Pribojszki Mátyás Band
& Big Daddy Wilson

2015.02.13.


Takáts Tamás Blues Band
2015.01.31.


Radics '69 emlékkoncert
& jam session
2015.02.06.


Colombre Band

vendég:
Ferenczi György

2015.02.06.


Tengs-Lengs
2015.02.07.


Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Mojo Workings
Mojo Workings
Back In The Day
Ray Goren
Ray Goren
Save My Soul
Robert Lucas
Robert Lucas
Usin' Man Blues
Howard Glazer
Howard Glazer
Looking In The Mirror
Roxanne Potvin
Roxanne Potvin
The Way It Feels
Keb' Mo'
Keb' Mo'
BluesAmericana
Muddy Waters
Muddy Waters
The Real Folk Blues




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Öröklángú léghajó
2015-01-24 | kritika


Ikonikus 20. századi felvétel az 1937. május 6-i lakehursti katasztrófáról készült fotó. Ekkor gyulladt ki máig tisztázatlan körülmények között és zuhant le a német Hindenburg léghajó, amely a zeppelinek végét jelentette a repüléstörténetben. Immár ugyanilyen 20. századi ikon az e képről készült grafika, amely a Led Zeppelin első albumának borítóján látható. A kettő tartalma közötti különbség, hogy a Hindenburg megsemmisült, a Page – Plant – Jones – Bonham négyes léghajója pedig azóta is lángol és lebeg, de nem a vizek felett, hanem sokmilliónknak idebent, szívverésünk ritmusává válva.
Most, 46 évvel első eljövetele után, ismét kézbe vehetjük ezt a korszakalkotó lemezt, újrakeverve, különböző luxuskiadásokban, és sorban következnek egymás után a többi Zep albumok is. Hozzám először az I. mellett a nem kevésbé emblematikus IV. (Four Symbols, ZOSO, The Hermit, ahogy tetszik) jutott el.

  

Kevés olyan bemutatkozó rockalbum született, amely teljes fegyverzetben mutatja be előadóját. A Led Zeppelin I. ilyen: a mindent elsöprő, minden keretet szétfeszítő rocktól a többszörösen darabokra tört, és újjáépített bluesig, a pszichedelikus hangoktól a keleti motívumokig, a néhány perces gyújtóbombáktól a nagysűrűségű, többtételes drámákig terjed a korong repertoárja. És ha belegondolunk, hogy mindez csupán nyersanyag az igazából élőben csúcsra járó együttesnek, nem csodálkozhatunk, hogy megjelenése után közel fél évszázaddal is ugyanúgy üt, mint újkorában, sőt, a mi nemzedékünknek még jobban, hiszen együtt öregedtünk a zenére rakódott nemes patinával. Hogy ez mennyire így van, azt ékesen igazolja az új kiadás „társlemeze”, az 1969 októberében a párizsi Olympiában tartott koncert felvétele, amelynek egyes darabjai – mindenekelőtt a Dazed And Confused, a Moby Dick és a How Many More Times – még az őshívőket is meglepik.
A IV. a tökéletes alkotás, amihez nehéz bármit is hozzátenni. Itt a bónusz inkább csak a legvájtabb fülűeknek szól, hangszerelési finomságokkal, keverési alternatívákkal. De, mint minden remekműnél, az „eredeti” lemeznél eljátszhatunk azzal, hogy mire nem figyeltünk fel az eddigi ezer lejátszás során, vagy hogy az újrakeverés, amit a legilletékesebb, Jimmy Page végzett, milyen új ínyencségeket hozott ki. Nem szégyelljük bevallani, ha valami csak ezeregyedszer tűnik fel.
Az új Zep-összkiadás már a Physical Graffitinél tart, és nem véletlen, hogy minden klasszikus albumot kiadnak ismét bakelit lemez formájában is. Mert legyünk őszinték: a Led Zeppelin zenéje még mindig a mikrobarázdákról robban a legnagyobb erővel. Remélhetőleg nemcsak a bandán felnőttek első generációja hallja így.

GNL


Mintha haza mennék - születésnapi koncertet adott a Blues And Roll
2015-01-17 | kritika


Mintha haza mennék. Ez jutott először eszembe. Scorsese blues sorozata: „Feel Like Going Home”. És többedmagammal bevetettük magunkat a csolnoki Rákóczi söröző koncerttermébe. Már az úton beszélgettünk, hogy milyen szürrealisztikus az egész. Egy kis magyar település ’70-es éveket idéző vendéglátó ipari egységében a lelkesedés, az akarás és a profizmus keveredéséből született blues happening. A hely szelleme, a családias vendégszerető légkör, és a mindenki által szeretett blues egysége. Olyan, mintha hetente ide járnánk. Otthon érzem magam. Pfeiffer Gábor V8-as motorként fáradhatatlanul szervezi, menedzseli a csapatát és a települést. „The Soul Of A Man”. Ezek után nyilván elfogult vagyok, ha a koncertről, a zenéről és a zenészekről kell véleményt mondanom. Röviden, de kicsit sem tárgyilagosan!



A Blues And Roll hangzásának nagyon jót tett a billentyűs bevétele az együttesbe. A biztos alapok mellett színesebbé, teljesebbé vált a megszólalás. Andrea úgy játszott, mintha évek óta együtt zenéltek volna. Jó dalokat választottak az estére, a közreműködők is jól beleillettek a repertoárba. Fekete Jenő érett játéka jól passzolt Ákos rockosabb megszólalásához, de néha úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne Jenőtől. Viki hangja felejthetetlen. És Ő az egyetlen, aki végig mosolygott az előadás alatt. Ezt a fiúknak is javaslom eltanulni. Tommy Katona profizmusa és Petendi Tomi ereje mindig feldobta a bandát az együtt zenélések során. Igaz ők félig csapat vagy inkább családtagok. Minden tiszteletem Gábornak és Norbinak, mert a sok vendég fellépőnek folyamatosan adták az alapot, ami figyelembe véve a koncert idejét, nem semmi. „Warming By The Devil's Fire”. Rövid átszerelés után – ami alatt talán hallgathattunk volna egy kis bluest felvételről – egy igazi gitárpárbajban részesültünk. Csak kapkodtam a fejem (meg a fülem) a sok elzúgó futam és riff elől. Tommy Katona, Fekete Jenő és Petendi Tomi felelgetése, kiegészülve a blues érzéshez elengedhetetlen herflivel a zene gyökeréig hatolt. „The Road To Memphis”. Már éjfél körül járt, jött a Blues Revolver, akik a nevüket meghazudtolva nem csak bluest, hanem az abból kinőtt rockot is játszottak nekünk. Jól. Nem is értem, Ákos hogy bírt ennyit hiba nélkül játszani.
A hangulat már túljutott a csúcsponton. Elfáradtunk. És ebbe besegített az elfogyasztott sör és bor mennyisége. „Red, White & Blues”. Tudom, nehéz úgy játszani koncerten, hogy nem sokat lehet gyakorolni az együtt zenélést. Ezen csak az segít, ha a zenészek egy hullámhosszon vannak, szeretik, amit csinálnak, és tisztelik a többieket. Ez ezen a koncerten mind összejött. „Godfathers And Sons”.
Otthon éreztem magam. Jól éreztem magam Csolnokon. Megint. És ezen az sem változtatott, hogy havat kellett takarítani az autóról és lépésben jöttünk haza a sötét és havas Pilisen keresztül. Halkan bluest hallgattunk. „Piano Blues”.

Szöveg: Hegedűs Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)


Újévi összegzés Szabó Tamástól
2015-01-09 | hír


Szabó Tamásnak, az egyik legismertebb hazai herflisnek mindenről van véleménye, amit rendszerint meg is oszt olvasóinkkal. Az alábbiakban a tavalyi évet összegzi a jelenlegi együttesével, a Mojo Workings-szel a második lemezük megjelenése előtt álló muzsikus.



„Most, amikor összegzésként visszatekintek a tavalyi évre, azt kell mondanom, hogy igazán jó évet zárt a hazai blues szakma. Örömmel láttam, hogy zenekarok végre megmozdultak, újjáéledtek. Végre vannak produkciók, fantasztikus szólisták, akikre, és amikre igazán érdemes odafigyelni. Sok kollega tudott bizonyítani, itthon és külföldön is. Jó volt látni, hogy nem egy zenésztársam eljutott a blues hazájába, és a szerzett élményeket megosztotta a publikummal. Talán évek óta nem volt ennyi blues fesztivál, blues koncert, mint 2014-ben. Sok érdekes együttes, produkció igazán feltöltötte a már hosszú ideje csak pislákoló blues életet. Sajnos a vidéki zenekarok még mindig nehezen tudnak koncertezni Budapesten, de reméljük, hogy a fellendülés a klubbokra is kihat, ami több meghívással jár. Látom, hogy sok „háttérember” dolgozik azon, hogy megint erőre kapjon ez a stílus. Jó lenne, ha a pubok mellett, végre kinyitnák a kapuikat azok a nagyobb koncerttermek is, amik eddig elzárkóztak a műfajtól, hiszen látni kell, hogy ma már ennek az irányzatnak épp úgy jogosultsága van a nagyobb színpadokon, koncerttermekben, mint mondjuk a jazznek. 2014 folyamán sikerült sok fiatal, még nem ismert zenekar és zenész koncertjére eljutnom (sajnos sokukéra nem). Igazán szívmelengető érzés volt ugyanazokat a gesztusokat az arcokon látni, mint amit, a korosztályom, a hazai blues hullám öregedő fényképein látok. Talán kimondható: ez a műfaj a megszállottaké. Remélem, hogy ez a lendület még tart egy darabig, és az idén még több fórum adódik a megjelenésre. Remélhetőleg megmaradnak azok a kezdeményezések, amik az idén megtöltötték a nyarat, pld. a Kobuci blues estek, Kapolcs, Tata, Veszprémi jazz-blues napok, sőt bővül a kör. Jó lenne látni több fiatalos produkciót ezeken a fesztiválokon. Tudom, nehéz bekerülni a vérkeringésbe, hiszen minden fesztivál teltházra számít, amit az ismert nevekkel próbál elérni, de a főhősök mellett jó lenne, ha fel-felbukkanna egy-egy ismeretlenebb csapat, előadó. Nos, ez a szervezők nyitottságán is múlik. Jó lenne sok jó hangfelvétel és minőségi videó, hiszen sok mindenről így értesül az ember, és lehetne kevesebb a zsebből felvett IPados link a YouTube-on. Előre 2015-ben is, külföldön és itthon egyaránt, hogy legyen miről beszámolni a médiumokban, hiszen van már most is mit mutogatni!”


Szerkesztőségi Top 15 a Classic Bluesban
2014-01-05 | hír


Békéscsabán 2013 ősszén elindult a város, egyben a térség egyetlen internetes rádiója, a MiRádiónk. A tematikus műsorok kínálatában a blues is helyet kapott, ugyanis a Classic Blues című műsorban a közkedvelt, nemzetközi szintű zenész, Borsodi László kalauzolja a hallgatókat e több mint száz éves zenei műfaj világában. A minden kedden 21 órától jelentkező adást egyedi hangvétel jellemzi, a műsorvezető a rendelkezésére álló egy óra alatt javarészt kortárs modern blues felvételekből válogat, és a „régi nagyoktól” is inkább a frissebb lemezeket helyezi előtérbe. Az elhangzó adásokat régi és kevésbé régi történetek, live sessionok és interjúk teszik színessé. A január 6-ai műsor különleges lesz, mivel több dal felcsendül majd oldalunk szerkesztőségi Top 15-ös listáján található albumokról. A www.miradionk.hu címen elérhető adást minden szombaton 18 órától megismétlik, de lehetőség van valamennyi eddigi műsor hangtárból történő meghallgatására is.

hoati


Blues Session koncertek a Muzikumban
2014-01-02 | koncertajánló


Az új esztendőben is folytatódik a 2013 őszén indított, a műfaj hazai élvonala mellett feltörekvő bandáknak, egy-egy külföldi formációnak is bemutatkozási lehetőséget biztosító Blues Session koncertsorozat a budapesti Muzikumban.



Tervezett koncertek
január 9.
Message To Hendrix
január 10.
Mystery Gang: Elvis Presley gálakoncert és filmünnep
január 17.
Ripoff Raskolnikov Band
január 29.
Ütött–kopott angyal
január 30.
BlueStone & Tátrai Tibor
január 31.
Ferenczi György és a Rackajam
február 7.
Mojo Workings
február 19.
Ripoff Raskolnikov Band
február 21.
Ferenczi György és a Rackajam
február 26.
Ütött–kopott angyal
február 28.
Magyar Atom

hoati


2014 legjobb albumai
2014-12-29 | hír


Ahogy az már lenni szokott, a Blues van szerkesztősége idén év végén is áttekintette a magunk mögött hagyott esztendő lemeztermését, és összeállította a 2014-es év legjobbnak tartott albumainak a listáját.

hoati
1. Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right (Alligator Records)
2. The Mannish Boys: Wrapped Up And Ready (Delta Groove Music)
3. Otis Clay & Johnny Rawls: Soul Brothers (Catfood Records)
4. Rory Block: Hard Luck Child: A Tribute To Skip James (Stony Plain Records)
5. Thorbjorn Risager & The Black Tornado: Too Many Roads (Ruf Records)
6. Janiva Magness: Original (Fathead Records)
7. Mississippi Heat: Warning Shot (Delmark Records)
8. Andy T - Nick Nixon Band: Livin’ It Up (Delta Groove Music)
9. B.B. & The Blues Shacks: Businessmen (CrossCut Records)
10. Eden Brent: Jigsaw Heart (Yellow Dog Records)
11. Ian Siegal: Man & Guitar (Nugene Records)
12. Bob Corritore: Taboo (Delta Groove Music)
13. Annika Chambers & The Houston All-Stars: Making My Mark (Montrose Records)
14. Mikey Junior: Traveling South (VizzTone Label Group)
15. Ben Poole: Live At The Royal Albert Hall (Manhaton Records)

    

hcs
1. The Robert Cray Band: In My Soul (Mascot Label Group)
2. Billy Branch And Sons Of Blues: Blues Shock (Blind Pig Records)
3. The Mannish Boys: Wrapped Up And Ready (Delta Groove Music)
4. Ian Siegal: The Picnic Sessions (Nugene Records)
5. Fathead: Fatter Than Ever (Electro-Fi Records)
6. Andy T - Nick Nixon Band: Livin' It Up (Delta Groove Music)
7. Rory Block: Hard Luck Child: A Tribute To Skip James (Stony Plain Records)
8. Rick Estrin & The Nightcats: You Asked For It… Live (Alligator Records)
9. Mississippi Heat: Warning Shot (Delmark Records)
10. Raoul And The Big Time: Hollywood Blvd (Big Time Records)
11. Joe Bonamassa: Different Shades Of Blue (J&R Adventures)
12. Morgan Davis: I Got My Own (Electro-Fi Records)
13. The Chris O’Leary Band: Live At Blues Now (VizzTone Label Group)
14. Frozen Steak: The Circus Bear And The Dead Snake's Head (Szerzői kiadás)
15. Dave ’Hurricane’ Hoerl: Un-Twisted (Full Swing Records)


Lassan mi következünk…
2014-12-27 | hír


Alig fél év alatt ment el a hófehér Johnny, akinek fekete volt a lelke, a vörös Jack, aki a zenében nem ismert lehetetlent, és most a smirglihangú Joe bácsi, aki többször támadt már fel poraiból, de ezúttal tüdejével nem tudta túlordítani a rákot.



Ők valamennyien megérték 70. életévüket. Miként az egy éve elhunyt Ray, a rendíthetetlen nyugalmú Ajtó, vagy a Hammond első Lordja, aki két éve távozott. Másfél év hiányzott a villámkezű Alvinnak és három a bolond hippi Glennek. Tehát egyikük sem halt meg „tragikusan fiatalon”, kis túlzással tisztes kor jutott nekik.
Éppen ez a legszomorúbb.
Egymás után mennek el kamaszkorunk nagy rock-ideáljai, akikhez hasonlítani szerettünk volna, és amikor megérintettek minket, legfeljebb 10-15 évvel voltak nálunk idősebbek. Ez pedig azt jelenti, hogy lassan mi következünk. Lassan mi indulunk el annak az éjszakának hívó szavára, ahol mit sem számít a láncait vesztett szív, és a barátok kis segítsége.
De azért még odaátról is meglessük a lányokat, akik csak egy kalapot hagynak magukon.

GNL


Mississippi Heat: Warning Shot
2014-12-23 | kritika


Piere Lacocque 1969 nyarán költözött családjával Belgiumból Chicagóba. A szigorú vallásos nevelésben részesült tinédzser a blues zenét, a szájharmonikát Big Walter Horton játékát hallva szerette meg. Máig is működő együttesét, a Mississippi Heatet 1991-ben hozta létre. Lacocque mindig arra törekedett, hogy a legjobb zenészeket gyűjtse maga köré, így az elmúlt évtizedekben olyan muzsikusok fordultak meg a chicagói székhelyű bandában, mint Billy Flynn, James Wheeler, Bob Stroger, Deitra Farr, Zora Young és Barrelhouse Chuck. Sorban tizenegyedik lemezük, az előző öt albumhoz hasonlóan, a legendás Delmark Records égisze alatt látott napvilágot. A Warning Shot a zenekar tagjainak a dalaira épül, de a repertoárban két feldolgozást is találunk: Ruth Brown 1959-es slágerét, az I Don’t Know-t, és Hank Williams Your Cheatin’ Heart című, instrumentálisan előadott szerzeményét. A korai évek óta mindig szerepelt a csapatban egy energikus énekesnő, jelenleg Inetta Visor birtokolja ezt a pozíciót.  A hatvanas éveiben járó, hangjával a hatszoros Grammy-díjas Etta Jamest idéző Visor mellett néhány dalban Michael Dotson gitáros és Kenny Smith dobos is mikrofont ragadt. Az együttes érezhetően törekedett a minél gazdagabb hangzás megteremtésére, amit a vendégzenészek sokasága mutat a legjobban. A szeles város hagyományaihoz méltó albumon hallhatjuk így többek között Carl Weathersby, Sax Gordon és Ruben Alvarez játékát is.

Delmark Records, 2014

hoati


A zene, ami tűzbe hozta Győrt
2014-12-18 | kritika


Az esős, barátságtalan idő sem volt képes megakadályozni, hogy december 4-e és 6-a között három teljes estén át lángoljanak a zongorák a 7. Boogiefeszten Győrben.

Ismét világsztárokkal töltötte meg a „találkozások városát”, az ifjú, ám annál elismertebb boogie woogie zongorista, Dániel Balázs. Az elmúlt években egyre növekvő érdeklődésnek hála idén még több alkalommal merülhettünk alá a boogie vérpezsdítő dallamainak világába.
Már a csütörtöki Árkádban adott nyitókoncerten is pillanatok alatt szikrázni kezdett a levegő. A két vendégzongorista, a gitáron és szájharmonikán ugyancsak kitűnően játszó Edwin Kimmler és a virtuóz Chase Garrett is megcsillogtatta tehetségét Dániel Balázzsal és zenekarával együtt. A hangulat, már az első ütemek felhangzását követően is fergeteges volt, ami az idő múlásával csak fokozódott, ahogy egyre többen csatlakoztak a nézősereghez.
A közönség összetétele csakúgy, mint az első napon, a nagykoncerteken is igen csak változatos volt, mutatva, hogy a boogie zene minden korosztályt képes megmozgatni. A rendezvény népszerűségét mi sem tükrözi jobban, hogy az idén a szokásos egy helyett, két, különböző programú, teltházas előadást adtak a Richter Teremben, ahova még plusz székeket is be kellett helyezni, hogy a lehető legtöbb érdeklődőnek jusson hely.
Nem csupán egyetlen műfajjal ismerkedhettünk meg a tüzes előadások alatt. A blues, a swing és a dixieland világába is elkalauzolták a hallgatóságot. Nem számított, hogy veterán rajongóról, vagy első ízben a boogie világába csöppenő nézőről volt szó, mindenki találhatott magának legalább egy olyan dalt, amit igazán magáénak érezhetett.
A méltán népszerű előadók nem pusztán zenei képességeikkel varázsolták el hallgatóságukat, hanem humorukat is megcsillogtatták, valamint közös énekléssel, tapsolással, és az ahhoz szükséges bemelegítő ujjgyakorlatokkal emelték az est hangulatát.
S hogy ne csak a fület, de a szemet is elkápráztassák, felléptek Svédországból és Lengyelországból érkező, a világ élvonalába tartozó táncospárok, akik színpadi produkciójuk mellett, még a kezdő és kevésbé kezdő boogie woogie táncosoknak is segítettek csiszolni a tudásukat az El Pasóban rendezett Boogie Workshopokon. És akinek még a nagykoncertek után is benne volt a boogie a lábában, azok, szintén az El Paso Tánc és Rendezvény Centrumban találkozhattak az összes fellépővel, két Boogie Afterpartyn.
Reméljük, hogy ez a tűz, ami ebben a pár napban Győrbe költözött sosem fog kihunyni, és még hosszú éveken át mozgatja meg a helybelieket és az idelátogatókat egyaránt.

Szöveg: Dániel Viktória, fotó: NoKo Fotó


Folytatni kell, kitartóan, alázattal és szeretettel – interjú Pribojszki Mátyással
2014-12-15 | beszélgetések


Pribojszki Mátyás, a nemzetközileg is magasan jegyzett szájharmonikás-énekes körül felgyorsultak az események: ősszel az Egyesült Államokban Little G Weevillel és Nemes Zoltánnal turnézott, együttesével a Love Is Fake című dalukhoz új videót készítettek, és új hanganyagok megalkotásán is fáradozik. Részletek az alábbi beszélgetésből tudhatók meg.

Zenekaraiddal az elmúlt évtizedekben mintegy harminc országban léptél fel. Mennyivel volt más ez a turné? Volt-e valamiféle előzetes elvárásod az úttal kapcsolatban?
Ez a turné számomra egy nagyon régi álom megvalósulását jelentette, ráadásul úgy, ahogy szerettem volna: zenész barátaimmal, Little G Weevillel és Nemes Zoltánnal, felejthetetlen közös koncertekkel, utazással, kalandokkal. Természetesen az embernek van egyfajta képe az egészről, – főleg úgy, hogy a blues zenei műfajt több mint húsz éve képviseli – de elvárásom egyáltalán nem volt. Tudtam, hogy nagyon jó turné lesz így hármasban, és az is lett: óriási inspiráció, fantasztikus közönség, igazi blues klubok, fesztiválok, az illatok, a levegő, az emberek, az ételek, a blues zenei kultúra alapkövei, gyökerei, örök élmény.

Milyen dalokból építettétek fel a turné repertoárját?
Többnyire Little G Weevil számait játszottuk, de természetesen voltak saját, illetve szóló dalaink is, sőt néhány klasszikust is bevetettünk, nagy sikerrel. A közös repertoár abszolút nem volt probléma, hiszen hosszú éveken keresztül muzsikáltunk együtt, lemezt is készítettünk (Southern Experience), szóval nagyon jól ismerjük egymást.

A koncertek közt hatezer kilométert utaztatok. Milyen blues történeti helyeket látogattatok meg?
Minden olyan helyszínre eljutottunk, ami számunkra fontos, így végigutaztunk Mississippi államon, ahol felkerestük Robert Johnson, majd Sonny Boy Williamson emlékhelyét, de megnéztük Tutwilert, azt a pici települést, amelynek az állomásán W.C. Handy először hallotta azt a bizonyos „feka” („negro”) balladát, amit elnevezett bluesnak, és ahonnan az egész blues zene elindult 1895-ben. Voltunk a Riverside Hotelben, ahol a legnagyobb blues előadók szálltak meg anno, és ami a későbbiekben kórház lett a feketék számára, és időztünk abban a szobában, ahol Bessie Smith elhunyt. Ellátogattunk Clarksdale-be, itt rengeteg blues ikon született és nevelkedett (pl. Charlie Musselwhite), megnéztük a híres Hopson Farmot, ahol éppen szájharmonika tábor volt, Jon Gindick tartott kurzust. Persze ebben a felfokozott érzelmi hangulatban mindenhol fújtam pár hangot a herflimbe, így is tisztelegve az ősök előtt. Kihagyhatatlan volt Memphisben a híres Sun Studio, a legendás Beale Street, New Orleansban a Frenchmen Street, a Bourbon Street, a House Of Blues. Rengeteg személyes tapasztalattal, élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyeket ezeken a számunkra fontos helyeken kaptunk. Leírhatatlan élmények ezek egy magam fajta blues muzsikus számára.

Ért olyan benyomás, ami karriered további menetét is meghatározhatja?
Természetesen igen. Ez az egész út, a turné, a koncertek, a barbecue partik, az élmények minden egyes pillanata az, ami abszolút meghatározza, ami nagy hatással van jelenleg és lesz is mindarra, amit képviselek hosszú évek óta. Mindaz, amit átéltem, átéltünk megerősített abban, hogy ugyan nagyon nehéz és hosszú, de jó úton vagyok, illetve vagyunk.

Mi az, amit megtapasztaltál az Egyesült Államokban, ami idehaza nincs?
Azt gondolom, hogy az Államokban az egész rendszer kicsit átgondoltabb, tisztább, egyszerűbb és korrektebb. Amikor egy klub meghív egy muzsikust, vagy zenekart, az megkapja az előre megbeszélt tiszteletdíjat, ami a kinti klubok esetében nem olyan magas, viszont minden helynek van saját ún. tip bucketje (borravalós vödör), amibe a közönség beledobja a további gázsidat, amennyiben tetszik nekik, amit csinálsz. A pultból is kapsz a forgalom után, így nem lehet nagy panasza annak a muzsikusnak, aki sok embert vonz a zenéjével a helyre. Viszont az jól látszik ebből, hogy komolyan meg kell dolgozni a pénzedért. Kint nem egy vagy két körös klub bulik vannak, sokszor három-négy órát is játszik egy előadó vagy formáció. A fesztiválok tematikusak, ami blues fesztivál, az blues fesztivál. Volt szerencsénk egy ilyen igazi nagy városi blues fesztiválon is fellépni, felejthetetlen volt. A buli végén autentikus „feka” családok vásárolták a lemezeinket és fotóztatták magukat velünk. Óriási élmény volt és beigazolódott az is, hogy nemcsak itthon és Európában, hanem a tengerentúlon is megálljuk a helyünket. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy értelme volt minden eddigi fáradozásnak, és hogy folytatni kell, kitartóan, alázattal és szeretettel.

A legnagyobb videomegosztó portálon megtekinthető már a legújabb, Love Is Fake című videótok. Mit kell erről tudni?
Az elmúlt húsz esztendőben nem igazán foglalkoztam a videoklipekkel, a blues műfajban ez nem is igazán szokványos, vagy fontos, de az utóbbi években megérett bennem, hogy én mégis nagyon szeretnék, így a Real Good Man című számunkra készített videó sikerén felbuzdulva elkészítettük a legújabb klipünket, a Love Is Fake című saját dalunkra. A videoklip rendkívül vidám, egyszerű, mégis egyedi képi világot ad a nézőnek. A szám egy csalfa, hamis szerelemről szól, amit mi egyáltalán nem szomorkásan, hanem pozitívan, viccesen próbáltunk megfogalmazni és reméljük, sokaknak elnyeri a tetszését. A legutóbbi és a mostani videoklipünket is a nagyszerű és kreatív Airplan Studio csapatával forgattuk (www.airplanstudio.com), ezúton is köszönöm a közös munkát nekik.

Milyen tervekkel indulsz neki a jövő évnek? Idén töltötted be negyvenedik életévedet. Utólag várható valami nagyobb mérvű megmozdulás a kerek évforduló alkalmából?
Igen, egy új lemezen dolgozom, ami egy óriási project számomra, és amelyre sok – számomra nagyon fontos – nemzetközileg is elismert zenész barátomat szeretném meghívni egy-egy számra vendégnek. A lista nem teljes, így csak néhány név: a saját csapatom mellett Ripoff Raskolnikov, Little G Weevil, Ian Siegal, Big Daddy Wilson, Raphael Wressnig, Enrico Crivellaro, Mike Sponza, Bill Barrett, Ryan Donohue és még sok más fantasztikus zenész, akiknek a neve maradjon titok. Emellett a régi-új kisebb - többnyire duó - formációmmal is szeretnék jövő év elején egy lemezfelvételt készíteni, új, Grunting Pigs néven, ami már nem titok, hiszen januártól ezen a néven lépünk fel Szász Ferenc gitárossal, barátommal. Szóval teljesen felpörögve, inspirálódva és tervekkel teli a 2015-ös év, persze ember tervez, Isten végez, de ahogy G barátommal mondani szoktuk: „blues fesztivál”!

A Pribojszki Mátyás Band Love Is Fake című videója ide kattintva tekinthető meg.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta (Kifra)


Nyilvánosságra hozták a Blues Music Award jelöltjeinek névsorát
2014-12-12 | hír


Nyilvánosságra hozták a 36. Blues Music Award jelöltjeinek névsorát. Huszonnégy kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét, akikre a szavazatokat a The Blues Foundation tagjai jogosultak leadni. A díjátadóra 2015. május 7-én a Tennessee állambeli Memphisben, a Cook Convention Centerben kerül sor. A legtöbb jelölést, szám szerint hatot-hatot, Elvin Bishop, Sugar Ray Norcia és a magyar származású John Németh kapta.



Acoustic Album
Rory Block: Hard Luck Child: A Tribute To Skip James
Eric Bibb: Jericho Road
Eden Brent: Jigsaw Heart
John Mooney: Son & Moon: A Tribute To Son House
John Hammond: Timeless

Acoustic Artist
Doug MacLeod
Eric Bibb
John Hammond
John Mooney
Rory Block

Album
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right
Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear
John Németh: Memphis Grease
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
The Mannish Boys: Wrapped Up And Ready

B.B. King Entertainer
Bobby Rush
Elvin Bishop
John Németh
Rick Estrin
Sugaray Rayford

Band
Elvin Bishop Band
John Németh & The Bo-Keys
Rick Estrin & The Nightcats
Sugar Ray & The Bluetones
The Mannish Boys

Best New Artist Album
Big Harp George: Chromaticism
Selwyn Birchwood: Don’t Call No Ambulance
Fo’ Reel: Heavy Water
Annika Chambers & The Houston All-Stars: Making My Mark
Austin Walkin’ Cane: One Heart Walkin‘

Contemporary Blues Album
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right
Janiva Magness: Original
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Joe Louis Walker: Hornet’s Nest
Keb’ Mo’: BluesAmericana

Contemporary Blues Female Artist
Beth Hart
Bettye LaVette
Janiva Magness
Marcia Ball
Shemekia Copeland

Contemporary Blues Male Artist
Elvin Bishop
Gary Clark Jr.
Jarekus Singleton
Joe Bonamassa
Joe Louis Walker

Historical
Michael Bloomfield: From His Head To His Heart To His Hands (Columbia / Legacy)
Magic Sam: Live At The Avant Garde (Delmark Records)
The ’5’ Royales: Soul & Swagger: The Complete ’5’ Royales 1951-1967 (RockBeat Records)
Pee Wee Crayton: The Modern Music Sessions 1948-1951 (Ace Records)
Various Artists: The Roots Of It All-Acoustic Blues (Bear Family Records)

Instrumentalist - Bass
Bob Stroger
Lisa Mann
Michael ’Mudcat’ Ward
Patrick Rynn
Willie J. Campbell

Instrumentalist - Drums
Jimi Bott
June Core
Kenny Smith
Tom Hambridge
Tony Braunagel

Instrumentalist - Guitar
Anson Funderburgh
Joe Bonamassa
Johnny Winter
Kid Andersen
Ronnie Earl

Instrumentalist - Harmonica
Charlie Musselwhite
Kim Wilson
Mark Hummel
Rick Estrin
Sugar Ray Norcia

Instrumentalist - Horn
Al Basile
Deanna Bogart
Jimmy Carpenter
Sax Gordon
Terry Hanck

Koko Taylor Award
Alexis P Suter
Diunna Greenleaf
EG Kight
Ruthie Foster
Trudy Lynn

Pinetop Perkins Piano Player
Barrelhouse Chuck
Bruce Katz
David Maxwell
Eden Brent
Marcia Ball

Rock Blues Album
Johnny Winter: Step Back
Kenny Wayne Shepherd Band: Goin’ Home
Nick Moss Band: Time Ain’t Free
Royal Southern Brotherhood: Heartsoulblood
Walter Trout: The Blues Came Callin’

Song
Carl Gustafson & Donald Markowitz: Another Murder In New Orleans (Bobby Rush With Blinddog Smokin’: Decisions)
John Németh: Bad Luck Is My Name (John Németh: Memphis Grease)
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right (Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right)
Janiva Magness & Dave Darling: Let Me Breathe (Janiva Magness: Original)
Ray Norcia: Things Could Be Worse (Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear)

Soul Blues Album
Vaneese Thomas: Blues For My Father
Bobby Rush With Blinddog Smokin’: Decisions
The Robert Cray Band: In My Soul
John Németh: Memphis Grease
Otis Clay & Johnny Rawls: Soul Brothers

Soul Blues Female Artist
Candi Staton
Missy Andersen
Sharon Jones
Sista Monica
Vaneese Thomas

Soul Blues Male Artist
Bobby Rush
Curtis Salgado
John Németh
Johnny Rawls
Otis Clay

Traditional Blues Album
Dave Alvin And Phil Alvin: Common Ground: Dave Alvin And Phil Alvin Play And Sing The Songs Of Big Bill Broonzy
Mud Morganfield & Kim Wilson: For Pops (A Tribute To Muddy Waters)
Andy T - Nick Nixon Band: Livin’ It Up
Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear
Mark Hummel: The Hustle Is Really On
The Mannish Boys: Wrapped Up And Ready

Traditional Blues Male Artist
Billy Boy Arnold
John Primer
Lurrie Bell
Sugar Ray Norcia
Sugaray Rayford

hoati


Gary Clark Jr.: Live
2014-12-08 | kritika


A '84-es születésű Gary Clark Jr. a Texas állambeli Austinban nőtt fel. Családjában mindenki bolondult a zenéért, így nem meglepő, hogy hamar a gitár bűvkörébe került. Tinédzserként kis szórakozóhelyeken lépett fel, majd eljutott a város híres Antone’s klubjába, ahonnan oly sok texasi gitáros fenomén indult el a világhír felé. A Rolling Stone magazin 2011-ben a „legjobb ifjú tehetségnek” nevezte, aki időközben a legnagyobbakkal játszhatott együtt: a Fehér Házban a Red, White And Blues rendezvényen B.B. Kinggel és Buddy Guy-jal, Jaggerékkel a Rolling Stones ötvenedik évfordulós turnéján, de többször fellépett már a Crossroads Guitar Fesztiválon is. Első két albuma, a 2004-es 110 és a 2008-as Worry No More egy kis kiadónál jött ki, a 2012-es Blak And Blu azonban már egy nagy lemezcégnél, a Warner Bros.-nál jelent meg. Olyan albumot akartam felvenni, amin többféle hanggal is kísérletezek, hiszen semmiképpen sem akartam, hogy egyetlen műfajra hagyatkozzak, akkor is, ha az a blues.” – nyilatkozta a Billboardnak a bluest, blues-rockot, hard rockot, soult és funkot elegyítő hanganyagról. Az ősszel megjelent Live című dupla koncertalbum az utolsó, tizennyolc hónapig tartó turnéja során került rögzítésre. A pazar kivitelű, egyéni ízű lemez gerincét a művészi borítójú Blak And Blu dalai adják. Az elhangzó nóták egyenletesen magas színvonalúak, Gary Clark Jr. és zenésztársai csípőből, tízpontosan hozták a tőlük elvártakat.

Warner Bros. Records / Magneoton, 2014

hoati


Idén is „kigyulladnak” a zongorák
2014-11-26 | koncertajánló


Ismét világsztárokat hoz Győrbe az ifjú boogie woogie zongorista, Dániel Balázs, aki decemberben hetedik alkalommal rendezi meg nagy sikerű fesztiválját. Az esemény évről-évre egyre népszerűbb, így ezúttal két Richter termi nagykoncerttel várja a közönséget, akiket a swing, a blues és a dixieland világába is elkalauzol vendégeivel.

Dániel Balázst szinte már mindenki ismeri Győrben, a tehetséges zongorista hazánk boogie woogie nagykövete, a kisalföldi megyeszékhelyet pedig a stílus fellegvárává emelte. A Mr. Firehand néven híressé vált tehetség az országból egyedüliként vesz részt Európa-szerte fesztiválokon, az ott megismert világsztárokat pedig meghívja szülővárosába: idén hetedik alkalommal rendezi meg a Boogiefeszt – Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivált december 4-6-án. Tavaly rekordidő alatt fogytak el a jegyek, így most Balázs péntekre és szombatra is készült nagykoncerttel, ám idén még gyorsabban kapkodták el a belépőket. „Azonban akik szeretnének eljönni, jelezzék az info@boogiefeszt.hu e-mail címen, mert még mindig van esély. A korábbi évek során több nézőnek is tudtunk a várólistára beérkező igények alapján belépőt biztosítani” – hívta fel a figyelmet Dániel Balázs.



A fesztivál ingyenes koncerttel kezdődik a térség legnagyobb bevásárlóközpontjában, az Árkádban. A Boogie Christmas elnevezésű show-n a házigazda mellett fellép két vendégzongorista: Németországból érkezik Edwin Kimmler, aki gitáron, szájharmonikán ugyancsak kitűnően játszik, ráadásul énekel is, és az amerikai Chase Garrett, a gyors boogie woogie számok, a vérbeli blues dalok mestere. Péntek este a Richter Teremben szintén muzsikálnak az említett vendégek, s csatlakozik hozzájuk a német szájharmonika művész, Albert Koch, valamint a különlegesen bársonyos hangú Gájer Bálint, az egyik legjobb hazai swing- és popénekes, és játszik a Friends Big Band is. Szombaton ismét színpadra lép Edwin Kimmler, Chase Garrett, Albert Koch, és igent mondott Balázsnak Benkó Sándor, a Benkó Dixieland vezetője annak ellenére, hogy vendégművészként csak ritkán vállal fellépést. A műsorban zenél még a Mojo Workings, az együttes a tradicionális blues világába repíti el a közönséget ritkán hallott hangszerekkel. Természetesen mindkét estén fellép Dániel Balázs triójával, valamint világbajnok táncospárok Lengyelországból és Svédországból, illetve Balázs meglepetésvendégekkel is készül. A két Boogie show-t fergeteges Afterparty követi az El Paso Tánc és Rendezvény Centrumban, s a hajnalig tartó örömzenélésen kötetlen hangulatban találkozhatnak az érdeklődők a fesztivál fellépőivel.


„Az út életre szóló hatással volt rám” – interjú Nemes Zoltánnal
2014-11-17 | beszélgetések


Nemes Zoltán, a Jambalaya frontembere a közelmúltban az Egyesült Államokban Little G Weevillel és Pribojszki Mátyással turnézott. Erről, valamint a márciusban megjelent Mardi Gras Mese című lemez „pesti” bemutatójáról kérdeztem a zongorista-énekest.

A közelmúltban tértél haza Amerikából, ahol Little G Weevillel és Pribojszki Mátyással turnéztál. Mikor jött az elhatározás, hogy kiutazol az Egyesült Államokba?
Little G barátom már vagy nyolc éve invitált a következőképpen: „Zoli, neked ki kell jönnöd egyszer. Látnod kell, mi van Amerikában, és kéne, hogy itt lássanak, halljanak téged játszani.” És mindig hozzátette: „Ezt csak neked és Matyinak mondtam eddig” – és ez igazán jólesett. Hálásan köszönöm ezúton is neki. Évekig vártam az ideális alkalomra, hogy családot és munkát nyugodtan, biztonságban itt merjek hagyni erre az időszakra. Én összesen két hónapot voltam távol, és egy évre előre kezdtem neki az út megszervezésének.



Merre léptetek fel, milyen volt a fogadtatásotok? Várható-e, hogy a közös műsorotokkal hazánkban is felléptek?
A hivatalos koncertek javarészt klubokban voltak, illetve zárásként játszottunk egy blues fesztiválon is. Sorrendben: Atlanta, New Orleans, Houston, Saint Louise klubjaiban és a Kansas közelében megrendezett Jammin’ In JC Blues Fesztiválon léptünk fel. Két alkalommal trióban, a többin helybéli ritmusszekcióval kiegészülve játszottunk. Houstonban egy helyi énekes hölgy – név szerint Annika Chambers – is beszállt pár szám erejéig. Little G Weevil úgy rakta össze a turnét, hogy a blues történetileg fontos, emblematikus helyeket is fel tudjuk keresni két állomás közt. Ennek néha szándékosan alárendeltük a hivatalos koncertjeinket. De olyan is volt – például pont New Orleans-ban –, hogy már a fellépésünk előestéjén is játszhattunk volna, csak rizikós volt, hogy az előző napi koncert után pár óra alvás mellett átérünk-e, ezért azt az alkalmat kénytelenek voltunk lemondani.  Mindezek mellett, ha csak tehettük mentünk különböző helyszínekre jammelni is. A fogadtatás igazán remek volt közönség és helyi zenész kollegák részéről egyaránt. Közös produktum tekintetében vannak terveink, de erről inkább még nem beszélnék. Little G barátommal sok együtt muzsikálást megéltünk a múltban is, remélem lesz alkalmunk a jövőben is közösen dolgozni. Matyival szintén ezer éve barátok vagyunk, ráadásul az utóbbi időben kifejezetten sokszor játszottunk együtt. Én csak olyanokkal tudok együtt dolgozni, akiket nem csak tisztelek, de szeretek is. Így működöm.

Mi az, ami a legnagyobb hatással volt rád, ami karriered további menetét is meghatározhatja?
Nehéz megfogalmazni, összetett apró ezer részletről van szó, ezért inkább megfordítanám a dolgot. A hazaérkezésem másnapján szólóban játszottam, és azóta az jár a fejemben, hogy ezt a koncertet teljesen más hozzáállással, merőben más repertoárral, egyszerűen máshogy játszottam volna, ha nincs ez az út. Tehát inkább azt mondanám, az egész út olyan életre szóló hatással volt rám, ami valóban megváltoztatott bennem sok mindent a jövőre nézve.

November 21-én a Muzikum Klubban tartjátok a márciusban megjelent Mardi Gras mese „pesti” bemutatóját. Mi késztetett benneteket a lemezbemutató újrázására?
Egyrészt nagyon élveztük a koncertet, amiben nagy szerepet játszott a kiváló Jambalaya közönség. Szeretünk különleges alkalmakkor játszani, ez is egy ilyen volt. Másrészt sokan kérdezték, hogy miért nem adunk még egy lemezbemutatót. Az előzetes visszajelzések alapján sokan eljönnek újra, és most annak is lesz lehetősége megnézni, meghallgatni minket, aki a tavaszi koncertre nem tudott eljönni.

Mik a rövid és a hosszú távú terveid?
Rövidtávon először is szeretnék egy emlékezetes lemezbemutató ráadást játszani a bandával 21-én. Hosszabb távon több elképzelésem is van, amik konkrét dalokhoz, vagy különféle projektekhez kapcsolódnak. Van köztük olyan is, ami kifejezetten az amerikai tapasztalatok hatására született. Vittem egy kis füzetet, és időnként lefirkáltam az ilyen ötleteket. Ígérem, hogy a kialakult újdonságokról időben értesíteni fogok mindenkit.

hoati


Peter Lipa újra Magyarországon
2014-11-15 | koncertajánló


A szlovák jazz-blues élet karizmatikus alakja, Peter Lipa december 29-én a Muzikumban ad zenekarával koncertet. A magyar gyökerekkel rendelkező énekes nem először jár Magyarországon: 2004-ben egy rövidebb koncertturné során mutatta be a hazai közönségnek Beatles In Blue(s) című lemezét, mely koncertek hanganyagát a későbbiekben a Gramy Records jelentetett meg, Live In Hungary címmel. Az elmúlt években Peter Lipa és együttese hazai fesztiválok és klubkoncertek rendszeres fellépője, így többek közt az A38-on is adott telt házas koncertet. Ezúttal Budapest szívében, a Magyar Nemzeti Múzeum tőszomszédságában található Muzikum Klub vendége lesz. A koncerten elhangzanak majd dalok korábbi életművéből és eddigi legutolsó Lipa 68 lemezéről.

Jegyár: 1200 Ft elővételben, 1800 Ft a koncert napján, a helyszínen.
A koncert ideje alatt megvásárolható a Peter Lipa Band magyar gondozásban megjelent Live In Hungary című albuma, valamint korábbi és újabb lemezek a zenekartól.

A koncert a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jön létre.
Támogató: Szlovák Intézet, Budapest
Szakmai támogatók: Gramy Records, Blues van


„Amerikából jöttem” – lemezbemutató ráadás a Jambalaya zenekartól
2014-11-11 | koncertajánló


A Jambalaya zenekar az idén megjelent lemezük, a Mardi Gras Mese „pesti” bemutatóját 2014. november 21-én a Muzikum Klubban tartja. Az este a Mardi Gras hangulat jegyében fog telni, és a show mellett egy sor meglepetéssel készülnek a banda tagjai.

A New Orleans-i zenét játszó Jambalaya együttes a 2005-ös megalakulása óta számos sikeres állomáson van túl: három korábban megjelent önálló album, megannyi válogatás lemezen való részvétel, koncert DVD-k, a 2010. évi Gundel Művészeti Díj, videoklipek, televíziós élőkoncertek, rádiós szereplések, külföldi és hazai fellépések egész sora fűződik a nevükhöz. A zenekar idén márciusban immár második alkalommal jelentkezett magyar nyelvű anyaggal. Első két korongjukat angol nyelven jelentették meg, később váltottak az anyanyelvre. Saját elmondásuk szerint ez a kettősség szándékosan jellemzi őket, hiszen a műfaj honosítási szándéka mellett az öreg kontinens számos rangos helyszínén volt már alkalmuk fellépni, ahol elsősorban a New Orleans-i zene eredeti, angol nyelvű verzióját játszották. Az először a Kaszásdűlői Kulturális Központban bemutatott Mardi Gras Mese repertoárja az együttes 2011-es és 2012-es koncertfelvételeiből, valamint a 2013-ban stúdióban rögzített dalaiból állt össze. Az albumon többek között olyan kiváló muzsikusok működtek közre vendégként, mint Ferenczi György, Mohai Tamás és Varga Livius. A jó néhány meglepetést tartogató „pesti” lemezbemutató koncert előtt a zenekar frontembere, Nemes Zoltán a közelmúltban az Egyesült Államokban Little G Weevillel és Pribojszki Mátyással közösen adott turnéról, illetve az újvilágban szerzett tapasztalatairól tart élménybeszámolót.

hoati


Felújítják a legendás Kex zenekar életművét
2014-11-09 | koncertajánló


Javában folyik a készülődés a tavasszal újjáalakult Kex zenekar háza táján. Az intenzív próbák mellett tizenhat újragondolt, emblematikus dalt rögzítenek Magyarország egyik legnevesebb stúdiójában, hogy a december 5-re meghirdetett lemezbemutató koncertre a nagyközönség is kézbe vehesse a Kex élettörténetét méltó módon lezáró albumot. Emellett elindították Facebookos oldalukat, ahol számos érdekes és értékes információt osztanak meg régi és új rajongóikkal.

Több mint fél éve, hogy hosszas tapogatózás, majd intenzív tárgyalások után megalakult a Kex Remake, amelynek célja a Kex páratlan életművének bemutatása és az „őskorszak” lezárása. Igen, a Baksa Soós János fémjelezte ún. „performance-os” időszak lezárult, maga a frontember is régóta más utakon jár. Amit azonban a ’60-as évek végén kezdődő és a ’70-es évek elején befejeződő időszakban hátra hagyott, azzal rocktörténelmet írt.



A Kex Remake célja – mint nevében is utal rá – az értékmegőrzés mellett az emblematikus formáció teljes életművének újragondolása. Az együttes hivatalosan megjelent felvételei mellett előkerültek különböző helyszínű és vitatható minőségű bootleg anyagok, amelyről sikerült az utódzenekarnak néhány szerzeményt átmenteni és zeneileg dokumentálni az utókor számára. Az ilyen módon rendelkezésre álló teljes Kex életmű megújult formában, a mai fülnek, ízlésvilágnak és hangzáskövetelménynek maradéktalanul eleget téve gyarapíthatja az igényes zenekedvelők gyűjteményét.
Kisfaludy András dobos, aki az ős-formáció ütőse is volt, Tóth János Rudolf gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró, Fejér Simon és Lee Olivér gitárosok, Zsoldos Tamás basszusgitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs, Fekete István trombitás, valamint Kiss Flóra és Szakonyi Milán vokalisták, meghívott, az együttes történetéhez kötődő neves vendégek közreműködésével december 5-én este 8 órakor Budapesten a MOM Kulturális Központ színháztermében valamennyi átdolgozott Kex dalt előadják. Az előadásról filmfelvétel készül, jegyek korlátozott számban már most kaphatók a helyszínen és az interneten.

A zenekar Facebook oldala ide kattintva tekinthető meg.


Colosseum: ismét Budapesten a fúziós zene úttörői
2014-11-04 | koncertajánló


2010 után ismét Budapesten játszik a fúziós zene úttörő zenekara, a Colosseum. Az eredetileg 1968-ban alakult brit jazz-rock csapat november 23-án lesz látható a Petőfi Rendezvényközpontban, ahol többek között a Time On Our Side című új lemezt is bemutatja.

A Colosseum él! – ezzel a felkiáltással kezdte közleményét néhány évvel ezelőtt a zenekar, amelynek története valóban a túlélés és az élni akarás mintapéldája. Az 1968-as megalakulást követő alig három évben a Colosseum forradalmi hatást tett a blues, illetve rockzenére, elsők közt ötvözve azokat a jazzből ismert elemekkel, ezáltal egyfajta fúziós zenét teremtve. Az együttes két 1969-es albuma (Those Who Are To Die Salute You, Valentyne Suite) után '70-ben érkezett a Daughter Of Time, majd 1971-ben az egyik legnagyobb sikerük, a Colosseum Live című dupla koncertlemez. Ezt követően azonban váratlanul feloszlott a zenekar, és az évek múltával egyre csökkent annak az esélye, hogy valaha is összeáll.
A Colosseum, s legfőképpen az általuk létrehozott zene azonban kiállta az idő próbáját: egy ’94-es koncert után karrierjük újraindult, miután hatalmas érdeklődés fogadta ismét kiadott, remaszterizált stúdióalbumaikat. Az újjáalakulást követően rögtön koncertezni indultak, és egy hatvan állomásos turnét vittek végig, majd egy új élő lemezt is piacra dobtak.
1997-ben és 2003-ban is készítettek új albumot, Bread & Circuses és Tomorrow's Blues címen. A rendszeres turnék során Európában és Japánban is megfordultak az elmúlt évek alatt, miközben 2007-ben ismét koncertlemezt (Theme For A Reunion) adtak ki. A zenészek nem okoztak csalódást az évtizedek óta kitartó rajongóknak: mind saját, mind a Colosseum hírnevére való tekintettel csak igazán kiérlelt, profi produkciókkal álltak nyilvánosság elé.
Chris Farlowe, Dave ’Clem’ Clempson, Dave Greenslade, Jon Hiseman és Mark Clarke még most, négy évtizeddel később is erős szövetségben zenél együtt. A banda nagyhírű szaxofonosa, Dick Heckstall-Smith 2004-ben elhunyt, így Hiseman szintén elismert szaxofonos felesége, az Oxfordban született Barbara Thompson lépett be az együttesbe. Az idén hetvenéves Barbaránál ’97-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak, ami miatt már többször megszervezte visszavonulását, ám a küzdelmet soha nem adta fel, és egy új, Svédországban kikísérletezett módszernek köszönhetően nemrég ismét színpadra állt.
A dobos-ütőhangszeres Jon Hiseman így nyilatkozott az évtizedekre visszanyúló közös élményekről: „A Colosseum egy csodálatos zenei világot képvisel. Mindenki élvezte a saját együttesével való munkát, de a Colosseumban van valami különleges, ennyi év elteltével különösen. Mindannyian rengeteg különböző élménnyel gazdagodtunk az évek alatt, és ez most egy új köntösben áll össze. Így lesz a Colosseum zenekarnak önálló személyisége, ami jóval több, mint a benne zenélő hat ember. Ez a varázslatos kémia szerencsére mindig működött: az együttesben mindig is különböző karakterű zenészek dolgoztak együtt, akik a maguk módján mindig hozzátettek valamit a nagy egészhez.”
A zenekar Time On Our Side címmel ígér új stúdióalbumot az őszre, november 23-án pedig huszonöt állomásos európai turnéjuk keretében érkeznek majd a budapesti Petőfi Rendezvényközpontba. Az ülőhelyes koncertre jegyek még kaphatók.

Belépő: 4-12. sor (ülőhely) 9500 Ft, 13-31. sor (ülőhely, érkezési sorrendben) 8500 Ft
Jegyek válthatók a Ticketportal és a TEX országos hálózatában, valamint a Headbangerben, a CD Pincében, a Lemezkuckóban és a Hammer Zenebarlangban, a helyszínen és a www.livesound.hu weboldalon.


Georgiai blues slágerek az Akváriumban
2014-11-02 | kritika


Az eredetileg a Nagy Hallba szervezett buli hallgatóit a közönségbarát módon átalakított, profin üzemeltetett Akvárium klubban végül is a Kis Hallba terelték be a szervezők a neves amerikai bluesman, a többszörös Grammy-díjas Robert Cray koncertjére múlt héten szombat este. Jól tették, hiszen így elmondhatjuk: telt ház előtt játszottak a fiúk.
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkétütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a Strong Persuadert, a Right Next Door (Because Of Me)-t, a Twenty-t, vagy a műsorzáró Time Makes Two-t. Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg emlékezetes billentyűjátékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.
Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Robert Plant: lullaby and... The Ceaseless Roar
2014-10-29 | kritika


Robert Plantet, a Led Zeppelin frontemberét nem kell bemutatni senkinek, hiszen a korszakalkotó, egész világ ízlését meghatározó, vérbeli rock zenekart mindenki ismeri. Az aranytorkú énekes 1982 óta készít szólólemezeket, amelyek közül a Pictures At Eleven, a Dreamland és a Mighty ReArranger kiállta az idők próbáját. Négy évvel legutóbbi, hazájának eladási listáján a harmadik helyre felért Band Of Joy után idén ősszel jelentette meg szólópályája tizedik hanganyagát. Ahogy azt Plant több helyen is lenyilatkozta, a lullaby and... The Ceaseless Roar valószínűleg az utolsó munkája, a zenei pályájának vége. A régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő együttesével, a Sensational Space Shiftersszel rögzített albumon tizenegy dalt találunk, ebből kilenc saját szerzemény, a maradék kettő, a Little Maggie és a Poor Howard pedig átirat. Az életről, szerelemről, kihagyott lehetőségekről, a többségében talán már elfeledett szeretőkről és barátokról szóló dalok a „fogyasztói” elvárásokkal dacolva sokszínűek, a rock, folk, klasszikus blues, mi több az elektronikus zene elemei szövik át őket. A lullaby and... The Ceaseless Roar nem korszakalkotó lemez, de hiteles, bármilyen aspektusból vesszük górcső alá, teljesen világos, hogy hűen képviseli a Robert Plant által fontosnak tartott törvényszerű változást.

Nonesuch Records / Warner Music, Magneoton, 2014

hoati