Ian Siegal Band
Redbeast Wilson
& Juke Joint Revival
2015.09.02.


Ian Siegal

2015.09.04.


VIII. Csabai Blueskert
2015.09.05.


Ajánlott albumok

Largo Cammino
Largo Cammino
Kávékerengő
Band Of Gypsys Reincarnation
Band Of Gypsys Reincarnation
40 Years After
Richie Arndt
Richie Arndt
Train Stories
Rob Tognoni
Rob Tognoni
Art
John Mayall
John Mayall
Wake Up Call
John Hammond
John Hammond
Country Blues
Angela Strehli
Angela Strehli
Blonde & Blue
Sunnyland Slim
Sunnyland Slim
Smile On My Face




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Henry Gray & Bob Corritore – Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest
2015-08-28 | kritika


Henry Gray termékeny zenei karrierje több mint hét évtizedet fog át. Legsikeresebb időszakának a Howlin’ Wolf együttesében eltöltött tizenkét esztendőt tekinthetjük. Ez idő tájt vált keresett session zenésszé, olyan nagyságokkal vonult stúdióba vagy koncertezett, mint Robert Lockwood Jr., Billy Boy Arnold, Muddy Waters, Johnny Shines, Little Walter Jacobs, Jimmy Rogers és Jimmy Reed. Napjaink egyik legkelendőbb szájharmonikásával, a zenélés mellett producerként, rádiós műsorvezetőként, klubtulajdonosként is tevékenykedő Bob Corritore-ral barátsága, zenei együttműködésének kezdete 1996-ig nyúlik vissza. A mindig elegáns zongorista idén töltötte be kilencvenedik születésnapját. Ez alkalomból Corritore összegyűjtötte együttműködésük legjobban sikerült felvételeit, amelyek a Vol. 1: Blues Won’t Let Me Take My Rest című lemezen láttak napvilágot. A blues nagyságok sokaságát felvonultató, az idei év legfontosabb albumai közé sorolandó lemezen található tizennégy számból tíz eddig még nem került kiadásra. A dalok többségében Henry Gray énekel, de hallhatjuk egy-egy szerzeményben Robert Lockwood Jr., John Brim, Nappy Brown, Tail Dragger és Dave Riley énekhangját is. Az album címe további felvételeket vetít előre. Érdeklődve várom a folytatást, amire remélhetőleg nem kell sokat várni.

Delta Groove Music, 2015

hoati


Kőbánya Blues Fesztivál, immár harmadszor
2015-08-15 | koncertajánló


3. Kőbánya Blues Fesztivál
Budapest, Óhegy-park
2015. augusztus 20.


Kőbánya zenei múltja, jelene és reménybeli jövője nem csak arra kötelezi a kerületet, hogy foglalkozzon a fiatal tehetségekkel és nekik lehetőségeket kínáljon, hanem arra is, hogy blues fesztivállal ünnepelje meg az itt élő és az innen elszármazó zenészeket. Az először 2013-ban megrendezett fesztivál sikere - melynek ötletadói Kovács Róbert Kőbánya polgármestere, Póka Egon Kőbánya díszpolgára, a Kőbányai Zenei Stúdió vezetője és Joós Tamás a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ igazgatója voltak - egyértelművé tette, hogy az egyszeri alkalomból hagyomány szülessen és minden év augusztus hónapjában a kőbányai Óhegy-parkban zenei programmal várják az érdeklődőket. Az idei fesztivál augusztus 20-án kerül megrendezésre, a koncerteket követően tűzijáték szórakoztatja a közönséget.

Részletes program
14.00 – Jack Cannon Band
15.15 – Varga János Project
16.30 – Pribojszki Mátyás Band
17.45 – Deák Bill Blues Band
19.00 – Takáts Tamás Blues Band
20.30 – Tátrai Band

hoati


Születésnappal egybekötött lemezbemutatót tart az ős-Mini
2015-08-13 | koncertajánló


Ős-Mini – Emlékút a Balladafolyón lemezbemutató, Nagy István 70. születésnapi koncert
Budapest, Városligeti Sörsátor
2015. augusztus 19.


A Mini egyik legrégibb formációja, a Török Ádám, Papp Gyula, Nagy István és Németh ’Nemecsek’ Tamás alkotta ős-Mini 2015. augusztus 19-én nagyszabású koncertet ad a Városligeti Sörsátorban. Az esten egyrészt a GrundRecords által az idén áprilisban megjelentetett Emlékút a Balladafolyón című album bemutatóját tartják, másrészt az együttes basszusgitárosa, Nagy István ezzel az eseménnyel ünnepeli meghívott barátai és zenésztársai társaságában hetvenedik születésnapját. A 20 órakor kezdődő ingyenes dzsemborin az ős-Mini tagságán kívül fellép a gitárvirtuóz Tátrai Tibor, a zseniális szaxofonos Muck Ferenc, valamint az új-Mini két kiválósága, Gazdag Viktor gitáros és Horváth Misi szájharmonikás is.

hoati


RR birthday blues
2015-08-10 | kritika


A ’90-es években, akárcsak szerte a világon, nálunk is felragyogott ismét a blues csillaga. Szinte nem volt olyan hónap, amikor ne rendeztek volna valahol blues fesztivált. Budapesten a Pecsa, a Goldmann Menza, később az Old Man’s, a Tabánban a Bluesapest voltak emlékezetesek, a Szigetnek is megvolt a maga blues színpada. De eljártunk vidékre is, Esztergomba, Ózdra, Pécsre és főleg Paksra, a Gasztroblues Fesztiválra. Talán éppen ez utóbbin hallottam először játszani Ripoff Raskolnikovot, de az biztos, hogy ott készítettem vele interjút. Bő két évtizede már annak és hihetetlen számomra, hogy ez a kiváló osztrák (tiszteletbeli magyar) muzsikus 60. születésnapját ünnepelte szombat este a Kobuci Kertben.



A rokonszenves zenészt nemcsak a nézőtér köszöntötte telt házzal, hanem a színpad is. Hazai és külföldi muzsikusok egész sora érkezett, hogy „Ripi” egy-egy dalát, esetleg többet is eljátszanak, hol vele, hol pedig nélküle. Talán ezért is volt, hogy a több mint két órás koncert időnként „leült” egy kicsit, vagy pedig Raskolnikov melodikusabb hangvételű, hol Dyant, hol Tom Waitset vagy Van Morrisont idéző dalai ebben a közegben nem ütöttek eléggé. A beengedés és a koncert kezdete között eltelt egy óra sem tett jót a bulinak, és sajnos sokan voltak, akik nem a zenéért jöttek, és nemigen törődtek azokkal, akik elsősorban hallgatni akarták a zenét. Azért így is akadtak emlékezetes pillanatok az ünnepelttől, főleg a koncert elején és a ráadásban, de nagy meglepetés volt, amikor magyar népdal feldolgozást adott elő Éri Péterrel és Kiss Tiborral. A vendégjátékok közül a venezuelai Ismael Barrios közreműködésével előadott már-már a ’60-as évek végét idéző pszichedelikus darab ragadott meg leginkább, hozta a formáját Pribojszki Mátyás, Ian Siegal a maga kissé „Creedence-es” utánérzésével kicsit túlszerepeltette magát, ezzel szemben Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil játéka hallatán ismét megérthettük, hogy miért szerették őt meg a blues hazájában is.
A koncert csúcsát a végére hagyták, az Abalone Earrings igazán dögös bluesával és a Kiss Me Conny egészséges boogie-jával, amelyben Pribojszki és Szabó Tamás együtt fújták szét herflijüket. Kár, hogy ezekből nem volt több. De ne legyünk telhetetlenek.
Elhangzott a színpadon, hogy egy bluesman élete 60 felett kezdődik. Ripoff Raskolnikovnak tehát van még jócskán ideje…

Szöveg: Göbölyös N. László, fotó: Császár Márta


Hatvanadik születésnapját ünnepli Ripoff Raskolnikov
2015-07-28 | koncertajánló


Ripoff Raskolnikov 60 – All Star Birthday Party
2015. augusztus 08.
Budapest, Kobuci Kert


Ripoff Raskolnikov osztrák bluesmuzsikus lassan magyar állampolgárságért folyamodhat, hiszen az elmúlt évtizedek során szinte már hazajár hozzánk. Megkockáztathatjuk, hogy senki sem gyakorolt akkora hatást a hazai blues élet alakulására, mint a Linzben született, fiatalon utcazenészként Európát végigcsavargó, örökös kívülálló, mindenhol otthonosan mozgó muzsikus, így nem csak ajánlott, hanem szinte kötelező a jelenés a 60. születésnapja alkalmával a budapesti Kobuci Kertben rendezett koncerten. A party résztvevői közt éppúgy találhatunk külföldi sztárfellépőket, mint a hazai blues és rock and roll szcéna színe-javát.



Fellépők:
Chuck LeMonds (USA), Éri Péter, Fekete Jenő, Gyenge Lajos, Ian Siegal (UK), Ismael Barrios (VEN), Kaszap Attila, Kiss Tibor, Little G Weevil, Martin Gasselsberger (A), Nagy Szabolcs, Pribojszki Mátyás, ’Sir’ Oliver Mally (A), Szabó Tamás & Mojo Workings, Varga Laca, Varga Livius

Belépő elővételben 3000 Ft, a koncert napján 3500 Ft. Elővételes jegyek a koncert napját megelőző nap éjfélig online és nyomtatott formában a helyszínen kaphatóak.

hoati


Az őszinteségre való törekvés hiányzik ma – interjú Ráduly Mihállyal
2015-07-23 | beszélgetések


A Syrius fogalom volt. Túlzás nélkül mondható, kultuszt teremtett. Még azok is szerették és tisztelték, akiknek valójában túl merész, túl avantgárd volt az a zene, amit az együttes játszott. A Syrius egyik meghatározó tagjával, Ráduly Mihállyal a Szombathelyen tizenhatodik alkalommal megrendezésre került Lamantin Jazz Fesztiválon készítettem a riportot, a „nagy” Syrius értékeit megőrző és továbbvivő Syrius Legacy együttes koncertje előtt.

A máról, a tegnapról és a holnapról is lenne néhány kérdésem…
Arra gondolsz, hogy volt egy ilyen című Syrius lemez? Ennek nem sok köze volt a zenekarhoz. Nem szeretem az ilyen összetákolt dolgokat. Valójában itt, Magyarországon kiadtuk az Ausztráliában készült lemezünket, a másodikhoz azonban soha nem járultak hozzá, hogy legyen. Ezenkívül csak egy olyan lemez van még, amit a magunkénak mondhatunk: a Széttört álmok szvitnek a rádióközvetítése. Ez egy negyed hanggal lejjebb szól, mert annyira nem érdekelte a lemezgyárat, vagy azt, aki kiadta, hogy utána sem néztek ennek. Na, de hogy hangzott a kérdés?

A mával kapcsolatosan kérdezem, hogy mi a Syrius Legacy küldetése, mit és hogyan gondoltál?
Én nem gondoltam semmit. Ez a banda a Maloschik Robi ötlete volt, így semmi közöm ahhoz, hogy létrejött a zenekar. Nem is mentorálltam őket. Igazából örültem, amikor meghallottam, hogy öt tehetséges srác a dobos Benkó Ákos vezetésével összejött. Én valójában a harmadik próbájukra mentem le először, aminek már majdnem egy éve van.



De tiszteletbeli nevelőapjuk azért csak vagy?
Ilyen értelemben igen, de én nem szólok bele, hogy mit csináljanak. Augusztus végén, szeptemberben készítenek majd egy lemezt, amelyről a napokban aláírták a szerződést, és előadják a saját képmásukra formált Az ördög álarcosbálját. Ez egy egyfajta reprodukció, illetve nem is, inkább valójában az átöröklés része a Syrius Legacy. Hagyomány és öröklés, de ahogy ők látják, és ahogy ők formálják.

Bizonyos fokig elvárható, hogy ráfigyelsz a hagyatékra, hiszen a legendás Syriusból Zsolt, András és Jackie már nincsenek az élők sorában, Laci pedig Bécsben lakik.
Ő itt van sokat, de nem aktív részese ennek. Egy másik zenekarban, a Frank Zappa Emlékzenekarban van benne, de ők is játszottak a Syrius repertoárból.

Van-e benned keserűség azért amiatt, hogy a karrieretek úgy alakult, ahogy a ’70-es évek közepén. Az Aczél Györgyi kultúra három T rendszere, melyben a középső, azaz a tűrt kategóriába skatulyáztak benneteket, avagy a lemezgyári Bors – Erdős tandem eléggé el nem ítélhető tevékenysége alapot adhat erre.
Nem voltak az ellenségeim. Az égvilágon semmi keserűség sincs bennem. Ez akkor történt, és sajnos, úgy történt. Elvágták a lehetőséget előlünk. Tűrtek, de jobban támogattak volna minket azzal, ha csak egy kicsivel többet tűrnek, de nem így volt. Bennem semmi csalódás, keserűség sincs. Az a múlt volt. Én nem élek a múltban. Örülök, hogy élek, ellentétben jó pár emberrel.

Ezt azért mondom, mert a rehabilitáció egy-két másik csapatnál azért megtörtént, mint a Beatrice, vagy a P. Mobil esetében. Ezek a formációk mind feljutottak a csúcsra, az egekbe mentek.
Ha mindnyájan élnének közülünk, nem hiszem, hogy akarnák a rehabilitációt. Egyetlen egyszer volt 2001-ben egy reunion koncert. Az Isten tudja, hogy az is kellett volna, vagy sem… De nem baj, hogy megvolt.

A múltról beszéljünk. A jazzből jöttél. Én úgy gondolom, hogy a ’60-as évek közepe-vége, a ’70-es évek eleje nem csak az amerikai, hanem a hazai jazzben is aranykor volt ugyanúgy, mint a beat, vagy a rock vonatkozásában.
Az egész kultúrában nagy fellendülést az 1968 és ’73 közötti évek jelentettek. Egyfajta kegyelmi állapot, egyfajta áldott állapot volt ez a korszak. Abba a rendszerbe, ahonnan elkezdődött, ahogyan kialakult, bele tudott férni az a fajta gondolkodás, mint pl. a párhuzamosan működő zenekarok egymásra találása. Az egy csoda volt.

Ekkor jött Szakcsi Lakatos, Babos Gyuszi, Kőszegi, Te, akik máig meghatározó személyiségei a hazai jazz világának…
Én ugyan már nem játszom, de mindenképpen részese voltam annak a világnak, történéseknek, kísérletezésnek. Minden együttes története befejezetlen maradt, így a Syriusé is, a Rákfogóé is, és a Szabados Gyuri vonala is, pedig azt jó lett volna folytatni, de sorolhatnám tovább a befejezetlen karriereket.

Emlékszem, otthon, Sárváron, a ’80-as években Markó Péter, a művház helyettes igazgatója meghívta Szabadost egy ottani koncertre. Négyen voltunk: a művész, a házigazda meg még ketten.
Most egy jó páran összefogtunk, mert már csak közös munkával lehet összeszedni a Gyuri zenei munkásságát. De meglepően sok dolog fennmaradt: több mint 100 felvétel, 600 írás, koncertjegyek, lemezkritikák. Koncertjei akkor eseményszámba mentek. Soha nem lehet lebecsülni egy koncertet. Nagy a különbség, ha négyen ülnek ott, mintha telt ház van. Azért, mert minden koncert egyfajta kölcsönösségre alapul.

Te a jazzből jöttél, más tagtársad a bluesból, megint más a beatből, avagy az ennél fejlettebb rockzenéből.  Ez az összekovácsolódás egy csodálatos szintézise volt a Ti találkozásotoknak.
Ebben sok véletlen is volt…

De mindenki változott is, rendesen!
Azért, mert mindenki hozta a gyökerét, hozta azt, ahonnan jött, ami neki fontos volt, és abból lett egy jó értelemben vett amalgám. Anélkül, hogy egymásra ráerőltettük volna a sajátunkat, kipróbáltuk az ötleteket, és abból lett a Syrius együttes zenéje.

Olvastam az életrajzodban, hogy a cirkusztól a Mediterrán együttesen keresztül Németh Lehel kísérőjéig mindenhol játszottál.
Igen, a vendéglátótól a jazzklub próbálkozásokig, sok helyen.

Azt, - feltételezem, - nem mered kijelenteni, hogy „mindenevő” vagy, de fiatal korban nyilván voltak kényszerhelyzetek is.
Nem vagyok „mindenevő”! A Mediterrán meg a vendéglátózás gimnazista koromban volt, érettségi tájékán. Akkori másféléves szaxofonos ténykedésem kifejezetten a megélhetésemet segítette. Közben is próbáltunk jazzt játszani, de sok lehetőség nem adódott. Ma jóval több van, de ahhoz képest, hogy mennyi tehetséges fiatal van, és mennyi platform, bemutatkozási lehetőség alig nyílik meg előttük. És ez elég szomorú. De ez a világon mindenhol így van. A jazz sohasem volt egy népszerű műfaj.

Egy-két kulisszatitokra volnék kíváncsi. Az ausztrál turné előtt, amikor befutott, de sikerre éhes amatőrök voltatok, vagy azután, ’72-73-ban, már rutinosan próbáltatok többet az előadásokra készülve?
Egyformán, és elég sokat! Mindig a próbákon alakult ki az egyfajta - túlzás lenne koncepciónak mondani, hiszen nem volt koncepció - zenén keresztüli egymásra találás. Erre voltak jók a próbák. Többnyire kísérleteztünk, hacsak nem volt egy-egy konkrét ötlete valakinek. Pataki írta a számok zömét, ő már többet leírt előre.

Ki vezette a próbákat, mármint zeneileg?
Aki éppen volt, vagy éppen elől volt, vagy aki szerezte a zenét. Ez teljesen demokratikusan ment. Baronits volt a zenekarvezető, ennél fogva ő volt a zenekar élén, és csodálatos módon megengedte a Tranzisztori és Így mulat egy beates magyar úr után, hogy ez összejöjjön.

Éppen Zsolt nyilatkozta egykor, hogy egy számot sohasem játszottatok ugyanúgy, - a jazzben az természetes és magától értetődő -, de hát a témákat, a felvezetéseket, azokat ki kellett gyakorolni…
Ezt fogod ma hallani a fiataloktól! Megtartják a témát, a számot, a vázat, utána jön a jazzes vonulat. Ők jóval jazzesebben játszanak, mint ahogy mi játszottunk.

Tehát a hosszú próbák alatt gyakoroltátok össze a számokat úgy, ahogy a legközelebbi koncerten hallhatóak voltak?
Igen, a próbák alatt álltak össze a számok, azaz ekkor kezdett csontosodni, kikristályosodni az ötletek halmazából. Meg sokszor összefűztünk számokat, össze nem illő számokat is. Sok olyan spontán ötlet volt, hogy már az ember nem is emlékszik rájuk.



Az előbb említetted a megjelent hanghordozókat. Szerinted megtett-e mindent az utókor, hogy megörökítsék a Syrius munkásságát?
Én azt nevezem utókornak, akik annak idején jelen voltak a Syrius koncertjein, és akik azokat felvették. Én nemrég ezekből állítottam össze két lemezre való anyagot. A koncepció az volt, hogy mindenféle stílus legyen, és ne legyen javítva, megmásítva, csak hallhatóbbá téve a mai kornak a stúdiótechnika segítségével. Már amennyire lehet, hogy ne legyen zavaró az eredetileg rossz magnóra rossz mikrofonnal felvett zene. Ők a megőrzői annak. Nekem egyetlen Syrius szám volt meg magnóra felvéve, amikor kimentem Amerikába. Én nem gyűjtöttem őket, de ők megőriztek több mint ötven CD-re való anyagot, amiről én, miután meghallgattam őket, válogattam össze, hogy mi kerüljön rá arra a két lemezre.

Tehát úgy érzed, hogy ezzel meg van mentve az örökség?
Hát ez maradt: ebből kellett gazdálkodni!

A jövővel, persze a zenével kapcsolatosan úgy érzem, úgy látom, hogy mintha a jazz és a blues műfajban egy visszaszorulás lenne, a perifériára szorulnak egyre jobban. Most egy völgyben vagyunk, pedig volt, amikor a hegyen voltunk.
Ez így van, de az egész világon így van. Ez a médiának is köszönhető. Ez nem „érzés” dolga, ez teljesen világos. Nincs minőség, nincs semmi. Ez is tükrözi azt, ami a világban most van. A világban sincs az a fajta szellemiség, a megvalósításhoz az őszinteségre való törekvés. De a pénz által a hangstúdiók, a hangtechnika is megváltozott.

Az utolsó, befejező kérdésem pedig egy nemrégen veled készített interjúdhoz kötődik: „A zene a mai napig velem van, csak már én nem zenélek! Amit sokan fájlalnak, én viszont nem!” Ez az utolsó kimondott szó? Soha nem veszel a kezedbe már szaxofont?
Nem szeretném ezt módosítani! Meg annyi minden múlik a hangulaton, ahogy az évek változnak. Ez a mondat áll, függetlenül attól, hogy ez sajnos, vagy nem sajnos. Én nem sajnálom. Én nem élek a múltban. Az, hogy a Syriusra ennyien emlékeznek, az is egy furcsa dolog. Azt, hogy mennyit jelentett a Syrius, innen-onnan visszajön, és hogy mennyire segített hozzá a mi zenénk ahhoz, hogy a gyerekek nyíltabbak legyenek, hogy a jazz felé orientálódjak, vagy a klasszikus zene felé, ennek valóban örülök. Részemről nem szögre akasztottam a szaxofont, hanem elmaradt az életemből. Elvesztette a fontosságát. De hogy befejezzem a gondolatot: sokan kérdezték, hogy Te tényleg nem játszol? Tényleg nem! És miért nem? Mert így döntöttem. De a saját kedvtelésedre azért játszol? Nekem a Syrius a kedvtelésem volt, az életem volt. Én a saját kedvtelésemre 56 év után elővettem apámnak a hegedűjét, - a hegedülést 15 évesen abbahagytam, - és most a saját kedvtelésemre játszom. És nem jazzt!

Szöveg: Gróf István, fotó: Büki László 'Harlequin'


Guitar Slim Green: Stone Down Blues
2015-07-18 | kritika


Guitar Slim Green, eredeti nevén Norman G. Green 1920. július 25-én született a Texas állambeli Bryant városában. Oklahomában nőtt fel, sokáig Las Vegasban élt, majd 1947-ben Los Angelesben telepedett le. Példaképének a modern bluesgitározás megteremtőjének tartott T-Bone Walkert tekintette. Nem tartozott a legtermékenyebb muzsikusok közé: néhány kislemeze mellett csupán egyetlenegy nagylemeze jelent meg. A Stone Down Blues című albumát a görög származású, zenészként, zeneszerzőként, producerként, rádiós DJ-ként és tévés műsorvezetőként is tevékenykedő Johnny Otis unszolására készítette el. A döntően lassú dalokat tartalmazó hanganyag Johnny és fia, az akkor tizenhét éves Shuggie közreműködésével került rögzítésre, aki ösztönzőleg hatott a zenei pályáját a ’60-as években felfüggesztő Greenre. Rajtuk kívül egyedül csakis Roger Spotts zongorajátékát hallhatjuk a Bumble Bee Blues című szerzeményben. Az 1970-ben készített albumot két bónusszal (My Marie, Rock The Nation) kiegészítve az angol székhelyű Ace Records idén ismét piacra dobta. Az eredeti megjelenéskor a lemez méltánytalanul kevés figyelmet kapva, különösebb visszhang nélkül ködbe veszett. Talán az újrakiadás képes változtatni ezen a helyzeten.

Ace Records, 2015

hoati


Ismét bluestól lesz hangos Lábatlan városa
2015-07-11 | koncertajánló


Idén 13. alkalommal kerül megrendezésre a Lábatlani Blues Fesztivál a nagy múltú Gerenday Kertben. A szervezők a színvonalas koncertek mellett kiegészítő családi programokkal, gasztronómiai csemegékkel várják a közönséget. A kétnapos fesztiválra, amelynek szlogenje, „Élő környezetben élő zenével”, a támogatóknak köszönhetően a belépés ingyenes.

Részletes program
július 17.
18.00 – The Rugó
20.00 – JBB Blues Project
21.30 – Historia
23.00 – Török Ádám és a Mini

július 18.
15.00 – Korcsmáros Réka Duó
16.15 – Rock Lívia Acoustic
17.30 – Frim Fram
18.45 – Petra Börnerová Duo
20.00
Tenderfoot
21.30 – Stoned
23.00 – Redneck Roadkill

hoati


Ana & Milton Popovic: Blue Room
2015-07-04 | kritika


A szerb származású Ana Popovic blues kedvelő édesapja révén ismerkedett meg a stílussal. Tizenkilenc évesen alakította meg az első zenekarát Hush néven, amellyel 1997-ben a Gastroblues Fesztiválon is fellépett. Akkor még nem is sejtettük, hogy mára a világ egyik legjobb női blues rock zenésze válik belőle. Ana régóta próbálta rábeszéli atyját egy közös lemezre. A fotósként és nyomdaipari technikusként dolgozó Milton nehezen állt kötélnek, de lánya kérése, „ez egy ajándék lesz nekem és a gyerekeimnek”, végül elérte célját. A Jim Gaines produceri felügyelete alatt elkészített korong a Blue Room címet kapta, emlékezve arra az időkre, amikor Ana a belgrádi 11. emeleti lakásuk egyik szobájában megismerkedett a gitárjáték fortélyaival és a blues világ legjobbjainak a munkásságával. A meglehetősen eklektikus repertoárral bíró lemez Memphisben került rögzítésre. Ana Popovic ismét hozta a tőle megszokott formát, míg Milton Popovic teljesítményével az őt nem ismerők részére nem kis meglepetést okozott. A felvételeken Steve Potts dobos, Dave Smith basszusgitáros és Rick Steff billentyűs segítette az apját és lányát. A tíz számot felvonultató Blue Room kiváló anyag, reális esély van arra, hogy Ana Popovic korábbi albumainak sikereit megismételje.

ArtisteXclusive Records, 2015

hoati


Blues fesztivál a Kobuci Kertben
2015-06-30 | koncertajánló


Háromnapos blues fesztivál várja a műfaj szerető és értő híveit július 8-a és 10-e között Óbudán, a városrész hangulatos főteréről nyíló Kobuci Kertben. Az immár harmadik alkalommal megrendezendő fesztiválon az elmúlt évekhez hasonlóan a blues jól ismert hazai és nemzetközi képviselői játszanak majd a Zichy-kastély belső udvarán üzemelő helyszínen.

Részletes program
július 8.
17.30 – Sonny And His Wild Cows (H)
18.30 – Sir Oliver Mally feat. Victor Puertas (A-E)
20.00 – Morblus (I)

július 9.
17.30 – Zanzinger & Upor András (H)
18.30 – Raphael Wressnig Trio feat. Igor Prado (A-BRA)
20.00 – Little G Weevil’s International Allstars (E-F-I-A-H)

július 10.
17.30 – Muddy Shoes (H)
18.30 – Ripoff Raskolnikov Band (A-H)
20.00 – Marcos Coll Band feat. Jimena Segovia & Daryl Taylor (E-MEX-USA-D)

Napijegyek 2500 Ft-os áron, online kaphatók, a három napos bérlet 6000 Ft-ba kerül, és csak nyomtatott formában, a helyszínen vásárolható meg.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta


Beth Hart: Izgatottan várom már a paksi fellépést
2015-06-26 | beszélgetések


A Los Angeles-i blues-rocker Beth Hart személyében napjaink egyik legnagyobb sztárját láthatja a 23. Paksi Gastroblues Fesztivál közönsége. Beth négy éves korában kezdett zongorázni, később Los Angelesben tanult ének és cselló szakon. 1993-ban került be a helyi klubok körforgásába egy tehetségkutatóban történt feltűnésével. A szakma és a közönség egyaránt új Janis Joplinként tekintett rá. Az énekhangja mellett kábítószer függősége is hasonló volt, de szerencséjére meg tudott szabadulni a drog démonától. Még ’93-ban alapította meg zenekarát, és 1996-ben adták ki debütáló albumukat Immortal címmel, amely Hart saját, illetve zenésztársaival közös szerzeményeit tartalmazta. Az igazi nagy sikert először Európában érte el 2005-ben Hollandiában tartott koncertjével, amelyről CD és DVD lemez is készült Live At Paradiso címmel. A lemez csúcsa a koncert végén előadott Led Zeppelin sláger, a Whole Lotte Love. Beth koncertműsora azonban szinte kizárólag saját dalaira épül. 2010-ben megjelent My California albumán a Sister Heroine gitárszólóját Slash játszotta, továbbá Mother Maria címmel írt egy számot a gitárosnak, akivel többször fellépet. 2011 és 2014 között két közös lemezt adott ki a blues szupersztár, Joe Bonamassával. Még 2013-ban egy dalt közösen ad elő nagy kedvencével, Buddy Guy-jal, annak Rhythm And Blues című kettős albumán. Ezt megelőzően Guy tiszteletére énekelt Jeff Beck gitárkíséretével a Kennedy Centerben, ahol többek között Barack Obama is állva tapsolt a közönséggel. Idén áprilisban került kiadásra legújabb lemeze, amely a paksi koncerten is kapható lesz. Beth Hart és csapata a paksi fellépés után Európa legnagyobb és legnívósabb két fesztiválján, a holland North Sea Jazz Festivalon és a finn Pori Jazz Festivalon lép színpadra. Az alábbi gondolatokat 2015. április 26-án a felvidéki Pöstyénben osztotta meg a Gastroblues stábjának. Ezek alapján úgy érezzük, hogy a több mint 20 éves fesztivál egyik legjobb koncertjének lehetünk részesei július 5-én.



„Gyönyörű itt minden. A hangpróba remekül sikerült, a színház csodás, és nézzen ki, gyönyörűek a fák, a folyó, itt vagyunk a partján, csodaszép. Ezelőtt még sohasem jártam itt, ez az első alkalom. Mindenki igazán nagyon kedves. Pompás esténk lesz, biztos vagyok benne.
Más-más ok miatt kedvelem a különböző koncerthelyeket. Szeretem a rock klubokat, az emberek izzadnak, mindenki hangos, iszik, és ez jó szórakozás. Szeretem a színházat, ez egy más típus, az emberek ülnek, egészen más típusú a dalösszeállítás, kicsit művésziesebbek, lágyabbak lehetünk, kipróbálhatunk ezt-azt. A fesztiválok az energiáról szólnak, amit végig meg kell tartani. A közönséget be kell vonni, amennyire csak lehet, mert nagy területről van szó. Szóval mindegyiket más ok miatt szeretem. Igazán nagyszerű mindegyik.
Sok kedves emlékem van a közönségemről. A minap Ausztriában játszottunk a Konzerthausban, csodás tapasztalat volt, de sok ilyen volt. De a kedvenceim egyike, ha már választanom kell, az, amikor a DVD-m készült a Paradisóban, Amszterdamban. Ez akkor volt, amikor előtte két, két és fél évig komoly egészségügyi problémákkal küszködtem. A karrieremnek és tulajdonképpen mindennek vége volt, és azóta újra kezdtem. Csináltam egy élő koncertfelvételt. Amikor szerződéseket próbáltam kötni, hogy támogassák a felvételt, sok ember csak annyit mondott: „nem dolgozunk vele, őt már elfelejtették”. De Új-Zéland és Hollandia teljesen elfogadott. Amikor Hollandiába mentem, egy nagyon kicsi helyen kellett volna játszanom, de olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett cserélniük a termet, és a Paradiso főtermébe kerültem. És amikor ott játszottunk annyi ember előtt, olyan érzésem volt, hogy kaptam egy második esélyt a karrierre, az egészségre, az életre. Ez egy igazán csodálatos pillanat volt. Nagyon hálás voltam, és a holland közönség igazán szuper. Nos, ez a legkedvesebb emlékem.
Várom már, hogy Pakson koncertezzünk. Különleges lesz számomra elmenni egy új országba és először játszani ott. Megpróbáljuk felvenni a közönséggel a kapcsolatot. Remélhetőleg az interneten megírják, mik a kedvenc számaik, így ha odamegyünk, tudni fogjuk, milyen műsort állítsunk össze nekik. Végül is olyan koncertet szeretnénk adni, amit az ottaniak szeretnének hallani. Szóval nagyon klassz lesz első alkalommal fellépni valahol.
A producerek, akikkel dolgozom, nagyon kedves emberek. Rob Mathes és Michael Stevens felkerestek a Kennedy Centerben adott koncert után és egy felvételt akartak készíteni velem. Amit korábban hallgattak meg tőlem, az I’d Rather Go Blind című szám volt, ami nem a sajátom. Azt akarták, hogy megint másnak dalát énekeljem, ahogy Joe-val is kettőt megcsináltam. Mármint Joe Bonamassával. Egy ehhez hasonló blues lemezt akartak. De aztán, amikor meghallgatták saját dalaimat és dalszövegeimet, felhívtak és azt mondták: „azt akarjuk, hogy a saját dalaidat add elő a saját dalszövegeiddel. Remélhetőleg ki tudjuk hozni belőled a sok pozitív üzenetet.” Mert sokszor, amikor írok, a nehézségekről írok, végtére is, ezért kezdtem el dalszövegeket írni, hogy megtaláljam az utat istenhez és elmondhassam neki, hogy küszködöm ezzel, és félek amattól, és összezavart valami, és segíts nekem. Én mindig is erre használtam az írást, de mindenki csak úgy gondolja, hogy élvezik a zenémet, ami a hitről szól, és az nem annyira érdekelte őket. De aztán mondtam nekik, ez nem úgy működik, hogy odaülök a zongora elé és azt mondom, OK, akkor most írok egy vidám dalt. Ehelyett inkább adtam nekik kb. 45 dalt és kiválasztottak közülük 12 vidámat. Amikor azt mondom, hogy vidámat, akkor arra gondolok, hogy megvan bennük egy nyilvánvaló életszemlélet, arról szólnak, hogyan bukdácsolunk mindannyian az élet jó és rossz pillanatai között, mert az életben megvan az öröm és a csoda, de a borzalom és a nehézség is ugyanúgy. Mindannyian ezeken megyünk keresztül, de a dalaim ezt a két szélsőséget valamiképpen összebékítik. Én legalábbis ezt érzem a felvételeimen. Ez azonban nem blues felvétel, inkább azt mondanám, a soul zene befolyásolta.



Az egész lemezt én komponáltam, a zenét és a dalszöveget is én szerzem. Zongorázom vagy gitározom, néha a basszusgitárt is használom, különösen, ha keményebb, rockos zenéről van szó. Ennél a lemeznél egyáltalán nem használtam basszusgitárt, csak akusztikus gitárra írtam a dalokat, és zongorára. Sok zongora van benne.
Nagyon sokan inspiráltak. Úr isten! Beethoven, Otis Redding, Aretha Franklin, Etta James, Carol King, Rickie Lee Jones, James Taylor, Black Sabbath, AC/DC, Rush. Imádom az Alice In Chains-t és imádom Chris Cornellt a Soundgardenből, különösen a korai időszakából. És persze lehet folytatni a listát, Florence And The Machine-t is szeretem, és olyan sok különböző stílusú előadót, például Annie Winehouse, Billie Holiday, Nina Simone, Frank Sinatra és lehetne folytatni a végtelenségig.
Fantasztikus a zenekarom, melegszívű, gyakorlatias emberek. Nagyon tehetségesek és remekül játszanak a hangszerükön, de van valami, ami még fontosabb nekem: van bennük egy nagyszerű tudatosság, hogy mennyire szerencsések, nemcsak azért, mert zenélhetnek, hanem azért is, mert egy csapatot alkotnak, aminek a tagjai, szeretik egymást és figyelnek egymásra. És persze együtt utaznak a világban és fellépnek mindenfelé. Ezt ők soha nem felejtik el és mindig hálásak ezért. Nincsenek elvárásaik, hanem tudnak örülni annak, amikor a lehetőséget megkapják, és számomra ez a legfontosabb, még annál is lényegesebb, hogy valaki mennyire jól zenél, vagy mennyire szépen énekel. Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a közönség megérkezik, nem arra figyel, hogy az egyes részei a koncertnek mennyire tökéletesek, hanem csak arra vágynak, hogy vidámnak és örömtelinek lássanak minket, és ebből energiát meríthessenek. Azt hiszem, én ezért vagyok a leghálásabb, hogy az én embereim és zenészeim ilyen felfogásban dolgoznak. Ez igazán csodás. Ők a családom.
Izgatottan várom már a paksi fellépést és remélem, hogy szeretni fognak bennünket. Remélem, hogy nagyon jó koncertet tudunk majd itt adni. Szeretném, ha a Facebookon tudatnák, mely dalokat szeretnék leginkább hallani, úgy fogjuk szervezni a műsort. Ez remek lenne.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy itt lehettem.”

A beszélgetés ide kattintva tekinthető meg.


Rhiannon Giddens: Tomorrow Is My Turn
2015-06-22 | kritika


A Grammy-díjas Carolina Chocolate Drops alapítói közé tartozó Rhiannon Giddens 2013 szeptemberében a New York-i városházán lépett fel, ahol a Coen testvérek Llewyn Davis világa című filmjéhez készült filmzenealbumot mutatták be. A klasszikus zenei végzettségű, az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyenítő hangú Giddens az Odetta által sikerre vitt tradicionális folk dalt, a Waterboyt adta elő. Előadása mindenkit lenyűgözött, mi több a producer T Bone Burnett felajánlotta a részére, hogy készítsen szólólemezt. Az énekesnő annak ellenére, hogy a csokipralinéról elnevezett együttesével új lemezt tervezett, a felkérést elfogadta. A Tomorrow Is My Turn című albumon olyan több zenei műfajhoz tartozó dalokat hallhatunk, amelyeket nők írtak vagy női előadók tettek híressé. A repertoárban megtaláljuk így Geeshie Wiley, Dolly Parton, Sister Rosetta Tharpe és Elizabeth Cotten egy-egy dalát is. A tradíciót és a fiatalos lendületet vegyítő lemez Los Angelesben és Nashville-ben került rögzítésre. A közreműködő zenészeket Burnett választotta ki, akik a folk, blues, soul és gospel műfajok elemeit ötvözték eredetien, magától értetődően.

Nonesuch Records / Magneoton, 2015

hoati


Szavazz a Blues Blast Music Awards jelöltjeire!
2015-06-17 | hír


Május elején a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, rádiós műsorvezetők, fesztiválok támogatói, szórakozóhelyek tulajdonosai, vezetői és egyéb zeneipari szakemberek összeállították az idei Blues Blast Music Awards jelöltjeinek listáját. A szavazás 2015. július 15-én indul és szeptember 15-ig tart, a díjátadóra szeptember 25-én a champaigni The Fluid Events Centerben kerül sor. Szavazni jogosultak mindazok, akik feliratkoztak a világ leggyorsabban növekvő, a több mint 90 országból több mint 33000 feliratkozóval rendelkező internetes blues magazin ingyenes hírlevelére.



A jelöltek listája

Contemporary Blues Album
Linsey Alexander: Come Back Baby
Altered Five Blues Band: Cryin' Mercy
Dave Specter: Message In Blue
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Selwyn Birchwood: Don't Call No Ambulance

Traditional Blues Album
Mud Morganfield & Kim Wilson: For Pops (A Tribute To Muddy Waters)
Andy T - Nick Nixon Band: Livin' It Up
Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear
Mississippi Heat: Warning Shot
Lynwood Slim: Hard To Kill
The Cash Box Kings: Holding Court

Soul Blues Album
D.A. Foster: The Real Thing
Missy Andersen: In The Moment
Otis Clay & Johnny Rawls: Soul Brothers
Robin McKelle & The Flytones: Heart Of Memphis
Tad Robinson: Day Into Night
Slam Allen: Feel These Blues

Rock Blues Album

Tinsley Ellis: Tough Love
Devon Allman: Ragged & Dirty
Anthony Gomes: Electric Field Holler
Royal Southern Brotherhood: heartsoulblood
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Bobby Messano: Love & Money

Acoustic Blues Album
Doug MacLeod: Exactly Like This
Dan Phelps: Going Home
Big Dave Mclean: Faded But Not Gone
Duo Sonics: N Ur Town
Steve Earle & The Dukes: Terraplane
Rory Block: Hard Luck Child

New Artist Debut Album
Joakim Tinderholt: You Gotta Do More
Magnus Berg: Cut Me Loose
Big George Harp: Chromaticism
Madison Slim: Close But No Cigar
D.A. Foster: The Real Thing
Markey Blue: Hey Hey
Fo' Real: Heavy Water
Eight O' Five Jive: Too Many Men

Live Blues Recording
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967
Reverend Raven & The Chain Smokin' Altar Boys: Live At The Red Rocket
John Ginty: Bad News Travels Live
Coco Montoya: Songs From The Road
Brandon Santini: Live & Extended
Chris O'Leary Band: Live At Blues Now

Historical Or Vintage Recording
Sean Costello: In The Magic Shop
Lead Belly: Smithsonian Folkways Collection
J.B. Hutto: Hawk Squat Deluxe Edition
Jimmy Thackery: Extra Jimmies
Junior Wells: Southside Blues Jam
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967

Blues Band
Ghost Town Blues Band
Mississippi Heat
The Mannish Boys
Sugar Ray & The Bluetones
The Cash Box Kings
Rick Estrin & The Nightcats

Male Blues Artist
Brandon Santini
Bobby Rush
Lynwood Slim
Elvin Bishop
John Németh
Doug MacLeod

Female Blues Artist
Gaye Abdegbalola
Alexis P. Suter
Debbie Davies
Janiva Magness
Missy Andersen
Marcia Ball

Sean Costello Rising Star Award
Altered Five Blues Band
Jarekus Singleton
Christone ’Kingfish’ Ingram
Jeff Jensen
Selwyn Birchwood
Deb Ryder

hoati


Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről
2015-06-12 | kritika


Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az ugyancsak trióban felálló Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.



Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.



Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Delta Moon: Low Down
2015-06-09 | kritika


A Delta Moon sokáig egyet jelentett a Tom Gray és Mark Johnson alkotta gitáros duóval, akik a Mississippi menti blues hagyományok ápolását tűzték ki maguk elé célnak. Tipikus utazó zenészek voltak, leginkább a kis közönség előtti személyesebb hangvételű koncerteket kedvelték. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumuk 2002-ben jelent meg, ettől kezdve az impresszáriók érdeklődését felkeltve Egyesült Államok, Kanada és Európa-szerte tekinthette meg a nagyközönség is a fellépéseiket. A publikum mindenütt hálásan fogadta az együttes koncertjeit és a sajtó visszhangzott a dicsérő, köszönetet mondó cikkektől. Felállásuk 2007-ben bővült, Franher Joseph basszusgitáros és Darren Stanley dobos érkezésével kvartettként folytatták a munkát. A dobos poszton időközben átalakult zenekar a közelmúltban adta ki a messzire nyúló hatásokat felvonultató jubileumi, tízedik lemezét. A repertoár tizenkét kompozíciót tartalmaz, a Roots Music Association által 2008-ban Blues Songwriter Of The Year címmel kitüntetett Tom Gray saját és társszerzőkkel írt dalait, valamint Tom Waits, Bob Dylan és Skip James egy-egy szerzeményét. Az album egésze őszinte, izgalmas és merész produkció. A legütősebb megoldás, ahogyan a slide gitárokat egymásba csúsztatják minden dalukban, s ennek eredménye a hömpölygő, áradó, magával sodró hangzás tele szenvedéllyel.

Jumping Jack Records, 2015

hoati


„Eric Clapton engem választott” – interjú Ryan McGarvey-val
2015-06-01 | beszélgetések


Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Ebből kifolyólag nem túlzás azt állítani, hogy első magyarországi koncertje, melyre június 5-én kerül sor az A38 Hajón, piros betűs ünnepnap a műfaj rajongóinak. Az Új-Mexikóból származó zenész budapesti fellépése kapcsán válaszolt a kérdéseinkre.

Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?
A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: a Led Zeppelint, Jimi Hendrix-szet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.

Milyen volt akkoriban az Új-Mexikói blues színtér?
Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues dzsemmelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.



Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?
Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!

Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?
Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Son House és R. L. Burnside is, és olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és Joe Bonamassa.

A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?
Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.

Milyen érzés volt, amikor Eric Clapton és Jeff Beck felfigyelt rád?
Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több mint négyezer versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni. Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!

Mik a legutolsó albumod központi témái?
A The Road Chosenen rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatommal foglalkozik. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.

Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?
Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.



Melyik az öt kedvenc blues számod?
Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom.

Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?
A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, nagyon sokat jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra az az volt, hogy tavaly az European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.

A beszélgetés eredetije az A38 Hajó blogján jelent meg.


Ryan McGarvey koncert Budapesten
2015-05-26 | koncertajánló


Az Új-Mexikóból származó Ryan McGarvey személyében egy olyan ifjú blues-rock gitárossal találkozhatunk 2015. június 5-én, aki nem elégszik meg azzal, hogy hatalmas csillag legyen fiatalon, hanem a legeslegnagyobbak trónjának a meghódításába kezdett.
Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Mivel az idejét nemigen vesztegeti, már többször körbeturnézta a világot, útba ejtve a legjelentősebb blues fesztiválokat és koncerttermeket, így komoly rajongótáborra is szert tett. A felfedezésére 2010-ben került sor, amikor több mint négyezer versenyző közül ő nyerte el az Eric Clapton által útjára indított Crossroads Guitar Fesztivál fődíját. Lemezei nem csak népszerűségi listákat vezetnek, de a szakma teljes körű rajongását is kivívták a számára. Június 5-én, a tavaly ősszel megjelent The Road Chosen című albumával érkezik Budapestre, amelyen korábbi lemezeihez hasonlóan ezúttal is kizárólag saját szerzemények találhatók. Kétségtelen, hogy az elkövetkező évtizedek egyik legnagyobb blues-rock gitárosa teszi most először látogatását hazánkban az A38 Hajón, ezért a fellépését vétek lenne kihagyni.


Philip Sayce – Juharleveles blues titán
2015-05-23 | beszélgetések


„Ki a pokol ez a gitáros?! Egészen lenyűgöző!” „A Rock & Roll legjobban őrzött titka, de én megtaláltam!” – az előbbi mondat Jon Bon Jovi száját hagyta el pár éve a Grammy-gálán, utóbbi kijelentést pedig Melissa Etheridge tette. A Walesben született, majd Torontóban, Kanadában nevelkedett Philip Sayce egyike a modern elektromos blues reményteljes csillagainak, aki 1997-ben tizenéves csodagyerekként csatlakozott Jeff Healey csapatához, majd a Grammy-díjas producer, John Shanks (Bon Jovi, Van Halen) hívására Melissa Etherdge gitárosa lett. A szakmai elismerésekben nem szűkölködő juharleveles fiatalember egy ideje saját karrierét egyengeti, ennek ékes bizonyítéka szeptember folyamán megjelent legújabb, Influence című szólóalbuma, melynek kapcsán örömmel adott interjút lapunknak.

Influence címmel nem oly’ rég új albummal rukkoltál elő. Mit gondolsz, különbözik, vagy inkább hasonlít az előző munkádhoz?
Nos, mindkét lemezt Dave Cobb producer segítségével készítettem, ami fontos párhuzamot von a zeneanyagok között. Az Influence hasonló módon született, mint a Steamroller, mind a zeneszerzés, mint a felvétel szempontjából. A különbséget leginkább a dinamikában látom, az új anyag másfajta energiákat szabadít fel, mint az előző.

Feldolgozások is találhatóak a lemezen, többek között Little Feat és Graham Nash dalok. Ezeket hogyan választottad ki?
Miközben írtuk az új nótákat, Dave felvetette, hogy mi lenne, ha előszednénk pár klasszikust, és megnéznénk, mit lehet velük kezdeni. Természetesen próbáltunk olyan dalokat választani, melyek nem annyira magától értetődőek, viszont illeszkednek a saját szerzemények közé, tehát összességében van értelme a saját képemre formálni őket. Ez egy kiváló lehetőség volt arra, hogy fejet hajthassak néhány, általam igencsak respektált művész előtt.



Mely dalok állnak a legközelebb a szívedhez az új korongról?
Ó, ez nagyon nehéz kérdés. Nem is hinném, hogy meg tudom válaszolni, mert mindegyik más módon kötődik hozzám, mindegyiknek saját története van.

Hendrix hatását le sem tagadhatnád. Rajta kívül kik voltak rád leginkább befolyással?
Természetesen Stevie Ray Vaughan, aztán Eric Clapton, Albert Collins, Freddie King, Billy Gibbons, Jeff Healey, Doyle Bramhall II, Eric Gales, de a lista nagyon hosszú, úgyhogy nem is folytatnám!

Mennyire nehéz színpadon megosztani a figyelmedet a gitározás és az éneklés között?
Ez egy nagyon jó kérdés. Úgy hiszem, hogy ehhez nagyjából fele-fele arányban szükségeltetik természetes érzék és megfelelő rutin. Egy bizonyos pontig ugyanis mehet ez magától, az összetettebb ének- és gitárszólamoknál azonban nincs mese, kőkeményen meg kell tanulni és ki kell gyakorolni minden témát.

Fiatal korod ellenére komoly blues múlttal rendelkezel. Nem érzed, hogy ismertségben előrébb kéne tartanod? A munkáid alapján szerintem mindenképpen kijárna a komolyabb siker…
Tudod, én csak teszem a dolgom, és próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Nyilván boldog lennék, ha a muzsikámmal szélesebb rétegeket lennék képes elérni, és talán ez nem is annyira földtől elrugaszkodott vágy. Ezt támasztja alá az is, hogy éppen egy magyar lap számára adok interjút. Talán ez a beszélgetés is eljuttatja majd a híremet egy olyan táborhoz, amely eddig nem hallott rólam.

Anno jó ideig Jeff Healey oldalán játszottál. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél mellette?
A Jeff zenekarában eltöltött idő megváltoztatta az életemet, nem túlzok. Jeff valódi őstehetség volt, a legtermészetesebb zenész, akivel valaha találkoztam. Ha össze kéne raknom egy tízes listát minden idők legjobb gitárosairól, nos, Jeff az elsők között lenne. Ösztönös zseni volt, és csodálatos ember.

A játékod vibrál az elektromosságtól, a blues mellett nagyon benned van a hard rock. Jól érzem ezt?
Tulajdonképpen ugyanannak a fának az ágairól beszélünk. Legyen az blues, rock, jazz, metal, vagy éppen reggae, számomra ezek mindegyike az anyaföld elemei, tele igazi érzelmekkel, igazi lélekkel.

A szólókat milyen módon szereted rögzíteni?
A spontaneitás számomra nagyon fontos, ezért mindig próbálok ebbe az irányba haladni. Nem vagyok túl jó a szólók utolsó hangig való kidolgozásában, alapjában véve képtelen vagyok betanulni, majd egymás után százszor ugyanúgy eljátszani valamit. A lényeg, a frissesség veszne ki belőlük. Úgy gondolom, hogy a megfelelő pillanatot kell elkapni a szólókkal. Most is volt olyan, hogy vasárnap bementem a stúdióba a hangmérnökkel, és egymás után felvettünk 15 különböző szólót, a végén pedig kiválaszthattuk azokat, amelyek leginkább működőképesnek bizonyultak. Ez egy rendkívül hasznos módszer.



Milyen hangszereket használtál a lemez felvételekor? Elsősorban a Stratocasterek érdekelnének...
Két darab 1963-as Stratocasterem van, ezek a fő hangszereim. Imádom őket, elképesztő módon képesek inspirálni! Ezek mellett pár régi Gretsch és egy ’60-as évekből származó Telecaster hallható itt és ott, illetve néhány igencsak régi Martin akusztikus gitár. Aztán egy 12 húrost is sikerült szerezni, az egyik cimborám garázsának falán lógott, és ugyan mindössze 10 vagy 11 húr volt rajta, nagyon jó szolgálatot tett! Erősítők közül régi Marshallokat és Fender Twin Reverbet használtam, a Sailin’ Shoes dalban pedig egy Fender Blackface-t, ami hatalmasat szólt. Ki kell még emelnem egy Alexander Dumble által készített cuccot, ami szintén lenyűgözött. Dave Cobb mutatott be Alexandernek, aki egy valódi géniusz, elképesztő minőségű erőstőket gyárt.

Szólókhoz használsz overdrive-ot vagy boostert?
Igen, leginkább egy öreg Fuzz Face-t, vagy egy Tube Screamert.

Akárcsak Stevie Ray Vaughan…
Így igaz. Akárcsak Hendrix, Stevie is roppant magasra tette a lécet a gitárhangzások terén, tulajdonképpen saját nyelvezetet hozott létre. Éppen ezért nem képes senki úgy szólni, mint ő. De mondhatnám Eric Clapton, Eddie Van Halen, vagy Eric Johnson neveit is. A korai Eddie Van Halen hangzás például a mai napig lenyűgöző. Ezek a fickók utánozhatatlanok, sosem lennék képes úgy szólni, mint ők, viszont a hatásuk segítségével kialakíthatok valami sajátosat. Mindent, amit tanulok tőlük, beépíthetem a játékomba, e benyomások elegyítése pedig lehetőséget ad az egyéni hang meglelésére.

Magad is az extra vastag húrokra esküszöl, mint oly’ sok blues gitáros?
Nem minden esetben. Ez a dolog alkatfüggő is, nem mindenki képes állandóan 13-as húrokon játszani, mint Stevie Ray Vaughan. Ez neki természetes volt, ám nem törvényszerű, hogy másnak is az. Billy Gibbons, Brian May és Eddie Van Halen például kimondottan vékony húrokon játszik. Nálam ezt több faktor is befolyásolhatja, olyan ez, mint a súlyok emelgetése. Ha nap, mint nap 100 fonttal edzem magam, majd kihagyok pár napot, utána lehet, hogy bőven elég lesz 75 fontot megmozgatni. Ajánlott figyelni és tiszteletben tartani a testünk jelzéseit. A fáradtság például kihat mindenre, ilyenkor tanácsos ennek megfelelően megválasztani az eszközeinket.

Szöveg: Danev György, fotók: Austin Hargrave

A beszélgetés eredetije a Music Media Magazin oldalán jelent meg.


Obama: ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban
2015-05-17 | hír


Ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban – írta Barack Obama amerikai elnök B.B. King halála alkalmából kiadott közleményében.

„A blues elvesztette királyát és Amerika elvesztett egy legendát” – hangzott a 89 évesen Los Angelesben elhunyt bluesgitárosról szóló elnöki megemlékezés.
A közlemény megemlékezett arról, hogy B.B. King, aki egy részes arató gyermekeként született Mississippiben és a Tennessee állambeli Memphisben nőtt fel,  „nagykövetté vált, aki bevezette teljességgel amerikai zenéjét az országba és a világba”. Obama szerint senki sem ihlette meg annyira az utána felnövekvő művészeket, mint B.B. King, és senki sem tett többet a gospel és a blues elterjedéséért.



Obama felidézte, hogy három éve a feleségével együtt egy blueskoncert házigazdája volt a Fehér Házban, ahol – noha erre korábban nem számított – rábeszélték, hogy együtt énekelje el B.B. Kinggel a Sweet Home Chicago néhány sorát.
„Ilyen volt zenéjének hatása, és az most is ilyen. Bennragad az ember fejében, mozgásba hozza és olyan dolgokra készteti, amilyeneket talán nem kellene megtennie, de mindig boldog lesz, hogy megtette” – írta az elnök.
„B.B King elment ugyan, de ez az izgalom örökre velünk marad. És ma este félelmetes blues session lesz a mennyországban” – zárta sorait Barack Obama.


A borzongás elmúlt örökre
2015-05-15 | hír


„The Thrill Is Gone” – elmúlt a borzongás. Ezt a dalt hallgatom most. A muzsikus, aki ezt a borzongást megénekelte, örökre elhallgatott, örökre letette legendás fekete gitárját, Lucille-t.
Újságírói pályám során voltak olyan találkozásaim, amelyeknek emlékét örökké megőrzöm. Közéjük tartozik B.B. King is. 1997-ben a budapesti Kongresszusi Központban tartott koncertje előtt adott nekem interjút. Kezem ma is őrzi kézfogását, fülem kedvesen rekedtes hangját, nevetését. Azt sem felejtem el soha, hogy a koncerten színpadra hívta napjaink egyik legkiválóbb hazai gitárosát, Tátrai Tibort. Soha nem láttam még ekkora alázatot Tibusz arcán.



Persze B.B., aki szeptember 16-án töltötte volna be 90. életévét, bármerre járt, ugyanezt a tiszteletet vívta ki. Aligha túlzás azt állítani, hogy egyike volt a modern blues legnagyobb tanítómestereinek, akinek játékán számtalan gitáros nőtt fel. Talán a legjellemzőbb az a sokat idézett mondás, ami Eric Claptontól származik. Amikor Claptont valaki „istennek” nevezte játéka nyomán, ő csak annyit mondott: „Én csupán B.B. Kinget utánozom.” És a Mester valóban tudta, hogy miként kell szívből játszani, hogy nem kell húsz hangot játszani ott, ahol elég három is, csak éppen nem mindegy, hogy melyik az a három hang és miként szólal meg.
„Nem kell gyapotszedőnek lenni ahhoz, hogy valaki bluest játsszon, de azért nem árt” – mondta B.B. King, aki gyerekként maga is megtapasztalta rabszolga őseinek munkáját. Blues-diszkósként vette fel a B.B. (Blues Boy) nevet, majd a ’40-es évek végétől már gitáros-énekesként oktatta a műfajt. Elég csak néhány leghíresebb dalának címét megemlíteni, máris megértjük, hogy mit adott a műfajnak, fekete és fehér muzsikusoknak egyaránt: 3 O’Clock Blues, Everyday I Have The Blues, Be Careful With A Fool, Sugar Mama, Rock Me Baby, Worried Life Blues… Johnny Winter, Van Morrison, Rory Gallagher, Stevie Ray Vaughan, Robert Cray és sokan mások ragadtak gitárt az ő hatására. Sosem volt féltékeny a fiatalokra, bárkivel szívesen játszott együtt, még Luciano Pavarotti is meghívta őt duettezni.
„Nem ismerem azt a szót: visszavonulni” – jelentette ki B.B. King néhány évvel ezelőtt. Amikor a halálról esett szó, arról beszélt, hogy szeretne a színpadon, vagy a színpadról lefelé jövet meghalni. Sajnos ez nem adatott meg neki, mert egy Las Vegas-i kórházban érte utol a vég. Mégis elmondható, hogy a zene, a blues volt az élete – „egy vérből valók vagyunk” – mondta – és csak a halál választotta el tőle.
Lassan tizenöt éve annak, hogy Életem Párja szerelmünk hajnalán megkérdezte tőlem egy levélben: „Ismered B.B. Kinget?” És nagy volt a meglepetése, amikor megtudta, hogy személyesen is találkoztam a Mesterrel. Az ő blues muzsikája is részévé vált máig tartó boldogságunknak.

GNL

Az írás eredetije a szerző Színek és foltok blogján jelent meg.