Beszélgetések

Befejeződött a Blues karaván ez évi vándorlása

2007-12-06

A nemrég befejeződött X. Blues Patika Jamboree-ról Oláh Andor szájharmonikást, a fesztivál főszervezőjét kérdeztem.

Pampalini: Befejeződött az idén először többnaposra tervezett X. Blues Patika Jamboree. Milyen sikere, látogatottsága volt a koncerteknek? Van-e olyan város hazánkban, ahol a hely, a közönség miatt különösen jó zenélni?
Oláh Andor: A hétköznapokhoz képest jónak mondható, egy hét alatt kb. 2500 ember láthatta a Blues Patika Jamboree–t, közvetlenül és szinte az egész ország lakosságához eljuthattak a hírek a sajtósainknak (Juhász Péter és Horváth Judit, kb. 150 megjelenéssel), és a média érdeklődésének köszönhetően. Örömömre szolgált, hogy Blues van, és a vidéki tradíciókkal rendelkező városok rajongói nagyon nagy hangulatban fogadták a show-t. Mindenütt jó zenélni, ahol a rohanó hétköznapok zaját, híreit el tudjuk akár csak egy pillanatra is feledtetni a földi halandókkal!
Ezért fontos, hogy a zenekarok számára minden feltétel adott legyen, csak a show-val keljen foglalkozniuk, és maximális állapotot tudjon teremteni magában és a koncertteremben.

P.: A Blues Patika Életműdíjak is átadásra kerültek. Hogy fogadják ezt a zenészek?
O.A.: Meglepetten és nagy örömmel. Éppen ideje, hogy a közönségsiker után a szakma is elismerje és díjazza munkájukat, a szakmai zsűri szavazatainak alapján. A 2007-es év zsűrije: Kovács Tamás - CrossRoads Kiadó, Nemes Nagy Péter - szakíró és rádiós, Bóna Márk - Sziget programszervező, Otto Lohle - a Gronaui Jazz Blues Fest szervezője, Himer Bertalan - a Rockinform főszerkesztője.
Örülök, hogy ezt az űrt az ország egyetlen hivatalosan bejegyzett, blues-zal foglalkozó alapítványa, a Blues Patika tölthette be.

P.: A jelöltekre interneten keresztül is lehetett szavazni. Mennyire volt aktív a közönség?
O.A.: Őszintén meg kell, hogy mondjam, a közönség bekapcsolása mellett csak a szervezés közben döntöttünk, és csak próbaképpen teremtettük meg a technikai feltételeket. Így is számos szavazat érkezett. Ez igazából jövőre tudja majd igazából jelentősen betölteni funkcióját.

P.: Van-e olyan sztori, melyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
O.A.: Természetesen, rengeteg dolog történt a turné alatt. Ami számomra a legmegkapóbb esetet jelenti, és a meghökkentő mese kategóriába tartozik, a budapesti West Balkános koncerttel függ össze. Sharrie Williams zenekarában játszó tagok egyikével történt meg, konkrétan Kovács Gábor zongorista barátommal. Kovi telefonon felhívott a beállás ideje alatt és elnézést kért, hogy késik, de közbe jött egy váratlan esemény, ami késlelteti az érkezését. Nem szeretem a késést, de mivel még csak a hangszeres beállítás folyt, átrendeztük a sorrendet és Őt tettük a dolgok végére. Taxival érkezett, még éppen időben, a nehéz zongorával és annak kellékeivel felrohant a színpadra és elkezdett pakolni, közben megkért, hogy segítsek még a kocsiból egy-két dolgot felsegíteni. Természetesen rendelkezésére bocsátottam a technikai személyzetet.
A koncert elkezdődött és akkor vettem észre, hogy be van kötözve a keze.
Az egyik fergeteges szóló hevében elfeledkezett magáról és a kabátujj takarásából előkerültek az ujjai, a keze, amiről a feeling hatására elkezdett leperegni a géz (rögtön a múmia bosszúja jutott az eszembe), még mosolyogtam is magamban, hogy a Kovi milyen színpadi show-val készült.
És akkor egy kicsit ledöbbentem, kezdett ugyanis látszani az enyhén bőrhiányban szenvedő kéz! Legjobban egy jól átsütött steak-hez hasonlított, amit a chef, a saláta levelek helyett tévedésből billentyűkkel tálalt volna fel. A koncert hatalmas sikert aratott, a gratulációk után Kovi áradozott a buliról, és a kérdésemre elmondta rezzenéstelen arccal, hogy a koncert előtt Ő készítette volna a család számára az ebédet, de egy rossz mozdulattal, a közel 600 fokos forró olaj, egy az egyben ráborult a kezére.
És ilyen állapotban ezer százalékot teljesített. A beszélgetés során bevillant egy másik kép, amikor az egyik Jazz dinasztia fiatalabb sztárja nem volt hajlandó a saját zongoráját megfogni és az egyik szervező lánnyal rakatta fel a hangszerét a pódiumra.
Jellem különbségek, karakterek mindig új megközelítésből.
Számomra a Kovács legendává vált, igazi zenész és nem utolsósorban igazi Bluesman!

És további információk Oláh Andortól, a lezajlott fesztiválról:

Az utazó blues cirkusz

Vége lett a blues cirkusz ez évi utazásainak!
A Blues Patika Jamboree körbe járta az országot, teljesítve küldetését. Az ország jelentősebb tradícióval rendelkező városainak lakói számára megteremtette a lehetőséget arra, hogy megismerjék a Blues Patika által közvetített hiteles fekete blues világát.

Hogyan is kezdődött?
A rendezvény korábban Budapest különböző helyszínein várta a közönséget. Minden évnek megvolt a maga apropója, tavaly három színpadon rendeztünk meg, egy több mint 50 órás session-t, kétszázötven zenész részvételével, egyedül álló, hazai zenetörténeti eseményként vonult be a köztudatba.
Megalapítottuk az Életműdíjat a blues-ért legtöbbet tett személyek munkájának elismeréseként.
Ez évben a jubileum tiszteletére megutaztattuk a Blues Patika Jamboree-t, és bemutattuk a rendezvényt a már tradíciókkal rendelkező városokban élő embereknek, hagyomány teremtő célzattal.

Két hónap szervezés
Hat város,
2800 km utazás,
64 óra szórakozás és hotel,
kb. 2500 látogató,
6 óra beállás,
16 óra koncert,
vidéki megjelenésekkel együtt több mint 150 média megjelenés,
25 l minőségi vörös bor,
10 l házi pálinka,
4 l kávé,
6 db szétfújt harmonika,
1 felfedezett banda a Bőrgyári Capriccio,
három Életműdíjas bővíti a Bluespatika értékét.
Végig kitűnő fogadtatás, és minőségi hang fogadott bennünket.

A turné igazi ajándék volt számomra, reális képet kaphattam a hazai blues élet állapotáról, találkozhattam új arcokkal, fiatal tehetséges zenészekkel, és lelkes rajongókkal, az együtt lét, az utazás és az új helyek meghódítása, kellemes izgalmat adott az egész Jamboree alatt.
Találkozhattunk a szakma emblematikus öregeivel, ebben az évben a média több mint 150 megjelenési formát biztosított, Juhász Péter és Horváth Judit médiásainknak köszönhetően.

Pampalini

20 éves a pécsi-blues kocsma

2007-10-12

„Sándor Péter „Teve” 1987. október 23-án indította útjára Pécsett a blues-kocsmát, amiből „mozgalom” lett. 20 év telt el, amit jubileumi bulival szeretnénk megünnepelni… „ olvasható az erre az alkalomra megszervezett koncert plakátján. A koncertről és még sok másról kérdeztem Fekete Kálmánt a PMD Blues Band vezetőjét.

Pampalini: 20 éves a pécsi blues-kocsma. Ez alkalomból 2007. október 26-ára jubileumi koncertet szerveztetek. A koncerten három formáció lép fel, a Bormester Blues Band, a Stoni Blues Band és a PMD Blues Band. Az első két zenekar, már nem működik. Mennyire sikerült összehozni az eredeti tagokat, hisz gondolom már nem mindenki aktív zenész.
Fekete Kálmán: A Bormester Blues Band ugyan már valóban nem, de bő 10 éve működik a Stoni Blues Band, vagyis Stoni blues-kocsma mozgalom hatására alakult triója. Előtte is volt több országosan sikeres formációja, amelyekkel nagyon jó, dallamos beatzenét játszottak. Stoni ma rendszeresen zenél Münchenben, ahol két zenekarban is gitározik, énekel, egy ottani alapítványi zeneiskolában oktat.
Pécsett él és zenél a blues-kocsma ötletgazdája és megalapítója, a Bormester B. B. névadója, Sándor „Teve” Péter (rádiózik, tévézik, komponál és hangosít), így ő is könnyen elérhető. Minap üzent az egyik egykori alapító gitáros, Juhász Gábor: október 26-án koncertkörúton lesz, nem jöhet, de lélekben velünk lesz. A többieknek üzentünk, reméljük, eljönnek. Amúgy session jellegű lesz a buli, bárki hozhatja hangszerét, s ha tud, örömzenélhet velünk egy-egy blues sémára. Várható Tatabányáról a legendás kezdeti évek, ugyancsak blues-kocsmában született egyetemi zenekara, a Gyökerek is, Nagy Gyuri vezetésével, és jelezte érkezését, Jezernitzky „Jeze” Tamás is, a Coda zenekar korabeli gitárosa, aki pl. 2001-ben a magyar Sugar Blue turnén a PMD gitárosa volt.

P.: Az est folyamán még milyen kiegészítő programok lesznek?
F.K.: Attila fiam (a PMD jelenlegi és örökös basszerosa) a 20 évvel ezelőtti fotókból, archív anyagokból DVD-re fotómontázst készít, amelyek a Pécs TV régi, az Aranykacsában felvett anyagaival együtt az est folyamán folyamatos kivetítésre kerülnek. Egyéb előre tervezett programmal nem készülünk, de az Élet és Blues adta rögtönzéseknek helyt adunk.

P.: Tervezitek-e, hogy az estet valamilyen formában megörökítitek?
F.K.: Mivel remélhetőleg eljön a Pécs TV, és itt lesz néhány újságíró is, megfelelő médiaemlék marad számunkra. Egyéb hordozót – lemez, DVD, stb. – nem kívánunk kiadni (mert se pénz, se kiadó, se energia erre), de egészen biztos készül pár tucat fotó, videó-felvétel, és nem kizárt, hogy Attila fiam saját célra rögzíti a zenés blokkokat.
Nem utolsó sorban említem, hogy október 26-án eljön Pécsre az (egyszer volt) Magyar Blues Társaság elnöke, Nemes Nagy Péter blues-kutató, médiaszakember, aki – jó szokásához híven – vélhetőleg kellő mértékben és mennyiségben fog az utókor számára nyomokat rögzíteni.
Várjuk Berlinből Hagyó Bélát, a Palermo Boogie Gang egykori alapítóját, aki szájharmonika mester és oktató, nem bánnánk, ha fújdogálna kicsinykét.

P.: Milyen a jelenlegi klubélet, mennyire van fellépési lehetőségük blues együtteseknek Pécsen? A város megnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott versenyt. Tudnak ebből profitálni a pécsi és a környékbeli blues, vagy akár a jazz formációk?
F.K.: Sajnos, nem sok jót és biztatót mondhatok. Klubélet, mint olyan megszűnt. Olykor, néha az Ifjúsági Házban fel-fellángol a blues klub, ami számunkra évi 1-2 fellépést jelent. Egyébként 0, vagyis nulla a köbön a klubélet.
A pécsi EKF pedig egyelőre a bizonytalanságok és kezdeti botorkálások fázisában leledzik: számtalan levelem, beadványom, projektem van a (nagyon jól fizetett) EKF-vezetők asztalán, de érdemben még egyikre sem kaptam választ. Legutóbb, az újonnan megválasztott Mészáros András főigazgatótól – aki rám szánt végre közel háromnegyed órát és meghallgatott – kaptam őszinte és biztató szavakat, s ami fontosabb, segítő szándékot, ötleteket. Ennek tudatában most némi remény éledezik bennem, de nem lesz könnyű menet.
A legnagyobb és régóta mételyező problémát abban látom, hogy Pécsnek nincs hozzáértő, piaci gondolkodású, könnyűzenében művelt kulturális vezetése. Nem jönnek rá – hiába tartok erről kiselőadásokat nekik -, hogy a könnyűzene, mint kulturális iparcikk, turisztikai vonzerőt növelő hatása világszerte bizonyított. Régóta szorgalmazom továbbá egy könnyűzenei produkciós iroda létrehozását, állami vagy EU-pályázati pénzből, ám egyelőre süket fülekre találok.
Vagyis, a kérdésed lényegére válaszolva: a pécsi és a környékbeli formációk egyelőre magukra hagyott partizánok, az EKF-ből egyelőre semmire sem számíthatnak.

P.: Mi a helyzet a PMD-vel? Nagyon régen hallottunk felőletek, az utolsó lemezetek is már több mint tíz éve jelent meg.
F.K.: A PMD már rég le- és beállt… a hazai blues-lét állóvize lett. Két Katona Tamásunk (apa és fia) más-más zenei irányba mozdult (a Fater duóban „unplagged”-ezik, Tomi októberben Texasba készül, hogy ott SRV. egykori zenekarával játsszon), próbákra képtelen vagyok elhívni őket. A PMD-t gyakorlatilag két fő élteti: én és a fiam, Attila. Azért persze játszogatunk, idén felléptünk a 6. Barcsi Blues Fesztiválon, Pécsett a POSZT-on, Verőcén (HR) a strandfesztiválon, Pécsett az általam szervezett II. Summertime Blues & Jazz Fesztiválon, Orfűn és még itt-ott, de már nincsenek turné ambícióink, sem egyéb kiugrási terveink. Egykoron bőven voltak, de mára úgy tűnik, csak nekem, a többieknek kevésbé.
Lemezünk akkor lesz, ha én kierőltetem, csak az a baj, fogytán az energiám, a reményem…

Most részben megújult formációval dolgozgatunk:

Rádóczy Jusztina – ének,
Tarnai Balázs – gitár,
Fekete Kálmán – billentyű,
Schmidt Attila – fuvola,
Fekete Attila – basszusgitár,
Somlai Gábor – dob

P.: A megújult formáció zenei stílusváltást is eredményezett?
F.K.: A megújult formáció részben stílusváltást jelent: szeretnénk egy kicsit elmozdulni a jazz-blues, a soul-blues irányába, de a legutóbbi próbán egy régi John Mayall nótát is (újból) összeraktunk.
Olyan számokat válogatunk, amelyek:
1. mindannyiunknak tetszenek (ha nem, akkor legalább nekem, zenekarvezetőnek, mert hogy a zenében demokrácia nincs…)
2. amit el tudunk játszani
3. amit még kevesen ismernek, de jó zene
4. amelyek zeneileg izgalmasak, nívósak, de a közönség számára is fogyaszthatóak.

P.: Te nemcsak zenéléssel, hanem írással is foglalkoztál, három könyv is megjelent Tőled. Várható-e valamiféle folytatása ezen írásoknak?
F.K.: Kb. 20 könyvem jelent meg eddig blues, autósport és párkapcsolati témában.
A három blues-könyvön kívül (Első magyar blueskönyv – 1997, Blues2 – 1999, Chicago Blues Expedíció - 2000) 13 kötet jelent meg az „Autóversenyzők mesélték” felcímű sorozatomban, az Alexandra kiadónál, és továbbiak vannak előkészületben. 2004-ben jelent meg a Férfiszív c. párkapcsolati témájú riportkönyvem, amit 2005-ben követett a Női szív.
2007. novemberében pedig megjelenik a közel 350 oldalas, nagy formátumú „A Mecsek Rallye 40 éves története” c. munkám.
Blues témában egyelőre nem tervezek könyvírást, ám abban a pillanatban nekiállnék, ha egy kiadó erre felkérne… (mert volna miről írni)

P.: A blues zenei tevékenységed nagyon sokrétű, hisz a zenélés, az írás mellett rádiós műsorvezetőként és koncert szervezőként is tevékenykedsz. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
F.K.: Válaszom csalódást okozhat: egyelőre csak sejtosztódás szintjén beszélhetek „tervekről”. Pécs könnyűzenei jövőképe több mint siralmas (fentebb említett okok miatt), teszek még lépéseket egy igényes könnyűzenei produkciós iroda létrehozása érdekében, de lassan már sem elég erőt, sem elég ambíciót nem érzek hozzá, ami csak részben az én kényszerű kishitűségemnek, inkább a sorozatos falba ütközésnek köszönhető. Persze, a zenekar ettől még lehetne szorgalmasabb, hiszen mások jól elhúztak tőlünk.
Azért egyszer csak-csak előrukkolunk egy lemezanyaggal…

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

Gyapotfúró bogár blues

2007-07-24

Boll Weevil Folk Blues Gang - ötletes, kifejező név. A fiatal, nagyon tehetséges zenekar minden megmozdulásából sugárzik az igényesség, a blues zene mély ismerete, mérhetetlen szeretete. Az alábbiakban Ongjerth Dávidot a zenekar énekes-gitárosát kérdeztem.

Pampalini: Kezdjük először a zenekar nevének magyarázatával. Honnét az ötlet, hogy a zenekart Boll Weevil Folk Blues Gang-nek hívjátok, hisz a Boll Weevil jelentése gyapotfúró bogár.
Ongjerth Dávid: A nevünk első hallásra szinte mindenkinek gondot okoz, de ha valaki otthon van a régi fekete zenében, a dolog igazából nem túl meglepő. Az említett bogár Mexikóból került át az államokba a századforduló környékén, és hatalmas buzgalommal kezdte el fölfalni a jórészt agrárproletárokból álló fekete népesség számára szinte kizárólagos megélhetési forrásul szolgáló gyapotot. Ezek után természetes, hogy gyakran feltűnik népdalaikban, az viszont meglepő, hogy a feketék sokkal inkább sorstársat, mint ellenséget láttak benne. Ahogy a bogarat megpróbálták kiirtani, őket is sokat bántották. A gyapotfúró máig kiirthatatlannak tűnik, a mindent kibírás, a legnagyobb nehézségek átvészelése pedig ebben a közegben az egyik legfontosabb erénynek számított. Egyébként több kevésbé ismert blues zenész használta a „boll weevil” valamilyen formáját művésznévként.

P.: Mikor alakult meg a zenekar és kik voltak az alapító tagok? Jelenleg kik alkotják a bandát?
O.D.: Pontos dátumot nem tudok mondani, mert az egész valahogy fokozatosan alakult ki. Először Bajovics Milánnal, a hegedűsünkkel kezdtünk el bluesokat játszani, Ennek talán már nyolc éve is megvan. Valamivel később csatlakozott hozzánk Sain Matyi herflin, de akkoriban még nem koncerteztünk. Ennyi viszonylag magas hangszer alá szerettünk volna bőgőt, hogy kiegészítse és összefogja a csapatot. Így került a képbe Szabó Gergő, aki már akkor aktívan koncertező népzenész volt, és könnyen beleszokott a bluesba is. Előtte egy darabig Orsós Attila játszott velünk bőgőn, ő cigány népzenével foglalkozott. Korábban énekelt nálunk Káldos János barátom is, akit azóta az időhiány nem engedett velünk játszani, de egy pár dalt még fölvettünk a segítségével.

P.: A zenéteket hallgatva, a koncerteken játszott dalok listáját áttekintve megállapítható, hogy tradicionális blues-okat játszatok a húszas-harmincas évekből. Mi alapján válasszátok ki ezeket a számokat, mennyire ragaszkodtok az eredeti változathoz?
O.D.: Szeretjük, hogy ez a zene akusztikusan szólal meg, ettől nagyon emberközelinek érezzük az eredeti dalokat. Ha dalt választunk, az első és legfontosabb szempont az, hogy nekünk tessen. Próbálunk arra is ügyelni, hogy a műsorunk minél változatosabb legyen, játszunk bluest, ragtime-ot, fekete balladákat, spirituálét, gospelt. A számokat általában szabadon kezeljük, ha újat tanulok, az eredetit sokszor hónapokkal azelőtt hallottam utoljára. Ilyen felállásban nagyon kevés régi felvétel maradt meg, úgyhogy ha akarnánk se másolhatnánk le a régi dolgokat. Ha hozok egy nótát, mindenki azt tesz hozzá, amit ő odavalónak érez. Ötleteket persze adhatunk egymásnak.

P.: Milyen a fogadtatása ennek a zenének, hisz nem a megszokott felállásban játszatok, a blues-tól picit idegen hangszereket is megszólaltattok (derbuka, furulya) és nem a sokak által játszott számok szerepelnek a repertoárotokban.
O.D.: Mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy a zenekar úgy szólaljon meg, ahogy egyik másik sem, hogy egyből felismerhető legyen az, ha a mi zenénk szólal meg. Ez érezhető a hangszerelésünkön és a repertoárunkon is. A nagy blues slágereket sok más zenekar játssza, sokan nagyon jól is csinálják, ezért nem láttam értelmét, hogy csináljak belőlük egy ezeregyedik feldolgozást is. A furulya egyébként, bár nem túl elterjedt, nem teljesen műfajidegen hangszer. Észak-Mississippiben és egyes keleti államokban nagy hagyománya volt a „fife and drum” zenének, ezt dob és harántfurulya hangszerelésben adták elő. Igyekszünk nem csak abban gondolkodni, hogy mit használtak már, hanem abban is, hogy mi szól nálunk jól. Én úgy látom, hogy a közönség ezt értékeli is, jó, ha egy zenekarnak csak rá jellemző repertoárja és megszólalása van, a változatos hangszerelés érdekesebbé teszi a zenét.

P.: Kiket tartatok példaképeiteknek?
O.D.: Úgy válaszolok, ahogy erre a legtöbben szoktak: példaképünk igazából nincs. A műfajon belüli kedvenceim olyan sokan vannak, hogy nem is merem elkezdeni felsorolni. Nagyon szeretem a kemény Mississippi Delta Bluest, de épp ilyen közel áll a szívemhez a délkeleti államok dallamosabb, szellősebb zenéje. Sokat hallgatom a blues-korszak előtt divatos műfajokat, gitár ragtime-ot, vallásos fekete zenét. A legtöbben nem is gondolják, milyen sokszínű ez a fajta tradicionális muzsika.

P.: Az első demótok anyagát a Civil Rádióban elhangzó műsorotok képezte. Honnét jött ez a lehetőség?
O.D.: Hont Péter, a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvtár zenei részlegének vezetője kért meg minket, hogy zenéljünk az általa vezetett blues műsorban. Neki ezt itt mégegyszer megköszönöm. Azóta Nemes Nagy Péternél is zenéltünk néhányszor, ő koncertlehetőséggel, újságbeli ismertetővel is sokat segített nekünk, ezért különösen hálásak vagyunk.

P.: A második demótok 2005-ben jelent meg. Az elsőhöz képest mennyit sikerült fejlődnötök, milyen volt ezeknek az anyagoknak a fogadtatása?
O.D.: A második anyaggal profi stúdióba mentünk, ez más műfaj, mint az élő felvétel, sokkal precízebb munkára volt lehetőségünk. Az új anyag fogadtatásáról korai lenne beszélni, mert a dolgot még nem zártuk le. A 2005-ben felvett három szám azóta lemezzé nőtte ki magát. Maga a zenei anyag kész, a borítót is megterveztük, most kiadót keresünk.

P.: Létezik-e a zenekarnak törzshelye, ahol rendszeresen hallhatóak-láthatóak vagytok? Milyen emlékezetes koncerteket adtatok, kik azok az ismertebb blues muzsikusok, akikkel sikerült közösen fellépnetek?
O.D.: Sokan vannak. Egy évig működtettünk egy zenekart Bényei Tibivel, Sonia Zambranóval, Frankie Látóval és Oláh Andorral. Ez volt a Sonia and the Hard Pushin’ Papas. Sok helyre lejutottunk, zenéltünk hazai és külföldi fesztiválokon is. Sonia segített nekünk az említett lemez elkészítésében is, egy dalt együtt éneklünk rajta. A Hard Pushin’ Papas miatt adódott úgy, hogy néhány éve a Dr. Valter and the Lawbreakerst kísértem el egy német-holland turnéra. Boogie akkor már kiszállt a csapatból, a bulik viszont le voltak kötve, a koncerteket le kellett játszani. Milán kísérte Fekete Jenőt, Szabó Tamást, turnézott Big Daddy Wilsonnal is. Gergő is nagyon sokakkal játszott már a hazai blues élet legjobbjai közül, mostanában gyakran játszik rockabillyt Sonnyval. Időnként a saját koncertjeink is jammeléssé fajulnak, sokszor játszunk így Kis-Dala Péterrel, Fórizs Baluval. Ő egyébként most saját lemezen dolgozik, több gitáros részvételével. Az albumon hallható Molnár Botond, Sonny, Huba Misi. Én a napokban utazom Tatára, hogy feljátsszam a saját részemet. Nyaranta, a kapolcsi fesztivál idején a monostorapáti Borudvarban verődik össze nagyobb számú blues zenész. A házigazda itt mindig Molnár Botond és Besenyei Csabi Salty Dog duója, őket feltétlenül meg kell említenem hazai kedvenceim között.
Rendszeres fellépőhely? A nyár elég zűrösre sikerül, elég összevissza játszunk, a sok utazás miatt viszonylag rendszertelenül, de szeptembertől folytatjuk a kéthetente való koncertezést a Bonyai étteremben, ahová mindenkit szeretettel várunk. A koncertekről és helyszíneikről az érdeklődők a www.bollweevil.hu oldalon találnak információt.

Köszönöm a beszélgetést!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

„… Te csak a saját életedet élheted, a hőseidét nem.”

2007-06-13

Benkő Zsolt már régóta hazánk blues zenei életének az egyik fontos alakja, ismertségét a Sonia és a Sápadtarcúak, valamint a Ferenczi György és a Herfli Davidson zenekarok gitárosaként alapozta meg. Azóta több formációban zenélt, most jelenlegi zenekarairól, terveiről mesél.

Pampalini: Jelenleg a Petra Börnerova Band feat. Benkő Zsolt nevű zenekarban zenélsz, mely zenekart 2005-ben hoztátok létre, majd még ebben az évben Live At Stará Pekárna címmel koncert lemezt adtatok ki. Milyen volt a zenekar fogadtatása, a megalakulás óta eltelt időben merre koncerteztetek, milyen sikereket értetek el?
Benkő Zsolt: Ebben a feszültségektől nem mentes időszakban még talán üzenete is van annak, hogy cseh, szlovák és magyar zenészek együtt játszanak. Ezt támasztja alá, hogy annyi felkérést kaptunk, hogy tavalyról már át kellett ütemezni idénre néhány fesztivál szereplést. Ezért leszünk idén három alkalommal is Lengyelországban. Sokan kíváncsiak a zenekarra, és sok helyre vissza is várnak minket. A megalakulás óta jártunk Németországban, Svájcban, Szerbiában, Szlovákia több városában, Csehország több nagyvárosában, Ausztriában, Lengyelországban és Magyarországon is volt néhány fellépésünk.

P.: Tervezitek-e a közeljövőben újabb lemez kiadását?
B.Zs.: Pályázati úton próbálunk anyagiakat biztosítani egy tervezett dupla lemez kiadásához, melynek első lemeze egy koncert felvétel, a másik pedig saját dalokat tartalmazó stúdió album lenne. Ha ez nem jön össze, akkor saját költségen egy stúdió lemezt készítünk, ami várhatóan decemberre lesz kész. Nagyon fontosnak tartjuk megörökíteni a közös munkát. Több DVD is készült már rólunk, illetve a cseh királyi televízió főműsor időben leadott egy koncertet.

P.: A saját zenekarod, a Benkő Zsolt and the Bluesrivers az utóbbi időben, mintha teljesen a háttérbe szorult volna. Úgy tudom, terveid között szerepel ezen formáció megújítása. Kik lesznek a társaid, milyen lesz a zenei irányvonal?
B.Zs.: A saját csapatom a Benkő Zsolt Group (ezen a néven játszottunk a végén) most Csipkerózsika álmát alussza. Nem vagyok az a kimondott szervező alkat, amíg hívtak mentünk, aztán elfogytak a bulik…. Ma csak az megy, amit tolnak. Minket nem tolt senki (mi sem), ezért leállt a csapat működése. Nem kárhoztatom családos zenésztársaimat, hogy próbáljunk heti kétszer a semmiért. De nagyon szeretjük egymást, semmilyen akadálya nincs az együtt zenélésnek. Azért gondoltam új társakra, mert az mindig lendületet ad. Szeretném, ha lenne egy zenekarom, de most megfordítom a sorrendet. Idáig volt egy zenekar és tanakodtak, mit játszanak. Most megírom magyar szöveggel együtt a zenét és ahhoz keresek társakat. Ezért most egy hosszasabb háttér munka zajlik, aminek eredményeképpen talán az év vége felé már lesz látható, hallható eredmény. Remélem….

P.: A fenti formációk mellett még tagja vagy a Kiru és a Virga Negra, valamint a Big Man nevű zenekaroknak, mely a közelmúltban alakult újjá. Hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel a zenekarokkal?
B.Zs.: Sokat vendégeskedek, sok helyre elmegyek csak úgy örömből zenélni. Mindkét projekt ilyen jó hangulatú együtt zenélések eredménye. A Virgával őszre új műsort tervezünk. A Big Man mindenképpen új nevet kap, ezen még tanakodunk, de már 5 saját dal vázlatán dolgozunk Galambos Ernővel, aki remek zeneszerző.

P.: Több különböző stílusú zenekarban játszottál, játszol egyszerre. Melyik stílust érzed a legközelebb magadhoz? Kik azok, akik a leginkább hatottak a zenédre, van e gitáros példaképed?
B.Zs.: Nagy stílus kavalkád van a lelkemben, az archaikus blues-tól a smooth jazz-ig. De tudni kell az álmokat elválasztani a valóságtól. Ha kiállok a színpadra, leginkább a texasi blues és a soul korai standardjai állnak jól nekem. Valahogy a lelkem mélyén mindig is az ősi blues dallamok, a gospel mély áhítata, és az elektromos gitár mindent elsöprő hangja a domináns.
Ennek a három árnyalatnak megfelelően mondhatom Lightnin Hopkins-t, Mahalia Jackson-t és Jimi Hendrix-et, ha nevek kellenek, de azt hiszem mára már erdőnyi utódok hada él azokon a gyökereken, melyeket egykor ezek a hősök jelentettek.
De a kérdés magába rejti a szakmai érdeklődésemet bizonyos gitárosok iránt. Nos, elmondhatom, hogy csodálója vagyok Larry Carlton, Robben Ford, Eric Clapton, SRV, Albert Collins, Kenny Burell, Scott Henderson, Steve Lukather, Wes Montgomery, Robert Cray, B.B., Albert, Freddy King, Frank Vignola, Lucky Peterson és még sok más fantasztikus gitárosnak. Egy olyan van, aki számomra olyan zenei magasságokban jár, ami már túl van technikán, magamutogatáson, minden földi hívságon és „csak” zenél: Derek Trucks. Talán rá mondhatnám hogy a példaképem, de ők inkább mérföldkövek a saját utad mentén, mert Te csak a saját életedet élheted, a hőseidét nem.

P.: Hosszú blues zenész múlttal rendelkezel, több európai országban koncerteztél, Petráékkal többet játszatok külföldön, mint hazánkban. Látsz e lényegi különbséget a magyarországi és a környező országok blues életében?
B.Zs.: Feltétlenül. Nem jó közönség a magyar. Hideg. Csak azért lelkesedik, akit látott a tv-ben. Ezt több külföldi kolléga is említette már, de a világot járva bárki megtapasztalhatja ezt. Itt nálunk minden a pénz. Nem mozdul semmi pénz nélkül. Talán, mert kis ország vagyunk, ez nálunk nagyon érződik. Lengyelországban, Csehországban a lelkesedés nem halt meg. Ott is fontos a pénz, de mindig akad valaki, aki olyasmit csinál, ami neki lelkileg fontos, anyagilag nullás, vagy kis bukó. És a blues és a jazz sokkal fontosabb műfaj az átlag emberek életében, mint nálunk. Közben meg innen származik el egy csomó világszínvonalú zenész. Persze azért itt is vannak jó bulik, jó közönség, például a múlt héten a békéscsabai Elefánt sörözőben, vagy három hete Jászberényben. De….

P.: Nyáron megsokasodnak a különböző szabadtéri fesztiválok. Hova sikerül eljutnod, milyen jelentős fellépések várhatóak?
B.Zs.: Mivel a honlapomról a részletes programom megtudható, ezért most inkább csak a paksi Gasztroblues Fesztivál júl. 6.-i Little G. Weevil koncertjét emelném ki, ahol egy igazi all-star band játszik majd Gabesz mögött: Szabó Tamás szájharmonika, Nagy Szabolcs zongora, Kepes Robi basszusgitár, Mezőfi „Fifi” István dob és jómagam gitár. Ez a formáció esélyes lenne külföldön is reprezentálni a hazai blues-t, vannak tervek ez irányban is.

P.: Milyen terveid vannak még ez év hátralévő részére?
B.Zs.: Idén leszek negyven éves, szeretnék egy nagy jam sessionnal ünnepelni, aminek a szervezése még folyamatban van, de kellő időben a honlapomról mindenki értesülhet. Várhatóan október vége, november eleje lesz.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare

2007-05-24

Pár hete a Mediawave-n játszott Szűcs Gábor (Little G. Weevil), akit sokan a legtehetségesebb hazai blues gitárosnak tartanak. „Én blues zenész vagyok, mást nem tudok, nem is akarok játszani.”- mondta korábban. Az akkori beszélgetésünket még további kérdések követték, ezek olvashatóak most.

Turista: 2004-ben jelent meg a One című albumod, azóta elkészültél az új lemez felvételeivel is, mikor és ki adja ezt ki?
Szűcs Gábor: Igen, kész az új anyag. Ez egy 98%-ban teljesen saját számokból álló album, igazi Downtown Memphis Blues. Külön örülök, hogy ezt a hangzást magyar zenészekkel sikerült reprodukálni, hiszen egy szám kivételével, minden Magyarországon lett rögzítve. Az említett egy kakukktojás Memphisben került felvételre ottani muzsikusokkal, többek közt a W.C. Handy Awards jelölt Billy Gibson szájharmonikás és Charlie Wood, zseniális zeneszerző, orgonista – aki Albert Kinggel is turnézott egy ideig – közreműködésével. Úgy néz ki sikerült a tervezett Southern hangzást és stílust élethűen visszaadni, ugyanis ez év áprilisában lemezszerződést írtam alá a Georgia, USA béli King Mojo Recordsnál. Pillanatnyilag a King Mojo Records ez évi válogatás lemezén szerepelek két szerzeményemmel. E lemez promóciós turnéja után, ősz környékén várható az én albumom megjelenése.

T.: Az Egyesült Államokban első európai zenészként egyéves szerződést kaptál a legendás Beale Streeten. Mesélnél erről?
Sz.G.: Fél év Alabama után Memphisbe költöztem és napokig jártam a Beale Streetet valami zenei munka után keresve. Senki nem foglalkozott velem, úgyhogy jobbnak láttam civil munka után nézni a környéken. Gondoltam, így csak találkozom egy klub managerrel, valaki mégiscsak fizet! Így is lett. Nagyon keményen dolgoztam, 11-12 órákat délutántól, reggel 4-ig, 5-ig kb. 35-40 fokos melegben és átlag 90 fokos páratartalomban. A második héten fizetéskor megemlítettem, hogy blues zenész vagyok, amire mosolygás volt a válasz. A következő héten ismét szóltam, hogy miért vagyok itt, majd egy munkaidőben történt jammelés után félrehívott a tulaj. Azt hittem ki fog rúgni, ugyanis mindig, mikor volt 2 perc időm, rohantam a zenekart nézni és egy ilyen alkalommal az éppen fellépő Earl the Pearl felhívott a színpadra. Kötényben és koszosan két számot játszottam velük, ami tetszett a közönségnek, és mint utóbb kiderült a tulajdonosnak is. Kérdezte, hogy van-e zenekarom, én persze rögtön azt hazudtam, hogy igen. Erre ő felajánlotta a hétfőt (azt tudni kell, hogy a Beale Streeten egész évben szerződéses zenekarok játszanak, lehetetlen bekerülni. Hat év után én voltam az egyetlen új produkció az egész utcában). Hétfői napokon 3 éve nem volt zene, mert egy banda sem tudta behozni az elvárt forgalmat. Nekem sikerült. A harmadik sikeres hétfő után leszerződtem a Blues City Cafehoz, így kezdődött minden.

T.: Ha kicsit körülnéz az ember az interneten láthatja, hogy „számtalan történelmi” helyen feltűnsz, s számtalan nagy zenész oldalán szerepelsz. Hogy fogadtak? Mindenhol a mosolygás volt a válasz?
Sz.G.: Néha, de nem ez volt jellemző a zenészek részéről. Inkább a közönségtől jött néha egy-két rasszista beszólás, mivel sokszor olyan helyeken léptem fel, ahol én voltam az egyetlen fehér zenész. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtem játszani. Az afro amerikai kultúrában még az utcaseprő is „vájt fülű zenei szakértő”, mivel a zene szerves része az életüknek. Így aztán három hangból tudja, hogy te az ő stílusukat követed, és ha jól csinálod, a nők fehér szalvétába írt telefonszámokat dobálnak a színpadra „work it white boy” ordítások közepette, a férfiak meg elismerően vigyorognak. Hahaha.
Ez tényleg többször előfordult.
Egyébként kivétel nélkül az összes amerikai zenész tisztelettel és segítőkészen állt a dologhoz. Ez igaz a nagyobb nevekre is. Az afro amerikai zenészek kifejezetten istápoltak. Én azért mentem oda, hogy tanuljak, tapasztalatot szerezzek, többet megtudjak az afro amerikai kultúráról és ezt el is mondtam. Ez nagyon tetszett nekik, mivel fehér ember szájából azon a környéken nem nagyon hangzik el, hogy feketéktől akarok tanulni. Így ahova lehetett vittek magukkal. Little Milton trombitása így mutatott be Bobby Rushnak: „This is G. He came to Memphis to turn Black”. Hahaha.

T.: Számtalan zenésszel jammeltél is, ki hatott rád a leginspirálóbban?
Sz.G.: Nem a jammelések inspiráltak vagy műveltek igazán, hanem a mindennapi közeg. De ha már választani kéne mindenképpen a Louisiana Mojo Quennel eltöltött fél év az, ami nagyon hasznos volt. Mégis azt mondanám, hogy a mindennapok ott, azon helyen, formálták át a játékom. Ott a levegőből harapod a Bluest a nap 24 órájában, és ha nyitott vagy, tulajdonképpen minden zenész, akivel találkozol a tanárod. Memphis belvárosában laktam, a 12. emeleti ablakomból el tudtam olvasni a Beale Street feliratot, olyan közel voltam. 5 percre voltam attól a helytől ahol Martin Luther King Jr-t meggyilkolták, 10 perc vezetésre Albert King sírjától, 5 percre a Sun Studiótól, a mosoda ablaka pedig egyenesen a Mississippi folyóra nézett. Ez még csak a töredéke sem annak a csodának, amit én Bluesból nap, mint nap kaptam ott. De mindezek nem fizetik a számlákat, tudod? Ott nagyon nehezen tudsz megélni az alacsony bérek miatt. Mondhatnám, hogy kb. a felét kapod annak, amit ugyanazzal a munkával valahol Északon keresnél…. ,már persze ha találsz munkát, mert ugye a lehetőségek elég korlátozottak, nem beszélve a diszkriminációról. Tehát, ha te fekete, vagy éppen európai vagy, fogd be a szád és nyomjad, ami a csövön kifér. Gondolod, hogy én megkaptam volna a szerződést, ha előtte nem köpöm ki a tüdőm a konyhában? Viszont a hit az, ami visz előre, az álom, hogy egyszer sikerülni fog. Ez az, ami a Southern emberekben mindenképpen közös. Főleg az afro amerikai kultúrában. Hinni és soha fel nem adni. Ez a Blues barátom.
Visszatérve a kérdésedre, egy biztos, mikor odaköltöztem, teljesen más volt a stílusom. Nem rossz (ezt mondták), csak más. Általában ez a véleményük az európai Bluesról. Pár hónap után viszont teljesen megváltozott a játékom, úgymond „dőltek” belőlem a számok, és a helyi magazin így harangozta be az egyik koncertemet: Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare. Kell ennél több?

T.: Jelen pillanatban Angliában van a székhelyed, mennyiben más az ott tartózkodásod, mint az Egyesült Államokban eltöltött idő?
Sz.G.: Teljesen más, össze nem hasonlítható. Angliába nem a Blues miatt, hanem személyes okokból költöztem. Amerikából hazatérvén megismerkedtem egy angol hölggyel, akivel most már a közös gyermekünket várjuk. A gyerkőc miatt helyváltoztatásról szó sem lehet, de később, ha a zene útja azt kívánja, szívesen jönnek vissza velem az Államokba. Anglia egyébként elég szegényes a tradicionális Blues területén, úgyhogy ott is elkélt már egy autentikus bevándorló. Hahaha.

T.: A zenéléssel itt is foglalkozol, vagy csak a család? Vannak fellépéseid?
Sz.G.: Mikor tavaly júliusban Londonba költöztem, egyből belevetettem magam az éjszakába. Ismerkedtem, jammeltem, próbáltam a lehetőségeket keresni csak úgy, mint az Államokban.
Elkezdtem a saját projectet, és kitűnő zenészeket sikerült összeverbuválni. Ian Siegal barátom sokat segített, amit ezúton is köszönök neki. Mégis pár buli után felmondtam az összes klubban és most Angliában nagyon ritkán játszom. Nincs meg az a motiváció, mint az Államokban. Ott fillérekért vagy akár ingyen is elmentem játszani a hely blues történeti mivolta miatt vagy csak egyszerűen a közös zenélés élményéért. Ez Angliában nincsen.
Ezen a szinten annyira kevés pénzt ajánlanak, hogy abból nem lehet sem megélni, sem egy komoly projectet összetartani. Persze, ha egy angliai vagy egy amerikai kiadvánnyal kopogtatsz, egyből megnyílnak az ajtók. Úgyhogy miután aláírtam a lemezszerződést, úgy döntöttem, hogy inkább várok, amíg megjelenik, és akkor kezdek el megint angol honban koncertezni. Addig Európai koncertekből, turnékból tartom fenn magam.

T.: Júliusban Berlinben játszol egy Jazz Fesztiválon. Hogyan kerültél a képbe?
Sz.G.: Egyszerűen. A fesztivál szervezője látott valahol egyedül játszogatni és meghívott. Ez a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues Nights. Két nap Southern Blues. Nekem való.

T.: Pár hete játszottál a Mediawave-n is. Hallottál ezelőtt a fesztiválról? Milyen volt a workshop amelyben felléptél, ill. milyen volt Sharrie Williams-el együtt zenélni?
Sz.G.: Sharrie Williams egy csodálatos ember, élő példa arra, amit az előbb mondtam. Minden perc amit vele töltesz egy ingyen lecke az életből és a Bluesból. Ő megjárta poklot, mégis itt van. Ez a hit, amiről beszéltem. Rendkívüli előadó, kívánom, hogy az ő álma is teljesüljön.
Természetesen hallottam a Mediawave-ről. Az idei rendezvényen a workshopba is beválogattak, ami mindenképpen hasznos élmény volt. Jövőre is hívjatok meg légyszi. Hehehe.

T.: Keveset tudunk a kezdeti időkről. Hány évesen kerültél kapcsolatba a zenével, a blues-al?
Sz.G.: Ezt pedig már párszor elmondtam. Dobosként kezdtem, és akkoriban még metál zenét hallgattam. Aztán a bátyám mutatott egy John Lee Hooker felvételt és az mindent megváltoztatott. 17 éves voltam akkor. Kis idő múlva eladtam a dobszerkót és vettem egy gitárt.

T.: Igen, igen, ezt több helyen is lehet olvasni, de próbáljunk egy kicsit mélyebbre hatolni. Olyan megrázó volt ez az élmény, annyira megkapott a blues, hogy egyszerre váltottál? Első sikerek, első kudarcok?
Sz.G.: Ezt nem könnyű elmagyarázni. Ez olyan, mint mikor a kisgyerek az első mesét meghallja. Ámul és bámul, szeretné hallani még egyszer, holnap és holnap után is, és aztán nem tud mese nélkül elaludni. Én ilyen gyereke vagyok a Bluesnak. Soha nem is akarok belőle kinőni.

T.: Melyek voltak az első formációk amelyekben játszottál?
Sz.G.: A bátyám -aki egy kitűnő basszusgitáros- és én alapítottuk meg a Jefferson Blues Bandet, ami végül is az első komolyabb, turnézó zenekarom volt. Ez kb. 1996 körül lehetett. Ezután jött a Pure Blues, ami már teljesen az én vezetésem alatt ment. Szerettem azt a formációt, nagyon jó időszak volt. Minden mindegy volt, jól éreztük magunkat, lelkesek voltunk és nem is játszottunk rosszul. Torma „Frank” Gábor dobolt, Varga Laca basszusozott és Kovács Zoli billentyűzött. Ez a csapat a zongis kivételével lett végül is a későbbi Spo-Dee-O-Dee szerves része, amit Szabó Tamás vezetett. Ez még egy jó iskola volt nekem. Rengeteget tanultam Tamástól, egy kiemelkedő muzsikusnak és nagyszerű embernek tartom. Nem is értem miért nem milliomos, máshol az ilyen kreatív művészért kapkodnak a kiadók.
A Spo-Dee-O-Dee után jött az újra alakult Pure Blues és innen szerintem már mindenki képben van.

T.: Hogyan találkoztatok Szabó Tamással, egyáltalán hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
Sz.G.: 1998 környékén volt egy bulink az akkori Pure Blues zenekarral, amire Tamást hívtam vendégzenésznek. Pár hónappal később felhívott, hogy kellene neki egy kísérő zenekar az Old Man’s Pubba, ahol felkérték, hogy vezessen le jam session jellegű bulikat. Ő már akkor duóban játszott Nemes Zolival, így mi hárman (dob, basszus, gitár, ének) csatlakoztunk a produkcióhoz. Az összes jam jól sikerült, nagyon élveztük. Így aztán egy délutáni kávé mellett valamelyikünk felhozta, hogy ebből akár lehetne egy állandó zenekar is. Tamás bevállalta és onnantól kezdve gőzerővel neki állt a szervezésnek. Mindannyian úgy tekintettünk Tamásra, mint egy két lábon járó lexikonra, hiszen hozzánk képest mindent tudott erről a zenéről. Elhalmozott felvételekkel, tanított minket, és nem utolsósorban rendkívül jó barát lett.

T.: Most, hogy ismét Magyarországon vagy, nem hagyható ki a kérdés, hogy mivel telnek a napjaid?
Sz.G.: Most is turnén vagyok, a Mediawave-n kezdődött ez a hat hetes Magyarország, Szlovákia, Ausztria koncert sorozat, ami javarészt a Jamboree koncertszervező iroda érdeme, illetve Horváth Misi barátom is hozott nekem pár bulit. Ezen a turnén többnyire akusztikus koncerteket adok egyedül és a Memphis Gumbo formációval. Nem tudom, hogy hallottál-e róla, de ez egy nagyon jó kis projectnek ígérkezik. Oláh Andor a Jamboree vezetője és egyben a Memphis Gumbo harmonikása szervezi a bulikat és látja el a produceri teendőket is. A koncertek közötti üres napokon, a bemutatkozó lemezünkön dolgozunk, amit májusban be is fejezünk. Bár még mindig tanuló időszakban vagyunk, de állítom, hogy ez egy nagyon erős North Mississippi Blues banda lesz, egyéni hangzással, saját szerzeményekkel. Semmiképpen nem egy „másik feldolgozás zenekar”.

T.: Új tervek?
Sz.G.: Mint mondtam, pillanatnyilag várom a szólóalbumom amerikai megjelenését, ami egyébként Going Back South néven fog a piacra kerülni. A megjelenést követően beindul az angol zenekarommal történő folyamatos turnézás, és igazán remélem, hogy végre Magyarországra is el tudom hozni a bandát. Mindenesetre ez egy jó időszak arra, hogy befejezzük a Memphis Gumbo lemezt és kidolgozzuk a műsorunkat. Mivel én Angliában élek, ezért kevés alkalom adatik a próbákra, így minden időt maximálisan ki kell használni. A turné végeztével visszarepülök Londonba, és legközelebb júliusban jövök a paksi GastroBlues Fesztiválra, ahol az új lemezből hallhattok majd egy jó kis ízelítőt. Igazi szupercsapat segít majd ebben.
A Mezőfi „Fifi” István - dobok, Kepes Róbert - basszusgitár, Nagy Szabolcs - billentyűk, Benkő Zsolt - gitár, Szabó Tamás - szájharmonika és jó magam felállású csapat igazi élmény lesz, úgyhogy ne hagyjátok ki! Július 6-án a 30. születésnapomon, pénteken este fél 7-kor lépünk színpadra a sportcsarnokban.

T.: Biztos számtalan jó koncertet láttál, kiket ajánlanál nekünk a Közép-Európában élő blues rajongóknak?
Sz.G.: Ez nehéz, mert kevesen járnak errefelé vagy éppen elhunytak időközben. Én legfőképp Southern Bluest vagy soult hallgatok, és ilyen előadókat keresek leginkább. A drága útiköltségek miatt ezek az produkciók nem jutottak, jutnak el hozzánk. Mindenesetre az autentikus blues arcoknak ajánlom David Honeyboy Edwardsot, ő elég sokat van Európában, siess, talán még elcsípheted a 92 éves bácsit.

Little G. Weevil az interneten:
www.littlegweevil.com
www.myspace.com/littlegweevil
www.kingmojo.com

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Újra mozgásban a hölgyek

2007-04-20

Korábban már jeleztük, hogy 2007. április 28-án Baján Rolling Blues néven blues fesztivál kerül megrendezésre. Az estén fellép a The Hoochie Coochie Gals is.
„A 2006. májusában összeállt formáció érdekessége a hazai blues-körökben régóta elismert három, önmagában is különleges és egyedi hangú blues énekesnő együttes szereplése. Sonia Zambrano (Sonia és a Sápadtarcúak, Janis Joplin Emlékzenekar), Tóth Anetta (Rambling Blues) és Orosz Andrea a rock-blues, soul és a Chicago-blues világát ötvözi attraktív műsorában.”- olvashatjuk a rövid ismertetőt Orosz Andrea honlapján. Őket kérdeztem.

Turista: Rég nem hallottunk felőletek, pár szóban ha mesélnétek, hogy mi is történt veletek az elmúlt években.
Orosz Andrea: A csönd, az elmélyülés időszaka szükséges a feltöltődéshez, és szükségszerűen be is következik egy-egy túlpörgetett időszak után. Ezekről a periódusokról nincs mit mesélni, az elmúlt „üres” évek néma társként kísérnek minket és oldódnak fel jelen munkánkban.
Voltaképp mindhárman „Csipkerózsika-álmunkat” aludtuk, mígnem jött Blues Herceg, s egyszerre csókolt meg minket.

T: 2004-ben tagja lettél a Mississippi Grave Diggers nevű együttesnek. A lemezbemutató után mégis elváltak az útjaitok. Minek köszönhető ez? Ugyanebben az időben hagytad ott a Dr. Valter-t is. Valamiféle újrakezdést szerettél volna?
Orosz Andrea: A Big Daddy / Grave Diggers – féle produkcióra mondják, hogy „jó is lehetett volna”. Dr Valterékkal jó is volt. 5 évig. Nem akartam egy 6. évet, ami már nem az.
15 tartalmas év után fulladt ki a zenekar, mindenkiben a megújulás vágya ébredezett, ami végülis külön utakra terelt bennünket.

T.: Téged a Rambling Blues-zal kapcsolatban ismerhetnek az emberek, amit különböző problémák miatt otthagytál. ’95 nyarán volt a búcsúfellépésed, mi történt veled azóta, ha pár szóban mesélnél erről.
Tóth Anetta: 1996-ban francia nyelvtanári diplomát szereztem a JATE-n és nagy szívfájdalommal elköltöztem Szegedről. Budapestre jöttem, felvettek a Kőbányai Könnyűzenei Stúdió ének szakára, amit Berki Tamás tanítványaként végeztem el. Az iskolában lettünk Andival jó barátnők, innen van a jó ismeretség.
Nem jellemző, hogy folyamatosan zenéltem az utóbbi 10 évben. Sőt. Szerintem kellenek az ember életében olyan időszakok, amikor függetleníti magát ettől a világtól és akkor letisztultabb értékekkel tudja újrakezdeni a zenei időszakot. Nevezzük ezt mondjuk, feltöltődésnek.
Most egy nemzetközi cégnél dolgozom, ahol nyelvtudásomat (francia, angol, német) használhatom.
Ha voltak is próbálkozások együttes-alapítást illetően, nem fordultak komolyra.
A mostani zenekarnak például azért is örülök, mert ha lehet így mondani, nekem pont egy ilyen zenekarra van szükségem. Andival és Soniával való közös munkát külön élvezem, jól kiegészítjük egymást, és nagy ajándéknak tartom a Jóistentől, hogy együtt zenélhetünk.
Remélem, sokáig fennmarad a zenekar és a barátságunk is.

T.: Janis Joplin szerzemények éneklésével kezdted, majd hamarosan a Blues fesztiválok állandó fellépője lettél, s több hangzó anyagotok is megjelent. Hogyan alakultak a dolgaid az elmúlt időszakban?
Sonia Zambrano: 97-től egy hosszabb szünet következett…
Én mindig a jelen pillanatnak élek, nem nyavalygok a múlton.
A lelkem és a szívem PERÚ LATINO – boldogan tudom élni az életem a kislányom és a férjem mellett. És végre van egy zenekarom, ami nagyon fontos az életemben!

T.: Hogyan állt össze ez a felállás? Hogyan találtatok egymásra? Kinek az ötlete ez a formáció?
Orosz Andrea: A megújulás szándékától vezetve körbetekintettem, hol lelhetnék társakra; azokra, akik ugyanebben a pillanatban ugyanazt akarják. Elindultam egy jó úton, s azok csatlakoztak, akiknek szintén ezen az úton kell járniuk. Ez egy nagyon szoros, sorsszerű kötelék.
Sonia Zambrano: Egy évvel ezelőtt megtettem az első lépést, hogy visszatérjek a zenei életbe, elmentem „szétnézni” egy blues fesztiválra. Nem gondoltam, hogy még aznap este teljesül a vágyam. Andrea, akivel persze ismertük egymást, de sosem beszélgettünk, mert nem tudtam jól magyarul, szintén zenekar alapítással foglalkozott akkor, és megszólított: Nem volna kedved…? Naná, hogy volt!
Tóth Anetta: Engem is Andi keresett meg, azt gondolom, hogy pont jó időben; korábban, vagy másnak biztos nemet mondtam volna. Talán már el is felejtettem volna, hogy blues-énekes vagyok, nem mindig voltak jó tapasztalataim e téren, és most rá kell jönnöm, hogy pont ez hiányzott az életemből. Arról nem is szólva, hogy engem elkönyveltek folk énekesnek, pedig már régebben is a nagyzenekaros felálláshoz vonzódtam inkább.

T.: Nem egy megszokott dolog, különösen mostanában, hogy valaki hölgy létére a blues-zal foglalkozik. Ti hogyan találtatok rá a műfajra?
Orosz Andrea: Fordítva van. A Blues talált ránk. A Blues nem kérdez, csak kiszemel valakit, akire rámutat erős, vén kezével és magával ragadja. Miután jól elmerülünk benne, már ragaszkodunk hozzá, s azt mondjuk: mi mindig is összetartoztunk. A blues meg én.
S ezen belül tartozunk össze mi hárman is, kérdések és magyarázat nélkül, egyértelműen.
Tóth Anetta: Amikor a 90-es évek elején berobbant a műfaj Magyarországra, tudtam, hogy ez az én világom, valamint az ezzel rokon soul is. Egyetemi éveim alatt eljártam sok koncertre és nem sokkal később már én is egy blues csapat tagja lettem (Rambling Blues). Amúgy nem vagyok szemellenzős, szeretek egyéb más műfajú zenét is.
Sonia Zambrano: 1991-ben érkeztem Magyarországra Peruból, akkor kezdődött életem második epizódja. Sok emberrel kerültem barátságba és rengeteg koncertre jártam. Szerencse, hogy jó időben érkeztem: ’92-ben volt az a nagy lehetőség, hogy tudjak csinálni egy zenekart, akkor alakult meg a Sonia és a Sápadtarcúak. Mindig is a rock-bluest szerettem, az élet rock-and-roll! A blues velem született, mindig a társam volt, de csak huszonéves koromban robbant ki belőlem. A blues és én vigasztaljuk egymást nap mint nap, ameddig énekelni és élni fogok. Ámen!

T.: Ezekben az ínséges időkben kisebb létszámú csapatok dolgoznak inkább, mivel a nagyobb létszámú együtteseket nehezebb eltartani. Ez hogyan befolyásol titeket?
Orosz Andrea: Szarunk rá. A körülményeket tudomásul vesszük, de nem azok irányítanak minket, hanem a szent elhatározások.

Sonia Zambrano: Jobban tetszik a nehezebb. Szeretek mindenért megdolgozni, mindenben a nehezebb utat választani. Sokkal több jó vár a végén, mint a látszólag könnyű úton, azok általában tévutak.
Tóth Anetta: Ezt a hangzást kedveljük, sőt, milyen jó volna, ha fúvósszekció is lenne a zenekarban! Nagyon vágyunk rá, de azt már tényleg nem tudjuk bevállalni. Amúgy minden jel arra mutat, hogy ha az ember komolyan a zenéléssel akar foglalkozni, külföldre kell mennie, hogy meg is éljen belőle.

T.: Azt mindannyian tudjuk, hogy a blues hullám lecsengett, a koncertekre sokkal kevesebben járnak, mint a 90-es években. Azzal, hogy így hárman összefogtatok, azt sugalljátok, hogy ti mégis bizakodtok.
Orosz Andrea: Nézd, mi hárman akkor is blues-énekesek vagyunk, ha épp más munkát végzünk, háztartást vezetünk, gyereket nevelünk, és évekig színpad közelébe se megyünk. Ez az alaphang. Magamra nézek, látom, hogy mozgok, lélegzem, mégis bizakodnom kell, hogy tényleg élek még.
A blues nem egy divat-irányzat. Véletlenszerű esemény, hogy mindhárman pont a 90-es évek elején „születtünk” blues-énekesnek, amikor is a legjobb esélyekkel teljesedhettünk ki.
Az a bizonyos Vonat, mely akkor még robogott velünk, valóban megállt. De nem a Vonat fáradt el, hanem utasai. Így hát most mi cipeljük a hátunkon.
Utunk gerincét nem a bizakodás és ábrándozás adja, hanem a ragaszkodás, régi értékek tisztántartása. Ez az, ami hármunkat összetart, és pontos irányt jelöl ki számunkra.
Leginkább előre nézünk, a blues jövője érdekel minket, bár a múltjából táplálkozunk, és a jelenét éljük.
Sonia Zambrano: Bízunk benne, hogy szeretettel minden létezik. A blues csupa érzés! Mi ezt közvetítjük, és még vannak, akiknek ez fontos, hát azoknak játszunk. Aki nem jön koncertre, az sajnos műanyag lett.
Tóth Anetta: Számunkra ez a továbblépés útja, ráadásul tele vagyunk energiával, ötletekkel, feltöltődtünk az elmúlt évek alatt, amikor nem zenéltünk. Szerintem olyan dologba fogtunk bele, hogy megéri működtetni bármi áron.

T.: Mennyire működik a „munkamegosztás” a színpadon, hiszen azért mégis csak három karakteres hölgyről van szó.
Orosz Andrea: Tény, hogy teljesen más karakterűek vagyunk, de pont ez a tény az alapja közös formációnknak. Igenis megfér három „dudás” egy csárdában! A színpadon, a munkában, a zenében egymást erősítjük, természetes dolog számunkra, hogy egyenlően érvényesüljön mindhármunk karaktere, hisz a felülmúlhatatlan EGÉSZ így valósul meg.
Tóth Anetta: Csodás dolog a közös munka, nagyon élvezzük, amikor megszületik egy közös produktum, legyen az akár csak egy hang, ami a helyén van.
Amúgy pont azért nem éleződnek ki súrlódások közöttünk, mert mindenki a helyén van, ez ráadásul olyan könnyed természetességgel működik, mintha lenne egy előre megírt, láthatatlan forgatókönyvünk.
Sonia Zambrano: Bár bizonyos dolgokat meg kell beszélni, egy-egy zenei megoldást például, nálunk minden jön magától, alla nature! Különbözőségünk ellenére a lényegben mindig megegyezünk, közös a célunk, nem kell magyarázkodni, nincs acsarkodás, mindenben számíthatunk egymásra. Tudjuk, hogy egyformán van ránk szükség, egyformán fontos részei vagyunk az egész produkciónak.
Hiszem, hogy a Jóisten nem véletlenül hozott össze hármunkat!

T.: Milyen műsorral léptek színpadra?
Orosz Andrea: Repertoárunk sokszínűsége nyilvánvalóan eltérő személyiségeinkből fakad, s mivel képesek vagyunk elfogadni egymás stílusát, vagy azonosulni azzal, a közönségnek nincs az az érzete, hogy három külön műsort hall egy produkcióba vegyítve. Közös szellemiségünktől átitatva szólalnak meg ismeretlen erővel rock-blues, soul és chicago-blues szerzemények; tüzes-pörgős számok, mesés melódiák, szívfájdító lassú bluesok.
Etta James, Tina Turner, Aretha Franklin, Katie Webster, B.B. King, Janis Joplin ajándékai, hogy az ismertebb neveket említsem.

T.: Csak a feldolgozásokra koncentráltok, vagy lesznek saját számok is?
Orosz Andrea: Olyan sok nagyszerű nótával állunk szemben, ami mind feldolgozásra vár (s korábbi zenekarainkkal nem valósíthattuk meg!), egyelőre abban buzogunk.
Azonban zenekarunk tehetséges tagjai (Tóth Károly – dob, Horváth István – bass, Gyaraki Zsolt, Fehér Viktor – gitárok, dr. Gidai János – zongora) lehetővé teszik, hogy idővel saját szerzeményekkel rukkoljunk elő. Nem ígérem, hogy magyarul.
Sonia Zambrano: Persze hogy lesz saját számunk, lesz minden! Csak idő kérdése.

T.: Csak ezzel foglalkoztok, vagy más projektekben is szerepeltek még?
Orosz Andrea: Zenekarvezető lévén nem fér bele, hogy mással is foglalkozzam. S ez sokkal inkább monogám természetemnek tudható be, mint az idő szűkösségének. Azonban szívbéli elkötelezettségem saját zenekarom iránt nem mond ellent egy-egy baráti felkérésnek, így néha leutazom Debrecenbe Valterhoz, hogy „jó kis bluesocskákat” énekeljük duettben.

Tóth Anetta: Állandó munkahelyem van, nem lenne rá időm.
Sonia Zambrano: Én az „Anya-projectben” vagyok már három éve! Persze, ha felkérést kapok, elfogadom. Most például Szabó Tamás nemsokára megjelenő új lemezén énekelek vendégként.

T.: A tavaly októberi Blues Patika Fesztiválon divatshow-val is készültetek, milyen egyéb terveitek vannak még?
Orosz Andrea: A Jam Fashion, melyet azóta egy másik alkalommal is (Stella Divatfórum) bemutattunk, Orosz Réka (alias Mme Kuci) divattervező – stylist ötlete volt. Számunkra egy érdekes kiruccanás: a megszokott színpadi felállás helyett a bemutatott ruháké volt a főszerep, míg mi a háttérben biztosítottuk az élőzenét mindenben alkalmazkodva a divatshow kívánalmaihoz.
Ami a folytatásra inspirál minket, (hátrahagyva a divat világát) az a számunkra még szokatlan hangzás, hiszen egy szál zongora-kíséret mellett jelentősen megnő a vokál szerepe, feladata. Ha más vizekre eveznénk a jövőben, annak van a legnagyobb esélye, hogy kikötünk a kezdeteknél. Mindhármunk szívügye a blues mellett a Gospel világa.
Azonban annyira friss még jelenlegi formációnk, hogy egyelőre csak erre koncentrálunk, és nem dédelgetünk egyéb tervet, de legalábbis a megvalósításához még nem fogunk hozzá.

T.: A 2006. májusi indulás óta mennyire sikerült a formációt megismertetnetek?
Orosz Andrea: Bár 2006. májusában kezdtük a közös munkát, a zenekar jelenlegi felállása csak októberre alakult meg. Nem dicsekedhetünk semmiféle diadalmenettel, pont elég egyetlen kéz eddigi koncertjeink összeszámolására. Ha itt lesz ideje, bizonyára két kézzel kapnak majd utánunk! Ezen dolgozik most Oláh Andor szervező a Jamboree Produkciós Iroda élén, mint a zenekar menedzsere.
Sonia Zambrano: Munka, munka, munka! Épp hogy megalakultunk, most ez a feladatunk.
Nem könnyű - egy zenész, énekes szeretne minél többet és minél hamarabb színpadon állni.
De nem szabad elkapkodni a dolgokat, és félkész produkcióval előállni.
Igaz, hogy kevés koncertünk volt eddig, de az mind kegyetlenül jó, fantasztikus! Hallelujah!

T.: Április 28-án felléptek a Rolling Blues Baja fesztiválon, ahol fellép Jeanne Carroll is. Talán lesz közös fellépés is?
Orosz Andrea: A Jamboree Produkciós Iroda honlapján (www.jamboree.co.hu) olvasható a fesztivál programja, az érdeklődők megtudhatnak néhány dolgot a 75 éves Jeanne Carrollról, akivel a fesztivál záróakkordjaként közös jam-elésben lehet részünk. Egy élő blues-legenda közelsége mindig megtiszteltetés, nagyon várjuk a vele való találkozást és közös muzsikálást.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Dalok áramszünetben

2007-03-24

A múlt év végén új CD-vel jelentkezett kicsiny hazánk egyik első számú hazai akusztikus bluesistája. Fanyar humorú, elgondolkoztató dalok… Ő a Vas Zoli!

Turista: A 90-es évek közepe óta nem igen hallottunk felőled, mivel foglalkoztál az elmúlt időben?
Vas Zoli: Ugyanazzal, mint előtte, játszogattam különböző formációkkal, egyrészt a magaméival, másrészt egy ideig basszusoztam Vladár Karcsi Bad Luck and Trouble-jában. (Közben fordítottam is szabadúszóként, majd visszamentem régi munkahelyemre, az MTI-be, és ma is ott vagyok.) Bocskai Pistával nagyjából folyamatos volt a zenei kapcsolat. 1995-96-ban volt olyan triónk is Bocskaival, amelyben harmadikként kis hazánk egyik legjobb gitáros-énekese, Nyeső Mari basszusgitározott. Azt se csinálta akárhogy! Közben időnként felújult a Bluesügyi Hivatal Halper Lacival, Hurták Gáborral és változó dobosokkal (köztük volt pl. Jelinek Emil, aki most már Emilió néven szólóénekesként fut). 2001-ben visszatértem az FMH-ba, új klubot nyitottunk "Dalok áramszünetben" néven, amely az akusztikus vonalat kultiválta, a meghívottak is általában akusztikus zenét játszottak. Mindamellett ott újítottuk fel a '89-90-es Bluesügyi Hivatalt is, amelyben Wágner Gyuri dobolt (+ Vas, Halper, Hurták). Ebből csak egyetlen nosztalgiakoncertet terveztünk, de aztán elég jól vették, úgyhogy még továbbiak lettek belőle. Az utóbbi években többnyire Halper Lacival játszom kettesben, időnként egyedül is.

T.: A tavalyi év végén jelent meg a Bluesügyi Hivatal című CD-d, mesélnél erről pár szóban?
V.Z.: Nyáron vettük fel, elég hamar, két nap alatt, aztán még a keverés... Halper gitározik, Lengyel Attila, egy remek szolnoki harmonikás herflizik, én éneklek, gitározom és akusztikus basszusgitáron játszom. Két számban Viszló Éva énekel. A banda neve itt Vas-Halper-Lengyel. Korábban felléptünk így hárman egy-kétszer Bluesügyi Hivatal néven, Attila játszott velünk időnként a legutóbbi elektromos BH-ban is. Ő Szolnokon dolgozik, kicsi gyereke van, nemigen ér rá Pestre jönni, a lemezfelvételre is csak felszaladt, egyszerre feljátszotta az összes herflit, aztán vissza Szolnokra. Így aztán ez jelenleg nem egy futó trió; a március 2-i lemezbemutatóra azért sikerült elcsalni Attilát, és még szeretnénk is majd, amikor lehet, mert sokat tesz hozzá a hangzáshoz (bár állítólag a Vas & Halper se szól olyan rosszul). Na szóval azután még kevertük a lemezt, pontosabban Halper keverte, de sok egyéb dolga lévén végül késő őszre lett kész, és karácsonyra tudtuk megjelentetni szerzői lemezként. Egyelőre csak koncerteken kapható (meg nálam, lásd a honlapomat: www.vaszoli.fw.hu), de most már egy pár boltba beviszem, szóltam néhány helyen.

T.: Milyenek az eddigi visszhangok?
V.Z.: Eddig hálistennek meglehetősen jók a visszhangok, a bennünket jól ismerőkéi is, pedig hát az anyag nem túlzottan új, mindegyiket hallhatták már koncerteken. Szerintem szépen szól, és nálam kényesebb fülűek is dicsérik a felvételt. Tíz-, húsz-, sőt harmincéves dalaim is vannak rajta (a 17-ből nem mind kizárólag az enyém, van két Halper-Vas és egy Viszló). Szóval inkább olyan retrospektív dolog, egyfajta önkapacitálás, hogy akkor ez fel van véve, most már tessék újakat írni. Elég rég írtam.

T.: Mi az oka, hogy nem készítesz új dalokat?
V.Z.: Nem könnyű kérdés, mondhatni fogas, az okokat én is csak keresgélem, aki megtalálja, legyen szíves azonnal elküldeni. Igazából a szövegírással van gondom, mert zene van egy csomó (készen), csak nincs rá szöveg. Nem tudom, talán mostanában (az utóbbi években) válogatósabb vagyok magammal szemben is, könnyebben elhajítom a kezdeményeket - mert kezdemények vannak, csak a kukában végzik. (Ez a kuka jelképesen értendő, mert fejben írok, nemigen szoktam lejegyezni.) Időnként kérem páromat, Viszló Évát, aki k… jó szövegeket írt a saját dalaihoz, hogy írjon nekem is, de eddig nem született ilyen. Persze, nem vagyunk egyformák, elképzelhető, hogy az ő szövegei csak neki állnának jól… Más szövegeit viszont nem használnám, nem szokásom (az egy Lengyel Józsi barátom kivételével, neki több régi dalát is elő szoktam adni, de ő tényleg kivétel, és különben is most megint Amerikában él). Szóval igyekszem a magam kútfejéből megoldani a dolgot, remélem, még elég mély a kút, és nem száradt ki teljesen.

T.: Nagyon sokáig együtt játszottál a Bocskai Istvánnal, ez a kapcsolat megszakadt?
V.Z.: A 30 éves zenei kapcsolat 2-3 éve megszakadt, ami nem jelenti, hogy ne újíthatnánk fel bármikor. Nincs emberi problémánk egymással, csak Pistának is megvannak a maga (zenei) dolgai, és én is jól elvagyok a Halper Lacival meg egyedül, úgyhogy pillanatnyilag ennyi. De épp most kaptam meg régebbi koncertjeink videofelvételét DVD-re átjátszva, és felidéződött bennem, hogy a Bocskaival mennyire máshogy szóltak ugyanazok a dalok. Félreértés ne essék, a Halper egy k... jó gitáros, és szeretem, ahogy játszik a dalaimban. A Bocskai is nagyon jó, és mind a kettő egészen más. Enyém a tisztesség, hogy mindkettejükkel alkalmam volt-van együtt muzsikálni. (Egyébként voltak olyan trióink, kvartettjeink, amelyekben mind a ketten gitároztak, na azt is nagyon szerettem, épp a két játékstílus különbségei miatt.)

T.: A szövegeidben az előző "Tudod csak azért..." CD-hez képest, mintha több lenne a borongósabb szerzemény. Mi ennek az oka?
V.Z.: Hát, ezt nem tudom, nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy ez borongósabb lenne. A mostanin van egy pár olyan szám, amely régebbi, mint a Tudod csak azért…-en lévők, tehát ha így van is, ahogy mondod, nem hiszem, hogy ez tendencia lenne, vagyis hogy régebben vidámabb lettem volna, mint ma. Szokták felróni nekem, hogy elég sötétek a dalaim, hát... ez van, biztos azért kezdtem el bluesokat játszani, majd pedig írni harmincvalahány évvel ezelőtt, mert már akkor is ilyen hangulataim voltak. Bocs mindenkitől.

T.: Mi dönti el hogy melyik formációt részesíted előnyben, gondolok itt az akusztikus, ill. elektromos együtteseidre.
V.Z.: Alapvetően az akusztikus vonalat részesítem előnyben, az az, amit folyamatosan csinálok évtizedek óta különböző létszámú bandákkal, az elektromos pedig időnként előjön. Az utóbbit ma az 1988-ban trióként létrejött Bluesügyi Hivatal jelentheti, ha újra összeáll (vannak ilyen terveink, de megint csak egy bulira - aztán meglátjuk). A BH-ban is sokan megfordultak az évek folyamán, voltunk benne hárman, négyen, öten, hatan. Na de visszatérve az akusztikusra: az az igazi szívszerelmem, valahogy otthonosabban is mozgok benne. Még akkor is, ha nemrég például elektromos gitárral mentem egyedül játszani Zalaegerszegre: lényegében az is akusztikus jellegű műsor volt, már eleve attól, hogy ujjal pengetek (picking), és van a gitáron egy elég szép akusztikus hangzású pickup. ("Maszek" gyártmányú gitár, az a neve, hogy Zolicaster, rá is van írva.)

T.: Mondhatni, elég mélyen beleástad magadat az "ősök" zenéjébe. Tartogat még újat számodra a blues?
V.Z.: Ez elég nehéz kérdés. Már az is, hogy kell-e a bluesnak "újat" tartogatnia. Egyfelől persze nem jó, ha olyan skanzenműfajjá válik, mint mondjuk a dixieland - meg tudok őrülni a százhuszonharmadik ugyanolyan When The Saints Go Marchin' Intől (persze ugyanez vonatkozik a Born To Be Wildra vagy a Johnny Be Goode-ra is egy úgynevezett bluesfesztiválon). Másfelől viszont a blues azért olyan műfaj, amelyre vigyázni kell, nem szeretném, ha túlzottan "világzenésedne", és összeérne a csokiöntet a töltött káposztával. Ennek ellenére az utóbbi időben is hallottam-láttam számos olyan új vagy nem új előadót (ha nem is mindig élőben, de nagy videó- és DVD-gyűjtő barátom jóvoltából), akinek a játéka újszerűen és frissen hatott, más hatásokat is magába vett anélkül, hogy erőszakot követett volna el egyik vagy másik műfajon.

T.: Hol találkozhat veled, aki élőben is meg akar hallgatni?
V.Z.: Nem sűrűn lépek fel, nem is hajtok rá túlságosan, március hátralévő részére eddig nincs semmi. Áprilisban (valószínűleg 20-án, ez még véglegesítésre vár) a Kolibri Pincében játszunk Pesten az Andrássy úton, ahol a márciusi lemezbemutató is volt. Épp most hívtam Lengyel Attilát, hogy tud-e akkor jönni, igent mondott. Persze addig még adódhat más is, ha igen, akkor fölteszem a honlapra.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

"... sínen vagyunk, mondhatni."

2007-03-14

Az eddigi beszélgetéseinket a magyarországi blues élet meghatározó zenészeivel, személyiségeivel készítettük. Úgy gondolom, azonban nem szabad megfeledkeznünk a ’derékhadról’ sem, hiszen léteznek hazánkban nagyon tehetséges, feltörekvő előadók, zenekarok is. Elsőként a herflis Fehér Tamást kérdeztem.

Pampalini: Mi fogott meg téged a blues zenében, miért éppen a szájharmonikát választottad hangszeredül?
Tom White: Azt gondolom, hogy erre a kérdésre majdnem minden herflis ugyanazt válaszolja - maga a hangszer hangja, tónusa és az a vagány szabadságérzet, amely ezt a hangszert övezi. Illetve nem ismertem senkit személyesen, aki szájharmónikázott volna, ezért számomra különlegesnek, talán misztikusnak is tűnt ez a történet. A legkézenfekvőbb a harmónika szerelmeseinek valamilyen blues bandától anyagot szerezni, ha hallani akarja hangszerét valamilyen hanghordozón. Nekem valahogy természetesnek tűnt a gondolat, hogy muzsikáljak. Nagyapám ebből tartotta el családját. Ő hegedűn játszott a pesti éjszakában különböző nívós szórakozóhelyeken a 40-es, 50-es években. Édesapám is szerette az igazi muzsikát. Otthoni lemezgyűjteményében megtalálható volt Chuck Berry, Beatles, 100 Folk Celsius (hibátlan country zene), HBB albumok egészen a kezdetektől. Szóval én ezen előadók zenéjére ugráltam szüleim franciaágyán kb. 4 éves koromtól. Már akkor eldőlt, hogy valamilyen 2-4-es lüktetésű, valószínűleg amerikai eredetű zene lesz a favoritom. Így is lett. 15 éves lehettem, mikor gyerekkori barátom kezembe nyomott egy másolt kazettát, amin igazi harmónikás folk blues gyöngyszemek voltak. Harmonica Phill Wiggins, John Mayall, valami német folk blues banda stb. Rongyosra hallgattam… Ekkortájt ment a Petőfi rádión Nemes Nagy Péternek a blues műsora, amit mindig fel is vettem, és mondhatni teljesen megfertőzött ez a zene. Hál’ Istennek!
Nagyon sok örömet szerzett nekem azóta is. Lehet, hogy az is közrejátszott a hangszer kiválasztásában, hogy zeneiskolai tanulmányaimat fúvós szakon végeztem. Végeztem? …ez egy barokkos túlzás… 2 évet jártam a ceglédi zenesuliba, furulya, majd pedig trombita hangszeren próbáltak tanítani. Ezek ”szájbavevős” hangszerek. A herfli is! Orális kényszerem lenne?? Jajj! Szakemberhez kellene fordulnom?!?!

P.: A mostani zenekarod, a Tom White Harp User előtt milyen zenei próbálkozásaid voltak?
T.W.: Az imént említett Erkel Ferenc Zeneiskola után rövidebb szünet, majd 17 évesen barátaimmal megalapítottuk az Empty Bottle Band-et. Ekkor még nem igazán sikerült jól játszanunk, de imádtuk. Egy évvel a banda indulása után a szomszédságunkba költözött Nagy Szabolcs zongorista, zeneszerző a Muddy Shoes és a HBB oszlopos tagja. Sorsdöntő találkozás volt! Nem tudom miért, szerintem Ő sem, de beszállt hozzánk játszani és ellátott mindenféle tanáccsal minket. Hangról hangra betanított egy komplett standart blues műsort a gityósnak meg a bőgősnek (harmónikázni nem tudott), de engem is sokat csiszolt. Felejthetetlen évek voltak. Szabolcs Pestre költözött és bekapcsolódott a profi zenei vérkeringésbe. Ezek után feloszlott a band. Néhány hét múlva találtam egy ceglédi figurát, aki hallás után szinte mindent lejátszott gitáron. Az én kis műsoromat is. Ketten jártuk az országot, kb. két évig. Problémás gitáros volt. Iszogatott rendesen, depresszív hangulatváltozásait nem tudtam tolerálni. Itt egy un. melegváltás történt. Megismertem egy rég elfeledett remek zenészt Szolnokon, aki csak miattam porolta le Fender Stratóját és előbb trióban, majd négyesben, azaz gitár, bass, dob és én, harmonica-ének kezdtünk próbálni egy chicago-ira hasonlító, de mégis csak Muddy Waters, John Lee Hooker, Rod Piazza stb. szerzeményekből álló műsort. Ez a gitáros Kovács Ferenc, az AN2 zenekar frontembere. Gyakorlatilag az Ő zenészei alkották a BLUES GANG zenekart. Kovács úgy viszonyult a chicagoi blueshoz, mint Brian Setzer a rockabillyhez. Végül is az, csak kicsit több. Ez valakinek tetszik, valakinek nem. Öt év, évi 60 koncert, 2 külföldi tour (Italia) és ismét a túlzott italozás Kovács részéről ill. célok nélkül (próbálni sem volt hajlandó).
Ebből a bandából is kiszálltam. Ismét melegváltás. Régebbről ismertem egy korombéli srácot, aki remekül gitározott valami középiskolai rendezvényen. Kinyomoztam a számát és már el is kezdtünk próbálni. Ő a mostani és remélem az utolsó gitárosom Motyovszki ”Motyo” László. Csatlakozott hozzánk még az Empty Bottle Band-os időkből ismert basszeros és így trióban kezdődött a Tom White Harp User zenekar pályafutása.

P.: A bandában jelenleg kik a társaid, hogy alakult ki ez a felállás?
T.W.: Néhány tagcsere a ritmusszekció részéről a végleges felállás: Motyovszki ”Motyo” Laci gitárok (négy db), maximalista ami a cuccát illeti, Sárközi Zsolt bass, aki olyan magas, ahogyan játszik az öthúros bassgitárján, 203 cm, Dér Feri dobol. Ő a legfiatalabb közöttünk, de olyan tempót hoz a shuffle-ban, hogy hanyatt lehet tőle esni. Jómagam, Tom White harpolok, énekelek.
Nem volt nehéz becsalogatni ezeket a remek zenészeket a bandába, mivel Ők is látták kintről, hogy működik a zenekar. Megpróbálunk ott lenni mindenhol. Mármint a mi szintünkön.

P.: Eddig két lemezetek jelent meg. 2004-ben a Big Tits, valamint 2006-ban a Get It Right! című. Mindkét CD-n feldolgozás számok hallhatóak. Milyen volt a lemezek fogadtatása?
T.W.: Az első lemez, csak egy demó. Bár 10 track hallható rajta és ez demónak hosszú, de csak 35 perc, az meg lemeznek rövid. Szolnokon vettük fel néhány óra alatt, nagy részét egyben. Dob, bass, gitár egyszerre játszotta fel a számokat. Enélkül nem lehet zenekart promóciózni és koncerteket szervezni. Hiába van fent a www.tomwhite.hu oldalon bármilyen hanganyag, kérik a szervezők a lemezt. A második lemez felvételeit már komolyabb előmunkálatok előzték meg. Próbák alatt megszületett néhány érdekes zenei megoldás mellett a pontos tempószám, és vendégművészünk Kertész Bence zongoristára is gondolnunk kellett, mikor a számok vázát alakítottuk ki. Ez a zenekar nem igazán az az alkotó számírogatós banda, így csak 2 saját szerzemény van a Get It Right! albumon. A helyi rádió előszeretettel játszza is ezeket nagy örömünkre. Kívánságműsorok alkalmával kérik is ezeket majd minden alkalommal. Ez az én olvasatomban jó fogadtatást jelent.

P.: Elég sokat koncertezik a zenekar. Melyik fellépésre/fellépésekre emlékszel szívesen, sikerült e már ismert, híres blues zenésszel játszanotok?
T.W.: A zenekar legnagyobb durranása szerintem a Kapolcs Művészetek Völgye Fesztivál, ahol minden nap a fesztivál ideje alatt Kapolcs központjában a kora du.-i órákban adtunk koncertet. Olyan fogadtatásra a zenénknek, ami ott van nem tapasztaltam még sehol. Kapolcsra azok látogatnak el, akik valóban nyitottak bármely művészeti ág befogadására és elismerésére. Talán ezért az a nagy siker. Hónapokkal a fesztivál után is kapok rajongói leveleket, lemezrendeléseket, koncertmeghívásokat. Érdekes és egyben kissé megrendítő volt a Váci Fegyház és Börtönben adott koncertünk. Leginkább azért is, mert akkortájt még az intézmény vendégszeretetét élvezte az egyik volt edzőtársam. A blues műfajban bevett szokás, hogy más, nem a zenekarhoz tartozó zenészekkel játszunk, frappánsabban, jammelünk. Mi is követtük ezt a hagyományt, természetesen. Volt szerencsénk játszani a legendás „Gomba Blues Fest”-en a Rawhide zenekar frontemberével Joan Iljic-el, a Fat Mo’s-ban Pribojszki Matyival, Long Tall Sonny-val, a Blues Fools-os Horváth Jack-el. Jómagam pedig egy vidéki koncerten a Muddy Shoes zenekarral muzsikáltam egy teljes estét. Majd el felejtettem: egy nem annyira a blues körökből ismert, de a médiából annál inkább hírhedté vált énekesnővel, Zalatnay Cinivel három vagy négy alkalommal is jammeltünk, valamelyik Érd közeli fesztiválon.

P.: Kit tartasz a szájharmonikások közül példaképednek, kik hatnak leginkább a zenétekre?
T.W.: Az összes előadó hatott a játékomra, akiket valaha is hallgattam. Mikor még akusztikus formációban próbálkoztam, természetesen a klasszikus nagy öregek voltak terítéken. Később, persze ahogyan haladtam a tanulmányaimmal úgy nőttek az igényeim, és ezzel együtt egyre jobb, magasabb szinten játszó harmónikások közül választottam ki a kedvenceimet. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Sonny Terry, akit a virtuóz, vibráló, hihetetlen ritmusképleteket fújó atomreaktornak (azaz sok kifogyhatatlan energia) tartok. Paul Butterfield az egyedüli fehérbőrű harmónikás Muddy Waters mellett. És a szólólemezei… nem tudom néhány mondatban kommentálni. Fantasztikus, egy új fejezet a harmónikázásban. Paul Lamb, a világos vidám dallamok és west coast mestere. Maga a könnyed elegancia. Rod Piazza és rock and roll szinte eggyé olvadnak, hatalmas show minden bulija. Garry Primich mindent tud, de azt nagyon. Piszkosabb country blues, dögös vastag chicagoi, chromatikus harpos swinges, hihetetlen sokoldalú. Mark Ford a vadállat hatalmas feeling-el, végül de nem utolsó sorban, Sugar Blue játéka még a jobb gitárosokat is földhözvágja. Vele volt szerencsém találkozni, háromszor kezet fogni és sok szerencsét kívánt nekem és a bandámnak egy autógramm adása közben (azóta nem mosok kezet).

P.: Milyen jövőre vonatkozó terveitek vannak, milyen fellépések várhatóak? A fellépéseiteket figyelemmel kísérve a motoros találkozók majdhogynem állandó vendégei vagytok. Honnét származik a lóerők szerelmeseinek zenekar iránti szeretete?
T.W.: Ez egy érdekes kérdés. Erre pontos választ talán a meghívóink tudnának adni. De annyi bizonyos, hogy ahol egyszer játszunk, ott majdnem mindig hosszútávú együttműködés várható. A motoros berkekbe nem könnyű bekerülni, pedig érdemes, mert ezek a fazonok állandóan buliznak, így megfelelő mennyiségű koncertet szállítanak a zenekarnak. Egy kisebb club hívott meg először, miután megtankoltam az elnök verdáját még benzinkutas koromban. Hogy világos legyen a történet: akkoriban egy benzinkúton melóztam és a CD lejátszóba valahogy mindig az én lemezeim kerültek. Asszem, éppen Garry Primich-et döngettem. Megkérdezte az arc, hogy milyen zene ez? Ugye nem a rádió? Elmondtam, hogy én pont ilyet játszok a zenekarommal, és csak tévedésből vagyok kutas. Ettől kezdve majd az összes nagyobb Motor Meetingen ott voltunk. Kellett már nekik a friss hús. Unták már a Blöróékat (Blues Company) és az öregebb un. motoros bandákat. Egyébként Ők nem az a táncolós nagyon tapsolós közönség, de miután interaktívvá teszem a bulit és mindenkit megvokáloztatok, úgy tapsolnak és táncolnak, mintha muszáj volna.
Persze nem csak a motoros társadalomnak játszunk. Meghívást kaptunk Szlovákiába a legendás „DOBRO FEST”-re, ahol idén a Tom White Harp User képviseli kis hazánkat. A napokban küldtem el a stage ride-ot. Tehát sínen vagyunk, mondhatni. Kisebb turné szerveződik Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre a szentgyörgyi napok fesztiválon, ill. még két koncerten játszunk.
Idén is ott leszünk Kapolcson és ha minden igaz a Szigeten is.
Hosszabb távú terveink: talán furán hangzik, de igaz. Gőzerővel elkezdtünk próbálni egy vadiúj műsort. Régi vágyam rockabilly-t játszani. Annyi energia és sokoldalúság van ebben a műfajban, mint talán semelyik másban. Benne van a boogie-woogie, a swing, a country, a blues, a rock and roll és mindez megfűszerezve rengeteg vadsággal, szexualitással. Egy 35 perces blokk már bele van illesztve a műsorunkba. Mondhatom, hatalmas sikere van. Ha kész lesz a teljes műsor, különválasztjuk a megszokott Tom White produkciótól és új néven, új CD-vel, új website-al kezdem majd terjeszteni.

P.: Nem a zenédhez kapcsolódik, de úgy gondolom megkerülhetetlen a kérdés. Ismert, hogy mint sportoló jelentős sikereket értél el, kétszeres kyokushinkai magyar bajnok vagy. Milyen jelenleg a viszonyod a sporttal, tudsz e időt szorítani rá?
T.W.: Igen. Szerencsére az életvitelem és a munkaidőm kezdete (de. 10 ó) lehetővé teszi, hogy heti négyszer edzek. Nekem a tréning olyan, mint másnak a fogmosás. Kell. Ettől leszek kiegyensúlyozott és a fölös energiáim nem a szeretteimen töltöm ki, hanem a súlyzókon és a boksz zsákon. Na és persze, vagyok annyira hiú, hogy formában tartsam a testem, akkor is, ha ez időbe és pénzbe is kerül.
Aki ezt a riportot olvassa, nem is tudom, mit gondolhat? Ki ez az ember? A megszokott bluesman recepttől igen messze áll. Szoktak is igen érdekes pillantásokat vetni rám a közönség soraiból néhányan. De szerencsére ez csak addig tart, míg el nem indul a show.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

"A harmonikád veled örül, ha vidám vagy …"

2007-01-20

Oláh Andor szájharmonikás játékát számtalan lemezen, formációban hallhatjuk, ötletgazdája herflis antológiáknak és koncertszervezéssel is foglalkozik. A magyar blues zenei élet egyik meghatározó figurája. Ő beszélt múltról, jelenről és a jövőbeni terveiről.

P.: Te is, mint oly sokan mások, Nemes Nagy Péter rádióműsorában hallottál először bluest, mi fogott meg ebben a zenében, miért éppen a harmonikát választottad?
Oláh Andor: Először is, Boldog Új Évet mindenkinek.
Blues-t már gyerekkoromban is hallottam a rádióban, Rolling Stones, Led Zeppelin, stb. és mindig lestem az adásokat, hogy mikor juthatok megint a nektárhoz. Folk blues-t viszont tényleg Nemes Nagy Péter műsoraiban hallottam először, egy Harmonica Phil Wiggins koncert felvétel volt és sikerült is felvennem az anyagot. Ez nagyon elkapott, aztán beindult a gyűjtés, igyekeztem minél több zenéhez hozzájutni. Jártam a varsói Jazz Jamboree-ra, ahol a kitűnő jazz mellet meghívtak számos neves blues bandát is, és itt fillérekért mérték a jobbnál jobb bakeliteket. Elég körülményes volt akkoriban a kiutazás, úgyhogy többször hobóztunk ki tehervagonokkal, vagy a postakocsival.
Az első harmonikát hat éves koromban vettem. Vidéken laktunk, anyám elküldött kenyérért a pékhez, az utam viszont a helyi Röltex bolt mellett vezetett el, itt mindig megálltam bámészkodni, mivel a kirakatban mindig volt valami érdekes kacat.
Egyszer csak megláttam egy sárga szájharmonikát, mindent elfelejtve berohantam és hat forintért megvettem az első hangszeremet, és nagy örömmel fújkáltam hazáig. Meglepetésemre anyám viszont nem örült ennyire, mivel hogy kenyeret nem hoztam és a pénzt is elkötöttem, úgyhogy megkaptam a magamét és futhattam még egy kört. Hetekig tartott a szerelem, aztán az egyik szomszéd fiúval elcseréltem a harmonikámat egy nyúlra.
Ezek után évek teltek el, amíg újra hozzájuthattam egy jó hangszerhez, ezt viszont már kerestem és nagyon akartam rajta játszani.
Miért választottam a harmonikát? Ez érdekes, az ember már általában gyerekkorban tudja, hogy milyen hangszert fog választani, egyszerűen meghallottam a harmonikát és a mai napig ugyanazt a játékosságot, szabadságot érzem benne, mint az első pillanatban.
Jó társ is. Világ életemben sokat utaztam, a harmonikám mindig ott volt a zsebemben és a mai napig, ha egyedül utazom, előbb utóbb előkerül.
A harmonikád veled örül, ha vidám vagy, ha szomorúság vesz körül sír helyetted.

P.: Az első zenekaroddal az Ölveti Blues Band-del Németországban utcazenéltetek, majd blues klubokban játszottatok. Hogy kerültél kapcsolatba ezzel a zenekarral, milyen élményeket szereztél és miért léptél ki Tőlük?
O.A.: A nyolcvanas évek derekán elért hozzánk is, némi késéssel a hippik üzenete, úgyhogy nem sokat tétlenkedtünk, kibéreltünk a barátaimmal egy kertes házat, és megalapítottuk a kommunánkat Vak Fulton néven, a béke és a szeretet jegyében. Rengeteg átmulatott éjszakával fűszerezve az életet, voltak közöttünk, költők, festők, filozófusok, színészek és zenészek is, termékeny időszak volt. Időtlen session-ök alkalmával mulattattuk a hozzánk betérő vendégeket, és persze magunkat is. Egy alkalommal híre jött, hogy haza jönnek az Ölvetiék külföldről és adnak pár koncertet. A barátaimmal ellátogattunk az egyik bulira, és ők felhívtak egy Doors nótába fújni. Mivel a kedvenc zenekaraim egyike volt akkoriban, kívülről tudtam az összes számot. Aztán végig kísértem Őket az itthoni koncertjeiken és nem volt kétséges, hogy mindent magam mögött hagyva kalandvágytól hajtva, kimenjek velük utcazenélni Berlinbe és Európa más városába is. Bekerültünk a klubokba, kaptunk stúdió lehetőséget is, a zenekar viszont nem élt ezzel, inkább az élőzenélést tartottuk fontosnak. Kaland, kaland után jöttünk haza egy felújított Forddal, amit egy héten belül összetört a banda és szegényt a rozsdatemetőbe juttattuk. Fiatal lévén ki akartam magam próbálni másban is, és jött is egy lehetőség, találkoztam Takáts Tamással és egy-két sikeres koncert után felhívott Pestre állandó tagnak.

P.: Milyen emlékeid vannak erről az időszakról? Két évig voltál a Takáts Tamás Dirty Blues Band tagja.
O.A.: A bohém életvitel, felhőtlen csajozás és végtelen harmonikázások jellemezték ezt a korszakot. Évi kb. háromszáz sikeres koncertet adtunk, az ország összes klubját és fesztiválját végig tombolva. Együtt éltük át a blues boom-t, ami a műfaj virág korát jelentette.
És '92-ben találkoztam az életem nagy szerelmével.
Akkora viszont már megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék játszani, és kerestem a hozzá megfelelő társakat, mindig is a húszas évek játéka vonzott. Találkoztam, és elkezdtünk próbálni a Vladár Karcsival, le is játszottunk egy pár koncertet, de rájöttem, hogy az öreg stílusa, az egyedüli játékosok öntörvényességével értékes, ezért tovább léptem.

P.: 1992-ben az Egyesült Államokban jártál, majd hazatérve megalakítottad a Dr. Valter & The Lawbreakers-t. Delta bluest játszottatok mely Magyarországon akkor eléggé ismeretlen volt. Milyen volt a fogadtatásotok?
O.A.: Stoppal végig jártam az államokat New York-tól Arizonáig, mivel kicsinek tűnt az ország pár hétre átléptem Mexikóba is. Az államokban volt szerencsém együtt játszani számos fekete blues-mannal, és megéreztem ott valamit, adj szabad utat a játékodnak és az egyéni az, ami az adatközlésen és a hagyományőrzésen túl tovább viszi a műfajt.
Hazaérve összerántottam az embereket, és gőzerővel elkezdtük a munkát. Péter barátommal egy éjszaka feljátszottunk egy lemeznyi anyagot, és Valter közreműködésével elkezdtük a koncerteket is. Először Debrecenben, aztán Pestre hoztam a bandát és a legendás Cross Roads nevű kocsmába, komoly közönséget toboroztunk magunk köré. Meghívást kaptunk a Pécsi Blues Fesztiválra és az egyedi megjelenésnek és hangzásnak köszönhetően megkezdődött a zenekar pályafutása. Az együtt töltött idő alatt négy anyagunk jött ki, közel ezer koncertünk volt és tizenkét országban léptünk fel. Mindig is az volt az érzésünk, hogy annyira másképpen fogtuk meg a dolgokat, hogy a Dr. Valter zöldsziget volt a hazai zenei palettán, és nem csak a blues, hanem a folk, világzenei és a jazz fesztek közkedvelt fellépőiként tartottak bennünket számon.

P.: Az első anyagotok 1993-ban jelent meg Baby ride címmel, melyet még négy követett. 1994 szeptemberétől kialakult a végleges felállás (Oláh Andor, Csonka Valter, Gál 'Boogie' Csaba, Bényei Tibor, Orosz Andrea). A lemezeiteken sok vendégzenész és sok érdekes hangszer hallható, néhol jazz-es, népzenei hatással. Honnét ez a kísérletező kedv?
O.A.: A blues mellett rengeteg más zenét is hallgattam, a saját játékom elemei is több zene ötvözetének lenyomataként állt össze. A ritmika, a saját témák a kíséret, dialektika jellege a megismert és megszeretett zenék hatására alakult ki.
A tagokat is meg kellett győzni, nyugodtan lépjük át a megszokott formát és merjünk valami mást játszani. A lemezek fogadtatása minket igazolt. Akkoriban még csak a zene, a zenekar vezetése, szervezése volt a feladatom, egyszóval ebből éltem és rengeteg szabad időm volt a zenei alkímiára. Egy belső indíttatásnak, igénynek köszönhetően mindig valami újat keresek a bevált és ismert dolgok mellett. A rendszeres próba alkalmat adott egy-egy ötlet kipróbálására.
Az állandó tagok még jobban erősítették a zenekar karakterét. Mostanság kevés állandó zenekart lehet látni, mivel a megélhetési zenélés, a mindenki mindenkivel való játékra szorítja a zenészeket, aminek vannak jó és rossz oldalai is. Új dolgokat tanulhat meg az ember, viszont a koncertekre járó ember lassan már nem tudja a zenészt zenekarral azonosítani. A karaktervesztés személytelenné teszi a szakmát, remélem, ez hamarosan letisztul és megint láthatóak lesznek a szilárd lábon álló bandák, és nemcsak alkalmi formációk jellemzik majd a szakmát. Persze ehhez még sok mindennek meg kell változnia kicsiny hazánkban.

P.: Mennyire voltatok elismertek, sikeresek Magyarországon és külföldön?
O.A.: Közel ezer koncert, ebből kétszáz körüli a külföldi fellépések száma, mindig hangos ováció közepette hagytuk el a színpadot. A zenekart a feloszlása után is keresik hazánkban és külföldön is, ezek szerint a mai napig lenne rá igény. A lemezeink fogyása is ezt igazolja, tudomásom szerint több ezer példány fogyott kiadványonként.
A legnevesebb feszteken volt szerencsénk fellépni, itthon szinte mindenütt játszottunk többször is, külföldön is a legjobb nevekkel hívtak meg bennünket egy-egy fesztre vagy turnéra.
Nekem ez a visszaigazolás.

P.: A zenekar 2005-ben feloszlott. Mi miatt következett be a válás?
O.A.: A Valter egy szakmai képzés volt mindenki számára, és mivel erős karakterek voltak a zenekarban, várható volt, hogy mindenki szeretné saját magát kipróbálni másban is. Ezzel semmi probléma nincs, elkezdtünk viszont másképpen gondolkodni a blues-on belül a bennünket addig összetartó stílussal kapcsolatban. Barátsággal és egymást segítve léptünk át más-más zenekarba, mint alapítók. Figyeljük egymás tevékenykedését és örülünk a másik sikerének. Én legalább is így érzek.
Ennek köszönhetően nem kizárt, hogy évi egy-két koncertet adjunk a régi idők emlékére és szerintem sokkal érettebb zenét tudunk majd nyújtani egymásnak és a közönség számára is.

P.: A Visegrád 4 Harps harmonika együttes, melynek Te is a tagja vagy 2001-től működik. Kinek az ötlete alapján jött létre ez a formáció, és mi alapján kerültek kiválasztásra a tagok?
O.A.: A szlovák harmonikás Bobos ötlete volt, a tagokat Ő választotta ki. Miszerint?
Valószínű a stílus lehetett a meghatározó. A szervezési részét vállaltam még pluszban magamra.

P.: A zenészek különböző stílust képviselnek. Mennyire áll össze egységesé a produktumotok? Milyen irányt követtek?
O.A.: Abszolút improvizatív, ennek köszönhetően mindig más és más az irány is. Többnyire Bobos, néha én vállalom magamra a műsor kialakítását.

P.: 2003-ban barátságot kötöttél Big Daddy Wilson-nal, majd megalapítottátok a Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers nevű formációt. Milyen terveitek vannak?
O.A.: Minél jobb koncertek.
A legfontosabb a közönség előtti, és a közönséggel való játék.
Készen van, és a stúdióban nyugszik a második lemez, és készen vár két profi koncert DVD is, ezek sorsáról ebben az évben döntünk.

P.: A Memphis Gumbo nevű zenekart 2006 tavaszán alakítottad Little G. Weevil-lel. Az azóta eltelt rövid idő alatt milyen sikereket értetek el, merre koncerteztetek? Várható e CD megjelenése?
O.A.: A zenekar még a felkészítés stádiumában van, ennek ellenére számos koncert van mögöttünk. Van kereslet itthon és külföldön is egyaránt. Rendszeresen lépünk fel Ausztriában. Stúdióban vannak már az első lemez alapjai, ez valószínűen egy-két hónapon belül fog megjelenni és a koncerteken lehet majd hozzájutni.

P.: A lassan két évtizedes zenész pályafutásod alatt számos híres blues muzsikussal zenéltél együtt. Melyik volt számodra a legérdekesebb és mit sikerült ellesned Tőlük?
O.A.: A Sugar Blue a Dr. Valter vendége volt és nálam lakott napokig, nagyon pozitív emlékeim vannak vele kapcsolatban, egyfolytában harmonikázott mindenre, ami ment a rádióba, sokat játszottunk együtt is, és meg kell mondanom, amit a színpadon kívül játszott sokkal értékesebbnek tartom. Nem feszélyezte a nevével való elvárásoknak való megfelelési kényszer, és olyan érzékeny és érdekes megfogalmazásokat hallottam tőle, amit az óta senkitől.
A többiek is azt erősítették bennem, hogy vállald magad és ne a mások tollaival ékeskedj. Az érték az, ami belőled jön, a technika kellő gyakorlással elsajátítható és fejleszthető.
Persze, az együtt játszás alkalmával működik az úgynevezett közvetlen átadás is, ezt az ember ajándékként kell, hogy fogadja.

P.: Kik még azok a szájharmonikások, akik nagy hatást gyakoroltak a játékodra?
O.A.: Sonny Boy Williamson, Billy Branch, Dr. Ross és Sonny Terry.

P.: 1999 óta koncertszervezéssel is foglalkozol, megalapítottad a Blues Patika Közhasznú Alapítványt, majd 2004-ben a Jamboree Produkciós Irodát. Mi volt ezekkel a célod? Sikerült ezeket teljesítened?
O.A.: A Blues Patika a hazai blues-élet körülményeinek javítását tartja szem előtt. A lehetőségeinkhez mérten segítjük az új zenekarok kezdő lépéseit, információkkal, fellépéssekkel, demo készítésével, oktatás, előadás szervezésével. Komoly neveket sikerült bemutatni a hazai közönség számára, Soul Full Heavenly Stars, Steve James, Honeyboy Edwards, Sugar Blue, Sharrie Williams, Big Daddy Wilson, Breeze Gospel, stb. A Blues Patika tízéves fennállása óta közel hatszáz blues zenekart léptethetett fel, segítve a hazai zenekarok bekapcsolódását a nemzetközi vérkeringésbe is. Számos hazai és külföldi fesztiválra szállítunk zenekart, 2000 óta mi szervezzük a Sziget Blues színpadát, jövő év novemberében tartjuk a Blues Patika tizedik jubileumi rendezvényét. 2006-ban megalapítottuk a Blues Patika életmű díját, amit a bluesért legtöbbet tett személyek munkájának elismeréseként adunk át, elsőként Honeyboy Edwards, Nemes Nagy Péter és Hobó kapta meg a díjat, az ideiglenesen felállított független szakmai kuratórium szavazatai után. Megszerveztünk egy ötven órás non-stop session-t, ami több mint ötven óra ötven percre sikerült, közel kétszáz résztvevővel, ez egyedülálló eseményként került be a hazai és a nemzetközi blues világ zenetörténelmébe. Minden évben írok a honlapunk első oldalára a munkánkról és a céljainkról. Örömmel zártam a tavalyi évet, mert gyakorlatilag minden vállalásunkat sikerült teljesíteni. Köszönet azoknak is, akik ezt a közhasznú munkát segítik: Karginov Allen, Csíkos Béla, Barna Tünde, és a támogatóknak, és különböző közhasznú munkát végzőknek is.
A Jamboree Produkciós iroda a saját cégem, ez főleg külföldi zenekarok turnéztatására, fesztiválok szervezésére, és az ezzel együtt járó munka lefuttatására szakosodott. A cég pár éves jelenléte alatt komoly kapcsolatrendszert tudott kialakítani a hazai és a nemzetközi piacon egyaránt. Az eddig elért eredményeinkkel és a megvalósított céljainkkal meg vagyok elégedve. A piac kemény munkát, állandó jelenlétet, korrektséget igényel, ez is csak életformaként tud eredményesen működni. A Valter időszakában a szervezési feladatokat én végeztem, amit kellő gyakorlat után megszerettem.
Annyiban tudok többet biztosítani a zenészek számára, hogy mind a két oldal igényeit, feltételeit, problémáit ismerem és igyekszem az optimális, ésszerű feltételeket kialakítani.

P.: Azóta számos év eltelt, sok fesztivált szerveztetek. Mely koncertek, fesztiválok voltak a legsikeresebbek? Az utolsó IX. Blues Patika fesztiválnak milyen volt a fogadtatása?
O.A.: Az egyik legsikeresebb rendezvényünk, amit Fábik Zoli barátommal indítottunk el a Bajai Idill Jazz & Blues fesztivál, ami az ország egyik legszínvonalasabb rendezvényévé nőtte ki magát, a zenei paletta színes, változatos és bő kézzel merít a nemzetközi zenekarok tárházából. Koncepciójának köszönhetően bemutat olyan sajátos programot is, mint a holland és magyar virágkötők show-ja élőzenére.
A Szigeten új helyszínre kerültünk, a nagy színpadok időszakára, és rengeteg kitűnő zenekar koncertjeinek csábítása ellenére rengeteg ember volt kíváncsi a bluesra, az éjszakai session színpad, újdonságként nagyon nagy sikert hozott. Megmérettetünk és nagy sikerrel, jó vízhanggal álltuk meg a helyünket a többi színpad mellett. A zenészeink is megfelelő feltételekkel léphetnek a nagyméretű és minőségi hanggal ellátott színpad deszkáira. A műfaj elfoglalhatta az őt megillető helyét a világ egyik legnagyobb fesztiválján.
A IX. Blues Patika Jamboree zenetörténeti eseményként egyszerre több pontot teljesített pótolva az eddigi mulasztásokat, az országban elsőként megalapítottuk és átadtuk a Blues Patika életmű díjat, figyelve az országban történő eseményeket szeretnénk minden évben kiosztani. A díj anyaga réz, végül is nemes fém, de nem a materiális érték a fontos, hanem a szándék és az indíttatás. A díjként átadott kisplasztika, egy női torzó ef. Zámbó István barátom alkotása, amit nagy szeretettel és lelkesedéssel készített el. Ezt a bluesért legtöbbet tett személyek munkájának elismeréseként adtuk át. Volt egy kitűzött célunk, amit ef. Zámbó István, Öcsike ötlete alapján szerveztünk meg. Egy ötven órára előirányzott session, amit nemzetközi résztvevők részvételével tartottunk meg, a teljesített idő ötven óra ötven perc lett, kb. kétszáz zenésszel és kb. ötszáz nóta eljátszása lett a mérleg. Fontos hogy a szakma biztosan nem hal ki, nagy örömünkre szép számmal kerültek elő a fiatal Blues-erek, a session vissza nem térő, értékes pillanatokat eredményezett, amit a biztonság kedvéért DVD-re rögzítettünk.
A nagy színpadon két nap alatt szintén nem hétköznapi programmal vártuk a közönséget. Egy igazi blues-os mag tette tiszteletét az októberi zavargások ellenére is. Ők úgy döntöttek, hogy szem- és fültanúja lesz az eseménynek, és meg kell említeni, hogy volt olyan vendég, aki végigpörögte velünk a két húzós napot.
Azt hiszem, hogy az anyagiakat elfelejtve, erkölcsileg és szakmailag sikeresnek mondható, a rendezvény, azt hiszem, hogy egy kicsit sikerült összehoznunk a Blues-manokat és ez a fontos.

P.: Terveztek esetleg valamiféle kiadványt ezekről a rendezvényekről?
O.A.: A Bajai Idill Jazz & Blues fesztivál és a Blues Patika DVD-i ebben az évben várhatóan több Tv műsoraiban lesz majd látható.

P.: Mindezek mellett alapító tagja vagy a Magyar Szájharmonika Szövetségnek, 1999-ben kiadod a '90-es évek magyar blues zenéinek válogatás albumát Harponic Movements címmel, az ötletgazdája vagy a közelmúltban megjelent Fishers című szájharmonika albumnak. Milyen közös céljaitok vannak még a magyarországi szájharmonikásokkal?
O.A.: Minél többet szeretnénk játszani.
Egy új lemez kiadásához szerintem elég anyag áll rendelkezésünkre, Pribojszki Matyival folytatott beszélgetésünk eredményeként jó esély van a folytatásra.

P.: Hogyan sikerült a Fishers album lemezbemutató koncertje?
O.A.: A véleményem szerintem jól, de az igazi buli szerintem a színpad mögötti büfében folyt.

P.: Az eddigiekből kiderült, nagyon szerteágazó a tevékenységed a blues zenén belül. Mennyire tartod sikeresnek a 2006-os évet, a céljaidat mennyire sikerült megvalósítanod? Mik a 2007-es évre irányuló terveid zenészként, szervezőként?
O.A.: Nagyon sikeresnek tartom és az egyik legeredményesebb évet zártam, több dolog csak azért nem fért bele az évbe, mert egyszer csak vége lett.
Ebben az évben, szeretném színesíteni az eddig kialakult hangzásvilágomat. Az ez évi, szakmára vonatkozó terveimet a jövő hónaptól, a www.bluespatika.com első oldalán teszem közzé.

A fontosabbakról:
Április 28 Baja, Rolling Blues
Május 4-6 Győr, Mississippi Blues Feszt
Augusztus 8-15, Sziget
Október 5-7, Bajai Idill Jazz & Blues
November, Blues Patika Jamboree

Annyi dolog vár még ebben az évben, hogy egyszerűbb egy év végi beszámolóval megemlékezni a már megélt idő tartalmáról.
Aki mégis kíváncsi a megvalósításra szánt ötletekre, kapcsolódjon a www.jamboree.co.hu-ra, amit igyekszünk aktívan tartani.
Mindenkinek azt kívánom, hogy azt tehesse az életében, amit szeret.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

"Az életem kizárólag a szájharmonikáról szól"

2006-12-02

Pribojszki Mátyás 1974-ben született Békéscsabán, s zenei karrierje is a városban indult.
2003-ban alakította meg a Pribojszki Mátyás Band-et, ami azóta is a fesztiválok egyik kedvence. Őt faggattam…

Turista: Úgy tudom, hogy az első zenei élményeid inkább a funky zenéhez köthetőek, pl.: Earth Wind and Fire, Kool and the Gang. Mi volt az a hatás amiért ezeket a zenéket hallgattad?
Pribojszki Mátyás: Abszolút így van. Mi volt az a hatás? Egyszerűen az a hihetetlen erő és dinamika, ami ezekből a korai felvételekből, ill. előadókból árad. A korai „fekete zene” lüktetése az, ami óriási hatással volt rám. Jól emlékszem akkoriban Rick Astley, Kylie Minogue, Jason Donovan, Kim Wilde, és a Bros zenekar voltak a listák élén…Ez amúgy a ’80-as évek vége amiről beszélek, szóval már akkoriban is kinéztek a haverjaim, hogy milyen öreg felvételeket hallgatok és szeretek, hiszen ezek a csapatok akiket Te is említettél, már a nyolcvanas évek végén is 15-20 éve létező zenekarok voltak. Mondjuk néhány előadóval még kiegészíteném, akiket nagyon sokat hallgattam akkoriban: James Brown, Commodores, Temptations, Delegations. Egyébként nem kizárólag ezeket a muzsikákat hallgattam rogyásig, hanem előszeretettel tanulmányoztam a „fehér” hősöket, így pl. a Rolling Stones-t a Doors-t, sőt a későbbiekben volt egy másik kedvencem a Black Crowes. Szóval volt miből táplálkozni zeneileg, ráadásul az édesapám jazz-t játszott szaxofonon és klarinéton, míg nagyapám kitűnően herflizett, mellzongorázott és dobolt.

T.: Később mégis „átnyergeltél” a bluesra, mi miatt?
P.M.: Előbb fogott meg a szájharmonika, és utána a blues műfaja, persze nem nagy időeltolódással. Miután rendszeresen vásárolgattam a bakelit lemezeket (persze feketén), az egyik ilyen vásárláskor jutottam hozzá egy lemezhez, melyen egy néger bácsika üldögélt. Mivel láttam, hogy néger ezért megvettem, pusztán kíváncsiságból, majd hazavittem, feltettem a lemezjátszóra és megdöbbenve hallgattam. Kizárólag szájharmonika, ének és foot sep (lábával veri a ritmust) volt a felvételeken. Eleinte azt sem tudtam, hogy szájharmonika, a cimboráim mondták, de én 13-14 évesen ettől teljesen kikészültem, azonnal a kínai piacra rohantam és vetettem a szüleimmel egy akkoriban 80 Ft-os „Hero” herflit. Csak fújtam, szívtam mint egy gőzgép, de sehogyan sem hasonlított arra, amit hallani akartam. Majd szépen lassan kijött egy-egy értelmesebbnek tűnő, pontosabban halható hang és ez nagy erőt adott. Több tucatnyi harmonikát tettem tönkre a legelején. Miután a teljes haveri köröm megtudta hogy szájharmonikázom, elkezdek adogatni nekem herfliket, amiket ők kaptak karácsonyra, névnapra és egyebekre, de úgysem használták, úgyhogy nekem kellett kinyírnom ezeket az ajándékba kapott herfliket, túltágult úszótüdőmmel. Mert én másfél évtizedig úsztam, nem is akárhogy, még ifi válogatott is voltam, így mikor elutaztunk egy-egy külföldi versenyre, magammal vittem a kicsiny hangszerem és megőrjítettem mindenkit. Mindezek után ’90-ben kaptam meg életem első elektromos hangzású blues lemezét, amit a mai napig alap műnek tartok: Muddy Waters-Fathers and Sons (1969). Ezen a dupla bakeliten hallottam először Paul Butterfield, Carey Bell Harrington csodálatos harmonikajátékát és totál odalettem. Utána könyvtár, haverok, információgyűjtés… és minden amit el tudsz képzelni.
A mai napig minden relikviám megvan, és büszke vagyok rá, hogy tök egyedül, önállóan kezdtem neki a „nagy zenei felfedezésnek”, és ez a mai napig is tart.

T.: Első együtteseid között szerepel a Rag Doll - ahol még csak külsősként szerepeltél – majd jött a Dobókocka. Milyen emlékeid vannak ebből az időszakból? Mind a két csapat békéscsabai volt?
P.M.: Igen mindkét csapat békéscsabai volt. A Dobókocka egy országosan ismert és elismert, rendszeresen koncertező zenekar volt, míg a Rag Doll egy igazi lokálpatrióta band hírében állt, bár elég sok helyen fellépett a városon és megyén kívül is. A Rag Doll-os fiúkkal jó baráti viszonyba kerültem, minden hétvégén együtt ittunk és szórakoztunk egy helyi kocsmában, majd miután kiderült, hogy herflizek, elhívtak egy próbájukra. Megtartottak… Velük volt életem első fellépése. Nagyon jó emlékeim vannak, hosszú haj, zsabós ing, bársony zakó, trapéz nadrág… no és az elengedhetetlen „nagymedve” (vbk + rum).
Kb. másfél évig jártam próbákra, és koncertekre a Rag Doll-al, majd, ha jól emlékszem ’91. nyarán hívott fel Horváth „Jack” László a Dobókocka gitárosa, énekese, hogy a szájharmonikásuk Radics Feri elmegy Dél-Afrikába és nincs-e kedvem fújni. Nem haboztam sokáig, hiszen nagyon nagy megtiszteltetés és óriási kihívás is volt számomra. Megbeszéltem a Rag Doll zenekarral, hogy elhívott a Dobókocka és ott szeretném folytatni, amit ők abszolút megértettek. Ezek után következett 3 nagyon fontos év a zenei életemben. Rendkívül sokat koncerteztünk, és rengeteget, sőt annál is többet tanultam a Dobókockától, főleg Jack-től és a fúvóskar fejétől Belicza Károlytól. Köszönöm nekik.

T.: A Dobókocka rendszeresen fellépett az ország különböző fesztiváljain, mégis 1994-ben megalakítottad a Blues Fools-t.
P.M.: Igen. A Dobókocka ’94.-ben feloszlott, mert a tagok elköltöztek más-más városba. Én Debrecenbe kerültem főiskolára és így jött az ötlet, hogy megalapítsam első önálló zenekaromat a „Blues Fools-t”. Így is történt, Nagy Zoltán gitárossal, Hevesi Norbert basszusgitárossal, valamint Szabó „Papa” Attila dobossal megalakult az „ős” Blues Fools. Sajnos nem túl sok koncertet élt meg ez a formáció, de ’95-ben mikor visszaköltöztem Békéscsabára, úgy döntöttem ott folytatom a zenekart. Akkoriban hívtam a csapatba Pengő Csaba basszusgitárost, Köles Márk dobost, valamint korábbi mentoromat Horváth „Jack” László gitárost. Ez a négyes csak másfél évig működött, de kiadtunk egy anyagot „Foolstory” címmel. Pengő Csaba barátom Budapestre költözött ’97.-ben, így szükségünk volt egy másik basszusgitárosra, ekkor került a csapatba Gyebrovszki András. Ez a négy ember 2003. végéig muzsikált együtt, de maga Blues Fools mintegy 10 évet élt meg. Sok idő… Rengeteget koncerteztünk, és ’98.-tól managere is lett a csapatnak egy jó barátom, Duna János személyében. Több mint 20 (!) országban turnéztunk, részt vettünk a legtöbb hazai fesztiválon és 3 nagylemezt készítettünk. Nagyon jó és termékeny időszakot éltünk meg a Blues Fools zenekar tagjaival és kétségkívül meghatározó volt mindannyiunk életében.

T.: Mi miatt lett vége a Blues Fools-nak, erről sehol nem lehet találni információt.
P.M.: Elsősorban miattam, de sok egyéb tényező is közrejátszott. Nagyon sok hazai és külföldi zenésszel játszottam együtt és ez mindig óriási inspirációt adott, rengeteget tanultam ezekből a fellépésekből. Szerettem volna egy önálló, valamilyen új zenei dolgot létrehozni másokkal. Szükség volt egyfajta zenei megújulásra, legalábbis ezt éreztem. Valamint több fesztiválon játszottunk, így találkoztam rendszeresen Pengő Csabával, akivel sokszor beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne valamit újra együtt csinálni. Ez a bizonyos „valami”, tehát a zenei elképzelésünk nagyon hasonló volt. Egyeztettünk és összehívtunk egy próbát Budapesten. Csak úgy… Tudod, hátha lesz valami. Lett és nagyon jól éreztük magunkat. Új zenei utak nyíltak meg, kicsit másabb mint ami volt. Nem jobb, vagy rosszabb, egyszerűen csak más és én nagyon élveztem és élvezem most is. Elköltöztem Budapestre és így még egyértelmübbé vált, hogy döntenem kell abban, hogy hétvégéken hazajárok és próbálom életben tartani a Blues Fools-t, vagy lépek egy nagyot és elindítom az új bandát és egyben teljesen új zenei életet kezdek. Nagyon, nagyon nehéz volt, és egy évbe telt mire végleg eldöntöttem, hogy lépek. 2003. közepén megalakult az új csapatom, saját nevem alatt. A Pribojszki Mátyás Band (vagy röviden Pribojszki Quartet) 2004. végén önálló lemezzel is jelentkezett, „Flavours” címmel. Jelenleg dolgozunk az új anyagunkon, valamint egy koncert DVD-én. Mindeközben rendszeresen koncertezünk itthon és szerte a Világban.

T.: Mennyire voltak sikeresek a Blues Fools lemezek?
P.M.: Akkoriban nagyon. Az első Fools In The Blues c. lemezünkből kétezer db fogyott és több szám is felkerült az amerikai blues slágerlistákra, sőt a „Mattack” c. számunk vezette a jump blues slágerlistát hetekig.
Második lemezünk az „On The Move” egy jóval érettebb, zeneileg kiforrottabb és kifinomultabb anyag volt fúvóskarral és zongorával kiegészülve. Nagyon szerettem azt a projectet…. Majd az utolsó cédénk 2003.-ban egy emlékanyag volt „All these, Oldies” címmel, amellyel egyfajta tisztelgés volt a nagy blues elődök előtt. Ebből fogyott a legkevesebb.
Sajnos a CD eladásokból származó bevételek szinte semmire nem voltak elegendőek, mindössze arra, hogy amikor külföldön turnéztunk nem kellett saját pénzből kávéra, sörre, szendvicsre költeni…
Szerintem ez ma sincs másképp egy-egy hasonló rétegzenét játszó csapatnál sem. Az biztos, hogy az új zenekaromnál, a Pribojszki Mátyás Band-nél még most is hasonlóan működik.

T.: 1999-től hivatalosan „támogat” a Brazil HERING szájharmonika-gyártó cég, honnan ez a kapcsolat?
P.M.: Akkoriban indult a weboldalunk és megtaláltak az interneten keresztül.
Írtak, hogy nagyon tetszik amit csinálok, ill. csinálunk, és hogy küldenének egy csomagot, teli szájharmonikával és legyek szíves írjak vissza nekik, hogy tetszenek-e a hangszereik, vagy nem és, hogy miért…stb. Gondoltam tök jó, így megkaptam a herfliket, majd jól „lefikáztam” néhányat, ill. megdicsértem párat, jól megindokolva, ahogy kérték. Pár hét múlva jelentkeztek, hogy nem lenne-e kedvem ezeken a hangszereken játszani. Mondtam, hogy dehogynem, mert már akkoriban is tetszett egy-két modell. Megállapodtunk, majd pár hónap múlva megkérdezték, hogy van e cégem, én meg kapásból mondtam, hogy van. Felajánlották a magyarországi kizárólagos disztribúciót. 1999. végén elindultam az üzlettel és mára mér az egész Kelet-Európai régió hozzám tartozik. Senki se gondolja, hogy ez olyan egyszerű. Sajnos nem az, de a zenével párhuzamosan tudom csinálni, ráadásul nagyon szeretem ezt a munkát, ami nem is munka számomra, hiszen a napjaim vagyis az életem kizárólag a szájharmonikáról szól.

T.: Mint már említetted 2003-ben megalakult a Pribojszki Mátyás Band. Itt annyiban módosult a zenei koncepció, hogy állandó gitáros nem szerepel a tagok között. Minek tudható ez be?
P.M.: Több mint tíz éven keresztül zenéltem gitáros zenekarban, pontosabban a Blues Fools-ban is klasszikus 4-es felállás volt: dob, basszus, gitár és én herfli / ének. Néha volt olyan koncertünk amikor volt billentyűs vendég, Gulyás Levente személyében és én azt nagyon szerettem. Bár szó nincs gitár ellenességről, sőt… Megadatott az is, hogy játszhattam együtt kedvenc gitárosommal Duke Robillard-dal, valamint szintén kiváló európai gitárvirtuózokkal, mint pl. Enrico Crivellaro, Mike Sponza, Ian Siegal, Otis Grand. Egyszerűen egy másik, sajátos hangulatú és hangvételű zenét szerettem volna csinálni és játszani az előző évekhez képest. Vágytam egy kicsit nyugodtabb, tisztább hangzásvilágra, amit a nagybőgő, valamint a zongora adhat az általam elképzelt zenéhez. Ez így is lett, és úgy érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk zenésztársaimmal erről az egész „Pribojszki Quartet-es, vagy Band-es” hangzásvilágról, ami az előzőekben már leírt kicsit nyugodtabb, bár zeneileg kissé nehezen behatárolható, egy teljesen sajátos, „Pribojszki Quertet-es” hangzás a cél, hogy bármikor, bárhol felismerhető legyen az általunk játszott zene.

T.: Hogyan fogadták a „népek” az új csapatodat?
P.M.: Vegyesen. A legtöbb embernek nagyon tetszik, de azért akadnak olyanok is, akik a régebbi Pribojszki Matyit keresik, aki még 5-6 éve rohangált, ugrált a színpadon és nyomta eszeveszetten a rock & roll-t, a boogie woogie-t és eközben többször félmeztelenre vetkőzve inget cserélt, eközben pedig mindenki őrjöngött. ? Nos megnyugtatásul, „kutyából nem lesz szalonna”, így a jelenlegi műsorunk is kellően vidám, és nagyon mozgalmas, de természetesen változott sok mindenben. Idősebb is lettem, és híztam is jópár kilót, de azért a boogie bennem van és marad is mindörökre.
Ja, még annyi, hogy a Pribojszki Mátyás Band első „Flavours” c. cédéjét eddig három és félezren vásárolták meg, ami ebben a rétegzenében nem rossz „fogadtatás”.

T.: A Flavours lemezetekre az ajánlást Jean-Jacques Milteau írta. Hogyan került Ő be a képbe?
P.M.: Nagy tisztelője és régóta kapcsolatba vagyok J.J. Milteau-val is, de rajta kívül még több tucat, ebben a szakmában igazi világsztárnak számító zenésszel, herflissel állok rendszeres kapcsolatban. Mivel nem olyan óriási ez a család, és nagyon közvetlen a viszony, ezért általában szemmel tartjuk egymás dolgait, figyelemmel követjük, hogy ki merre tart és mit csinál. Ráadásul én be is szoktam számolni neki(k) a nagyobb dolgokról. Miután elkészült a legutóbbi lemezünk a „Flavours”, kiküldtem egy munkapéldányt J.J.Milteau-nak, hogy írja meg a véleményét. Megírta.

T.: Végigböngésztem, hogy hány helyen léptetek fel Európa szerte. Milyenek voltak a visszhangok?
P.M.: A külföldi fellépések legtöbbje óriási élmény. Itt nemcsak egy-egy írországi, vagy franciaországi hosszabb turnéra gondolok, hanem rendkívül pozitív hatások érik az embert pl. Lengyelországban a Benelux-Államokban, vagy szinte bárhol, ahol játszottunk ill. játszunk, akár csak egy-két koncertet. Nagyon nagy nyitottság, szeretet jellemző a legtöbb fesztiválra amikor meghívják az embert. Tényleg zenésznek érezheti az ember magát és nem pedig egy utolsó senkinek, mint pl. itthon egy-egy helyen. Külföldön a közönség példátlanul megtapsolja szólókat, odajönnek koncert után megköszönni az estét, sorban állnak a lemezedért, szóval nagyon nagy megtiszteltetés nekik játszani és egyben nagyon nagy öröm is, amit az bizonyít talán a legjobban, ha visszahívják a csapatot. Mi pedig még nem játszottunk csak egyszer sehol sem. Szerencsére…

T.: Mondtad, hogy új lemezen dolgoztok, mesélnél erről pár szóban?
P.M.: Igen, remélhetően a jövő év, tehát 2007. tavaszára készül el a csapat második CD-je, amin nagy erővel dolgozunk. Sokat agyalunk az egész anyagon a számokon, közben próbálunk és emellett koncertezünk is. Elsősorban saját szerzeményeket fog tartalmazni a lemez, sajátos hangzással. Vannak nagyon szép lassú számaink amik elkészültek és jó néhány modernebb hangzású, kellemes lüktetésű darabot is írtunk. De természetesen helyet kap az új anyagon is egy-egy erős shuffle valamint egy-két jó boogie! Lesz meglepetés vendég is, de erről majd akkor.

T.: Hogy sikerült a DVD felvételetek?
P.M.: Igazából egész jól, de még csak most fogjuk vágni. Nem tudom mikorra készülünk el, lehet hogy átcsúszik az Új Évre. Mindenesetre egy jó kis vérbeli élőkoncert DVD lesz, ha majd összeáll.

T.: Milyen terveid vannak még?
P.M.: Rengeteg. Elsősorban nagyon sok jó számot és lemezeket készíteni a bandával közösen, és nagyon sok zenészbarátommal együtt is. Vannak teljesen önálló terveim is. Jövőre kiadom újra a „Herfli Suli” c. munkafüzetem javított verzióját, és jelentkezem egy meglepetésanyaggal a herflisek felé. Éppen ezért a részletekről nem beszélnék egyenlőre. Valamint minél több helyen, koncerten népszerűsíteni a szájharmonikát, és természetesen magát az élőzenét!

T.: Most jött ki egy közös harmonikás lemez: Fishers címmel. Elégedett vagy vele?
P.M.: Összességében igen. Ez egy antológia, pontosabban egy rövidke helyzetkép a hazai, aktívan működő szájharmonikások munkájából. Magyarországi „herfli-fronton” 2006. végén ez van, pontosabban az, amit hallasz ezen a kiadványon.

T.: A végén, már csak pár könnyedebb kérdésem lenne. Utolsó vásárolt CD?
P.M.: Rod Stewart: Great American Songbook Vol.II.

T.: Utolsó hallgatott CD?
P.M.: Greg Szlapczynski-Varsovie.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Új CD a hazai harmonikásoktól

2006-11-16

Új albummal jelentkeztek a hazai harmonikások, melyen Pribojszki Mátyás, Ferenczi György, Szabó Tamás, Besenyei Csaba, Oláh Andor és Flór Gábor játéka hallható.
A produkció egyik „motorját” Szabó Tamást kérdeztem.

Turista: November 11-re jött ki egy új szájharmonikás CD, FISHERS címmel. Úgy tűnik, hogy egyre jobban összefognak a hazai harmonikások.
Szabó Tamás: Bár csak igazad lenne! Persze ez a kijelentésem talán sokkal pejoratívabban hangzik, mint ahogyan értem. Igen valamilyen kohézió van. Pribojszki Mátyás kollegám, amikor nekikezdett a lemez összeállításhoz, akkor többek között abból indult ki, hogy szükség van egy ilyen válogatásra, hiszen annyi jó harmonikás van hazánkban akik viszonylag kevés publicitást kapnak, s ha már nem kapkodnak értünk a kiadók, akkor csináljunk közösen együtt valamit. A lemezen játszó harmonikások közül Flór Gáborról, Besenyei Csabáról viszonylag keveset lehet hallani. Azt gondolom, hogy ez az alapgondolatiság, (magasztosság nélkül mondható) európai. A lemezre felkért előadók mindegyikének időben lett szólva, hogy gondolkodjanak, milyen számokkal szeretnének rajta lenni ezen a lemezen. A számok végső leadásának megvolt a pontos határideje. Ám a nagy kohézióban kiderült, hogy egyes kollegák arra nem méltatták a lehetőséget, hogy önerőből elkészítsenek két számot (hozzátenném, hogy ma nem egy óriási összeg elkészíteni két számot egy stúdióban, hiszen rengeteg kapcsolatunk van, ahol nevetséges áron, igazán jó minőségben lehet dolgozni). Nos, a vége az lett, hogy Matyi saját zsebből finanszírozta a stúdió költséget. Sajnos más, kisebb gondok is voltak, részint a hitetlenségből adódóan, részint (bocsánat a kifejezésért) a beleszaromság miatt. Nehézkesen, de összeállt az anyag. A végeredmény: napvilágot látott egy zeneileg igazán izgalmas, a harmonikázás sok árnyalatát bemutató, jó lemez!
Tudom, nem éppen egy jó CD ajánló, ahogy kezdem a válaszokat, de a kérdésedre ez a szépítés nélküli válasz.

T.: Kinek az ötlete volt ez a kiadvány? Kik az ötletgazdák?
Sz.T.: Az eredeti ötlet Oláh Andortól származik, amit Matyi finomított. Én igazából a lemezborító elkészítésével voltam megbízva, a tervezéssel, kivitelezéssel. Nagy munka áll mögöttünk. Amire igazán büszke vagyok, hogy bebizonyosodott, az évek alatt munkatársnak választott „segítők”, háttéremberek, igazán profi munkát végeztek most is. Gondolok itt Antalfai László - fotósra, Korényi János - festőre (aki olajképet festett a lemezre, s megrendeléseit tette félre az ügy miatt) Karginov Allenra, akivel a grafikai munkákat végeztük „heteken át”, Nemes Nagy Péter barátomra, aki összefoglalta egy - egy előadóról a fontosabb tudnivalókat, úgy, hogy összesen 10 mondat volt adva előadónként, és még sorolhatnám.

T.: Tekinthető ez a nyugaton oly nagy sikerű harmonikás szuperprodukciók (pl.: Superharps, Harpattack!) magyar megfelelőjének?
Sz.T.: Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Nem, mert ez a lemez végül is egy válogatás album, hogy milyen irányzatokban játszunk 2006-ban, nem pedig arról van szó, hogy egy kiadó összeboronál 12 számot ilyen olyan harmonikás duetteket. Egykoron nagyon izgalmas volt, s nekem is csillogott az első SUPERHARPS session CD-nél a szemem, jó volt hallani a James Cottont, ahogy herflizik miközben Carey Bell énekelt. De a második ilyen jellegű lemez leleplezte, hogy miért is született már az előző. Csupán egy ügyes üzleti fogás, ami nem baj, mert jó felvételek maradtak a világra. Valahogy azonban visszatetsző, hiszen 60 éves bácsik, 40 éves pályafutásuk alatt nem készítettek közös felvételeket, akkor annak biztosan voltak okai (lehet, részemről ez egy magyaros gondolkodás). A Matyit ismerve, s a CD előállítási költségeit átlátva, ebben az esetben nem igazán beszélhetünk az üzleti sikerről, inkább a magyar kultúra egy dokumentálásáról. „Fanatizmusról”, megszállottságról.
Erre a lemezre is készült egy közös örömszám, de sajnos technikai okok, s az idő hiányában nem kerülhetett rá a korongra. Igazán sajnálom.

T.: 1999-ben készült egy Magyar Szájharmonikás Antológia. Milyen volt annak a visszhangja?
Sz.T.: Igen, valójában ez már a II. válogatás CD valójában, hiszen az elsőt ’99-ben, Oláh Andor már elkészítette.
Én csak kívülállóként tudom elmondani a véleményem, pedig abban is derékig benne voltam. Más koncepció volt, az egy olyan antológia, ahol az elmúlt 50 év harmonikásaiból válogattunk. Sok archív felvételt tettem bele a gyűjteményemből, többek között az ABC trió, Sárközi Pál és a Barabás Trió régi hanganyagait, s az első általam ismert szájharmonikás felvételt, amely 1941-ben készült. S úgy látszik, az élet ezeknek a CD-nek borítótervét nekem szánta. Jól eső érzés!
Visszhang? Talán korai volt. Nem jutott el igazán a közönséghez, ahhoz a réteghez, akik a harmonikázást szeretik, pedig azt kell mondanom, hogy tartalmában, bizonyos aspektusból sokkal egyedibbre sikerült, mint a mostani, de nem szabad összehasonlítani.

T.: Milyen terveitek vannak még?
Sz.T.: A FISHERS CD-t, úgy időzítettük, hogy a Harmonika Fesztiválon lehessen először kézbe venni. Maga a lemezre került számok egy koncert keretében hangzottak el, bár részemről, sajnos nem tudtam eljátszani, mert az én általam feltett számok, hangzásban s hangszerelésben bonyolultabbak, mint a többieké (bocsánat).
Egy igazi ünneppé vált a fesztivál, nagyon jó hangulatban, s méltón látott napvilágot a CD. Jövőre, szintén tervezzük a CD megjelenését, ám arra olyan magyar előadók felvételeit tennénk, akik a legfiatalabb generációból kerültek színpadra, többnyire még ismeretlen harmonikásokét.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

A CD-n szereplő számok:

01. A Szőke Hölgyek Dícsérete (Ferenczi) - 2005
02. Boll Weevil (traditional) - 2006
04. So mean to me (James) - 2006
08. Crazy Harper (Oláh) - 2006
07. From The Bottom (Miller) - 2006
09. Nyomjad A Gombot (Glaser) - 2006
03. Red Top (Ammons) - 2006
05. Scotch On The Rocks (Thielemanns) - 2006
06. Roll Your Own (Szabó) - 1994
10. Mozes Fantasy (Paganini-Szabó) - 2004
11. My Little Suede’s Shoes (Parker) - 2006
12. Mizörög (Ferenczi) - 2005

Turista

Jóindulatú nyűg

2006-09-29

Beszélgetés Szabó Tamással

Szabó Tamás neve nem csak a blues-ban jártasaknak csenghet ismerősen, hiszen egyéb műfajokban is otthonosan mozog, s ismert, s keresett session zenész is.
14 éves korában jutott hozzá Muddy Waters: Fathers And Sons lemezéhez, s ezután kezdett el autodidakta módon harmonikázni tanulni.

Vele beszélgettem…

Turista: A magyarországi harmonikázás második hulláma ért el téged a '80-as években. Ekkor Bacsek István, Bodonyi Attila, Hagyó Béla játékát láthattad. Megkerested őket, hogy tanítsanak, vagy teljesen egyedül álltál neki a harmonikázásnak?
Szabó Tamás: Valamikor 1982-83 táján kezdtem el szájharmonikázni. Ma is jól emlékszem, az első hangszeremre, ami egy Hohner márkájú piccolo volt, s 153 forintba került. Hozzátenném, hogy nem volt akkora választék, mint jelenleg. Sokszor fél éveket kellett várni, hogy új hangszerhez jussak, vagy Bécsbe kellett menni és valutáért beszerezni, ezért nagy becsben volt tartva az a pár, ami az akkori készletemet jelentette.
Egykoron a hazai blues élet kimerült egy-két blues-rock zenekarban, (HBB, Lakatos Bögöly Béla jazz-rock formációja, Star együttes) azok koncertjeire jártam az FMH-ba, a józsefvárosi klubba. Később, ott ismertem meg olyan embereket, akik segítettek a legváltozatosabb amerikai bluesfelvételekhez jutni, vagy a saját gyűjteményükből, vagy pedig becsempészett („nyugati” többnyire Yugoton) lemezekhez.
Ifjonc koncertrejáróként találkoztam az említett előadókkal. Bodonyi Attilával, az akkor frissen beindított blueskocsma mozgalom úttörőjével, keveset beszélgettem. Elég távolságtartó helyzetekben találkoztunk. Ő a harmonikát, mint a zenéjének egy színezője használta. Sokkal fontosabbak voltak a szövegek, az előadásmód.
Bacsek Pistát tágra nyílt szemekkel néztem a közönség soraiból. Talán Őt tartom mai napig az első igazán jó Sonny Terry imitátornak. Egy koncertje után odamerészkedtem hozzá, s azon kérdésemre, hogy tanítana-e, nemleges választ kaptam. Utólag már elfogadom, mert Ő akkor lehetett 18 éves, és ebben a korban minden fontosabb, csak nem a tanítás.
Hagyó Bélát szintén egy koncertjén láttam. Nagyon megfogott a harmonikaszandja, a személyisége. Sokat pörögtem vele, s talán Ő a maga módján valamit át is adott a hangszerkezelésből, de tényszerűen nem tanított. Akkoriban döntötte el, hogy elhagyja az országot, s főleg ez izgatta. Úgy hogy nem maradt más, mint feltenni a Teslára a bakelit lemezeimet, vagy a magnóba a Nemes Nagy Péter egy-egy elkapott Petőfi-rádiós műsorának kazettáját, s szó szerint agy nélkül, megszállottan zenélni.

T.: Mikor jutottál el egy olyan szintre, amikor már színpadra léphettél ill. zenekarral játszhattál?
Sz.T.: A sulis évek alatt rendszeresen játszottam az órák után, az újpalotai falanszter egy-egy pin-pong asztalára állva, az osztálytársaim előtt. Ittuk a Kocsis Irmát, ment a tinivaker, bár nem volt túlzottan jó az osztályközösség. A sulin kívüli életem meg, a Hobo Blues Band bulik, a Kassák Klub, a Lágymányosi Művelődési Ház és a Rolling Stones Klub berkeiben zajlott.
A Kassák Klub egyik „szesönében” álltam először színpadon. Az első számok amiben szóhoz jutottam az a Back On The Road Again - Cannet Heat, illetve, a You Gotta Move - Fred McDowell számok voltak. Akkora már ismertem olyan embereket, akik később sokat segítették a munkámat, vagy tanítottak. Ők nem feltétlen a hangszerkezelésben nyújtottak segítséget, hanem egy látásmód kialakításában. Mai napig szoros barátság fűz Nemes Nagy Péterhez, aki igazából megnyitotta a blues mélységeit előttem.
Közösen zenéltem Vladár Károllyal, (slidegitáros, énekes, fizikus) a Bad Luck And Trouble zenekarában - Ő a ’20 évek bluesai a korai jazz, és a Cannet Heat zenekar felvételeinek mindentudója volt - , Hagyó Bélával, aki sokáig név nélkül futatta csapatát, ahol a legelképesztőbb összeállításban játszottunk. Szikora Tamás-gitár, Helyes Gábor ének–zongora, Juhász Sándor-dob, Bacsek István-ének,herfli, Makó László-szaxofon, az (Európa Kiadó gitárosa) Dönci, Vojnics Attila-szájharmonika, Gyenge Lajos-dob.
Később tagja lettem az Udvari Bolondok triónak, akikkel keményebb bluesokat játszottunk Johnny Winter-től, Taste-től (Bráder Vilmos-ének,gitár, Straussz Péter-basszus, Kisvári Ferenc– Gyenge Lajos-dob). Az első profi színpadi megmozdulás velük történt, a Hobo Blues Band 1986-os Petőfi csarnoki koncertjének élőzenekaraként.

T.: Az első lemezed a Bistro Blues Band tagjaként jelent meg 1989-ben, később megszakadt a munkakapcsolat a Vas Zolival?
Sz.T.: A Vas Zolit is a blueskocsmák valamelyikén láttam először. Arra már nem emlékszem, hogy alakult, hogy én a Bistro Blues Band tagja lettem. Sőt, azt sem tudom, hogy voltam e tag! Nagyon kusza volt a helyzet. Az egész egy lemezfelvételből indult ki, de akkor én már a Palermo tagja voltam. Szerintem, elég nehéz utat választott, összekombinálta a tradicionális blues hangzásvilágát a magyar szövegekkel. Nem igazán volt befogadó akkoriban erre a közönség. Ami lenyűgözött, az Bocskai István gitározása, illetve a Zoli rálátása egy-egy zenei, és politikai kérdésre. Ő már a hetvenes években zenélt a különböző dalos fesztiválokon, és rajta keresztül ismerkedtem meg Boros Lajossal, B. Bíró Zoltánnal és Halper Lászlóval.
Túl komoly volt nekem a zene, s talán a közeg is, ráadásul egyre inkább jegyezték a Palermo-t, így velük megszakadt a zenélés. Ritkán találkozunk. Az biztos, hogy a tanulásom „kálváriájában” egy fontos állomásnak tartom.

T.: 1990-ben jelent meg az első Palermo Boogie Gang lemez. Emlékszem, amikor meghallottam nagyon megdöbbentem, hogy Magyarországon ilyen is létezik, addig ugyanis nem igen volt ilyen színvonalú blues zene. 1997-ben mégis feloszlottatok, mi vezetett ehhez?
Sz.T.: Igen, már 88-ban készítettünk egy stúdiós koncertfelvételt, ami soha nem látott napvilágot. 89-ben vettük fel az első lemez anyagát, ami nagyon későn, majd egy évre rá jelent meg. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert nekem volt szerencsém közölni Makó Laci-szaxofonos kollegánkkal, hogy sajnos elválnak útjaink. Lemez a kezembe, ketten ülünk a Made In nevű pubban s próbálom szépíteni a dolgokat. Elég rosszul éreztem magam, s sajnos ez kihatott az első lemezünk önértékelésére is.
1997 - Sziget koncert, (Nagyszínpad augusztus 17-e) ez a Palermo feloszlásának napja. Amennyire nem lehet meghatározni, hogy mikor és hogyan alakult meg a csapat, annyira konkrétan lett vége. Nézd, akkor már tízen éve játszottunk együtt, évi több száz koncertet és hosszú külföldi turnékat buliztunk végig. Elfáradt. Mindenkinek volt más elképzelése a zenélésről, és más zenét is akart játszani. Szerintem, rendben van ez így. Nem kell a név miatt megtartani egy zenekart, ha már belülről nem működik. Ez azon kevés zenekarok egyike volt, ahonnan, nem lehetett senkit sem kirúgni, s egy új tag sem oldotta volna meg a belső viharokat. Mi, jó pár dolgot tettünk le az asztalra. Engedd meg, hogy egy párat kiemeljek:
- kis hazánkba, behoztunk két új műfajt: a chicagói bluest és a zydeco-t,
- rengeteg ma ismert zenésszel ismertettük meg a tradicionális blues, feketék által játszott változatát így:
Péli Barnabással, Takáts Tamással, Pribojszki Mátyással, Besenyei Csabival, Nagy Szabolccsal, Szűcs Gáborral, Czomba Imrével, stb.,
- elsőkként hívtuk fel a figyelmet a rétegzenék fontosságára, a ’89 körüli politikai változások viharában,
- Podlovics Péter (szervezőnk) jóvoltából, sok külföldi, amerikai feka zenésszel játszottunk itthon és kint.
- bár hivatalosan feloszlottunk, mégis, mai napig együtt játszunk mindenféle alkalmi zenélésben.

T.: 1993-ban megosztott V. helyezést kaptál a szájharmonika világbajnokságon. Jársz azóta is erre?
Sz.T.: Hát, nem szívesen emlékszem erre. Egy felesleges kanyar volt. A protekción alapuló zenei versenyeket soha nem szerettem. Egy zenét nem lehet ilyen módon versenyeztetni, sőt sehogyan sem. Vajon mik a meghatározó kritériumok? Sebesség, gyorsaság, pontosság, érzékenység? Amit az egyik tud, azt a másik nem. Ráadásul mi voltunk ketten Ferenczi Gyurival a kelet európai blockból a csodabogarak!
Összebalhéztunk Steve Baker-rel, az egyik zsűritaggal, mert inkorrekt volt a díjazás.
Ami a szívemet melengette és az igazi elismerés volt, az két dolog. Az egyik, hogy volt ott egy ötvenes éveiben járó amerikai, no name harmonikás, aki saját maga készítette a hangszereit, s Ő nekem adott egy ritka felvételeket tartalmazó VHS kazettát (feka bluesharmonikások) mondván, hogy ezt annak a versenyzőnek szánta, aki szerinte a legjobb. A másik, hogy vettem egy Carlos Del Hunco lemezt, aki szintén indult a versenyen, (meg is nyerte) aki, azt írta dedikációnak, nem értek egyet a helyezésekkel. Ez, akkor is, és mai is többet ér nekem, mint bármilyen hivatalos elismerés.

T.: Az évek folyamán számtalan nem kimondottan blues lemezt is készítettél. Milyen más zenei stílusok érdekelnek?
Sz.T.: Mindig is sokféle zene érdekelt. Tizenévesen, miközben hallgattam a Deep Purple-t a Kiss–t, a Beatles-t, a Rolling-ot, hallgattam a Szécsi Palit, és a Cliff Richard-ot, és még távolabb megyek, Toldi Máriát is. Mindenre befogadó voltam. Mai napig is szeretem az új dolgokat. Nem egyszer kérdezem a tanítványaimat, akik most járnak középiskolába, hogy mit hallgatnak, mi a menő stb. Az a rálátásom, hogy ma is kialakult egy lemezgyűjtői kultúra, vagy nevezzük inkább felvételgyűjtői szenvedélynek, csak ma nem az ’50-es-’60-as bluesfelvételek, régi, kis-példányszámú lemezek gyűjtéséről szól, hanem a mai zenei ízlésének megfelelően átalakult. Szeretem a DJ kultúrát. Szerintem nagyon izgalmas. Persze minden esetben a megítélésem a zeneiségen alapszik. Sok a szmötyi! Mindent szívesen megtanulok, ha érdekel, és szeretem a zenei kihívásokat. Sok harmonikás évtizedeket tölt a blues rabságában. Jóindulatú nyűg, de mégis csak egy zárt világ. Amerikában lehet, hogy elég csak bluest játszani, de itthon az operettek világvárosában, nem. Más kultúra. Érdekelnek az új hangzások, ehhez mindig naprakész kell lenni, miközben nem feledhetem, hogy hol mi a tradíció. Az új hangzáshoz mindig más emberek kellenek, mert mást hoz mindenki. Minden lemezemnek meg volt az alap gondolatisága és nem csak bluesok voltak felpakolva szoros egymásutánjában. Sokan mondják, hogy eklektikusak a lemezeim, ezt bátran felvállalom. Nehéz elfogadtatni az emberekkel, hogy az egyik lemez blues a másik pop, a harmadik filmzene. A világban számtalan előadó úgy dolgozik, mint én, (pl.: Prince, David Bowie, Diamanda Callas) nekik nem kell már megküzdeniük ezzel. Talán itt is egyszer beérik a gondolat, s megérik a gyümölcs. Az, hogy ennyi zenei irányzatot keverek kitermelt egy-két hangzásvilágot, ami a visszajelzésekből ítélve a fiatal generációt izgatja. Most keresik (folyamatosan) a Taylor’s Clothes lemezeimet, a Blue Orange lemezt. Kb. 5-6 év telt el. Ennyivel előrébb járnék? Vagy ennyivel le vagyok maradva? Gondolom, ha hetvenéves leszek, kiderül.
Sokszor ért az a vád is, hogy keveset harmonikázom a lemezeimen. Nos, ez tévhit. Bár tény, hogy nem úgy, ahogy azt a koncerteken hallhatják. Rengeteg effekt, rejtett sáv, és sokszor hangszerimitálás harmonika hangból készült. Átlagban 4-5 sávon brillírozok. Mára véget ért az a korszak, amikor egy hangszeres ural egy lemezt. Nem izgatóak a szólok, két lényeges ismérve a sikernek a dallam és a ritmika. Persze vannak stílusok ahol mindig is meg kell mutatni, hogy ki a Jani a plázson.
Ha tanítok, akkor ezt mindig elmondom a csemetéknek. Nem érdekel, hogy magamat lemásoljam, s hogy mennyire lesz vagy akar technikás harmonikás lenni. Én azt szeretném, hogyha magukat hoznák a felszínre. Ha valaki, ska zenét, rockot hallgatott ez idáig, s azt sem tudatosan, akkor miért is akar tradicionális bluest játszani. Mert tetszik. Igen nagyon jó. De az mindenek felett egy életvitelt is jelent, és zenei alázatot. Ha valaki „nájki” cipőt hord, és „ájpoddal” jár órára akkor… Ez persze nem baj. Legyen tisztába, honnan indult a pop, rock zene, de, és ne erőszakolja meg magát.

T.: Van olyan tanítványod akit annyira tehetségesnek tartasz, hogy a közeljövőben feltűnhet? Sokan megkeresnek, hogy tanítsd őket?
Sz.T.: Van, lesz, volt. Mit is nevezünk tehetségnek? Mikor mondjuk, hogy valaki feltűnt? Ezek valahol annyira szabad kérdések, de megpróbálok válaszolni rá.
Szerintem sok módszerrel lehet tanítani. A legfontosabb, hogy egy világnézetet kapjon a „vevő”. Ez azonban amilyen szépen hangzik, olyan veszélyes is. Ez nagy felelősség. Ha csak a tényszerű tanítást veszem alapul, akkor vannak tanárok rajtam kívül is, de ha a tényleges tanítást, tehát amiről szólhat és szól a mester, mint tanító, akkor egy vagyok ebben az országban (természetesen itt most a szájharmonika tanításról beszélek). Vannak tanárok, akik megtanítják, hogy, hogy szól a hang, mikor jó, aztán hadd boldoguljon az életben a tanonc. Nálam minden diák, mást és másként tanul. Ha belegondolsz, nem lehet egy középiskolásnak ugyanazzal a nyelvezettel élni, mint egy idősebb, vagy egy még fiatalabb tanulónak. Az egyik bluest akar játszani, a másik rockot, stb. Nyilván nekem is vannak gyengébb pontjaim, de ezt mindig tisztázom a skacokkal. A legidősebb tanítványom az idén 75 éves nyugdíjas nagymama, aki csak annyit szeretne, hogy karácsonykor el tudja játszani a Csendes Éjt. Ezért nagyon tisztelem, mert szerintem, és akármilyen optimista is vagyok magamról, a már előbb említett, áhított, hetvenest taposva, nem hiszem, hogy majd eszembejut, hogy mondjuk, megtanuljak esztergálni.
A legfiatalabb egy 10 éves (túl jó módból származó) kisfiú, akit egyelőre jobban érdekel a bőrgolyó, meg a horror, mint a zene. A család a társadalmi ranglétra mászása közben látta, hogy gazdagéknál átlagban, nem csak hogy 4 nyelvet beszélnek, hanem még zenélnek is. Ez két szélsőséges példa volt. Ám, van olyan srác is, aki már úgy keresett fel engem, hogy úgy játszott, mint egy „kisangyal”. Közösen alapítottunk egy rövid életű zenekart (az, hogy nem működhetett hosszútávon Silence nevű csapatunk, annak nem az emberi vagy zenei oldala volt az oka, hanem túl nehéz és egyedi volt a hangkép, így játéktér híján, meghalt), nos, neki teljesen mást kellett adnom, mint egyszerű hangszertudást. Ahhoz, hogy valaki profi legyen, millió más, kiegészítő dolgot is meg kell tanulni. Ebben segítettem Őt, s talán nem sokára ismertebb lesz mindnyájunknál
Régen sokat tanítottam, ma már megnézem, hogy kit. A kevesebb sokkal több!

Tanítás II:
Annak idején, mikor feloszlott a Palermo Boogie Gang, hirtelen a semmi közepén találtam magam. Mint egy fél éves vergődés után rátaláltam azokra a fiatal zenészekre, akik később a Spo-Dee-O-Dee zenekarom oszlopos tagjai lettek. Én már tízen éve zenéltem, miközben Ők akkor kezdték a pályájukat. Mai napig az-az alapelvem, hogy fiatalokkal játszani sokkal jobb, mint idősebbekkel. Igaz nem olyan mívesen szól még a hangszer a kezükben, sokszor nem tudnak viselkedni, csak a bulizás létezik, nem ismerik a protokollt stb. ám, hihetetlen erő van a játékukban. Teljesen másként nyúlnak egy témához, mint egy érett zenész. Erre a minap volt ékes példa a Ripoff Raskolnikov lemezbemutató koncertje. Nagyon szépen játszottak, nyugodt érett profi zenélés volt, mégis a zenében eltöltött múlt, és magában a haladó kor, ráült a hangképre. Tiszta, hibátlan, de valami parázs hiányzott.
Nos rengeteg energiát fektettem a skacokba. Sok pofont kaptam, részint tőlük, részint a zenészkollegáktól, akik nem hittek egy-egy zenésztársam zenei kvalitásában.
Ez egy külön mesekönyv lett az életemben. Ma mindegyikük sikeres, egyre inkább elismert zenész lett. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a tudásuk egy jelentős része nekem is köszönhető. Már sajnos nincs a zenekar, mert az egyéniségek, mint a rajzfilmben életrekeltek, s más utakon járnak. Varga László az egyik legkeresettebb basszusgitáros lett (Hiperkarma zenekar), Torma „Frenk” Gábor-dobos, elképesztően nagy karakter, nagyon tehetséges dobos, énekes, zeneszerző. Az Ő világa sokkal inkább a saját maga megvalósítása, mint a blues, mint egy zenei irányzat. Csak nézed, nézed a színpadon, s nem tudod levenni a szemed róla.
Szűcs Gábor-énekes, gitáros. Nos Ő vele olvastam az interjúdat. A Gábor soha nem volt könnyű ember, örökös ellenzékben. Sok vitám volt vele. Most beérett, a hangja az amerikai fekákéhoz hasonlítható, igazi energikus előadó. Nemes Zoltán-zongora, ének. Neki volt talán a legnehezebb meglépni, mind azt, amit a többiek egyszerűen pillanatok alatt megteremtettek maguknak. Nem tudok hazánkban mondani még egy hozzá hasonló egyéni hangképpel játszó zongoristát, aki még énekel is. Öten voltunk, s kiderült, hogy jól választottam. Átadtam mindent, amit lehetett, s tudtam nekik. Megtapasztalták a zenésszéválás minden fokát, a stilisztikát, a munkafegyelmet, úgy, hogy nyitottak maradtak a zenei stílusokra. Most, remélem, Ők is hasonlóan adják át az ő zenészeiknek. Büszke vagyok rájuk.

T.: Verseket írsz, fotózol, van még más olyan művészeti ág, amely foglalkoztat?
Sz.T.: Sok mindet teszek a zene mellett. Egyik barátom azt mondta egyszer: Aki sok mindenhez akar érteni az mindig gyanús! Én nem osztom vele ezt a nézetem. Legyél teljes, csak tudd, hogy mi minek kell, és tudd, hogy használni (nekem is gyanús az Alföldi Robi)! Írok, de nem akarok költő lenni, mert az egy másik teljes ember. Fotózok, mert másként látom a világot, mint ahogyan azt a hírlapok hozzák. Nekem, fontos a vizuális kultúra, ami mindennel együtt szintén hanyatlani látszik, zavar az utcák rendetlensége a gyerekes, ám rossz képi világ. Tervezek borítókat, grafikai munkát végzek, hogy kiéljem, és megéljem az esztétikumokat. De az első a zene! Valamikor rajzosként kezdtem, sokkal inkább érdekelt a festészet, mint a zene és az élet döntött. Miért akarnám megváltoztatni, azt, amivé lettem.

T.:Melyek azok az aktuális formációk, amelyben jelenleg játszol? Kérlek, beszéljél ezekről!
Sz.T.: Mindig sok mindenben vettem részt. Legyen az zene, színház, kiállítás megnyitó.
Most főleg duó és trió formációban játszom. Nemes Zoltán zongoristával és Kövi Arthur Bálint-csellóssal New-Orleans-i zenei stílusokból ötvözött dalokat, bluesokat. Most alakítottam meg Largo nevű formációmat, amely öt tagból áll.(Erről majd később írnék)
Játszom a Palermo-val, havonta egyszer a nosztalgia kedvéért, és felkért Kontor Tomi barátom, illetve Póka Angéla barátosném, hogy most induló új zenekaraikban játsszak. Még nem indultak el a próbák, de nem sokára Szol a Mio.
Zenei felkérést kaptam Vasvári Emesétől (a Jancsó filmek egyik közismert színésznőjétől), hogy novembertől játsszak a Pókká vált lány című színdarabban.
Nem olyan rég ért véget legutolsó lemezem (Obsession) sajtóreferenciáinak begyűjtése, és egy másik lemez kivitelezésében segítkezem, aminek Pribojszki Matyi barátom a producere.
Elkezdtem új szólóanyagom felvételeit, ami valószínűleg 2007-ben lát napvilágot, és megint egy másik oldalamat szeretném mutatni a közönségnek.
Mostanában, kevés nagyszínpados produkcióban veszek részt, a befektetések időszakát élem, ami remélem, hamarosan megtérül.

T.: Nem beszéltünk még a Magyar Szájharmonikás Szövetségről. Mennyire tartanak össze a hazai herflisek?
Sz.T.: Ez egy bonyolult kérdés. Szeretném hinni, hogy nagyon. Annak idején a Gyurival kettőnket jegyeztek, mint a „királyok” (bár én soha nem tartottam magam annak, már csak azért sem, mert mindig is érdekelt a múlt. Felkerestem régi szájharmonikásokat, és segédkeztem az ABC Trió elfekvő felvételeit megjelentetni, riportot készítettem Sárközi Róberttel a Barabás Trióból, hallottam játszani, sőt rendszeresen összejártam zenélni Lázi Szabolccsal, aki egyébként megnyerte azt a bizonyos trossingeni hohner világbajnokságot, kromatikus harmonikázás kategóriában. Így körülbelül mindig tudtam, hogy hol is tartok).
Sokszor a média osztott meg bennünket. Ennek meg is lett az eredménye. Nem volt riport, s ma is ritka, hogy ne merülne fel a kettőnk viszonya. Ez szörnyű. Képtelenek megérteni, hogy két külön egyéniség, teljesen más szemlélettel. Mintha csak minket súlytana ez az átok. A Dés Lászlót, nem hasonlítják az Elek Istvánhoz, s Muck Ferencet sem a Szt. Martinhoz. Tisztes távolságból nézzük, vagy nem egymás munkáit.
Közben lassan felcseperedett egy generáció. Besenyei Csabi (aki volt tanítvány, bár foghíjasan), Pribojszki Matyi (akinek a Békéscsabáról küldött leveleit a napokban olvasgattam-távoktatás).
Ők azt hiszem, hogy már teljesen másként állnak ehhez a közösséghez, mint anno mi. Mátyás barátom, sokat tesz és segít a herfliseknek.
Vannak arcok, akik viszont, nagyon kilógnak. Őket nem nevezném néven. Ők többet hisznek magukról, mint akik valójában. Soha nem tudtak áttörő lemezeket készíteni. Sok simlisség van mögöttük.
Karginov Allen harmonikás barátommal közösen készítjük a www.szajharmonika.hu internetes lexikont. Ha megnézed, láthatod, hányan is vagyunk, és még többen. Gondolhatod, ennek az adatgyűjtése nem kis meló volt idáig sem, s még rengeteg munka van hátra. A fent lévő herflisek mindegyikét ismerem, s látom, ki hogy halad, milyen eszközökkel, merre veszi az irányt (egyébként a világon egyedülálló dolog, s kezd egyre jobban alakot ölteni. Körbenézve az országok hasonló témájú oldalain, nem találsz ilyet. Ennek ellenére elég szkeptikus a hangulat, még nem értik). Bocs a kitérőért, szóval, ha lemegyek egy koncertre jó hallani, hogy ki kivel játszott egy bulit, hogy milyen jó volt stb. Ilyen értelemben mindenképp egy közösséget alkotunk. De ez a közeg sem vonhatja ki magát az alól, amerre megy a világ. Ránk is hatnak a törvények, közösség ide vagy oda.
A szövetség, meg egy jogi forma. Kis ország, és igazán nincs ki kézbe vegye dolgainkat. Ma inkább az a jellemző, hogy a saját karrierünket építjük, néha szebben, néha könyökölve, vagy alattomosan.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

John Hammond interjú

2006-08-29

Szöveg: Tom Guerra
Fordítás: Bornemissza Ádám

A rezonátoros gitárokat, a dobrókat az 1920-as évek közepén fejlesztették ki, hogy a zenekarokban a gitárosok felvehessék a versenyt a többi hangszer hangerejével. John Dopyera 1925-ben tervezte meg a National cégnek, alumínium tölcsérrel a nagyobb rezonancia elérésére. Pár évvel később, Dopyera National és John testvére Rudy magalapították a Dobro (DOpyera BROthers) céget. Hetven évvel később, a "Dopyera" név már nincs használatban, de a "Dobro" szó ma már általánosan használatos a rezonátoros gitárokra.

A szinte évente lemezzel jelentkező, a pályán 35 éve jelenlévő, többezer koncertet magáénak tudó, Grammy-díjas John Hammond még mindíg képes frissességet vinni minden fellépésébe. Több mint 10 ezer koncert után, John nem lassít a tempón, életre kelti a legrégebbi bluest is. Az erőteljes slide technikával, a rezonátoros gitárral olyan blues mesterek nyomában jár, mint Robert Johnson és Kokomo Arnold, zenéje emellett nagyon is korszerűen szólal meg.

Tom Guerra: Ki vagy mi inspirált először arra, hogy gitározni kezdj?
John Hammond: Tizenévesen nagy bluesrajongó voltam anélkül, hogy bármilyen hangszeren játszottam volna, volt egy nagy blueslemez gyűjteményem. Rengeteg előadó inspirált engem, de Robert Johnson játéka, a hihetetlen slide és fingerpicking technikája kiemelkedően hatott rám.

TG: A dobrósok közül?
JH: Olyanok mint Blind Boy Fuller, ő legtöbbször fingerpinckinget játszott, és Bukka White, akivel játszottam párszor, ők voltak az első dobrósok, akiket hallottam. Bukka fenomenális volt, egy National acélgitárja volt, mestere volt volt a slidenak. Aztán játszottam Son House-szal, fantasztikus volt. Kokomo Arnold is inspirált. Neki egy tricone dobrója volt, és egyedi stílusa!

TG: Mi volt az első hangszered?
JH: Az első jó gitárom, amivel már játszottam egy 1947-es Gibson Country Western model volt, Josh Graves-től, egy eszméletlenül jó dobróstól. Ez volt az első.

TG: Mostanában milyen hangszeren játszol?
JH: Egy National Duolian dobrón, a feleségemtől, Marla-tól kaptam. A 48-adik születésnapomra vette, és egy hónapig az ágy alatt rejtegette, majd elájultam, mikor odaadta. Ez egy 1935-ös, juhar nyakú National Duolian, 14 bundos nyakkal. Gyönyörű. Játszom még egy kézi készítésű gitáron, Angliából, David Stubbs és Vinnie Smith készítette, eddig 25 gitárt készítettek. Ez a gitár a legelső Martin mintájára van építve, hihetetlen hangzása van. Koawood hátlap és oldalak, a fedlap cédrus. Bob Jones, egy hangszerész barátom Brooklynból beállította nekem.

TG: Mi a különbség a hagyományos, vintage National, Dobro és Regal dobrók, és a maiak között?
JH: Az új National amelyek az utóbbi 5 évben készültek, nagyon jó gitárok. Don Young és Bob Brozman összeadta a tudását és a zsenijét, és abszolút kiváló kópiáját készítették el az 1930-as évekbeli dobróknak, mind a hangzás, mind a minőség tekintetében. Kitűnő!

TG: Mit használsz erősítésként a dobróhoz? Mivel veszel fel?
JH: Mindíg mikrofont használok, soha sem elektronikát. Élőben általában Shure SM-57, ez nagyon jó. Nem állítok a hangerőn; a gitártól fix távolságra van a mikrofon, a dinamikát a játéktechnikával érem el. Stúdióban általában valami drágábbat használunk…

TG: Leginkább milyen hangolást használsz?
JH: A dobrót nyitott E-re vagy nyitott A-ra hangolom. Ezek passzolnak az énekhangomhoz. Sokan lehangolnak D-re vagy G-re, ez ugyanaz, csak lejjebb.

TG: Milyen kellékeid vannak?
JH: Használok egy Sears Craftsman Deep Well csatlakozót, életre szóló garanciával, csak 3 dollár. Lowell George, David Bromberg és mások is szereztek tőlem ilyet (nevet).

TG: Vannak ritkaság gitárjaid, gyűjtöd ezeket?
JH: Van egy akusztikus Martin M-18 gitárom, ezzel játszottam jó tíz évig, mielőtt a mostanit megszereztem. Kiváló gitár, jó nagy testtel. Van egy másik National Duolian-om, 1936-os, és van egy Guild F212 gitárom, egy 12 húros, ezt a felvételeken használom. Szeretem Willie McTell zenéjét, fogok ilyesmiket játszani a 12 húroson. Ő slide-ozott a 12 húroson. És van a ’47-es Gibson.

TG: Mit gondolsz, mi ragadja meg az embereket a dobró hangjában?
JH: Az elektromos gitárok előtt ez a hangszer volt a leghangosabb gitár. Ha zenekarban játszottál vele, hallatszott még a fúvósok mellett is; jó volt vele az utcán is játszani, nem nyomta el a forgalom zaja. Használták a country-sztárok, jazzisták, és a bluesisták is, mindenki. Kitüntetettnek érzem magam, hogy találkozhattam John Dopyera-val a hatvanas évek végén, amikor ő még mindíg készített gitárokat a Dobronak. Ő volt a "the Guy"…

TG: Kik a kedvenceid és mit szeretsz bennük?
JH: Robert Johnson, Bukka White, Son House, Tampa Red… hirtelen néhányat. Tampa Red a 30-as évek közepén került Chicagoba és szerintem nagy hatással volt Elmore Jamesre. Tampa Rednek hihetetlen stílusa volt. Kokomo Arnold’s felvételei a 30-as évek végén és a korai 40-es években lenyűgözőek… Bob Brozman egy varázsló. Bonnie Raitt, együtt turnéztunk az idén, Fred McDowell-től és Son House-tól tanult sokat… ő egy igazán nagy gitáros!

TG: Jelenleg mit csinálsz és mik a terveid?
JH: Hollandiába és Franciaországba utazom néhány szóló koncertre és néhányra Duke Robillard-dal. Aztán vissza ide az államokba, néhány The Allman Brothers koncerten előzenekarkodom. Duane még azelőttről ismerem, mielőtt megalakította volna a zenekart… fantasztikus zenész, a legjobb a hagyományosan hangolt elektromos gitárosok között. Leültetett és kérte: "mutasd meg mégegyszer" (nevet). Megcsinálta a zenekart, és a kezdeti években jópárszor volt az előzenekarom. Aztán lesz egy nagy turném B.B. King produkciójával, aztán egy rövid turné G. Love-val. Ő egy fiatal, dinamikus srác, tele tehetséggel.

TG: Mit tanácsolsz a fiatal, kezdő dobrósoknak, gitárosoknak?
JH: Sokakat megijeszt a hangszer, mert elég hangos. Megvolt a National dobróm 2 évvel azelőtt, hogy ki mertem vele állni a színpadra. El kell jutni odáig, hogy kényelmesen játsz magadnak, aztán legyél kísérletező. Megtalálni azokat a dolgokat, amiket csak te tudsz, a saját technikádat, a saját hangot, ez az egyik legfontosabb. Példának van sok jó gitáros van remek technikával. Van rengeteg jó könyv, kotta, Bob Brozman Bottleneck Blues Book-ja az egyik kedvencem. Ő mindenkinél jobban ismeri a dobró történetét, és a könyvben van egy jópár ragyogó felvétel kiváló hangszerekről.

Turista

Buddy Guy: Last Man Standing

2006-08-22

Szöveg: Charles Bottomley & Jim Macnie
Fordítás: Bornemissza Ádám

A bluesmester lemeze akusztikus kaland a múltba. Buddy mesél John Lee Hookerrel való találkozásáról, és a "színpai vadember" hírnevének kialakulásáról.

Buddy Guy a keresztneveiken említi a híres blueselőadókat - Sonny Boy, John Lee, Muddy. A XX. századi zene óriásaiként ismerjük őket, legendás előadók, akik eljuttatták a bluest a Mississippi vidékéről az északi városokba, a munkát keresők tömegeihez. A harmincas évektől Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, John Lee Hooker, és Howlin’ Wolf voltak a blues.

Guy az ők követője lett. Egy srác volt Louisiana-ból, amikor kezdték megismerni a nevét az ötvenes évek közepén Chicago-ban. Feszes-tüzes gitárriffjei, szokatlan showman-sége, az erősítőről leugró, fogaival pengető fiatal, magát a közönség közé vető előadó hamar ismertté tette. Egy chicagoi mendemonda szerint Jimi Hendrix leülhetett volna Buddy színpada mellé jegyzetelni... Amikor a hatvanas évek nemzedéke autentikus kultúrát keresve újra felfedezte a blues legendáit, Buddy Guy is előtérbe került. A nagy mesterek követője, forró gitáros, aki csendben ül a Chicago's Chess Studio sarkában, amíg nem szólnak, hogy keltse életre hangszerét. Szerepelt Muddy Waters akusztikus Folk Singer albumán, mely nagy hatással volt olyan brit blues-előadókra, mint Eric Clapton vagy a The Rolling Stones. Az első Amerikai Folk Blues Turnén is szerepelt Európában, 1965-ben. Itt találkozott egyik nagy példaképével, John Lee Hooker-rel.

Guy túlélte a blues nagy időszakát, a zenehallgatók újra és újra felfedezik. Eric Clapton-nal és Stevie Ray Vaughan-nal turnézik a nyolcvanas évek végén, és évekkel a legnagyobb reflektorfény után megjelenteti a Damn Right I Got the Blues albumot 1991-ben. A lemez Grammy díjat hozott Buddy Guy-nak. Ma már nevét együtt emlegetik régi példaképeivel.

A Blues Singer lemezen a 66 éves mester hátranéz. Akusztikus gitár, kalapemelés a legendás előadók előtt a klasszikus delta blues darabok feldolgozásaival. A Folk Singer hangulatát megidézve, a lemez az akusztikus zene intimitásán alapul. Buddy Guy gitárjátéka és éneke egyszerre lágy és tüzes. Az albumon játszik Eric Clapton és B.B. King is, együtt tisztelegnek a blues óriásainak, mint Frankie Lee Sims (“Lucy Mae Blues”), Son House (“Louise McGhee”) és John Lee Hooker.

VH1: Először a rádióban hallottál bluest?
Buddy Guy: Még vezetékes víz sem volt, még a villany sem volt bekötve, nem volt mód arra, hogy bluest halljak. Az első rádiót úgy 14-15 éves koromban hallottam. Ez egy akkumlátoros rádió volt, ha esett az eső, nem szólt! Akkoriban baseballoztam. Mikor a rádió bluest sugárzott, reméltem, hogy nem esik az eső. Elkapó játékos voltam, a többiek nem tudtak nélkülem játszani. Mondták: “addig nem esik az eső, míg Buddy vissza nem jön”. Én meg rátapadtam a rádióra. Próbáltam elcsípni John Lee Hooker Boogie Chillun c. dalát, bármit Lonnie Johnson-tól és Lightnin’ Hopkins-tól. Amit hallani akartam, az a gitár: “bang bang bang!”

VH1: Miért döntöttél úgy, hogy Louisiana-ból Chicago-ba mész?
BG: Munkát kerestem. Nem sikerült a buszvezetői vizsgám. Ha sikerült volna, most nem beszélgetnénk! Először félénk voltam, ha énekelnem kellett. Hátat fordítottam a közönségnek, úgy énekeltem. De mondták, hogy jól csinálom, forduljak meg, hadd lássanak. Elsírtam magam, letettem a gitárom és leléptem.

VH1: Aztán Chicago-ban úgy ismertek, mint egy vad színpadi előadót.
BG: Akkoriban mindenki ülve játszott. Mindegyik jobban játszott nálam. Azt gondoltam, “jobban játszotok, de én jobban csinálom.” Akkoriban mindenki magának készítette a gitárkábelét. Bementem az üzletbe, és mondtam: “Kérek egy 150 láb hosszú kábelt.” A fickó rámnézett, “Bolond vagy!” Erre én: “Add csak, amit kértem.” A klub előtt két láb magas hó volt egyik este, mondtam a srácoknak “Én kint kezdem a koncertet a kocsiban. Hozzátok ki azt a hosszú kábelt, itt dugom be a gitárom.” Beléptem az ajtón havas lábbal, gitározva, az emberek kiáltoztak, “Mi a fene történik itt?”

VH1: Meglett a hatása?
BG: Ma már szinte senki sem játszik ülve, sem Chicagoban, sem sehol. Én csak egy kis életet akartam belevinni. Azok az öreg fickók kitalálták, megcsinálták ezt a zenét, én meg azt mondogattam: “nem tudok semmit” aztán arra gondoltam “kell valami, amit szerethetnek bennem. Az öregeknek mindnek van.” Ott volt Guitar Slim, ő járkált gitározás közben, én is elkezdtem, de kicsit vadabbul. Sok hibát megcsináltam. Egyszer feldobtam a gitáromat, valaki felrántotta a reflektort, én semmit sem láttam, és a gitár a földre zuhant "bang-a-lang!". Kiabáltak "láttad, mit csinált?" Leugrottam a gitárért, az emberek azt hitték, szándékos volt az egész!

VH1: Chicagoban reggeli koncerteken játszottál a délutános munkásoknak.
BG: Kint álltak a sorban. Azt hittük, mind sima zenehallgató, de a 80 százalékuk zenész volt. Reggel négykor a zenészek elindultak enni valamit, aztán azt mondták: “csináljunk egy jam-met!” Csak ilyenkor lehetett egy helyen, egy időben együtt hallani olyan zenészeket, mint Muddy, Wolf, Little Walter, Sonny Boy, Junior Wells, én, Otis Spann, és Matt “Guitar” Murphy. Így ismerkedtem meg ezekkel a srácokkal.

VH1: Mit gondoltak a mutatványaidról?
BG: Elmondtam nekik: “Nem tudok úgy játszani, ahogy ti, be kell dobnom valamit, amim van” Ültem a széken, játszottam, aztán: “Utolsó dal, hadd mondjam el, mennyire nem szeretem a székeket.” Lerúgtam a széket a színpadról, lesétáltam a bárpulthoz.
I remember kicking over beers and shots and thinking, “Oh my God, I’ve got to pay for that because I spilled it!” They would say, “Mister, you can come and kick another one over! I’ve never seen somebody do that.”

VH1: Mindíg ilyen természetes, tüzes voltál?
BG: Nem, félénk voltam. Nem voltam iskolázott, és mindíg attól féltem, valami butaságot mondok, és kinevetnek. Anyám beteg lett, abba kellett hagynom az iskolát, és hazamentem gyapotot szedni. Félénk voltam. Ma is az vagyok, csak megtanultam, hogyan lépjek túl rajta.

VH1: Te választottad ki a dalokat a Blues Singer lemezre?
BG: Frankie Lee Sims “Lucy Mae Blues” dala volt az egyetlen amit előtte játszottam. Sims magától tanult meg játszani, ahogy én is. Azokban az időkben az ének volt minden, a fúvós, a dob, minden. A mélyhangú énekes volt a basszushangszeres. A legtöbb gitáros mellett nem játszott ritmusgitáros, a hüvelykujj volt helyette. Mára elfelejtettem egy jó részét ennek a technikának. Vissza kell térnem ehhez, és sokat gyakorolnom. Sosem leszek már olyan jó ebben. Tudom, hogyan csinálták az öregek, de nem tanultam meg teljesen.

VH1: John Lee Hooker szelleme végig ott érezhető az albumon. Milyen emléked van a vele való találkozásról?
BG: Először Németországban, Baden Badenben találkoztam John Lee Hookerrel, az első Amerkiai Folk Blues Fesztiválon, 1965 szeptemberében. Azt sem tudtam, hogy néz ki! Akkoriban nem csináltak valósághű fotókat ilyen fekete emberekről, mint John Lee vagy Muddy Waters, kivilágosították őket. Mikor megláttam Muddy Waterst, azt mondtam: "ez nem olyan, mint a képen". Mikor lementem reggelizni a hotelben Baden badenben, a hosszú asztalon 25-30 üveg whiskey sorakozott. Mindenki beszélgetett. Találkozni akartam John Lee Hookerrel, hallom, valaki jön, dadogva beszél. Én nem tudtam, hogy ha valaki dadog, attól még rendesen tud énekelni. Gondoltam, ez nem lehet John Lee, hogyan tudnék találkozni vele? Felkaptam egy akusztikus gitárt, és elkezdtem játszani a “Boogie Chillun”-t. Erre az a dagosós figura odajön, rámmutat, és azt mondja: "Mmmm-mit csinálsz? Johnny-t játszol!" Én meg: "Nem, nem Johnny-t játszom, hanem a Boogie Chillun-t John Lee Hookertől" Erre ő magas hangon nevetett, jó sokáig. Ő volt John Lee Hooker! Nem tudtam, hogy dadog. Aznap összebarátkoztunk. A menedzserem mindíg azt mondta: "ne engedjétek John Lee-t Buddyhoz a koncert előtt", mert úgy megnevetteti, hogy elmegy a hangja. Képes volt minden nap viccelődni, és sosem ismételte magát.

VH1: Eric Clapton még mindíg koppintja a gitárjátékodat?
BG: Mindenki koppint valakit. Beszélgettem T-Bone -nal, B.B. King-gel, Muddy-val, és mondtam nekik: "nézzétek, szégyellem magam, én koppintottam tőletek rendesen". Erre ők hátbaveregettek: "mi meg valaki mástól koppintottunk ezeket, fiam. Csak játssz!"

VH1: Ahogy öregszel, jobban megérted a bluest?
BG: A gyűrűmre az van írva: “Blues.” Úgy 20 éve egyszer megérkeztem egy hotelbe, a recepciós meglátta a gyűrűt, és azt mondta: "Istenem, blues-szomorú zene". Én meg: "Itt van két jegy, jöjjön el este a koncertemre a feleségével". Másnap reggel, mikor indultam tovább, azt mondták: "Tévedtünk. Egész este táncoltunk. Azt hittük, a blues olyan szomorú dolog, - oh, nincs hova mennem - ". A blues nem ilyen. Az életről szól, ha nincs éppen semmi problémád, hát éld az életed. Amikor B.B. Kinget hallod: "I’ve got a sweet little angel", nem gondolom, hogy ez szomorú. “I love the way she spreads her wings”, érted? (nevet). Egyátalán nem szomorú!

Turista

"Helyére tettem a dolgokat..."

2006-08-10

Beszélgetés Nemes Nagy Péterrel

Aki a bluesal behatóbban foglalkozik Magyarországon, az nem tudja megkerülni Nemes Nagy Péter nevét. Érdemei számosak, Ő az aki a háttérbe húzódva figyel, a friss kezdeményezéseket támogatja, s eközben sikerül ezt neki részrehajlás nélkül csinálnia. Őt kérdeztem most.

Turista: Olvastam, hogy a zenei fejlődésedet, a zene iránti érdeklődésedet mely dolgok befolyásolták: egyházi szertartásokon éneklő ill. zenélő nagynénik, zenei gimnáziumot végzett unokanővér, Tolcsvay Nagy Béla, Pernye András... Mégis téged elsősorban mint bluest szerető, bluesról író emberként könyveltünk el.
Nemes Nagy Péter: És még egy fontos dolog kimaradt. Édesapám otthon, lakáson dolgozott szabó kisiparosként és állandóan szólt a rádió. Akkor még csak az "Egy" vagyis a Kossuth-adó, illetve a "Kettő", a Petőfi... És persze titkon a Szabad Európa. Apám főleg operákat és más könnyűzenéket hallgatott. Tehát a zene ott volt körülöttem szinte születésemtől. Az általános iskolában pedig osztálytársaimmal felfedeztük a beat zenét. A Beatles, a Rolling Stones betörése nekem elsőkézből jött, már amennyire a rádió révén elsőkézről beszélhetünk. Akkor még nem lehetett olyan könnyen lemezekhez, videófilmekhez jutni, mint manapság. A Kisstadionba is csak évente egy-két külföldi zenekar jött el.
Ha ennyire utána olvastál a múltamnak, abban találtad Pernye András nevét, akinek a Magyar Rádió Könnyűzenei híradójában futó jazztörténeti sorozata ugyanekkor ért el. Ebben, ill. Pernye jazzről írott könyvében fedeztem fel a bluest. A rövid részben is hihetetlenül érdekes volt számomra egy-két bluesman élete, ezért elkezdtem kutatni, nyomozni utánuk. A 60-as években ez nem volt könnyű. Mivel a környezetemben a "zenebolondok" a rockra vagy kisebb számban a jazzre "kattantak rá"-úgy döntöttem, hogy a bluesra fókuszálok. Addigi lemezgyűjteményemben lévő más irányzatú lemezeket bluesra cseréltem. Egyszóval profil tisztítást hajtottam végre. És így a blueszal lettem úgymond híres, ismert. Ettől függetlenül nem vagyok elvakult bluesfanatikus, sok más zenét is hallgatok. Alapítótagja vagyok a Magyar Jazzkutatási Társaságnak.

T: Ez a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság? Azt hiszem az oldalukon jelent meg másodjára a magyarországi blues diszkográfiád (elsőnek a www.zene.net-en).
NNP: Igen a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság alapítótagja vagyok. Megjegyzem, más jazzkutatási társaságról nem tudok, ami hivatalos lenne. Ugyanis a cégbíróság azonos néven nem jegyez be egyesületet, céget. A magyarországi blues diszkográfia összeállítására éppen SGG ösztönzött. Először Fekete Kálmán Blues 2 könyvében került publikálásra-legjobb emlékeim szerint. Természetesen folyamatosan gondozom a lemezdiszkográfiát. És egyben ezúton kérem azokat, akik olyan hangzóanyagot adnak ki vagy forgalmaznak, ami bármilyen terjedelemben is tartalmaz bluest vagy blues jellegű anyagot, arról értesítsenek.

T: Milyen kutatómunkát végzel még?
NNP: Konkrétan nem egy dologgal foglalkozom. Az utóbbi időben a Syrius témába ástam bele magam, de ezzel korábban is folyamatosan foglalkoztam, ill. foglalkozom. Életem egyik legnagyobb és nagyban meghatározó része volt az 1969-1973 közötti munkásságuk. Remélhetőleg az ősz folyamán megjelenik a Syrius együttesről szóló Zoltán Jánossal közösen összeállított könyv.

T: Az első blueszal foglalkozó nyilvános előadásaidra 1982 májusában került sor. Ezeket nyílván számos egyéb követette. Mennyire voltak eredményesek ezek a foglalkozások? Mennyire érdeklődtek az emberek akkor, ill. érdeklődnek most a háttér infók iránt?
NNP: Nagyon pontosan "utánam néztél”…
Az a '82 májusi csupán egy előadás volt az Állami Könyvterjesztő Vállalat KISZ-klubjában. Egy, az ÁKV-nál dolgozó barátom intézte a meghívást. Akkoriban az ilyen kulturális, vagy ismeretterjesztő előadásokra tudtak némi kis pénzt összehozni. Az ott megjelent srácok és lányok is érdeklődőek voltak. Figyelték a szövegemet, nézték a diaképeket, amit vittem és érdeklődéssel hallgatták a zenéket is. Ha csak egy-két ember megszerette a műfajt, már érdemes volt.
Igazán 1983-ban, a Kassák-klubban beindult blueskocsmában váltak rendszeressé ezek az előadások. Akkor nagyon érdeklődőek voltak a srácok és többen közölük aktívan kezdtek zenélni. Szabó Tamás, a későbbi nagyszerű szájharmonikás például rendszeresen elkérte, lefénymásolta magának a jegyzeteimet. Voltak, akik kazettára másoltatták a bemutatott zenéket.

T: Hogy fogadod hogy több zenész, pl.: Szabó Tamás, Oláh Andor úgy emleget, mint aki meghatározó volt a zenei ízlésük kialakulásában.
NNP: Megtisztelőnek tartom, hogy így emlegetnek. Még Fekete Jenő és a debreceni Ölveti Laci szájából is hallottam ilyet, és persze sok más is mondta már nekem, hogy azért szerette meg a bluest, mert rendszeresen hallgatta a Magyar Rádióban 1984 októberétől futó blues-sorozatomat. Megtisztelő, mint kezdtem, hiszen magam nem vagyok gyakorló muzsikus. Ha meg kellene határozni, mi is vagyok, úgy fogalmaznék: tudatos, rendszerező zenehallgató. Szabó Tamás annak idején rendszeresen eljárt hozzám. Ilyenkor hosszasan beszélgettünk a zenéről, miközben kazettára vett a lemezeimről. Tamást már akkor arra intettem, hogy ne csak bluest hallgasson, hanem figyeljen oda más zenékre is. Amikor elkezdett járni hozzám, akkor még nem is tudta, milyen hangszeren játsszon.

T: Úgy tudom, hogy alapító tagja vagy a Magyar Blues Társaságnak is. Működik ez még? Mik a céljai?
NNP: Kovács Tamásnak, az egykori és ma már nosztalgiával emlegetett pécsi bluesfesztiválok szervezőjének, "szülőapjának" volt az ötlete, hogy alakítsuk meg a társaságot. Az volt az eredeti elképzelés, hogy a Társaság keretein belül könnyebben lehetséges majd koncerteket, fesztiválokat szervezni. Csatlakozott hozzánk Regős Laci, aki a tatabányai blueséletet szervezte, Murányi Gyuri, aki a Magyar Rádióban készített műsorokat. A zenészeket igyekeztem távoltartani, mert nem érdekképviseleti célokat szerettünk volna szolgálni. A lehetőségeket szerettük volna megteremteni a zenészeknek és a közönségnek egyaránt. Ezért úgy véltem, hogy jobb, ha nem olyan személyek szövetkeznek, akik elkötelezettek bizonyos együttesekben, zenekarokban. Tag lett ugyan egy-két olyan zenész, aki szintén szervezett, vezetett klubot. Aztán egyes zenészek, akiket nem hívtunk meg - mert az volt a véleményünk, hogy a zenész zenéljen, alkosson - elkezdtek különféle nyilatkozatokban támadni minket. Pedig senki ellen nem akartunk tenni. Nyugodt hátteret szerettük volna biztosítani egyformán mindenkinek. Profinak és amatőrnek, muzsikusnak és zenehallgatónak egyaránt. És szerettünk volna valamiféle hírlevelet, később újságot létrehozni. Nem lett semmi az egészből. Sajnos magamra maradtam Regős Lacival. Előbb Kovács Tamás mondott le tisztségéről tanulmányai, illetve a Sziget Irodán végzett munkája miatt. Aztán Laci is visszavonult: anyagi veszteségek érték a tatabányai Mayall- koncert, illetve a gazdaságtalanul működő ottani bluesklub működtetése során. Céltalannak tartottam a Társaság további fenntartását, ezért korábbi vezetőtársaimmal a megszüntetés mellett döntöttünk.
Megjegyzem, Szlovákiában a hasonló társaság szépen, eredményesen működik. Lemezeket adnak ki, és megjelentettek egy könyvet a szlovákiai blueséletről. Ott jobban összefognak az emberek, nem azt keresik, hogy milyen előnyük származik egy ilyen szövetkezésből, hanem tesznek érte.

T: Részesei lehettünk, amikor az LP-t leváltotta a CD. Később több elfeledett lemezt kiadtak bonus trackekkel, majd az újrakevert kiadások is részben megtörténtek. Mennyire tud még újat találni a magadfajta ember?
NNP: A műfaj - minden ellenkező híresztelés ellenére nem haldoklik! - él, sőt bizonyos irányban fejlődik is. A muzsikusok nem csak a régi dalokat reprodukálják, hanem új műveket is alkotnak. Korábban azt mondták, az volt a nézet, hogy a bluesjátékhoz bizonyos élettapasztalat kell. Bluest csak bizonyos életkor után játszhat hitelesen bárki is. Az elmúlt két évtizedben azonban egyre fiatalabbak kezdtek el bluest játszani. A blues hazájában Jonny Lang, Kenny Wayne Sheperd, Mike Welch, Angliában Aynsley Lister, Ausztráliában a tíz éves Nathan Cavalieri fogott gitárt és pengette a bluest. Az utóbbit támogatta egyébként Michael Jackson is, és mielőtt bárki is bármiféle rosszat gondolna gyorsan hozzáteszem, hogy második, világszerte elérhető albumának kiadását segítette, gondozta. Továbbá gondoskodott a betegségben szenvedő tehetséges kisfiú gyógyíttatásáról is. Minálunk ifj. Katona Tamás, Tóth Bagi Csaba és mások pengették választott kedvenceik dalait. És amióta technikai tudásuk megalapozottá vált, folyamatosan dolgoznak saját stílusuk kialakításán. Ha megveszel egy szaklapot, ránézel a világhálóra, tapasztalhatod, hogy hihetetlen mennyiségű blueslemez jelenik meg világszerte. Tehát, ha nálunk vegetál is a blues, - mint annyi más dolog a kultúra területén, - de világszerte működik a dolog. Nem a blues a vezető műfaj, de ez természetes is.

T: A 90-es évek blues boom-ja lecsengett. Azóta előkerültek fiatal magyar tehetségek, pl.: Pribojszki Mátyás, Szűcs Gábor. Hogy látod a műfaj magyarországi helyzetét?
NNP: Az a bizonyos 90-es évek eleji hazai blues boom, - ahogy Te is nevezted és Török Ádám is így emlegette Blues Café műsorában - valóban lecsengett. (Megjegyzem, jobban szeretem a blues robbanás kifejezést, elvégre magyarok vagyunk…) Szerintem sok tehetség mellett sok olyat is felszínre hozott, akinek vagy aminek nem sok köze volt a blueshoz. Emlékeztetnék arra, hogy divatból sok zenekar blues bandnek nevezte el vagy át magát, közben a Born To Be Wild, a Smoke On The Water vagy a Riders On The Storm fémjelezte műsorukat. Persze citálták Hendrixet, a Stonest vagy más, inkább rockos irányba mutató együttes műsorából is merítettek. Érdekes, hogy az akkoriban hazai filmforgalmazásba nem került Blues Brothers című film egy jelentős gyújtószikra volt még a hazai blueséletben, és persze ezzel együtt az ott hallott dalok befolyásolták a zenekarok műsorválasztását. Azért gondolj bele, akusztikusan "blúzolók" alig akadtak idehaza. Vas Zoli is még az egykori VÁZA-klub vagy a Fehérvári Dalos Találkozók őskövületeként" maradt mutatóba. A hazai blues robbanás kifulladása egyben egyfajta letisztulást is eredményezett. A blues is odakerült, ahová a dixieland vagy a big band jazz. Egy irányzat, aminek vannak lelkes művelői és van egy réteg, aki szereti, amely eljár a koncertekre vagy éppen megveszi a lemezeket. Azok a zenészek, akik a blues elkötelezettjei maradtak, már nem keverik össze a rock és a blues fogalmát.
Igyekeztek megismerni a gyökereket, tanulmányozni a fekete muzsikusok játékát. Így volt, így van ez az általad megnevezett két muzsikussal, Pribojszki Matyival és Szűcs Gabesszal is. Mindkettőjüket nagyon tehetségesnek, céltudatosnak tartom. És ők azok, akik külföldön is tudtak bizonyítani!

T: Kérlek nevezd meg pár kedvenc előadódat, s most nem elsősorban a nagy nevekre gondolok.
NNP: Nem szeretek neveket mondani, mert esetleg ezzel önkéntelenül is befolyásolok másokat. Úgy gondolom: mindenki fedezze fel saját magának a kedvenceit, maga válassza ki példaképeit. Természetesen vannak kedvenceim. A No. 1. nálam természetesen Robert Johnson, aztán egykor "agglegény szobám" egyik falát John Mayall poszterek foglalták el. De az európaiak közül a néhai Alexis Korner a nagy kedvenc. Mellesleg benne némi magyar vér is csörgedezett. De most akár egy "telefonkönyvet" is felsorolhatok. Hogy pontosabb és stílszerű legyek, idézhetnék egyfajta Blues Who's Who-t is ide. A hazaiak közül pedig tényleg nem akarok megnevezni senkit. Igyekszem egyforma mércével mérni, kivételt nem tenni senkivel sem. Remélem, ez a mértéktartás kiérződik rádióműsoraimból is.

T: Jársz még külföldi fesztiválokra? Kérlek beszélj a legutóbbi élményedről.
NNP: Húúú. Nehéz kérdés. Mostanában kevesebbet járok külföldre. Korábban Bécsbe jártam, jártunk barátaimmal koncertekre. Manapság már ide is el-ellátogatnak a külföldi előadók. Legutóbbi élményem...? Az idei Gastroblues Fesztivál néhány kimagasló műsora után jött Budapestre Eric Clapton. Mit is mondhatnék erről...? Nehéz szavakat találni rá, meg különben is megírtam a Rockinformba, és hozzászóltam az egyik világhálós honlapon.

T: Rádióadásokat vezetsz, évek óta írsz a Rockinformban, az interneten recenzióid jelennek meg a www.zenekar.info ill. a www.zenesz.info oldalakon. Milyen terveid vannak még?
NNP: Nehéz úgy tervezni, hogy a családom és a saját megélhetésemet napi 8 órai, más irányú munkával kell biztosítani. Azzal foglalkozom, amire időm jut és a nap nekem is csak 24 órából áll. Szerencsém, hogy kevés alvással is beérem. A nagy terveknek az is "betett", amikor néhány éve végre nyomtatásban megjelent a bluesról írt rövid, velős kötetem, arra nem volt fizetőképes kereslet. Ez elvette a kedvem... Persze, ettől függetlenül töretlenül végzem, amit elkezdtem. Csak éppen magamban helyére tettem a dolgokat és tudom, hogy mire számíthatok.

A beszélgetés e- mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Amerikában (is) jártam

2006-07-27

Beszélgetés Szűcs Gáborral

Aki olvasta a Menyhárt Jenővel készített beszélgetéskötetet (Amerika Kiadó), az képet kaphatott arról, hogy nem könnyű az élet Amerikában az újonnan érkezett embernek, különösen akkor, ha még zenélni is akar. Szűcs Gábor / Little G. Weevil erre vállalkozott, amikor 2004 őszén Amerikába indult. Erről, s a bluesról vall az elkövetkezőkben.

Turista: Nemrég érkeztél meg Angliából, pár szóban ha mesélnél erről?
Szűcs Gábor: Jelen pillanatban még mindig Londonban, Angliában vagyok, jelenleg úgy néz ki, itt leszek egy darabig. Ennek több oka is van. Továbbra is javarészt magánerőből próbálom managelni magam, ami otthonról meglehetősen nehéz. Szeretnék továbbra is fejlődni, tanulni, tartani a feelinget, kiskanállal beszedegetni a bluest nap mint nap. Ehhez nekem utaznom kell és az angol nyelvterület ami inspirál. 2004-ben hasonló okokból költöztem az Egyesült Államokba, és az a másfél év zeneileg és emberileg is kicserélt, jó értelemben.

T: Mi fogadott az Egyesült Államokban?
Sz.G: Megérkeztem Alabama államba két bőrönddel, egy gitárral, valamennyi készpénzzel, hogy majd lesz ami lesz, én itt most blues zenész leszek. Teljesen más világ, diszkrimináció, szegénység, és ebből építs várat. Mondtam már pár embernek. Szerintem sok magyar zenésznek el kéne’ mennie a Southra, ott megtanulná hol a helye a világban. Én túléltem ott egy autó balesetet, volt hogy napokig kocsiban aludtam, kedves barátom és dobosom a szemem láttára halt meg a színpadon miközben játszottunk, ennek hatására tolókocsiban toltak be a kórházba, és a munkahelyen is úgy bánnak veled, hogy az eszed elveszted. S közben egy dolog forog a fejedben, színpadra akarsz kerülni. Nekem hál’ istennek csak sikerült, s 7 hónap kemény munka után felmondhattam az állásomat, s ismét csak a zenélésnek élhettem. Ekkor már Memphisben éltem, ott találkoztam Ms. Zeno-val. Már megvolt az éves szerződésem a Blues City Cafe-tól, (138 Beale Street, Memphis, TN) mikor láttam Ms. Zenot a bandájával játszani. Kb. 140 kilós, afro amerikai hölgy, erőteljes, Memphis Soul-Blues. Ez kell nekem, gondoltam. A bandában mindenki "fekete" volt, én meg tanulni akartam. Úgyhogy mondtam neki, próbáljon ki mint gitárost, ha oké vagyok, van egy klub ahol játszom, csinálhatnánk a showt együtt. Tetszett neki, és elkezdtünk dolgozni. Lenyomtunk egy jó fél évet, heti 3-4 buli szezonban (a zenekar billentyűse Jesse Dodson aki évekig Albert King orgonistája volt). Nagyon szoros kötelék fűz Zenohoz, Ő, és a férje lett az ottani családom. Rengeteget mesélt nekem a bluesról és a Southern életről. Néha olyan volt mintha a fiához beszélne, leültetett, magyarázott, na akkor tudtam, hogy tanít. Ha, ha…

T.: Lesz egy fellépésed is a Szigeten Ms. Zeno-val.
Sz.G.: Örültem, hogy sikerült leszervezni a Szigetre, 9-én, a Blues Színpadon lesz a csetepaté.

T.: Milyen tapasztalatokat szereztél még az Egyesült Államokban?
Sz.G.: Egy biztos. Mielőtt kimentem az Államokba, azt hittem sokat tudok a bluesról, de ez tévedés volt. Addig csak egy egyszerű szerelem a zene iránt, de mikor ott vagy, azon az úton jársz, arra a helyre ülsz be, ugyanazokon a dolgokon mész keresztül amin a példaképeid, azt a nyelvet és zenét hallod mindenhonnan és még sorolhatnám - ezek összesége átalakít belülről, amit nem lehet elmagyarázni. Hogy ki, hogyan játssza ezt az zenét az egy dolog, és hogyan és hol éli az életét, az meg egy másik. Butaság lenne azt mondani, hogy az európai blues nem jó, vagy a zenészek kevésbé tehetségesek. Jó, csak más. Más a sound, a feeling, a körülmények. Meg a feszültség is más. Ha, ha… (az Egyesült Államokban 110 V-t használnak). Összevetve tehát a tapasztalatom annyi, hogy a blues sokkal "mélyebb" dolog mint azt sokak gondolják. Ha énekelek 1 számot, elvileg neked úgy kéne’ érezned mintha a legjobb barátodat hallgatnád vagy mikor a nagypapa mesél neked a korai időkről. Ha ezt érzed, akkor bluest játszom, ha nem, akkor csak bluest akarok játszani. Én ezt éreztem, mikor 17 éves koromban meghallottam John Lee Hookert. Az a blues.

T.: 2004- ben jött ki a One CD- d? Készül új? Mit lehet erről tudni?
Sz.G.: Igen, lesz következő CD, de meg sajnos nem tudom mikor jelenik meg. Memphisben kezdtem el a felvételeket a télen. Ott felvettem 3 számot az ottani zenekarral, majd májusban további négyet rögzítettem Budapesten hazai zenészekkel. Londonban fejezem be az albumot, angol muzsikusokkal, remélhetőleg ez évben valamikor sikerül is kiadni. Ez a pénzemtől függ. Ez egy teljesen saját számokból álló album, az első szólólemezem tulajdonképpen. Kis ízelítőt, további infókat és koncert dátumokat kaphattok a www.myspace.com/littlegweevil oldalon vagy a hivatalos weboldalomon a www.littlegweevil.com–on.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Kiemelt koncertek

Ajánlott albumok

Beszélgetések

Újdonságok

Kereső

Archívum

Társoldalak

Cikkek a bluesról