Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Beszélgetések

Buddy Guy: Last Man Standing
2006-08-22


Szöveg: Charles Bottomley & Jim Macnie
Fordítás: Bornemissza Ádám


A bluesmester lemeze akusztikus kaland a múltba. Buddy mesél John Lee Hookerrel való találkozásáról, és a "színpai vadember" hírnevének kialakulásáról.

Buddy Guy a keresztneveiken említi a híres blueselőadókat - Sonny Boy, John Lee, Muddy. A XX. századi zene óriásaiként ismerjük őket, legendás előadók, akik eljuttatták a bluest a Mississippi vidékéről az északi városokba, a munkát keresők tömegeihez. A harmincas évektől Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, John Lee Hooker, és Howlin’ Wolf voltak a blues.

Guy az ők követője lett. Egy srác volt Louisiana-ból, amikor kezdték megismerni a nevét az ötvenes évek közepén Chicago-ban. Feszes-tüzes gitárriffjei, szokatlan showman-sége, az erősítőről leugró, fogaival pengető fiatal, magát a közönség közé vető előadó hamar ismertté tette. Egy chicagoi mendemonda szerint Jimi Hendrix leülhetett volna Buddy színpada mellé jegyzetelni... Amikor a hatvanas évek nemzedéke autentikus kultúrát keresve újra felfedezte a blues legendáit, Buddy Guy is előtérbe került. A nagy mesterek követője, forró gitáros, aki csendben ül a Chicago's Chess Studio sarkában, amíg nem szólnak, hogy keltse életre hangszerét. Szerepelt Muddy Waters akusztikus Folk Singer albumán, mely nagy hatással volt olyan brit blues-előadókra, mint Eric Clapton vagy a The Rolling Stones. Az első Amerikai Folk Blues Turnén is szerepelt Európában, 1965-ben. Itt találkozott egyik nagy példaképével, John Lee Hooker-rel.

Guy túlélte a blues nagy időszakát, a zenehallgatók újra és újra felfedezik. Eric Clapton-nal és Stevie Ray Vaughan-nal turnézik a nyolcvanas évek végén, és évekkel a legnagyobb reflektorfény után megjelenteti a Damn Right I Got the Blues albumot 1991-ben. A lemez Grammy díjat hozott Buddy Guy-nak. Ma már nevét együtt emlegetik régi példaképeivel.

A Blues Singer lemezen a 66 éves mester hátranéz. Akusztikus gitár, kalapemelés a legendás előadók előtt a klasszikus delta blues darabok feldolgozásaival. A Folk Singer hangulatát megidézve, a lemez az akusztikus zene intimitásán alapul. Buddy Guy gitárjátéka és éneke egyszerre lágy és tüzes. Az albumon játszik Eric Clapton és B.B. King is, együtt tisztelegnek a blues óriásainak, mint Frankie Lee Sims (“Lucy Mae Blues”), Son House (“Louise McGhee”) és John Lee Hooker.

VH1: Először a rádióban hallottál bluest?
Buddy Guy: Még vezetékes víz sem volt, még a villany sem volt bekötve, nem volt mód arra, hogy bluest halljak. Az első rádiót úgy 14-15 éves koromban hallottam. Ez egy akkumlátoros rádió volt, ha esett az eső, nem szólt! Akkoriban baseballoztam. Mikor a rádió bluest sugárzott, reméltem, hogy nem esik az eső. Elkapó játékos voltam, a többiek nem tudtak nélkülem játszani. Mondták: “addig nem esik az eső, míg Buddy vissza nem jön”. Én meg rátapadtam a rádióra. Próbáltam elcsípni John Lee Hooker Boogie Chillun c. dalát, bármit Lonnie Johnson-tól és Lightnin’ Hopkins-tól. Amit hallani akartam, az a gitár: “bang bang bang!”

VH1: Miért döntöttél úgy, hogy Louisiana-ból Chicago-ba mész?
BG: Munkát kerestem. Nem sikerült a buszvezetői vizsgám. Ha sikerült volna, most nem beszélgetnénk! Először félénk voltam, ha énekelnem kellett. Hátat fordítottam a közönségnek, úgy énekeltem. De mondták, hogy jól csinálom, forduljak meg, hadd lássanak. Elsírtam magam, letettem a gitárom és leléptem.

VH1: Aztán Chicago-ban úgy ismertek, mint egy vad színpadi előadót.
BG: Akkoriban mindenki ülve játszott. Mindegyik jobban játszott nálam. Azt gondoltam, “jobban játszotok, de én jobban csinálom.” Akkoriban mindenki magának készítette a gitárkábelét. Bementem az üzletbe, és mondtam: “Kérek egy 150 láb hosszú kábelt.” A fickó rámnézett, “Bolond vagy!” Erre én: “Add csak, amit kértem.” A klub előtt két láb magas hó volt egyik este, mondtam a srácoknak “Én kint kezdem a koncertet a kocsiban. Hozzátok ki azt a hosszú kábelt, itt dugom be a gitárom.” Beléptem az ajtón havas lábbal, gitározva, az emberek kiáltoztak, “Mi a fene történik itt?”

VH1: Meglett a hatása?
BG: Ma már szinte senki sem játszik ülve, sem Chicagoban, sem sehol. Én csak egy kis életet akartam belevinni. Azok az öreg fickók kitalálták, megcsinálták ezt a zenét, én meg azt mondogattam: “nem tudok semmit” aztán arra gondoltam “kell valami, amit szerethetnek bennem. Az öregeknek mindnek van.” Ott volt Guitar Slim, ő járkált gitározás közben, én is elkezdtem, de kicsit vadabbul. Sok hibát megcsináltam. Egyszer feldobtam a gitáromat, valaki felrántotta a reflektort, én semmit sem láttam, és a gitár a földre zuhant "bang-a-lang!". Kiabáltak "láttad, mit csinált?" Leugrottam a gitárért, az emberek azt hitték, szándékos volt az egész!

VH1: Chicagoban reggeli koncerteken játszottál a délutános munkásoknak.
BG: Kint álltak a sorban. Azt hittük, mind sima zenehallgató, de a 80 százalékuk zenész volt. Reggel négykor a zenészek elindultak enni valamit, aztán azt mondták: “csináljunk egy jam-met!” Csak ilyenkor lehetett egy helyen, egy időben együtt hallani olyan zenészeket, mint Muddy, Wolf, Little Walter, Sonny Boy, Junior Wells, én, Otis Spann, és Matt “Guitar” Murphy. Így ismerkedtem meg ezekkel a srácokkal.

VH1: Mit gondoltak a mutatványaidról?
BG: Elmondtam nekik: “Nem tudok úgy játszani, ahogy ti, be kell dobnom valamit, amim van” Ültem a széken, játszottam, aztán: “Utolsó dal, hadd mondjam el, mennyire nem szeretem a székeket.” Lerúgtam a széket a színpadról, lesétáltam a bárpulthoz.
I remember kicking over beers and shots and thinking, “Oh my God, I’ve got to pay for that because I spilled it!” They would say, “Mister, you can come and kick another one over! I’ve never seen somebody do that.”

VH1: Mindíg ilyen természetes, tüzes voltál?
BG: Nem, félénk voltam. Nem voltam iskolázott, és mindíg attól féltem, valami butaságot mondok, és kinevetnek. Anyám beteg lett, abba kellett hagynom az iskolát, és hazamentem gyapotot szedni. Félénk voltam. Ma is az vagyok, csak megtanultam, hogyan lépjek túl rajta.

VH1: Te választottad ki a dalokat a Blues Singer lemezre?
BG: Frankie Lee Sims “Lucy Mae Blues” dala volt az egyetlen amit előtte játszottam. Sims magától tanult meg játszani, ahogy én is. Azokban az időkben az ének volt minden, a fúvós, a dob, minden. A mélyhangú énekes volt a basszushangszeres. A legtöbb gitáros mellett nem játszott ritmusgitáros, a hüvelykujj volt helyette. Mára elfelejtettem egy jó részét ennek a technikának. Vissza kell térnem ehhez, és sokat gyakorolnom. Sosem leszek már olyan jó ebben. Tudom, hogyan csinálták az öregek, de nem tanultam meg teljesen.

VH1: John Lee Hooker szelleme végig ott érezhető az albumon. Milyen emléked van a vele való találkozásról?
BG: Először Németországban, Baden Badenben találkoztam John Lee Hookerrel, az első Amerkiai Folk Blues Fesztiválon, 1965 szeptemberében. Azt sem tudtam, hogy néz ki! Akkoriban nem csináltak valósághű fotókat ilyen fekete emberekről, mint John Lee vagy Muddy Waters, kivilágosították őket. Mikor megláttam Muddy Waterst, azt mondtam: "ez nem olyan, mint a képen". Mikor lementem reggelizni a hotelben Baden badenben, a hosszú asztalon 25-30 üveg whiskey sorakozott. Mindenki beszélgetett. Találkozni akartam John Lee Hookerrel, hallom, valaki jön, dadogva beszél. Én nem tudtam, hogy ha valaki dadog, attól még rendesen tud énekelni. Gondoltam, ez nem lehet John Lee, hogyan tudnék találkozni vele? Felkaptam egy akusztikus gitárt, és elkezdtem játszani a “Boogie Chillun”-t. Erre az a dagosós figura odajön, rámmutat, és azt mondja: "Mmmm-mit csinálsz? Johnny-t játszol!" Én meg: "Nem, nem Johnny-t játszom, hanem a Boogie Chillun-t John Lee Hookertől" Erre ő magas hangon nevetett, jó sokáig. Ő volt John Lee Hooker! Nem tudtam, hogy dadog. Aznap összebarátkoztunk. A menedzserem mindíg azt mondta: "ne engedjétek John Lee-t Buddyhoz a koncert előtt", mert úgy megnevetteti, hogy elmegy a hangja. Képes volt minden nap viccelődni, és sosem ismételte magát.

VH1: Eric Clapton még mindíg koppintja a gitárjátékodat?
BG: Mindenki koppint valakit. Beszélgettem T-Bone -nal, B.B. King-gel, Muddy-val, és mondtam nekik: "nézzétek, szégyellem magam, én koppintottam tőletek rendesen". Erre ők hátbaveregettek: "mi meg valaki mástól koppintottunk ezeket, fiam. Csak játssz!"

VH1: Ahogy öregszel, jobban megérted a bluest?
BG: A gyűrűmre az van írva: “Blues.” Úgy 20 éve egyszer megérkeztem egy hotelbe, a recepciós meglátta a gyűrűt, és azt mondta: "Istenem, blues-szomorú zene". Én meg: "Itt van két jegy, jöjjön el este a koncertemre a feleségével". Másnap reggel, mikor indultam tovább, azt mondták: "Tévedtünk. Egész este táncoltunk. Azt hittük, a blues olyan szomorú dolog, - oh, nincs hova mennem - ". A blues nem ilyen. Az életről szól, ha nincs éppen semmi problémád, hát éld az életed. Amikor B.B. Kinget hallod: "I’ve got a sweet little angel", nem gondolom, hogy ez szomorú. “I love the way she spreads her wings”, érted? (nevet). Egyátalán nem szomorú!

Turista


"Helyére tettem a dolgokat..."
2006-08-10


Beszélgetés Nemes Nagy Péterrel

Aki a bluesal behatóbban foglalkozik Magyarországon, az nem tudja megkerülni Nemes Nagy Péter nevét. Érdemei számosak, Ő az aki a háttérbe húzódva figyel, a friss kezdeményezéseket támogatja, s eközben sikerül ezt neki részrehajlás nélkül csinálnia. Őt kérdeztem most.

Turista: Olvastam, hogy a zenei fejlődésedet, a zene iránti érdeklődésedet mely dolgok befolyásolták: egyházi szertartásokon éneklő ill. zenélő nagynénik, zenei gimnáziumot végzett unokanővér, Tolcsvay Nagy Béla, Pernye András... Mégis téged elsősorban mint bluest szerető, bluesról író emberként könyveltünk el.
Nemes Nagy Péter: És még egy fontos dolog kimaradt. Édesapám otthon, lakáson dolgozott szabó kisiparosként és állandóan szólt a rádió. Akkor még csak az "Egy" vagyis a Kossuth-adó, illetve a "Kettő", a Petőfi... És persze titkon a Szabad Európa. Apám főleg operákat és más könnyűzenéket hallgatott. Tehát a zene ott volt körülöttem szinte születésemtől. Az általános iskolában pedig osztálytársaimmal felfedeztük a beat zenét. A Beatles, a Rolling Stones betörése nekem elsőkézből jött, már amennyire a rádió révén elsőkézről beszélhetünk. Akkor még nem lehetett olyan könnyen lemezekhez, videófilmekhez jutni, mint manapság. A Kisstadionba is csak évente egy-két külföldi zenekar jött el.
Ha ennyire utána olvastál a múltamnak, abban találtad Pernye András nevét, akinek a Magyar Rádió Könnyűzenei híradójában futó jazztörténeti sorozata ugyanekkor ért el. Ebben, ill. Pernye jazzről írott könyvében fedeztem fel a bluest. A rövid részben is hihetetlenül érdekes volt számomra egy-két bluesman élete, ezért elkezdtem kutatni, nyomozni utánuk. A 60-as években ez nem volt könnyű. Mivel a környezetemben a "zenebolondok" a rockra vagy kisebb számban a jazzre "kattantak rá"-úgy döntöttem, hogy a bluesra fókuszálok. Addigi lemezgyűjteményemben lévő más irányzatú lemezeket bluesra cseréltem. Egyszóval profil tisztítást hajtottam végre. És így a blueszal lettem úgymond híres, ismert. Ettől függetlenül nem vagyok elvakult bluesfanatikus, sok más zenét is hallgatok. Alapítótagja vagyok a Magyar Jazzkutatási Társaságnak.

T: Ez a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság? Azt hiszem az oldalukon jelent meg másodjára a magyarországi blues diszkográfiád (elsőnek a www.zene.net-en).
NNP: Igen a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság alapítótagja vagyok. Megjegyzem, más jazzkutatási társaságról nem tudok, ami hivatalos lenne. Ugyanis a cégbíróság azonos néven nem jegyez be egyesületet, céget. A magyarországi blues diszkográfia összeállítására éppen SGG ösztönzött. Először Fekete Kálmán Blues 2 könyvében került publikálásra-legjobb emlékeim szerint. Természetesen folyamatosan gondozom a lemezdiszkográfiát. És egyben ezúton kérem azokat, akik olyan hangzóanyagot adnak ki vagy forgalmaznak, ami bármilyen terjedelemben is tartalmaz bluest vagy blues jellegű anyagot, arról értesítsenek.

T: Milyen kutatómunkát végzel még?
NNP: Konkrétan nem egy dologgal foglalkozom. Az utóbbi időben a Syrius témába ástam bele magam, de ezzel korábban is folyamatosan foglalkoztam, ill. foglalkozom. Életem egyik legnagyobb és nagyban meghatározó része volt az 1969-1973 közötti munkásságuk. Remélhetőleg az ősz folyamán megjelenik a Syrius együttesről szóló Zoltán Jánossal közösen összeállított könyv.

T: Az első blueszal foglalkozó nyilvános előadásaidra 1982 májusában került sor. Ezeket nyílván számos egyéb követette. Mennyire voltak eredményesek ezek a foglalkozások? Mennyire érdeklődtek az emberek akkor, ill. érdeklődnek most a háttér infók iránt?
NNP: Nagyon pontosan "utánam néztél”…
Az a '82 májusi csupán egy előadás volt az Állami Könyvterjesztő Vállalat KISZ-klubjában. Egy, az ÁKV-nál dolgozó barátom intézte a meghívást. Akkoriban az ilyen kulturális, vagy ismeretterjesztő előadásokra tudtak némi kis pénzt összehozni. Az ott megjelent srácok és lányok is érdeklődőek voltak. Figyelték a szövegemet, nézték a diaképeket, amit vittem és érdeklődéssel hallgatták a zenéket is. Ha csak egy-két ember megszerette a műfajt, már érdemes volt.
Igazán 1983-ban, a Kassák-klubban beindult blueskocsmában váltak rendszeressé ezek az előadások. Akkor nagyon érdeklődőek voltak a srácok és többen közölük aktívan kezdtek zenélni. Szabó Tamás, a későbbi nagyszerű szájharmonikás például rendszeresen elkérte, lefénymásolta magának a jegyzeteimet. Voltak, akik kazettára másoltatták a bemutatott zenéket.

T: Hogy fogadod hogy több zenész, pl.: Szabó Tamás, Oláh Andor úgy emleget, mint aki meghatározó volt a zenei ízlésük kialakulásában.
NNP: Megtisztelőnek tartom, hogy így emlegetnek. Még Fekete Jenő és a debreceni Ölveti Laci szájából is hallottam ilyet, és persze sok más is mondta már nekem, hogy azért szerette meg a bluest, mert rendszeresen hallgatta a Magyar Rádióban 1984 októberétől futó blues-sorozatomat. Megtisztelő, mint kezdtem, hiszen magam nem vagyok gyakorló muzsikus. Ha meg kellene határozni, mi is vagyok, úgy fogalmaznék: tudatos, rendszerező zenehallgató. Szabó Tamás annak idején rendszeresen eljárt hozzám. Ilyenkor hosszasan beszélgettünk a zenéről, miközben kazettára vett a lemezeimről. Tamást már akkor arra intettem, hogy ne csak bluest hallgasson, hanem figyeljen oda más zenékre is. Amikor elkezdett járni hozzám, akkor még nem is tudta, milyen hangszeren játsszon.

T: Úgy tudom, hogy alapító tagja vagy a Magyar Blues Társaságnak is. Működik ez még? Mik a céljai?
NNP: Kovács Tamásnak, az egykori és ma már nosztalgiával emlegetett pécsi bluesfesztiválok szervezőjének, "szülőapjának" volt az ötlete, hogy alakítsuk meg a társaságot. Az volt az eredeti elképzelés, hogy a Társaság keretein belül könnyebben lehetséges majd koncerteket, fesztiválokat szervezni. Csatlakozott hozzánk Regős Laci, aki a tatabányai blueséletet szervezte, Murányi Gyuri, aki a Magyar Rádióban készített műsorokat. A zenészeket igyekeztem távoltartani, mert nem érdekképviseleti célokat szerettünk volna szolgálni. A lehetőségeket szerettük volna megteremteni a zenészeknek és a közönségnek egyaránt. Ezért úgy véltem, hogy jobb, ha nem olyan személyek szövetkeznek, akik elkötelezettek bizonyos együttesekben, zenekarokban. Tag lett ugyan egy-két olyan zenész, aki szintén szervezett, vezetett klubot. Aztán egyes zenészek, akiket nem hívtunk meg - mert az volt a véleményünk, hogy a zenész zenéljen, alkosson - elkezdtek különféle nyilatkozatokban támadni minket. Pedig senki ellen nem akartunk tenni. Nyugodt hátteret szerettük volna biztosítani egyformán mindenkinek. Profinak és amatőrnek, muzsikusnak és zenehallgatónak egyaránt. És szerettünk volna valamiféle hírlevelet, később újságot létrehozni. Nem lett semmi az egészből. Sajnos magamra maradtam Regős Lacival. Előbb Kovács Tamás mondott le tisztségéről tanulmányai, illetve a Sziget Irodán végzett munkája miatt. Aztán Laci is visszavonult: anyagi veszteségek érték a tatabányai Mayall- koncert, illetve a gazdaságtalanul működő ottani bluesklub működtetése során. Céltalannak tartottam a Társaság további fenntartását, ezért korábbi vezetőtársaimmal a megszüntetés mellett döntöttünk.
Megjegyzem, Szlovákiában a hasonló társaság szépen, eredményesen működik. Lemezeket adnak ki, és megjelentettek egy könyvet a szlovákiai blueséletről. Ott jobban összefognak az emberek, nem azt keresik, hogy milyen előnyük származik egy ilyen szövetkezésből, hanem tesznek érte.

T: Részesei lehettünk, amikor az LP-t leváltotta a CD. Később több elfeledett lemezt kiadtak bonus trackekkel, majd az újrakevert kiadások is részben megtörténtek. Mennyire tud még újat találni a magadfajta ember?
NNP: A műfaj - minden ellenkező híresztelés ellenére nem haldoklik! - él, sőt bizonyos irányban fejlődik is. A muzsikusok nem csak a régi dalokat reprodukálják, hanem új műveket is alkotnak. Korábban azt mondták, az volt a nézet, hogy a bluesjátékhoz bizonyos élettapasztalat kell. Bluest csak bizonyos életkor után játszhat hitelesen bárki is. Az elmúlt két évtizedben azonban egyre fiatalabbak kezdtek el bluest játszani. A blues hazájában Jonny Lang, Kenny Wayne Sheperd, Mike Welch, Angliában Aynsley Lister, Ausztráliában a tíz éves Nathan Cavalieri fogott gitárt és pengette a bluest. Az utóbbit támogatta egyébként Michael Jackson is, és mielőtt bárki is bármiféle rosszat gondolna gyorsan hozzáteszem, hogy második, világszerte elérhető albumának kiadását segítette, gondozta. Továbbá gondoskodott a betegségben szenvedő tehetséges kisfiú gyógyíttatásáról is. Minálunk ifj. Katona Tamás, Tóth Bagi Csaba és mások pengették választott kedvenceik dalait. És amióta technikai tudásuk megalapozottá vált, folyamatosan dolgoznak saját stílusuk kialakításán. Ha megveszel egy szaklapot, ránézel a világhálóra, tapasztalhatod, hogy hihetetlen mennyiségű blueslemez jelenik meg világszerte. Tehát, ha nálunk vegetál is a blues, - mint annyi más dolog a kultúra területén, - de világszerte működik a dolog. Nem a blues a vezető műfaj, de ez természetes is.

T: A 90-es évek blues boom-ja lecsengett. Azóta előkerültek fiatal magyar tehetségek, pl.: Pribojszki Mátyás, Szűcs Gábor. Hogy látod a műfaj magyarországi helyzetét?
NNP: Az a bizonyos 90-es évek eleji hazai blues boom, - ahogy Te is nevezted és Török Ádám is így emlegette Blues Café műsorában - valóban lecsengett. (Megjegyzem, jobban szeretem a blues robbanás kifejezést, elvégre magyarok vagyunk…) Szerintem sok tehetség mellett sok olyat is felszínre hozott, akinek vagy aminek nem sok köze volt a blueshoz. Emlékeztetnék arra, hogy divatból sok zenekar blues bandnek nevezte el vagy át magát, közben a Born To Be Wild, a Smoke On The Water vagy a Riders On The Storm fémjelezte műsorukat. Persze citálták Hendrixet, a Stonest vagy más, inkább rockos irányba mutató együttes műsorából is merítettek. Érdekes, hogy az akkoriban hazai filmforgalmazásba nem került Blues Brothers című film egy jelentős gyújtószikra volt még a hazai blueséletben, és persze ezzel együtt az ott hallott dalok befolyásolták a zenekarok műsorválasztását. Azért gondolj bele, akusztikusan "blúzolók" alig akadtak idehaza. Vas Zoli is még az egykori VÁZA-klub vagy a Fehérvári Dalos Találkozók őskövületeként" maradt mutatóba. A hazai blues robbanás kifulladása egyben egyfajta letisztulást is eredményezett. A blues is odakerült, ahová a dixieland vagy a big band jazz. Egy irányzat, aminek vannak lelkes művelői és van egy réteg, aki szereti, amely eljár a koncertekre vagy éppen megveszi a lemezeket. Azok a zenészek, akik a blues elkötelezettjei maradtak, már nem keverik össze a rock és a blues fogalmát.
Igyekeztek megismerni a gyökereket, tanulmányozni a fekete muzsikusok játékát. Így volt, így van ez az általad megnevezett két muzsikussal, Pribojszki Matyival és Szűcs Gabesszal is. Mindkettőjüket nagyon tehetségesnek, céltudatosnak tartom. És ők azok, akik külföldön is tudtak bizonyítani!

T: Kérlek nevezd meg pár kedvenc előadódat, s most nem elsősorban a nagy nevekre gondolok.
NNP: Nem szeretek neveket mondani, mert esetleg ezzel önkéntelenül is befolyásolok másokat. Úgy gondolom: mindenki fedezze fel saját magának a kedvenceit, maga válassza ki példaképeit. Természetesen vannak kedvenceim. A No. 1. nálam természetesen Robert Johnson, aztán egykor "agglegény szobám" egyik falát John Mayall poszterek foglalták el. De az európaiak közül a néhai Alexis Korner a nagy kedvenc. Mellesleg benne némi magyar vér is csörgedezett. De most akár egy "telefonkönyvet" is felsorolhatok. Hogy pontosabb és stílszerű legyek, idézhetnék egyfajta Blues Who's Who-t is ide. A hazaiak közül pedig tényleg nem akarok megnevezni senkit. Igyekszem egyforma mércével mérni, kivételt nem tenni senkivel sem. Remélem, ez a mértéktartás kiérződik rádióműsoraimból is.

T: Jársz még külföldi fesztiválokra? Kérlek beszélj a legutóbbi élményedről.
NNP: Húúú. Nehéz kérdés. Mostanában kevesebbet járok külföldre. Korábban Bécsbe jártam, jártunk barátaimmal koncertekre. Manapság már ide is el-ellátogatnak a külföldi előadók. Legutóbbi élményem...? Az idei Gastroblues Fesztivál néhány kimagasló műsora után jött Budapestre Eric Clapton. Mit is mondhatnék erről...? Nehéz szavakat találni rá, meg különben is megírtam a Rockinformba, és hozzászóltam az egyik világhálós honlapon.

T: Rádióadásokat vezetsz, évek óta írsz a Rockinformban, az interneten recenzióid jelennek meg a www.zenekar.info ill. a www.zenesz.info oldalakon. Milyen terveid vannak még?
NNP: Nehéz úgy tervezni, hogy a családom és a saját megélhetésemet napi 8 órai, más irányú munkával kell biztosítani. Azzal foglalkozom, amire időm jut és a nap nekem is csak 24 órából áll. Szerencsém, hogy kevés alvással is beérem. A nagy terveknek az is "betett", amikor néhány éve végre nyomtatásban megjelent a bluesról írt rövid, velős kötetem, arra nem volt fizetőképes kereslet. Ez elvette a kedvem... Persze, ettől függetlenül töretlenül végzem, amit elkezdtem. Csak éppen magamban helyére tettem a dolgokat és tudom, hogy mire számíthatok.

A beszélgetés e- mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Amerikában (is) jártam
2006-07-27


Beszélgetés Szűcs Gáborral

Aki olvasta a Menyhárt Jenővel készített beszélgetéskötetet (Amerika Kiadó), az képet kaphatott arról, hogy nem könnyű az élet Amerikában az újonnan érkezett embernek, különösen akkor, ha még zenélni is akar. Szűcs Gábor / Little G. Weevil erre vállalkozott, amikor 2004 őszén Amerikába indult. Erről, s a bluesról vall az elkövetkezőkben.

Turista: Nemrég érkeztél meg Angliából, pár szóban ha mesélnél erről?
Szűcs Gábor: Jelen pillanatban még mindig Londonban, Angliában vagyok, jelenleg úgy néz ki, itt leszek egy darabig. Ennek több oka is van. Továbbra is javarészt magánerőből próbálom managelni magam, ami otthonról meglehetősen nehéz. Szeretnék továbbra is fejlődni, tanulni, tartani a feelinget, kiskanállal beszedegetni a bluest nap mint nap. Ehhez nekem utaznom kell és az angol nyelvterület ami inspirál. 2004-ben hasonló okokból költöztem az Egyesült Államokba, és az a másfél év zeneileg és emberileg is kicserélt, jó értelemben.

T: Mi fogadott az Egyesült Államokban?
Sz.G: Megérkeztem Alabama államba két bőrönddel, egy gitárral, valamennyi készpénzzel, hogy majd lesz ami lesz, én itt most blues zenész leszek. Teljesen más világ, diszkrimináció, szegénység, és ebből építs várat. Mondtam már pár embernek. Szerintem sok magyar zenésznek el kéne’ mennie a Southra, ott megtanulná hol a helye a világban. Én túléltem ott egy autó balesetet, volt hogy napokig kocsiban aludtam, kedves barátom és dobosom a szemem láttára halt meg a színpadon miközben játszottunk, ennek hatására tolókocsiban toltak be a kórházba, és a munkahelyen is úgy bánnak veled, hogy az eszed elveszted. S közben egy dolog forog a fejedben, színpadra akarsz kerülni. Nekem hál’ istennek csak sikerült, s 7 hónap kemény munka után felmondhattam az állásomat, s ismét csak a zenélésnek élhettem. Ekkor már Memphisben éltem, ott találkoztam Ms. Zeno-val. Már megvolt az éves szerződésem a Blues City Cafe-tól, (138 Beale Street, Memphis, TN) mikor láttam Ms. Zenot a bandájával játszani. Kb. 140 kilós, afro amerikai hölgy, erőteljes, Memphis Soul-Blues. Ez kell nekem, gondoltam. A bandában mindenki "fekete" volt, én meg tanulni akartam. Úgyhogy mondtam neki, próbáljon ki mint gitárost, ha oké vagyok, van egy klub ahol játszom, csinálhatnánk a showt együtt. Tetszett neki, és elkezdtünk dolgozni. Lenyomtunk egy jó fél évet, heti 3-4 buli szezonban (a zenekar billentyűse Jesse Dodson aki évekig Albert King orgonistája volt). Nagyon szoros kötelék fűz Zenohoz, Ő, és a férje lett az ottani családom. Rengeteget mesélt nekem a bluesról és a Southern életről. Néha olyan volt mintha a fiához beszélne, leültetett, magyarázott, na akkor tudtam, hogy tanít. Ha, ha…

T.: Lesz egy fellépésed is a Szigeten Ms. Zeno-val.
Sz.G.: Örültem, hogy sikerült leszervezni a Szigetre, 9-én, a Blues Színpadon lesz a csetepaté.

T.: Milyen tapasztalatokat szereztél még az Egyesült Államokban?
Sz.G.: Egy biztos. Mielőtt kimentem az Államokba, azt hittem sokat tudok a bluesról, de ez tévedés volt. Addig csak egy egyszerű szerelem a zene iránt, de mikor ott vagy, azon az úton jársz, arra a helyre ülsz be, ugyanazokon a dolgokon mész keresztül amin a példaképeid, azt a nyelvet és zenét hallod mindenhonnan és még sorolhatnám - ezek összesége átalakít belülről, amit nem lehet elmagyarázni. Hogy ki, hogyan játssza ezt az zenét az egy dolog, és hogyan és hol éli az életét, az meg egy másik. Butaság lenne azt mondani, hogy az európai blues nem jó, vagy a zenészek kevésbé tehetségesek. Jó, csak más. Más a sound, a feeling, a körülmények. Meg a feszültség is más. Ha, ha… (az Egyesült Államokban 110 V-t használnak). Összevetve tehát a tapasztalatom annyi, hogy a blues sokkal "mélyebb" dolog mint azt sokak gondolják. Ha énekelek 1 számot, elvileg neked úgy kéne’ érezned mintha a legjobb barátodat hallgatnád vagy mikor a nagypapa mesél neked a korai időkről. Ha ezt érzed, akkor bluest játszom, ha nem, akkor csak bluest akarok játszani. Én ezt éreztem, mikor 17 éves koromban meghallottam John Lee Hookert. Az a blues.

T.: 2004- ben jött ki a One CD- d? Készül új? Mit lehet erről tudni?
Sz.G.: Igen, lesz következő CD, de meg sajnos nem tudom mikor jelenik meg. Memphisben kezdtem el a felvételeket a télen. Ott felvettem 3 számot az ottani zenekarral, majd májusban további négyet rögzítettem Budapesten hazai zenészekkel. Londonban fejezem be az albumot, angol muzsikusokkal, remélhetőleg ez évben valamikor sikerül is kiadni. Ez a pénzemtől függ. Ez egy teljesen saját számokból álló album, az első szólólemezem tulajdonképpen. Kis ízelítőt, további infókat és koncert dátumokat kaphattok a www.myspace.com/littlegweevil oldalon vagy a hivatalos weboldalomon a www.littlegweevil.com–on.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista