23. Gastroblues Fesztivál
2015.07.03-05.


Little G Weevil
2015.07.03.


XIII.
Lábatlan Blues Fesztivál

2015.07.17-18.


Ajánlott albumok

Rambling Blues Trio
Rambling Blues Trio
Tissassippi
Tengs Lengs
Tengs Lengs
Prosztata Blues
Mitch Mann
Mitch Mann
Blackwater Creek
Delta Moon
Delta Moon
Low Down
Scott Ellison
Scott Ellison
Elevator Man
Lightning Hopkins
Lightning Hopkins
California Mudslide (And Earthquake)
B.B. King
B.B. King
Live At Regal
Various Artists
Various Artists
Sisters Of The South




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Blues fesztivál a Kobuci Kertben
2015-06-30 | koncertajánló


Háromnapos blues fesztivál várja a műfaj szerető és értő híveit július 8-a és 10-e között Óbudán, a városrész hangulatos főteréről nyíló Kobuci Kertben. Az immár harmadik alkalommal megrendezendő fesztiválon az elmúlt évekhez hasonlóan a blues jól ismert hazai és nemzetközi képviselői játszanak majd a Zichy-kastély belső udvarán üzemelő helyszínen.

Részletes program
július 8.
17.30 – Sonny And His Wild Cows (H)
18.30 – Sir Oliver Mally feat. Victor Puertas (A-E)
20.00 – Morblus (I)

július 9.
17.30 – Zanzinger & Upor András (H)
18.30 – Raphael Wressnig Trio feat. Igor Prado (A-BRA)
20.00 – Little G Weevil’s International Allstars (E-F-I-A-H)

július 10.
17.30 – Muddy Shoes (H)
18.30 – Ripoff Raskolnikov Band (A-H)
20.00 – Marcos Coll Band feat. Jimena Segovia & Daryl Taylor (E-MEX-USA-D)

Napijegyek 2500 Ft-os áron, online kaphatók, a három napos bérlet 6000 Ft-ba kerül, és csak nyomtatott formában, a helyszínen vásárolható meg.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta


Beth Hart: Izgatottan várom már a paksi fellépést
2015-06-26 | beszélgetések


A Los Angeles-i blues-rocker Beth Hart személyében napjaink egyik legnagyobb sztárját láthatja a 23. Paksi Gastroblues Fesztivál közönsége. Beth négy éves korában kezdett zongorázni, később Los Angelesben tanult ének és cselló szakon. 1993-ban került be a helyi klubok körforgásába egy tehetségkutatóban történt feltűnésével. A szakma és a közönség egyaránt új Janis Joplinként tekintett rá. Az énekhangja mellett kábítószer függősége is hasonló volt, de szerencséjére meg tudott szabadulni a drog démonától. Még ’93-ban alapította meg zenekarát, és 1996-ben adták ki debütáló albumukat Immortal címmel, amely Hart saját, illetve zenésztársaival közös szerzeményeit tartalmazta. Az igazi nagy sikert először Európában érte el 2005-ben Hollandiában tartott koncertjével, amelyről CD és DVD lemez is készült Live At Paradiso címmel. A lemez csúcsa a koncert végén előadott Led Zeppelin sláger, a Whole Lotte Love. Beth koncertműsora azonban szinte kizárólag saját dalaira épül. 2010-ben megjelent My California albumán a Sister Heroine gitárszólóját Slash játszotta, továbbá Mother Maria címmel írt egy számot a gitárosnak, akivel többször fellépet. 2011 és 2014 között két közös lemezt adott ki a blues szupersztár, Joe Bonamassával. Még 2013-ban egy dalt közösen ad elő nagy kedvencével, Buddy Guy-jal, annak Rhythm And Blues című kettős albumán. Ezt megelőzően Guy tiszteletére énekelt Jeff Beck gitárkíséretével a Kennedy Centerben, ahol többek között Barack Obama is állva tapsolt a közönséggel. Idén áprilisban került kiadásra legújabb lemeze, amely a paksi koncerten is kapható lesz. Beth Hart és csapata a paksi fellépés után Európa legnagyobb és legnívósabb két fesztiválján, a holland North Sea Jazz Festivalon és a finn Pori Jazz Festivalon lép színpadra. Az alábbi gondolatokat 2015. április 26-án a felvidéki Pöstyénben osztotta meg a Gastroblues stábjának. Ezek alapján úgy érezzük, hogy a több mint 20 éves fesztivál egyik legjobb koncertjének lehetünk részesei július 5-én.



„Gyönyörű itt minden. A hangpróba remekül sikerült, a színház csodás, és nézzen ki, gyönyörűek a fák, a folyó, itt vagyunk a partján, csodaszép. Ezelőtt még sohasem jártam itt, ez az első alkalom. Mindenki igazán nagyon kedves. Pompás esténk lesz, biztos vagyok benne.
Más-más ok miatt kedvelem a különböző koncerthelyeket. Szeretem a rock klubokat, az emberek izzadnak, mindenki hangos, iszik, és ez jó szórakozás. Szeretem a színházat, ez egy más típus, az emberek ülnek, egészen más típusú a dalösszeállítás, kicsit művésziesebbek, lágyabbak lehetünk, kipróbálhatunk ezt-azt. A fesztiválok az energiáról szólnak, amit végig meg kell tartani. A közönséget be kell vonni, amennyire csak lehet, mert nagy területről van szó. Szóval mindegyiket más ok miatt szeretem. Igazán nagyszerű mindegyik.
Sok kedves emlékem van a közönségemről. A minap Ausztriában játszottunk a Konzerthausban, csodás tapasztalat volt, de sok ilyen volt. De a kedvenceim egyike, ha már választanom kell, az, amikor a DVD-m készült a Paradisóban, Amszterdamban. Ez akkor volt, amikor előtte két, két és fél évig komoly egészségügyi problémákkal küszködtem. A karrieremnek és tulajdonképpen mindennek vége volt, és azóta újra kezdtem. Csináltam egy élő koncertfelvételt. Amikor szerződéseket próbáltam kötni, hogy támogassák a felvételt, sok ember csak annyit mondott: „nem dolgozunk vele, őt már elfelejtették”. De Új-Zéland és Hollandia teljesen elfogadott. Amikor Hollandiába mentem, egy nagyon kicsi helyen kellett volna játszanom, de olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett cserélniük a termet, és a Paradiso főtermébe kerültem. És amikor ott játszottunk annyi ember előtt, olyan érzésem volt, hogy kaptam egy második esélyt a karrierre, az egészségre, az életre. Ez egy igazán csodálatos pillanat volt. Nagyon hálás voltam, és a holland közönség igazán szuper. Nos, ez a legkedvesebb emlékem.
Várom már, hogy Pakson koncertezzünk. Különleges lesz számomra elmenni egy új országba és először játszani ott. Megpróbáljuk felvenni a közönséggel a kapcsolatot. Remélhetőleg az interneten megírják, mik a kedvenc számaik, így ha odamegyünk, tudni fogjuk, milyen műsort állítsunk össze nekik. Végül is olyan koncertet szeretnénk adni, amit az ottaniak szeretnének hallani. Szóval nagyon klassz lesz első alkalommal fellépni valahol.
A producerek, akikkel dolgozom, nagyon kedves emberek. Rob Mathes és Michael Stevens felkerestek a Kennedy Centerben adott koncert után és egy felvételt akartak készíteni velem. Amit korábban hallgattak meg tőlem, az I’d Rather Go Blind című szám volt, ami nem a sajátom. Azt akarták, hogy megint másnak dalát énekeljem, ahogy Joe-val is kettőt megcsináltam. Mármint Joe Bonamassával. Egy ehhez hasonló blues lemezt akartak. De aztán, amikor meghallgatták saját dalaimat és dalszövegeimet, felhívtak és azt mondták: „azt akarjuk, hogy a saját dalaidat add elő a saját dalszövegeiddel. Remélhetőleg ki tudjuk hozni belőled a sok pozitív üzenetet.” Mert sokszor, amikor írok, a nehézségekről írok, végtére is, ezért kezdtem el dalszövegeket írni, hogy megtaláljam az utat istenhez és elmondhassam neki, hogy küszködöm ezzel, és félek amattól, és összezavart valami, és segíts nekem. Én mindig is erre használtam az írást, de mindenki csak úgy gondolja, hogy élvezik a zenémet, ami a hitről szól, és az nem annyira érdekelte őket. De aztán mondtam nekik, ez nem úgy működik, hogy odaülök a zongora elé és azt mondom, OK, akkor most írok egy vidám dalt. Ehelyett inkább adtam nekik kb. 45 dalt és kiválasztottak közülük 12 vidámat. Amikor azt mondom, hogy vidámat, akkor arra gondolok, hogy megvan bennük egy nyilvánvaló életszemlélet, arról szólnak, hogyan bukdácsolunk mindannyian az élet jó és rossz pillanatai között, mert az életben megvan az öröm és a csoda, de a borzalom és a nehézség is ugyanúgy. Mindannyian ezeken megyünk keresztül, de a dalaim ezt a két szélsőséget valamiképpen összebékítik. Én legalábbis ezt érzem a felvételeimen. Ez azonban nem blues felvétel, inkább azt mondanám, a soul zene befolyásolta.



Az egész lemezt én komponáltam, a zenét és a dalszöveget is én szerzem. Zongorázom vagy gitározom, néha a basszusgitárt is használom, különösen, ha keményebb, rockos zenéről van szó. Ennél a lemeznél egyáltalán nem használtam basszusgitárt, csak akusztikus gitárra írtam a dalokat, és zongorára. Sok zongora van benne.
Nagyon sokan inspiráltak. Úr isten! Beethoven, Otis Redding, Aretha Franklin, Etta James, Carol King, Rickie Lee Jones, James Taylor, Black Sabbath, AC/DC, Rush. Imádom az Alice In Chains-t és imádom Chris Cornellt a Soundgardenből, különösen a korai időszakából. És persze lehet folytatni a listát, Florence And The Machine-t is szeretem, és olyan sok különböző stílusú előadót, például Annie Winehouse, Billie Holiday, Nina Simone, Frank Sinatra és lehetne folytatni a végtelenségig.
Fantasztikus a zenekarom, melegszívű, gyakorlatias emberek. Nagyon tehetségesek és remekül játszanak a hangszerükön, de van valami, ami még fontosabb nekem: van bennük egy nagyszerű tudatosság, hogy mennyire szerencsések, nemcsak azért, mert zenélhetnek, hanem azért is, mert egy csapatot alkotnak, aminek a tagjai, szeretik egymást és figyelnek egymásra. És persze együtt utaznak a világban és fellépnek mindenfelé. Ezt ők soha nem felejtik el és mindig hálásak ezért. Nincsenek elvárásaik, hanem tudnak örülni annak, amikor a lehetőséget megkapják, és számomra ez a legfontosabb, még annál is lényegesebb, hogy valaki mennyire jól zenél, vagy mennyire szépen énekel. Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a közönség megérkezik, nem arra figyel, hogy az egyes részei a koncertnek mennyire tökéletesek, hanem csak arra vágynak, hogy vidámnak és örömtelinek lássanak minket, és ebből energiát meríthessenek. Azt hiszem, én ezért vagyok a leghálásabb, hogy az én embereim és zenészeim ilyen felfogásban dolgoznak. Ez igazán csodás. Ők a családom.
Izgatottan várom már a paksi fellépést és remélem, hogy szeretni fognak bennünket. Remélem, hogy nagyon jó koncertet tudunk majd itt adni. Szeretném, ha a Facebookon tudatnák, mely dalokat szeretnék leginkább hallani, úgy fogjuk szervezni a műsort. Ez remek lenne.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy itt lehettem.”

A beszélgetés ide kattintva tekinthető meg.


Rhiannon Giddens: Tomorrow Is My Turn
2015-06-22 | kritika


A Grammy-díjas Carolina Chocolate Drops alapítói közé tartozó Rhiannon Giddens 2013 szeptemberében a New York-i városházán lépett fel, ahol a Coen testvérek Llewyn Davis világa című filmjéhez készült filmzenealbumot mutatták be. A klasszikus zenei végzettségű, az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyenítő hangú Giddens az Odetta által sikerre vitt tradicionális folk dalt, a Waterboyt adta elő. Előadása mindenkit lenyűgözött, mi több a producer T Bone Burnett felajánlotta a részére, hogy készítsen szólólemezt. Az énekesnő annak ellenére, hogy a csokipralinéról elnevezett együttesével új lemezt tervezett, a felkérést elfogadta. A Tomorrow Is My Turn című albumon olyan több zenei műfajhoz tartozó dalokat hallhatunk, amelyeket nők írtak vagy női előadók tettek híressé. A repertoárban megtaláljuk így Geeshie Wiley, Dolly Parton, Sister Rosetta Tharpe és Elizabeth Cotten egy-egy dalát is. A tradíciót és a fiatalos lendületet vegyítő lemez Los Angelesben és Nashville-ben került rögzítésre. A közreműködő zenészeket Burnett választotta ki, akik a folk, blues, soul és gospel műfajok elemeit ötvözték eredetien, magától értetődően.

Nonesuch Records / Magneoton, 2015

hoati


Szavazz a Blues Blast Music Awards jelöltjeire!
2015-06-17 | hír


Május elején a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, rádiós műsorvezetők, fesztiválok támogatói, szórakozóhelyek tulajdonosai, vezetői és egyéb zeneipari szakemberek összeállították az idei Blues Blast Music Awards jelöltjeinek listáját. A szavazás 2015. július 15-én indult és szeptember 15-ig tart, a díjátadóra szeptember 25-én a champaigni The Fluid Events Centerben kerül sor. Szavazni jogosultak mindazok, akik feliratkoztak a világ leggyorsabban növekvő, a több mint 90 országból több mint 33000 feliratkozóval rendelkező internetes blues magazin ingyenes hírlevelére.



A jelöltek listája

Contemporary Blues Album
Linsey Alexander: Come Back Baby
Altered Five Blues Band: Cryin' Mercy
Dave Specter: Message In Blue
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Selwyn Birchwood: Don't Call No Ambulance

Traditional Blues Album
Mud Morganfield & Kim Wilson: For Pops (A Tribute To Muddy Waters)
Andy T - Nick Nixon Band: Livin' It Up
Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear
Mississippi Heat: Warning Shot
Lynwood Slim: Hard To Kill
The Cash Box Kings: Holding Court

Soul Blues Album
D.A. Foster: The Real Thing
Missy Andersen: In The Moment
Otis Clay & Johnny Rawls: Soul Brothers
Robin McKelle & The Flytones: Heart Of Memphis
Tad Robinson: Day Into Night
Slam Allen: Feel These Blues

Rock Blues Album

Tinsley Ellis: Tough Love
Devon Allman: Ragged & Dirty
Anthony Gomes: Electric Field Holler
Royal Southern Brotherhood: heartsoulblood
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Bobby Messano: Love & Money

Acoustic Blues Album
Doug MacLeod: Exactly Like This
Dan Phelps: Going Home
Big Dave Mclean: Faded But Not Gone
Duo Sonics: N Ur Town
Steve Earle & The Dukes: Terraplane
Rory Block: Hard Luck Child

New Artist Debut Album
Joakim Tinderholt: You Gotta Do More
Magnus Berg: Cut Me Loose
Big George Harp: Chromaticism
Madison Slim: Close But No Cigar
D.A. Foster: The Real Thing
Markey Blue: Hey Hey
Fo' Real: Heavy Water
Eight O' Five Jive: Too Many Men

Live Blues Recording
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967
Reverend Raven & The Chain Smokin' Altar Boys: Live At The Red Rocket
John Ginty: Bad News Travels Live
Coco Montoya: Songs From The Road
Brandon Santini: Live & Extended
Chris O'Leary Band: Live At Blues Now

Historical Or Vintage Recording
Sean Costello: In The Magic Shop
Lead Belly: Smithsonian Folkways Collection
J.B. Hutto: Hawk Squat Deluxe Edition
Jimmy Thackery: Extra Jimmies
Junior Wells: Southside Blues Jam
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967

Blues Band
Ghost Town Blues Band
Mississippi Heat
The Mannish Boys
Sugar Ray & The Bluetones
The Cash Box Kings
Rick Estrin & The Nightcats

Male Blues Artist
Brandon Santini
Bobby Rush
Lynwood Slim
Elvin Bishop
John Németh
Doug MacLeod

Female Blues Artist
Gaye Abdegbalola
Alexis P. Suter
Debbie Davies
Janiva Magness
Missy Andersen
Marcia Ball

Sean Costello Rising Star Award
Altered Five Blues Band
Jarekus Singleton
Christone ’Kingfish’ Ingram
Jeff Jensen
Selwyn Birchwood
Deb Ryder

hoati


Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről
2015-06-12 | kritika


Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az ugyancsak trióban felálló Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.



Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.



Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Delta Moon: Low Down
2015-06-09 | kritika


A Delta Moon sokáig egyet jelentett a Tom Gray és Mark Johnson alkotta gitáros duóval, akik a Mississippi menti blues hagyományok ápolását tűzték ki maguk elé célnak. Tipikus utazó zenészek voltak, leginkább a kis közönség előtti személyesebb hangvételű koncerteket kedvelték. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumuk 2002-ben jelent meg, ettől kezdve az impresszáriók érdeklődését felkeltve Egyesült Államok, Kanada és Európa-szerte tekinthette meg a nagyközönség is a fellépéseiket. A publikum mindenütt hálásan fogadta az együttes koncertjeit és a sajtó visszhangzott a dicsérő, köszönetet mondó cikkektől. Felállásuk 2007-ben bővült, Franher Joseph basszusgitáros és Darren Stanley dobos érkezésével kvartettként folytatták a munkát. A dobos poszton időközben átalakult zenekar a közelmúltban adta ki a messzire nyúló hatásokat felvonultató jubileumi, tízedik lemezét. A repertoár tizenkét kompozíciót tartalmaz, a Roots Music Association által 2008-ban Blues Songwriter Of The Year címmel kitüntetett Tom Gray saját és társszerzőkkel írt dalait, valamint Tom Waits, Bob Dylan és Skip James egy-egy szerzeményét. Az album egésze őszinte, izgalmas és merész produkció. A legütősebb megoldás, ahogyan a slide gitárokat egymásba csúsztatják minden dalukban, s ennek eredménye a hömpölygő, áradó, magával sodró hangzás tele szenvedéllyel.

Jumping Jack Records, 2015

hoati


„Eric Clapton engem választott” – interjú Ryan McGarvey-val
2015-06-01 | beszélgetések


Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Ebből kifolyólag nem túlzás azt állítani, hogy első magyarországi koncertje, melyre június 5-én kerül sor az A38 Hajón, piros betűs ünnepnap a műfaj rajongóinak. Az Új-Mexikóból származó zenész budapesti fellépése kapcsán válaszolt a kérdéseinkre.

Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?
A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: a Led Zeppelint, Jimi Hendrix-szet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.

Milyen volt akkoriban az Új-Mexikói blues színtér?
Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues dzsemmelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.



Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?
Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!

Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?
Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Son House és R. L. Burnside is, és olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és Joe Bonamassa.

A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?
Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.

Milyen érzés volt, amikor Eric Clapton és Jeff Beck felfigyelt rád?
Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több mint négyezer versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni. Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!

Mik a legutolsó albumod központi témái?
A The Road Chosenen rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatommal foglalkozik. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.

Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?
Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.



Melyik az öt kedvenc blues számod?
Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom.

Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?
A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, nagyon sokat jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra az az volt, hogy tavaly az European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.

A beszélgetés eredetije az A38 Hajó blogján jelent meg.


Ryan McGarvey koncert Budapesten
2015-05-26 | koncertajánló


Az Új-Mexikóból származó Ryan McGarvey személyében egy olyan ifjú blues-rock gitárossal találkozhatunk 2015. június 5-én, aki nem elégszik meg azzal, hogy hatalmas csillag legyen fiatalon, hanem a legeslegnagyobbak trónjának a meghódításába kezdett.
Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Mivel az idejét nemigen vesztegeti, már többször körbeturnézta a világot, útba ejtve a legjelentősebb blues fesztiválokat és koncerttermeket, így komoly rajongótáborra is szert tett. A felfedezésére 2010-ben került sor, amikor több mint négyezer versenyző közül ő nyerte el az Eric Clapton által útjára indított Crossroads Guitar Fesztivál fődíját. Lemezei nem csak népszerűségi listákat vezetnek, de a szakma teljes körű rajongását is kivívták a számára. Június 5-én, a tavaly ősszel megjelent The Road Chosen című albumával érkezik Budapestre, amelyen korábbi lemezeihez hasonlóan ezúttal is kizárólag saját szerzemények találhatók. Kétségtelen, hogy az elkövetkező évtizedek egyik legnagyobb blues-rock gitárosa teszi most először látogatását hazánkban az A38 Hajón, ezért a fellépését vétek lenne kihagyni.


Philip Sayce – Juharleveles blues titán
2015-05-23 | beszélgetések


„Ki a pokol ez a gitáros?! Egészen lenyűgöző!” „A Rock & Roll legjobban őrzött titka, de én megtaláltam!” – az előbbi mondat Jon Bon Jovi száját hagyta el pár éve a Grammy-gálán, utóbbi kijelentést pedig Melissa Etheridge tette. A Walesben született, majd Torontóban, Kanadában nevelkedett Philip Sayce egyike a modern elektromos blues reményteljes csillagainak, aki 1997-ben tizenéves csodagyerekként csatlakozott Jeff Healey csapatához, majd a Grammy-díjas producer, John Shanks (Bon Jovi, Van Halen) hívására Melissa Etherdge gitárosa lett. A szakmai elismerésekben nem szűkölködő juharleveles fiatalember egy ideje saját karrierét egyengeti, ennek ékes bizonyítéka szeptember folyamán megjelent legújabb, Influence című szólóalbuma, melynek kapcsán örömmel adott interjút lapunknak.

Influence címmel nem oly’ rég új albummal rukkoltál elő. Mit gondolsz, különbözik, vagy inkább hasonlít az előző munkádhoz?
Nos, mindkét lemezt Dave Cobb producer segítségével készítettem, ami fontos párhuzamot von a zeneanyagok között. Az Influence hasonló módon született, mint a Steamroller, mind a zeneszerzés, mint a felvétel szempontjából. A különbséget leginkább a dinamikában látom, az új anyag másfajta energiákat szabadít fel, mint az előző.

Feldolgozások is találhatóak a lemezen, többek között Little Feat és Graham Nash dalok. Ezeket hogyan választottad ki?
Miközben írtuk az új nótákat, Dave felvetette, hogy mi lenne, ha előszednénk pár klasszikust, és megnéznénk, mit lehet velük kezdeni. Természetesen próbáltunk olyan dalokat választani, melyek nem annyira magától értetődőek, viszont illeszkednek a saját szerzemények közé, tehát összességében van értelme a saját képemre formálni őket. Ez egy kiváló lehetőség volt arra, hogy fejet hajthassak néhány, általam igencsak respektált művész előtt.



Mely dalok állnak a legközelebb a szívedhez az új korongról?
Ó, ez nagyon nehéz kérdés. Nem is hinném, hogy meg tudom válaszolni, mert mindegyik más módon kötődik hozzám, mindegyiknek saját története van.

Hendrix hatását le sem tagadhatnád. Rajta kívül kik voltak rád leginkább befolyással?
Természetesen Stevie Ray Vaughan, aztán Eric Clapton, Albert Collins, Freddie King, Billy Gibbons, Jeff Healey, Doyle Bramhall II, Eric Gales, de a lista nagyon hosszú, úgyhogy nem is folytatnám!

Mennyire nehéz színpadon megosztani a figyelmedet a gitározás és az éneklés között?
Ez egy nagyon jó kérdés. Úgy hiszem, hogy ehhez nagyjából fele-fele arányban szükségeltetik természetes érzék és megfelelő rutin. Egy bizonyos pontig ugyanis mehet ez magától, az összetettebb ének- és gitárszólamoknál azonban nincs mese, kőkeményen meg kell tanulni és ki kell gyakorolni minden témát.

Fiatal korod ellenére komoly blues múlttal rendelkezel. Nem érzed, hogy ismertségben előrébb kéne tartanod? A munkáid alapján szerintem mindenképpen kijárna a komolyabb siker…
Tudod, én csak teszem a dolgom, és próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Nyilván boldog lennék, ha a muzsikámmal szélesebb rétegeket lennék képes elérni, és talán ez nem is annyira földtől elrugaszkodott vágy. Ezt támasztja alá az is, hogy éppen egy magyar lap számára adok interjút. Talán ez a beszélgetés is eljuttatja majd a híremet egy olyan táborhoz, amely eddig nem hallott rólam.

Anno jó ideig Jeff Healey oldalán játszottál. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél mellette?
A Jeff zenekarában eltöltött idő megváltoztatta az életemet, nem túlzok. Jeff valódi őstehetség volt, a legtermészetesebb zenész, akivel valaha találkoztam. Ha össze kéne raknom egy tízes listát minden idők legjobb gitárosairól, nos, Jeff az elsők között lenne. Ösztönös zseni volt, és csodálatos ember.

A játékod vibrál az elektromosságtól, a blues mellett nagyon benned van a hard rock. Jól érzem ezt?
Tulajdonképpen ugyanannak a fának az ágairól beszélünk. Legyen az blues, rock, jazz, metal, vagy éppen reggae, számomra ezek mindegyike az anyaföld elemei, tele igazi érzelmekkel, igazi lélekkel.

A szólókat milyen módon szereted rögzíteni?
A spontaneitás számomra nagyon fontos, ezért mindig próbálok ebbe az irányba haladni. Nem vagyok túl jó a szólók utolsó hangig való kidolgozásában, alapjában véve képtelen vagyok betanulni, majd egymás után százszor ugyanúgy eljátszani valamit. A lényeg, a frissesség veszne ki belőlük. Úgy gondolom, hogy a megfelelő pillanatot kell elkapni a szólókkal. Most is volt olyan, hogy vasárnap bementem a stúdióba a hangmérnökkel, és egymás után felvettünk 15 különböző szólót, a végén pedig kiválaszthattuk azokat, amelyek leginkább működőképesnek bizonyultak. Ez egy rendkívül hasznos módszer.



Milyen hangszereket használtál a lemez felvételekor? Elsősorban a Stratocasterek érdekelnének...
Két darab 1963-as Stratocasterem van, ezek a fő hangszereim. Imádom őket, elképesztő módon képesek inspirálni! Ezek mellett pár régi Gretsch és egy ’60-as évekből származó Telecaster hallható itt és ott, illetve néhány igencsak régi Martin akusztikus gitár. Aztán egy 12 húrost is sikerült szerezni, az egyik cimborám garázsának falán lógott, és ugyan mindössze 10 vagy 11 húr volt rajta, nagyon jó szolgálatot tett! Erősítők közül régi Marshallokat és Fender Twin Reverbet használtam, a Sailin’ Shoes dalban pedig egy Fender Blackface-t, ami hatalmasat szólt. Ki kell még emelnem egy Alexander Dumble által készített cuccot, ami szintén lenyűgözött. Dave Cobb mutatott be Alexandernek, aki egy valódi géniusz, elképesztő minőségű erőstőket gyárt.

Szólókhoz használsz overdrive-ot vagy boostert?
Igen, leginkább egy öreg Fuzz Face-t, vagy egy Tube Screamert.

Akárcsak Stevie Ray Vaughan…
Így igaz. Akárcsak Hendrix, Stevie is roppant magasra tette a lécet a gitárhangzások terén, tulajdonképpen saját nyelvezetet hozott létre. Éppen ezért nem képes senki úgy szólni, mint ő. De mondhatnám Eric Clapton, Eddie Van Halen, vagy Eric Johnson neveit is. A korai Eddie Van Halen hangzás például a mai napig lenyűgöző. Ezek a fickók utánozhatatlanok, sosem lennék képes úgy szólni, mint ők, viszont a hatásuk segítségével kialakíthatok valami sajátosat. Mindent, amit tanulok tőlük, beépíthetem a játékomba, e benyomások elegyítése pedig lehetőséget ad az egyéni hang meglelésére.

Magad is az extra vastag húrokra esküszöl, mint oly’ sok blues gitáros?
Nem minden esetben. Ez a dolog alkatfüggő is, nem mindenki képes állandóan 13-as húrokon játszani, mint Stevie Ray Vaughan. Ez neki természetes volt, ám nem törvényszerű, hogy másnak is az. Billy Gibbons, Brian May és Eddie Van Halen például kimondottan vékony húrokon játszik. Nálam ezt több faktor is befolyásolhatja, olyan ez, mint a súlyok emelgetése. Ha nap, mint nap 100 fonttal edzem magam, majd kihagyok pár napot, utána lehet, hogy bőven elég lesz 75 fontot megmozgatni. Ajánlott figyelni és tiszteletben tartani a testünk jelzéseit. A fáradtság például kihat mindenre, ilyenkor tanácsos ennek megfelelően megválasztani az eszközeinket.

Szöveg: Danev György, fotók: Austin Hargrave

A beszélgetés eredetije a Music Media Magazin oldalán jelent meg.


Obama: ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban
2015-05-17 | hír


Ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban – írta Barack Obama amerikai elnök B.B. King halála alkalmából kiadott közleményében.

„A blues elvesztette királyát és Amerika elvesztett egy legendát” – hangzott a 89 évesen Los Angelesben elhunyt bluesgitárosról szóló elnöki megemlékezés.
A közlemény megemlékezett arról, hogy B.B. King, aki egy részes arató gyermekeként született Mississippiben és a Tennessee állambeli Memphisben nőtt fel,  „nagykövetté vált, aki bevezette teljességgel amerikai zenéjét az országba és a világba”. Obama szerint senki sem ihlette meg annyira az utána felnövekvő művészeket, mint B.B. King, és senki sem tett többet a gospel és a blues elterjedéséért.



Obama felidézte, hogy három éve a feleségével együtt egy blueskoncert házigazdája volt a Fehér Házban, ahol – noha erre korábban nem számított – rábeszélték, hogy együtt énekelje el B.B. Kinggel a Sweet Home Chicago néhány sorát.
„Ilyen volt zenéjének hatása, és az most is ilyen. Bennragad az ember fejében, mozgásba hozza és olyan dolgokra készteti, amilyeneket talán nem kellene megtennie, de mindig boldog lesz, hogy megtette” – írta az elnök.
„B.B King elment ugyan, de ez az izgalom örökre velünk marad. És ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban” – zárta sorait Barack Obama.


A borzongás elmúlt örökre
2015-05-15 | hír


„The Thrill Is Gone” – elmúlt a borzongás. Ezt a dalt hallgatom most. A muzsikus, aki ezt a borzongást megénekelte, örökre elhallgatott, örökre letette legendás fekete gitárját, Lucille-t.
Újságírói pályám során voltak olyan találkozásaim, amelyeknek emlékét örökké megőrzöm. Közéjük tartozik B.B. King is. 1997-ben a budapesti Kongresszusi Központban tartott koncertje előtt adott nekem interjút. Kezem ma is őrzi kézfogását, fülem kedvesen rekedtes hangját, nevetését. Azt sem felejtem el soha, hogy a koncerten színpadra hívta napjaink egyik legkiválóbb hazai gitárosát, Tátrai Tibort. Soha nem láttam még ekkora alázatot Tibusz arcán.



Persze B.B., aki szeptember 16-án töltötte volna be 90. életévét, bármerre járt, ugyanezt a tiszteletet vívta ki. Aligha túlzás azt állítani, hogy egyike volt a modern blues legnagyobb tanítómestereinek, akinek játékán számtalan gitáros nőtt fel. Talán a legjellemzőbb az a sokat idézett mondás, ami Eric Claptontól származik. Amikor Claptont valaki „istennek” nevezte játéka nyomán, ő csak annyit mondott: „Én csupán B.B. Kinget utánozom.” És a Mester valóban tudta, hogy miként kell szívből játszani, hogy nem kell húsz hangot játszani ott, ahol elég három is, csak éppen nem mindegy, hogy melyik az a három hang és miként szólal meg.
„Nem kell gyapotszedőnek lenni ahhoz, hogy valaki bluest játsszon, de azért nem árt” – mondta B.B. King, aki gyerekként maga is megtapasztalta rabszolga őseinek munkáját. Blues-diszkósként vette fel a B.B. (Blues Boy) nevet, majd a ’40-es évek végétől már gitáros-énekesként oktatta a műfajt. Elég csak néhány leghíresebb dalának címét megemlíteni, máris megértjük, hogy mit adott a műfajnak, fekete és fehér muzsikusoknak egyaránt: 3 O’Clock Blues, Everyday I Have The Blues, Be Careful With A Fool, Sugar Mama, Rock Me Baby, Worried Life Blues… Johnny Winter, Van Morrison, Rory Gallagher, Stevie Ray Vaughan, Robert Cray és sokan mások ragadtak gitárt az ő hatására. Sosem volt féltékeny a fiatalokra, bárkivel szívesen játszott együtt, még Luciano Pavarotti is meghívta őt duettezni.
„Nem ismerem azt a szót: visszavonulni” – jelentette ki B.B. King néhány évvel ezelőtt. Amikor a halálról esett szó, arról beszélt, hogy szeretne a színpadon, vagy a színpadról lefelé jövet meghalni. Sajnos ez nem adatott meg neki, mert egy Las Vegas-i kórházban érte utol a vég. Mégis elmondható, hogy a zene, a blues volt az élete – „egy vérből valók vagyunk” – mondta – és csak a halál választotta el tőle.
Lassan tizenöt éve annak, hogy Életem Párja szerelmünk hajnalán megkérdezte tőlem egy levélben: „Ismered B.B. Kinget?” És nagy volt a meglepetése, amikor megtudta, hogy személyesen is találkoztam a Mesterrel. Az ő blues muzsikája is részévé vált máig tartó boldogságunknak.

GNL

Az írás eredetije a szerző Színek és foltok blogján jelent meg.


Átadták a Blues Music Awards díjait
2015-05-10 | hír


Csütörtökön átadták a 36. Blues Music Awards díjait. A memphis-i Cook Convention Centerben ünnepélyes gála keretein belül huszonnégy kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. A legtöbb trófeát, szám szerint hármat a ’60-as években Paul Butterfield zenekarában játszó Elvin Bishop vihette haza, míg John Hammond és Bobby Rush két-két díjjal lett gazdagabb. A magyar apától származó, hazánkban két éve koncertet adott John Németh szájharmonikás-énekes a hat jelöléséből csak egyet tudott valóra váltani.



A díjazottak:

Acoustic Album

John Hammond: Timeless

Acoustic Artist
John Hammond

Album
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right

B.B. King Entertainer
Bobby Rush

Band
Elvin Bishop Band

Best New Artist Album
Selwyn Birchwood: Don’t Call No Ambulance

Contemporary Blues Album
Keb’ Mo’: BluesAmericana

Contemporary Blues Female Artist
Janiva Magness

Contemporary Blues Male Artist
Gary Clark Jr.

Historical
The ’5’ Royales: Soul & Swagger: The Complete ’5’ Royales 1951-1967 (RockBeat Records)

Instrumentalist – Bass
Lisa Mann

Instrumentalist – Drums
Jimi Bott

Instrumentalist – Guitar
Joe Bonamassa

Instrumentalist – Harmonica
Charlie Musselwhite

Instrumentalist – Horn
Deanna Bogart

Koko Taylor Award
Ruthie Foster

Pinetop Perkins Piano Player
Marcia Ball

Rock Blues Album
Johnny Winter: Step Back

Song
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right (Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right)

Soul Blues Album
John Németh: Memphis Grease

Soul Blues Female Artist
Sista Monica

Soul Blues Male Artist
Bobby Rush

Traditional Blues Album
Mud Morganfield & Kim Wilson: For Pops (A Tribute To Muddy Waters)

Traditional Blues Male Artist
Lurrie Bell

hoati


A Syrius elhagyott hagyatéka
2015-05-03 | névjegy


A Magyar Nemzet Online nemrég felkért tizenegy rockzenei újságírót, hogy állítsák össze minden idők legjobb magyar rock lemezeinek listáját. Az eredményt 2015. január 23-án tették közzé. Az első helyen a Syrius egyetlen „igazi” albuma, Az ördög álarcosbálja végzett. Azért az „egyetlen” és „igazi”, mert a Syrius nagy korszakában csak ez a lemez készült kifejezetten a megjelentetés szándékával.

A rend kedvéért említsük meg, hogy Syrius név alatt több formációban, sok zenész játszott. Az együttes pályafutása alapvetően három korszakra oszlik. Az első, amely 1962-ben indul, a kezdet, elsődlegesen korabeli slágerek interpretációjáról szól. 1969-ben aztán kialakul a „nagy” Syrius: az alapító, zenekarvezető, Baronits Zsolt (tenor- és altszaxofon) mellett Orszáczky ’Jackie’ Miklóssal (basszusgitár, ének), Pataki Lászlóval (orgona, zongora), Ráduly Mihállyal (tenor- és szopránszaxofon, fuvola) és Veszelinov Andrással (dob). Az ő nevükkel fémjelzett második korszak a pálya csúcsa: elkészül a Széttört álmok szvit, ausztrál turné 1970-71-ben, hangos külföldi (majd belterjesebb itthoni) koncertsikerek és megjelenik a feledhetetlen Devil’s Masquerade album. Az időszak végén csatlakozik az együtteshez Tátrai Tibor gitáros. 1973-ban azonban előbb Orszáczky és Ráduly, majd Pataki is elhagyja a csapatot. A harmadik korszak a lassú leépülésé: zenészek jönnek-mennek, stílusváltás, egy új album is összejön ugyan, végül Baronits 1978-ban feloszlatja a zenekart.



Ma már vita nélkül áll: a Syrius nagy formációja világszínvonalú együttes volt, az első és mindmáig talán egyetlen magyar csapat, amelyik kiállta az összehasonlítást a világ legismertebb zenekaraival is. Az, hogy a világszintű siker elmaradt, nem a zenészeknek, hanem kizárólag a szocialista kultúra irányítóinak bűne és felelőssége.
Abban azonban, hogy a Syrius zenei hagyatéka csak töredékekben lett közkinccsé, az utókor felelőssége sem vitatható el.

Nézzük a tényeket: Az ördög álarcosbálja 1971-ben jelenik meg, Spin márkanév alatt, a Festival Records gondozásában, Ausztráliában. A lemezt új, magyar feliratos borítóval (amely egyébként sokkal impozánsabb, mint az egyszerű, rózsaszínű eredeti) átveszi az MHV, itthon 1972-ben lát napvilágot.  1981-ben Krém márkajelzéssel ismét kiadják itthon, ezúttal jellegtelen, szürke köntösbe öltöztetve. A lemez 1993-ban megjelenik itthon CD-n, sőt műsoros kazettán is. 2012-ben pedig az osztrák Enigmatic Records piacra dobja bővített változatát, amelyen az eredeti hét szám mellett öt bónusz felvétel is található.
A rendszerváltást követően nemcsak a világ túlsó felére menekült Orszáczky Jackie jár rendszeresen haza, hanem a Syrius legenda is feléled. 1994-ben a Hungaroton gondozásában napvilágot lát a Most, Múlt, Lesz című CD, rajta az ausztrál turnén rögzített stúdió felvételekkel, valamint a Széttört álmok rádió felvételével, amelyet egy élelmes hallgató, közvetlenül az adásból rögzített. A koncertfelvétel minősége ugyan jócskán hagy kívánni valót, azonban a lemez mégis fontos. Egyrészt itt publikálják első ízben a legendás, hattételes szvitet teljes egészében, másrészt az ausztráliai felvételeken hallható először, hivatalos kiadványon, stúdió minőségben a nagy csapat.

2001-ben aztán megtörténik, amire sokáig szinte gondolni sem lehetett. A Syrius szeptember 6-án Pakson, a Bongo Cafe-ban, majd másnap a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ad koncertet. Orszáczky, Pataki, Ráduly és Tátrai mellett két fiatal zenész egészíti ki a csapatot. Baronits Zsolt sajnos ezt már nem érhette meg, a legendás ’Bálna’ két évvel korábban elhunyt.

A reunionra Ráduly Mihály is hazatér tehát New Yorkból és a Fon-Trade kiadónál megjelenteti a Napfelkelte alkonyatkor című albumot az egykori Rákfogó együttes által készített felvételekkel. Ennek a formációnak, amelyben rajta kívül Orszáczky is – a Syrius tagsággal párhuzamosan – szerepelt, csupa nagyszerű jazz zenész (Szakcsi Lakatos Béla,  Babos Gyula, Kathy Horváth Lajos, Jávori Vilmos, Kőszegi Imre, Vajda Sándor) voltak a tagjai. A felvételeket a Magyar Rádió készítette 1972-73 folyamán.
2006-ban lát napvilágot az Utolsó kiadás című kiadvány. Ez Novák Emil Széttört álmok című dokumentum filmjét és két videoklipet tartalmaz. A DVD mellett azonban tartozik hozzá egy CD is, amelyen további, korábban nem publikált ausztrál stúdió felvételek, valamint három budapesti koncert részlet is hallható.
Ugyanebben az évben jelenik meg az 1971-2001. című CD, rajta három új és öt régi darabbal.  Az előbbiek a budapesti koncert részletei, utóbbiak között a Széttört álmok szvit két, Ausztráliában rögzített, angol nyelvű tétele, valamint a Hamlet a sólyom és az Igazi tisztaság című felvételek, 1972-ből. A lemez eredetileg a Syrius történtét remekül feldolgozó, Zoltán János, Nemes Nagy Péter és Budai Ervin által írt, Széttört álmok című könyv mellékleteként kerül a boltokba, később önállóan is forgalmazzák.

    

Közben sajnos újabb Syrius tagok távoznak. Veszelinov András 2007. május 27-én Budapesten, Orszáczky pedig 2008.  február 3-án Sydneyben hal meg.

Ráduly bábáskodásának köszönhetően jelenik meg az Anno című opusz, 2009-ben. Amolyan „official bootleg” típusú kiadvány, a Syrius 1971 és 1973 között, Budapesten, különböző helyszíneken rögzített, amatőr felvételeinek válogatása. A Fon-Trade által jegyzett dupla CD-hez az első száz példány esetében nemcsak a 96 oldalas füzet tartozik, hanem egy harmadik korong is, a Széttört álmok angol nyelvű felvétele, amely a Derkovits klubban készült, 1972-ben. Nagyszerű zene, változó hangminőségben.
A mindeddig utolsó Syrius album, a Fáradt a Nap című CD. Ez 2014-ben jelenik meg a Retro Media kiadásában. Az antológia az együttes 1962 és 1977 között publikált összes kislemezét adja közre, kiegészítve néhány ritkasággal. Ennek megfelelően a „nagy” Syriust a huszonegyből csak négy felvétel képviseli.

A felsorolt kiadványokból kitűnik, hogy az elmúlt két és fél évtizedben több próbálkozás is volt a Syrius örökség ápolására. Ez azonban mégis csak hellyel-közzel sikerült. Miért is?
Azért, mert az említetteken kívül több, nagyszerű, mindmáig hivatalosan nem publikált felvétel is létezik, amelyek a közzétett kiadványokhoz képest sokkal méltóbban jeleníthetnék meg a Syrius hagyatékát. Mik is ezek?

A Syrius Ausztráliából történt hazatérését követően szinte azonnal nekilátott egy következő album elkészítésének. Orszáczky távozásának, ezen keresztül a „nagy” Syrius felbomlásának éppen az volt az egyik alapvető oka, hogy ennek megjelenését az illetékes elvtársak végül nem engedélyezték.
Jackie 1973. április 8-án, a veszprémi egyetem lapjának nyilatkozott arról, hogy az új nagylemez anyaga készülőben van, azonban a stúdióban egyelőre nincsen számukra hely, mert az LGT és a Generál lemezei készülnek.
Az egy ideig Hollandiában élő Zsobrák Péternek a Passzio.hu internetes portálon tett 2012-es blog bejegyzése szerint négy felvétel, a Zarándokok (Nyitány és induló), a Hamlet a sólyom, az Igazi tisztaság és a Magas fák között a Magyar Rádió stúdiójában el is készült. Pölöskey István, a köztévé, illetve a Duna TV fiatalon, 2010-ben elhunyt filmszerkesztője mesélte el, hogy a rádió archívumában a Syrius felvételeknek már csak a hűlt helyét találta, ezeket idővel ugyanis ismeretlenek több, más korabeli anyaggal együtt ellopták.
A remény azonban nem veszett el! Több internetes honlapon is megtalálhatóak az eltűnt számok, a Magas fák között demója pedig éppen a Fáradt a napon jelent meg, 2014-ben. Nem kéne ezeket a felvételeket végre együtt, méltó formában is kiadni? Kiegészítve például amolyan bónuszként azzal a két, kifejezetten a rádió számára készült felvétellel, amelyek a 6-os stúdióban kerültek rögzítésre, 1972. január 9-én. Ezeken Orszáczkyék Az ördög álarcosbálja album két darabját adják elő. Az Ausztráliában írt számokhoz nem állt rendelkezésre magyar szöveg, a rádió pedig elutasította az angol nyelvű változatot, ezért az énekszólamot Friedrich Károly harsonája pótolja.
Rendelkezésre áll továbbá a Magas fák között, a nagykanizsai Nemzetközi Jazz Hétvégén 1973. november 14-én rögzített változata. Ezen ugyan Ráduly és Orszáczky már éppen nem hallható, azonban ez a huszonnyolc perces, fantasztikus élő felvétel nélkülük is méltó emléket állít a Syriusnak.



2016-ban lesz Az ördög álarcosbálja megjelenésének negyvenötödik évfordulója. A magyar zenetörténet ikonikus műve nem érne meg végre egy méltó díszkiadást? Az eredeti hét szám mellett az évek során tizenöt különböző stúdió felvétel látott ilyen vagy olyan formában napvilágot, amelyek szintén Ausztráliában készültek. Nemcsak Traffic, Beatles, Hendrix, Spencer Davis, stb. feldolgozások, hanem a Széttört álmok három tétele, továbbá a Tiszta szívvel, ugyancsak angol nyelvű verziója. Azután itt vannak az ABC TV által készített filmfelvételek, amelyek a GTK (Get To Know) TV show számára készültek, ezek szinte hiánytalanul megtalálhatók a YouTube-on. Jó kis DVD melléklet lehetne belőlük.
Végül említsük meg, hogy fennmaradt két, első osztályú hangminőségű élő felvétel a Rákfogótól. Az egyiken az 1972-es Debreceni Jazz Fesztiválon adott koncert hallható, Orszáczky mellett Szakcsival, Kőszegivel és Babossal, a másikon pedig, a Nagykanizsán és a Marczibányi téren, 1973 tavaszán rögzített számok, Rádullyal kiegészülve.

Aligha vitatható, hogy a komoly érdeklődésre tartanának számot ezek a nagyszerű felvételek. Lehetséges, hogy nem található megfelelő kiadó rájuk? Pedig megjelentetésükkel végre nem lenne elhagyatott a Syrius-hagyaték...

Martsa Balázs


Éles Gábor Trió & Tóth Vera: Let Yourself In Groove
2015-04-27 | kritika


A névadó gitáros által 2009-ben életre hívott Éles Gábor Trió a bemutatkozó lemeze után három évvel Tóth Vera közreműködésével jelentette meg a Let Yourself In Groove című hanganyagát. A tizenhárom számos, jól felépített lemezre két örökzöldtől eltekintve csakis Éles Gábor saját, fantáziadús szerzeményei kerültek. A dalokban az alapítóra hatást gyakorolt zenei nyelvek léptek párbeszédbe: a jellegzetes hangzásvilág alapvetően a bluesból, a jazzből és soulból táplálkozik, de a groove jelenléte is tetten érhető. Kakukktojásként tekinthetünk a Leánykatánc című számra, ugyanis ez az egyetlen instrumentális felvétel a CD-n – Éles ezt a szerzeményt kislányának írta, aki balett-táncos. A jó torkú és hangtónusú, egyedi gitárstílussal bíró zenekarvezető a lemezen meglehetősen kevés gitárszólóval rukkolt elő. Játékában felismerhetők a példaképek, így Jimi Hendrix, Eric Clapton és George Benson hatása. Zenésztársai, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos kiválóan teljesítettek, míg az első Megasztárban feltűnt Tóth Vera a szóló darabjaiban és a duettekben is lenyűgözően énekel. Külföldi barátaim, ismerőseim körében büszkén reklámozom a lemezt, bizonyítandó, hogy Magyarországon micsoda tudású, kvalitású muzsikusok élnek, dolgoznak.

L.V. Records, 2014

hoati


’Sir’ Oliver Mally & Frank Schwinn: Devils, Monkeys, Aliens
2015-04-21 | kritika


Ha nyugati szomszédunk, Ausztria blues zenei életét áttekintjük, akkor ’Sir’ Oliver Mally nevét feltétlenül meg kell említeni. A Stájerországban fekvő Wagna városában született zenész első gitárját tizenöt évesen kapta. Autodidakta módon tanult meg gitározni, stílusára a kezdetekben Albert King, Buddy Guy, John Lee Hooker, B.B. King és Albert Collins voltak hatással. Zenekarát, a ’Sir’ Oliver Mally’s Blues Distillery-t 1990-ben hozta létre. A ’90-es évek vége óta szóló előadóként is szerepel. A mono felvételeket tartalmazó lemeze, a Strong Believer 2012-ben került kiadásra. A két nap leforgása alatt rögzített albumon négy szám erejéig közreműködött az Ausztriában 1992-ben letelepedett német származású gitáros, Frank Schwinn. Az együttműködés olyan jól sikerült, hogy a rákövetkező évben elkészítették a Devils, Monkeys, Aliens című, szintén mono felvételeket tartalmazó duó lemezt. A két muzsikus a maximális odafigyelést igénylő, döntően saját számokat nagy szívvel, belső hittel, dögösen adja elő. Az egyetlen idegen tollból származó szerzemény a Grammy-díjas folk zenész, Guy Clark dala, a The Cape. A tizenegyszámos Devils, Monkeys, Aliens rögzítése élőben történt, a dalok mindenféle különösebb utómunka nélkül kerültek a lemezre.

Sir-Oliver-Records, 2013

hoati


Robben Ford – Irány a nap!
2015-04-16 | beszélgetések


Március 30-án jelent meg a blues legenda Robben Ford legújabb stúdióalbuma, Into The Sun címmel. A ’70-es évek legeleje óta aktív muzsikus ezúttal sem tagadta meg önmagát, híveinek legnagyobb örömére eme friss munkát éppúgy körvonalazzák a jól ismert Robben Ford-stílusjegyek, mint a gitármester korábbi alkotásait, még akkor is, ha ezúttal egy modernebb hangvételű, kortárs blues rock anyag került ki a műhelyéből. Mr. Ford kaliforniai otthonából adott rövid helyzetjelentést magazinunknak.

Milyen irányelveket határoztál meg magadnak az új lemez koncepciójának kialakításakor?
Ezúttal azt tűztem ki fő célul, hogy az anyagon érződjön a mai kor lenyomata. El akartam vonatkoztatni az ’50-es, ’60-as évek formuláitól, persze a tradíciók bizonyos mértékű megtartásával. Az utóbbi pár lemezemen inkább a gyökereim újbóli feltárásán munkálkodtam, most azonban mindenképpen el szerettem volna szakadni ettől. Úgy álltam hozzá a dalszerzéshez, hogy nincsenek korlátok, és a legkülönlegesebb elképzelések számára is teremtek platformot. Ez a hozzáállás persze keményen megdolgoztatott, de beleadtam minden tudásomat, és ennek meg is lett az eredménye. A legcsodálatosabb ötletek törvényszerűen akkor születnek, amikor az ember nyitott különböző perspektívák befogadására. Rendkívül pozitív kicsengésű, lendületes albumot sikerült ezúttal készíteni, tele változatos ritmusokkal, színekkel, finom árnyalatokkal. Mindenképpen úgy tekintek az Into The Sun korongra, mint karrierem egyik csúcspontjára.



Manapság is ugyanúgy írod a dalokat, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt?
Egyáltalán nem. Egyrészt, sokkal jobb dalszerző vagyok ma, mint amilyen annak idején voltam, másrészt a prioritásaim is megváltoztak. Jóval letisztultabb szerzeményeket írok, mint régen, sokat egyszerűsödtek a dalaim az idők folyamán. Már nem elsőrendű szempont, hogy komplex akkordfűzéseket találjak ki, de a művészet már csak ilyen, az ember ösztönösen érzi, hogy mire van szüksége a továbblépéshez.

Ha már itt tartunk, mi a nehezebb, bonyolult témákat vagy direktebb megközelítésű dalokat írni?
Legyen valami akár összetett, vagy éppenséggel egyszerű, nagyjából ugyanazt az erőfeszítést kívánja mindkét megközelítés.

Számtalan nagynevű vendég teszi tiszteletét az albumon, elég csak Warren Haynes, Robert Randolph és Sonny Landreth neveit megemlíteni…
Új menedzsmenttel dolgozom, és ők találták ki, hogy hívjunk pár vendéget. Nagyon jól sült el az ötlet, különböző stílusok összeolvasztásából az esetek túlnyomó többségében érdekes dolgok kerekednek. Robert Randolph például elképesztő pedal steel játékos, hihetetlenül különleges művész.

A gitárszólóidat hogyan írod?
Mindig improvizálok, a stúdióban is. Életemben nem fordult még olyan elő, hogy kidolgoztam volna egy szólót. Tudod, én még a régi blues és jazz iskolákat képviselem…

Az Into The Sun album felvételeihez milyen felszerelést használtál?
A fő erősítő az a Dumble Overdrive Special volt, amit már több mint harminc éve hajtok. Emellett használtam egy ősöreg Fender Tweed Pro-t, amit Larry Carlton barátom adott kölcsön. Ami a gitárokat illeti, a hűséges 1960-as Fender Telecaster természetesen szerepet kapott, a két, 1963-as és 1964-es évjáratú Gibson SG-re viszont még inkább támaszkodtam. Ezek mellett különböző vintage akusztikus gitárokon, például egy Gibson B-25 modellen is feljátszottam ezt-azt.

A láncba pedálokat nem is iktattál?
Egyáltalán nem, mert szeretem, ha a gitár jele egyenesen az erősítőbe fut bele. Az effekteket csak később tettük rá a gitárszólamokra. Nem vagyok egy nagy pedál-őrült, de nyilván, amikor élőben játszom, magam sem tekinthetek el a használatuktól, hiszen a stúdió effekteket nem tudom magammal cipelni a koncertekre.



Hogy fest az aktuális pedál board-od?
Az overdrive egy Hermida Audio Zendrive, aztán van benne egy TC Electronic Hall Of Fame reverb, egy Strymon TimeLine delay, a legfontosabb pedál azonban a Vertex Boost, amit viszont nem boosterként használok, nem a hangerőt növelem meg a segítségével, hanem kiegyenesítem vele a pedálok által befolyásolt tónust. E pedállal tudok a lehető legközelebb kerülni a Dumble erényeit és valóságosságát kihasználó stúdiós gitárhangzáshoz. A szólók kiemeléséhez egyébként a Dumble boost-funkciója a legmegfelelőbb, amit lábkapcsolóval tudok vezérelni.

Mennyire követed figyelemmel a mai blues színteret? Kik azok a fiatal tehetségek, akik a leginkább figyelemre méltóak ebben a műfajban szerinted?
Őszinte leszek, az albumon is játszó Tyler Bryant az egyetlen fiatal, akit ismerek, ő viszont elképesztő tehetség, tanítani való, ahogy a bluest ötvözi a rockkal.

Végül, de nem utolsó sorban, mit jelent számodra a blues?
A legalapvetőbb emberi érzésekre épülő zenei formát, ami főleg nekünk, amerikaiaknak mond sokat. A műfaj történetmesélős jellegéből adódóan ez a zene tele van olyan bölcsességekkel, ami nélkül szegényebbek lennénk. A blues ajándék az emberiségnek.

Szöveg: Danev György, fotók: Piper Ferguson

A beszélgetés eredetije a Music Media Magazin oldalán jelent meg.


A Budapest Parkban ünnepel Hobo
2015-04-11 | koncertajánló


Május 2-án a Budapest Parkban monstre koncerttel ünnepli 70. születésnapját Földes László Hobo. Az énekes a várhatóan két és fél órás produkcióról szerdai budapesti sajtótájékoztatóján beszélt, ahol elmondta, a műsorban legalább 25 szám kap majd helyet, régiek, újak vegyesen. Önironikus, vidám születésnapi buli lesz – fogalmazott Hobo.



„A 70. születésnapom, ez a szörnyűséges jubileum februárra esett, akkor az időjárás miatt nem lehetett szabadtéri fellépést létrehozni, ezért arra időzítve egy színházi estet csináltunk a Nemzetiben. Most egy rock ’n’ roll buli előtt állunk, amely jelentősen fog különbözni attól” – árulta el az énekes.
Ahogy az utóbbi években megszokhattuk, az előadó a Hobo és Bandája nevű formációval lép majd színpadra, amelyben társai Póka Egon (basszusgitár), Fekete-Kovács Kornél (trombita, gitár, billentyűs hangszerek), ifj. Tornóczky Ferenc (gitár) és Szakadáti Mátyás (dob). Hobo hangsúlyozta, ez az együttes a Hobo Blues Band szerves folytatása, majd hozzátette, korábban nem tervezte, hogy ennyire stabil lesz a banda, de manapság minden zenei elképzelése e csapat körül forog.
A születésnapi koncert felvezetéseként a Hobo és Bandája több vidéki nagyvárosban is fellép: Debrecenben, Pécsett és Keszthelyen is játszanak majd. És a május 2-i fellépést követően sem állnak le. Nyáron több nagy fesztiválon is jelen lesznek: fellépnek a soproni VOLT-on és természetesen idén is lesz Kapolcson, a Művészetek Völgyében Hobo Klub.
A Kossuth-díjas előadóművész, szövegíró elárulta, hogy Debrecen városától felkérést kapott egy zenés Csokonai-est elkészítésére, emellett készül egy könyv, amely írásait gyűjti össze, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával pedig oktatási segédanyagot (könyvet és egy pendrive-ot) juttatnak el közép- és zeneiskolákba legfontosabb albumaival, estjeivel, koncertjeivel. Ősszel Hobo új monodrámáját mutatja be a Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila rendezésében.


Súlyos tünetekkel kórházba került a blueskirály
2015-04-07 | hír


Kiszáradás miatt kórházba szállították B.B. Kinget. A tüneteket a 2-es típusú cukorbetegség okozta, de „most már sokkal jobban van” – mondta el a nyolcvankilenc éves, hazánkban is többször megfordult amerikai blues zenész lánya, Claudette a Los Angeles Times részére.



A zenészlegenda több mint két évtizede küzd cukorbetegséggel. 2014 októberében a turnéja utolsó nyolc koncertjét le kellett mondania a kiszáradás és a kimerültség miatt. Pályafutását a ’40-es években kezdte, rossz egészségi állapota ellenére még mindig sok élő fellépést ad, de koncertjeinek számát ebben az évtizedben háromszázról százra csökkentette.
Karrierje során megszámlálhatatlan lemezt adott ki. B.B. Kinget minden idők egyik legjobb gitárosaként tartják számon. A Rolling Stone magazin 2011-ben a hatodik helyre sorolta Jimi Hendrix, Eric Clapton, Jimmy Page, Keith Richards és Jeff Beck után. Múzeumot kapott szülővárosától, Indianolától nyolcvanadik születésnapjára. A többszörös Grammy-díjas zenészt 1987-ben választották be a Rock and Roll Hírességek Csarnokába.

hoati


Gary Moore Emlékkiállítás a Rockmúzeumban
2015-04-05 | hír


Április 4-én, Gary Moore születésnapján nyílt meg a Rockmúzeumban az az időszakos kiállítás, amelynek keretében ritka lemezeket és egyéb kiadványokat, fotókat és a 2011. február 6-án elhunyt felejthetetlen ír gitároshoz kapcsolódó érdekes és ritka emléktárgyakat tekinthetnek meg az érdeklődők, Európa egyik legátfogóbb gyűjteményéből összeállítva.



A kiállítás egy hónapon át, május 3-ig minden szombaton és vasárnap megtekinthető.

A kiállítás helyszíne:
Rockmúzeum, Radnóti Miklós Művelődési Központ
1133 Budapest, Kárpát u. 23.

Látogatási idők:
Szombat: 10-18 óra
Vasárnap: 10-18 óra

Látogatói jegy:
1000 Ft - fényképezési engedéllyel


Vajdasági magyar zenész a legismertebb kölni blues banda élén
2015-03-27 | beszélgetések


A Cologne Blues Clubot, Németország egyik legismertebb feltörekvő blues zenekarát 2009-ben Micka Kunze és Michael Gebhart hozta létre. A megalakulásuk óta háromszor vettek részt a German Blues Challenge-en és turnéztak a kirobbanó tehetségű gitárossal, Jonny Langgal. Az év elején kivált a bandából Thilo Hornschild, azóta Cologne Blues Club feat. Timo Gross néven koncerteznek. Terveik szerint a nyár végén vagy legkésőbb ősszel jelentkeznek harmadik albumukkal. Számunkra azonban a legérdekesebb információ az együttesről az, hogy frontembere a vajdasági magyar Tényi Géza. Az alábbiakban a German Blues Awards „legjobb” szájharmonikás” díjára jelölt muzsikust ismerhetjük meg.

Mikor, milyen körülmények között kerültél kapcsolatba a blues muzsikával?
Hogy pontosan mikor, nagyon nehéz lenne megmondani, mivel a XX. századi zenéknek alapja a blues valójában. Az általános iskolában barátaimmal nagyon szívesen hallgattuk Jimi Hendrix, Janis Joplin, a The Rolling Stones, a The Doors és a Dire Straits felvételeit, később a ’90-es évek elején a zentai Mojo Clubban rengeteg alkalommal élvezhettem a bluest, nemcsak lemezről, hanem élőben is, koncerteken.

Otthon a Vajdaságban volt együttes, amiben zenéltél?
Természetesen több zenekarban muzsikáltam. Az első együttesemben, hiszed vagy nem, hegedültem, a horvát tengerparton Brac szigetén zenéltünk hónapokig, ez volt a Bartók Béla Revue zenekar. Akkor még gyerekek voltunk, de ezek a fellépések nagyon sokat segítettek a jövendőbeli zenei pályafutásomhoz. Az első blues-rock bandámat Kelemen Gábor, Vadnai Zoltán és Balás Piri Attila barátaimmal alakítottuk The Wheels néven, majd Kiss Juhász István csatlakozásával a The Wheels együttesből alakult a Wake Up, és ha jól emlékszem ’95-ben jelent meg az egyetlen albumunk, a Dadai Moziklub és a zentai Mojo Club támogatásával. Később a Mojo Club jam session zenekarából létrejött City Call Jam Band énekes-szájharmonikása lettem, majd párhuzamosan frontembere voltam a tizennégy zenészből álló újvidéki Last Stationnak, és a szintén újvidéki Mad Dog Boogie-nak is. 1999 májusában elhagytam Jugoszláviát, Egyiptomban, Norvégiában és Tanzániában muzsikáltam 2004-ig, magyar, szerb, lengyel, német, francia, orosz és amerikai zenészekkel.

Több mint egy évtizede Kölnben élsz. Miért döntöttél úgy, hogy ide költözöl?
Az igazság az, hogy mielőtt Kölnbe jöttem volna, nagy vágyamhoz álltam közel, aminek neve Ázsia volt. Úgymond egy bankoki szerződéssel a kezemben ismertem meg feleségemet, Kerstint, aki gyorsan meggyőzött arról, hogy Köln csodálatos város. Tizenegy éve alapítottuk a kölni Tényi családot, mely ma már négytagú: 2004-ben született Tibor, és 2006-ban Ida.

Jelenleg Micka Kunze gitáros és Michael Gebhart basszusgitáros által 2009-ben alakított Cologne Blues Club tagja vagy. Hogyan kerültél kapcsolatba a fiúkkal?
2009-ben figyelmes lettem egy hirdetésre az interneten, amelyben egy kölni blues együttes énekest keresett. Michael Gebhartal beszéltem telefonon, nem jött rögtön össze a dolog, mivel én nem csak énekelni, hanem szájharmonikázni is akartam, ők azonban csak énekest kerestek. Így megköszöntük egymásnak a beszélgetést. Mégis pár nap múlva Michael visszahívott, és meginvitált egy meghallgatásra. Azóta is nyomjuk a bluest.

A zenekar megalakulása óta számos elismerésben volt részetek. Mik ezek?
Kritikusoknak, blueszal foglalkozó lapoknak köszönhetően 2012 óta már háromszor is részt vettünk a German Blues Challenge-en, ezen kívül Frank Bruns 2013-ban mint legjobb dobos, és jómagam 2012-ben mint legjobb szájharmonikás voltunk a German Blues Awardsra jelölve, csakúgy mint második lemezünk, a tavaly megjelent Hanging By A Thread.

Többször adtatok már közös koncertet Jonny Langgal, aki többek között fellépett már a The Rolling Stonesszal, az Aerosmith-szel, B.B. Kinggel, Buddy Guy-jal, Jeff Beckkel, de szerepelt a Fehér Házban is. Honnan az ismeretség? Milyen embernek ismerted meg Jonnyt?
Ismeretségünk a Mascot Label Groupon keresztül jött létre 2013 elején, és mondhatom, nagyszerű élmény volt Jonny Lang zenekarával együtt zenélni. Jonny egy igazi gentleman és egy borzasztó jó fej, ahhoz képest, hogy egy igazi sztárról van szó, akár még szerény fickónak is nevezhetném. Igazi zenész, és egy őszinte, szabad és nyitott személyiség. Rengeteg pozitív élményre tettünk szert e koncerteken. Reméljük, hogy a harmadik albumunk a Mascot Label Group közreműködésével jelenik meg, ami nagy siker lenne részünkre, hiszen a kiadó olyan előadók lemezeit gondozza, mint Robert Cray, Robben Ford vagy Joe Bonamassa.

Milyen márkájú szájharmonikát és erősítőt használsz? Mi az, amiben ezek pluszt nyújtanak számodra a többi márkához képest?
Ez a kérdés nekem mindig gondot okozott, meg hát okozni is fog valószínűleg, mivel nagyon szeretek szájharmonikákat és erősítőket cserélgetni, váltogatni. Per pillanat Suzuki és Hohner szájharmonikákat használok, és egy új Laney erősítőm van, amelyet mondhatnám egy kicsit átdolgoztam, és az az érzésem, hogy pár évig használni fogom. Ezen kívül a pincém tele van különböző Fender erősítőkkel és rengeteg Seydel és Hering szájharmonikám van ott.

hoati