Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Beszélgetések

„Egy igaz hang jobbá teszi a világot.”
2008-11-24


A 60-as évek közepén, a szigetországban lejátszódó british blues boom nagy hatással volt az öreg kontinens zenei életére is. Az ekkor alakult holland zenekarok nemzetközi hírnévre tettek szert. Közülük sajnos már csak a Livin’ Blues örökségét továbbvivő, Nicko Christiansen vezette Livin’ Blues Xperience az aktív. Ők a XI. Blues Patika Jamboree egyik fő zenekaraként 2008. november 28-án a budapesti Gödör Klubban játszanak.

Pampalini: Az énekesi pályafutásodat 15 évesen kezdted. Minek a hatására kezdtél el ilyen fiatalon blues-t játszani?
Nicko Christiansen:
Elsősorban rock and roll rajongó voltam, és leginkább a fekete zenét szerettem. 1960-ban, tíz éves koromban kezdtem rajongani olyan előadókért, mint Little Richard és Chuck Berry. Később, amikor chicago blues-t hallottam a rádióban, teljesen megőrjített: Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Buddy Guy, B.B. King, Muddy Waters, Willie Dixon, és még sorolhatnám.

P.: 17 éves voltál, amikor John Legrand-dal csatlakoztatok a Livin’ Blues zenekarhoz, melyben csaknem 8 évig énekeltél. Olyan klasszikusnak tekinthető albumokat rögzítettetek, mint a Hell’s Session, a Wang Dang Doodle és a Bamboozle, melyek hazánkban a lemezgyűjtők körében is nagy népszerűségnek örvendenek. Merre jártatok, kikkel koncerteztetek, mire vagy leginkább büszke ebből az időszakból?
N.C.:
John Legrand-dal duóban kezdtünk, és 1966-ban csatlakoztunk a zenekarhoz. 1967-re már profikká váltunk, ahogy Németországban, Svájcban, Angliában, Belgiumban és Olaszországban turnéztunk.
Felléphettünk Muddy Waters-szel Belgiumban. Londonban felvettünk két albumot Mike Vernon-nal, a Fleetwood Mac, John Mayall és B.B. King producerével. Büszke vagyok Rory Gallagher-rel való találkozásomra, és arra, hogy kezet rázhattam, illetve játszattam Peter Green-nel és a Fleetwood Mac-cel.
Az első nagy dobások a sikeres angliai turnénk idején voltak, de rengeteg dolog történt a vad hatvanas, hetvenes években. Egyszerre volt pokol és mennyország, de szívesen tekintek vissza azokra az évekre. Örülök, hogy ma már nincsen szükségem arra, hogy sokat igyak, jobban érzem magam, mióta nem fogyasztok drogokat, és alkoholt. De ha menet közben vagy, meg kell ismerned a kemény utat is.

P.: A Ram Jam Josey című lemezetek felvételét követően, 1973 telén kiléptél a zenekarból. Mi váltotta ki benned ezt az elhatározást?
N.C.:
Nem léptem ki a zenekarból. Vita volt köztünk az akkori, úgynevezett zenekarvezetővel és a menedzserrel, akik nem igazán bírták elviselni a kritikákat. Alapítottak egy másik zenekart, amely lényegében az eredeti csapat imitációja volt.

P.: Évekig a Himalaya-ban játszottál. Mi történt a zenekarral, és mi késztetett arra, hogy visszatalálj a Livin' Blues-hoz?
N.C.:
A Himalaya egy, a Livin’ Blues-hoz hasonló hangzásvilágú blues zenekar volt. Később másik 20 zenekar is volt, melyekben szaxofonosként játszottam, volt, hogy 5-8 zenekarban is egyidejűleg. Rengeteget tanultam abban az időben, de az éneklés és harmonikajátékom együtt, a Livin’ Blues hangja, ezért is alapítottam újra a zenekart.

P.: A Livin' Blues Xperience-t 2005-ben hoztad létre. Miért változtattátok meg a nevet?
N.C.:
A régi csapat jogait az első menedzsment eladta egy német lemezkiadónak. Az „Xperience” kiegészítés a zenekar nevében arra ad lehetőséget, hogy szabadon játszhassunk, anélkül, hogy saját korábbi anyagaink feldolgozás zenekara lennénk. Szeretjük a régi számokat játszani, de sohasem ugyanúgy. A szólók és a vokális részek többnyire improvizációk. A zenénk blues és rock, de időnként szeretünk funky-t játszani, sőt előfordul az is, hogy kissé jazz-es a hangzás.

P.: A This Is The Time című lemezetek idén jelent meg. Bemutatnád a lemezt! Ha jól tudom, díjat is nyertetek vele…
N.C.:
Köszönöm. Az album címe, This Is The Time azt jelenti: itt az ideje, hogy megváltoztassuk a világot!
Remélem, hogy hamarosan véget vetünk minden ellenségeskedésnek, erről az időről szól, de szól a zenekaromról is, mert már oly régóta elegünk van a semmitmondó zenékből, melyek csak sértik azokat az intelligens embereket, akik képesek meghallani és érezni a jó zenét. Itt az idő!

P.: Célok, tervek a jövőre nézve?
N.C.:
A jövő rejtély. A múltunk az öreg könyv, amiből tanulhatunk, és mindenünk, amink van, az a jelenünk, itt és most. Sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Legyünk bizakodóak, és szeressük az életet!

P.: Harminc éve ismerjük már a zenéteket, és gyűjtjük albumaitokat, minek/kinek köszönhető, hogy most végre élőben is élvezheti a zenéteket a magyar közönség?
N.C.:
A Jamboree Produkciós Iroda szervezésévek, és a moszkvai, valamint lengyelországi fellépéseink sikerének is köszönhető, hogy mindez így alakult, és ide is eljutottunk. Magyarország igazán szép hely, sok kedves emberrel.

P.: Mit üzensz a rajongóknak? Mire számíthatnak a fesztiválon?
N.C.:
Egy zenei happeningnek tervezzük a műsorunkat. Az üzenetem pedig: ne feledjük, hogy egy család vagyunk. Mindannyian a helyünket keressük, éljünk úgy, hogy jósággal töltsük meg a világot. Ne felejtsük, hogy a mennyország egy hely odabent, de ott van a pokol is. Egy igaz hang jobbá teszi a világot.
A zene a természet hangja, légy részese, csak hagyd, hogy megtörténjen. Hagyd, hogy átsüssön a nap. Ha megtörténik velem, megtörténhet veled is (…When it happens to me, It can happen to you,… - idézet a This Is The Time című számból).

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

Pampalini


Első magyarországi boogie woogie és blues est
2008-11-22


Az Első magyarországi boogie woogie és blues est új színfolt az ország zenei életében, hiszen ilyen produkció eddig még nem volt Magyarországon. Az est házigazdája Dániel Balázs 18 éves győri fiatal virtuóz zongorista, akit nemcsak itthon, hanem már külföldön is többször hallhatott a közönség. Most egy fergeteges show keretében Christoph Steinbach neves osztrák zongoristával - akit rokoni szálak fűznek Liszt Ferenchez - bemutatják ennek a nem mindennapi zongorázási technikának igazi varázsát és egyediségét két zongorán, tánc és más hangszerek kíséretében.

A koncert – mely egyben a Burning Fingers című CD bemutatója is - 2008. december 6-án 19:30-kor kerül megrendezésre a győri Richter Teremben.

Pampalini: Meglehetősen fiatalon kerültél a boogie woogie zene hatása alá. A mai világban ez kimondottan ritka dolog. Mi fogott meg ebben a zenében? Rendelkeztél zenei előképzettséggel?
Dániel Balázs: Az interneten böngészve, teljesen véletlenül akadtam egy boogie woogie felvételre, amin egy zongorista játszott. Végighallgattam a számot és rögtön úgy éreztem, hogy „hű, én is ilyet szeretnék játszani”. A zenében leginkább a lüktetése és virtuozitása fogott meg, valamint az, hogy a világ bármely táján élő zenészek képesek azonnal együtt játszani.
3 és fél éve zongorázom, boogie woogie-t pedig 3 éve játszom. Nem rendelkezem zenei előképzettséggel, de keresem a lehetőségeket, hogy a zeneelméletet is megtanuljam.

P.: Kik voltak a mestereid?
D.B.: Jelenleg Győrben Vöcsei Albert zenetanárnál tanulok, de alkalmanként Pleszkán Frigyes zongoraművésztől is szoktam órákat venni Budapesten.

P.: Svájcban sikerült az első boogie woogie és blues zongorista versenyen kiváló minősítést szerezned. Hogy zajlott le az esemény, menyien indultak, kik alkották a zsűrit?
D.B.: A versenyre Silvan Zingg, Európa hírű svájci zongorista fesztiválja keretében került sor 2006-ban. Ez a fesztivál adta meg az első igazán nagy élményt, a külföldi zongoristákat látva célul tűztem ki, hogy én is ilyen neves fesztiválokon játszhassak. A versenyre a környező országokból érkeztek versenyzők (pl. Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria… stb.), a zsűrit a fesztiválon szereplő neves amerikai, német, svájci zenészek alkották, akik közül többen a versenyt követően még külön is gratuláltak nekem.

P.: Hazánkban, valamint külföldön merre jártál, kikkel koncerteztél?
D.B.: Nagy örömömre szolgál, hogy már számos itthoni sikert magam mögött tudhatok, és külföldön is volt lehetőségem híres boogie woogie zenészekkel együtt játszani.
Magyarországon kiemelkedő sikereim:
- Teltházas önálló est a győri Rómer Házban,
- Kisfaludy Napok négyszeres aranyérem,
- Revita TV Sztárvadász tehetségkutató versenyének zene kategóriájában elért 1. helyezés,
- Prima Díjátadó Gálaműsoron való szereplés,
- Mosonmagyaróvári fellépés Ferenczi Györggyel,
- Kulturális Minisztérium pályázatának elnyerése, mely révén elkészíthetem saját CD-met.

Külföldön elért sikereim:
- Lugano (Svájc) – nemzetközi boogie woogie és blues zongorista versenyen elért kiemelkedő minősítésű oklevél,
- Bécs (Bösendorfer Saal) – négykezes Axel Zwingenberger világhírű zongoristával,
- Pöttsching (Ausztria) – after party az európa hírű Mojo Blues Band-del, Christian Christl-lel és Christoph Steinbach-al,
- Neunkirchen (Ausztria) – fellépés Christoph Steinbach, osztrák boogie woogie zongoristával.

P.: Az I. győri boogie woogie és blues zenei est alkalmával - mely egyben a CD-d bemutató koncertje -, mire számíthat a közönség? Lesznek vendégeid, tartogatsz különleges meglepetést a nézők számára?
D.B.: Az est nemcsak az első győri, hanem az első magyarországi boogie woogie és blues est, mert úgy tudom, hogy hazánkban még nem rendeztek ehhez hasonló rendezvényt, ahol egy koncertteremben két akusztikus zongorán mutathatják be a zenészek a boogie woogie igazi varázsát. Vendégművészként fellép a műsorban Christoph Steinbach osztrák boogie woogie zongorista, akit rokoni szálak fűznek Liszt Ferenchez. Az est során győri és budapesti táncosok is fellépnek, színesítve a műsort, de vannak még meglepetés vendégek is, erről többet nem árulok el…
Szóval egy fergeteges show-ra számíthat a közönség.

P.: Mr. Firehand művésznéven szerepelsz. Honnét e név?
D.B.: Mivel inkább a virtuózabb és gyorsabb boogie woogie számokat szeretem játszani, ezért választottam ezt a művésznevet, ami magyarul tüzes kezet jelent.

P.: Tervek, célok a jövőre nézve? Szeretnél a boogie woogie magyarországi „nagykövete” is lenni…
D.B.: Rendszeresen szeretnék olyan boogie woogie és blues koncerteket szervezni, mint amilyenek szerte a világban évek óta töretlen sikert aratnak. Célom, hogy Magyarországon is minél több emberrel megszerettessem ezt a stílust és, hogy hazánk is bekapcsolódjon Európa boogie woogie-s életébe.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Az együtt zenélés öröme
2008-11-18


A XI. Blues Patika Fesztivál blues sessionjának nyitó bandája a Giber János vezette G-beer zenekar, melynek tagjai a magyar zenei élet meghatározó alakjai. Dalaik nagy része koncerteken születik, zenéjüket a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület jellemzi.

Pampalini: A G-beer zenekar alapítója és frontembere vagy. Az ezt megelőző zenei pályafutásodról azonban nagyon keveset tudni…
Giber János: Klasszikus gitárt tanultam hat évig, és kb. 10 évvel ezelőtt rákaptam a szájharmonikázásra. Azt álmodtam egy éjszaka, hogy 70 ezer ember előtt harmonikázom a Wembley stadionban. Másnap vettem 15 harmonikát. A Wembley még várat magára.
Ugyancsak ekkortájt néhány barátommal alkalmanként összeálltunk, és baráti körben koncerteket adtunk, ahol a helyszínen találtam ki a dallamot, az angol és magyar szövegfoszlányokat. A zenekarok neve igen kifejező volt (Mérgezett Szendvicsek, Balatoni Szívósötös, stb.). Blues és rock számokat játszottunk.

P.: 2003-ban Láposi Farkassal megalapítottad a G-beer-t. Kik voltak még az alapító tagok? Ekkor milyen stílust játszottatok?
G.J.:
Éppen a fenti zenekarral játszottunk a Rekettyés nevű műintézményben (azóta is ott játszunk elsősorban), amikor először hallottam ugyanott a Farkast négy húron játszani (4 húros szólógitáron) Overdrive nevű akkori zenekarával. Fennakadt a szemem. Világéletemben ez a sound volt, amire vártam. Mi ketten alapítottuk a zenekart, a zenéket is együtt szerezzük, már ha ezt a performance jellegű zeneszülést annak lehet nevezni. A jelenlegi elnevezés, a G-beer a nevemből (Giber János) született, asszociálva egy életérzésre, amit a sör szó jelent.
Akkor Kovács Jocó dobolt, Veres Péter basszusozott, Lakatos Szoszó billentyűzött, és Hunyadi Laci szaxofonozott velünk. Később hosszú ideig Donászy Tibi dobolt a zenekarban.
A stílus lassan alakult ki, de minden mögött ott bujkált a blues (már a harmonika miatt is). Mégis ki kell mondanom, hogy soha nem voltunk klasszikus blues zenekar. Feldolgozásokat játszottunk (Sweet Home Alabama, Hendrix számok), és blues-rock improvizációk jellemezték akkoriban játékunkat, én” moving free”–nek (szabad mozgás) neveztem el a stílust.

P.: Kik a zenekar jelenlegi tagjai, mesélnél a zenekarról?
G.J.:
Láposi Farkas négy húros szólógitár, Oláh Gabi dob, Fekete Pisti trombita, Szuna Peti basszusgitár. Egészen mostanáig Gyöngyösi Gabi billentyűzött, de időhiány és külföldi zenélések miatt nem tudta tovább vállalni a zenekari fellépéseket. A G-beer zenekarban azonban meghatározó egyéniség volt, és a jelenlegi stílus nem alakulhatott volna ki nélküle.
Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy őt követően, Fekete Pisti jazz művész után egy másik jazz zenész, a mai magyar jazz élet egyik legmarkánsabb, legtehetségesebb alakja, Balázs Józsi csatlakozott zenekarunkhoz billentyűsként.
Csodálatos színt vitt a zenekarba, és Farkassal és Pistivel olyan zenei párbeszédeket folytatnak, hogy néha elfelejtek visszamenni a színpadra, miközben őket hallgatom.
Nagy élmény együtt zenélni ezekkel a művészekkel, dobáljuk egymásnak a témákat, örvénylik a helyszínen született zene, nincs rivalizálás, versengés, csak az együtt zenélés öröme.

P.: A zenéteket hogyan jellemeznéd, hiszen nagyon sok zenei stílus megtalálható benne? Ha egy szóval kellene leírnod, milyen meghatározást adnál a műfajotoknak?
G.J.:
Egy szóval lehetetlen jellemezni. Nagyon kemény kortárs jazz-blues-rock. Pszicho-blues. Stone jazz. Ilyeneket szoktak mondani, meg ilyeneket találtunk ki. Tom Waits, Eric Burdon, Miles Davis és Tupac keveréke, meg egy kis trash, esetleg francia rap... Most biztos mindenkit nagyon megijesztettem. Persze a Sweet Home Alabama és a tex punk-rock (lásd Tito és Tarantula) is a szívünk csücske. Sok saját számunk van, de játszunk egy-két feldolgozást is. Farkas miatt Hendrix például valahogy mindig felkerül a palettára. A zenekar stílusa most egy kicsit a jazz irányába tolódott el, de továbbra is a kemény elemek dominálnak. Azért zenénk elsősorban továbbra is Láposi Farkas csodálatos gitárjátékára épül, a vokális dallamokat pedig én találom ki

P.: A Silent Dance című lemezeteket 2004-ben adtátok ki, a CD-re került dalok négy koncertfelvétel anyagából kerültek kiválasztásra. Miért e munkamódszert választottátok?
G.J.:
Nem volt más lehetőség. A számok 70 %-ban a helyszínen születtek, és születnek most is. Tehát felvettük a koncerteket, aztán megpróbáltuk kiszűrni a háttérzajt, meg a nagyobb melléfogásokat, és így lett a lemez. Maga a Silent Dance című szám (a honlapon meghallgatható) az egyetlen, amit stúdióban vettünk fel, és szöveget is írtam hozzá. Egy lírai szám szerelemről, szenvedélyről és elválásról.

P.: Mi alapján kerülnek kiválasztásra a dalok a koncertprogramotokba? A saját számok írásával hogy álltok?
G.J.:
Sok saját számunk van, de a spontán performance, meg az én krónikus időhiányom miatt nem kerültek kidolgozásra, így minden koncerten másképp játsszuk el őket. Nagyon figyelünk a dinamikára, a sodró lendületre, és persze vannak kedvenc számok és feldolgozások. A Baby Blue című számból például nemsokára videoklip születik, de ehhez meg kéne írnom az állandó angol és magyar szöveget. Most minden koncerten más szöveggel énekelem (angolul) a pillanatnyi benyomásaim, hangulatom alapján. Azért egyszer készítünk majd egy stúdiós lemezt is, gondosan kimunkált zenei háttérrel.

P.: Emlékezetes koncertek, jamek, amire büszkék vagytok?
G.J.:
Mi főleg a Rekettyés nevű csodálatos fakocsmában lépünk fel a Hármashatárhegy tetején, egy erdő közepében (térkép lásd honlapunkon: www.g-beer.hu és www.rekettyes.hu) minden hónap utolsó péntekén. Ez most a Blues Fesztivál miatt elmarad, de majd pótoljuk. Mindig meglepődünk, hogy oda az isten háta mögé hogyan jön fel közel 100 ember a koncertjeinkre. Volt jó néhány koncert, ahol isteni pillanatokat éltünk át a spontán performance-nak köszönhetően.
Szentendrén a Nehéz Zenei Fesztiválon, és Esztergomban a Balázs Elemér Group meghívására léptünk fel, azok nagyon jól sikerült koncertek voltak. Érdekes, hogy a zenészszakmában valahogy elment a hírünk, mert sokan jönnek fel meghallgatni bennünket, vagy jammelnek velünk, ha olyan a hangulat.

P.: Létezik állandó klubbotok, ahol az érdeklődők meghallgathatnak benneteket?
G.J.:
Igen, az említett Rekettyésben van a klubunk.  A hónap utolsó péntekén várunk mindenkit a hegyre. Kilátásban van, hogy egy másik helyen, a Take Five Jazz Klubban is helyet kapunk állandóra.

P.: Amatőr zenekarként nehéz kitörni a klubok zenei világából, mit jelent számodra egy ilyen nagy múltú, országos média figyelmet élvező fesztivál programjába bekerülni?
G.J.:
Nagyon sokat számít, és nagy lehetőség, hogy többen hallanak majd bennünket. Egyébként már nem tartom amatőr zenekarnak magunkat, engem kivéve a zenekar tagjai mind a mai zenei élet meghatározó alakjai. Nem reklámoztuk magunkat, semmilyen marketing nincs mögöttünk, maga a zene nem annyira könnyen emészthető, rádión nem játszották szerzeményeinket, nincsenek magyar szövegeink, ezért kevesen ismernek, de azért jó pár koncerttel a hátunk mögött lépünk fel a színpadra.

P.: Hogyan képzeled el az elkövetkező időszakot? Maradsz az underground zenei életben, vagy a fesztiválon való fellépés azt jelenti, hogy szélesebb közönség és szakmai kör előtt is megmutatja magát a zenekar a jövőben?
G.J.:
Megpróbálunk kicsit előrelépni. Fesztiválok, külföldi fesztiválok, pár magyar szám, és a hamarosan elkészülő klip segíthet megvalósítani ezt az elképzelést.
Azért a G-beer feeling, a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület meg kell, hogy maradjon ezután is, különben nincs értelme az egésznek. Nem akarunk hagyományos értelemben befutott zenekar lenni, de szükségünk van minél nagyobb közönségre, hogy együtt éljük meg a zenei energiák csodás kavargását. Ezért ezután is a koncertek lesznek mindig a legfontosabbak.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

Pampalini


Központban a blues
2008-11-15


A nemzetközi blues élet egyik legígéretesebb gitárosa Sean Carney, akit 2007-ben Albert King díjjal jutalmaztak, és ugyanebben az évben megnyerték a legjobb zenekar díját is a Blues Foundation által rendezett International Blues Challenge-en. Élete a blues zene körül forog, mint azt az alábbi beszélgetés is mutatja.

Turista: Ifjúkorod mozgalmasan telt, koncerteket szerveztél, rádióztál, stb. Mesélnél erről az időszakról?
Sean Carney: Nagyon korán kezdtem el érdeklődni a blues iránt, és a gitározáson túl is mindent meg akartam tudni róla, amit csak lehetett. Az első nagy koncertemet 22 éves koromban, 1994-ben szerveztem, a zongorista Charles Brown-nal és az R&B énekes Christine Kittrell-lel, majd a következő évben Jimmy Witherspoon és Jimmy "T-99" Nelson koncertjének a producere voltam. Társ-producerként és társ-házigazdaként több mint egy éven át közreműködtem a Spontaneous Combustion című rádióműsorban a WCBE 90.5 FM-en Peter Simon-nal, ahol rengeteget tanultam a felvételekről és műsorokról. Keményen dolgoztam, és nagyon sok tapasztalatot szereztem.

T.: Hogyan lettél a The Columbus Blues Alliance elnöke?
S.C.: Titkárként kezdtem, és onnan küzdöttem fel magam. Azt hiszem, hogy a tagoknak feltűnt a lelkesedésem és elszántságom, és nagy kockázatot vállaltak, amikor egy olyan fiatalembert, mint én elnökké választottak. 23 éves voltam, amikor ez történt.

T.: Úgy tudom, hogy „blues történészként” is tevékenykedsz szülőföldeden. Miben nyilvánul ez meg?
S.C.: Nagyon érdekel a blues és az R&B története szülővárosomban, az Ohio állambeli Colombus-ban, és régóta érdekel e történelem dokumentálása is. Olyan emberek, mint Rusty Bryant, Larry Darnell és Stomp Gordon mind Columbus-ból jöttek, és sokkal szélesebb körű elismerést érdemelnek.

T.: Mindig a blues töltötte ki az idődet?
S.C.: A számítógépek és riporterként az újságírás világában eltöltött munka mellett a blues számomra mindig a középpontban maradt. Még munka közben is valamilyen formában foglalkoztam a zenével.

T.: A biográfiádat böngészve tűnt fel, hogy elég szoros kapcsolatod alakult ki Eric Blume-mal. Honnan az ismeretség?
S.C.: Együtt jártunk középiskolába, és zenét tanultunk a Fort Hayes Előadóművészi Középiskolában. Eric olyan columbus-i blues zenészekkel játszott, mint Ray Fuller & The Bluesrockers és Willie Pooch. Amellett, hogy kiváló dobos, gyakorlott stúdió mérnök és producer is egyben. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen nagyszerű üzleti partnerrel dolgozom, mint ő.

T.: Szerkesztőségünk nagy kedvence Teeny Tucker. Hogyan találkoztatok, terveztek további közös munkát is?
S.C.: Teeny és én Christine Kittrell révén találkoztunk, aki azt akarta, hogy mi ketten együtt dolgozzunk. Játszottam a Tommy's Girl című CD-jén, és közreműködtem a dalok megírásában, és Nick Curran mellett játszottam az első First Class Woman című CD-jén. Ő énekel egy számot a Life Of Ease című CD-men, és bár egyelőre nincsenek kész terveink a jövőbeli közös munkát illetően, kapcsolatban vagyunk, és mindig nagyon várom, hogy találkozzunk.

T.: A Provisions CD-t újból kiadtátok 2007-ben. Mi ennek az oka?
S.C.: Sok rajongó kérte a CD-t, és úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy lássák, hol is kezdődött az egész. Van rajta pár dal, amelyek először nem kerültek fel a lemezre, illetve újak az illusztrációs anyagok és a borítón olvasható szövegek is. Minden CD-nk kapható a www.cdbaby.com honlapon.

T.: Mikor foghatjuk a kezünkbe a Live Blues On Whyte albumot?
S.C.: Majdnem teljesen kész, és 2009 elején forgalomba kerül. Kedves kanadai barátaim játszanak rajta, Graham Guest zongorán és B-3-on, valamint Chris Brzezicki basszuson.

T.: Kik azok, akik meghatározóak voltak a zenei pályádon?
S.C.: A példaképeim a tanáraim, Christine Kittrell, Jimmy ”T-99" Nelson és Joe Weaver. Úgy gondolom, hogy nagy hatással voltak mind a karrieremre, mind az életemre. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy egy olyan zenészcsaládból származom, amely arra buzdított engem, hogy az álmaimat követve profi zenész váljon belőlem.

T.: Ez lesz az első koncerted Magyarországon. Hallottál már korábban hazánkról?
S.C.: Csak azt, hogy egyedülálló és gyönyörű – izgatottan várom a közelgő látogatásunkat! Előre örülök, hogy látni fogom Budapestet, és rengeteg új baráttal fogok találkozni.

T.: Bemutatnád a bandádat, akikkel Magyarországon fogsz játszani?
S.C.: A Sean Carney Bandben Eric Blume dobol, aki Ray Fuller & The Bluesrockers-szel és Willie Pooch-csal lépett fel, és együtt nyertük meg a The International Blues Challenge-et. Bill Stuve basszusozik, aki harminc évig Rod Piazza & The Mighty Flyers-szel, majd a közelmúltban Kandye Kane-nel zenélt. Szerencsés vagyok, hogy az egyik legjobb ritmus szekciót mondhatom a magaménak.

T.: Lassan vége a 2008-es évnek. Mik a terveid 2009-ben?
S.C.: Elég sok tervünk van, két európai turnét is beleértve németországi, ausztriai, franciaországi és svédországi fesztiválokkal. Egy új stúdió album felvételét is tervezzük, és több amerikai és európai kiadó is érdeklődik, úgyhogy remélem, hogy hamarosan nagyon izgalmas hírekkel szolgálhatok!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Kovács Ferencnek, a T. Rogers zenekar tagjának.

Turista


„Az élő, improvizatív zenére szükség van…”
2008-09-27


Hazánk egyik leghitelesebb, a ’60-as és ’70-es évek blues-rock, progresszív zenéjét játszó zenekara a Bőrgyári Capriccio. Idén felléptek a Sziget Fesztivál Blues színpadán, november 28-án pedig a budapesti Gödör Klubban megtartandó Blues Patika Fesztiválon a hollandiai Livin' Blues Xperience előtt szerepelnek. Az alábbiakban az alapítótag, gitáros Gazdag Viktort kérdeztem.

Pampalini: A zenekar 2000-ben alakult. Kinek az ötlete volt a banda létrehozása? Kik voltak az alapítótagok?
Gazdag Viktor:
Ha emlékeim nem csalnak hirdetés alapján verbuválódott össze a csapat, jómagam éppen hazaköltöztem Amerikából és egyszerűen zenélni szerettem volna. Ezt mindenképp a csillagok állására foghatjuk, nehéz már elemezni, de nagyon hamar egymásra találtunk.
Az alapítótag dobosunk Szabó Zsolti, és a jelenlegi énekes Zarubay Bence mellett Bányai Gyula basszerozott és Rozgonyi Zoli gitározott.

P.: Az évek alatt több tagcserén estetek át. Kik zenéltek a zenekarban?
G.V.:
A doboknál Tóth Dénes lett az új tag, aki Kőbányán tanult zenélni és édesapja révén már gyerekkora óta megfertőződött a progresszív rockzenével.
Basszeron a szintén Kőbányás Szigeti Gábor után Barabás Atesz lett a végleges tag. Ő a zene mellett igazi ősmagyar kardforgató, sok hagyományőrző rendezvény vendége a hadseregével.
Korábbi programszervezőnk Preszmayer Kata vokálozott és jelenlegi párja Markos Laca billentyűzött még a bandában.

P.: Török Ádám több alkalommal is meghívott benneteket a legendás Bem Rockpartra. Honnét ez a kapcsolat?
G.V.:
Pinyó (Köves Miklós) hosszú ideig gyakorolt a próbatermünkben a Bőrgyárban, így sikerült jó kapcsolatba kerülnünk, a Bem Rockpart mellett közös koncertünk volt Szegeden is, a Jam Pubban és egyéb fesztiválokon is sokszor találkozunk. Talán mondhatom, hogy mi vagyunk, akik tovább tudjuk vinni a 70-es évek hangulatát remélhetően még jó sokáig, és remélhetően ez Ádámnak és a Mininek is tetszik.

P.: Eddig két lemezetek jelent meg. Milyen volt a fogadtatásuk? Tervezitek újabb kiadását?
G.V.:
Jó fogadtatást kaptak, a második Progressive című albumunk tükrözi a jelenlegi irányunkat.
Mivel saját magunk szervezzük a bulikat, jól tudjuk használni demo bemutatkozó anyagként.

P.: A tavalyi paksi Gastroblues Fesztivál után idén egy másik jelentős fesztiválra, a Szigetre kaptatok meghívást. Hogy sikerült a buli? Egyéb emlékezetes fellépés?
G.V.:
Szerencsére van még pár bluesőrült kishazánkban, akik a sanyarú helyzet ellenére nem adják fel, és támogatást is nyújtanak fiatalabb csapatoknak. A Sziget bulit Oláh Andor szájharmónika mogulunknak köszönhetjük, még tavaly Szekszárdon volt egy közös bulink vele és Karen Carroll-al, ezután több alkalommal is, Andor bejuttatott jó helyekre. Ezúton is köszönjük!
A pénteki Sziget Blues színpadot mi indítottuk, nagyon jó hangulatú buli volt, 40 fok és lelkes közönség.
Szívesen emlékszem a Fészek Klubos hajnali bulikra jammaléssel fűszerezve, és a hamisíthatatlan motoros bulik…

P.: Műsorotokkal egyre inkább a progresszívabb irányba mozdultatok. Tervezitek újabb, hasonló stílusú dalok beépítését a repertoárotokba? Esetleg várhatóak saját szerzemények?
G.V.:
Mondhatnám, hogy csak ilyeneket tervezünk, Zeppelin, Grand Funk, stb. Meglátjuk, melyik érik be. Saját számok várhatóak, csak idő kell, hogy kidolgozzuk.

P.: Napjainkban mennyire keresett az a fajta zene, amit ti játszatok?
G.V.:
Nem tudom, ki meri mondani ma, hogy keresett műfaj. Sajnos küzdelmes, szerintem még a nagy öregeknek is. De abban bízom, hogy az élő, improvizatív zenére szükség van, nem csak a lakodalmasra. Nem adjuk fel, de szerencse, hogy nem a gázsiból élünk!

P.: A zenekar jelenleg rendelkezik saját klubbal, ahova az érdeklődők ellátogathatnak?
G.V.:
A tavaly téli klubunk, a Telihold Blues Kocsma engedélyét sajna nem hosszabbították meg, most még nincs meg az új.
Bízom a Fészek Klubban, talán újraindulhat ott a fix klub.
November 28-án már biztosan játszunk a Gödörben megrendezendő Blues Fesztiválon a Living’ Blues előtt, a többi még szervezés alatt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Sziget után
2008-09-10


Az elmúlt napokban Nemes Nagy Péter és Karginov Allen tolmácsolásában beszámolókat olvashattunk az idei Sziget Fesztivál Blues Színpadán történtekről. Az alábbiakban a tapasztalatairól Oláh Andort, a Színpad szervezőjét kérdeztem.

Pampalini: A Sziget Fesztivál Blues Színpadának fellépőinek tervezése során volt-e valamiféle koncepció?
Oláh Andor: 2000 óta én szervezem a Blues Színpad programját és természetesen különböző szempontok szerint állítom össze a zenekarok névsorát. Nekem is, mint minden szervezőnek megvan a saját receptem. Egy bizonyos életérzés közvetítése a cél, változatos blues zenén keresztül a kulcsszó: a minőség.
A hazai sztár bandák meghívása mellet, főleg olyan külföldi zenekarokat invitálunk, akik különleges repertoárral, hangzással és stílussal bírnak. Ilyen volt Sharrie Williams, Louisiana Mojo Queen, Big Daddy Wilson, Tommy Schneider és a Breeze Gospel. Legutoljára Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers, Ron Ringwood's Gospel Messengers, és sokunk örömére Paul Lamb. Ez csak ízelítő a nyolc év, több száz meghívottjának a listájáról. A jó választást igazolja a közönség és a szakmai siker egyaránt.
A blues világának teljes bemutatására irányuló törekvéseink megvalósulni látszanak, a több mint 200 stílust, irányzatot képviselő bandák bemutatásával.
A Szigeten laza körülmények között a szakma is felfrissül a hét alatt megforduló zenészek, médiások, szervezők, és az alapítványhoz csatlakozó önkéntesek kommunikációjának köszönhetően. A blueserek kasztja tovább viszi a töltést, ami megmagyarázhatatlanul feltör a zenészekből.
Ebben az évben komolyabban elkezdtünk foglalkozni a médiamunkával, Nemes Nagy Péter és Karginov Allen referensek igyekeztek lépést tartani a napi események sodrásával. Több magazin, honlap vette át a beszámolóinkat.

P.: A Blues Színpad új helyre került. Szerencsés döntés volt? Mennyire látogatták a Színpad koncertjeit?
O.A.: Azt hiszem, hogy végre a Sziget méltó helyre tette a Blues Színpadot. Nem kellet megküzdeni minden nap a szomszéd partisátrak erőszakosabb hangviharával. Most minden zene teljes értékében tudott megszólalni, és ez a zenészeket és a közönséget is örömmel töltötte el. Mindenki élvezte a zöld liget hívogatását, a naplementét, a csodálatos nők társaságát, a gondtalan sörözést, a kitűnő muzsikáról nem is beszélve. Az egész hétre szinte az extatív mámor volt a jellemző, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Határozottan ragaszkodni fogunk ehhez a helyhez. Bár tudjuk, hogy a ragaszkodás nem válik senki erényévé, a Blues Színpadnak helye van az ország legnagyobb fesztiválján, a Sziget bármelyik pontján képes a sikerre. Ez köszönhető a blues zenészek érettségének és a szervezés profizmusának egyaránt. És nem utolsó sorban köszönhető ez a Szigetnek is, az odafigyelésének és a kért feltételek biztosításának.
A Színpad látogatottsága az első naptól kezdve az utolsó pillanatig teltházat produkált. Ez napi szinten tíz-tizenkét ezer embert jelent, ami eléggé jelentősnek mondható világviszonylatban is.

P.: Hogy látod, mely előadó vagy zenekar érte el a legnagyobb sikert?
O.A.: A legnagyobb nézetséget és szakmai sikert Deák Bill Gyula, a Takáts Tamás Dirty Blues Band, Sonny & His Wild Cows, Tom White és Barátai, a Mistery Gang Trio, Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers, valamint Paul Lamb érték el.

P.: Van-e felfedezettje a fesztiválnak?
O.A.: Igen, a közönség. Örömmel láttam, hogy megújulni látszik, és sok fiatalt kap el ez a zene, és felejthetetlen élmény forrást találtak a Blues Színpad zenekarainak őrületében, és éltető ambróziaként vették magukhoz nap mint nap.
Ja, és a fiam, aki tavaly a Sziget utolsó napjának hajnalán született, és most, már itt tartotta a születésnapját. Egyben ő volt a Sziget legfiatalabb lakója is. Abszolút bluesman, és az, hogy meghallgatott néhány zenekart élőben, azt hiszem utat rakott meztelen kis lábai alá. Minden nap harmonikázik és a maga módján énekli a blues-t.

P.: Történt-e olyan dolog, mely mindenképpen emlékezetes marad a számodra? Kérlek, mesélj el egy érdekes sztorit az olvasóknak!
O.A.: Paul Lamb kitűnő Nagyszínpados fellépése után Paul-lal és Cigány Attila barátommal játszottunk a színpad mögötti konténerben, ezt sikerült rögzíteni is. Ezek után Paul Lamb minden komolyabb invitálás nélkül fölment a Full Of Mojo-ra. A hét legélvezetesebb session-ját csinálták meg a magyar zenészekkel együtt. Nagy feeling volt vele együtt játszani, mert érezhető volt a szív és a lélek.
Nehezen tudtuk lehívni őket a színpadról, és mivel hajnalig tartott a vigasság, így kb. két óra maradt a repülésükig. De ezt valahogy sikerült megoldani.

P.: A jövőre nézve, várható valamiféle változtatás? Esetleg tervezitek a külföldi előadók számának növelését?
O.A.: Minden évben új tervek születnek, igyekszünk minél több külföldi zenekart meghívni. Részünkről mindig komoly étlappal jelentkezünk, de a Sziget mondja ki az áment. Egy dolgot ne felejtsünk el, hogy ez az ország legnagyobb Blues Fesztiválja, ami ha lassan is, de felzárkózott a világ élvonalához. Már külföldön is jegyzet rendezvény, kiemelt státusznak örvend, rengeteg megkeresést kapunk a kinti ügynökségektől és zenészektől egyaránt.
De ez főleg a magyar zenekarok workshop-ja, és komoly töltést, feeling-et, tudást adunk a blues nemzetközi világához. Tőlünk minden külföldi úgy megy el, hogy jó hírét viszik a zenekaroknak és a vendéglátás nem tapasztalt mértékének.

P.: Az év hátralévő részére milyen tervei vannak a Blues Patika Alapítványnak, valamint a Jamboree Produkciós irodának?
O.A.: A Blues Patika október 16-án és 17-én Dunaújvárosban és Pécset útjára indítja az első Delta Blues Fesztivált. Részletek egy héten belül a Blues Patika oldalán találhatók.
November 28-án és 29-én XI. Blues Patika Jamboree. November végén elkezdjük a 2009-es Sziget terveinek elkészítését.
A Jamboree egész évben fesztiválokat, koncerteket, turnékat szervez főleg a blues ritmusát közvetítve. A megújuló weboldalunkon szeptembertől megtalálhatóak lesznek az információk.
A Full Of Mojo szakmai tábor újraindítása szerepel még a tervek között, egyenlőre még befogadó várost keresünk 2009 nyarára.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

A képet S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


"Csak így lehet fejlődni ..."
2008-09-05


Kiss Dala Péter pályafutása során különböző stílusú zenekarokban játszott. Jelenleg a Blúz tér 10-ben zenél, mely együttes egyik alapító tagja. A szájharmonikást a közelmúlbeli születésnapja alkalmából kérdeztem.

Pampalini: A közelmúltban töltötted be a 40. életévedet, mely alkalomból zenekarod, a Blúz tér 10 tagjai meglepetés koncertet szerveztek. Mit éreztél, amikor szembesültél e ténnyel? Hogyan sikerült az est?
Kiss Dala Péter: Az az este fantasztikus volt. Szüleimen és legközelebbi barátaimon kívül élvonalbeli harmonikások (Besenyei Csabi, Oláh Andor, Pribojszki Matyi, Szabó Tamás) és blues-gitárosok (Benkő Zsolt, Láposi Farkas, Petendi Tomi, Szabó Jimi) sora is jelen volt – a lehető legjobban kiválasztott helyen, a Bonyai étteremben. Nemes Nagy Péter műsorvezetésével 25-30 perces koncertek váltották egymást, a Pawnshop boys kezdte, majd sorrendben a Blúz tér 10, a StereoTone és a Nonszensz következett. Utána különböző összetételben örömzenéltek a jelenlévők. A visszajelzések alapján az aratta a legnagyobb sikert, mikor négy harmonikás játszott egyszerre – egy basszusgitár támogatásával. Ezúton is hatalmas köszönet a két fő szervezőnek, Szabó Joe-nak és Czobor Ritának!

P.: Mikor, mi hatására kezdtél el harmonikázni?
K.D.P: A kezdet 1984 februárjáig nyúlik vissza. Egyik középiskolai osztálytársam és barátom harmonikázott. Kölcsönkértem az egyik újonnan vásárolt harmonikáját, és otthon megtanultam rajta az „Oh, Suzannah” című közismert dalt. Na, onnantól nem volt megállás, illetve visszaút.

P.: Melyik volt az első zenekarod, mellyel már koncerteztél?
K.D.P: Az ELTE Budaörsi úti kollégiumában alakult egy zenekar diákokból, amely a kollégiumi rendezvényeken szerepelt. De ez nem volt egy tudatosan összerakott zenekar, hamar fel is oszlott, egy évet bírt csak ki.

P.: Milyen állomások következtek ezután?
K.D.P: Ez egy kicsit hosszú történet lesz. De íme:
Egy barátom ajánlotta a Tengs Lengs zenekart, mert ő a barátaival rendszeres látogatója volt klubjuknak. Én akkor (1989-ben) senkit nem ismertem a zenészek-zenekarok közül, alig egy éve laktam Budapesten. Lementem hát egy koncertjükre, ahol az említett barátom beajánlott a zenekarhoz, mint harmonikást. A következő koncerten beszálltam egy-két számba játszani. Tetszett nekik, így elkezdtem lejárogatni és játszani néhány számban velük. A megállapodás szerint, ha nem volt időm, akkor nem mentem velük, nem volt ez tehát egy nagyon szoros kötelék. Az ő műsoruk részben keményebb, rockosabb számokból állt, a harmonika hét-nyolc számban színesítette a műsort, nem is volt többre szükség.
Szinte egy időben ezzel lettem a Kevés Bölények Utcája névre hallgató zenekar tagja. Ők akkor egy nagyon egyéni módon összeválogatott, klasszikus rockzenékből összeállított műsort játszottak. Kitűnő műsor volt, tudtunk is menni sok helyre játszani vele. A zenekari tagok viszont kimondva csak hobbiként művelték a zenélést, ami hosszú távon behatárolta a lehetőségeket.
Az eltelt évek alatt rájöttem, hogy az a fajta rockzene, amit e zenekarok játszottak, túl kemény nekem. Azokban a dögös-zúzós számokban nem lehet mást tenni, mint keményen odatett, zúzós játékot produkálni, a finomságok ki sem hallatszanak – a hangerő, illetve az előadásmód miatt.
Ezért aztán szintén egy időben, 1993 tavaszán kiléptem mindkét zenekarból. Három és fél évig játszottam velük, nagyon sokat tanultam, fejlődtem ez alatt. Köszönet mindkét zenekarnak mindenért!
Másfél évig nem játszottam zenekarban ez után, lefoglalt az egyetem elvégzése után a munkahely-keresés, illetve az új életmód kialakítása. Kicsit háttérbe szorult a zene – átmenetileg.
Aztán 1995-ben elkezdtem zenésztársakat keresni. Kalandos úton így talált rám Csizi (Csizmadia László), a Road Kill Café basszusgitárosa, akivel korábbi koncertekről már ismertük egymást. 1995 vége felé lettem a zenekar tagja. Hazánkban elsőként kezdte a zenekar a bluest a funkyval ötvözni. Ebből egy – azokban az időkben - teljesen újszerű műsor kezdett összeállni. Vevők is voltak rá az emberek, szinte az egész országot bejártuk vele.
Ez a funky felé történő elmozdulás nem állt meg, végül már annyira elment a bluesos gyökerektől a műsor, ami nekem már nem fért bele. A zenekar is inkább fúvósszekcióban kezdett gondolkodni, feleslegessé vált a harmonika. Ezért 1997 februárjában eljöttem a zenekarból. Mindkét félnek megkönnyebbülés volt ez a lépés, azt hiszem.
Egy évig duóban zenéltünk Kovács Gergő gitárossal, főleg egyetemi klubokban. Aztán ez Gergő egyéb elfoglaltságai miatt abbamaradt, majd ismét Csizi megkeresésére 1999-ben elkezdődött a Nonszensz története, mely 2007 decemberéig tartott, illetve havi egy akusztikus koncert erejéig tart ma is. A csúcspont a 2007 márciusában „Dráma van” címmel megjelent szerzői kiadású CD volt.

P.: A Nonszensz miért szűnt meg?
K.D.P: Nem tudott továbblépni arról a szintről a zenekar, amit elért már 2006-ban. Mester Csaba, az énekes-szövegíró amolyan Bob Dylan vagy Cseh Tamás jellegű, egyszemélyes előadó. Kiül a színpadra egy szál gitárral és jó, amit csinál. Ha egy zenekar van a háta mögött, ahhoz már alkalmazkodni kell. Ez nem sikerült olyan szinten, ami elvárható egy komoly zenekartól.
Én sajnálom, hogy a zenekar nem tudta átlépni azt a határt, ami után már szélesebb közönség is megismerhette volna. Megérdemelte volna a dolog. Olvasok-hallok rengeteg dalszöveget, de úgy, olyan mélységben senki nem tud megragadni és elmondani érzéseket, élethelyzeteket, problémákat, ahogy Mester Csabi tette. Mindenki más csak a felszínt kaparássza hozzá képest. Sok, az országos médiában szereplő zeneszám szövege meg egyszerűen értelmetlen zagyvaság. Mondatok, melyek önmagukban sem mondanak semmit, egymáshoz sincs semmi közük. Szomorú, hogy ilyen szövegekkel „ékesített” zenék országos ismertséget tudnak elérni.

P.: A Blúz tér 10-zel minden előzmény nélkül, szinte berobbantatok a hazai blues életbe. Olyan fesztiválokra jutottatok el, ahova sokaknak több évnyi zenélést követően sem sikerül eljutni. Hogy sikerült ezt elérni?
K.D.P: Előzmény azért volt. 2007 januárjában alapítottuk a zenekart Szabó Joe-val. Dolgoztunk a műsoron, alakítottuk a számokat, kerestük a megfelelő tagokat, menet közben ugyanis kiderült, hogy egyes tagoknak más a zenei világuk, mást szeretnének. Rengeteg melót tettünk bele a zenekarba, aminek most már látszik az eredménye. Az is hozzátartozik az összképhez, hogy abszolút tudatos építkezés folyik az első pillanattól kezdve. Kimondott-lefektetett alapelv volt, hogy egy ritmikailag és zeneileg is változatos, igazi közönségszórakoztató műsort hozunk össze, aminek a gerincét saját, magyar nyelvű szerzemények alkotják. És persze a legfontosabb az, hogy nagyon szeretjük azt a zenét, amit előadunk.
Ez azt is jelenti, hogy nem egy utánérzés-zenekart hall az, aki eljön a koncertünkre.
Én úgy gondolom, hogy sikerült is, amit elterveztünk, ezért is jutunk el már most rengeteg helyre. Meg kell említenem azonban Joe szenzációs szervező munkáját is. Mert a zenénket el is kell juttatni az emberekhez. Ma már nem elég elérhetőnek lenni, oda kell menni és a vevő orra alá tolni az árut, hogy tessék, ezt vedd meg, mert ez jó.
Nem hiszek abban, hogy elég, ha jól csinálod, amit csinálsz, akkor magától megy minden, megtalálnak és elfoglalod méltó helyed, megkapod a megérdemelt elismerést. Ahogy az élet egyéb területein, a zenében sem működik ez, ma már semmiképpen sem. Vannak, akik ezt kommunikálják, de ez is csak része a marketingnek, az illető zsenialitását, illetve magasabb szintű tudását sugallja.
Jó értelemben véve kicsit „nyomulni” kell, megismertetni azt, amit csinálsz. Meg kell találni azonban ennek optimális mértékét, mert ha túlzásba viszed, az visszaüt, negatívvá formálja a kialakuló képet. Nem könnyű megtalálni a középutat.

P.: A zenekarban gitáros posztján csere történt. Ki érkezett újonnan a bandába?
K.D.P: Előző gitárosunk, Bereczky Norbert elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a további közös zenélést. Ez nagy érvágás volt, a kezdetek óta a gitáros poszt okozta a legtöbb gondot nekünk. Norbi tökéletesen beleillett a zenekarba, nagy csapás volt, amikor elveszítettük. Úgy éreztem, nem fogunk olyan gitárost találni, aki zeneileg-emberileg ennyire passzol hozzánk. Szerencsére tévedtem. Borbély Tamás lett Norbi utódja, június végén került a zenekarba. Egyből bele a mély vízbe, júliusban ugyanis folyamatosan koncerteztünk. Kitűnően helytállt, zökkenőmentes volt a váltás.

P.: További tervek, célok a Blúz tér 10-zel?
K.D.P: Mindenekelőtt egyre jobban, egyre profibban zenélni, minél több helyre eljutni és természetesen készíteni egy jó stúdió-anyagot. E téren ugyanis komoly lemaradásunk van, kezdetleges, próbán felvett anyaggal kezdtünk el szervezni, ezeket lehet hallani honlapunkon, a www.bluzter10.hu oldalon is.
Egy zenekar nem statikus dolog, változik. Fejlődni kell a tagoknak is egyénileg, ezzel együtt jár a zenekar fejlődése. Most éppen tartunk valahol, de nincs megállás, nem szabad elkényelmesedni. A legtöbb emberben benne van a hajlam, hogy szeretne kicsit hátradőlni, hogy most már készen vagyunk, de ez hamar visszaüt. Ez ellen kell folyamatosan küzdenünk nekünk is. Sokan elbuknak ezen, attól tartok.

P.: A StereoTone zenekarban is „fújsz”. Mit kell tudni erről a formációról?
K.D.P: A zenekart Vető Péter alapította 2008 januárban. A fél Nonszensz zenekart egészítik ki további tagok. Ha a tagok zenei tudását nézem, akkor ez egy profi szintű zenekar – már most. Hatalmas lehetőség rejlik benne. A tagok zenei világa nagyon különböző, eddig ennek igen szűk metszete mutatkozik meg a műsoron. Most kezdünk elmozdulni innen és megtalálni a zenekar egyéni stílusát. Nekem például az a rövid távú feladatom, hogy új harmonika-hangszíneket találjak, ami ezekhez a számokhoz illik. Mert a StereoTone nem blues-zenekar, hanem modernebb hangzás és leginkább funky-alapú zene jellemzi, illetve fogja jellemezni. El kell felejtenem a „chicago-i harmonika-sound”-ot, az egyszerűen nem illik ide.
Egyelőre feldolgozásokat játszunk, de hosszabb távon saját zene alkotása a cél. A Nonszensz és a Blúz tér 10 is saját zenét alkotott-alkot, ezek után én nem is tudnék komolyan venni egy feldolgozásokat játszó zenekart. De ennek a zenekarnak még időt kell adni, hogy kialakuljon. Persze már most is jó hangulatú koncerteket adunk, a Szigeten is felléptünk.

P.: Meglehetősen változatos stílusú zenekarokban játszottál? Melyik az a stílus, melyben igazán otthonosan érzed magad?
K.D.P: Erre nehéz egyértelműen válaszolni. Mindig törekedtem arra, hogy ne csak egy-két stílushoz tudjak hozzászólni. Akik ismernek, tudják, hogy eredetileg a country-zene volt a legnagyobb kedvencem. Sajnos még világszinten is kevesen művelik e stílust a harmonikások közül, ezért nehéz referenciákat találni. Charlie McCoy, és nagyjából vége is a felsorolásnak. Ő kiemelkedik, a többi country harmonikás között is akadnak jók, de sok rockos és bluesos elemet használnak, így ők az én szememben nem vérbeli country-harmonikások. McCoy-hoz hasonlítva semmiképpen sem.
Magyarországon Ferenczi Gyuri művelte ezt a stílust, egyszer hallottam csak egy pár számból álló bluegrass-felvételt, amin ő játszott, nagyon tetszett a játéka. De már régóta nem csinálja ő sem, és nem tudok senkiről, aki egyáltalán foglalkozna e stílussal. Emiatt saját magam mélyedtem el a témában. Évekig tartott, míg elkezdett megszólalni az a hangzás és dallamvilág, amire törekedtem – vért izzadtam vele. De végül megszólalt.
Van is bennem hiányérzet, mert nem játszottam még soha country-zenekarban. Egy 2007-es vendégszereplésem volt a River és a Buffalo Express zenekarokban egy kamionos-találkozón, ami nagyon nagy élmény volt, de ez egyszeri alkalom volt.
A kezdeti időkben rock-zenére játszottam, aztán a funky-alapú blues jött a Road Kill-ben. Először játszom „igazi” bluest a Blúz tér 10-zel. Ez már nagyon kellett, csak így lehet fejlődni, magasabb szintre jutni, ha „élő” zenekarban műveli az ember az adott stílust.
Összefoglalva a blues és a country az a két stílus, amit legjobban szeretek játszani.

P.: Milyen harmonikákon játszol? Miért pont ezt választottad?
K.D.P: Na, ezzel a kérdéssel darázsfészekbe nyúltál! Jelenleg a szájharmonika-gyártás siralmas állapotban van. Mostanában már komolyan kezdek arra gondolni, hogy szándékosan gyártanak olyan silány harmonikákat a különböző cégek, amikbe kettőt belefújsz és már tönkremegy. Egy átlagos harmonika 6, illetve most már inkább 7 ezer forintba kerül. Na, ezek azonnal tönkremennek. Van tartósabb modell, ami azt tudja, amit az előbbiek tudtak még pár évvel ezelőtt is, de az 18 ezer forintba kerül. Éljen a fogyasztói társadalom! Így kell burkoltan árat emelni. Közel háromszorosára, nem ám 10-20%-kal!
Nincs túl sok fém és fa egy harmonikában, de eszméletlen pazarlásnak érzem, amikor játszom rajta 5-10 percet összesen, aztán dobhatom a szemétbe, mert elhangolódott. Betétet lehet cserélni, de egy új betét ára kb. 70%-a egy teljesen új harmonikáénak, és én betét-cserével használható harmonikát még soha nem kaptam. Dobhattam félre, mert nem szólalt meg rendesen, még gyakorlásra is használhatatlan volt. A megvett betét ára kidobott pénz volt.
Hogy szemléltessem a helyzetet, annyit mondok, hogy idén már több mint 200 ezer forintot költöttem harmonikákra, és hol van még az év vége? És ez nem kiskereskedelmi ár, nagyobb tételben veszem, így még valamennyi engedményt is kapok az árból.
Ellenpélda: még 1990-ben külföldről hozattam 2 darab - a nagyközönség és a harmonikások számára egyaránt ismeretlen típusú - harmonikát. Intenzíven használtam őket, az első 8 évet (!) bírt ki, akkor elővettem a másikat, az „csak” 7 évet. Lehetne tartós harmonikát gyártani, de akkor csökkennének az eladási mennyiségek.
Válaszolva kérdésedre, próbálkozom mindenféle típussal, de nagyrészt kínszenvedés az egész. Nem érdemel dicséretet egyetlenegy gyártó cég sem. Most ez a helyzet.

P.: Kit tartasz példaképednek?
K.D.P: Kérdés, mit jelent a példakép. Ennek többféle értelmezése is lehet. Inkább azt mondom, kik a kedvenceim.
Rengeteg nagyon nagy harmonikás van, a sorrend természetesen szubjektív.
Nekem egy hajszálnyival Gary Primich viszi a pálmát. Kreatív, dallamos, egyéni és rendkívül technikás a játéka. És a zenéje is jó. A harmonikázás önmagában nem visz el egy műsort, akármilyen jó is.
Nagyon szeretem William Clarke játékát is. Minden jellemző rá is, amit Primich-ről mondtam.
Walter Horton-t emelném ki a fekete zenészek közül. Nem játszik virtuóz futamokat, de ilyen egyszerű témákat ilyen ötletesen, dallamosan játszani senki mást nem hallottam. Zseniális!
Nem hagyhatom ki Charlie Musselwhite-ot és Rod Piazza-t sem. Persze hosszú még a sor, nem is folytatom.

P.: Pályafutásod során, mi volt az, amire nagyon büszke vagy?
K.D.P: Későn érő típus vagyok a zenében (is!), ez a pályafutás épphogy csak elkezdődött az én megítélésem szerint. Méghozzá a saját kiadású Nonszensz CD-vel. Arra büszke vagyok – elsősorban az egész anyag miatt! Azt már jó szívvel bárkinek a kezébe oda merem adni. Annak ellenére, hogy utólag meghallgatva egyértelműen megállapíthatóak számomra azok a javítanivalók, amik a harmonikajátékomat jellemezték akkor, 2006-ban, mikor az anyag készült. Ma már sokkal jobban tudnék feljátszani egy csomó számot. De a fejlődés folyamatos, nincs megállás. Mindig is lesz egy csomó dolog, amit fejleszteni lehet és kell is.
A másik, hogy játszhattam a 2007-es Harmonikás találkozón, amit Pribojszki Matyi szervezett. A kisszínpadon kapott fél 7-től 25 percet a Nonszensz zenekar, de azt a rövid időt sikerült maximálisan kihasználni. Ezt a visszajelzésekből tudom lemérni, amiket utána kaptam még hosszú hónapokkal az esemény után is. Egy ilyen rendezvényen önálló programpontként saját zenekarral játszani egyfajta elismerése annak, amit az ember tud és csinál. Ez volt életem legjobb koncert-élménye, újfent köszönet érte Matyinak!
Mindazonáltal úgy érzem, hogy egy zenészt az alapján lehet megítélni, hogy mit tudott megörökíteni a tevékenységéből, mi marad fenn utána az utókornak. Ezért említettem elsőként a Nonszensz CD-t. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező 5-6 évben születnek még hasonló saját anyagok a Blúz tér 10-től és remélem, a StereoTone-tól is.

Köszönöm az érdeklődést, a megkeresést, örömmel válaszoltam meg a kérdéseket.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Klub Radics Béla emléke előtt tisztelegve
2008-08-27


A Radics Béla R.B. Emléktársaság, a budapesti József Attila Művelődési Központ, valamint a Tűzkerék xT zenekar CLUB ’68 névvel egy olyan klub létrejöttét kívánja elősegíteni, amely koncertekkel és egyéb eszközökkel emléket állít Radics Bélának, valamint feleleveníti a '60-as, '70-es évek világát. Ez alkalomból Tóth Tamást, a Tűzkerék xT zenekar alapító tagját kérdeztem.

Pampalini: 2008. szeptember 12-én Radics Béla emléke előtt tisztelegve CLUB ’68 néven egy új klubot indítotok. Mi ezzel a célotok? Mennyire lesznek rendszeresek ezen klubnapok?
Tóth Tamás: Elképzeléseink szerint minden hónap második péntekén szeretnénk klubnapot tartani. A szó klasszikus értelmében működő, zenei klubra gondolunk, amelynek a programját a későbbiekben a tagság alakítja majd. Radics Béla a kiinduló pont, zenéje, életműve, tovább tágítva a kört: a hatvanas-hetvenes évek gondolatisága, sokszínű kultúrája, művészeti világa, s ezek kapcsolódási pontjai, tovább élése a jelenben. Sok vendéget hívunk majd, és természetesen a házigazda a Tűzkerék xT lesz, mintegy garantálva, hogy Béla szerzeményei élőben is hallhatóak legyenek egy-egy klubkoncerten.

P.: Első alkalommal a koncertek mellett filmvetítést is tartotok a magyar rock-blues felejthetetlen pillanataiból. Mit láthatnak, hallhatnak az érdeklődők?
T.T.: Rocktörténeti, bluestörténeti előadás-sorozatról van szó, amelynek illusztrációja lesz tulajdonképpen a filmvetítés. A többi legyen meglepetés!

P.: A Radics Béla R.B. Emléktársaság közel tíz éve működik. A célkitűzéseitekből mi mindent sikerült megvalósítanotok?
T.T.: A társaság célja valójában egy folyamatos tevékenység, Béla emlékének ápolása, életben tartása, hangfelvételek gyűjtése. Ide tartozik a zenei stílus követőinek támogatása is. Persze vannak nagy beteljesülések is: ilyen volt a Radics szobor felállítás, ami egy igazán nagy eredmény.

P.: Eddig Budapesten, Esztergomban és Párkányban rendeztek Radics Bélát megidéző fotó-tárlatot. Eljut máshova is ez a tárlat, nem szeretnétek ennek egy állandó helyet?
T.T.: Létrehoztuk ennek a kiállításnak egy könnyebben mobilizálható változatát, amelyet júniusban Nyergesújfalun, Fodor Sándor, azaz Medve által vezetett Menedékhely a Vidám Profétához nevű rock klubban állítottunk ki egy hónapra. Ugyanez az anyag lesz látható minden alkalommal a CLUB ’68-ban.

P.: Zoltán Jánossal közösen szerzője vagy a Csodálatos utazás – Könyv Radics Béláról című kötetnek. Néhány év távlatából, hogy látod, milyen lett ez a könyv, mennyire keresték?
T.T.: Mind a mai napig kapok e-mail-eket, amelyek a könyv beszerezhetősége felöl érdeklődnek. Mivel a könyvet nem én adtam ki, nem igazán tudok segíteni az ilyen érdeklődőknek. Szerintem az összes elfogyott. Sokszor előfordul, hogy a koncerteken oda jönnek hozzám olyan arcok, akik olvasták a könyvet, s szeretettel nyilatkoznak róla. Sok éves kutatómunka előzte meg, de még most is kerülnek elő új anyagok, adatok. Néha elgondolkodom egy javított, bővített kiadáson.

P.: Tapasztalataid alapján, mennyire ismerik a mai fiatalok Radics Bélát, a szerzeményeit?
T.T.: Teljesen képben vannak. Ismerik, s ami több, szeretik is a dalokat. A Tűzkerék xT az összes Radics nótát napirenden, koncertprogramban tarja. Nem nosztalgiázunk, hanem újraéljük, újra értelmezzük ezt a zenét.

P.: Zenekarodról, a Tűzkerék xT-ről nagyon rég nem hallottunk. Mi van veletek?
T.T.: 2003 óta trióban nyomul a Tűzkerék xT. Anda Bálint gitározik és énekel, Geletey „Fucken” György dobol. Jómagam, mint alapító tag basszusgitározom. Fesztiválokon és klubturnékon folyamatosan koncertezünk. Érdekes, hogy Radics Bélával vagy Jimi Hendrixel kapcsolatos emlékkoncertekről folyamatosan kifelejtenek minket, de gondolom, hogy a Radics Béla R.B. Emléktársasággal közösen beindított CLUB ’68 ezen is változtat majd.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Az első klubnap programja
2008. szeptember 12. 18-24
A Radics Béla Emléktársaság ülése
Rock - történeti előadás: A magyar rock-blues felejthetetlen pillanatai I. rész (DVD film illusztrációval)
Élőzene: R.B. Kapitány Emlékzenekar, Tűzkerék xT
Helyszín: Budapest, József Attila Művelődési Központ

Pampalini


„Valóra tudtam váltani az álmom…”
2008-08-12


Rene Trossman 40 évig a „blues fővárosában”, Chicagó-ban élt. Játszott a város jelentős blues muzsikusaival, majd 13 évvel ezelőtt Prágába költözött. A MEDIAWAVE által szervezett ravazdi blues workshop alkalmával személyesen is találkoztam vele, melyet néhány nap múlva egy interjú követett.

BLUES VAN: Hogyan emlékszel vissza az USA-ban eltöltött évekre? Kikkel zenéltél együtt?
Rene Trossman: A legszebb emlékek életem az Államokban töltött időszakából a blues-zal és azokkal az emberekkel kapcsolatosak, akikkel találkozhattam. Szerencsés voltam, hogy bebocsátást nyertem Chicago blues „szentélyébe”. Barátságot kötöttem a Scott családdal, Buddy Scott-al, Walter Scott-al és Howard Scott-al, akik mind nagyszerű zenészek, valamint Little Mack Simmons-szal, Dave Myers-szel, Byther Smith-el, Joe és Nick Moss-szal, Sharon Lewis-szal, Lorenzo Thompson-nal, Nate Turner-rel, James Wheeler-rel, Bob Stroger-rel, Willie "Big Eyes" Smith-el, és még több nagyszerű zenésszel.
Buddy Scott végül a tanárom, mentorom és a barátom lett. Csak miután találkoztam ezekkel a hihetetlen emberekkel, értettem meg igazán, mit is jelent blues zenét játszani és milyen elhivatottság szükséges hozzá.
Valóra tudtam váltani az álmom, és fejlődött a játékom. Röviddel ezután, ezek a nagyszerű emberek meghívtak, hogy játsszak másodgitárosként az együtteseikben!

B.: Mi fogadott Európában? Mennyire más ez a zenei közeg, mint a tengerentúli?
R.T.: Európában nem várt semmi. Úgy jöttem Európába, hogy nem ismertem senkit. Bár nem tartott túl sokáig, hogy megtaláljam a blues zene iránt érdeklődő embereket.
Ami az Egyesült Államokbeli és az európai „zenei élet közötti különbséget” illeti, hát igen, a különbség valóban nagy. Mindenekelőtt az európai blues élet sokkal „rockosabb" és a „sztárok" fiatal, korunkbeli zenészek. Nehezebb hagyományosabb stílust játszó bandákat találni.
E probléma egyik része könnyen érthető, a világ legnagyobb blues zenészei mind az Egyesült Államokban élő idősebb emberek.
Chicagó-ban még mindig Muddy Waters az etalon, Európában azonban több ember hallgat Eric Clapton-t és Robben Ford-ot. Ez ugyan lassan változni látszik, de rengeteg idő kell még ahhoz, hogy a dolgok igazán megváltozzanak.

B.: A Postmarked Illinois című lemezed előtt mások albumain játszottál. Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttél, saját csapatod lesz?
R.T.: Rájöttem ahhoz, hogy valódi eredményt érjek el és észrevetessem magam blues körökben, énekelnem kell, és énekesként CD-t készítenem.
Ezenkívül, volt több dal is, amin dolgoztam, és nagyon szerettem volna felvenni a saját dalaimat.
A saját dalaim közül négy került fel a Postmarked Illinois CD-re: a My Endless Blue Mood, a Take, Take and Take, az Ain't Gonna Hurt Me No More és a Postmarked Illinois.
A saját bandám megalapítását illetően, miután legyőztem minden félelmemet azzal kapcsolatosan, hogy annyi éven át másodgitárosként játszottam chicagó-i bandákban, úgy éreztem, hogy készen állok arra, hogy legyen egy együttesem. 1995-ben Prágában Jan Korinek zongoristával/orgonistával megalapítottuk az első európai blues bandámat a The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd végül a Jan Korinek and Groove néven futott.
Jelenlegi együttesemet, a Rene Trossman Band-et 2001-ben alapítottam. Jan Korinek a billentyűse ennek a bandának is. Vele a „blues szövetségünk” már több mint 12 éve tart.
Persze volt néhány vicces bandám más blues őrülttel még otthon Chicagó-ban, de ezek a bandák inkább csak arra voltak jók, hogy megtanuljunk rendesen blues-t játszani, és felkészüljünk a koncertekre, melyekre az otthoni valódi „sztárok” szerződtettek bennünket.
Az első profi fellépésem Nate Turner-rel és a The Windy City Blues Band-del volt Murphysboro-ban, Illinois államban. Még most is emlékszem, hogyan remegett a térdem és mennyire rettegtem attól, hogy hibázok.
Byther Smith, a nagyszerű blues zenész Chicagó-ból, egyike volt azon embereknek, aki a játék zenén túli aspektusaira megtanítottak, nagy hatással volt rám az ő vezetési stílusa, ahogy kiáll az együttes elé, ahogy megtervezi a látványt és különösen az, ahogy megteremti a kapcsolatot a közönséggel. Byther Smith-nek ezenkívül volt egy hosszú szabálylistája, melyet az együttesében és a koncerteken játszó zenészeknek be kellett tartaniuk. Először azt gondoltam, hogy egyszerűen megőrült! Ma azonban egy nagyon hasonló szabályrendszerrel dolgozom a saját együttesemben.
Ezek a fantasztikus emberek Chicagó-ból 30, 40, de egyesek akár 50 évig is dolgoznak a blues világában! Őrült lettem volna, ha nem hallgatok ezekre a mesterekre, de megtettem és ma is megteszem!

B.: Bemutatnád pár szóban a Postmarked Illinois című CD-det?
R.T.: A Postmarked Illinois személyes tisztelgés a hőseim előtt. Otis Rush, Earl Hooker, Albert Collins, James Wheeler és Buddy Scott dalokat vettem fel.
Valójában az összes saját dal is, melyet a CD-re írtam, „tisztelgés” a mesterek előtt: a My Endless Blues Mood B.B. King, a Take, Take and Take Jimmy Reed, a Postmarked Illinois Pee Wee Crayton, az Ain't Gonna Hurt Me No More Albert King előtt.
Azt hiszem nagyon fontos, hogy megismerjük ezeket a különböző stílusú blues-t játszó zenészeket. Ezek azok az emberek, akik megteremtették ezt a zenét!

B.: Júliusban Ravazdon egy többnapos workshop-on vendégtanárként vettél részt. Ezt megelőzően, volt e hasonlóban részed? Hogy érezted magad, hisz az időjárás elég mostoha arcát mutatta…
R.T.: A legutóbbi ravazdi workshop fantasztikus élményt nyújtott. Tartottam már workshop-okat Prágában, de mindig csak egynapos, két órás előadásokat. A ravazdi workshop ezzel szemben négy napig tartott, így sokkal több dolog részletesebb feltárására nyílt lehetőség, és sokkal jobban meg lehetett ismerni a diákokat és játékukat, mint két órában.
A nem túl kedvező időjárás valójában nem sokat számított. A tanítványok és a tanárok mind teljesen a blues-ra és a gitárokra fókuszáltak, az időjárás ezen mit sem változtatott.

B.: Mennyire fogékonyak a mai fiatalok erre a stílusra?
R.T.: Először egy kicsit nyugtalan voltam, mert azt éreztem, hogy sok diák úgy érzi, hogy nincs szükségük arra, amit én magammal vittem Ravazdra, és hogy inkább szeretnének megtanulni úgy tépni, mint Stevie Ray Vaughan és Jimi Hendrix! Történt azonban valami vicces dolog megérkezésem legelső éjszakáján.
Az üdvözlő vacsorát közös rögtönzött zenélés követette, mely során több diákkal is játszottam néhány dalt. Döbbenetemre ezeknek az embereknek nagy problémát jelentett egyszerű, normál 12-ütemű blues-t játszani, és nagyon gyakran elvesztették a fonalat, amikor ezt a legegyszerűbb, alap 12-ütemes, I-IV-V blues-t játszották!
Ekkor jöttem rá, hogy bizony tudok mit tanítani a diákoknak Ravazdon, és hogy még sokat kell tanulniuk. Mégpedig nagyon alapvető dolgokat. Ez egy kisebbfajta sokként ért engem.
Általában a diákok közül sokan tudtak kicsit szólózni, de valójában hiányoztak az eszközeik ahhoz, hogy egy énekest vagy szólistát kísérjenek. Az akkordok és a hangnemek ismeretének teljes hiánya nagyon nyilvánvaló volt szinte az első pillanatban.
A következő reggelen megtartottam a hét első workshop-ját. Különösen olyan dolgokat mutattam be, amelyek a diákok gyenge pontjainak bizonyultak, mint az akkordok ismerete és a hangnemek ismeretének fontossága.
Miután megtartottam az előadást, úgy gondolom, hogy sok diákot kezdet nagyon érdekelni az a mód, ahogy játszom. Gyorsan felismerték, hogy nagyon sok hiányzott nekik abból az alaptudásból, melyek minden blues zenélés alap „építőelemei".
Később, a hét során sok diák jött oda hozzám különböző kérdésekkel, és érdeklődött még részletesebben a workshop-on bemutatott koncepciókról. Tehát, végül mindenkit sikerült magam mellé állítanom!

B.: Korábban játszottál már Magyarországon. Hogyan emlékszel vissza az országunkra?
R.T.: A magyarországi koncertekkel kapcsolatosan leginkább a közönség lelkesedése fogott meg! Egyes országokban olyan, mintha halottak előtt játszanánk! Magyarországon az emberek a koncertek első pillanataitól kezdődően megőrülnek.
Emlékezetes még a magyarországi fellépések alkalmával tapasztalt nagy vendégszeretet, melyben részesültünk, és természetesen a nagyon-nagyon gyönyörű magyar nők. A legutóbbi visszatérésem a ravazdi workshop-ra gyorsan az emlékezetembe idézte mindhárom tényt! Egyszerűen csodálatos!

B.: Hosszú pályafutásod alatt, mi volt az, amire máig nagyon büszke vagy?
R.T.: Meg kell mondanom, hogy nagyon nehéz ezt a kérdést megválaszolni úgy, hogy csak egy dolgot választhatok. De rendben, megpróbálom.
Az eset 1992 körül történt Chicagó-ban, egy klubban a gettó szívében. A barátom - aki egyben zenészként is nagy hatással volt rám -, Jimmy Burns lépett fel, és én elvegyültem a nézők között.
Amikor Jimmy Burns észrevett engem a színpadról, felhívott. Tudnotok kell, hogy nem sokkal ezelőtt váltam profi zenésszé, és a banda, ami aznap este játszott egyszerűen gyilkos volt, a hely pedig egy blues bár a West Side gettó szívében, ami ráadásul teljesen tömve volt!
Még egy dolgot szükséges tudni a csak fekete klubokról, miszerint amikor a közönségnek nem tetszik valakinek a játéka, hátat fordítanak a színpadnak.
Na most, én ott készültem játszani, és szörnyű ideges voltam, hogy az embereknek nem fog tetszeni a játékom, és hátat fordítanak majd a színpadnak a szólóm alatt.
Aztán, amikor rám került a sor egész jól játszottam, és az emberek tapsoltak, kaptam egy csókot a pultos lánytól, többen mondták nekem, hogy „Gyere vissza mielőbb" és „Igazán jól játszottál”.
Soha, soha nem felejtem el azt az estét. Ez volt az én belépőm az igazi blues világába, az elfogadásom az igazi blues zenészek és a rajongók részéről. Ez az, amire a legbüszkébb vagyok. Hogy ezek az emberek elfogadtak engem, és azt mondták, hogy jól játszom.
Az ember barátai mindig azt mondják, hogy „jól játszol”, az ember ellenségei pedig azt, hogy „rosszul”. Nos, ezek a vélemények sohasem számítottak nekem.
Csak az számít, hogy az igazi blues kedvelők, akik ismerik és értik a blues-t, ők mit mondanak a játékomról.

B.: Milyen jövőbeni terveid vannak?
R.T.: Idén októberben Chick Willis-szel, az USA-ból származó veterán blues zenésszel, gitárossal és énekessel indulunk turnézni.
Ez év novemberében a nagyszerű bluesman-nel, Roy Gaines-szel turnézok! Fellépünk a legnagyobb cseh blues fesztiválon, a Blues Alive-on Simperk-ben, és még számos más koncertünk is lesz Gaines-szel a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban.
Roy Gaines W.C. Handy díjas, egy valódi élő blues legenda. Barátja volt és együtt játszott T-Bone Walker-rel, Ray Charles-szal és sok-sok más zenésszel.
2009-ben tervezem felvenni a következő CD-m, melyen saját dalaim lesznek hallhatóak.
Próbálok nem túlságosan előre tervezni, mivel a helyzet folyamatosan „él és változik”.

B.: Chicagó-ból költöztél Európába, Prágába. Mi miatt döntöttél így?
R.T.: Chicagó-ban nagyon kiábrándított a bűnözés, az amerikai kormány politikája, a pénzéhes társadalom, a szennyezettség, a gyors tempó, az amerikaiak új istene a Pénz, a „kulturális vákuum”, és más személyesebb okok miatt döntöttem úgy, hogy miután 40 évet leéltem ilyen körülmények között, más életet akarok látni, érezni és élni, és azután eldönteni, melyik tetszik jobban. 13 év elteltével, mivel ezt Prágából írom, azt hiszem a válasz eléggé nyilvánvaló.
Talán ha Obamát megválasztják elnöknek, visszamegyek rövidebb időre. Hogyha McCain-t (Bush-2), muszáj lesz még 4 évig távol maradnom!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Diszkográfia:
Rene Trossman Band - Postmarked Illinois
Rene Trossman Band - Blowin' In From Chicago – A Tribute to Little Walter
Lorenzo Thompson w/Jan Korinek and Groove - Good Rockin Tonight
Eb Davis w/Jan Korinek and Groove - I Write the Checks

http://www.renetrossman.com/en
http://www.myspace.com/renetrossmanband

A workshop-ról készült felvételek "Visegrádi Blues Műhely zárókoncertek a ravazdi pajtában" címmel megtekinthetőek a MEDIAWAVE oldalán (kb. 90 perc videó).

Pampalini & Turista


Nyugat-európai turné után
2008-08-08


Az International Songwriting Competition-nel (a világ egyik legnagyobb dalszerző versenye) kapcsolatban hívta fel az egyik kedves olvasónk a figyelmünket a T. Rogers zenekarra. Megismertük, megszerettük őket, azóta folyamatosan figyelemmel kísérjük dolgaik alakulását. Május 29-től nyugat-európai turnén vettek részt, melyen Mem Shannon kísérőzenekara voltak.

Turista: Hogyan sikerült ez a közel egy hónapos közös turné?
Kovács Ferenc: Nagyon jól. Bár elég feszített volt a tempó, igyekeztünk elég figyelmet fordítani az utazásra is. Jól éreztük magunkat, Mem is boldog volt, a koncertek jól sikerültek kivétel nélkül. Sokat láttunk és tanultunk, az emberek szerettek minket, és ez remélem később hasznára lesz a T. Rogers-nek is.

T.: Hogyan készültetek fel a repertoárra?
K.F.: Volt egy ütemtervünk, de természetesen az első nap kisiklott, úgyhogy a turné előtt egy-két héttel kezdtük összepróbálni a dalokat. Megpróbáltuk a lehető legjobban átültetni Mem dalait a mi hangszerelésünkre. CD-n megkaptuk a dalok nagyrészét, de volt olyan is, amit a youtube-ról kellett megtanulni. Kaptunk egy listát 28 számmal, amit Mem az első órában kiegészített 32-re. Ezen kívül a beállásokon is tanultunk számokat, valamint olyanok is voltak, amik élőben születtek. Az egyik stabilan bekerült műsorzárónak az utolsó pár koncertre.

T.: Mennyire illett bele a ti zenei világotokba Mem Shannon stílusa, az általa játszott zene?
K.F.: A kérdés inkább az volt, mennyire illünk mi bele az ő elképzeléseibe. Elég szabadon nyúltunk hozzá a nótákhoz, és kissé tartottunk tőle, hogy nem fog neki tetszeni, ahogy majd megszólal, de szerencsére tetszett.
Először meghallgatva nem az a blues volt, ami a legközelebb áll hozzánk, de megszerettük, és ahogy ezen a turnén megszólaltak a számok, nagyon tetszettek. Mi voltunk többen, elég T. Rogers-esen szólt. Utólag azt mondom, hogy a stílusa nagyon is beleillett.

T.: Milyen embernek ismertétek meg Mem Shannon-t?
K.F.: Igazi bluesman. Amikor játszik, teljesen átadja magát a zenéjének. Mindig figyelt arra, hogy a közönség is, és a zenekar is jól érezze magát. Egyáltalán nem szigorú, ahogy azt a szemöldökéből feltételeztük.
Nagyon barátságos mindenkivel, mindig együtt volt velünk, egy zenekar voltunk. Nagyon könnyen meg lehet szeretni. Már első este együtt főztük a gulyást Belgiumban, ahol egy közös próba is volt. Az utolsó koncert előtt hazautazott és vissza, így történt, hogy lebonyolíthattunk egy erős paprika cserét. Ő Erős Pistát kapott, mi meg Louisiana Hot Sauce-t.

T.: Hogyan fogadott a közönség titeket?
K.F.: Nem kezeltek külön minket, ugyanúgy szerettek. Volt egy pár ember, aki meglepődött, hogy magyarok vagyunk - miután beszélgettünk velük buli után -, de mindannyian elismerően nyilatkoztak. Talán 3-4 helyen is játszottunk már előtte, ott kifejezetten örültek nekünk, úgy kezeltek, mint régi ismerősöket. A mi lemezeinket is vették és a T. Rogers iránt is érdeklődtek.

T.: Voltak esetleg visszajelzések is? Gondolok itt újságcikkre, rádióinterjúra…
K.F.: Persze, főleg a francia újságok külön is megemlítik a zenekart, és egy T. Rogers interjút is adtunk, de az első német buli helyszínén még mindig azt hiszik, hogy a Membership játszott. Legalábbis egy internetes oldalból kiindulva.

T.: Lesz esetleg folytatása ennek a közös együttműködésnek?
K.F.: Remélem igen. Legalábbis Mem el szeretne jönni Magyarországra a következő turnéján.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„Legyetek hűségesek a zenéhez.”
2008-07-25


Kedves Olvasó! Oldalunk, a BLUES VAN a mai nap két éves lett. Úgy gondolom, hogy e tény a hazánkban „rétegzenének” számító műfajt bemutató újságok/honlapok közt szép teljesítmény, gondoljunk csak a papír alapú, a ’90-es évek végén történt jelentősebb próbálkozásokra (Blues Life, Jazz Papír). Induláskor kimondatlanul is célunk volt, egy központi „blues-os” site létrehozása, a meglévő tátongó űr csökkentése. Bízom benne, Ti is úgy látjátok, ez sikerült, hisz két éve, hétről-hétre jelennek meg írásaink, tájékoztatva arról, hogy e csodálatos műfaj honnan jött, merre tart.
Megköszönve figyelmeteket, sokak segítségét, fogadjátok szeretettel az ünnepelt „ajándékát”, egy beszélgetést a nagyszerű, négyszeres W.C. Handy-díjra jelölt Johnny Rawls-szal.

Pampalini: Pályafutásodat fiatalkori példaképed, O.V. Wright zenekarában kezdted. Hogy emlékszel erre az időre?
Johnny Rawls: Boldog, szép idők voltak. Nagyszerű volt együtt lenni egy legendával. O.V.-vel lenni olyan volt, mint egy valóra vált álom. Igazi komikus volt, mindig megnevettetett bennünket. Két különböző időben játszottam vele. Először tinédzserként, majd a 20-as és 30-as éveimben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évig voltam vele. Egyedül én voltam vele, amikor meghalt. Azt mondta, hogy folytassam tovább.

P.: O.W. Wright halálát követően elindítottad a szólókarriered. Kikkel zenéltél ezekben az években?
J.R.: Z.Z. Hill-el tinédzserként játszottam, pont azelőtt, hogy O.V.-val elkezdtem zenélni. Miután O.V. meghalt, néhányszor együtt szerepeltem Joe Tex-szel, majd Little Johnny Taylor-ral turnéztam. Én voltam az előzenekara, és a zenekarában is játszottam. Az első felvételeim L.C. Lucket-tel kerültek rögzítésre a Rooster Records-nál Rawls & Luckett néven.

P.: 1996-tól az angliai JSP Records adja ki a lemezeidet, ahol producerként, stúdiózenészként is dolgoztál. Kiknek az albumainak a létrehozásában segédkeztél? Melyek voltak a legsikeresebb lemezek?
J.R.: Ugyanakkor én voltam az ő A & R emberük is, aki a tehetségeket toborozta a JSP számára. Én a kiadónál körülbelül húsz sztár producere voltam, köztük volt Deitra Farr, Percy Strother, Phil Guy, Lonnie Shields, Johnny Marshall. Deitra Farr-é volt a legsikeresebb lemez. Újra kiadták és még mindig árulják.

P.: Miért következett be hat év után a váltás?
J.R.: Azért hagytam ott a JSP-t, mert én akartam irányítani a saját zenémet, az elkészítéstől egészen az eladásig.

P.: Ezt követően megalapítottad saját, Deep South Soul nevű kiadódat…
J.R.: Az előbbiek miatt kezdtem el a Deep South Soul-t. Én határozom meg, hogy milyen dalok legyenek a CD-n, hogy nézzen ki az album borítója, én irányítok mindent.

P.: Az utóbbi időben Bob Trenchard kiadója a Catfood Records adja ki a lemezeidet, melyek közül a No Boundaries az egyik kedvenc lemezem. Hogyan ismerkedtél meg Bob-bal?
J.R.: Akkor találkoztam Bob-bal, amikor 1998-ban felfedeztem a Kay Kay and the Rays-t. Bob volt az együttes vezetője. Kay Kay-ről és a bandáról egy barátomtól, Lee Hammond-tól hallottam, akinek egy blues clubja volt a texas-i Odessa-ban. A Texas Justice CD-jüket én adtam ki 2001-ben. Ő és a Rays többi tagja sokszor segítenek nekem, amikor Texasban vagyok. Ő az egyetlen, akivel együtt fogok dolgozni, ha esetleg felveszek egy lemezt, ami nem az enyém.

P.: A napokban fog megjelenni Red Cadillac címmel az új CD-d. Mit kell tudni erről a lemezről?
J.R.: Átöleli a blues minden területét, a soul-tól a down home blues-on át, egészen a kortárs blues-ig. Igazán jó dalok készültek, igazán jó zenészekkel a hátam mögött. A dalok közül nyolcat én, hatot Bob írt.

P.: 2006-ban megkaptad a West Coast Blues Hall Of Fame RB Male Vocalist Of The Year 2006 díját. Pályafutásod alkalmával négyszer jelöltek W.C. Handy-díjra. Mennyire fontos számodra ez a díj, a jelölések?
J.R.: Megkaptam a 2008-as West Coast díjat is. Örülök az elismerő díjaknak. Úgy gondolom, végre talán megnyerjük a Handy-t a Red Cadillac-kel.

P.: Mit üzensz a magyarországi blues zenészek részére? Mire figyeljenek oda pályafutásuk során?
J.R.: Legyetek hűségesek a zenéhez. Ne aggódjatok a pénz vagy a hírnév miatt, és a többi, már jön magától. Csak koncentráljatok a zenére.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Bob Trenchard-nak, a Catfood Records tulajdonosának.

Pampalini


Magyarországon járt az ír gitárfenomén
2008-06-22


Sok Gary Moore rajongó álma vált valóra, amikor június 14-én hazánkban lépett fel az ír gitárfenomén a Nemzetközi Harley-Davidson Fesztiválon, Alsóörsön. A koncertet megelőzően egy remek hangulatú sajtótájékoztatón vehetett részt néhány újságíró a balatonalmádi Ramada Hotelben.
Most ennek a szerkesztett változata olvasható.


Először zongorázni tanultál. Miért hagytad abba?
Gary Moore: Mert borzasztó voltam! Szörnyű! (nevet) Én voltam a legrosszabb tanítvány. Nem szerettem a kottaolvasást, így aztán hamar véget is értek a tanulmányaim.

A hetvenes években csatlakoztál a Thin Lizzy zenekarhoz…
Gary Moore: Igen, háromszor is! (nevet)

...hogyan emlékszel vissza a legendás Black Rose albumra?
Gary Moore: Az album igazából dalok gyűjteménye volt. Néhány dal nem is erre az albumra készült, hanem Phil Lynott szólóalbumára, de mivel nem volt elég számunk az új Lizzy lemezhez, felhasználtuk őket. Ilyen például a "Sarah", amit nagyrészt én írtam. Szintén segítettem a "Black Rose", valamint a "Thoughest Street In Town" dalok szerzésében, így mondhatjuk, hogy nagy szerepem volt a lemez megírásában.

A ’90-es években újjáalakult a Cream, Clapton helyett Te csatlakoztál…
Gary Moore: Nem, ez hülyeség, teljesen téves! Azt a zenekart (BBM) én alapítottam. Eredetileg ez egy új Gary Moore albumnak indult, később csatlakozott Jack Bruce és legnagyobb meglepetésemre Ginger Baker-t ajánlotta dobosnak, mivel akkortájt még nem volt meg a dobosunk. Az ilyen jellegű kérdések ölték meg azt a zenekart!

Az első két szám arról a lemezről a "Waiting In The Wings" és a "City Of Gold" nagyon hasonlít a Cream "White Room" és "Crossroads" című számaira.
Gary Moore: És? Mit vártál? (nevet) Nézd, ha van egy dobosod a Cream-ből, egy énekesed a Cream-ből, aki ráadásul szinte az összes Cream dalt szerezte, illetve te egy gitáros vagy aki kölyökként a Cream zenéjén nőtt fel, mindenképp kicsit hasonlítani fog a végeredmény a Cream-re. Talán az lenne a furcsa, ha nem így történne. Egyébként az albumról kislemezen is megjelent "Where In The World” című dal teljesen távol áll a Cream zenei világától és a lemezt záró "Wrong Side Of Town" is inkább egy jazz ballada, tehát voltak dalok, amiknek közük nem volt a Cream-hez, melyek persze rögtön hasonló hangzásvilágot kapnak, ha Jack Bruce énekli őket.

Van valamilyen kapcsolatod Peter Green-el mostanában?
Gary Moore: Nem, azt hiszem Svédországban él jelenleg. Évek óta nem láttam már…

Ez az első alkalom, hogy Magyarországon jársz?
Gary Moore: Igen.

Van bármilyen elképzelésed a magyar blues vagy rockzenéről, vagy egyáltalán Magyarországról általában?
Gary Moore: Ha jól tudom, Magyarországnak igen komoly jazz tradíciói vannak. Amit örömmel hallottam, hiszen a jazznek szoros kapcsolata van a blues-al.

Mi volt az oka, hogy 1995-ben végül nem játszottál a Rolling Stones előtt Magyarországon?
Gary Moore: Nem fizettek eleget! (nevet) Azt mondták: "Adunk 5000 dollárt…"

Hogy látod, mennyire szerették a rajongók a legutóbbi "Close As You Get" című lemezedet? Mennyire volt sikeres?
Gary Moore: Nem tudom mennyire fogyott, a lemezkiadó nem árulta el! (nevet) Az biztos, hogy én szerettem azt a lemezt!

A ’90-es évek végén megjelent "Dark Days In Paradise" című album sok rajongódnak…
Gary Moore: …sokkhatás volt. (nevet)

Tervezel hasonló jellegű lemezt készíteni a jövőben?
Gary Moore: Mindig is azt csináltam amit épp szerettem volna csinálni, és úgy gondolom ez nagyon fontos egy muzsikus számára. Az összes zenész akit tisztelek, nem fél új és új dolgokat kipróbálni. Következő lemezem után, talán megpróbálkozom egy akusztikus albummal. Egy akusztikus-dance albummal persze! (nevet)

Mit várhatunk az új albumtól, annak dalaitól?
Gary Moore: Agresszívebbek lesznek az előző album dalainál. Az sokkal szellősebb volt, több balladával. Ez most sokkal tempósabb lesz. Néhány dal az új albumról kifejezetten rockosabb, persze még mindig a blues határain belül, de sokkal rockosabb hangzással.

Manapság egyre többet látni Fender Telecaster gitárokkal a színpadon. Lesz ennek bármilyen hatása az új lemez hangzására?
Gary Moore: Igen, például lesz az albumon egy country nóta, amihez tökéletesen passzol a Telecaster hangja. Szintén ezt a típusú gitárt használom majd néhány lassabb dalhoz is. Egyébként gyerekként az első igazi gitárom is pont egy Telecaster volt. Nagyon szeretek játszani ezeken a gitárokon.

Pár éve úgy volt, hogy fellépsz Romániában is…
Gary Moore: Még mindig nagyon szeretnék fellépni ott. Szeretném látni Romániát. Idén is volt egy ajánlatunk onnan, de végül sajnos nem jött össze a dolog.

Mi volt az oka, hogy pár éve nem sikerült?
Gary Moore: Nem emlékszem. Talán valami a rendezőkkel. Már nem emlékszem.

Van valami kötődésed a motorokhoz?
Gary Moore: Nincs. (nevet)

Tudsz bárkit magadon kívül, akit meghívtak a Monsters Of Rock és a Montreux Jazz Fesztiválra is?
Gary Moore: (hosszú gondolkodás után) Nem. (nevet)

Mi lenne a tanácsod fiatal zenészek számára, akik még csak most vannak karrierjük elején?
Gary Moore: Manapság ez nagyon nehéz, talán most a legnehezebb a fiatal zenészeknek! Minden a pénzről szól, így nagyon nehéz lemezszerződéshez jutni. Ha sikerül is, a lemezkiadók csak használják a zenekarokat, megrágják, és már köpik is ki őket. Úgyhogy ez nagyon nehéz manapság. Azt tanácsolnám, hogy tanuljanak meg játszani minél jobban, tanulják meg kifejezni magukat a hangszerükön, és ne nagyon rágódjanak azon, hogy híresek legyenek …mert talán nem is lesznek.

Van összefüggés aközött, hogy játszátok a ”Don’t Believe Word” című Lizzy számot, és hogy a dobosod, Brian Downey, a Thin Lizzy egykori dobosa?
Gary Moore: Igen, hiszen többen vagyunk az én bandámban abból a zenekarból, mint a jelenlegi Thin Lizzy-ben. Úgyhogy egy dalt mindenképp be kellett raknunk a programba! (nevet)

Épp 13 éve halt meg Rory Gallagher. Hogyan emlékszel rá?
Gary Moore: 14 évesen felléptem előtte Belfastban, amikor először jött a városba. Végtelenül kedves és figyelmes ember volt. Akkoriban nem volt pénzünk, így húrokra sem futotta és megesett, hogy egymás gitárjait használtuk, ha sajátunkon elszakadtak a húrok. Halála előtt nem sokkal Londonban találkoztunk. Egy Hotelben élt és már nagyon rossz állapotban volt. Nagyon szomorú volt. Összes gitárja ott volt vele. Csak ültünk, beszélgettünk és gitároztunk kicsit. Egy alkalomtól eltekintve sosem játszottunk együtt a színpadon. A Thin Lizzy egyik koncertjén szállt be és az egyik gitáromat használta.

Tervezel koncert DVD kiadását mostanában?
Gary Moore: Igen. Felvesszük a Montreux Jazz Fesztivál-os fellépésemet most júliusban, ahol barátom Otis Taylor, Buddy Guy és John Mayall is fellép majd, úgyhogy ez az anyag valószínűleg megjelenik. Továbbá hamarosan kiadják a tavaly októberben Londonban rögzített Jimi Hendrix emlékestet is, ahol Billy Cox és Mitch Mitchell társaságában játszottunk Jimi Hendrix dalokat.

Úgy hírlik, a ’80-as évek elején Ozzy Osbourne akart megszerezni gitárosának. Ez igaz?
Gary Moore: Igen, így volt. Ezért is utál annyira. (nevet) Elmondom hogy történt. Még Randy Rhoads előtt szerette volna, ha én leszek a gitárosa. Épp Los Angelesben éltem, és Ozzy miután kirúgták a Black Sabbath-ból szintén L.A.-ben, egy Hotelben lakott. Sharon-nal barátok voltak akkoriban, de igazából nem nagyon találkozgattak. Sharon volt a menedzserem. Ozzy-nak épp egy zenekart próbáltak összehozni, de Ő csak engem akart gitárosának. Mivel a Thin Lizzy után nem igazán akartam ismét egy drogfüggő énekes zenekarában szerepelni, és különben is megvolt már a saját zenekarom (G-Force), így csak segítettünk neki a zenészek meghallgatásakor. Ha épp egy doboson és basszusgitároson volt a sor, én is beszálltam gitáron, ha pedig basszusgitáros és gitáros volt a meghallgatott zenész, akkor a dobosom, Mark Nauseef segített. Így talált rá Randy Rhoads-ra.
A probléma akkor kezdődött, mikor Randy Rhoads halála után már másnap hívtak, hogy fejezzem be a turnét! Akkoriban Greg Lake zenekarában voltam, de mivel egy baleset következtében eltörtem egy csontot a kézfejemben, amúgy sem tudtam volna játszani. Sharon viszont ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy megsérültem, és nem tudok játszani, azt hazudta Ozzy-nak, hogy nem veszem fel a telefonjait! Amikor Sharon megkérdezett, hogy be tudnám e fejezni a turnét, azt válaszoltam: "Igen". Viszont azon az éjszakán, vagy a következőn, még mielőtt Amerikába utaztunk volna a Greg Lake Band-el, futás közben elestem és megsérült a kezem.

Hogyan képzelted el gyerekként a karrieredet, és hogy látod most?
Gary Moore: Azt mondhatom, hogy abban a szituációban vagyok, amit mindig is akartam. Gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy zenész leszek és nagyon sok időt töltöttem egymagamban, ezekről a dolgokról ábrándozva. Talán ez is segített, hogy végül valóra vált. Olyan zenészekkel játszhattam együtt, akikről mindig is álmodtam. Mostanra barátokká váltunk. Nagyon boldog vagyok.

Mesélnél első gitárodról és az ehhez kapcsolódó élményeidről?
Gary Moore: (nevet) Egyik péntek este apám hazajött a munkából és megkérdezte: "Szeretnél gitározni tanulni?". "Igen, szeretnék." mondtam, hiszen mindig is gitározni akartam. Úgyhogy szombat reggel el is vitt egy barátunk házába, ahol ez az ismerős mutatott egy akkordot. Volt egy eladó gitárja 5 fontért, apám meg is vette. Egy szörnyű, Németországban készült Framus gitár volt. Olyan magas hangszer, mint én akkoriban, úgyhogy amikor a buszmegállóban várakoztam, ki sem látszódtam a gitár mögül. Nagyon nehéz volt rajta játszani, mivel a húrok túl magasan voltak… az összes 25 év körüli gitáros csak csodálkozott, "Hogy a fenében tudsz ezen játszani?". Viszont számomra ez nagyon hasznos volt, hiszen később a jó gitárokon már nagyon könnyű volt játszani.

Hogy tetszik Magyarország?
Gary Moore: Mindössze egy napot töltöttem Budapesten, úgyhogy igazából nem nagyon volt időm. Sétáltunk egyet, körülnéztünk. Gyönyörű a város, kicsit olyan, ahogy korábban is elképzeltem, de sajnos elég kevés időt töltöttünk itt.

Talán hallottad, hogy korábban öcséd Cliff is járt már nálunk párszor…
Gary Moore: Igen, Budapesten egy hajón lépett fel.

Igen …és néhány héten belül újra hazánkba érkezik.
Gary Moore: Tudom, épp a napokban beszéltem vele.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben akár együtt is szerepeljetek egy lemezen?
Gary Moore: Nem, nem hiszem. Nagyon különböző a stílusunk. Ő inkább a ’80-as éveket kedveli. (nevet)

…talán Jeff Beck lehetne a közös nevező.
Gary Moore: Igen, Ő is szereti Jeff Beck-et. Mostanában kezdett újból jobban belemélyedni a zenébe. Korábban néhány szörnyű bandát is kedvelt. Kérdeztem is: "Miért hallgatod azt a sok szart?" Sokat vitatkoztunk a zene miatt. "Miért hallgatod a Rush-t például, miért hallgatod azt a sok progresszív rock zenét?" kérdezem mindig. "Nagyon szeretem őket!" mondta. Úgyhogy, ment is megnézni ezeket a bandákat élőben. Mostanában kezdett egy kicsit jobban körülnézni és rájött, hogy más is van a világon. Jeff Beck-et szereti, úgyhogy az rendben van! (nevet)

Mi a véleményed a manapság elharapódzott zenei letöltésről?
Gary Moore: Én is csinálom. (nevet) Mit tehetünk, ez a modern világ! Én is szeretek letölteni, van is vagy már 12.000 dalom! (nevet)

Köszönet Csillag Zoltánnak és a magyarországi Gary Moore Fanclub-nak (www.garymoore.hu), hogy a beszélgetést rendelkezésünkre bocsátotta!


Egy nemzetközi csapat
2008-06-20


A BLUES VAN történetében eddig csak hazai zenészekkel készültek interjúk, most először keríttetünk alkalmat, hogy kicsit távolabb kalandozzunk.
Választásunk a rév-komáromi származású Tomas „Bobek” Bobrovniczky-ra és feleségére Petra Börnerová-ra esett, akik együtt is zenélnek a Petra Börnerová Band-ben.
Interjúm során a kezdetekről, a magyar zenei kapcsolatokról és az új lemezről is kérdeztem őket.


Turista: Kezdjük talán a kezdeteknél, hogyan kerültetek kapcsolatba a blues-al? Mi miatt döntöttetek a zenészpálya mellett?
Bobek: Én blues és rock zenén nőttem fel. Mivel édesapám is dobolt, így természetesen otthon is sok lemezünk volt. Legtöbbet Jimi Hendrix, Johnny Winter, a Beatles, a Colosseum és a Deep Purple zenekarok voltak azok, amiket hallgattam. A szüleim eleinte nem nagyon akartak támogatni a zenében, de miután látták, hogy menyire a szívemhez nőt a dobolás, és hogy ez nem fog megváltozni, így más megoldásuk nem maradt, mint támogatni engem. Egy gimnáziumi rock, majd punk zenekarban kezdem 17 éves koromban, de mivel a blues volt az ami igazán érdekelt, így 1996-ban megalakítottam az első blues zenekaromat. Egy idő után sikerült megismerkedni egy-két blues lemezgyűjtővel ill. zenésszel, akiktől volt lehetőségem tanulni és hanganyagokat kapni.
Petra: Én egy észak-nyugati cseh kisvárosból, Bilinából származom, ahol nagyon sok lehetőség nem volt. Gyerekkoromban szerettem volna gitározni vagy zongorázni. Mivel gitárra már nem volt szabad hely a zeneiskolában, így a tanárok tangóharmonikára javasoltak. Persze, ez a volt rendszerben elég nagy divat volt Csehországban. Mikor elvégeztem a hat éves iskolát, konzervatóriumba jelentkeztem. Ugyanebben az időszakban már énekeltem rock zenekarokban és döntenem kellett a harmonika és az éneklés között. Végül az ének mellet döntöttem, és Prágában egy ismert jazz énekesnőnél, Jana Koubková-nál vettem magánórákat. Ebben az időszakban már gyakran jártam egy helyi klubba, ahol blues zenekarok is játszottak, és valahogy megtetszett ez a zenei irányzat. Eleinte Jimi Hendrix, Janis Joplin, tehát a Woodstock generációval ismerkedtem meg.

T.: Milyen korai próbálkozásaitok voltak?
Bobek: Ahogy már írtam, az első blues zenekaromat egy közeli barátommal 1996-ban alakítottam meg Komáromban. Igazából az első "profi" zenekarom a pozsonyi Bluesweiser volt 1998-ban. Mivel zeneileg fejlődni szerettem volna és a kisvárosunkban minden lehetőséget felhasználtam, így muszáj volt a városon kívül szerencsét próbálni. A Bluesweiser-ben egy évet játszottam, de nagyon sok tapasztalatot, új barátokat és kontaktusokat szereztem. 2007-ben ismét tagja lettem a zenekarnak.
Petra: Az első igazi blues zenekarom Prágában volt, Handsfree Blues Band név alatt. Ezzel a zenekarral főleg Prágában játszottunk. Ezután 2003-ban megismerkedtem Bobekkel, aki egy ideig velünk dobolt, aztán megalakítottuk a közös zenekarunkat.

T.: Közös csapatotokon a Petra Börnerová Band-on kívül számos formáció tagja is vagy. Bemutatnád ezeket?
Bobek: Jelenleg aktívan a szlovákiai funk-blues stílusú Bluesweiser-ben, az immár 20 éve létező zenekarban játszom (www.bluesweiser.sk). Ezen kívül a magyaroszági Jugging Stones zenekarral is zenélek, de mivel nagy a távolság, így csak a fesztiválokat ill. a csehországi koncerteket vállalom be. Mivel itt Prágában is sok profi zenész van, akik több zenekarban is játszanak, így gyakran kisegítem a dobos kollégáimat és beugrok helyettük a zenekarjaikba. Legtöbbször a Roman Pokorný & Bluesbox Heroes Band-ben, vagy Luboš Andršt legendás cseh blues gitáros zenekarában játszom.

T.: Korábban magyar zenészek is tagjai voltak a Petra Börnerová Band-nek. Mi miatt szakadt meg ez a kapcsolat?
Bobek: Igen, az első zenekar a Petra Börnerová Band feat. Benkő Zsolt név alatt futott. 2005 nyarán meghívást kaptunk Petrával a Nyírbátori Rhythm & Blues Fesztiválra, de mivel Petra akkori zenekara nem volt hajlandó utazni, így felkértem Benkő Zsoltot és a Bluesrivers zenekar tagjait. Őket régebbről ismertem és már együttműködtünk. A nyírbátori fellépés nagy-nagy sikert aratott, így úgy döntöttünk, hogy tovább folytatjuk. Nem gondoltam volna, hogy három évig sikerül egyben tartanom ezt a remek bandát, de mivel tényleg nagy volt a távolság, és mi Petrával szerettük volna a saját zenénket is csinálni, így 2007 év végén úgy döntöttünk, hogy egy időre szüneteltetjük ezt a nemzetközi zenekart. Remek három évet töltöttünk együtt és bejártuk fél Európát. Nehéz volt a búcsúzás, mert egy család alakult ki a zenekarból, de ha tovább akarunk lépni, muszáj volt ilyen döntést hoznunk. Sajnos az utóbbi időben a Zsolton kívül a basszusgitárosunk Bornemissza Ádám és a szaxofonosunk Táncos István nem is értek rá, és a vendégzenészekkel már nem az a csapat volt. De nem zárjuk ki, hogy még valamikor összeállhat az eredeti csapat. Nagyon jó barátok maradtunk, és tartjuk a kapcsolatot. Az Ádám írt egy rakás dalt a Petrának, amelyeket most az új zenekarral játszunk.

T.: Készül egy új lemez is. Mikorra várható ennek a megjelenése?
Petra: Igen, készül az új stúdió lemez, amin Bornemissza Ádám angol szövegei és saját cseh nyelvű dalaink szerepelnek majd. Ha minden jól megy, akkor ősszel vagy télen meg is jelenik.

T.: Kik a zenésztársaitok?
Petra: Miloš Železňák - egy remek jazz gitáros Szlovákiából, Pavel Novák - cseh basszusgitáros, aki néha a Benkő Zsoltos fellalásban is játszott. Bobek dobol, én éneklek és egy dalban tangóharmonikázom.

T.: Változott a zenei koncepciótok?
Petra: A cover dalokon kívül a műsorunk felét saját szerzemények töltik ki. Ezek a blues, a jazz és a folk stílusok keverékei.

T.: Mivel az új felállás is többnemzetiségű, adódik a kérdés, hogy mennyire törekedtek erre? Tudatos ez?
Bobek: Az új felállás cseh, szlovák és szlovákiai magyar tagokból áll. Természetesen ezt érezni a saját dalainkban is, és persze a többnemzetiségű zenekarnak a koncertszervezésnél nagy előnye van. Egy nemzetközi zenekart könnyebben el tudunk adni otthon, de külföldön is.

T.: Úgy tudom koncert ill. fesztiválszervezéssel is foglalkozol.
Bobek: Igen, már több éve szervezek blues koncerteket, kisebb fesztiválokat. Nincs szervező irodám, az egészet hobbiból ill. a blues iránt érzett szeretetből csinálom. Már negyedik éve szervezem Bilinában a Blues na Kyselce nevű nemzetközi fesztivált (www.bluesnakyselce.wz.cz). Ezen kívül néha segítek egy-két zenész barátomnak koncertszervezésben. Sajnos az utóbbi időben egyre nehezebb itt Csehországban, azért próbálkozunk Petrával Németország, Lengyelország, ill. más EU-s országban fellépést szervezni.

T.: Mennyire van keletje felétek ma a blues zenének? Melyek azok a formációk melyekre mindenképen érdemes odafigyelni?
Bobek: Ahogy már írtam, itt is eléggé romlott a helyzet. A zenekarokból sok van, de sajnos a klubokból és a fesztiválokból kevés. Csehországban inkább a rock, a folk, a country ill. a populáris zenére van igény, de van néhány blues zenekar és előadó, amely biztos, hogy nemzetközi szinten nem hozna szégyent Csehországra. A legendás Luboš Andršt Blues Band, amely valami olyan Csehországban, mint Tátrai Tibusz Magyaroszágon. Aztán van sok fiatal blues zenész, mint például a Marce Flemr Band, a Hocchie Coochie Band, Jan Kořínek, a 10 éve Prágában élő chicagói blues gitáros zenekara a Rene Trossman Band, és még sokan mások. 2007-ben megalakítottam egy blues társaságot és az első cseh blues információs weboldalt. Sajnos a társaságból 2008 elején kiléptem, de a weboldalra még gyakran küldök mindenféle infókat. A www.czechblues.com oldalon megtalálhatod az összes csehországi blues klubot, fesztivált és zenekart.
Petra: Egyetértek Bobekkal. Szerencsére mi nem a zenéből élünk, így ha átlagban havi négy koncertünk van, az elegendő. De vannak zenekarok, amelyek rendszeresen játszanak, főleg a prágai klubokban.
Köszönjük a beszélgetést és remélem hamarosan ismét Magyaroszágon játszhatunk, legközelebb augusztus 16-án a Cseszneki Blues Fesztiválon!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„… aki eddig hallotta, kész lett tőle.”
2008-05-29


Borsodi László kevésbé ismert, de annál tehetségesebb blues gitáros-énekes zenekarával a Borsodi Blue-val Hit The Road And Live The Blues címmel EP-vel jelentkezett. Ez alkalomból kérdeztem Őt.

Pampalini: Mindenekelőtt kérlek, mesélj arról, hány évesen, minek a hatására kezdtél el gitározni?
Borsodi László: Egészen pici gyerekkorom óta csakis a zene érdekelt, az ágyon extázisban ugráltam, miközben ment a Zenebutik. Később a rádió előtt gubbasztottam, s polimer kazettákra vettem fel mindenféle zenét, majd azokat rongyosra hallgattam. Aztán megéreztem a gitár hangját, jött az a furcsa borzongás. 11 évesen beiratkoztam a helyi zeneiskolába (Battonya), egészen az érettségiig klasszikusgitárt tanultam - más nem volt. Majd rockzenekarosdi, önképzés és vendéglátózás következett.

P.: Az első jelentősebb formáció, amiben zenéltél a Virga Negra volt, velük három évig játszottál. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
B.L.: A Virga Negrát megelőzően volt azért egy jelentős formáció, a Kőkorsó Trió, kb. 19 éves korunktól 5 évig tartott. Ez időtájt felköltöztünk Pestre, jazz-zenészekhez jártunk tanulni, én Kormos Janóhoz a Postásba. Teljesen be voltunk gőzölve, még lemezt is csináltunk, azt hittük megváltjuk a világot, de lássuk be, csak lelkes amatőrök voltunk. Egyébként akkori zenésztársam Paróczai Attila ma a Török Ádám és a Mini basszusgitárosa, de mint tudjuk, Ő nyomta le a Piramis bulikat is. Aztán 25 évesen hazaköltöztem vidékre, s kitaláltam a Virga Negra nevű blues-formációm, ekkoriban érdeklődésem már teljesen a blues felé fordult. 2001 nyarán Török Ádámékkal turnéztam a balcsi körül, ott vendégeskedett Horváth Misi herflis barátunk is, aki csatlakozott a friss Virgához, s kezdetét vette az a csodálatos, őrült három év. Misi remek szervező volt, rengeteget koncerteztünk az egész országban, azok a pesti éjszakák, forró nyarak, kocsiban alvás, Tabáni bulik a legnagyobbakkal... S megvalósult álmok, megismerkedtünk, együtt játszottunk azokkal a zenészekkel, akiket addig csak bámultunk koncertjeiken.

P.: Ezt követően létrehoztad a saját zenekarodat. Kik az együttes tagjai, kérlek mutasd be Őket!
B.L.: A Borsodi Blue zenekar azért jött létre 2005 környékén, mert én finomabb muzsikát szerettem volna játszani, a saját szerzeményeimet. A Virgával szinte csak feldolgozásokat nyomtunk, lakhelyemhez közel van a megyeszékhely Békéscsaba és Gyula telis-tele kiváló muzsikusokkal. Itt álmodtam meg az új formációt, az első dobos a zseniális Köles Márk volt, Őt később egy másik isteni dobos Teleki Pál váltotta. A basszusgitárt egy fenomén Pfeff Márton kezeli, a zongorista, hát kérem, nem találok rá szavakat, Őt Magda Lajosnak hívják. Elnézést kérek mindenkitől, de nem tudok rájuk szerényebb jelzőket használni.

P.: Milyen stílust képviseltek?
B.L.: A zenei stílusunk... Hát sok minden van benne, én a blues felől közelítek, de a harmóniák nagyon gazdagok, ugyanakkor tök egyszerűek is egyben. Felbukkan egy kis soul, jazz, groove-ok, szinte csak a gitár blues-os, meg talán az ének. Azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatom, a szakmából aki eddig hallotta, kész lett tőle.
Amikor zenét szerzek, számomra nem elég, hogy "csak egy" dalt írok, én baromi jó nótát akarok, olyat, ami érzelmileg felkavaró, szívbe markoló. Erre talán a Guitars Weep Too c. dal jó példa, de ez már nem az én dolgom, hogy eldöntsem. Mindenesetre komponáláskor nem az a fő szempont, hogy mit lehet eladni, és mire lehet táncolni. A zene szórakoztasson, de az érzelmekre is hasson!

P.: A napokban Hit The Road And Live The Blues címmel EP-vel jelentkeztetek, melynek lemezbemutató koncertjét a békéscsabai Elefánt sörözőben tartottátok. Mit kell tudni erről a lemezről, a koncerten kik voltak a vendégek?
B.L.: A Hit The Road And Live The Blues még csak egy kislemez, de a Békéscsabán működő klubunkban (www.elefantsorozo.hu) jó kis lemezbemutatót kerekítettünk! A vendégekhez azt hiszem, nem kell kommentár, számunkra óriási megtiszteltetés volt, hogy nagy-nagy örömmel utazott le hozzánk Benkő Zsolt, Pribojszki Mátyás és Little G. Weevil (Szűcs Gabesz), Ő egyébként 16 állomásos amerikai turnéjáról érkezett. Fantasztikusat jammeltünk. Köszönöm Nektek!!! Az Elefánt Blues-Club egyébként lassan országos hírű, rengeteg koncert volt már itt, mindenki fantasztikusan érzi magát, 150-200 fővel zsufi teltházak előtt mennek az előadások, a hangulat elképesztő.

P.: A lemezborítón Enrico Crivellaro dicsérő sorai olvashatóak. Honnét ez az ismeretség?
B.L.: Enrico-t személyesen nem ismerem, csupán néhány e-mailt váltottunk, Ő Pribojszki Matyival muzsikált rendszeresen, megkerestük az ajánlóval kapcsolatban, s miután meghallgatta a lemezt, örömmel vállalta! Ezúton is köszönet a szép szavakért!!!

P.: Melyek azok a zenészek, akikkel az eddigi pályafutásod alatt szívesen játszottál?
B.L.: Az elmúlt hosszú időben, mint már meséltem, rengeteg csodálatos muzsikussal játszhattam, jammelhettem, mindet felsorolni képtelenség, így csak azt a két gitáros-énekes-frontembert emelném ki (mivel magam is ez volnék, vagy mi) akiktől a legtöbbet tanultam. Fekete Jenő és Little G. Weevil. Na és persze Török Ádámékkal a legendás Mini-ben is fantasztikus érzés volt játszani.

P.: Mik a jövőbeni terveitek? Várható-e, hogy a nyár folyamán nagyobb fesztiválokon is felléptek?
B.L.: A terveink között ez év végén vagy legkésőbb jövő év elején az első nagylemez szerepel, full élőben egyszerre játszva, fúvóskarral! Remek dalokkal, modern hangszereléssel, már alig várom! S a koncertek, fesztiválok? Hát ez érdekes történet. Ha valaki ellátogat a honlapunkra (www.borsodiblue.hu) észreveheti, hogy nem hemzseg a koncertmenü. Én, közel 10 éve játszom a nagy nyári fesztiválokon, még a Kőkorsóval kezdtünk, majd jött a Virga, majd a Borsodi Blue. Mindig fillérekért játszottunk, akkor is, mikor mondjuk közben a Mini-vel ezrek előtt játszottam a Szigeten. Az idén kértem némi gázsiemelést, ezért cserébe eljött volna velünk Little G. Londonból (még így is olcsó János voltam), két órás műsort + jammet ígértem, sehova nem kellett.
Novemberben a legendás zentai MOJO klubban játszunk amerikai és belgrádi zenekarokkal egy blues-fest keretében, franciaországi és hollandiai egyeztetések is folynak. Egyértelműen a külföldben, főleg Nyugat-európában és a skandináv vidékben látunk fantáziát. Természetesen idehaza is minden meghívást örömmel veszünk, látogassátok meg honlapunkat, hallgassatok bele a zenénkbe + csekkoljátok meg a videót, s írjatok a vendégkönyvbe!
Köszönöm szépen a Bluesvan-nak az érdeklődést, nagyon sok szeretettel üdvözlünk minden kedves BLUES-kedvelőt!!!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


"... jó úton járunk."
2008-04-08


A Blúz tér 10 nevű zenekar egy új formáció a hazai blues életben. Az első fellépésüket múlt hét szombaton tartották, de a koncert dátumaikat megtekintve láthatjuk, hogy már most jópár jelentős fesztivál meghívottjai. Következőnek 2008. április 14-én a budapesti Gödör Klubban láthatjuk, hallhatjuk a zenekart. Most ismerkedjünk meg velük.

Pampalini: A zenekart 2007. elején Kiss Dala Péterrel alapítottad. Miért éppen Blúz tér 10 lett a zenekar neve?
Szabó Joe: Három éves lehettem, amikor dédapám a halálos ágyához intett és a következőt mondta:
Fiam, eljön majd a nap, amikor megismerkedsz egy Kiss Dala Péter nevű emberrel… - itt felsóhajtott - …fogadd meg szavam, és abban az esetben, ha zenekart alapítanátok ezzel a sráccal, a banda neve legyen Blúz tér 10!
Drámai pillanat volt. :)

Igazság szerint, a nem túl hosszúra nyúló névkeresés során arra a következtetésre jutottunk, hogy a Blues Man’s S., a Bluesogány és az ezekhez hasonló, infantilis nevek kimondottan rosszul hangzanak, illetve néhány további névötlet is impotensnek bizonyult... Maradtunk tehát a magánhangzók miatt frappáns, mégis szójátékos Blúz tér 10-nél. Remélhetőleg ez a fajta játékosság dalainkban is megmutatkozik.
Nem mellékes az sem, hogy nem csupán a blues-t szeretjük (mint zenei stílust), hanem a blúzt is (mint a női felsőtestről szükség esetén villámgyorsan eltávolítandó ruhadarabot). :)

P.: Jelenleg kik még a társaid a zenekarban, Őket ismerhetjük-e más formációkból?
Sz.J.: Kiss Dala Peti neve, hazai szájharmonikás körökben nem ismeretlen. Véleményem szerint, hangszeres tudása és játéka alapján a magyar herflisek elitjéhez tartozik. Siheder korában a Tengs Lengs-szel lépett fel, később a Bölények-, valamint a Nonszensz zenekarok tagja volt.

Ludvig Rezső a csapat billentyűse. Volt profi zenész, jazz-man. Korábban a Rock Színházban, majd több tengerjáró hajó zenekarában is játszott. Több mint tizenhét éve a Siesta jazz-rock zenekar tagja, illetve folyamatos meghívott vendége nívósabb éttermek jazz-trióinak, kisebb jazz-zenekarainak.

Bereczky Norbi a gitárosunk. Tizenöt évig a Bolero zenekarban pengette a húrokat. Őt egy Abszolút Hallás Blues Band koncerten láttam, illetve hallottam először játszani. Néhány hét múlva meghívtuk a zenekarba. Nem utolsósorban jó hangja is van a srácnak.

Tamás Viktor csapatunk basszusgitárosa. A Zapruder együttesben zenélt legutóbb, illetve korábban megfordult alternatív- és blues formációkban is. A csapat többi tagjához hasonlóan rangosabb hazai fesztiválok fellépője is volt.

Horváth Gyuri a dobosunk. Szintén zenész! Pontosabban – Rezsőhöz hasonlóan – tanult zenész. Ő is sokáig a muzsikálásból élt. Sokszoros beugró Takáts Tamáséknál, valamint nála is be szokott futni egy-egy vendégjátékra-, stúdiófelvételre vonatkozó külsős felkérés.

Magamról csak röviden: a banda énekese és dalszövegírója vagyok, az elmúlt nyolc évben a Paradoxon rock-zenekarban, valamint a Kalózbanda blues-rock együttesben tevékenykedtem.

P.: Milyen stílust képviseltek? Folytatjátok-e a magyar nyelvű, saját számok írását, vagy csak feldolgozás számokat fogtok játszani?
Sz.J.: Talán furcsa lesz, amit most mondok (írok), de összességében pozitív blues-t játszunk. Annak is a finomabb, dallamosabb válfaját. A repertoárunkban persze több stílus is megjelenik.

Stílusválasztás tekintetében elsősorban Gary Primich zenéi voltak ránk nagy hatással. A sajnos nemrégiben elhunyt amerikai szájharmonika-mester zenéinek többségét hihetetlenül nagy életszeretet járja át. Az azokból áradó pozitív energiák egyre csak töltik, és töltik a hallgatót. Csodálatos manus volt Mr. Primich(!), mindenkinek csak ajánlani tudom az eredeti, szerzői felvételeket.

A jelenlegi, kb. 120-140 percnyi repertoárunkban mindössze 5-6 feldolgozás szerepel. Azok is olyan magyar szövegeket kaptak, amelyek – nélkülözve mindennemű fordítást – hangulatilag passzolnak az adott zeneszámokhoz. Mint ahogyan ezidáig is ezt tartottuk szem előtt, a jövőben is a saját dalok írását fogjuk folytatni. Kell az alkotás öröme, ötletből pedig szerencsére nincs hiány.

P.: Az első fellépésetekre április 5-én a Telihold Blues Vendéglőben került sor. Hogyan sikerült a koncert, milyen a csapat fogadtatása?
Sz.J.: A koncert megnyitójára előzetesen Nemes Nagy Péter bluesprofesszort(!) kértem fel, aki ugyanezen a napon a Budapest Blues Fesztiválon is közreműködött a műsorfolyam lebonyolításában. Péter örömmel vette az invitálást, ám az elmúlt hét során sajnos kapott egy makacsnak bizonyuló betegséget, amely miatt végül nem tudta vállalni, hogy este nyolc óra körül, ha csak rövid időre is, de átugorjon hozzánk a PeCsás rendezvényről. Ezúton is mielőbbi gyógyulást kívánunk neki.

De térjünk vissza a fellépéshez: telt házunk volt. Annyian jöttek el az első koncertünkre, hogy még az asztalok közötti közlekedőtér is megtelt. Gyakorlatilag mozdulni is alig lehetett. A koncertlátogatók és a zenekar közös örömére, pezsgő hangulatú, pörgős buli kerekedett a szombat estéből. Remekül éreztük magunkat, ennél jobb kezdést aligha kívánhattunk volna.

Van itt azért egy fontos, nem elhanyagolandó tényező is: az első koncerteket rendszerint a zenekar barátai, ismerősei látogatják. Így történt ez most, a mi esetünkben is. Természetesen mindenki véleménye rendkívül fontos számunkra, de az alapelfogultságot teljességgel nélkülöző visszajelzések majd csak ezután, az előttünk álló fellépések során várhatóak. Ezek lesznek zenéink objektívebb fokmérői.

Persze a szombat esti zsongást követő, mosolyokkal és csillogó szemekkel kísért gratulációk mellett a fesztiválokra szétküldött zenei anyagok alapján is érkeztek már pozitív visszajelzések. Ezek, valamint az eddig befutott meghívások is azt jelzik, hogy jó úton járunk.

P.: A jövőre nézve, milyen terveitek vannak?
Sz.J.: Hajtjuk a koncertidőpontokat, ahová meghívást kapunk, örömmel visszük zenéinket, tisztességgel nyomjuk a próbákat, folyamatosan bővítjük a repertoárt, és valamikor év vége felé várhatóan stúdióba vonulunk egy jó minőségű demóanyag felvételére.

Néhány, a zenekarunk honlapjáról (www.bluzter10.hu) átmentett gondolattal szeretném zárni soraimat:
Az együttes célja, hogy lehetőség szerint minél több fellépéssel szórakoztassa a zeneszerető közönséget, illetve olyan embereket is a blues irányába vonzzon, akik eddig nem voltak elkötelezett hívei eme csodás műfajnak.

Mindenkit jó szívvel várunk fellépéseinkre(!).

Köszönöm a ’beszélgetést’. Bluesbaráti üdvözlettel: Szabó Joe

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


A szájharmonika virtuóza
2008-03-19


Egyre többet találkozhat a koncertekre járó közönség Horváth Misi nevével, s elmondhatjuk, hogy az egykori electric boogie- és breaktáncosból mára már virtuóz szájharmonikás lett. Őt kérdeztem …

Turista: Elég korán, 8-9 évesen került a kezedbe a harmonika. Milyen emlékeid vannak ezekről az időkről?
Horváth Misi: Akkoriban úgy jártunk osztálykirándulásra, hogy egy busz 3 faluban szedte össze az iskolás gyerekeket, és az egyik faluból felszállt egy kisgyerek, előkapott egy herflit és játszogatott filmzenéket, gyerekdalokat. Akkora sikere volt a csajoknál, hogy gondoltam, én is szájharmonikázni akarok. Haza értünk és édesapámat megkértem, vegyen nekem egy herflit. Megkaptam, és mindennap fújtam-szívtam, aztán egyszer csak kijöttek az első dallamok, és én is sikeres lettem az iskolában és kirándulásokon. Egy pár évig játszogattam, aztán valahogy ott maradt a szekrényen a harmonikám és csak szemezgettem vele.

T.: Hogyan lettél electric boogie- és breaktáncos?
H.M.: Gyerekkoromban egy hihetetlen energikus kölyök voltam, mindent ki akartam próbálni, olyan voltam, mint egy macska, állandóan futottam, ugráltam, szaltóztam, kézenálva járkáltam, mindig valami olyat próbáltam csinálni, amivel szórakoztatom a barátaimat.
Aztán egyszer 83-körül Balatonra mentük a haverokkal egy diszkóba, és ott találkoztam először ezzel a csodálatos tánccal. Próbálkozgattam én is a mozdulatokkal, de az egyik barátom azt mondta, hogy ezt ne erőltessem, mert ez a tánc nekem nem megy, mert nincs érzékem hozzá.
Onnantól kezdve mindennap 5 órát táncoltam otthon, úgy, hogy nem mondtam senkinek, csak édesapám és bátyám röhögtek rajtam, azt hitték, megkergültem, gondolhatod, fejen pörgés, háton pörgés, mint mikor a legyet lefúják irtóval. Azt mondtam nekik, az nem lesz olyan vicces, ha jönnek majd a fellépéseimre. 2 év otthoni táncolás után elhívtam egy diszkós barátomat, hogy megmutassam neki, hogy miket csinálok. A barátom majdnem sokkot kapott a látványtól. Már másnap elvitt az ország egyik leghíresebb DJ-jéhez és bemutattam neki a tudásomat. Onnantól kezdve nem volt megállás, kapkodtak utánam a diszkók, balatoni szállodák, rendezvények stb.. Apukám büszke is volt rám, na meg a csajok. Szóval fiatalon komoly sikereim voltak, és így belépést kaptam az élet iskolájába, és egyben megéreztem a színpad varázsát.

T.: A ’90-es évek elején ismét egy váltás következett, visszatértél a herflihez. Milyen zenekari próbálkozásaid voltak abban az időben?
H.M.: Első zenekarom a Fullánk Blues Band volt, ami érdekesen alakult, hisz kitalálták, hogy én legyek az énekes is. Hát mit ne mondjak, minden próbateremből, garázsból, kirúgtak minket, olyan vissnyogást még a kutyák sem rendeztek a faluban! De aztán kitartó munkával egész jó kis banda lett, és meghódítottuk a környékbeli kocsmákat!
Következő zenekarom a Kába Szufla Névre hallgatott, amit a környék legjobb zenészeiből verbuváltam össze. Itt már voltak fesztiválok, igényesebb vendéglátó helyek, és egész jól megtanultam ordibálni. Egy probléma volt a zenekarban, hogy én mindig komolyan vettem azt, amit csinálok, és emiatt én Budapestre költöztem, hogy zenész legyek. Céltudatosan tanultam a szájharmonikázást, mindig mondtam a barátaimnak, majd meglátjátok, ott leszek a legjobb zenészekkel, kedvencekkel, példaképeimmel és együtt fogok játszani velük. Ahhoz, hogy belekerülj ebbe a zenei vérkeringésbe, szerintem Budapestre kell költözni. Mindig is szerettem volna itt élni, szeretem a nyüzsgést, és persze a szórakozást! A költözésem miatt sajna a zenekar felbomlott. Pedig jó kis csapat volt …
Aztán, Budapesten egy mámoros éjszakán találkoztam Borsodi Lacikával, aki egy csodálatos gitáros, énekes. Kérdezte? Lenne e kedvem játszani az újonnan alakult zenekarában? Nagy örömmel fogadtam és megalakult a Virga Negra zenekarunk, amivel 5-év alatt szinte az összes fesztivált, klubbot bejártuk Magyarországon! A zenekar stagnál, de a tagokkal még mindig játszunk más formációkban!

T.: Milyen zenéket kedveltél akkor?
H.M.: Én minden zenét szeretek, elég univerzális zenehallgató vagyok. Jazz, blues, latin, balkán népzene, komoly, pop, stb.. Csak élő legyen és igényes!

T.: Miután Lábatlanról felköltöztél Budapestre a Török Ádám és a Minivel kerültél kapcsolatba. Hogyan alakult ki ez a vonal?
H.M.: Kb. 10 éve születésnapomra toppantak be ajándékként! Egy jó nagy kajázás után elővette a fuvolát Török bácsi és azt mondta, játszik nekem egy két keresetlen hangot, válaszoltam, ha megengedi én is játszanék neki valamit.
Meghallgatott, és a következő hétre meghívott a leghíresebb budapesti klubba játszani, és azóta rendszeresen fellépek velük is. Sőt másfél éve megcsináltuk a Török Ádám és a Misi produkciónkat, aminek nagy sikere van kisebb klubokban, kávéházakban. Török bácsival azóta sokat melózunk együtt, pl. közösen csináljuk a lábatlani ingyenes Blues Fesztivált, ami idén már a hatodik lesz (július 25-26-án)! Bármilyen tanácsra van szükségem, mindig hozzá fordulok, és el is fogadom, amit mond. Nekik köszönhetem, hogy bekerültem a zenei vérkeringésbe, és elindítottak azon az úton, amiben csak reménykedik az ember. Köszönet a kis csapatnak! Most jelent meg új CD-jük, könyvük, amiben szerepet kaptam én is.

T.: Azonban nem csak náluk, velük zenélsz, hanem számtalan más formációban is szerepelsz. Bemutatnád ezeket?
H.M.: Hát igen, van egy pár formáció körülöttem. Az a helyzet, hogy sajnos nem tudjuk azt csinálni ebben a műfajban, hogy csak egy produkcióval nyomulsz, mert egyébként otthon a küszöböt rágnánk. Én ennek is a pozitív részét használom, mivel szerteágazó stílusokban próbálom ki magam, és hihetetlen sokat tanulok kollégáimtól, akikkel együtt zenélek. Számomra emiatt minden koncert egy kihívás. Sokat köszönhetek pl.: Szabó Tamásnak, akivel 2 évet játszottam úgy, hogy Nemes Zolika billentyűzött és mi ketten Tomival herfliztünk. Fantasztikus érzés volt az, hogy együtt játszhatok azzal a szájharmonikással, aki nagy zenei hatással volt és van rám a mai napig, és példaképemként tekintek rá. Sokat tanultam mellettük!
A zenekarok, amikben játszom felsorolásszerűen: Török Ádám és a Mini, HaraKyru Band (blues, funky, rock), Blues Bolhák (magyar nyelven saját számokat játszó zenekar. Infó: www.bluesbolhak.hu), Long Tall Sonny (azaz Mr. Rhythm-and-blues, Európa legfigyelemreméltóbb autentikus rhythm-and-blues énekese, gitárosa. Infó: www.sonny.hu), Nemes Zoltán (www.jambalaya.hu), Szűcs Gábor (www.littlegweevil.com), Fekete Jenő (www.muddyshoes.hu) és Zeffer András (www.rockband.hu).
A szívügyem a Musical Trips Trió, egy hangulatos, kellemes zenei világot képviselő zenekar. Repertoárjukban kimondottan a zene kedvelőire koncentrálva, saját számaik mellett megtalálhatóak blues, funky, boogie, bossa és balkán zenei ízek egyaránt.

T.: Úgy tudom, a Blues Wire együttessel is hosszabb zenei kapcsolatod volt?
H.M.: Igen, ’91-ben katonaság után kimentem Görögországba, egy kicsit éldegélni egy pár évet, hogy fejlesszem alkalmazkodó képességemet az élethez. Fiatalon jót tesz az embernek, ha egy kicsit eltávozik egy más világba, ajánlanám mindenkinek. Athénban éldegéltem, és sűrűn kerestem fel a lemezboltokat, hogy egy kis blues, rock and roll zenéhez juthassak. Nehezen mentek akkoriba a dolgok ott kint, mert csak görög zenét lehet mindenhol kapni, hallani, látni. Egyszer megkérdeztem egy üzletben, hogy tudnának e ajánlani görög blues zenekartól kazettát, és egy Blues Wire nevű zenekar anyaga volt az üzletben, és én azt megvettem. Rongyosra hallgattam a kazettát, és kiderült, hogy Ők egy világhírű zenekar, akik meghódították Európát és Amerikát. Nagy hatással volt rám a Blues Wire zenéjében rejlő szájharmonika játék, és kapóra jött az is, hogy egy görög barátomnál házibuli volt és kaptam egy blues herflit, azzal a feltétellel, hogy megtanulok rajta játszani. Megígértem, és nem volt megállás napi több órát gyakoroltam, és mai napig ezt csinálom. Az egészben van egy csodálatos dolog, 2005 nyarán kint voltam Athénban és írtam egy levelet az Iliásznak (Blues Wire énekese, gitárosa), mégpedig, hogy nagy tisztelőjük vagyok, és jönnek e játszani Athénba? Persze jeleztem, hogy herflis vagyok. Válaszként azt kaptam, hogy szeretettel várnak a legjobb Blues klubban, úgy a helyen, mint a színpadon. Hát elmentem a klubba és csodálatos emberekkel találkoztam, szeretet, kedvesség, tisztelet, összetartás és a fantasztikus zenélés, ez volt, amit sajnos itthon ritkán tapasztal az ember, sőt! Felhívtak a színpadra, és Magyarországot képviselve bemutattak. Hát oda raktam magam rendesen, mert hatalmas sikerem volt, olyannyira, hogy nem engedtek le a színpadról. Buli után meghívtak a következő koncertre is, és azóta, voltam kint 2006-ban is játszani. Egyszerűen nem hittem el, hogy velük játszom. Megérte ez a 18 év munka, gyakorlás, mert immáron 8 éve csak ebből élek és évi majdnem 200 koncertemmel szerintem, a legtöbbet játszó szájharmonikás lettem.

T.: Melyik formációt kedveled jobban, az akusztikust vagy az elektromosat?
H.M.: Mindegy, hogy kivel milyen felállásban játszunk, hisz fantasztikusan érzem magam azokkal a csodálatos zenészekkel, akikkel játszom. Szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem vannak.

T.: Milyen terveid vannak? Min dolgozol most?
H.M.: Több lemezen is játszottam, de eddig még nem volt saját lemezem, és úgy érzem, hogy most jött el az ideje 18 év munka után, hogy megcsináljam. Ebben az évben két lemezt szeretnék kiadni, az egyik lemez Horváth Misi és barátai lesz. A lemezen több stílust fogtok hallani, amik közel álnak hozzám, és persze a mostani zenészkollégákkal együtt készítem. A másik pedig Török Ádám és a Misi, ami egy teljesen új modern zenei oldalunkat mutatja majd meg.

T.: Hogy állsz a tanítással, ilyen zenei háttérrel nem lennék meglepve, ha jelentkeztek volna a tanítványok is.
H.M.: Igen, szoktak jelentkezni, de az a baj, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez egy nagyon egyszerű, könnyen megtanulható hangszer, és akkor döbbennek rá, amikor eljönnek és elkezdjük az alapokkal, és az sem megy.
Egy tanítványom van, akire büszke vagyok, Kovács Gábor (Blues Service), mert Ő végig azt csinálta, amit tanácsoltam neki és foglalkozott a hangszerrel.
Egyébként, én általában az alapokat tanítom, és tovább küldöm a mesterekhez, Szabó Tamáshoz vagy Pribojszki Mátyás barátomhoz. Úgy gondolom, hogy ettől nem lesz klónom a későbbiekben. Van így is elég olyan herflis, aki ugyanazt játssza, mint a tanítója, én azt nem tartom egyéniségnek.

Köszönöm a lehetőséget, és gyertek, hallgassatok meg!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Első lépések a siker felé?
2008-03-09


Magyar dalok is találhatóak blues kategóriában a legjobb 14 között a világ egyik legnagyobb dalszerző versenyén, az International Songwriting Competition-ön (Nemzetközi Dalszerző Verseny), szólt a hír az év elején. A nevek tanulmányozása után kiderült, hogy bizony keveset tudunk a T. Rogers együttesről, s kicsit jobban megismerkedve a történetükkel világossá vált az is, hogy ismét egy zenekar, aki saját hazájában nem lehet próféta.

Turista: Kezdjük talán először a névválasztással. Ha akarom angolos hangzású, ha akarom magyar olvasata is van az együttes nevének. Miért pont ez?
Kovács Ferenc: Régi szójátékból ered, előbb megvolt, minthogy a zenekart így neveztük. A tróger, a laza egyfajta szinonimája számunkra. Tudom, hogy kicsit régebben még egy "szakmát" jelölt, de a lényege az életszemlélet. Így elválasztva (angolul ejtve) T. Roger-nek neveztük egymást, de megszámlálhatatlan fogalmat takar. Mivel mindannyian azok voltunk, gondoltuk illik ez a név hozzánk, ráadásul blues-osan is hangzik. De nem volt ilyen bonyolult eldönteni, mint ahogy elmondtam. Többször előfordult az elmúlt években, hogy úgy éreztük, a név vitt minket tovább és tartott össze.

T.: 1999-ben alakult meg a T. Rogers együttes. Előtte milyen zenei kísérleteitek voltak?
K.F.: Kezdetben mindannyian rockzenét játszottunk. Hárman együtt indultunk a legelejétől kezdve Eperrel (Szatai Zsolt - basszusgitár) és Vinyóval (Széll Vince - perka, akkor még gitár). Saját zenéket játszottunk, az első demonkat együtt készítettük és az első lemezt is. Palinak (Sturmann Pál - gitár) hasonló zenekarai voltak abban az időben, és vannak a mai napig is, valamint Béci (Baráth Béla - dob) is ugyanezt tette csak akkor még nem tudtunk egymásról. Nehéz összeszámlálni hány zenekarban és hányféle zenét játszott és játszik. Tom (Tomas Quilliam - szaxofon) kivétel, ő 9 éves kora óta jazzt játszik és hallgat. A kezdeti rock idők után mindenki belekeveredett egy kicsit mindenbe, csak azok a zenék kerültek el, amibe nem valók a hangszereink.

T.: Az induláskor már blues együttesként definiáltátok magatokat?
K.F.: Nem, abszolút örömzene volt, minden ami hiányzott és nem valósíthattuk meg az akkori zenekarunkban. Főleg az akusztikus zenék. Sok kedvenc dalunkat átalakítottuk, hogy szegényes hangszerelésünkben (ketten, majd hárman) előadhassuk őket. 2004-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a blues az amiben a legjobban érezzük magunkat és a legszabadabb zenei élményt nyújtja zenélés közben. Akkor már öten voltunk.

T.: A kezdeti trióból később quartet lett, majd további zenészek is érkeztek. Változott az új tagok belépésével a zenei koncepciótok?
K.F.: Nem, egyáltalán. Nem kerestünk új tagokat, mindannyian barátok vagyunk és mindenki a zenélés öröme miatt szállt be.

T.: Kik hatottak rátok inspirálólag?
K.F.: Valószínűleg mindenki akit hallgatunk, de a valódi inspiráció egymástól jön, menet közben. Néha magam sem hiszem el, amikor eljátszunk valamit aminek 50%-a létezik és a többi "real time" születik.

T.: 2006-ban jelent meg az első CD-tek Driven by the Blues címmel, bemutatnád ezt pár szóban?
K.F.: Úgy gondoltuk itt az ideje valamiféle bizonyítékát előállítani a zenekar létezésének, megörökíteni egy részletét az akkori öröm muzsikának és jól is jönne egy lemez, ha játszani szeretnénk. Sosem gondoltunk rá addig, nem vettük túl komolyan, olyan volt ez a zenekar a többi dolgunk mellett, mint a hétvégi peca a munka mellett. Mivel nem állt szándékunkban lemezt készíteni, ezért nem is voltak saját szerzeményeink. Végül mégiscsak született egy, ez a Driven by the Blues. A többi dalban is sok dolog van amit mi tettünk hozzá az eredetihez. Nem csak hangszerelésre gondolok itt, hanem például a Chevrolet dallamos részére. Két napunk volt a felvételekre, 17 számot vettünk fel és a 12 jobban sikerült került fel a lemezre. Utána belefeküdtünk a promócióba és sikerült 3 elég nagy fesztivál bulit lekötni Luxemburgban, Belgiumban és Észtországban. Ezeken kívül még ugyanebben az évben klub bulikat is játszottunk Franciaországban és az első külföldi önálló T. Rogers koncert teltházasra sikerült Belgiumban. Nem szándékosan hagyom ki Magyarországot, itthon nem jött össze semmi. Itt megemlíteném, hogy akkor még 7 tagú volt a zenekar, Tóth Miki is velünk játszott szájharmonikán. Az új lemezen is hallható, de koncerteken már nem játszik, belefáradt abba, hogy benzinre sem elég a gázsi, hogy hazamenjen koncert után, pedig igazi örömzenész.

T.: A Bluebridge Network művész ügynökséggel hogyan kerültetek kapcsolatba?
K.F.: A Driven by the Blues alatti nagy szervezések közben lett egy barátom, aki nagyon önzetlenül segített nekünk mindenben. A legszebb, hogy nem egy ilyen emberrel akadtam össze, aki teljesen ismeretlenül készségesen segített. Mivel ez az ember igen jól végezte a dolgát, megkereste az ügynökség, hogy dolgozzon nekik és hozzon minket is, mint egyetlen zenekarát, akihez ragaszkodik. Így esett.

T.: 2007-ben elkészült a következő CD-tek, majd indultatok az International Songwriting Competition-ön két dallal. Ezek közül a Goin' Home Train szerzemény bejutott a döntőbe is. Mit lehet erről az egészről tudni?
K.F.: Két dalunk került be az elődöntőbe - a másik a Liftin' Walk című volt -, ami elég meglepő, hiszen több mint 9 perces, és még egy magyar népdal részletet is tartalmaz. Bebizonyosodott, hogy nincs igazuk azoknak, akik limitálják a számok hosszúságát. A Goin' Home Train-ben a megszületése óta bíztam. A dalszerző versenyhez 15 évnyi sikertelen próbálkozás vezetett. Minden pénzünket és energiánkat a zenélésbe fektettük, és még ma is ezt tesszük, de senki nem vett minket komolyan. Több éve figyelemmel követem ezt a dalszerző versenyt, mivel ez a legnagyobb, vagy legismertebb és akkor látom ám, hogy ez a zsűri van annyira komoly, hogy ha ezek azt mondják: "Ferci hagyjátok abba, ez szar", akkor nekik elhiszem. Szerencsére nem így lett. Azt mondják jó. Gondoltam, ha valaki tehet értünk valamit, akkor az ott van.

T.: Hány szavazattal lehetett bejutni?
K.F.: Ide nem szavazattal lehet bejutni. Befizeted a nevezési díjat és benevezel. 5 szempont alapján zsűriznek: kreativitás, eredetiség, szöveg, dallam és kompozíció. Több hónap alatt átrágják magukat a dalokon és megnevezik az elődöntősöket, majd hirtelen a döntősöket. Ezután kapják csak meg a dalokat a nagyágyúk, akik a honlapon a zsűriként szerepelnek, aztán áprilisig újabb szünet, amíg a zsűri megnevezi a győzteseket. Amire szavazni lehetett az egy bonus kategória, ami az után születik, hogy megvannak a döntősök. Ezt úgy hívják "People's Voice", azaz a nép hangja, itt bárki szavazhat arra a dalra, amelyik a legjobban tetszik neki. Itt is van bizonyos értékű ajándéknyeremény, és természetesen az nyer, akinek a legtöbb haverja van, de ennek nincs köze a kategórián belül folyó versenyhez.

T.: A siker hogyan befolyásolja a hétköznapjaitokat?
K.F.: Egyáltalán nem befolyásolja, egyikünk sem sikeres. Természetesen örülünk annak, hogy a dalszerzőversenyen elismertek, meg hogy ti is foglalkoztok a zenekarral, de egyelőre ennyiben ki is merül a dolog.

T.: Érezni, hogy mondjuk többen keresnék a Wear Your Soul albumotokat?
K.F.: Talán, de egyelőre mesterségesen van visszatartva, hiszen csak decemberre lett kézzelfogható a lemez, és még nem adtuk fel, hogy sikerül egy kiadót találni hozzá. Ha nem, akkor sem állunk meg, lassan összegyűjtjük a pénzt és kiadjuk magunk.

T.: Milyen további terveitek vannak?
K.F.: Először is kiadót találni a lemezhez, aztán a lehető legtöbb helyen bemutatni élőben, megújítani a honlapunkat, sokat utazgatni és örömzenélni együtt. Nemsokára kétszer is nekiindulunk Európának, de erről még korai beszélni. Őszre szeretnénk egy pár közös koncertet szervezni Son Henry-vel (alaszkai lap steel gitáros, énekes) Magyarországon, az érdeklődőket máris szeretettel várjuk.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Vas Zoli Chicagóban járt
2007-12-19


Vas Zoli munkásságát már többször is méltattuk ezeken az oldalakon, s az igazat megvallva nagyban befolyásolta oldalunk névválasztását is, hiszen létezik neki egy Blues van című szerzeménye.
Novemberben tíz napot töltött Chicagóban, járta a klubokat, ahol felvételeket készített képben és hangban is. Ezekről a napokról kérdeztem Őt.


Turista: Kevesünknek adatik meg a lehetőség, hogy elutazzon a tengerentúlra, főleg hogy eljusson Chicagóba is. Mennyire volt ez a tíz nap bluesexpedíció?
Vas Zoli: Hát, nagy élmény volt, először keltem át az Óperencián, és persze a blues volt az egyik fő célterület. Tulajdonképpen csak kísérőként mentem: páromat kísértem el egy háromnapos céges útjára, s azt megtoldottuk egy héttel, amikor már ő is ráért. Az első három nap alatt, amíg magam voltam - Ő reggeltől estig le volt kötve -, persze feltérképeztem egy csomó dolgot, amiket aztán együtt is megnézhettünk.

T.: Számos klub van itt, amelyek a hét minden napján élőzenés produkciókat kínálnak. Milyen neves, ismert helyeket látogattatok meg?
V.Z.: Rögtön első „magányos” napomon bebumliztam a belvárosba (Downtown, avagy Loop) - akkor még jó messze laktunk onnan, a reptér közelében -, és első dolgom volt, hogy nyakamba vegyem az ottani főutcát, a híres Michigan Avenue-t. Teljesen szabályos négyzethálós az utcaszerkezet, minden út marha hosszú, átmegy az egész városon, sok-sok kilométer, a pesti Üllői út többszöröse. Hosszas, dél fele tartó séta után megláttam a South Michigan Avenue 2120-as számot. A Rolling Stones munkásságát ismerőknek nyilván nem ismeretlen: egy daluknak ez a címe, amúgy pedig a legendás Chess Record Studióé, ahol a háború utáni chicagói blues legfontosabb felvételei készültek. Most a Willie Dixon’s Blues Heaven Foundation nevet viseli, blues alapítvány, Múzeum, sok szép emléktárggyal, egy-két képet mutatok róla. Épp előző nap volt a chicagói konzervatórium blues tanszakának (mert ott ilyen is van) növendékkoncertje, arról sajnos lemaradtam.
No, aztán, mikor már Éva is „felszabadult”, beköltöztünk a South Michiganre, és mindjárt közelebb lett minden. (Az utolsó napokon aztán – anyagi okokból - megint a világ végén, a reptér közelében háltunk.) Na, szóval elmentünk a B.L.U.E.S. nevű kis észak-chicagói klubba, ahol egy nagyon jó banda fogadott: Chico Banks and the Candy Lickin’ Men. Aznap este „Blues Diva Contest” volt, három csaj versengett: Dawn O’Keefe Williams, Terri Carter és Ramblin’ Rose. Nekünk a második jött be (a bejövést úgy konkrétan is értve, hogy amúgy Sippie Wallace módra, retiküllel, kalapban jött be), állati jó volt, föl is vettem (mindegyiket).

T.: Mivel zenész vagy, adódik a kérdés, sikerült esetleg játszanod is?
V.Z.: Nem játszottam, hangszer se volt nálam. A Maxwell Street-i ócskapiacon megnéztem ugyan egy szép fekete f-lyukas gitárt, olyan vékony Gibson - jazzfazont (nem Gibson volt) csupaszon a porban, elég olcsón, 150-ért adta volna az öreg fekete, pöngettem egy kicsit, jó volt a fogása, szólt is (volt ott erősítő), de aztán hagytam, elég rosszul voltunk lóvéval eleresztve, meg még valami huzat is kellett volna rá hazahozni, az meg nem volt, és benn a városban nem lett volna olcsó, szóval otthagytam. A másik meg az, hogy elutazás előtt vettem itthon egy k. jó elektroakusztikus gitárt (Cort SFX-1F), és azzal most igen jól elvagyok. A harmadik meg, hogy ott olyan helyekre kevert el a jó sorsom, ahol olyan zenéket hallottam, hogy ott rám nem lett volna igazán égető szükség, meg én sem éreztem úgy, hogy most ott mutogatnom kéne magam, pláne magyarul, ahogy szoktam (még ha tudom is a szokásos számokat amerikaiul). Bár a Chess Studióban, amikor mutattam a házigazda feketének az új CD-met, épp az tetszett neki, hogy nem angolul, hanem egy másik, hülye nyelven van, nézegette a címeket, örült, hogy többet megért (Telefon blues, Augusztus 6. blues, Blues van), bár kiderült, hogy az utóbbit, a „Blues van”-t blues-teherautónak érti. Na mindegy, szóval nem játszottam, inkább hallgattam és épültem.

T.: Milyen a ma Chicagójának zenei élete?
V.Z.: Még mindig elég sok blues klub van, bár épp most néztem meg itthon a „Chicago Breakdown” című könyvben egy térképet, hogy mennyi volt pl. az ötvenes években, hát sokkal több, mint most, de azért a mostani kínálat se semmi, van hova menni, van mit hallgatni.
Visszatérve a B.L.U.E.S. nevű helyre: onnan átmentünk a pár lépésre lévő Kingston Mines-ba, az nem olyan barátságos; nagy hodály, és a banda is kicsit gyengébb volt (Charlie Love and the Silky Smooth Band), úgyhogy rövid idő múltán visszahúztunk a B.L.U.E.S.-ba, s épp elkaptuk a harmadik „dívát”. A két klub azt az emberbarát megoldást választotta (ezt egyébként máshol is csinálják, pl. a két Blue Chicago klub), hogy aki az egyikbe befizet, az a másikba is átmehet a jeggyel. Jó este volt.
Aztán voltunk Buddy Guy saját legendás étterem-klubjában (Buddy Guy’s Legends), az is nagy hodály, de jó hangulatú, mert állandóan tömve van, nekünk is az volt a mázlink, hogy korábban mentünk, és még találtunk asztalt (megosztottuk egy egészen friss, egynapos amerikai szerelmespárral, aranyosak voltak). Ezeken a helyeken egyébként bőrszínben és ruházati osztályban teljesen vegyes a közönség. Na, ott épp Buddy Guy öccse, Phil játszott a bandájával, elég jó volt, nem annyira, mint Chico Banksék, de itt nálunk azért jól elboldogulnának. Aztán – reményeimet valóra váltva – váratlanul beszállt a bátyó, Buddy Guy, az asztaloknál mindenki felugrott, állva tapsolt, még a halkést is a szájukban felejtették, s amíg előrerohantam a színpadhoz fotózni, Évám szerencsére volt annyira „pofátlan”, hogy a táskámban véletlenül bekapcsolta a diktafont (ez ott NAGYON tilos volt, már az elején a lelkünkre kötötték, hogy semmi audio- és videofelvétel). Szóval fel van véve kb. negyedóra, amit a Mester játszott, nem az a csúcsminőség, de letörölni nem fogom.
Voltunk még a belvárosi House of Blues helyen, az nem tetszett, hál’istennek nem is lehetett bemenni, mert zártkörű rendezvény volt, de a kiszűrődő zenéből is arra jutottunk, hogy ez kihagyható. Kívülről a hely kissé a BVSC uszodára emlékeztet, belülről egy jellegtelen, de annál drágább étteremre, nem fejtettük meg, hogyan került a „blues” szó a nevébe. Mindenesetre az előtérben megtekintettünk egy csomó Blues Brothers-emléktárgyat, azok jópofák voltak.
A zenei élethez tartozik, hogy rátaláltam arra a lemezboltra, amely – saját bevallásuk szerint, de az óriási termen végignézve ez igaz is lehet – a világ legnagyobb jazz- és blues kínálatával rendelkezik. A neve Jazz Record Mart, a címe (ha valaki arra jár) 444 North Wabash Avenue. Vettem egy pár LP-t, én még azt gyűjtök. Jazzrajongó lévén beszagoltam egy-két jazzklubba is, pl. a jónevű Andy’s-be, de nem tetszett a zene, olyan jólfésült fehér muzsika volt. Chicago azért mégis inkább blueshely.

T.: Találkoztál esetleg olyan új névvel, akire érdemes odafigyelnünk?
V.Z.: Csak ismételni tudom: Chico Banks nekem nagyon tetszett, huszonéves fiatalember, borzalmas jól gitározik, feketéhez mérten ritkamód virtuóz, a feketék valahogy egyszerűbben szoktak bluesolni. Amit csinál, mégse csak virga, hanem zene. Elég jól énekel is hozzá, de nem az a lényeg. Én csak egy (immár tízéves) lemezéről tudok: „Candy Lickin’ Man” a címe, innen lehet a banda neve is. Társai, a cukorkaszopogatók – fekete basszusos és dobos, fehér billentyűs – szintén nagyon pengék. És, mint már mondtam, az általuk kísért három (számomra) ismeretlen „díva” közül nagyon tetszett Terri Carter: katartikus élmény volt, olyan hangon süvöltött bele a chicagói éjszakába, hogy a hideg futkosott a hátunkon.(Évának, aki maga is énekes és dalszerző, kiesett a könnye, és elgurult.)

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Vas Zoli és párja, Viszló Éva is fotózott, a Fotó rovatban szereplő képek listája az alábbi:

I. - Chess Studio,
II. - Chess Studio,
III. - Muddy Waters turnémackófelsője,
IV. - Chess-zenészek fiatal magyar muzsikussal,
V. - a Willie Dixon's Blues Garden, a Chess Studio mellett,
VI. - Jazz Record Mart,
VII. - Maxwell Streetről elnevezett ócskapiac,
VIII. - Maxwell Streetről elnevezett ócskapiac mentén álló étterem,
IX. - Maxwell Streetről elnevezett ócskapiac mentén álló étterem,
X. - Chico Banks és a Candy Lickin' Men
XI. - Mona Lisa és Chico Banks,
XII. - Terri Carter,
XIII. - Chicóék Ramblin' Rose-zal,
XIV. - Buddy Guy fellépőruhája,
XV. - jobbra Buddy, középen Phil Guy.

Turista


A párhuzamosak a végtelenben is találkoznak
2007-12-15


Biztos sokaknak megdobogtatta a szívét a hír, hogy az S-Modell zenekar ismét összeállt, s ismét találkozhatunk velük a zenés szórakozóhelyeken.
1986 és 1993 között létezett a zenekar, melynek az előzményzenekara a Gilián Gábor, Csibi Tamás, Pribil György trió volt. Egy alkalommal Dunaharasztiban a Domino kocsmában játszott a Tuning Blues nevű banda, ekkor figyeltek fel az énekesükre, Kőszegi Zsoltra. Számos tagcsere után alakult ki a klasszikusnak tekinthető felállás: Mezei András - basszusgitár, Gerdesits Ferenc - dob, Pribil György - gitár, Ferenczi György - szájharmonika, hegedű, Kőszegi Zsolt - ének. A zenekar pályafutásának vége felé Diósi D. Ákos zongorázott, Molnár Tamás és Eőry Tamás szaxofonozott.
Hobbizenekarnak szánták a bandát, ahol rhythm and blues nótákat játszhatnak, de Magyarországon abban az időben volt az un. „blues robbanás”, s így hamar a koncertre járók kedvencei lettek. 1991-92-ben 160-200 bulit adtak évente.
Két kazetta maradt az utókornak, a Játszma 1993-ban jelent meg, míg a Joe Int! 1999-ben került kiadásra.

Turista: Az S-Modell együttes december 21-én tér vissza a színpadra. Miért most? Mi motiválta az újraindulást? A zenebarátok állandó érdeklődése, vagy maguk a zenészek érezték úgy, hogy ismét együtt szeretnének zenélni?
Kőszegi Zsolt: Állítólag a párhuzamosok a végtelenben is találkoznak. Hát akkor mi meg miért ne?

T.: Melyik felállással találkozhatunk?
K.Zs.: Az eredeti felállás képviselteti magát. A Pribil – Gilián - Csibi trió, a klasszikus ős-team. A lemezcsinálós, sokat játszós, tillárom-haj! tagok, pedig Quimbyznek, Rackáznak, Fuckerkednek, Kispálódnak, Grexelnek, stb…

T.: Hallani arról is, hogy a Játszma! című anyagotok, ami 1993-ban kazettán jelent meg, kijön CD-n. Mit lehet erről tudni?
K.Zs.: Tudni még semmit, de remélni talán többet. Szó van róla, kedvben sincs hiány, sőt már az akarat is leledz imitt-amott, úgyhogy már csak valami zsebből kell kivarázsolni az extrákat és gyia.

T.: Készülnek új dalok is? Milyen repertoárt fogtok játszani?
K.Zs.: Az új dalok a koncertek alatt fogannak általában. Aztán kihordjuk, majd elétek terítjük. Ennek a műfajnak a koncertezés a lelke. Játszunk, játszogatunk, aztán csak kipattintunk valamit.

T.: Mi történt veled az elmúlt időszakban? Mi van az Equus-al?
K.Zs.: A hajaim, sajna magamra hagytak, így hát át kellett rendeznem a make-up-omat.
És mivel írok, élek is (persze a lehetőséggel, hogy válaszolhatok a kérdéseidre).
Az Equus nevű ló, pedig megbotlott, szegény…

T.: Ennek a csapatnak a második lemezén jelen voltak már a groove-ok? Itt is lehet ilyenre számítani?
K.Zs.: Hát, idén biztos nem. Túl korán van itt még ehhez.

T.: Amikor utoljára láttalak, tavaly a Blues Patika fesztiválon fiatal zenészekkel S-Modell számokat is játszottál. Jól éreztem, hogy ez számodra az „igazi szerelem”?
K.Zs.: Vagy el sem kezded, vagy abba sem hagyod! Biztos jó dolog sokért tátogni húsz percet, naponta többször. De az igazi mazohisták, ha úgy jó, többször is meghalnak, s szórják a gyöngyöket, morzsákért.

T.: Emlékszel rá, hogy hogyan alakult meg az S-Modell?
K.Zs.: Én akkor (1986), egy Tuning Blues nevű csapattal élesítettem elhivatottság-karmaimat.

T.: Amikor nem rhythm and blues játszol, akkor mivel foglalkozol?
K.Zs.: A családommal, aztán irány a gyapotfőd!
Zeneileg: Grexizmus, POOP (d&b), és a Zsolt Költők Társasága.

T.: Most 2007-ben hol a helyetek? Milyen terveitek vannak?
K.Zs.: December 21-én a Téglában a helyünk. És nektek is! És ez egy terv és nem félek használni!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Befejeződött a Blues karaván ez évi vándorlása
2007-12-06


A nemrég befejeződött X. Blues Patika Jamboree-ról Oláh Andor szájharmonikást, a fesztivál főszervezőjét kérdeztem.

Pampalini: Befejeződött az idén először többnaposra tervezett X. Blues Patika Jamboree. Milyen sikere, látogatottsága volt a koncerteknek? Van-e olyan város hazánkban, ahol a hely, a közönség miatt különösen jó zenélni?
Oláh Andor: A hétköznapokhoz képest jónak mondható, egy hét alatt kb. 2500 ember láthatta a Blues Patika Jamboree–t, közvetlenül és szinte az egész ország lakosságához eljuthattak a hírek a sajtósainknak (Juhász Péter és Horváth Judit, kb. 150 megjelenéssel), és a média érdeklődésének köszönhetően. Örömömre szolgált, hogy Blues van, és a vidéki tradíciókkal rendelkező városok rajongói nagyon nagy hangulatban fogadták a show-t. Mindenütt jó zenélni, ahol a rohanó hétköznapok zaját, híreit el tudjuk akár csak egy pillanatra is feledtetni a földi halandókkal!
Ezért fontos, hogy a zenekarok számára minden feltétel adott legyen, csak a show-val keljen foglalkozniuk, és maximális állapotot tudjon teremteni magában és a koncertteremben.

P.: A Blues Patika Életműdíjak is átadásra kerültek. Hogy fogadják ezt a zenészek?
O.A.: Meglepetten és nagy örömmel. Éppen ideje, hogy a közönségsiker után a szakma is elismerje és díjazza munkájukat, a szakmai zsűri szavazatainak alapján. A 2007-es év zsűrije: Kovács Tamás - CrossRoads Kiadó, Nemes Nagy Péter - szakíró és rádiós, Bóna Márk - Sziget programszervező, Otto Lohle - a Gronaui Jazz Blues Fest szervezője, Himer Bertalan - a Rockinform főszerkesztője.
Örülök, hogy ezt az űrt az ország egyetlen hivatalosan bejegyzett, blues-zal foglalkozó alapítványa, a Blues Patika tölthette be.

P.: A jelöltekre interneten keresztül is lehetett szavazni. Mennyire volt aktív a közönség?
O.A.: Őszintén meg kell, hogy mondjam, a közönség bekapcsolása mellett csak a szervezés közben döntöttünk, és csak próbaképpen teremtettük meg a technikai feltételeket. Így is számos szavazat érkezett. Ez igazából jövőre tudja majd igazából jelentősen betölteni funkcióját.

P.: Van-e olyan sztori, melyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
O.A.: Természetesen, rengeteg dolog történt a turné alatt. Ami számomra a legmegkapóbb esetet jelenti, és a meghökkentő mese kategóriába tartozik, a budapesti West Balkános koncerttel függ össze. Sharrie Williams zenekarában játszó tagok egyikével történt meg, konkrétan Kovács Gábor zongorista barátommal. Kovi telefonon felhívott a beállás ideje alatt és elnézést kért, hogy késik, de közbe jött egy váratlan esemény, ami késlelteti az érkezését. Nem szeretem a késést, de mivel még csak a hangszeres beállítás folyt, átrendeztük a sorrendet és Őt tettük a dolgok végére. Taxival érkezett, még éppen időben, a nehéz zongorával és annak kellékeivel felrohant a színpadra és elkezdett pakolni, közben megkért, hogy segítsek még a kocsiból egy-két dolgot felsegíteni. Természetesen rendelkezésére bocsátottam a technikai személyzetet.
A koncert elkezdődött és akkor vettem észre, hogy be van kötözve a keze.
Az egyik fergeteges szóló hevében elfeledkezett magáról és a kabátujj takarásából előkerültek az ujjai, a keze, amiről a feeling hatására elkezdett leperegni a géz (rögtön a múmia bosszúja jutott az eszembe), még mosolyogtam is magamban, hogy a Kovi milyen színpadi show-val készült.
És akkor egy kicsit ledöbbentem, kezdett ugyanis látszani az enyhén bőrhiányban szenvedő kéz! Legjobban egy jól átsütött steak-hez hasonlított, amit a chef, a saláta levelek helyett tévedésből billentyűkkel tálalt volna fel. A koncert hatalmas sikert aratott, a gratulációk után Kovi áradozott a buliról, és a kérdésemre elmondta rezzenéstelen arccal, hogy a koncert előtt Ő készítette volna a család számára az ebédet, de egy rossz mozdulattal, a közel 600 fokos forró olaj, egy az egyben ráborult a kezére.
És ilyen állapotban ezer százalékot teljesített. A beszélgetés során bevillant egy másik kép, amikor az egyik Jazz dinasztia fiatalabb sztárja nem volt hajlandó a saját zongoráját megfogni és az egyik szervező lánnyal rakatta fel a hangszerét a pódiumra.
Jellem különbségek, karakterek mindig új megközelítésből.
Számomra a Kovács legendává vált, igazi zenész és nem utolsósorban igazi Bluesman!

És további információk Oláh Andortól, a lezajlott fesztiválról:

Az utazó blues cirkusz

Vége lett a blues cirkusz ez évi utazásainak!
A Blues Patika Jamboree körbe járta az országot, teljesítve küldetését. Az ország jelentősebb tradícióval rendelkező városainak lakói számára megteremtette a lehetőséget arra, hogy megismerjék a Blues Patika által közvetített hiteles fekete blues világát.

Hogyan is kezdődött?
A rendezvény korábban Budapest különböző helyszínein várta a közönséget. Minden évnek megvolt a maga apropója, tavaly három színpadon rendeztünk meg, egy több mint 50 órás session-t, kétszázötven zenész részvételével, egyedül álló, hazai zenetörténeti eseményként vonult be a köztudatba.
Megalapítottuk az Életműdíjat a blues-ért legtöbbet tett személyek munkájának elismeréseként.
Ez évben a jubileum tiszteletére megutaztattuk a Blues Patika Jamboree-t, és bemutattuk a rendezvényt a már tradíciókkal rendelkező városokban élő embereknek, hagyomány teremtő célzattal.

Két hónap szervezés
Hat város,
2800 km utazás,
64 óra szórakozás és hotel,
kb. 2500 látogató,
6 óra beállás,
16 óra koncert,
vidéki megjelenésekkel együtt több mint 150 média megjelenés,
25 l minőségi vörös bor,
10 l házi pálinka,
4 l kávé,
6 db szétfújt harmonika,
1 felfedezett banda a Bőrgyári Capriccio,
három Életműdíjas bővíti a Bluespatika értékét.
Végig kitűnő fogadtatás, és minőségi hang fogadott bennünket.

A turné igazi ajándék volt számomra, reális képet kaphattam a hazai blues élet állapotáról, találkozhattam új arcokkal, fiatal tehetséges zenészekkel, és lelkes rajongókkal, az együtt lét, az utazás és az új helyek meghódítása, kellemes izgalmat adott az egész Jamboree alatt.
Találkozhattunk a szakma emblematikus öregeivel, ebben az évben a média több mint 150 megjelenési formát biztosított, Juhász Péter és Horváth Judit médiásainknak köszönhetően.

Pampalini