Johnny Rawls: Tiger In A Cage
2016-05-28 | kritika
Otis Clay és Johnny Rawls közös hanganyaga, a Soul Brothers 2014-ben került a boltok polcaira. A lemezt Soul Blues Album kategóriában a legjobbak közé jelölték a Blues Music Awards-on, a végleges győzelmet azonban nem sikerült megszereznie. Johnny Rawls soron következő, immár saját neve alatt megjelenő Tiger In A Cage című albumát két év elteltével adta ki. A bevált recepten ezúttal sem változtatott, a dalok rögzítésében állandó kísérőzenekara, a The Rays segédkezett. A banda vezetőjével, egyben a Catfood Records főnökével, Bob Trenchardal 1998-ban ismerkedett meg, a kiadó 2008 óta gondozza anyagait. Az elhangzó számok egy része saját, a másik része Trenchardal közös, de találunk a lemezen Sam Cooke, Jackie Wilson és Rolling Stones nótát is. Folyamatosan foglalkoztatják társadalmi, politikai kérdések, ezeknek dalaiban rendszeresen hangot ad. Remek példa erre a címadó felvétel, amely egy tizenkilenc éves, drogvád miatt börtönbe került, ott öngyilkosságot elkövető fekete férfiről szól, utalva arra, hogy mennyire elhibázott az Egyesült Államok drogpolitikája. Az albumon több vendégművész képviselteti magát, közülük a legismertebb a mentora után Little Boogaloo becenévre keresztelt Eden Brent. A szólókarrierjét 1985-ben kezdő Rawls utóbbi lemezei rangos jelöléseket és díjakat kaptak. A mind zeneileg, mind szövegileg mívesen kidolgozott kompozíciókat, jó hangszereléseket, kiváló zenészi teljesítményeket felvonultató Tiger In A Cage sem kerülheti el a sorsát.Catfood Records, 2016
hoati
Ismét Budapesten koncertezik Ryan McGarvey
2016-05-21 | koncertajánló
Tavaly nyári emlékezetes bemutatkozó koncertje után ismét Budapesten játszik Ryan McGarvey. Generációjának egyik legtehetségesebb blues-rock gitárosa és megújult zenekara az európai turnéjuk keretén belül, németországi és ausztriai fellépéseket követően május 29-én az A38 Hajón lép fel.Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, és a legnagyobbak elismerését is begyűjtötte: B.B. King, Eric Clapton, Jeff Beck és Joe Bonamassa is felfigyelt rá. Az Új-Mexikóból származó zenész nagyon komoly munkatempót diktál, szinte egyfolytában turnézik, maradék idejében pedig lemezeket vesz fel. Eddig összesen három stúdióalbumot adott ki, melyek közül a 2014-es The Road Chosen a legutóbbi. Csak saját dalait játssza a lemezeken, koncertjein is csak ritkábban, meglepetésként bukkan fel egy-egy feldolgozás kedvenceitől. Idei európai turnéjára új ritmusszekcióval érkezik, hiszen egy korábbi zenésztárs, Chris Hill foglal majd helyet a doboknál, míg a basszusgitárnál egy igazi zenészlegendát üdvözölhetünk Carmine Rojas személyében.
Belépő: elővételben 2900 Ft, a koncert napján 3900 Ft. Jegyek kaphatók a budapesti Musicland lemezboltban, az A38 Hajón, valamint a www.a38.hu weboldalon.
hoati
Henrik Freischlader Trio: Openness
2016-05-14 | kritika
Henrik Freishlader bemutatkozó lemezét 2006-ban adta ki. A rákövetkező években rendszeresen jelentkezett albumokkal, melyek változatos, remek dalokat, kellemes énekhangot és ízes gitárjátékot tartogattak az érdeklődők számára. A német származású, Wuppertalban született muzsikus 2014-ben, tíz évnyi kemény munka után bejelentette, hogy feloszlatja zenekarát és visszavonul. Stílusosan vett búcsút a közönségtől, hiszen utolsó lemeze, a Live 2014 a búcsúturnéján készült felvételeinek válogatás anyagát tartalmazta. Bizakodtunk, hogy döntése nem végleges, csak pihenésre, feltöltődésre van szüksége. Reményeink valóra váltak, hiszen tavasszal saját kiadója égisze alatt friss albummal jelentkezett. Trióban kezdett zenélni, nagyon megszerette ezt a zenélési módot, így az Openness című CD-t trió formációban rögzítette. Az együttesébe újdonsült társakat keresett: Alex Grube basszusgitárost régóta ismerte, ő hozta magával Carl-Michael Grabinger dobost. A lemezen jól megférnek egymás mellett a blues-rock nóták és a balladák, de találunk rajta egy tradicionális tizenkét ütemű bluest is az Early Morning Blues képében. Akárcsak a korábbi anyagok esetében, a hazánkban többször megfordult Freischlader ezúttal sem tudott Jimi Hendrix szellemétől szabadulni, amit a High Expectations című nótában idézett meg. A CD csúcspontja a Techno, míg az akusztikus His Love tökéletes zárása a lemeznek.Cable Car Records, 2016
hoati
Átadták a Blues Music Awards díjait
2016-05-07 | hír
Csütörtökön átadták a 37. Blues Music Awards díjait. A memphis-i Cook Convention Centerben ünnepélyes gála keretein belül huszonnégy kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. Két-két díjat vihetett haza Buddy Guy, Victor Wainwright, Cedric Burnside és Walter Trout, míg két posztumusz díjjal honorálták a néhai Otis Clay teljesítményét.
A díjazottak:
Acoustic Album
Duke Robillard: The Acoustic Blues & Roots Of Duke Robillard
Acoustic Artist
Doug MacLeod
Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Band
Victor Wainwright & The Wild Roots
B.B. King Entertainer
Victor Wainwright
Best New Artist Album
Mr. Sipp: The Mississippi Blues Child
Contemporary Blues Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Contemporary Blues Female Artist
Shemekia Copeland
Contemporary Blues Male Artist
Joe Louis Walker
Historical Album
Slim Harpo: Buzzin’ The Blues (Bear Family Records)
Instrumentalist – Bass
Lisa Mann
Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside
Instrumentalist – Guitar
Sonny Landreth
Instrumentalist – Harmonica
Kim Wilson
Instrumentalist – Horn
Terry Hanck
Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Ruthie Foster
Pinetop Perkins Piano Player
Allen Toussaint
Rock Blues Album Of The Year
Walter Trout: Battle Scars
Song
Walter Trout: Gonna Live Again (Walter Trout: Battle Scars)
Soul Blues Album
Billy Price & Otis Clay: This Time For Real
Soul Blues Female Artist
Bettye LaVette
Soul Blues Male Artist
Otis Clay
Traditional Blues Album
Cedric Burnside Project: Descendants Of Hill Country
Traditional Blues Male Artist
John Primer
hoati
A díjazottak:
Acoustic Album
Duke Robillard: The Acoustic Blues & Roots Of Duke Robillard
Acoustic Artist
Doug MacLeod
Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Band
Victor Wainwright & The Wild Roots
B.B. King Entertainer
Victor Wainwright
Best New Artist AlbumMr. Sipp: The Mississippi Blues Child
Contemporary Blues Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Contemporary Blues Female Artist
Shemekia Copeland
Contemporary Blues Male Artist
Joe Louis Walker
Historical Album
Slim Harpo: Buzzin’ The Blues (Bear Family Records)
Instrumentalist – Bass
Lisa Mann
Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside
Instrumentalist – Guitar
Sonny Landreth
Instrumentalist – Harmonica
Kim Wilson
Instrumentalist – Horn
Terry Hanck
Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Ruthie Foster
Pinetop Perkins Piano Player
Allen Toussaint
Rock Blues Album Of The YearWalter Trout: Battle Scars
Song
Walter Trout: Gonna Live Again (Walter Trout: Battle Scars)
Soul Blues Album
Billy Price & Otis Clay: This Time For Real
Soul Blues Female Artist
Bettye LaVette
Soul Blues Male Artist
Otis Clay
Traditional Blues Album
Cedric Burnside Project: Descendants Of Hill Country
Traditional Blues Male Artist
John Primer
hoati
Freddy King: Heads Up! - The First Fourteen Singles
2016-05-03 | kritika
Freddy King, a modern blues gitározás úttörője 1934-ben a Texas állambeli Gilmer városában jött világra. Hat évesen édesanyja és egyik nagybátyja segítségével kezdett el gitározni tanulni. Családjával 1949 őszén Chicagóban telepedett le, napközben az acélműben dolgozott, éjszaka muzsikált, a The Every Hour Blues Boys nevű zenekarát az ’50-es évek derekán hozta létre. Első felvételeit 1956-ban az El-Bee Records részére készítette el. Többször megkereste a Chess Records-ot, de mindig elutasították, így 1960-ban a Federal Records-hoz szerződött. A Syd Nathan alapította lemezkiadó által 1960–62 között megjelentetett kislemezeit fogja csokorba a Heads Up! - The First Fourteen Singles címet viselő album. A lemez néhány kevésbé ismert dal mellett számos King örökzöldet tartalmaz, melyeket szinte minden valamire való blues zenész feldolgozott már. A Hide Away, a Lonesome Whistle Blues, a See See Baby, a San Ho Zay, az I’m Tore Down és a Christmas Tears című szerzemények felkerültek a Billboard rhythm and blues listájára, nem véletlen, hogy a Texas Cannonball néven is emlegetett muzsikus egy időben kereskedelmileg a legsikeresebb blues zenész volt. A negyvenkét évesen elhunyt Freddy Kinget 2012-ben választották be a Rock and Roll halhatatlanjai közé, a rock műfajára gyakorolt jelentős hatását elismerve. Olyan zenészek tisztelték mesterükként, mint Eric Clapton, Mick Taylor és Stevie Ray Vaughan.Jasmine Records, 2015
hoati
Boogie Woogie Est Győrben
2016-04-26 | koncertajánló
Boogie Woogie Est2016. május 21.
Győr, Vaskakas Művészeti Központ
Az évek óta sikeres Boogiefeszt főszervezője és házigazdája, Dániel Balázs hagyományteremtő szándékkal rendezi meg májusban egész estés koncertjét, mely egyszerűen és lényegre törően a Boogie Woogie Est nevet kapta. A koncertnek május 21-én a felújított Vaskakas Művészeti Központ ad otthont. Ebben a műsorban is – ahogy már a közönség megszokhatta - a virtuóz zongorajátéké, a pezsgő ritmusoké és a zenei bravúroké a főszerep. A boogie woogie egy nehéz és egyedi zongorázási technikát igénylő műfaj, amelyben az improvizáció több mint lényeges, így bármennyi előadáson vesz is részt valaki, bizonyos, hogy sosem lesz része kétszer ugyanabban a műsorban.
Fellépők:
A Dániel Balázs Boogie Woogie Trió az egyetlen olyan zenekar jelenleg Magyarországon, amely tradicionális felállásban játszik boogie woogie-t egész estés produkció keretében. Mindenki, aki csak látta és hallotta őket, meggyőződött róla, hogy nem csak Dániel Balázs, de Zink Ferenc és Koch Barnabás is mesterien bánnak hangszerükkel. A technikai tudáshoz remek hangulat, ütős poénok és játékukat fűszerező színes elemek egyaránt társulnak. Ezeket a koncerteket nehéz ülve végighallgatni, hiszen a lüktető ritmusokra mindenkinek járni kezd keze-lába, így a közönség gyakran akár széksorok között is táncra perdül.
Vendégművész: Edwin Kimmler (D)
Képzeljenek el egy virtuóz boogie woogie zongoristát. Aztán egy autentikus blues gitárost. Aztán egy szájharmonika művészt, és végül egy egyedi hangú énekest. Aztán képzeljék el mindezt egy személyben. Ő Edwin Kimmler. A német zenész igazi mókamester a színpadon, egy jelenség, az ember nem tudja róla levenni a szemét… de a fülét sem. A Boogiefeszt közönsége már hallhatta őt játszani, így akik ott voltak a fesztiválon tudják, hogy mire számíthatnak, hiszen a vendég pont kiszámíthatatlan!
Jegyek kaphatók a helyszínen 3200 Ft-os áron, valamint foglalhatók az info@mrfirehand.com e-mail címen.
Lemezbemutató koncertet ad a Grunting Pigs
2016-04-19 | koncertajánló
Grunting Pigs Grunt Away lemezbemutató koncert2016. április 29.
Budapest, Muzikum Klub
Pribojszki Mátyás nemcsak Magyarország, de talán Európa egyik legismertebb szájharmonikása is, aki az elmúlt húsz évben mintegy tíz nagylemezt, valamint egy DVD-t jelentetett meg saját neve alatt futó zenekarával. Száz Ferenc gitárossal közös Grunting Pigs nevű formációját 2014 januárjában alakította meg. Az egyedi stílusú, energikus és vidám duó koncertjein, csakúgy mint a bemutatkozó Grunt Away című lemezén kizárólag angol nyelvű klasszikus és kevésbé ismert blues szerzemények hallhatók. A többek között Jimmy Reed, Willie Dixon, Muddy Waters, Little Walter, Sonny Boy Williamson és Junior Parker felvételeit tartalmazó CD bemutatójára 2016. április 29-én, a budapesti Muzikum Klubban kerül sor. A koncerten Molnár Dániel és Csizmadia László vendégeskedik.
Belépő: 1200 HUF (elővételben) | 1500 HUF (a koncert napján)
Jegyek kaphatók a Muzikumban, valamint a L’Harmattan Kiadó könyvesboltjaiban (1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16. | 1085 Budapest, Horánszky u. 20.).
hoati
A sikert csak csapatmunkában lehet elérni - interjú Szabó Tamással
2016-04-14 | beszélgetések
A tradicionális blues, a hatvanas évek beat, illetve a későbbi korok pop dallamainak világát ötvöző Mojo Workings képviselte Magyarországot az idei European Blues Challenge-n. Élményeikről, tapasztalataikról, a hazai blues szcéna helyzetéről, múltbéli és közeljövőbéli koncertekről faggattam Szabó Tamást, a 2011-ben alakult csapat szájharmonikás-énekesét.
A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.
Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.
Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz. Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.
Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel. A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat. Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.
Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.
A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt. Igazából ez is lenne a cél.
Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.
Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.
Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai
A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.
Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.
Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz. Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.
Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel. A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat. Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.
Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.
A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt. Igazából ez is lenne a cél.
Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.
Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.
Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai
Megjelentette harmadik lemezét a Colombre Band
2016-04-10 | hír
Váray László és a Colombre Band harmadik lemeze március végén jelent meg. A korábbi albumokon megismert zenei sokszínűség, a szövegek megoldásai és a hangzás olyan egységgé álltak össze erre a lemezre, amelynek részletei már megjelenés előtt, kislemezként vagy rádiós útjain rengeteg új helyre és emberhez elvitte a győri székhelyű zenekart. Az itt szereplő dalszövegek most is úgy hatnak, mint egy lézeres szemműtét, amivel az ember fél szembenézni, de egy pillanat alatt segít tisztán látni a dolgokat. Az Ember vagyok című nagylemez, amit egy kreatív ötlettel „audio-szelfinek” neveztek el, megvásárolható a Kaláka Zenebolt oldalán, az info@colombre.hu címre levelet küldve, vagy a csapat koncertjen.A lemezbemutató koncertek dátumai:
április 30. - Komárom, Mediawave Fesztivál
május 05. - Budapest, Mika Tivadar Mulató - közös koncert a Csaszi PillanatmŰvek zenekarral
május 07. - Győr, Színhely Kultúrpince
hoati
Kacatok - Ripoff Raskolnikov az új lemeze dalairól
2016-04-07 | névjegy
Az osztrák származású, de Vas megyében élő Ripoff Raskolnikov egy hosszabb, négyéves szünet után jelentette meg az Odds And Ends címet viselő korongját. Az alábbiakban a tiszteletbeli magyarnak számító zenész mutassa be az új album dalait a saját szavaival.1. Virgo Angel
Egy gondtalan kis szerelmes nóta, ami sokkal tartozik Bo Diddley-nek. A dalban remek szólógitározás szerepel régi cimborámtól, Little G-től, azaz Szűcs Gábortól. Mindenki, akinek köze volt a lemezhez, úgy gondolta, hogy ennek kell lennie a nyitószámnak.
2. I Don’t Wanna Know
Attól tartok, hogy ez egy amolyan kis lázadó himnusz... azt hiszem volt idő, amikor Siegal barátomhoz hasonlóan kalóznak tartottam magam... most viszont már tapasztalt hajóskapitány vagyok, aki mindent megtesz, hogy rozzant lélekvesztőjét távol tartsa a cápáktól terhelt vizektől.
3. Abalone Earrings
Ez egy igaz történet - mind a nő, mind a fülbevalók igaziak -, vagy ahogyan megtörtént igaziak voltak. Másrészről viszont a dal mégsem annyira nőkről és fülbevalókról szól, sokkal inkább egy férfiról, aki jól érzi magát és nem törődik a végkifejlettel.
4. Late Monday Night
Ennek a szerzeménynek a gyökere már régóta, a harmincas éveim óta megvolt bennem, de sehogy se tudtam dűlőre jutni vele. Viszont mivel azt gondoltam, hogy a Late Monday Night egész jó számcím, soha nem dobtam ki a hozzá tartozó vázlataimat - és láss csodát, valamikor a tavalyi évben, főképp a zenekar inspirálására életre kelt. Újraírtam a szöveget, leegyszerűsítettem az akkordmenetet és ez született meg belőle.
5. The Edge
Egy kis haraggal visszatekintés egy elmúlt szerelemre. Eredetileg sokkal hagyományosabb bluesos dal lett volna, de egy ponton a bennem megbújó Keith Richards átvette az irányítást. Az egész nótában remek Nagy Szabolcs zongorajátéka.
6. Dead End Blues
A dal ötlete, ez az ál-kelta gitármotívum azután talált meg, miután egy intenzív hetet Nick Drake számainak hallgatásával töltöttem. Drake elképesztően tehetséges brit dalszerző-énekes volt, aki huszonhat évesen követett el öngyilkosságot. Arról is lehetne beszélgetni, hogy az ő, életről alkotott optimista szemlélete mennyire hatott a dalszövegre.
7. Train
Az egyik kedvencem ezen a lemezen. Dal szerelemről, veszteségről, szívfájdalomról, de optimista felhangokkal. Ugyanakkor annak az első látásra szerelemnek a története is, amit Podlovics Péter steel gitárjával kapcsolatban megéltem.
8. Get Away
Ezt eredetileg a Pribojszki Mátyással közös duóalbumra, a Room For Two-ra rögzítettük. Alapvetően arról szól, hogy egy idősebb férfi tanácsot ad egy fiatalabbnak egy enyhén szólva is rossz kapcsolat megszakításáról. Elég büszke vagyok a mandolinjátékomra ebben, de persze nem tudhatjuk, hogy Jimmy Page mit gondolna róla.
9. Evil-Hearted Women
Mindig is sok blues volt a zenémben, viszont ezen az új lemezen, talán ez az egyetlen dal, amelyben nyilvánvaló a hatás. Emelem öreg kalapom Skip James, Blind Willie McTell, Robert Johnson és a többi nagy korai blues zenész előtt, bármerre is legyenek mostanság.
10. Sailor Song
Ez a szerzemény eredetileg egy filmben szerepelt volna, amiben én egy Waits-szerű vagabondként, egy használaton kívüli benzintöltő előtt adtam volna elő. A rendező ötlete volt az, hogy írjak arról a régi elképzelésről, hogy minden alkalommal meghal egy hajós, ha valaki gyertyával gyújt meg egy cigarettát. A film természetesen nem készült el, úgyhogy be kell érnünk csak a dallal...
11. Odds & Ends
Amolyan életközép utáni önvizsgálat. "Tízezer mérföldet jöttem és semmit nem tudok felmutatni..." - ilyesmi.
12. Cheap Hotel
Ez pedig egy kis óda a házasságtöréshez, illetve ahhoz a szép sor színvonaltalan szemétládához, akihez hű dalszerzőtöknek szerencsétlensége volt az elmúlt negyvenakárhány évben.
Ismét magyar induló az European Blues Challenge-en
2016-04-03 | hír
2016. április 7-9-én immár hatodik alkalommal rendezik meg az European Blues Challenge-et. A Torrita de Sienában tartandó rendezvényen hazánkat a Mojo Workings képviseli.Az European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, blues magazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blues zene Európában reflektorfénybe kerüljön. A közös cél megvalósulása érdekében évről évre megrendezik az European Blues Challenge-et, mely eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában és Belgiumban került megtartásra, míg idén az Olaszországban fekvő Torrita de Siena ad otthont neki. Az ez évi versenyen huszonegy európai ország egy-egy zenekara indul, Magyarországot a Gastroblues Fesztiválnak köszönhetően az ötödik születésnapját június 29-én a fővárosi Kobuci Kertben ünneplő Mojo Workings képviseli. A koncertek mellett szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak, ahol minden résztvevő bemutathatja, hogy mivel foglalkozik.
Az European Blues Challenge idei fellépői:
április 08.: Blues Junkers (PL), Bluestream (BG), Red Butler (GB), Tanel Padar Blues Band (ES), Gas Blues Band (FR), Juraj Schweigert & The Grove Time (SK), Christian Bundgaard Trio (DK), Mojo Workings (HU), Johnny Fontane And The Rivals (CH), Ida Bang & The Blue Tears (SE), Johnny B Beast (LT)
április 09.: Tiny Legs Tim (BE), Lena & The Slide Brothers (FI), Ulrich Ellison & Tribe (AT), Paul Venturi & The Junkers (IT), Eric ’Slim’ Zahl And The South West Swingers (NO), Wax & Boogie Rhythm Combo (ES), Budda Power Blues (PT), WellBad (DE), Phil Bee’s Freedom (NL), Zamba (HR)
hoati
Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra – interjú Ripoff Raskolnikovval
2016-03-25 | beszélgetések
Ripoff Raskolnikov az európai blues szcéna egyik legkülönlegesebb figurája, aki mély költőiséggel és zenei kifejezőkészséggel tud bemutatni olyan emberi érzelmeket, mint szerelem, szenvedély, fájdalom, élni vágyás vagy haláltól való félelem. Zeneileg leginkább a Tom Waits és Bob Dylan által jelölt terepen lehet elhelyezni. A színpadi jelenlétének, száraz humorának és a blueshoz való személyes kötődésének köszönhetően nem okoz neki gondot az intenzív légkör megteremtése a koncertek során. Ő egy olyan művész, akit nemcsak hallani, de látni is jó. Tavaly nálunk ünnepelte a hatvanadik születésnapját, de friss albumait is Budapesten szokta bemutatni – nincs ez másként az először április 2-án, a lemezbemutató napján kézbe vehető Odds And Ends esetében sem.
Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről, és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?
Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.
Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya? Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?
Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott.
Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem. Aztán tizennyolc évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát. Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.
A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.
Lehet némi igazság ebben. Nyilván mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni.
És ha már a régi nagyoknál tartunk: tizenöt éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.
Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.
A magyar népzenével akkor találkoztam, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.
Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy az óta ezt kb. tízszer annyian látták a Youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]
Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.
Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván az óta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá válva már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban. Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, kurva nagy arc vagyok, pusztán mert külföldről érkeztem.
Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.
Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.
Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.
Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.
Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?
Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.
A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.
Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.
Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?
Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám.
Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Az után a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.
Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.
Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.
A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.
Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!
Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?
Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.
Az új lemez az Odds And Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?
Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.
Sam 'Redbreast' Wilson
Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről, és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?
Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.
Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya? Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?
Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott.
Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem. Aztán tizennyolc évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát. Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.
A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.
Lehet némi igazság ebben. Nyilván mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni.
És ha már a régi nagyoknál tartunk: tizenöt éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.
Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.
A magyar népzenével akkor találkoztam, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.
Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy az óta ezt kb. tízszer annyian látták a Youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]
Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.
Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván az óta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá válva már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban. Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, kurva nagy arc vagyok, pusztán mert külföldről érkeztem.
Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.
Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.
Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.
Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.
Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?
Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.
A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.
Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.
Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?
Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám.
Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Az után a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.
Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.
Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.
A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.
Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!
Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?
Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.
Az új lemez az Odds And Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?
Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.
Sam 'Redbreast' Wilson
Gary Moore Emlékest az A38 Hajón
2016-03-19 | koncertajánló
Gary Moore Emlékest 20162016. április 04.
Budapest, A38 Hajó
Ahogy 2012 tavasza óta minden évben, idén áprilisban is Budapesten találkoznak Gary Moore tisztelői és rajongói, hogy egy vérbeli rock, blues-rock koncerttel adózzanak az ír gitáros emléke és zenei hagyatéka előtt. Európa számos országából és a tengerentúlról is érkeznek a résztvevők, vendégek. Ezúttal is itt lesz Gary testvére, a szintén nagyszerű zenész, Cliff Moore, az angol Harrisen Larner-Main, a tavaly végre hazánkban is bemutatkozott kiváló finn gitáros, Ben Granfelt, valamint napjaink egyik legtehetségesebb blues-rock muzsikusa, a Németországból érkező Henrik Freischlader, aki két év után tér vissza az A38 Hajó színpadára. Hazánkat a koncertet nyitó Run For Power - Gary Moore Memorial Band, valamint a külföldi fellépőket kísérő, a korábbi Emlékestek alkalmával már megismert zenészek képviselik majd. Idén is csatlakozik a fellépőkhöz a tehetséges fiatal gitáros, Somogyi Remig, így már most tudható, hogy ezúttal is egy különleges, bő három órás esttel emlékezhetünk majd Gary Moore, az egyik legnagyobb hatású blues-rock gitáros életére.
Új lemezzel jelentkezik Ripoff Raskolnikov
2016-03-12 | koncertajánló
Ripoff Raskolnikov Odds And Ends lemezbemutató koncert
Előzenekar: Zanzinger Band
2016. április 02.
Budapest, Kuplung
Linzben született, az évek során tiszteletbeli magyarrá avanzsált, zenéjével mégis autentikusan képviseli az afrikai-amerikai zenei gyökereket. Ripoff Raskolnikovot leginkább ez az egyedülálló sokszínűség emeli ki a kortárs európai zenei életből: míg hű marad az afrikai-amerikai zenei hagyományokhoz, valamifajta elementáris erő húzza Közép-Európához, aminek levegője újra és újra áthatja zenéjét. Dalszerzőként leginkább a Tom Waits vagy Bob Dylan által képviselt vonalat követi, a dalai mentesek minden zenei sallangtól, nyers egyszerűséggel szólalnak meg, hogy arra lehessen koncentrálni, ami fontos: a dalokban elmesélt történetre, és a hallgató számára így megnyíló különös világra, amelyben ismerős ismeretlenként kalauzol végig bennünket gyűrött fekete kalapjában, elnyűtt zakójában, a hajtókájába tűzött elmaradhatatlan rózsával. Minden dalának ő maga is szerves része, a vagabond, aki bejárta Európát, a mesemondó, aki sosem fogy ki a történetekből.
A 2012-ben megjelent Lenin Street után idén tizenkettedik lemezével jelentkezik. Az Odds And Ends című albumon tizenkét szerzemény kapott helyet, ezek között éppúgy található a Mississippi Delta múltszázad eleji világát megidéző dal, vagy a régi spirituálékat alapul vevő szám, mint Bruce Springsteen energiáját előhívó klasszikus americana. A műfaji sokféleségnek Ripoff egyedi világa biztosít egységet: az olcsó szállodák dohány- és esőszagú miliője, aminek Raskolnikov autentikus történetmesélőjévé vált az elmúlt hosszú évek során.
A lemezen magyar zenekarának (Nagy Szabolcs – zongora, Varga Laca – basszusgitár, Gyenge Lajos – dob) tagjai mellett olyan vendégművészek is megjelennek, mint az International Blues Challenge győztes Little G Weevil gitáron, a Muzsikás együttesből ismert Éri Péter buzukin, vagy az etno és folk formációkban játszó Herr Attila nagybőgőn.
A nagyközönség először 2016. április 2-án a Kuplungban hallhatja az új hanganyag dalait egy lemezbemutató koncert keretén belül. A helyszínen a friss albumhoz olyannyira kedvezményes áron (1500 Ft-al olcsóbban) lehet majd hozzájutni, hogy aki megvásárolja a kiadványt, gyakorlatilag ingyen látogatja majd a koncertet. Előzenekar a Zanzinger Band lesz.
Előzenekar: Zanzinger Band
2016. április 02.
Budapest, Kuplung
Linzben született, az évek során tiszteletbeli magyarrá avanzsált, zenéjével mégis autentikusan képviseli az afrikai-amerikai zenei gyökereket. Ripoff Raskolnikovot leginkább ez az egyedülálló sokszínűség emeli ki a kortárs európai zenei életből: míg hű marad az afrikai-amerikai zenei hagyományokhoz, valamifajta elementáris erő húzza Közép-Európához, aminek levegője újra és újra áthatja zenéjét. Dalszerzőként leginkább a Tom Waits vagy Bob Dylan által képviselt vonalat követi, a dalai mentesek minden zenei sallangtól, nyers egyszerűséggel szólalnak meg, hogy arra lehessen koncentrálni, ami fontos: a dalokban elmesélt történetre, és a hallgató számára így megnyíló különös világra, amelyben ismerős ismeretlenként kalauzol végig bennünket gyűrött fekete kalapjában, elnyűtt zakójában, a hajtókájába tűzött elmaradhatatlan rózsával. Minden dalának ő maga is szerves része, a vagabond, aki bejárta Európát, a mesemondó, aki sosem fogy ki a történetekből.
A 2012-ben megjelent Lenin Street után idén tizenkettedik lemezével jelentkezik. Az Odds And Ends című albumon tizenkét szerzemény kapott helyet, ezek között éppúgy található a Mississippi Delta múltszázad eleji világát megidéző dal, vagy a régi spirituálékat alapul vevő szám, mint Bruce Springsteen energiáját előhívó klasszikus americana. A műfaji sokféleségnek Ripoff egyedi világa biztosít egységet: az olcsó szállodák dohány- és esőszagú miliője, aminek Raskolnikov autentikus történetmesélőjévé vált az elmúlt hosszú évek során.
A lemezen magyar zenekarának (Nagy Szabolcs – zongora, Varga Laca – basszusgitár, Gyenge Lajos – dob) tagjai mellett olyan vendégművészek is megjelennek, mint az International Blues Challenge győztes Little G Weevil gitáron, a Muzsikás együttesből ismert Éri Péter buzukin, vagy az etno és folk formációkban játszó Herr Attila nagybőgőn.
A nagyközönség először 2016. április 2-án a Kuplungban hallhatja az új hanganyag dalait egy lemezbemutató koncert keretén belül. A helyszínen a friss albumhoz olyannyira kedvezményes áron (1500 Ft-al olcsóbban) lehet majd hozzájutni, hogy aki megvásárolja a kiadványt, gyakorlatilag ingyen látogatja majd a koncertet. Előzenekar a Zanzinger Band lesz.
Blue Largo: Sing Your Own Song
2016-03-06 | kritika
A Blue Largo nevű formációt a gitáros Eric Lieberman és az énekesnő Alicia Aragon 1999-ben hozta létre. A kaliforniai zenekar az elmúlt évtized közepéig folyamatosan működött, két meglehetősen sikeres albumot (What a Day!, Still In Love With You) is megjelentetve. 2006 novemberében a sors azonban közbeszólt, Liebermannál egy ritka betegséget, a fokális disztóniát diagnosztizálták, amely a jobb kezének a koordinációs mozgását zavarta össze, ezáltal lehetetlenné téve, hogy gitározzon. Idővel a gitáros szervezetének sikerült úrrá lennie a betegségen, újra zenélni kezdhetett, így felélesztette a Blue Largo-t is, amivel 2015 májusában elkezdték elkészíteni a harmadik lemezüket. A Sing Your Own Song című albumon Lieberman hét saját szerzeménye hallható, ezek nem meglepő módon a kihívásról, kétségbeesésről, reményről és a megújulásról szólnak. Az átdolgozások között találunk három instrumenális felvételt Earl Hooker, Clarence 'Gatemouth' Brown és Herb Remington tollából. A ’40-es, az ’50-es évek zenei világát megidéző, igazán színes, változatos lemez hangmérnöke és társproducere a hírnevet James Harman együttesében szerzett Nathan James volt, aki számos kiváló vendégmuzsikussal egyetemben közreműködött is az albumon.Coffeegrinds Music, 2015
hoati
Hillstomp Boogie az MR2 Akusztikban
2016-03-02 | hír
Sam ’Redbreast’ Wilson 2015-ben alapított triójával, a Juke Joint Revivallel a rendszeres klubkoncertek, tévés, rádiós és online megjelenések révén egyre nagyobb közönséggel ismerteti meg Észak-Mississippi hagyományos zenéjét, amelynek Sam az egyik leghitelesebb képviselője Európában. A kontinensen ritkaságnak számító muzsikát játszó formáció már megalakulásakor magára vonta a figyelmet, így többek között olyan előadókkal is egy színpadra léphettek, mint a British Blues Awards nyertes Ian Siegal, a 2013-as International Blues Challange nyertes Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor, vagy éppen a Quimby.
A zenekar 2016. március 20-án az MR2 Petőfi Rádió Akusztik című műsorában mutatkozik be egy hatvan perces, akusztikus, élő felvétellel. A legendás 8. stúdióban a tavaly év végén megjelent debütáló, öt számot felvonultató hanganyaguk, a Hillstomp Boogie dalai mellett olyan előadók szerzeményeit is műsorukra tűzték, mint a két leghíresebb Észak-Mississippi-i blues zenész, R. L. Burnside és Junior Kimbrough. Mindezen túl az MR2 Petőfi Rádióban mutatják be egyik legújabb dalukat, amit a nagyközönség ez idáig még nem hallhatott, valamint a trió készül vendég fellépővel és egy meglepetés feldolgozással egyaránt.
A koncert sugárzásának időpontja: 2016. március 20. 21.00, ismétlés: 2016. március 23. 23.00
A zenekar 2016. március 20-án az MR2 Petőfi Rádió Akusztik című műsorában mutatkozik be egy hatvan perces, akusztikus, élő felvétellel. A legendás 8. stúdióban a tavaly év végén megjelent debütáló, öt számot felvonultató hanganyaguk, a Hillstomp Boogie dalai mellett olyan előadók szerzeményeit is műsorukra tűzték, mint a két leghíresebb Észak-Mississippi-i blues zenész, R. L. Burnside és Junior Kimbrough. Mindezen túl az MR2 Petőfi Rádióban mutatják be egyik legújabb dalukat, amit a nagyközönség ez idáig még nem hallhatott, valamint a trió készül vendég fellépővel és egy meglepetés feldolgozással egyaránt.
A koncert sugárzásának időpontja: 2016. március 20. 21.00, ismétlés: 2016. március 23. 23.00
Blues Session koncertsorozat a Muzikumban
2016-02-26 | koncertajánló
Tavasszal is kiváló koncerteket tekinthetnek meg az érdeklődők a Blues Session koncertsorozat keretén belül a budapesti VIII. kerületben fekvő Muzikum Klub & Bisztróban.
Tervezett koncertek
március 04. – The Bluesberry Band & Muck Ferenc
március 05. – Pribojszki Mátyás Band: Nőnapi blues
március 10. – Rambling Blues Trió feat. Méhes Csaba
március 11. – Szájharmonikások éjszakája: Igali-Bernáth Duó, vendég: Kőhalmi András, Mojo Workings Trió, vendég: Csízy László, Grunting Pigs Trió, vendég: Czigány Attila
március 12. – Ferenczi György és a Rackajam
március 17. – Organism, vendég: Winand Gábor
március 18. – Johnny Biglip Band 25. születésnapi koncert
március 26. – Claptones: Eric Clapton ’71’, vendég: Tóth János Rudolf és Závodi János
április 01. – Ian Siegal Band, előzenekar: Papaver Cousins
április 07. – Jani B(l)ack Blues Band
április 14. – Zolbert lemezbemutató
április 15. – CockLers lemezbemutató, vendég: Blank Canvas Group
április 20. – Mojo Workings feat. Tim Lothar
április 22. – Magyar Atom
április 28. – Jack Cannon 10. születésnapi koncert, vendég: Tátrai Tibor, Tóth András, Túry Árpád, Papp Liza és Pintér Zsolt
április 29. – Grunting Pigs lemezbemutató, vendég: Molnár Dániel és Csizmadia László
április 30. – Stoned 13. születésnapi koncert, vendég: Kőváry Péter, Fekete Jenő, Kőszegi Zsolt és Vadász Dániel
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - vasárnap, reggeltől - estig
Online jegyvásárlás: www.tixa.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Tervezett koncertek
március 04. – The Bluesberry Band & Muck Ferenc
március 05. – Pribojszki Mátyás Band: Nőnapi blues
március 10. – Rambling Blues Trió feat. Méhes Csaba
március 11. – Szájharmonikások éjszakája: Igali-Bernáth Duó, vendég: Kőhalmi András, Mojo Workings Trió, vendég: Csízy László, Grunting Pigs Trió, vendég: Czigány Attila
március 12. – Ferenczi György és a Rackajam
március 17. – Organism, vendég: Winand Gábor
március 18. – Johnny Biglip Band 25. születésnapi koncert
március 26. – Claptones: Eric Clapton ’71’, vendég: Tóth János Rudolf és Závodi János
április 01. – Ian Siegal Band, előzenekar: Papaver Cousins
április 07. – Jani B(l)ack Blues Band
április 14. – Zolbert lemezbemutató
április 15. – CockLers lemezbemutató, vendég: Blank Canvas Group
április 20. – Mojo Workings feat. Tim Lothar
április 22. – Magyar Atom
április 28. – Jack Cannon 10. születésnapi koncert, vendég: Tátrai Tibor, Tóth András, Túry Árpád, Papp Liza és Pintér Zsolt
április 29. – Grunting Pigs lemezbemutató, vendég: Molnár Dániel és Csizmadia László
április 30. – Stoned 13. születésnapi koncert, vendég: Kőváry Péter, Fekete Jenő, Kőszegi Zsolt és Vadász Dániel
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - vasárnap, reggeltől - estig
Online jegyvásárlás: www.tixa.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Zongorista találkozó a Muzikumban
2016-02-19 | koncertajánló
Zongorista találkozóBudapest, Muzikum Klub
2016. február 27.
A különleges alkalmi formációként is aposztrofálható Zongorista találkozót húsz évvel ezelőtt Nagy Szabolcs és Bacsa Gyula zongoraművészek kezdték el működtetni a boogie woogie, valamint a New Orleans blues műfaj nyomdokain haladva. Néhány évvel később egészült ki a csapat Nemes Zoltán zongorista-énekes és a mindhárom billentyűssel hosszú évek óta folyamatosan együtt dolgozó dobos, Mezőfi István „Fifi” személyével. Az így kialakult produkció időről-időre elérhető a nagyközönség számára. A már látványában is izgalmas színpadkép különleges koncertélménnyel párosul egy lendületes élő show keretin belül. A formáció hosszú évek után újra látható-hallható lesz, ezúttal a fővárosi Muzikum Klubban.
Belépő: 1200 HUF (elővételben) | 1500 HUF (a koncert napján)
Jegyek kaphatók a Muzikumban, valamint a L’Harmattan Kiadó könyvesboltjaiban (1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16. | 1085 Budapest, Horánszky u. 20.).
Bob Margolin: On My Road
2016-02-15 | kritika
A Bostonban született Bob Margolin tizenöt évesen kezdett el gitározni. Muddy Waters zenekarában szerzett nevet magának, olyan elődök helyét betöltve, mint Jimmy Rogers, Hubert Sumlin vagy Luther Tucker. A legendás muzsikus együttesének 1973-tól volt a tagja, addig leginkább bostoni zenekarokban játszott. Szerepelt Waters négy Grammy-díjas lemezén, de feltűnt a blues királya mellett a The Last Waltz című, a The Band búcsúkoncertjét megörökítő koncertfilmben is. Saját zenekarát 1980-ban alakította meg, azóta tucatnyi szólólemeze jelent meg a műfaj legjobb kiadóinál. Producerként tevékenykedett többek között Big Bill Morganfield, Candye Kane, Pinetop Perkins és Ann Rabson albumain, mindemellett részt vállalt Muddy Waters lemezeinek újrakiadásában. Az önéletrajzi elemekkel bővelkedő, a korosodás során szerzett tapasztalatokat összefoglaló albumát, az On My Roadot a Grammy-díjas producer, Michael Freeman segítségével készítette el. A lemezen a saját számok mellett négy régóta tervezett átdolgozás is helyet kapott. A dalok feljátszásában turnézenekarának két tagja, Chuck Cotton és Ted Walters közreműködött. Bob Margolinnak nincs olyan énekhangja, mint egykori mentorának, viszont ízléses, kiváló technikájú gitáros, tehetséges dalszerző, és ez elegendő ahhoz, hogy átlagosnál jóval kiemelkedőbb lemezeket készítsen.Steady Rollin’ Records / VizzTone Label Group, 2016
hoati
Radics Béla emlékezete Angyalföldön
2016-02-03 | koncertajánló
Ismert rock- és blues előadók mellett fiatal zenészek emlékeznek Radics Bélára, a 70 éve született gitárkirályra 2016. február 6-án, Angyalföldön, a József Attila Művelődési Központban. A koncerten Radics Béla szerzeményei és példaképeinek dalai hangzanak el.
Radics Béla, aki február 6-án töltené be hetvenedik életévét, 1982-ben, mindössze 36 évesen halt meg. A magyar rockzene történetének egyik megkerülhetetlen figurája volt, játszott a Sakk-Matt, a Tűzkerék, a Taurus és az Alligátor zenekarban is. A gitárzseni szerencsétlen életet élt: bár gitárstílusát Jimi Hendrixéhez hasonlították, nagylemez megjelenését nem engedélyezték számára, életében mindössze két kislemeze jelent a Taurusszal. Halálát az alkohol okozta. Az elmúlt években több archív felvételét kiadták feljavított minőségben.
A február 6-i, mintegy háromórásra tervezett esti emlékkoncert fellépői Radics szerzeményei mellett olyan rock-blues klasszikusokat is eljátszanak, amelyek a Taurus ex-T 25-75-82 feloszlása óta élőben soha, sehol nem hangzottak el, holott a Radics repertoár fontos darabjai. A koncerten Tátrai Tibor, Póka Egon, Harmath Albert és Pintér István, mint egykori zenekari tagok, harcostársak a Tűzkerék, a Sakk-Matt, illetve a korai Atlantiszos időket fogják idézni. Szintén színpadra lép a Tűzkerék xT, amely immár negyedszázada gondozza a Radics életművet, ott lesz Vörös István, aki a Nevada zenekarban váltotta a gitárost, Török Ádám, aki a Sakk-Matt kezdetén volt jelen, és fellép két kiváló énekes, Kalmus József és Mr. Basary is.
Takáts Tamással fog zenélni az egri Team Rock Band, amely tíz évvel ezelőtt egy elveszett Taurus-dalt (Emberi szóval) keltett új életre, de a fellépők között lesz Szakadáti Mátyás, az alkalmi Radics Béla Emlékzenekar dobosa, Pleszkán Écska, a karakteres orgánumú énekesnő, Körmendi Roland énekes, illetve a fiatal gitárosok képviseletében Gazdag Viktor, Gönci György vagy épp a műsort indító BluesSteel zenekar szólistája, Vámos Péter.
Radics Béla, aki február 6-án töltené be hetvenedik életévét, 1982-ben, mindössze 36 évesen halt meg. A magyar rockzene történetének egyik megkerülhetetlen figurája volt, játszott a Sakk-Matt, a Tűzkerék, a Taurus és az Alligátor zenekarban is. A gitárzseni szerencsétlen életet élt: bár gitárstílusát Jimi Hendrixéhez hasonlították, nagylemez megjelenését nem engedélyezték számára, életében mindössze két kislemeze jelent a Taurusszal. Halálát az alkohol okozta. Az elmúlt években több archív felvételét kiadták feljavított minőségben.
A február 6-i, mintegy háromórásra tervezett esti emlékkoncert fellépői Radics szerzeményei mellett olyan rock-blues klasszikusokat is eljátszanak, amelyek a Taurus ex-T 25-75-82 feloszlása óta élőben soha, sehol nem hangzottak el, holott a Radics repertoár fontos darabjai. A koncerten Tátrai Tibor, Póka Egon, Harmath Albert és Pintér István, mint egykori zenekari tagok, harcostársak a Tűzkerék, a Sakk-Matt, illetve a korai Atlantiszos időket fogják idézni. Szintén színpadra lép a Tűzkerék xT, amely immár negyedszázada gondozza a Radics életművet, ott lesz Vörös István, aki a Nevada zenekarban váltotta a gitárost, Török Ádám, aki a Sakk-Matt kezdetén volt jelen, és fellép két kiváló énekes, Kalmus József és Mr. Basary is.
Takáts Tamással fog zenélni az egri Team Rock Band, amely tíz évvel ezelőtt egy elveszett Taurus-dalt (Emberi szóval) keltett új életre, de a fellépők között lesz Szakadáti Mátyás, az alkalmi Radics Béla Emlékzenekar dobosa, Pleszkán Écska, a karakteres orgánumú énekesnő, Körmendi Roland énekes, illetve a fiatal gitárosok képviseletében Gazdag Viktor, Gönci György vagy épp a műsort indító BluesSteel zenekar szólistája, Vámos Péter.
