A Bem Rockparttól a Soproni Színházig – beszélgetés Papp Gyulával
2016-01-09 | beszélgetések
A Minivel, a Skorpióval, a Dinamittal és a P. Mobillal vált többek között ismertté a billentyűs hangszerek mestere, Papp Gyula, aki mindemellett rengeteg budapesti, vidéki, vagy éppen határon túli színházi produkció megvalósításánál is bábáskodott, munkáit ezrek élvezhették. Az alábbi interjúból élete történetét, zenei pályafutása fontosabb állomásait ismerhetjük meg.
A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe nálad a beat- és a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban a konziban a mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött Huszti Pista, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt, – a Volán elődje – Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Super Fundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beatzenével, esetleg annyi, hogy hallgattam, láttam a ’66-os Táncdalfesztiválon Szörényiéket a Még fáj minden csókkal. Tehát még aznap elmentem a próbára, és máris rockzenész lettem! A konziban pedig renegát. De annyira azért nem renegát! Novemberben volt a kilencvenedik születésnapja Kertész Lajosnak, a fő tanszaktanáromnak, – akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül – és a Vakok Állami Intézetében, a Nádor teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal. Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott – megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci, – akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd éppen akkor a Scampolo vezetője volt, – mikor a neves Gundel étteremben játszottunk, beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni. Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda-odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Volt olyan is, – és itt van a Gondviselés keze – hogy Varga Lacival meg Bertalan István ’Güzüvel’, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott, lementünk a Csanádi utcai Syrius klubba. Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz koncertteremből álló pince klubba hat-nyolc lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncerthelye volt. Ide merészkedtünk le játszani, így hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, nomeg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris és Baronits Zsolt. Tényleg szükségeltetett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett! Ez a Syrius klubbéli fellépésem 1970 szeptemberében volt…
Akkor még csak tizenkilenc éves voltál?
Még annyi sem, mert novemberi vagyok.
És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini…
Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal Étteremben, vagy az Erzsébet Sörözőben. És amikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám téri óra alá, este hat órára hívott engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én – később megtudtam, Mátyás királlyá választásának napján – kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert az akkori szokásoknak megfelelően délelőtt tizenegykor a Corvin moziban volt, majd este a Bem rakparti Mini klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz tíz fokban is várakozott a közönség, hogy a bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában jártak a srácok, így bővült a közönség. Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock klubjaként. Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még manapság is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten és CD formátumban is. Ezt az anyagot minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag című számunk felkerült a világ legjobb ezer dala közé, végül egy Eric Clapton, egy Jethro Tull és egy Them nóta mögött a negyedik helyen végzett. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon, és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban. Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tullhoz hasonlítottak minket a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási lehetőségem adódott akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, Németh ’Nemecsek’ Tamást. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13-án indult Kecskeméten, Illés-Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés együttes, és nézték a Nemecseket. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás című első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési Ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit, és mikor a Levente eljátszott egy gitár futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam, válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan. – feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel.
Tehát egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát… Zavarban vagyok, ha szembedicsérnek. Ráadásul Bartókon nőttem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy tíz éves koromban. Ezért is jelentett nekem sokat Bartók.
De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi évek, amik ma is tartanak, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, a soproni származású Sárdy Barbarával a Papp-Sárdy NBB. Korszakaid közül melyiket tartod a legsikeresebbnek, és melyiket a zeneileg legigényesebbnek?
Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió korszakom volt. Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Sokat koncerteztünk Lengyelországban, nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet-Németországba és Nyugat-Berlinbe is rendszeresen jártunk. 1976. május 1-jén, délben a TV-toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. Négyszázezer kéz Karesz „hande hoch”, magyarul „kezeket fel” felszólítására, nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. Felemelő volt 1978-ban a finnországi Turkuban egy színpadon játszani Eric Burdonnal, aki akkor a Warral lépett fel, vagy az afrikai segélykoncertet szervező Bob Geldoffal, vagy a másik akkori álomcsapattal, a hazánkban is többször megforduló Uriah Heeppel. De a Dinamit korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból, – ez júniusban történt, – akkor a Skála parkolóban húszezer ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Németh testvérek, mert akkor már Nagy Ferózni kezdtek… A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp-Sárdy NBB. Ez utóbbi, 2000 óta működő zenekarnak tavaly év végén DVD tokban látott napvilágot a Toronyiránt című, ötödik nagylemeze.
Térjünk át a zeneszerzésre. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. Tizenkilenc évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
A Haloványkék gondolat Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta Ádám, hogy adj egy G-t, hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-et, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van a G.
Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van a G, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Életem fő művének azonban Az ember tragédiájából készült darabot tekintem, amit 1990-ben bemutattak be itt Sopronban. Ezt azóta képtelen vagyok bemutattatni máshol, de megtudtam, hogy miért! Szerencsés Károly barátom mostanában ajándékozott meg a Véna című kötetével. Nagyon megtisztelt, mikor ezt írta bele: „Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog.” És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon-nagyon ünnepelt dolog volt 1937-től 1940-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi Mátyás pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust. És nem tudom Budapesten bemutatni! Igen ám, de akik itt Sopronba látták, szerették. Az első kritikában azt írták: „Nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Ha a Haloványkék gondolat tetszett, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom, amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre…
A Songwriting Competitionre, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. Az első sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan nyolc és fél percet. Tizenötezer, egy győri Rába stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle tizennégy embert jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik színdarabomat, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban Friedrich Schiller Ármány és szerelem című művéből, azt meg Békéscsabán mutatták be. Sajnos azóta sem adták elő. Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében, harmincnyolcadik helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak Pataki Attilának és Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe, csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.
Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő muzsikus is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Szakcsi Lakatos Béla szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók átdolgozást, a dög nehéz Terta magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy-két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám! – válaszolta. A Klotild-palotában lakott, oda mentem el kétszer. Tizenegytől fél kettőig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál volt a rock kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. Katona Klári Titkaim című turnéján, amit a Presser Gábor csinált neki, a Saturnus játszott: Dandó Péter, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt.
Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
A Hammond A 100-as, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod.
És a második?
Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora található, az Jeanne-Marie Darré-é volt, ami pedig a Petőfiben lelhető fel, az pedig Cziffra Györgyé. Három láda orosz pezsgőért adta oda a kultúrház igazgatónak, mondván, ez a hármas számú zongorája a sorban, nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a Körtáncban Cziffra zongoráján kísértem. A Riskó Géza barátom alapította Mai Nap című újságban volt is egy cikk, hogy Cziffra György zongoráján játszom Sopronban. A Zorán és a Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban található a hangszer? Mert ott volt élelmes az igazgató – feleltem nekik.
Az Emerson, Lake & Palmernek volt egy Bartók átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók átdolgozásotokat?
Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a Rhapsody In Blue-val. A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.
Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?
De! Emersonék megvették a jogot: tízezer dollárt fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet mindemögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző szerzeménye. Nálunk pedig a Bors megkérdezte Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros hajú rock zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában. Szeptember 26-án volt hetven éve, hogy elhunyt Bartók. A 2016-os esztendőben lesz majd egy megemlékezésünk.
Hogy mennyire változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor – Vas megyei lévén – bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij-Korszakov és Ravel átdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek”, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, elönállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.
A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.
A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Banddel is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is egy lemez velük. A Majsai Gábor énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi Kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B.-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek. A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell.
A következő műfajjal, a blueszal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor tizenhat éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabbon is. Persze, hogy játszunk bluest! De a név így lett figyelemfelkeltő!
Ezután felmentünk a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 515-ös termébe, ahol Papp Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!
Gróf István
A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe nálad a beat- és a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban a konziban a mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött Huszti Pista, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt, – a Volán elődje – Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Super Fundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beatzenével, esetleg annyi, hogy hallgattam, láttam a ’66-os Táncdalfesztiválon Szörényiéket a Még fáj minden csókkal. Tehát még aznap elmentem a próbára, és máris rockzenész lettem! A konziban pedig renegát. De annyira azért nem renegát! Novemberben volt a kilencvenedik születésnapja Kertész Lajosnak, a fő tanszaktanáromnak, – akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül – és a Vakok Állami Intézetében, a Nádor teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal. Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott – megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci, – akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd éppen akkor a Scampolo vezetője volt, – mikor a neves Gundel étteremben játszottunk, beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni. Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda-odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Volt olyan is, – és itt van a Gondviselés keze – hogy Varga Lacival meg Bertalan István ’Güzüvel’, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott, lementünk a Csanádi utcai Syrius klubba. Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz koncertteremből álló pince klubba hat-nyolc lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncerthelye volt. Ide merészkedtünk le játszani, így hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, nomeg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris és Baronits Zsolt. Tényleg szükségeltetett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett! Ez a Syrius klubbéli fellépésem 1970 szeptemberében volt…
Akkor még csak tizenkilenc éves voltál?
Még annyi sem, mert novemberi vagyok.
És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini…
Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal Étteremben, vagy az Erzsébet Sörözőben. És amikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám téri óra alá, este hat órára hívott engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én – később megtudtam, Mátyás királlyá választásának napján – kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert az akkori szokásoknak megfelelően délelőtt tizenegykor a Corvin moziban volt, majd este a Bem rakparti Mini klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz tíz fokban is várakozott a közönség, hogy a bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában jártak a srácok, így bővült a közönség. Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock klubjaként. Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még manapság is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten és CD formátumban is. Ezt az anyagot minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag című számunk felkerült a világ legjobb ezer dala közé, végül egy Eric Clapton, egy Jethro Tull és egy Them nóta mögött a negyedik helyen végzett. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon, és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban. Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tullhoz hasonlítottak minket a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási lehetőségem adódott akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, Németh ’Nemecsek’ Tamást. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13-án indult Kecskeméten, Illés-Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés együttes, és nézték a Nemecseket. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás című első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési Ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit, és mikor a Levente eljátszott egy gitár futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam, válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan. – feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel.
Tehát egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát… Zavarban vagyok, ha szembedicsérnek. Ráadásul Bartókon nőttem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy tíz éves koromban. Ezért is jelentett nekem sokat Bartók.
De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi évek, amik ma is tartanak, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, a soproni származású Sárdy Barbarával a Papp-Sárdy NBB. Korszakaid közül melyiket tartod a legsikeresebbnek, és melyiket a zeneileg legigényesebbnek?
Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió korszakom volt. Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Sokat koncerteztünk Lengyelországban, nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet-Németországba és Nyugat-Berlinbe is rendszeresen jártunk. 1976. május 1-jén, délben a TV-toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. Négyszázezer kéz Karesz „hande hoch”, magyarul „kezeket fel” felszólítására, nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. Felemelő volt 1978-ban a finnországi Turkuban egy színpadon játszani Eric Burdonnal, aki akkor a Warral lépett fel, vagy az afrikai segélykoncertet szervező Bob Geldoffal, vagy a másik akkori álomcsapattal, a hazánkban is többször megforduló Uriah Heeppel. De a Dinamit korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból, – ez júniusban történt, – akkor a Skála parkolóban húszezer ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Németh testvérek, mert akkor már Nagy Ferózni kezdtek… A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp-Sárdy NBB. Ez utóbbi, 2000 óta működő zenekarnak tavaly év végén DVD tokban látott napvilágot a Toronyiránt című, ötödik nagylemeze.
Térjünk át a zeneszerzésre. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. Tizenkilenc évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
A Haloványkék gondolat Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta Ádám, hogy adj egy G-t, hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-et, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van a G.
Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van a G, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Életem fő művének azonban Az ember tragédiájából készült darabot tekintem, amit 1990-ben bemutattak be itt Sopronban. Ezt azóta képtelen vagyok bemutattatni máshol, de megtudtam, hogy miért! Szerencsés Károly barátom mostanában ajándékozott meg a Véna című kötetével. Nagyon megtisztelt, mikor ezt írta bele: „Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog.” És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon-nagyon ünnepelt dolog volt 1937-től 1940-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi Mátyás pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust. És nem tudom Budapesten bemutatni! Igen ám, de akik itt Sopronba látták, szerették. Az első kritikában azt írták: „Nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Ha a Haloványkék gondolat tetszett, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom, amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre…
A Songwriting Competitionre, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. Az első sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan nyolc és fél percet. Tizenötezer, egy győri Rába stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle tizennégy embert jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik színdarabomat, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban Friedrich Schiller Ármány és szerelem című művéből, azt meg Békéscsabán mutatták be. Sajnos azóta sem adták elő. Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében, harmincnyolcadik helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak Pataki Attilának és Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe, csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.
Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő muzsikus is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Szakcsi Lakatos Béla szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók átdolgozást, a dög nehéz Terta magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy-két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám! – válaszolta. A Klotild-palotában lakott, oda mentem el kétszer. Tizenegytől fél kettőig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál volt a rock kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. Katona Klári Titkaim című turnéján, amit a Presser Gábor csinált neki, a Saturnus játszott: Dandó Péter, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt.
Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
A Hammond A 100-as, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod.
És a második?
Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora található, az Jeanne-Marie Darré-é volt, ami pedig a Petőfiben lelhető fel, az pedig Cziffra Györgyé. Három láda orosz pezsgőért adta oda a kultúrház igazgatónak, mondván, ez a hármas számú zongorája a sorban, nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a Körtáncban Cziffra zongoráján kísértem. A Riskó Géza barátom alapította Mai Nap című újságban volt is egy cikk, hogy Cziffra György zongoráján játszom Sopronban. A Zorán és a Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban található a hangszer? Mert ott volt élelmes az igazgató – feleltem nekik.
Az Emerson, Lake & Palmernek volt egy Bartók átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók átdolgozásotokat?
Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a Rhapsody In Blue-val. A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.
Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?
De! Emersonék megvették a jogot: tízezer dollárt fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet mindemögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző szerzeménye. Nálunk pedig a Bors megkérdezte Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros hajú rock zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában. Szeptember 26-án volt hetven éve, hogy elhunyt Bartók. A 2016-os esztendőben lesz majd egy megemlékezésünk.
Hogy mennyire változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor – Vas megyei lévén – bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij-Korszakov és Ravel átdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek”, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, elönállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.
A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.
A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Banddel is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is egy lemez velük. A Majsai Gábor énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi Kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B.-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek. A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell.
A következő műfajjal, a blueszal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor tizenhat éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabbon is. Persze, hogy játszunk bluest! De a név így lett figyelemfelkeltő!
Ezután felmentünk a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 515-ös termébe, ahol Papp Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!
Gróf István
Blues session koncertsorozat a Muzikumban
2016-01-05 | koncertajánló
Az új esztendőben is folytatódik a 2013 őszén indított, a műfaj hazai élvonala mellett feltörekvő bandáknak, egy-egy külföldi formációnak is bemutatkozási lehetőséget biztosító Blues Session koncertsorozat a budapesti Muzikumban.
Tervezett koncertek
január 08. – Message To Hendrix, Happy Bluesday
január 14. – Loyal, Voodoo Papa feat. Lee Olivér
január 15. – Raphael Wressnig & Igor Prado Trio (A/BRA)
január 21. – Capriccio 15. éves jubileumi koncert, vendégek: Török Ádám, Tátrai Tibor, Németh Károly
január 22. – Berdisz Művek feat. Peter Lipa (SK)
január 30. – Póka Egon Experience
február 11. – EC70, Claptones
február 19. – Blues B.R.Others Show
február 27. – Zongoristák estje: Nemes Zoltán – Bacsa Gyula – Nagy Szabolcs
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: www.zenekupon.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Tervezett koncertek
január 08. – Message To Hendrix, Happy Bluesday
január 14. – Loyal, Voodoo Papa feat. Lee Olivér
január 15. – Raphael Wressnig & Igor Prado Trio (A/BRA)
január 21. – Capriccio 15. éves jubileumi koncert, vendégek: Török Ádám, Tátrai Tibor, Németh Károly
január 22. – Berdisz Művek feat. Peter Lipa (SK)
január 30. – Póka Egon Experience
február 11. – EC70, Claptones
február 19. – Blues B.R.Others Show
február 27. – Zongoristák estje: Nemes Zoltán – Bacsa Gyula – Nagy Szabolcs
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Online jegyvásárlás: www.zenekupon.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: muzikum.hu, www.facebook.com/MuzikumKlub
hoati
Zora Young & Little Mike and The Tornados: Friday Night
2016-01-03 | kritika
Zora Young hét évesen költözött családjával Chicagóba, ahol a templomi fellépései során felfedezték nagyszerű énekhangját. Bluest énekelni felnőttként kezdett, az elmúlt évtizedekben koncertezett Junior Wells, Jimmy Dawkins, Bobby Rush, Buddy Guy, Albert King, Professor Eddie Lusk és B.B. King társaságában is. 1982-ben járt először Európában, ekkor a Blues With The Girls turné keretein belül szerepelt, azóta több mint harminc alkalommal koncertezett az öreg kontinensen. Bemutatkozó albuma, a Travelin' Light a ’90-es évek elején a Deluge Records gondozásában került piacra, majd három lemezt készített a Delmark Records részére. Évekig dolgozott a Piere Lacocque vezette Mississippi Heattel, aktuális anyagát a Little Mike and The Tornados közreműködésével rögzítette. A Friday Nighton csaknem egyenlő arányban feldolgozások, illetve a New York-i székhelyű, három évtizede működő banda tagjainak dalai találhatók. Otis Spann Spann’s Boogie című szerzeménye képében egy instrumentális szám is helyet kapott a lemezen. Young hangja meleg, keményen zümmögő, néhol háborgó, technikájában érezhetők a gyermekkorából megmaradt gospel gyökerek. A hangszerelések kiválóak, bőséges teret adnak Little Mike, Tony O Melio és Jim McKaba tudásának csillogtatására. Zora Youngot, aki büszkén vallja, hogy harmadik unokatestvére Howlin’ Wolfnak, Koko Taylor Awardra jelölték a Blues Music Awardson. Talán ez a tizenegy felvétel is hozzásegíti a rangos elismerés begyűjtéséhez.ELROB Records, 2015
hoati
2015 legjobb albumai
2015-12-31 | hír
Minden év végén picinyke szerkesztőségünk áttekinti a magunk mögött hagyott esztendő lemeztermését, és összeállítja az adott év legjobbnak tartott albumainak tizenötös listáját. Természetesen most sem tettünk másként.
hoati
1. Shemekia Copeland: Outskirts Of Love (Alligator Records)
2. Buddy Guy: Born To Play Guitar (Silvertone / RCA Records)
3. Doug MacLeod: Exactly Like This (Reference Recordings)
4. Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue (Delta Groove Music)
5. Eric Bibb and JJ Milteau: Lead Belly's Gold (DixieFrog Records)
6. Billy Price & Otis Clay: This Time For Real (Bonedog Records / VizzTone Label Group)
7. The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band: (Yellow Dog Records)
8. Thorbjorn Risager & The Black Tornado: Songs From The Road (Ruf Records)
9. Eugene Hideaway Bridges: Hold On A Little Bit Longer (Armadillo Music)
10. Henry Gray & Bob Corritore: Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest (Delta Groove Music)
11. Bonita & The Blues Shacks: Bonita & The Blues Shacks (CrossCut Records)
12. The Knickerbocker All-Stars: Go Back Home To The Blues (JP Cadillac Records)
13. Eddie Cotton: One At A Time (DeChamp Records)
14. Mighty Mike Schermer: Blues In Good Hands (Finedog Records / VizzTone Label Group)
15. Micke Bjorklof & Blue Strip: Ain' Bad Yet (Hokahey! Records)
hcs
1. Victor Wainwright & The WildRoots: Boom Town (Blind Pig Records)
2. Joe Bonamassa: Muddy Wolf At Red Rocks (J&R Adventures)
3. John Mayall: Find A Way To Care (Forty Below Records)
4. The Nighthawks: Back Porch Party (EllerSoul Records)
5. The Cash Box Kings: Holding Court (Blind Pig Records)
6. Ghost Town Blues Band: Hard Road To Hoe (Szerzői kiadás)
7. The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band: (Yellow Dog Records)
8. Buddy Guy: Born To Play Guitar (Silvertone / RCA Records)
9. Seasick Steve: Sonic Soul Surfer (There's A Dead Skunk Records)
10. Jeff Jensen: Morose Elephant (Swingsuit Records)
11. Mojo WorKings: Long Step (MMM Records)
12. Sugaray Rayford: Southside (Nimoy Sou Records)
13. Harmonica Shah: If You Live To Get Old (Electro-Fi Records)
14. The Kentucky Headhunters: Meet Me In Bluesland (Alligator Records)
15. Micke Bjorklof & Blue Strip: Ain' Bad Yet (Hokahey! Records)
hoati
1. Shemekia Copeland: Outskirts Of Love (Alligator Records)
2. Buddy Guy: Born To Play Guitar (Silvertone / RCA Records)
3. Doug MacLeod: Exactly Like This (Reference Recordings)
4. Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue (Delta Groove Music)
5. Eric Bibb and JJ Milteau: Lead Belly's Gold (DixieFrog Records)
6. Billy Price & Otis Clay: This Time For Real (Bonedog Records / VizzTone Label Group)
7. The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band: (Yellow Dog Records)
8. Thorbjorn Risager & The Black Tornado: Songs From The Road (Ruf Records)
9. Eugene Hideaway Bridges: Hold On A Little Bit Longer (Armadillo Music)
10. Henry Gray & Bob Corritore: Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest (Delta Groove Music)
11. Bonita & The Blues Shacks: Bonita & The Blues Shacks (CrossCut Records)
12. The Knickerbocker All-Stars: Go Back Home To The Blues (JP Cadillac Records)
13. Eddie Cotton: One At A Time (DeChamp Records)
14. Mighty Mike Schermer: Blues In Good Hands (Finedog Records / VizzTone Label Group)
15. Micke Bjorklof & Blue Strip: Ain' Bad Yet (Hokahey! Records)
 |  |  |  |
hcs
1. Victor Wainwright & The WildRoots: Boom Town (Blind Pig Records)
2. Joe Bonamassa: Muddy Wolf At Red Rocks (J&R Adventures)
3. John Mayall: Find A Way To Care (Forty Below Records)
4. The Nighthawks: Back Porch Party (EllerSoul Records)
5. The Cash Box Kings: Holding Court (Blind Pig Records)
6. Ghost Town Blues Band: Hard Road To Hoe (Szerzői kiadás)
7. The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band: (Yellow Dog Records)
8. Buddy Guy: Born To Play Guitar (Silvertone / RCA Records)
9. Seasick Steve: Sonic Soul Surfer (There's A Dead Skunk Records)
10. Jeff Jensen: Morose Elephant (Swingsuit Records)
11. Mojo WorKings: Long Step (MMM Records)
12. Sugaray Rayford: Southside (Nimoy Sou Records)
13. Harmonica Shah: If You Live To Get Old (Electro-Fi Records)
14. The Kentucky Headhunters: Meet Me In Bluesland (Alligator Records)
15. Micke Bjorklof & Blue Strip: Ain' Bad Yet (Hokahey! Records)
Raphael Wressnig & Igor Prado Trio koncert a Muzikumban
2015-12-29 | koncertajánló
Raphael Wressnig & Igor Prado Trio2016.01.15.
Budapest, Muzikum Klub
Az osztrák Raphael Wressnig a Hammond-orgona nagymestere, olyan elődök nyomában járva, mint Jimmy Smith, Shirley Scott, vagy Joe Zawinul. Zenéje a soul, a funk, az r&b, a blues és a jazz kavalkádjából építkezik. Virtuóz játékát 2013-ban és 2015-ben „Az év orgonistája” díjra jelölte a Downbeat magazin. A brazil „gitárszenzáció”, Igor Prado az elmúlt években nemzetközi szinten is az egyik legnépszerűbb és legkeresettebb blues előadók közé lépett. Új albumán, amely Way Down South címmel jelent meg, számos amerikai zenész – Kim Wilson, Rod Piazza, Mud Morganfield és Junior Watson – működött közre. A két bluescsoda Silvio Berger dobossal kiegészülve végigjárta a fél világot, ezúttal a fővárosi Muzikumba látogatnak el, hogy lenyűgözzék a műfaj honi szerelmeseit is.
Belépő: 2500 HUF (elővételben) | 2900 HUF (a koncert napján)
Jegyek kaphatók a Muzikumban, valamint a L’Harmattan Kiadó könyvesboltjaiban (1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16. | 1085 Budapest, Horánszky u. 20.).
Shemekia Copeland: Outskirts Of Love
2015-12-27 | kritika
Shemekia Copeland New York feketék lakta, egykor rossz hírű, ma már turisták által is látogatott Harlem negyedében nőt fel. Édesapja, a néhai Johnny ’Clyde’ Copeland korán felismerte tehetségét, folyamatosan ösztönözte, hogy énekeljen. Nyolc évesen lépett először színpadra, a híres The Cotton Clubban egy számot adott elő. Tizenöt éves korában csatlakozott apja zenekarához, hihetetlen attraktív és szenvedélyes előadásmódjával mindenkit letaglózott. Bemutatkozó lemeze, a Turn The Heat Up 1998-ban jelent meg, az azóta eltelt időben szinte minden létező blues díjat besöpört. Néhány évnyi kitérőt követően idén tért vissza az Alligator Recordshoz, hogy megjelentesse sorban hetedik stúdióalbumát. Az Outskirts Of Love dalai közül több a nők számára különleges fontossággal bíró problémáról szól, úgy mint az otthontalanság és a szegénységi küszöb alatti élet, szexuális molesztálás és nemi erőszak. A számok egy része a Hahn – Wood szerzőpáros nevéhez köthető, de hallhatjuk Jesse Winchester, John Fogerty, Albert King, Jessie Mae Hemphill és az apa egy-egy szerzeményét is. A csaknem húsz éve a pályán lévő Shemekia Copeland szikrázó tehetsége, hangfalakon átütő karizmája szinte azonnal hatalmába keríti a hallgatót. „Úgy gondolom, ő lesz a következő nagy blues énekesnő. A bluesvilág már régóta várt olyasvalakire, mint Shemekia” – nyilatkozta egykoron Bruce Iglauer, fején találva a szöget.Alligator Records, 2015
hoati
Bejelentették a 37. Blues Music Awards jelöltjeit
2015-12-21 | hír
Múlt héten nyilvánosságra hozták a 37. Blues Music Awards jelöltjeinek névsorát. Huszonnégy kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét, akikre a szavazatokat a The Blues Foundation tagjai jogosultak leadni. A díjátadóra ünnepélyes gála keretein belül 2016. május 5-én a Tennessee állambeli Memphisben, a Cook Convention Centerben került sor.
A jelöltek:
Acoustic Album
Doug MacLeod: Exactly Like This
Duke Robillard: The Acoustic Blues & Roots Of Duke Robillard
Eric Bibb: Blues People
Guy Davis: Kokomo Kidd
The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band
Acoustic Artist
Doug MacLeod
Eric Bibb
Gaye Adegbalola
Guy Davis
Ian Siegal
Album
Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue
Buddy Guy: Born To Play Guitar
James Harman: Bonetime
The Cash Box Kings: Holding Court
Wee Willie Walker: If Nothing Ever Changes
Band
Andy T – Nick Nixon Band
Rick Estrin & The Nightcats
Sugar Ray & The Bluetones
The Cash Box Kings
Victor Wainwright & The Wild Roots
B.B. King Entertainer
John Németh
Rick Estrin
Shemekia Copeland
Sugaray Rayford
Victor Wainwright
Best New Artist Album
Eddie Cotton: One At A Time
Igor Prado Band: Way Down South
Mighty Mike Schermer: Blues In Good Hands
Mr. Sipp: The Mississippi Blues Child
Slam Allen: Feel These Blues
Contemporary Blues Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Eugene Hideaway Bridges: Hold On A Little Bit Longer
Shemekia Copeland: Outskirts Of Love
Sonny Landreth: Bound By The Blues
Sugaray Rayford: Southside
Contemporary Blues Female Artist
Beth Hart
Karen Lovely
Nikki Hill
Samantha Fish
Shemekia Copeland
Contemporary Blues Male Artist
Brandon Santini
Eugene Hideaway Bridges
Jarekus Singleton
Joe Louis Walker
Sugaray Rayford
Historical Album
Henry Gray & Bob Corritore: Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest (Delta Groove Records)
J. B. Hutto & His Hawks: Hawk Squat (Delmark Records)
Junior Wells: Southside Blues Jam (Delmark Records)
Slim Harpo: Buzzin’ The Blues (Bear Family Records)
Tampa Red: Dynamite! The Unsung King Of The Blues (Ace Records)
Instrumentalist – Bass
Charlie Wooton
Lisa Mann
Michael ’Mudcat’ Ward
Patrick Rynn
Willie J. Campbell
Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside
Jimi Bott
June Core
Tom Hambridge
Tony Braunagel
Instrumentalist – Guitar
Anson Funderburgh
Kid Andersen
Monster Mike Welch
Ronnie Earl
Sonny Landreth
Instrumentalist – Harmonica
Billy Branch
Brandon Santini
James Harman
Jason Ricci
Kim Wilson
Instrumentalist – Horn
Al Basile
Doug James
Kaz Kazanoff
Sax Gordon
Terry Hanck
Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Diunna Greenleaf
Fiona Boyes
Ruthie Foster
Trudy Lynn
Zora Young
Pinetop Perkins Piano Player
Allen Toussaint
Anthony Geraci
Barrelhouse Chuck
John Ginty
Victor Wainwright
Rock Blues Album Of The Year
Joe Bonamassa: Muddy Wolf At Red Rocks
Joe Louis Walker: Everybody Wants A Piece
Royal Southern Brotherhood: Don’t Look Back
Tinsley Ellis: Tough Love
Walter Trout: Battle Scars
Song
James Harman: Bad Feet/Bad Hair (James Harman: Bonetime)
Anthony Geraci: Fifty Shades Of Blue (Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue)
Walter Trout: Gonna Live Again (Walter Trout: Battle Scars)
Sugaray Rayford & Ralph Carter: Southside Of Town (Sugaray Rayford: Southside)
Doug MacLeod: You Got It Good (And That Ain’t Bad) (Doug MacLeod: Exactly Like This)
Soul Blues Album
Bey Paule Band: Not Goin’ Away
Billy Price & Otis Clay: This Time For Real
Jackie Payne: I Saw The Blues
Tad Robinson: Day Into Night
Wee Willie Walker: If Nothing Ever Changes
Soul Blues Female Artist
Bettye LaVette
Dorothy Moore
Missy Anderson
Toni Lynn Washington
Vaneese Thomas
Soul Blues Male Artist
Frank Bey
Jackie Payne
Johnny Rawls
Otis Clay
Wee Willie Walker
Traditional Blues Album
Andy T – Nick Nixon Band: Numbers Man
Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue
Cedric Burnside Project: Descendants Of Hill Country
James Harman: Bonetime
The Cash Box Kings: Holding Court
Traditional Blues Male Artist
Cedric Burnside
Dave Alvin & Phil Alvin
James Harman
Jimmy Burns
John Primer
hoati
A jelöltek:
Acoustic Album
Doug MacLeod: Exactly Like This
Duke Robillard: The Acoustic Blues & Roots Of Duke Robillard
Eric Bibb: Blues People
Guy Davis: Kokomo Kidd
The Ragpicker String Band: The Ragpicker String Band
Acoustic Artist
Doug MacLeod
Eric Bibb
Gaye Adegbalola
Guy Davis
Ian Siegal
Album
Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue
Buddy Guy: Born To Play Guitar
James Harman: Bonetime
The Cash Box Kings: Holding Court
Wee Willie Walker: If Nothing Ever Changes
Band
Andy T – Nick Nixon Band
Rick Estrin & The Nightcats
Sugar Ray & The Bluetones
The Cash Box Kings
Victor Wainwright & The Wild Roots
B.B. King Entertainer
John Németh
Rick Estrin
Shemekia Copeland
Sugaray Rayford
Victor Wainwright
Best New Artist Album
Eddie Cotton: One At A Time
Igor Prado Band: Way Down South
Mighty Mike Schermer: Blues In Good Hands
Mr. Sipp: The Mississippi Blues Child
Slam Allen: Feel These Blues
Contemporary Blues Album
Buddy Guy: Born To Play Guitar
Eugene Hideaway Bridges: Hold On A Little Bit Longer
Shemekia Copeland: Outskirts Of Love
Sonny Landreth: Bound By The Blues
Sugaray Rayford: Southside
Contemporary Blues Female Artist
Beth Hart
Karen Lovely
Nikki Hill
Samantha Fish
Shemekia Copeland
Contemporary Blues Male Artist
Brandon Santini
Eugene Hideaway Bridges
Jarekus Singleton
Joe Louis Walker
Sugaray Rayford
Historical Album
Henry Gray & Bob Corritore: Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest (Delta Groove Records)
J. B. Hutto & His Hawks: Hawk Squat (Delmark Records)
Junior Wells: Southside Blues Jam (Delmark Records)
Slim Harpo: Buzzin’ The Blues (Bear Family Records)
Tampa Red: Dynamite! The Unsung King Of The Blues (Ace Records)
Instrumentalist – Bass
Charlie Wooton
Lisa Mann
Michael ’Mudcat’ Ward
Patrick Rynn
Willie J. Campbell
Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside
Jimi Bott
June Core
Tom Hambridge
Tony Braunagel
Instrumentalist – Guitar
Anson Funderburgh
Kid Andersen
Monster Mike Welch
Ronnie Earl
Sonny Landreth
Instrumentalist – Harmonica
Billy Branch
Brandon Santini
James Harman
Jason Ricci
Kim Wilson
Instrumentalist – Horn
Al Basile
Doug James
Kaz Kazanoff
Sax Gordon
Terry Hanck
Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Diunna Greenleaf
Fiona Boyes
Ruthie Foster
Trudy Lynn
Zora Young
Pinetop Perkins Piano Player
Allen Toussaint
Anthony Geraci
Barrelhouse Chuck
John Ginty
Victor Wainwright
Rock Blues Album Of The Year
Joe Bonamassa: Muddy Wolf At Red Rocks
Joe Louis Walker: Everybody Wants A Piece
Royal Southern Brotherhood: Don’t Look Back
Tinsley Ellis: Tough Love
Walter Trout: Battle Scars
Song
James Harman: Bad Feet/Bad Hair (James Harman: Bonetime)
Anthony Geraci: Fifty Shades Of Blue (Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue)
Walter Trout: Gonna Live Again (Walter Trout: Battle Scars)
Sugaray Rayford & Ralph Carter: Southside Of Town (Sugaray Rayford: Southside)
Doug MacLeod: You Got It Good (And That Ain’t Bad) (Doug MacLeod: Exactly Like This)
Soul Blues Album
Bey Paule Band: Not Goin’ Away
Billy Price & Otis Clay: This Time For Real
Jackie Payne: I Saw The Blues
Tad Robinson: Day Into Night
Wee Willie Walker: If Nothing Ever Changes
Soul Blues Female Artist
Bettye LaVette
Dorothy Moore
Missy Anderson
Toni Lynn Washington
Vaneese Thomas
Soul Blues Male Artist
Frank Bey
Jackie Payne
Johnny Rawls
Otis Clay
Wee Willie Walker
Traditional Blues Album
Andy T – Nick Nixon Band: Numbers Man
Anthony Geraci & The Boston Blues All-Stars: Fifty Shades Of Blue
Cedric Burnside Project: Descendants Of Hill Country
James Harman: Bonetime
The Cash Box Kings: Holding Court
Traditional Blues Male Artist
Cedric Burnside
Dave Alvin & Phil Alvin
James Harman
Jimmy Burns
John Primer
hoati
Három nap a boogie woogie bűvöletében
2015-12-16 | kritika
A boogie woogie, mint különálló műfaj a húszas-negyvenes években alakult ki, és élte virágkorát. Ezekben az időkben, az afroamerikai közösségekben nagy volt a szegénység és a munkanélküliség, így sokak számára nehézséget jelentett a lakbér előteremtése. Az anyagi jellegű problémát a nehéz sorsú rétegek közösen, egymást segítve oldották meg: ún. „lakbér partykat” rendeztek, melyeken néhány centes belépő fejében több, egymást váltó zongorista szolgáltatta a zenét. A házigazda aztán a zártkörű bulik bevételéből, az azokon árult olcsó ennivaló árából kiegyenlítette a szegényebb családok havi lakbérét. A zenetörténészek szerint ezeket a mulatságokat nevezték akkoriban boogienak, innét ered a műfaj neve is.
A stílus jellemzője, hogy a balkéz egy ostinato (állandóan ismétlődő) basszusfigurát játszik, míg a jobb kéz adja hozzá a dallamot. Clarence ’Pinetop’ Smith 1928-ban felvett Pinetop’s Boogie Woogie című szerzeménye volt az első, amely összekötötte a nevet ezzel a zenével. Mint azt Pinetop elbeszéléséből megtudhattuk, dala basszusvonalát George W. Thomas Jr. 1923-ban született szerzeményéből, a The Rocksból vette át. A műfaj népszerűvé válásában kulcsfontosságú szerepet játszott Albert Ammons, Pete Johnson és Meade Lux Lewis.
Annak ellenére, hogy a boogie woogie a tengerentúlról indult, mostanában mégis sokkal többen játsszák Európában. Jeles hazai képviselője Dániel Balázs, akit egyre kevesebb embernek kell bemutatni. A tehetséges győri zongorista mindössze huszonöt éves, de már évekkel ezelőtt kiérdemelte a boogie woogie magyarországi nagykövete címet, szülővárosát pedig a boogie hazai fellegvárává emelte. A Mr. Firehand néven ismerté vált zenész idén immár nyolcadik alkalommal rendezte meg a Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivált.
A december 3-5. között megtartott rendezvény a térség legnagyobb bevásárlóközpontjában, az Árkádban ingyenes koncerttel kezdődött, ahol pillanatok alatt ragyogó hangulat kerekedett. A házigazda és két állandó zenésztársa, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős mellett a dinamikus játéktechnikával bíró zongorista, Daniel Ecklbauer, és a különleges megjelenésű Pleszkán Écska lépett színpadra. A Dániel Balázs Trió és a dögös, érces hangú énekesnő együttműködése nem új keletű, hiszen sokszor, sok helyen felléptek már közösen, valamennyi alkalommal osztatlan sikert aratva. A sikeres együttműködés nem csoda: Balázs éveken keresztül Écska édesapjától, Pleszkán Frigyes jazz-zongoristától leste el a szakma fortélyait.
Az egész estét betöltő pénteki és szombati Boogie Show-nak a Richter-terem adott otthont. A műsort mindkét alkalommal Rupnik Károly színművész, a Győri Nemzeti Színház örökös tagjának konferálása nyitotta, majd Wendy DeWitt, Hank Ballard és Steve Freund egykori zongoristájának üdvözlői szavait hallhatta felvételről a nagyérdemű. Dániel a közelmúltban a 2014. évi International Blues Challenge finalista invitálására San Franciscóban járt, de előtte Newportban és Coralville-ben is koncertet adott. A fiatal muzsikust mindhárom fellépésén állva, vastapssal ünnepelte a publikum, és a szakemberek is el voltak ragadtatva tőle.
A csütörtöki napról megismert valamennyi zenész fellépett a Boogie Show-kon, csakúgy, mint a Lluís Coloma, aki zenei kreativitásával, eredetiségével lehengerelte a közönséget. A spanyol muzsikust az egyik legkeresettebb zongoristaként tartják számon hazájában, számos díj tulajdonosa, szombati műsora a fesztivál csúcspontját nyújtotta számomra. A fesztivál évről-évre próbál nyitni egyéb műfajok irányába, idén a pénteki napot Bolyki Balázs és kórusának gospelműsora, a szombati napot pedig Fenyő Miklós rock ’n’ roll blokkja színesítette. Bolyki Balázs, a hazai zenei élet egyik legkülönlegesebb torkú énekese a Bolyki Soul & Gospel Kórust 2011-ben hozta létre, Győrbe huszonötöd magával érkezett. Műsorukat az Amazing Grace előadásával nyitották, majd gospel slágerek, feldolgozások és Bolyki által szerzett darabok csendültek fel. Sokan várták Fenyő Miklós fellépését, azonban a karrierje során számos díjjal jutalmazott zenész dekoncentráltságával egyértelműen csalódást okozott.
Mindhárom estet díjnyertes táncosok tették még színesebbé, de természetesen nem maradtak el a már megszokott geg és show elemek sem. A szervezés tökéletesre sikeredett, színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Balázstól az amerikai miniturnéja során több fesztiválszervező kért tanácsot, mert már a tengerentúlra is eljutott a fesztivál jó híre.
Szöveg: hoati, fotó: NoKo Fotó
A stílus jellemzője, hogy a balkéz egy ostinato (állandóan ismétlődő) basszusfigurát játszik, míg a jobb kéz adja hozzá a dallamot. Clarence ’Pinetop’ Smith 1928-ban felvett Pinetop’s Boogie Woogie című szerzeménye volt az első, amely összekötötte a nevet ezzel a zenével. Mint azt Pinetop elbeszéléséből megtudhattuk, dala basszusvonalát George W. Thomas Jr. 1923-ban született szerzeményéből, a The Rocksból vette át. A műfaj népszerűvé válásában kulcsfontosságú szerepet játszott Albert Ammons, Pete Johnson és Meade Lux Lewis.
Annak ellenére, hogy a boogie woogie a tengerentúlról indult, mostanában mégis sokkal többen játsszák Európában. Jeles hazai képviselője Dániel Balázs, akit egyre kevesebb embernek kell bemutatni. A tehetséges győri zongorista mindössze huszonöt éves, de már évekkel ezelőtt kiérdemelte a boogie woogie magyarországi nagykövete címet, szülővárosát pedig a boogie hazai fellegvárává emelte. A Mr. Firehand néven ismerté vált zenész idén immár nyolcadik alkalommal rendezte meg a Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivált.
A december 3-5. között megtartott rendezvény a térség legnagyobb bevásárlóközpontjában, az Árkádban ingyenes koncerttel kezdődött, ahol pillanatok alatt ragyogó hangulat kerekedett. A házigazda és két állandó zenésztársa, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős mellett a dinamikus játéktechnikával bíró zongorista, Daniel Ecklbauer, és a különleges megjelenésű Pleszkán Écska lépett színpadra. A Dániel Balázs Trió és a dögös, érces hangú énekesnő együttműködése nem új keletű, hiszen sokszor, sok helyen felléptek már közösen, valamennyi alkalommal osztatlan sikert aratva. A sikeres együttműködés nem csoda: Balázs éveken keresztül Écska édesapjától, Pleszkán Frigyes jazz-zongoristától leste el a szakma fortélyait.
Az egész estét betöltő pénteki és szombati Boogie Show-nak a Richter-terem adott otthont. A műsort mindkét alkalommal Rupnik Károly színművész, a Győri Nemzeti Színház örökös tagjának konferálása nyitotta, majd Wendy DeWitt, Hank Ballard és Steve Freund egykori zongoristájának üdvözlői szavait hallhatta felvételről a nagyérdemű. Dániel a közelmúltban a 2014. évi International Blues Challenge finalista invitálására San Franciscóban járt, de előtte Newportban és Coralville-ben is koncertet adott. A fiatal muzsikust mindhárom fellépésén állva, vastapssal ünnepelte a publikum, és a szakemberek is el voltak ragadtatva tőle.
A csütörtöki napról megismert valamennyi zenész fellépett a Boogie Show-kon, csakúgy, mint a Lluís Coloma, aki zenei kreativitásával, eredetiségével lehengerelte a közönséget. A spanyol muzsikust az egyik legkeresettebb zongoristaként tartják számon hazájában, számos díj tulajdonosa, szombati műsora a fesztivál csúcspontját nyújtotta számomra. A fesztivál évről-évre próbál nyitni egyéb műfajok irányába, idén a pénteki napot Bolyki Balázs és kórusának gospelműsora, a szombati napot pedig Fenyő Miklós rock ’n’ roll blokkja színesítette. Bolyki Balázs, a hazai zenei élet egyik legkülönlegesebb torkú énekese a Bolyki Soul & Gospel Kórust 2011-ben hozta létre, Győrbe huszonötöd magával érkezett. Műsorukat az Amazing Grace előadásával nyitották, majd gospel slágerek, feldolgozások és Bolyki által szerzett darabok csendültek fel. Sokan várták Fenyő Miklós fellépését, azonban a karrierje során számos díjjal jutalmazott zenész dekoncentráltságával egyértelműen csalódást okozott.
Mindhárom estet díjnyertes táncosok tették még színesebbé, de természetesen nem maradtak el a már megszokott geg és show elemek sem. A szervezés tökéletesre sikeredett, színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Balázstól az amerikai miniturnéja során több fesztiválszervező kért tanácsot, mert már a tengerentúlra is eljutott a fesztivál jó híre.
Szöveg: hoati, fotó: NoKo Fotó
J. B. Lenoir: I Wanna Play A Little While - The Complete Singles Collection 1950-1960
2015-12-13 | kritika
J. B. Lenoir Mississippi állam Monticello városában született 1929. március 5-én. Szülei mindketten gitároztak, édesapja tanította a hat húros hangszeren nyolc esztendős korától. Tizenévesen otthonát hátrahagyva New Orleansban telepedett le, ahol Sonny Boy Williamson II és Elmore James társaságában zenélt. Chicagóba, a szeles városba 1949-ben költözött, Big Bill Broonzy, a folk- és akusztikus blues egyik legkarizmatikusabb képviselője segítette beilleszkedését. Első zenekarát J. B. And His Bayou Boys néven 1950-ben alakította meg, közben azonban játszott Joe Brown együttesével, amelynek tagja volt Sunnyland Slim kitűnő zongorista, akivel Lenoir külön is dolgozott. Viszonylag rövid életében nem sok lemeze készült, főként válogatásokon maradtak fenn dalai. Legutóbbi gyűjteményes anyaga, az I Wanna Play A Little While az 1950 és 1960 között, a Chess, J.O.B., Parrot, Checker, Shad és Decca lemezkiadók részére rögzített single-jeit tartalmazza. A javarészt kiszenekarral előadott nóták közül több a koreai háború és a társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozik, amiért Amerikában a hivatalos körökben nem néztek rá jó szemmel. A dupla kiadványon huszonkét, szintén az ’50-es években rögzített bonusz dal is helyet kapott. A magas, falzett hanggal bíró, a Blues Hall Of Fame-be 2011-ben beválasztott J. B. Lenoir zenéjét hazánkban a zeneszeretők sokáig csak az egykori NDK Centrumban megvásárolható Alabama Blues című lemez által ismerhették meg. Az idők változtak, ma már bármely albumát könnyedén beszerezhetjük.Jasmine Records, 2015
hoati
Redbreast Wilson & The Juke Joint Revival lemezbemutató
2015-12-08 | koncertajánló
Viseltes kamionos sapka, ölbe tett gitár, réz slide-gyűrű a bal kéz kisujján – Sam ’Redbreast’ Wilson olyan könnyedséggel és higgadtsággal uralja a színpadot, akárcsak a Mississippi Delta legendás zenészei. Együttesével, a Juke Joint Revivallel saját dalai mellett Észak-Mississippi híres muzsikusainak a dallamait is felidézi, mindezt ugyanazzal a lendülettel és hangulattal, mint ami a déli államok levegőjét hatja át. A zenekar feszes tempója és a gitár nyers hangzása Wilson fanyar és szarkasztikus humorával kiegészülve olyan élményben részesíti az európai közönséget, amelyben csak legritkább esetben lehet része, így Sam autentikus déli zenéje azonnal megtalálja a helyét az öreg kontinens klubjaiban is. Sam ’Redbreast’ Wilson 2015 nyara óta koncertezik rendszeresen a Juke Joint Revivallel (Nagy Marek – basszus, Danny Bain – dob). A trió bemutatkozó EP-je Hillstomp Boogie címmel 2015 decemberében jelenik meg. A lemezen öt szám kapott helyet, amelyek egyrészt hűek Hill Country zenei hagyományaihoz, másrészt viszont modern hangzásvilágba átültetve teszik azt 21. századivá. Az együttes az EP-t egy ingyenes koncert keretében mutatja be a nagyközönségnek, december 11-én Budapesten a Gólya Presszóban. December 17-én a Gödör Klubban a MOJO magazin által leginnovatívabb, legtehetségesebb és leglebilincselőbb kortárs blues előadónak tartott Ian Siegal vendégeként lépnek fel, két nappal később pedig az Akváriumban a Quimby előzenekaraként adják elő az új lemez dalait.Buddy Guy: Born To Play Guitar
2015-12-05 | kritika
George ’Buddy’ Guy, az élő legenda 1936. július 30-án a Louisiana állambeli Lettsworth-ban látta meg a napvilágot. Sok társához hasonlóan saját készítésű gitáron kezdett el játszani, hallgatva a korabeli felvételeket, rádióállomásokat. Huszonegy évesen a városi blues bölcsőjének számító Chicagóba költözött, ahol néhány sikertelen bulit követően megnyert egy bluesversenyt, amiben Otis Rush és Magic Sam is indult. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Records-nál, de csak háttérzenészként, mert a kiadó társalapítója, Leonard Chess túlságosan vadnak, hangosnak találta játékát, amiért Keith Richards, Jeff Beck és Eric Clapton viszont lelkesedett. Buddy Guy már azelőtt a fogával gitározott, hogy divatba jöttek volna a gitárhősök, áradt belőle az energia, bohóckodása, kitalált és szórakoztató showman jellege szinte megőrjítette a közönséget. Lemezei a ’60-as évek óta jelennek meg, soha nem törekedett arra, hogy albumai áradatával kápráztassa el a rajongókat, mégis sorlemezeinek száma meghaladja a harmincat, ahogy a válogatásalbumaiké is. Aktuális hanganyaga, a Born To Play Guitar egy lenyűgöző életmű fontos darabja, ott a helye az új évezred legkiválóbb Guy lemezei között. A számos önéletrajzi elemet tartalmazó innovatív album producere ismét Tom Hambridge volt, aki a lemez létrejöttét dobosként és dalszerzőként is segítette. Mint ahogy azt az utóbbi Buddy Guy anyagok esetében megszokhattuk, vendégzenészekben sincs hiány, a közreműködők között Billy Gibbons, Kim Wilson, Doyle Bramhall II, Joss Stone és Van Morrison nevével találkozunk. A „Van The Man”-ként aposztrofált észak-ír Morrison által énekelt Flesh & Bone című dal a nemrég elhunyt B.B. Kingnek állít emléket, míg a záró Come Back Muddy a Chicago blues atyjának, Muddy Watersnek szellemét idézi meg. Az otthonában, szívelégtelenségben elhunyt Waters élete utolsó szakaszában arra kérte az idén hetvenkilenc éves Guyt, hogy ne engedje a bluest meghalni. Hősünk teljesítette a küldetést!Silvertone / RCA Records, 2015
hoati
Három nap, amikor a boogie woogie a főszereplő
2015-11-28 | koncertajánló
Dániel Balázst, a virtuóz boogie woogie zongoristát nemrégiben az Egyesült Államokba hívták meg, a San Franciscóban, Cincinnatiban és Iowa Cityben megrendezésre kerülő boggie woogie fesztiválokra. A győri muzsikust mindhárom fellépésén állva, vastapssal ünnepelte a publikum, a szakemberek pedig nagy elismeréssel nyilatkoztak játékáról, egyedi technikájáról és előadásmódjáról. Nagy öröm számomra, hogy azt csinálom, amit szeretek, és azzal örömet szerezhetek másoknak is. A boogie egy életérzés. Mindig azt közvetítem, amit érzek, ami átjár a játék alatt – említette Dániel Balázs. A közönségtől kapott pozitív visszajelzések szüntelen erősítenek, és még jobban inspirálják a muzsikámat. Ez élhettem át Amerikában is. Egyébként érdekes jelenség, hogy a boogie woogie annak idején a tengerentúlról indult, mostanában mégis sokkal többen játsszák Európában – folytatta a fiatal zongorista. Dániel Balázs a műfaj megszállottja, rendszeresen koncertezik itthon és külföldön is. Legközelebb a Boogiefeszten, a december 3-án kezdődő háromnapos 8. Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztiválon hallhatja a közönség, ahová Fenyő Miklós, Bolyki Balázs és a Bolyki Soul & Gospel Kórus mellett Spanyolországból, Ausztriából és Ukrajnából érkeznek fellépők. Az egész estét betöltő pénteki és szombati Boogie Show-nak a Richter-terem ad otthont, a fesztiválnyitó ingyenes koncertnek december 3-án, csütörtökön 18 órakor a térség legnagyobb bevásárlóközpontjában, az Árkádban tapsolhatnak a zenebarátok.hoati
Jubileumi koncertre készülve – miniinterjú Nemes Zoltánnal
2015-11-17 | beszélgetések
Idén tíz éves a Jambalaya, hazánk első számú New Orleans-i zenét játszó zenekara. Hogy mennyire aktív és sikeres volt az elmúlt évtized mi sem mutatja jobban, minthogy a banda megalakulása óta négy önálló lemezt jelentetett meg, külföldi turnék keretein belül bejárták Európát, munkájukat pedig Gundel Művészeti Díjjal jutalmazták. Jubileumi koncertjük műsorában az elmúlt tíz év legjobb dalai lesznek hallhatók, különleges hangszerelésekben. Az elmúlt esztendőkről, a zenekar körüli aktualitásokról mesélt oldalunknak Nemes Zoltán.
A Jambalaya november 27-én ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Milyen emlékekkel gondolsz vissza az elmúlt évekre? Mire vagy az eltelt tíz év történéseiből a leginkább büszke?
A zenekar koncertjein kezdetek óta rendszeresen, nagy változatossággal voltak terítéken különböző vendégművészek: vibrafontól a cimbalomig, a legkülönbözőbb fúvós, ütős, húros, vonós hangszerekig sok hangszeres vendégzenész színesítette a műfaji palettát. CD és DVD is készült például a Merlin Színházban tartott emlékezetes New Orleans-i ihletésű show-ról, melyben kiváló vendégmuzsikusokkal, színes strucctollakba öltözött énekesnőkkel, a közönség soraiból előugró rapperrel leptük meg teltházas hallgatóságunkat. Az évek alatt számos alkalommal volt részünk hasonló élőben megvalósult zenei fúziókban, ezekre a pillanatokra nagyon büszkén és szívesen emlékezem. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a műfajt. Tíz éve megálmodtuk a magunk budapesti New Orleansát, azóta úgy érzem számtalanszor sikerült megújulnunk. Négy önálló album, Gundel Művészeti Díj, hazai és külföldi szereplések hosszan ható sikerei mellett tavaly eljutottam az áhított helyre: játszhattam New Orleansban, bebarangolhattam a francia negyed klubjait, ahogy erről egy korábbi riportban be is számoltam a Blues van hasábjain. Köszönet mindezekért a blues zenész és a blues zenei szakmában dolgozó barátaimnak!
Hogyan építitek fel a koncertet, várhatóak-e vendégzenészek fellépése?
A tavalyi év elején tartott lemezbemutatónkra készülve vendégnek hívtunk egy gitárost. A próbafolyamatok alatt megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy állandó tagnak kérjük fel őt. Így kilenc év után hattagú lett a Jambalaya felállása és kiegészültünk Bellák Miklóssal. Két hónappal azelőtt, hogy bevettük Mikit, megtaláltuk korábbi trombitásunk utódját is, kiváló barátunkat, Sóvári Tamást. És bár már évek óta együtt muzsikálunk Albert Zoltánnal, a tenor szaxofon mellett egy újabb hangszert állandósítottunk az utóbbi időszakban, közös nagy kedvencünket, a bariton szaxofont. Zoli emellett sokszor ütős hangszeren is kiegészíti a zenei hangzást. Kevesen tudják róla, de eredetileg dobosnak készült. Mindezek együtt véve új köntösbe öltöztették a zenekart, ezért az idei év rendszeres próbákkal, áthangszerelésekkel és újragondolásokkal folyt. A koncertet tehát taggá avanzsált zenész barátaink, valamint új hangszerek szerepeltetésével fogjuk előadni a tíz év legjelentősebb dalaiból válogatva.
Az évforduló apropóján stúdió session felvételeket is fogtok készíteni. Mit kell erről tudni?
Angolul és magyarul egyaránt rögzítésre kerül öt-öt Jambalaya dal és egy instrumentális feldolgozás. Több kameraállással is rögzítve lesznek a stúdió munkálatok. Vendégművészek is szerepelni fognak a felvételeken, DJ Q-Cee, Monori Gabriella és Pintér Mónika. A végeredmény az utómunkák függvényében fokozatosan elérhető lesz az interneten mindenki számára. A jövőre nézve sok egyéb dédelgetett álmunk van, ezekből jelenleg annyit merek elárulni, hogy szeretnénk majd új dalokkal előrukkolni a jövőben, azonban még előttünk állnak a stúdió session munkálatai és a soron következő koncertünk. Őszinte örömmel készültünk az idei év kihívásaira és a jubileum kapcsán rendezett eseményekre, ennek okán remélem, minél többen találkozunk november 27-én a budapesti Muzikumban.
hoati
A Jambalaya november 27-én ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Milyen emlékekkel gondolsz vissza az elmúlt évekre? Mire vagy az eltelt tíz év történéseiből a leginkább büszke?
A zenekar koncertjein kezdetek óta rendszeresen, nagy változatossággal voltak terítéken különböző vendégművészek: vibrafontól a cimbalomig, a legkülönbözőbb fúvós, ütős, húros, vonós hangszerekig sok hangszeres vendégzenész színesítette a műfaji palettát. CD és DVD is készült például a Merlin Színházban tartott emlékezetes New Orleans-i ihletésű show-ról, melyben kiváló vendégmuzsikusokkal, színes strucctollakba öltözött énekesnőkkel, a közönség soraiból előugró rapperrel leptük meg teltházas hallgatóságunkat. Az évek alatt számos alkalommal volt részünk hasonló élőben megvalósult zenei fúziókban, ezekre a pillanatokra nagyon büszkén és szívesen emlékezem. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a műfajt. Tíz éve megálmodtuk a magunk budapesti New Orleansát, azóta úgy érzem számtalanszor sikerült megújulnunk. Négy önálló album, Gundel Művészeti Díj, hazai és külföldi szereplések hosszan ható sikerei mellett tavaly eljutottam az áhított helyre: játszhattam New Orleansban, bebarangolhattam a francia negyed klubjait, ahogy erről egy korábbi riportban be is számoltam a Blues van hasábjain. Köszönet mindezekért a blues zenész és a blues zenei szakmában dolgozó barátaimnak!
Hogyan építitek fel a koncertet, várhatóak-e vendégzenészek fellépése?
A tavalyi év elején tartott lemezbemutatónkra készülve vendégnek hívtunk egy gitárost. A próbafolyamatok alatt megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy állandó tagnak kérjük fel őt. Így kilenc év után hattagú lett a Jambalaya felállása és kiegészültünk Bellák Miklóssal. Két hónappal azelőtt, hogy bevettük Mikit, megtaláltuk korábbi trombitásunk utódját is, kiváló barátunkat, Sóvári Tamást. És bár már évek óta együtt muzsikálunk Albert Zoltánnal, a tenor szaxofon mellett egy újabb hangszert állandósítottunk az utóbbi időszakban, közös nagy kedvencünket, a bariton szaxofont. Zoli emellett sokszor ütős hangszeren is kiegészíti a zenei hangzást. Kevesen tudják róla, de eredetileg dobosnak készült. Mindezek együtt véve új köntösbe öltöztették a zenekart, ezért az idei év rendszeres próbákkal, áthangszerelésekkel és újragondolásokkal folyt. A koncertet tehát taggá avanzsált zenész barátaink, valamint új hangszerek szerepeltetésével fogjuk előadni a tíz év legjelentősebb dalaiból válogatva.
Az évforduló apropóján stúdió session felvételeket is fogtok készíteni. Mit kell erről tudni?
Angolul és magyarul egyaránt rögzítésre kerül öt-öt Jambalaya dal és egy instrumentális feldolgozás. Több kameraállással is rögzítve lesznek a stúdió munkálatok. Vendégművészek is szerepelni fognak a felvételeken, DJ Q-Cee, Monori Gabriella és Pintér Mónika. A végeredmény az utómunkák függvényében fokozatosan elérhető lesz az interneten mindenki számára. A jövőre nézve sok egyéb dédelgetett álmunk van, ezekből jelenleg annyit merek elárulni, hogy szeretnénk majd új dalokkal előrukkolni a jövőben, azonban még előttünk állnak a stúdió session munkálatai és a soron következő koncertünk. Őszinte örömmel készültünk az idei év kihívásaira és a jubileum kapcsán rendezett eseményekre, ennek okán remélem, minél többen találkozunk november 27-én a budapesti Muzikumban.
hoati
A brit blues legenda ismét bizonyított – John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06 | kritika
A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes! Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett. A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte. A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…
Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett. A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte. A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…
Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Két Ádám, két korosztály
2015-11-03 | koncertajánló
Török Ádám és a Mini Trió, vendég: Fehér Ádám2015. november 07.
Budapest, Budavári Művelődési Ház
Fehér Ádám, az immáron tíz éves csodagitáros Pécs, Baranya és Horvátország után már Budapesten is bemutatkozott, nagy sikert aratva az Old Man's Music Pubban a J.B.B. nevű formáció, Giber Jani és fantasztikus zenész barátainak jóvoltából. A legújabb projekt nem más, mint egy roppant megtisztelő lehetőség, melynek során Ádi, a magyar progresszív rock és blues ikonjával, Török Ádámmal és a Mini Trióval lép színpadra vendégként a Budavári Művelődési Házban. Az ifjonc zenész maximálisan tisztában van azzal, kivel fog koncertezni, s ennek megfelelően éjjel-nappal gyakorolja a Mini örökzöld darabjait. Ez az est lesz a premierje annak a Fender Stratocaster gitárnak is, ami az Egyesült Államokban oly sikeres Tommy Katonától, vagyis ifj. Katona Tamástól, a pécsi születésű gitárostól származik.
hoati
Itt az ideje, hogy a közönséget is megnyerjem – interjú Borsodi Lászlóval
2015-10-31 | beszélgetések
Békéscsaba és környéke számos kiváló blues muzsikust adott hazánknak. Közéjük tartozik Borsodi László, aki 2005 táján alakította meg a Borsodi Blue nevű formációt, amivel két meglepően színes, a tradicionális tizenkettesek világától messzire elkanyarodó lemezt készített. A zenekar háza táján változások voltak az elmúlt időszakban. Erről, no meg a Classic Blues című rádióműsor fogadtatásáról tudhatunk meg többet az alábbi interjúban.
Tavaly csatlakozott a Borsodi Blue nevű formációhoz a 2014. évi X-Faktor talán legtitokzatosabb személyisége, Andelic Jonathan. Hogyan kerültetek vele kapcsolatba?
A Borsodi Blue második lemezéhez hasonlóan, a harmadikat is Little G Weevillel kezdtük el csinálni. Gábor felajánlotta, hogy a dalszövegíráson túl az album produceri munkáját is elvégzi, ehhez azonban egy kikötése volt: legyen profi az ének, profi angollal. Amikor az X-Faktorban meghallotta Andelic Jonathant, és kiderült, hogy csabai, egyből összeállt a kép. Tavaly decemberben érkeztek a stúdióba, Jota teljesen felkészült volt és fantasztikusan teljesített. Két nap alatt felénekelte a lemezt. Szédületes, teljesen egyedi orgánuma van, izgalmas volt a zenémet egy nemzetközileg is top hanggal hallani. Korábban Little G Weevil is felénekelt egy számot, a Ghost Town című szerzeményben pedig gitározik is.
Jelenleg hol tartanak az albummal kapcsolatos munkálatok?
A lemez elkészült, de jelenleg fiókban van. Sajnos ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint az előzővel: mire elkészült, túl voltam rajta, és mást akartam csinálni. Lehet, ez nem így működik normális esetben. A zenekarban azonban nem volt meg az alkotói szikra, kb. egy éve nem komponáltam triózenét, egy árva dal nem akart kipottyanni a már a meglévő anyagon túl. Mikor közöltem Gáborral, hogy párhuzamosan egy másik formációt is csinálnék, megtorpant a történet, hozzáteszem, teljesen meg tudom érteni reakcióját. Így is csak a köszönet hangján szólhatok, hiszen Little G azon kevesek egyike, aki mindig hitt bennem és segített.
Mit lehet tudni az új projektről?
Körülbelül két éve érzem a sejtjeimben, hogy mit szeretnék, és örülök, hogy végül is volt bátorságom megvalósítani. A zenekarban billentyűs hangszereken Binder Norbert játszik, én énekelek és gitározok, az egyik dobos Mezőfi ’Fifi’ István, a másik Kiss Tomi, annak függvényében, hogy éppen ki ér rá. Basszusgitár nincs, Norbi végig bal kézzel tolja a basszust egy külön klaviatúráról, ami egy bass combóba van kivezetve, mellette természetesen zongora, Hammond, nagyon megdörren a banda! Sok blues, egy-két favorit Robben Ford nóta, néhány újabb saját szerzemény. Azt próbálom elérni, hogy remekül érezzük magunkat a színpadon, hogy áramoljon az energia. A próbák nagyon jók, alig várjuk a bulikat, jó ezt érezni. A Borsodi Blues Collective november 28-án mutatkozik be Budapesten a Körlet Teraszban, majd december 18-án Békéscsabán az Elefántban.
Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve?
Nincsenek tervek. Jól akarom magam érezni, fejlődni szeretnék. Jobb koncertekre fogok törekedni, olyanokra, ami után úgy megy haza a közönség, hogy „húúú basszus, ez de baromi jó volt". Nem a szakmának, inkább a közönségnek szeretnék tetszeni, szórakoztatni akarok, persze nem minden áron. Most ezt érzem. A szakma már veregeti a vállam tíz éve, itt az ideje, hogy a közönséget is megnyerjem.
Immár két éve, hogy Békéscsabán elindult a város egyetlen netrádiója, ahol felkértek egy blues témájú műsor vezetésére. Milyen visszajelzéseket érkeztek a műsorral kapcsolatban?
A rádiózás abszolút hobbi az életemben, szerelemből csinálom, másképp nem is lehet. Én a rádió mellett nőttem fel, éjjel-nappal a rádiót hallgattam, innen a vonzalom. Sokan hallgatják, határon túli magyarok is, de soha nem kérdeztem és nem is akarom tudni, hogy pontosan hányan. Ha csak ketten, akkor is csinálom. A www.miradionk.hu oldalon, a Hangraktár menüpontban sok régi adást meg lehet hallgatni – a műsor címe: Classic Blues. Ajánlom pl. a Ferenczi Gyurival készült beszélgetésem, igazán pörgős lett, ha-ha! Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Blues van olvasóit, és várunk mindenkit a koncerteken, nem fogtok csalódni!
hoati
Tavaly csatlakozott a Borsodi Blue nevű formációhoz a 2014. évi X-Faktor talán legtitokzatosabb személyisége, Andelic Jonathan. Hogyan kerültetek vele kapcsolatba?
A Borsodi Blue második lemezéhez hasonlóan, a harmadikat is Little G Weevillel kezdtük el csinálni. Gábor felajánlotta, hogy a dalszövegíráson túl az album produceri munkáját is elvégzi, ehhez azonban egy kikötése volt: legyen profi az ének, profi angollal. Amikor az X-Faktorban meghallotta Andelic Jonathant, és kiderült, hogy csabai, egyből összeállt a kép. Tavaly decemberben érkeztek a stúdióba, Jota teljesen felkészült volt és fantasztikusan teljesített. Két nap alatt felénekelte a lemezt. Szédületes, teljesen egyedi orgánuma van, izgalmas volt a zenémet egy nemzetközileg is top hanggal hallani. Korábban Little G Weevil is felénekelt egy számot, a Ghost Town című szerzeményben pedig gitározik is.
Jelenleg hol tartanak az albummal kapcsolatos munkálatok?
A lemez elkészült, de jelenleg fiókban van. Sajnos ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint az előzővel: mire elkészült, túl voltam rajta, és mást akartam csinálni. Lehet, ez nem így működik normális esetben. A zenekarban azonban nem volt meg az alkotói szikra, kb. egy éve nem komponáltam triózenét, egy árva dal nem akart kipottyanni a már a meglévő anyagon túl. Mikor közöltem Gáborral, hogy párhuzamosan egy másik formációt is csinálnék, megtorpant a történet, hozzáteszem, teljesen meg tudom érteni reakcióját. Így is csak a köszönet hangján szólhatok, hiszen Little G azon kevesek egyike, aki mindig hitt bennem és segített.
Mit lehet tudni az új projektről?
Körülbelül két éve érzem a sejtjeimben, hogy mit szeretnék, és örülök, hogy végül is volt bátorságom megvalósítani. A zenekarban billentyűs hangszereken Binder Norbert játszik, én énekelek és gitározok, az egyik dobos Mezőfi ’Fifi’ István, a másik Kiss Tomi, annak függvényében, hogy éppen ki ér rá. Basszusgitár nincs, Norbi végig bal kézzel tolja a basszust egy külön klaviatúráról, ami egy bass combóba van kivezetve, mellette természetesen zongora, Hammond, nagyon megdörren a banda! Sok blues, egy-két favorit Robben Ford nóta, néhány újabb saját szerzemény. Azt próbálom elérni, hogy remekül érezzük magunkat a színpadon, hogy áramoljon az energia. A próbák nagyon jók, alig várjuk a bulikat, jó ezt érezni. A Borsodi Blues Collective november 28-án mutatkozik be Budapesten a Körlet Teraszban, majd december 18-án Békéscsabán az Elefántban.
Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve?
Nincsenek tervek. Jól akarom magam érezni, fejlődni szeretnék. Jobb koncertekre fogok törekedni, olyanokra, ami után úgy megy haza a közönség, hogy „húúú basszus, ez de baromi jó volt". Nem a szakmának, inkább a közönségnek szeretnék tetszeni, szórakoztatni akarok, persze nem minden áron. Most ezt érzem. A szakma már veregeti a vállam tíz éve, itt az ideje, hogy a közönséget is megnyerjem.
Immár két éve, hogy Békéscsabán elindult a város egyetlen netrádiója, ahol felkértek egy blues témájú műsor vezetésére. Milyen visszajelzéseket érkeztek a műsorral kapcsolatban?
A rádiózás abszolút hobbi az életemben, szerelemből csinálom, másképp nem is lehet. Én a rádió mellett nőttem fel, éjjel-nappal a rádiót hallgattam, innen a vonzalom. Sokan hallgatják, határon túli magyarok is, de soha nem kérdeztem és nem is akarom tudni, hogy pontosan hányan. Ha csak ketten, akkor is csinálom. A www.miradionk.hu oldalon, a Hangraktár menüpontban sok régi adást meg lehet hallgatni – a műsor címe: Classic Blues. Ajánlom pl. a Ferenczi Gyurival készült beszélgetésem, igazán pörgős lett, ha-ha! Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Blues van olvasóit, és várunk mindenkit a koncerteken, nem fogtok csalódni!
hoati
Blues Session koncertek a Muzikumban
2015-10-25 | koncertajánló
Az ősz utolsó, a tél első hónapjában is kiváló koncerteket tekinthetnek meg az érdeklődők a Blues Session sorozat keretén belül a budapesti V. kerületben fekvő Muzikum Klubban.
Tervezett koncertek
november 05. – Ripoff Raskolnikov Band
november 12. – Ütött-Kopott Angyal
november 19. – I.M. B.B. King, közreműködik a Muddy Shoes zenekar, Neumann Balázs, Dennert Árpád és Jász András
november 20. – Capriccio 15. éves születésnapi koncert, vendég: Török Ádám, Tátrai Tibor és Németh Károly
november 21. – Little G Weevil & The Juke Joint Trio
november 27. – Jambalaya – 10 év New Orleans Budapesten
december 03. – Ripoff Raskolnikov Band
december 04. – BlueStone featuring Lukács Peta + SelectGuitars Workshop
december 11. – Magyar Atom
december 16. – Louisiana Double
december 19. – Jerry Lee's Rock'n'Roll Service
december 20. – Keith Richards 72. születésnapi koncert
december 23. – Mojo Workings
december 29. – EC 70 - Eric Clapton est, Borsodi Blues Collective
december 31. – Mystery Gang szilveszter
hoati
Tervezett koncertek
november 05. – Ripoff Raskolnikov Band
november 12. – Ütött-Kopott Angyal
november 19. – I.M. B.B. King, közreműködik a Muddy Shoes zenekar, Neumann Balázs, Dennert Árpád és Jász András
november 20. – Capriccio 15. éves születésnapi koncert, vendég: Török Ádám, Tátrai Tibor és Németh Károly
november 21. – Little G Weevil & The Juke Joint Trio
november 27. – Jambalaya – 10 év New Orleans Budapesten
december 03. – Ripoff Raskolnikov Band
december 04. – BlueStone featuring Lukács Peta + SelectGuitars Workshop
december 11. – Magyar Atom
december 16. – Louisiana Double
december 19. – Jerry Lee's Rock'n'Roll Service
december 20. – Keith Richards 72. születésnapi koncert
december 23. – Mojo Workings
december 29. – EC 70 - Eric Clapton est, Borsodi Blues Collective
december 31. – Mystery Gang szilveszter
hoati
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
2015-10-19 | kritika
Jarekus Singleton a blues szülőföldjén, a Mississippi-deltában született, ott ahol olyan nagyságok látták meg a napvilágot, mint Charley Patton, Son House, B.B. King és Otis Rush. Gyermekkorában többféle stílus megérintette: családtagjai révén a gospel, majd a blues zene, Albert King, B.B. King, Freddie King és Stevie Ray Vaughan munkássága különösen lenyűgözte, később pedig a rap. Mindezen hatás második lemeze, a Refuse To Lose nótáiban tetten érhető. Az Alligator Records részére készített album a számok témaválasztását, a néhol meglepő dalszövegeket és a zenei stílus frissességét tekintve is kortárs anyag. A harmincas évei elején járó zenész együttesét Ben Sterling basszusgitáros, John ’Junior’ Blackmon dobos és James Salone orgonista alkotja. Ez utóbbi muzsikus játéka hangulatos keretbe foglalja a lemezen található izgalmas zenét. A dalok szerzőként vagy társszerzőként Jarekus Singleton nevéhez fűződnek, akiről nyilvánvaló, hogy sokat fogunk még hallani a jövőben.Alligator Records, 2014
hoati
Soulbreakers lemezbemutató a Muzikumban
2015-10-16 | koncertajánló
Soulbreakers – Beat Up! lemezbemutató koncert
2015. október 22.
Budapest, Muzikum Klub
A soul, funk és blues dalokat játszó Soulbreakerst Ratkóczi Huba alapította, aki eredetileg gitáros, ebben a formációban azonban basszusgitáron játszik. A Napokon zenekarból csatlakozott hozzá Mózes Zoltán. Az alapítók között volt még Péter Gábor és Radovics László ’Kyru’ is. Őket a ’90-es évek legendás rhythm & blues együtteséből, a Kyru Gotta Humble-ből ismerhetjük. A zenekar énekesnője, Pleszkán Écska sikerrel szerepelt 2012-ben a The Voice műsorában Somló Tamás csapatának versenyzőjeként. Écska az elmúlt másfél évben elválaszthatatlan részévé, teljes körű tagjává vált a Soulbreakers megzabolázhatatlan és energiával teli formációjának, valamint tökéletes kiegészítője a banda férfi énekesének, Kyrunak. A Soulbreakers zenekar 2015. október 22-én a fővárosi Muzikum Klubban mutatja be debütáló, Beat Up! című albumát, és zárja a 2015-ös „Örökség” koncertsorozatát, ahol a nagy öregek zenei szellemiségét vették át sok-sok közös zenélés keretében. Természetesen ezen az estén is lesz vendégük, Tátrai Tibor és Tóth János Rudolf személyében.
hoati
2015. október 22.
Budapest, Muzikum Klub
A soul, funk és blues dalokat játszó Soulbreakerst Ratkóczi Huba alapította, aki eredetileg gitáros, ebben a formációban azonban basszusgitáron játszik. A Napokon zenekarból csatlakozott hozzá Mózes Zoltán. Az alapítók között volt még Péter Gábor és Radovics László ’Kyru’ is. Őket a ’90-es évek legendás rhythm & blues együtteséből, a Kyru Gotta Humble-ből ismerhetjük. A zenekar énekesnője, Pleszkán Écska sikerrel szerepelt 2012-ben a The Voice műsorában Somló Tamás csapatának versenyzőjeként. Écska az elmúlt másfél évben elválaszthatatlan részévé, teljes körű tagjává vált a Soulbreakers megzabolázhatatlan és energiával teli formációjának, valamint tökéletes kiegészítője a banda férfi énekesének, Kyrunak. A Soulbreakers zenekar 2015. október 22-én a fővárosi Muzikum Klubban mutatja be debütáló, Beat Up! című albumát, és zárja a 2015-ös „Örökség” koncertsorozatát, ahol a nagy öregek zenei szellemiségét vették át sok-sok közös zenélés keretében. Természetesen ezen az estén is lesz vendégük, Tátrai Tibor és Tóth János Rudolf személyében.
hoati
Mark Robinson single-t adott ki
2015-10-13 | hír
Mark Robinson sokáig a tanult hivatásában, a telekommunikációban dolgozott, és ha tehette kedvtelésének, a gitározásnak hódolt. Élete döntő fordulatot 2004-ben vett, amikor úgy döntött, hogy a munkáját feladva csakis a zenélésnek él. Eddigi két blues rock stílusú lemeze, a 2010-ben megjelent Quit Your Job - Play Guitar, majd a három év múlva kiadott Have Axe - Will Groove kiváló kritikákat kapott, bizonyítva, hogy az évekig háttéremberként muzsikáló nashville-i zenészből valódi egyéniség lett. Robinson legfrissebb anyaga, a kizárólag digitálisan megjelent Gone South két különböző felállással rögzített számot tartalmaz, a címadó dal elektromos rock és akusztikus roots verzióját. Mindkét változathoz Charles Brandon rendezésében videó készült, amelyek ide és ide kattintva tekinthetők meg.hoati
