Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Archívum

Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra – interjú Ripoff Raskolnikovval
2016-03-25 | beszélgetések


Ripoff Raskolnikov az európai blues szcéna egyik legkülönlegesebb figurája, aki mély költőiséggel és zenei kifejezőkészséggel tud bemutatni olyan emberi érzelmeket, mint szerelem, szenvedély, fájdalom, élni vágyás vagy haláltól való félelem. Zeneileg leginkább a Tom Waits és Bob Dylan által jelölt terepen lehet elhelyezni. A színpadi jelenlétének, száraz humorának és a blueshoz való személyes kötődésének köszönhetően nem okoz neki gondot az intenzív légkör megteremtése a koncertek során. Ő egy olyan művész, akit nemcsak hallani, de látni is jó. Tavaly nálunk ünnepelte a hatvanadik születésnapját, de friss albumait is Budapesten szokta bemutatni – nincs ez másként az először április 2-án, a lemezbemutató napján kézbe vehető Odds And Ends esetében sem.

Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről, és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?
Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.

Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya?  Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?
Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott.
Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem. Aztán tizennyolc évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát. Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.

A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.
Lehet némi igazság ebben. Nyilván mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni.
És ha már a régi nagyoknál tartunk: tizenöt éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.

Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.
A magyar népzenével akkor találkoztam, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.
Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy az óta ezt kb. tízszer annyian látták a Youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]



Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.
Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván az óta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá válva már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban. Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, kurva nagy arc vagyok, pusztán mert külföldről érkeztem.

Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.

Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.

Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.
Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.

Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?
Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.
 
A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.
Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.

Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?
Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám.
Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Az után a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.

Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.
Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.

A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.
Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!

Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?
Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.

Az új lemez az Odds And Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?
Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.

Sam 'Redbreast' Wilson


Gary Moore Emlékest az A38 Hajón
2016-03-19 | koncertajánló


Gary Moore Emlékest 2016
2016. április 04.
Budapest, A38 Hajó


Ahogy 2012 tavasza óta minden évben, idén áprilisban is Budapesten találkoznak Gary Moore tisztelői és rajongói, hogy egy vérbeli rock, blues-rock koncerttel adózzanak az ír gitáros emléke és zenei hagyatéka előtt. Európa számos országából és a tengerentúlról is érkeznek a résztvevők, vendégek. Ezúttal is itt lesz Gary testvére, a szintén nagyszerű zenész, Cliff Moore, az angol Harrisen Larner-Main, a tavaly végre hazánkban is bemutatkozott kiváló finn gitáros, Ben Granfelt, valamint napjaink egyik legtehetségesebb blues-rock muzsikusa, a Németországból érkező Henrik Freischlader, aki két év után tér vissza az A38 Hajó színpadára. Hazánkat a koncertet nyitó Run For Power - Gary Moore Memorial Band, valamint a külföldi fellépőket kísérő, a korábbi Emlékestek alkalmával már megismert zenészek képviselik majd. Idén is csatlakozik a fellépőkhöz a tehetséges fiatal gitáros, Somogyi Remig, így már most tudható, hogy ezúttal is egy különleges, bő három órás esttel emlékezhetünk majd Gary Moore, az egyik legnagyobb hatású blues-rock gitáros életére.


Új lemezzel jelentkezik Ripoff Raskolnikov
2016-03-12 | koncertajánló


Ripoff Raskolnikov Odds And Ends lemezbemutató koncert
Előzenekar: Zanzinger Band
2016. április 02.
Budapest, Kuplung


Linzben született, az évek során tiszteletbeli magyarrá avanzsált, zenéjével mégis autentikusan képviseli az afrikai-amerikai zenei gyökereket. Ripoff Raskolnikovot leginkább ez az egyedülálló sokszínűség emeli ki a kortárs európai zenei életből: míg hű marad az afrikai-amerikai zenei hagyományokhoz, valamifajta elementáris erő húzza Közép-Európához, aminek levegője újra és újra áthatja zenéjét. Dalszerzőként leginkább a Tom Waits vagy Bob Dylan által képviselt vonalat követi, a dalai mentesek minden zenei sallangtól, nyers egyszerűséggel szólalnak meg, hogy arra lehessen koncentrálni, ami fontos: a dalokban elmesélt történetre, és a hallgató számára így megnyíló különös világra, amelyben ismerős ismeretlenként kalauzol végig bennünket gyűrött fekete kalapjában, elnyűtt zakójában, a hajtókájába tűzött elmaradhatatlan rózsával. Minden dalának ő maga is szerves része, a vagabond, aki bejárta Európát, a mesemondó, aki sosem fogy ki a történetekből.



A 2012-ben megjelent Lenin Street után idén tizenkettedik lemezével jelentkezik. Az Odds And Ends című albumon tizenkét szerzemény kapott helyet, ezek között éppúgy található a Mississippi Delta múltszázad eleji világát megidéző dal, vagy a régi spirituálékat alapul vevő szám, mint Bruce Springsteen energiáját előhívó klasszikus americana. A műfaji sokféleségnek Ripoff egyedi világa biztosít egységet: az olcsó szállodák dohány- és esőszagú miliője, aminek Raskolnikov autentikus történetmesélőjévé vált az elmúlt hosszú évek során.
A lemezen magyar zenekarának (Nagy Szabolcs – zongora, Varga Laca – basszusgitár, Gyenge Lajos – dob) tagjai mellett olyan vendégművészek is megjelennek, mint az International Blues Challenge győztes Little G Weevil gitáron, a Muzsikás együttesből ismert Éri Péter buzukin, vagy az etno és folk formációkban játszó Herr Attila nagybőgőn.
A nagyközönség először 2016. április 2-án a Kuplungban hallhatja az új hanganyag dalait egy lemezbemutató koncert keretén belül. A helyszínen a friss albumhoz olyannyira kedvezményes áron (1500 Ft-al olcsóbban) lehet majd hozzájutni, hogy aki megvásárolja a kiadványt, gyakorlatilag ingyen látogatja majd a koncertet. Előzenekar a Zanzinger Band lesz.


Blue Largo: Sing Your Own Song
2016-03-06 | kritika


A Blue Largo nevű formációt a gitáros Eric Lieberman és az énekesnő Alicia Aragon 1999-ben hozta létre. A kaliforniai zenekar az elmúlt évtized közepéig folyamatosan működött, két meglehetősen sikeres albumot (What a Day!, Still In Love With You) is megjelentetve. 2006 novemberében a sors azonban közbeszólt, Liebermannál egy ritka betegséget, a fokális disztóniát diagnosztizálták, amely a jobb kezének a koordinációs mozgását zavarta össze, ezáltal lehetetlenné téve, hogy gitározzon. Idővel a gitáros szervezetének sikerült úrrá lennie a betegségen, újra zenélni kezdhetett, így felélesztette a Blue Largo-t is, amivel 2015 májusában elkezdték elkészíteni a harmadik lemezüket. A Sing Your Own Song című albumon Lieberman hét saját szerzeménye hallható, ezek nem meglepő módon a kihívásról, kétségbeesésről, reményről és a megújulásról szólnak. Az átdolgozások között találunk három instrumenális felvételt Earl Hooker, Clarence 'Gatemouth' Brown és Herb Remington tollából. A ’40-es, az ’50-es évek zenei világát megidéző, igazán színes, változatos lemez hangmérnöke és társproducere a hírnevet James Harman együttesében szerzett Nathan James volt, aki számos kiváló vendégmuzsikussal egyetemben közreműködött is az albumon.

Coffeegrinds Music, 2015

hoati


Hillstomp Boogie az MR2 Akusztikban
2016-03-02 | hír


Sam ’Redbreast’ Wilson 2015-ben alapított triójával, a Juke Joint Revivallel a rendszeres klubkoncertek, tévés, rádiós és online megjelenések révén egyre nagyobb közönséggel ismerteti meg Észak-Mississippi hagyományos zenéjét, amelynek Sam az egyik leghitelesebb képviselője Európában. A kontinensen ritkaságnak számító muzsikát játszó formáció már megalakulásakor magára vonta a figyelmet, így többek között olyan előadókkal is egy színpadra léphettek, mint a British Blues Awards nyertes Ian Siegal, a 2013-as International Blues Challange nyertes Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor, vagy éppen a Quimby.



A zenekar 2016. március 20-án az MR2 Petőfi Rádió Akusztik című műsorában mutatkozik be egy hatvan perces, akusztikus, élő felvétellel. A legendás 8. stúdióban a tavaly év végén megjelent debütáló, öt számot felvonultató hanganyaguk, a Hillstomp Boogie dalai mellett olyan előadók szerzeményeit is műsorukra tűzték, mint a két leghíresebb Észak-Mississippi-i blues zenész, R. L. Burnside és Junior Kimbrough. Mindezen túl az MR2 Petőfi Rádióban mutatják be egyik legújabb dalukat, amit a nagyközönség ez idáig még nem hallhatott, valamint a trió készül vendég fellépővel és egy meglepetés feldolgozással egyaránt.
A koncert sugárzásának időpontja: 2016. március 20. 21.00, ismétlés: 2016. március 23. 23.00