegyezni az Istennek sem, igaz ettől függetlenül mindannyiszor, ahányszor hangszer mellé ült, az első két sort becsülettel eljátszotta kedvünkért. Leginkább bibápban vagy bugivugiban, hogy onnan robogjon tovább Oscar Peterson, Keith Jarrett és Chick Corea fertályára, ahonnan majd egy Beatles feldolgozással evez vissza a szintúgy kötelező Take Five ötnegyedes lüktetéséhez.
Non stop erotic cabaret, ha mondom: úton az Átok arcú lánytól a Mono Game Over felé…

Hetesi Péter Pál/G3


Ana Popovic: Unconditional
2011-10-16 | kritika


Kétségtelen tény, hogy Ana Popovic a szólókarrierje során kiadott lemezeivel igen magasra tette a mércét. A szerb muzsikus 2001 óta megjelenő albumai közül a Hush! Best New Artist Debut jelölést kapott a W.C. Handy Blues Awards-on, míg a Still Making History tizenkilenc héten át szerepelt a Billboard magazin blues listáján.
A vonzó külsejű Ana eddigi hanganyagai olyan városokban kerültek felvételre, mint Memphis és Los Angeles, de a gitáros-énekes legfőbb vágya az volt, hogy egyszer New Orleans-ban is készíthessen lemezt. Az Unconditional címet viselő CD-vel ezen álma teljesült, hisz új albuma rögzítésére a gazdag kultúrájú város legendás, Piety Street nevű stúdiójában került sor. A produceri feladatokat a Grammy-díjas John Porter látta el, aki korábban Buddy Guy, Bonnie Raitt és Keb’ Mo’ korongjain is munkálkodott. A kiadvány repertoárja a saját és társszerzővel írt dalok mellett Nat Adderley, Koko Taylor, Mercy Dee Walton és a Maurice McAlister - Terry Vail páros egy-egy szerzeményéből áll. Az elhangzó számok hangulatát nagyban befolyásolta New Orleans városának atmoszférája, lakosainak vendégszeretete. A blues-rock stílusú, csipetnyi jazzel és soullal fűszerezett tételek feljátszásában többek között Sonny Landreth, Jon Cleary, Calvin Turner, Doug Belote és Jason Ricci segédkezett.
Az egyedi énekhanggal, férfiakat megszégyenítő gitártudással rendelkező Ana Popovic hatodik lemezének minden dala élettel és tűzzel teli, ott van bennük az a megfogalmazhatatlan valami, amit csak a női lélek képes hozzátenni egy produkcióhoz.

Eclecto Groove Records, 2011

hoati


David Philips: The Rooftop Recordings
2011-10-13 | kritika


A szigetországban született David Philips huszonnégy évesen költözött Spanyolországba. Pályafutása kezdeti éveiben különféle stílust játszó együttesekben gitározott, később olyan magasan jegyzett zenészekkel dolgozott, mint Charlie Wood, Alvin Youngblood Hart, Hook Herrera, Brian Jackson és Geoff Young.
Az ezredfordulót követően kezdett el érdeklődni az éneklés és a dalszerzés iránt, ezért akusztikus gitárra váltott és szólópályára lépett. Bemutatkozó albuma tavaly Heal Yourself Alone címmel jelent meg - a Barcelonában élő muzsikus tetőtéri lakásának teraszán került rögzítésre a hanganyag, a keverést leszámítva, a lemezkészítés valamennyi fázisát a gitáros-énekes vállalta magára. A korong észak-európai turnéja során figyelt fel rá Jan Mittendorp, a Black & Tan Records főnöke, így a friss CD-jét már a hollandiai lemezkiadó dobta piacra. A tizenkét saját szerzeményt tartalmazó The Rooftop Recordings az elődjéhez hasonló körülmények között került elkészítésre. A varázslatos egyszerűségű, melankolikus hangulatú, az utazásról, a szeretetről, a reményről és a csalódásról szóló dalok közül a Help Me To Forget, a South East Breeze és a Mountain To Climb feltétlen említést érdemel.
Egy igazi, hamisítatlan minőségi zenét játszó, nagyszerű muzsikust ismerhet meg a lemezhallgató David Philips személyében, kinek előadása tökéletes kikapcsolódás képes nyújtani minden ínyencségre vágyó zenebarát számára.

Black & Tan Records, 2011

hoati


Trent Romens: Aware
2011-10-10 | kritika


Az elmúlt évtizedekben káprázatos tehetségű tinédzserkorú blues gitárosok tűntek fel, akik ámulatba ejtették a szakmát és a közönséget egyaránt. Sokuk neve ismertté vált a műfaj majd valamennyi rajongója számára, és vannak olyanok is, akikkel csak most kezdünk ismerkedni - közéjük sorolandó a kamaszkorból épp csak kinőtt Trent Romens.
A Minnesota államból származó Romens tizenegy évesen kapta első gitárját, két év múlva már olyan muzsikusokkal lépett fel, mint Barbara LaShore, Willie Murphy, Jimi ’Primetime’ Smith és Wain McFarlane. A New Folk Records által Aware címmel piacra dobot debütáló albumán a saját dalai mellett Jimmy Oden és Big Bill Broonzy egy-egy szerzeménye kapott helyet. Az ifjú muzsikus, ha szeretné sem tudná letagadni, hogy kik a példaképei, ugyanis Duane Allman, Jerry Garcia és Bob Marley szellemisége érezhetően jelen van az elhangzó felvételeken. A változatos tempójú nótákat tartalmazó lemez csúcspontját a Fairy Tale katartikus gitárszólója adja. A meglepően érett énekhanggal rendelkező Tromens játékát tökéletes hangszeres tudás és magabiztos előadásmód jellemzi.
Érdemes megkülönböztetett figyelemmel kísérni Trent Romens pályafutását, aki ha így folytatja, szempillantás alatt világszerte ismert lehet, újfent megcáfolva azt a nézetet, hogy a bluesban csak a minél öregebb és tapasztaltabb előadónak lehet sikere.

New Folk Records, 2011

hoati


D’Mar & Gill: Real Good Friend
2011-10-06 | kritika


Derrick ’D’Mar’ Martin és Chris Gill változatos karriert tudhat magáénak. A dobos D’Mar keresett session muzsikus, tizenöt évig játszott Little Richard zenekarában, majd megalakította saját együttesét, a Nu Funkot. Chris Gill mentora, a bentoni blues legenda, Jack Owen volt. A gitáros, énekes és dalszerző különböző stílusú formációkban szerepelt, jelenleg szólókarrierje mellett a Sole Shakers nevű bandát is vezeti.
A két nemzetközi szinten jegyzett zenész idén tavasszal készítette el közös lemezét. Az International Blues Challenge ez évi versenyének negyeddöntőjéig jutott duó bemutatkozó albumának a repertoárja jórészt Gill szerzeményeire épül, mindössze Little Walter klasszikusa, a My Babe érkezett külső forrásból. Nehéz lenne kedvenceket választani az élőben feljátszott, gazdag zenei világot tükröző kompozíciókból, de az biztos, hogy a Runnin’ Wild Bluest, a Crawfish Boogie-t és az International Blues Stompot feltétlenül hallani kell mindenkinek. D’Mar a hagyományos dob mellett afrikai ütőhangszereken is játszik, Chris Gill gitárjátéka pedig a Delta blues mestereinek stílusát idézi meg - annak ellenére, hogy egy új formációról van szó, jól megfigyelhető a két muzsikus egymásra hangoltsága.
A duó debütáló CD-jén nincs igazán túlcifrázva semmi, egyszerűen érezni a görcsmentességet az energiától duzzadó dalokban. A Real Good Friend című kiadvány egy eredeti, izgalmas produkció, ami még a komolyabb lemezgyűjtemények fényét is emelheti.

Airtight Records, 2011

hoati


Blues van, babám - Szent Iván éji álmok
2011-10-03 | névjegy


Szívjatok, szívjatok, amit Isten adott! A Dalai Lámpa bölcsessége fényesítse karmátokat Szent Iván reggelén. Estére itt a nyári Mikulás. Keféljetek, keféljetek, hadd ragyogjon az a sok dorkó meg surranó… Vicky Mouse monnyon le! Este nyolckor Budapest BluesBoys a Cöxponban. Belépés komolytalan, kilépés bizonytalan. Vihogó fegyencek gyülekező!
Formás kis szöveg volt, rendesen szét is lőttem a világhálón. Baj se volt vele, időben megérkeztek a kollégák, hogy heves poveda és sörvételezés közepette nekifussunk az esedékes blues örömzenének, ahol kanyarodik a műsor, amerre csak akar, mi meg száguldunk, lebegünk vele, mintha jobb dolgunk sem volna, mint ahogyan nem is volt.
Persze nem pont azok futottak be, akiket hívtam volna szívem szerint, de végül is megvoltunk szépen: Mister Subidubi tolta mellettem az acélhangkórust, Error 404 hozta a kettőnégyet cajonon, Csanád, a Vadvirágok gitárosa kellő alapossággal pengette a húrokat, Medve Balázs hozta a blues harpot.
Oxigén, hát az nem volt annyi, amennyit szerettem volna, ki tudta akkor, már dolgozik bennem az infarktus, csuda hogy túlélem, azt hittem eccerűen csak bitang meleg vagyon, nem életveszély. Mi mást tehettem volna, mint hogy egy lapra teszek föl mindent megint?
Aztán lett kórház, oxigénvezeték az orrba, kódult szívketyegés, de nem érdekelt, toltam a bluest, sorsom fonalának vége az égiek kezében, akik megint vigyáztak rám. És hát igencsak zene volt, egetverő feeling, igazi jóféle blues bombázás, jöttek is a fiatal zenészkollégák, hogy nohát, ez igen, nagyok vagytok, csak éppen a székről nem bírtam fölállani sehogy sem. Álomkörhintába rakott ez a Szent Iván éj, Messyre báljára voltam hivatalos, boszorkánytánc és halálfandangó.
48 éves múltam, megjártam hegyet - völgyet, de annyi már kiderült, a józan ész valahol útközben elmaradt, csak a zene nyomán haladok, táncolok a borotva élén saját mozimban, én vagyok a primabalerina, és a gépzenével eltöltött évek csak felkészülési periódusnak számítottak az élőzene idusához, még akkor is, ha közben az legotrombább meredélyekek peremén sasszézom olykor.
Mikor a fehér szobák fogságában múlattam napjaim, megfogadtam, jobban ügyelek magamra, hadd ne legyek önkéntes hősi halott, de tudtam, mindez aligha segít rajtam. Sodródom majd eztán is, ütődöm - verődök Éghez és Földhöz.
Ha már jönnie kell ennek a halál nevű álomnak, hát jöjjön a Jim Morrison blues közben, netán végén, mégse ágyban párnák közt. Jó, jó, ne most, talán száz, netán ezer év múlva, de legyen így, ha lehet, hadd nyíljon innen kapu a Nyugalom völgyeibe, ahol már csak a bárányfelhők költészete a mérvadó, semmi egyéb…

Hetesi Péter Pál/G3


Üssed, Fifi
2011-09-29 | kritika


Nos, elmentem a koncertre, ami arra volt hivatott, hogy tiszteletet tegyen Kepes Robi emlékének.
Az emlékezés sikerült, de a végéről hazamentem.
Hogy is van ez?
Kétségkívül a probléma velem van, nem mással.
Elhiszem én, hogy a fellépő zenészeknek nagyon fáj Robi hiánya.
Nekem is.
Sok örömet szerzett sok embernek, a színpadon és a deszkák előtt is. Ma legalább a közönség egy része megtudta, megérezte, megsejtette, hogy mit jelent, mi dolga van egy zenekarban egy basszernak.
Kell.
… és olyan basszer kell, mint a Robi. Akkor és ott, úgy.
Már indultam hazafelé, amikor az ajtóban összeakadtam Vörös Gabival. Nagy vonalakban ez a találkozás volt a legjobb dolog ezen a koncerten. (Bár kerestem Bendzsit is, akinek szintén itt lett volna a helye… Hol a francban vagy, amikor igazán szükség volna Rád? Amikor tényleg erőt, jövőt adhatnál? Hiányoztál, b+. Ezt elkú.tad. Tartozol eggyel. … én meg százzal, de végre neked is behúztam egy rubrikát.)
Szóval Gabi. Ő volt az, aki azért jött, amiért én is. Nem búcsúzni, hanem köszönni. … és az nem ugyanaz. Daczi Zsoltról beszélgettünk, Robiról, a fiamról. Ne haragudj, Gabi, az utolsót már nem kellett volna meginnom. De a lényeg a lényeg: itt voltál, és erről a koncertről már örökké Te jutsz az eszembe. Köszönöm.
Tudtam én előre, hogy nem kell ilyen koncertet csinálni. Pusztán Robi fejével gondolkodtam, aki biztosan nem akart volna ilyesmit.
Annak ellenére, hogy nagyon szerette azokat az embereket, akik ma játszottak neki a színpadon. Nagyon szerette Őket. Mondta nekem, többször is - és csillogott az a ravaszdi, huncut szeme. Nem hazudott.
Ha valamit szívesen látott volna, azok a tanítványai. Ők meg már zálogba vannak csapva.
Te, Máté, hol voltál, amikor itt lett volna a helyed? Hiányoztatok a színpadról, és hiányoztatok mellőlem. Olyat adhattatok volna, amit senki, de senki más. Nekem és Robinak is.
Nem érdekel Fekete Jenő jamje százkilencvenhetedszer. Ötvenedjére sem érdekelt. Unom, és szar is. Nincs összepróbálva, szanaszéjjel mászik, ütemtelen, gazdátlan, a „rutinra” hagyatkozik, nem jön sehonnan és nem megy sehová, ami nem elég a boldogsághoz. Az enyémhez és Robiéhoz sem. Még jó, hogy nem ezektől függ…
Szerettem Robit. Jó volt vele dolgozni, vagy pusztán csak sörözni. Kompromisszum nélkül volt szerethető. Egyszerűen csakis a szeretés kedvéért szerette az ember, és - tudom, hogy - nemcsak én. Ezt nem lehet tanulni, ilyenje vagy van egy embernek, vagy nincs.
Tanított, jól. Ez talán a legnagyobb dolog, ami létezik a világon. Láttam ezen a bulin nem egy tanítványát. Nekik már eztán máshol kell tanulniuk, de helyesnek gondolom, ha kimondják: „A leckét megtanultam, Robi. Én készültem…”
Nekik van a legnehezebb dolguk.
Nekik kell megmutatniuk, mi is az, amit tanultak, és mit is tettek hozzá ahhoz, amit Robi tanított nekik. Hogyan lesznek ők basszerből muzsikusok? Szerethető muzsikusok.
Az én unokám talán már nem tudja majd, ki volt az a Kepes Robi. De a gyerekem tudja. Ha nem is mondja el majd az Ő gyerekének, de „úgy” játssza majd, ahogy azt kell, egy hanggal sem többet. Talán. Remélem így lesz.
Zenei szempontból megfogható momentum egyetlen akadt a színpadon. Nevezetesen amikor Mezőfi Fifi beült a dob mögé. Akkor azért minden más lett. Odaütött és elsírtam magam.
Ő valóban megidézte Robi szellemét a színpadra. Nem akart Ő ilyet tenni, de hát Fifi ilyen. Aki ismeri, az tudja, miről is beszélek (bár itt értelmetlenek a szavak). Soha úgy nem hiányzott színpadról senki még, mint amikor Fifi beszállt a dalba, és Robi nem.
Azonnal hazamentem, mert ez itt a koncert vége. Nincs tovább.
A koncert előtt fecsegtem Fifivel. Tartotta magát, keményen. De amikor odaütött, minden kiderült. Felszállt a köd, kitisztult az ég. Hihetetlen, hihetetlen, hihetetlen volt.
Nehogy aszidd', Kepes Robi, hogy ennyivel megúsztad. Akár hiszed, akár nem, tudjuk, mit kell tennünk. Mert megtanítottad.
Visszük, amit „zeneileg” itt hagytál, ez ügyben nem kell aggódnod. A szellemedet is megidézzük, amíg élünk, és amíg szellemet tudunk idézni. Aztán meghalunk mi, szépen sorban, és nem idézi meg a szellemedet már többé senki sem. Elfelejtik a nevedet, nem hallgatják többé a dalaidat.
A huncut mosolyod, a csillogó szemed és a hang, amit csak Te tudtál eljátszani: az itt marad ezer évig.
Na ugye, hogy megérte.
Nyugodj békében, barátom.

EOX


Ohio - Simonyi Nyári Egyetem és a pécsi „blues projekt”
2011-09-27 | hír


Elképzelhető, hogy a pécsi könnyűzene, blues és társműfajai hosszú évek óta kilátástalan jövőjét, szakmai szerveződését és képviseleti gondját néhány hazai és ohiói diák fogja megoldani? A stílusos válasz: oh, yeh!

Öt éve gazdasági és kulturális missziónak is tekinthető együttműködés zajlik a Pécsi Tudományegyetem és a Charles Simonyi Alapítvány között. A régió vállalkozásai és az egyetemisták körében jól ismert Ohio - Simonyi Nyári Egyetem keretében évről-évre a térség üzleti életének feltérképezésén dolgoznak amerikai, angol és magyar hallgatók, szakmai vezetők irányításával. A hathetes munka során a diákok pécsi vállalkozásoknak segítenek üzleti tervet írni, pénzügyeiket strukturálni, nemzetközi kapcsolatokat létesíteni. A képzést a híres magyar-amerikai vállalkozó, Charles Simonyi szponzorálja. Anyagi támogatással az emberekbe fektet be az alapítvány. Az együttműködés során az amerikai gazdasági szemléletet terjesztik a térségben, illetve a közép-európai gazdasági modelleket tanulmányozzák.
A 2011 nyarán ismét meghirdetett Ohio - Simonyi Nyári Egyetem kurzusainak egyikén, a pécsi „blues és társműfajai” téma is terítékre került. Az Ormosy Bence csoportvezető, Csécs Viktória, Brandon Barkley, Victor Colella és Daniel Kanyok alkotta team feladatául kapta Fekete Kálmán „blues projekt”-je üzleti tervének és megvalósíthatósági tanulmányának elkészítését. A hatvan oldalas anyag címe: Blues Organization Plan - A Global Consulting Program Project. Időközben elkészült a projekt magyar nyelvű változata, sőt, már a megvalósításán is dolgozik egy újabb egyetemi diákcsoport. Minderről Fekete Kálmán így nyilatkozott: „Álmaim, zenészek álmai válnak valóra, ha minden igaz, és rögtön leszögezném, nemcsak a bluesról van szó, hanem az annak társműfajait képviselő pécsi kortárs könnyűzenei formációk sorsáról.
A Blues Organization Plan elsősorban Gombár Gabriella és férje, a perzsa származású, de már Pécsett élő közgazdaságtan oktató, Kia Golesorkhi, a nyári egyetem magyar vezetője lelkesedésének és érdeklődésének köszönhető. Ők figyeltek fel az általam 2005-ben megírt I. Regionális Könnyűzenei Projectre, mely itthon eddig sehol, semmilyen szinten nem talált kellő fogadtatásra. Ezért is volt óriási öröm és megtiszteltetés számomra, hogy e munkám bekerült az Ohio - Simonyi Nyári Egyetem programjába.
A kapcsolatfelvételtől kezdve, az itthonitól jelentősen eltérő, igen pozitív szemlélettel szembesültem. A konzultációt rutinosan vezető Ormosy Bencéről eleinte azt hittem, kirendelt, tapasztalt közgazdász, aki tanórát vezet. Később tudtam meg, hogy Bence is „csak” diák! Maximális profizmussal dolgozott, hosszan és részletesen ismertette velem a project készítésének fázisait, annak pontos célját. Az általam írt anyagot előbb alaposan áttanulmányozta, majd a vendég diákoknak gondosan, türelmesen lefordította, ennek alapján láttak munkához.
Ugyancsak kellemes meglepetésként hatott az ohiói diákok őszinte érdeklődése és lelkesedése a pécsi könnyűzenei élet iránt, amely túlmutatott a konzultáció eredeti célján: felajánlották, hogy a lehetőségeikhez képest zenészi csere kapcsolatok elősegítését is vállalják Ohio és Pécs között. Nemcsak elméletben tettek az ügyért, de eljöttek egyik koncertünkre is (I. Várkert Blues-Jazz & Rock Fesztivál), így láthatták és hallhatták azokat a kortárs pécsi zenekarokat, akikért valójában a Blues Organization Plan megszületett.
Külön köszönet Csécs Viktóriának, aki Ormosy Bencével a nagyon komoly közgazdasági tanulmány magyar fordítását is elvégezte.
A Blues Organization Plan az első olyan hazai marketing és szakmai project, amely a könnyűzene gyökerének, alapjának számító blues műfajának megvalósítási programlehetőséget kínál. Marketing szempontból is jelentős mű, hiszen sem az országban, sem Pécsett nem született még hasonló.
Friss és igen jó hír, hogy a Blues Organization Plan megvalósításán, a pécsi egyetemen már dolgozik egy újabb szemeszternyi diák, akik december elején mutatják be „dolgozatukat”. Így hát kezdek reményt látni arra, hogy a pécsi kortárs könnyűzene, blues és társműfajai ága végre méltó helyére kerüljön, jövőképet, működési teret kapjon. Ehhez azonban még kell egy aprócska dolog: az érintett pécsi és régiós zenészek, bandák összefogása, és egyesületté alakulása…”
Közben a Fekete Kálmán vezette PMD Blues Band sem tétlenkedik, hisz a közelmúltban koncerttel ünnepelték a Tubesen található János-kilátó, éppen tíz esztendővel ezelőtti átadását. A zenekar gyönyörű környezetben, 611 méter magasan, a kilátó tövében megtartott fellépése alkalmával mutatta be a Tubes blues című, Gyetvai Erika szövegére írt dalát, mely hamarosan CD-n is kiadásra kerül.


Elam McKnight & Bob Bogdal: Zombie Nation
2011-09-25 | kritika


Elam McKnight és Bob Bogdal neve nem teljesen ismeretlen a blues világában. A gitáros-énekes McKnight szólókarrierje során három lemezt készített, az utolsó albumán (Supa Good) található szerzeményét, a Devil Minded Womant Best Blues Song címre jelölték a 7. Annual Independent Music Awards-on. Bogdal több mint húsz éve van a pályán, a szájharmonikás jelenleg az új hanganyagán (Shadow Of A Darkened Moon) dolgozik.
Kettejük barátsága 2008-ig nyúlik vissza, de csak a közelmúltban döntöttek a közös munka mellett. Ha a CD borító alapján akarjuk kitalálni bemutatkozó lemezük zenei stílusát, komoly meglepetések érhetnek bennünket. Sokan úgy gondolnák, hogy a korong egy Heavy Metal együttes, vagy éppen egy Punk Rock banda dalait tartalmazza. Az ő feltételezésük tévesnek bizonyulna, hisz az albumon Mississippi Delta blues és Hill Country blues hallható. Az elmúlt hetekben megjelent hanganyagra Elam McKnight szerzeményei kerültek feljátszásra - a Brother To A Stone és a Hocus Pocus című nótákat William Cullen Bryant, illetve Kurt Vonnegut munkássága inspirálta. Az akusztikus és elektromos dalok színvonala egyenletes magas, egyszerűség és nyersesség uralja őket. A két muzsikust dobon a Grammy-díjas Tom Hambrigde kíséri, míg Michael Saint-Leon gitárjátékát a nyitó Pojo’s Place-ben élvezhetjük.
Összegzésként megállapítható, hogy a Zombie Nation pontosan olyan lemez, amelyet az ilyen kaliberű előadóktól elvár az ember - a McKnight - Bogdal páros albuma nagy műgonddal és tehetséggel összerakott, a zenei tudást a lélek rezdüléseivel elegánsan vegyítő hanganyag.

Desert Highway Records, 2011

hoati


Dicky James And The Blue Flames: Hard Rain
2011-09-23 | kritika


Richard Wagster, művésznevén Dicky James 2008-ban hozta létre a Dicky James And The Blue Flames nevű zenekart. Az öttagú banda The Blues Taste Good című bemutatkozó albuma a megalakulásukat követő évben került kiadásra. A szakmai körökben és a hallgatóság soraiban is pozitív visszhangot keltett kiadványt idén követte az együttes második lemeze.
A Pinetop Perkins emlékének ajánlott korongon a zenekar tagjainak szerzeményei mellett két örökzöld blues sláger, a Rock Me és a Born Under A Bad Sign új köntösbe bujtatott verziója található. Az album nyitódala, az A Real Good Blues tökéletesen megadja a lemez alaphangját, s már ekkor könnyedén leszűrhetjük, hogy első osztályú muzsikával állunk szemben. A Chicago blues stílusú, energiától duzzadó, kiváló témákkal teletűzdelt szerzeményeket tartalmazó kiadvány csúcspontjait a címadó dal, a Hard Rain, és az instrumentális Icehouse Shuffle jelenti. Az utolsó nóta elhangzását követően érdemes picit várnunk, mivel a korong egy „rejtett” számot (Roll The Credits) is tartalmaz.
Nem vagyok próféta, de talán nem tévedek nagyot, ha kijelentem, a Hard Rain olyan hanganyag, ami tovább fogja bővíteni a Dicky James vezette, összeérett formáció képét mutató együttes zenéje iránt érdeklődők táborát.

Magánkiadás, 2011

hoati


Demetria Taylor: Bad Girl
2011-09-21 | kritika


Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha van valaki, aki bátran kijelentheti, hogy a zene, a blues a vérében van, az nem más, mint a Szeles városból származó Demetria Taylor. Családjának tagjai közül édesapja (Eddie Taylor), bátyjai (Eddie Jr., Larry és Tim) és két nővére (Edna és Brenda) is a blues zenét választotta hivatásául.
A legkisebb lány, a még a negyvenedik életévét sem betöltő Demetria életében most nyílt lehetőség arra, hogy elkészítse első lemezét. Az album címválasztásában egyfajta utalásként apja egy korábbi lemezének, a talán a legsikeresebb munkájának a Bad Boy-nak a címe lett megidézve. A társai a szakma krémjét alkotják: Shun Kikuta (gitár), Eddie Taylor Jr. (gitár), Roosevelt Purifoy (billentyűs hangszerek), Greg McDaniel (basszus), Pookie Styx (dob), valamint hozzájuk csatlakozott vendégként Big Time Sarah (ének), Billy Branch (harmonika), Eddie Shaw (tenor szaxofon) és Luke Pytel (gitár). A választott dalok a Chicago blues „örökzöldjei” közül valók, így hallhatunk itt Willie Dixon, Magic Sam, Koko Taylor és Luther Allison szerzeményt is.
Demetria Taylor szivacsként szívott magába mindent a múltból, és mindazon zenei tapasztalat ami felhalmozódott, rétegződött eddigi élete folyamán egy karakteres, egyedi megszólalást eredményezett. Zenei atmoszférája a visszafogott megszólalástól a kitárulkozó, forró hevületű interpretációkig terjed. Az énekesnő rendelkezik azzal a képességgel, hogy átadja a lényét, hogy a zene folyamában feloldódva, a hallgató is eljusson a feloldódás élményéig.
Nem véletlenül látott fantáziát a Delmark Records a fiatal énekesnőben, s bizakodással tölthet el az a tény is, hogy következő lemezére már saját szerzeményeket is ígért.

Delmark Records, 2011

hcs


Blues van, babám - Eddy Kramer az meg ki?
2011-09-19 | névjegy


Olyan maga nekem Hepepe, mint Hendrix-nek az Eddy Kramer - nyilatkozza oda Tóth János Rudolf fogsorkatona, én meg állok, már megint tuskó vagyok, ki az az Eddy Kramer? Nagyon valaki - fejti meg Halper Laci, akinek zenekarában olykor Randy Brecker fújja a rezet, ha Hendrix-ről van szó. Szóval olyan egyesített Grammy - Oscar - Kossuth-díj ez, bólogatok, ha most vág belém a villám, már az se számít…
Janóval, aki még véletlenül se Rudi, 1993-ban sorsolt minket össze a jószerencse. A HBB a Férfibánat lemezzel turnézott, szobatársak lettünk és barátok életre-halálra. Csak épp megírni nem lehetett, amit megtudtam. Ébredt már erősen a másik Magyarország, egyre szorosabbra zártak a sorok, működött a rock and roll omerta, Dagadt, megölünk, ha megírod…
Drága Pánczél Géza, az egyetlen igazi bolsevik milliomos, akkor a Playboy és a Narancs is az övé volt, pedig adott előleget szépen a Kis Magyar Bluesográfiára. Ki is raktak a Tilostól, ahol Gőzborotva címen műsorom volt, amikor kiderült, ő se végtelen fejős tehén, utáltak, mert én kaptam, ők meg nem. A hivatalos indok persze nem ez volt, valami olyasmit emlegettek, hogy a Tilosban nem lehet Hobót játszani, de ezt is csak úgy üzenték a libsi partizánok, értettem a nem szép szóból, a többiről tessék kérdezni Papót, ő mindent tud.
Hobót egyébként meg azért toltam abban a kis víkendházban, mert ideje volt. Aznap alakult a MIÉP (vagy a Magyar Út Körök), és én föltettem a 45-ös bluest 45-ös fordulatszámon.
Nem kellett volna?
De. Inkább vagyok elefánt a porcelánboltban, mintsem bármilyen zászló árnyékszéke. Én azt hittem, a Tilosban tilos a tilos, hát nem, csak mások voltak a dobozok, meg a szalagok, de ugyanaz a szaros egy brancs vagyunk, kikúrunk veled, ha nem vagy span szemlélet, mint bárhol máshol.
Gyomorforgatókönyv.
A szabad rádiók környékén ugyanaz a csetepaté dúlt mindig is, mint a nagy médiában, csak kisebb volt a pálya, enbékettő, megyei egy. És nem volt kivétel később a Sziget sem, ahol Cs. Kádár Péter, azért zavarta haza a holland kalózrádiósokat, mert azok meg merték szkreccselni a Himnuszt éjfélkor.
De nekem már ez nagyon mindegy volt. Úgy tudtam már tovább állni, mint senki más. Semmilyen értékrend nem számított már. Se baloldali, se polgári, se zsidó. CSAK A ZENE VOLT.
Kezdett fontosabb lenni a backstage bár, mint a szerkesztőségi homokozó. Még nem írtam szöveget, csak áztattam magam a füstpácban, mint egy túlsúlyos hering, aki már van olyanban a bandával, hogy tréfák céltáblája legyen az ezredik biliárd bugi közben. Új szavak sorjáztak a szótáramban. Eszem ágában nem jutott zsurnálfiúnak maradni, amikor rock and roll volt, fajinság hegyek, elmesélhetetlen szép villanások. Apám a felhők fölött bagózva biztatott, de nagyon nem kellett, mentem én magamtól világgá, pedig épp Hobo volt, aki szólt, vigyázz Dagadt, kipörögsz mindenhonnan, miből fogsz megélni?
Igaza volt.
Ilyesmikre nem gondoltam.
De Tibuszék hamarosan bevettek, mint konferansziét a Magyar Atomba. Akkoriban még Jamie nem volt velünk, minden negyedórában más volt a zenekarvezető. Ábécé sorrendben. Mindig más mondta meg, melyik kocsmánál állunk meg. Aztán már csak álltam Tátrai gitárjának hangzuhatagában, mosott tisztára a muzsika, megvolt az orgazmus rendesen, képeket láttam, jött a téridőgörbület, kézfogás, meghajlás, turnébusz haza.
Ez volt az igazi BEAVATÁS. Az Igazság örökös pillanata.
Mindegy volt, ki az apám meg az anyám. Hogy KISZ meg MSZP. Hogy parlamenti szakértő, aki akár képviselő is lehet majd. Nem voltam más, csak én. A Hepi. Aki mindent tud, de semmit nem ugat el.
Bizalmi állás az ilyen. Az ma is.
Közben meg hírem ment, hogy bolond vagyok, de fajin hülye.
Természetes dolog volt, hogy szövegíró lettem…
Mert blues van.
Blues van, babám…

Hetesi Péter Pál/G3