The Andy Poxon Band: Red Roots
2012-01-20 | kritika
A mindössze tizenhét esztendős Andy Poxon 2008 óta aktív szereplője az amerikai blues életnek. Az ígéretes karrier előtt álló gitáros-énekes az elmúlt időszakban olyan nagyságokkal szerepelt együtt, mint Tom Principato, Bobby Parker, Clarence ’The Bluesman’ Turner, David Kitchen, Daryl Davis, de fellépett a legendás The Nighthawks zenekarral is.Saját együttesét, a tradicionális blues, a rockabilly és a country stílusok egyéni keverékét játszó The Andy Poxon Bandet 2009 májusában hozta létre, melynek bemutatkozó lemeze Red Roots címmel az EllerSoul Records gondozásában jelent meg. A tinédzserkorú muzsikus már a csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nyitószámával, a lendületes Hottest Thing In Townnal bizonyítja dalszerzői tehetségét. A folytatásban következő tételek közül mély benyomást tett rám az I Want You So Bad, a gyönyörű gitárszóló végett, a ’60-as éveket megidéző I’ll Sing The Blues, és az Is There Anything I Can Do, ami egy csodaszép ballada. A zenekar névadójának gitárjátéka magabiztos és letisztult, az énekhangja pedig érett és érzelmekkel teli, nekem a fiatal Jonny Langgot juttatja eszembe. A ritmusszekciót Russ Wasson és Mike O'Donnell alkotja, mellettük néhány dalban Ray Tilkens (billentyűs hangszerek, vokál), Zack Sweeney (ritmusgitár) és Carol Ann Drescher (vokál) szerepel.
Igaz, hogy a 2012-es Blues Music Awards Best New Artist Debut kategóriájában a jelöltek között nem találjuk meg a The Andy Poxon Band bemutatkozó CD-jét, mégis a Red Roots a tavalyi elsőlemezes előadók legjobb hanganyagai közé sorolandó.
EllerSoul Records, 2011
hoati
„Van egy új generáció, ami reményt ad…”
2012-01-10 | beszélgetések
A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.
hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.: Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.
hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.: Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.
hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.: Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.
hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.: Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.
hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.: Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.
hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.: Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.
hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.: Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.
hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.: A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.
hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.: Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.
hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.: Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!
hcs
Blues van, babám - John Lennon Rhodoszon
2012-01-09 | névjegy
John Lennon vagyok Rhodoszon - nyomja a cseten Artúr Király, a kisherceg, egy üres csütörtök délután, mikor épp a stúdióban hallgatom a saját mixeimet, és azonnal fölpattan az időablak, hogy te jóságos mennyei, ennek a barátságnak is van má vagy 12 éve…
1989-ben, amikor a HBB a tizedik születésnapjára készült, végre elkövethettem életem első interjúját Tóth János Rudolffal, aki büszkélkedett egy sort, tizenéves fia igen rendesen tolja már a Born To Be Wild-ot, netán a Cocain-t gitáron. Tóth úr nem az a fajta ábrázat, aki csak azért szóba elegyed holmi firkásszal, hogy másnap övé legyen a címlap. Azért csak kinyílt a szövegláda, mire eljött a kilencvenhármas Férfibánat turné ideje, már szobatársak voltunk és barátok. Ha jól rémlik Tóth Henrix magyar álompolgár akkortájt már családapa, aki nem röstellte Eric Clapton iránti messzemenő respektjét azzal közhírré tétetni, hogy első szülött fiát Eriknek nevezze. Ebbéli nagy nekibuzdulásának csak asszonya (Zsuzsa) szabott határt, amikor Rebus királylány érkeztekor sarkára állt, hogy azért már mégse hívják a jövevényt Leilának, hiába nagy nóta a Layla.
Azt már Hobo morogta, hogy leszakadt a gázgyár, H. úrfinak nem volt érkezése gimnáziumi tanulmányait érettségivel abszolválni. Annyira azért nem volt komoly a sztrű, hogy némi világcsavargás után említett claptonológus be ne került volna a Ferenczi Gyuri féle Herfi Davidsonba, a Pál Utcai Fiúkba majd magába a HBB-be. Igaz gyökeret sehol sem vert, képességeihez méltó nagy formázat nem lett belőle, ám tudni lehetett róla, nem hoz szégyent a fára, melytől esett messzire…
Eljött a pillanat, amikor a Hobo Blues Band viharos átalakulásai már Tóth úrat sem hagyták a helyén. Hobo, ki tudja, milyen okból, nem semmi válaszút elé állította: vagy HBB vagy Magyar Atom. Tóth János Rudolf fogsorkatona ekkor nem a biztos megélhetést választotta, hanem a szívének oly kedves Hendrix szabadidőzenekart. (Nota bene: a Magyar Atom éppen hogy a HBB egy korábbi formációja volt Hobótlanítva…)
Nem kicsit szakadt ránk a mennyeknek boltozatja. TJR akkortájt nem csupán a HBB oszlopa volt, hanem Don Kivagyok Én hűséges Kancsó Panzája is a kétszemélyes Pávatoll csapásmérő egységben. Így hát a szóban forgó karácsonyt az én zsetonomból gazdálkodta ki a jeles família, annyira durván esett az egy főre jutó GDP. Volt némi fölös korpám szívesen adtam… ha másért nem, hát azért, mert éreztem, nem kéne megszakítani a fajinság láncolatát, nekem is nyújtottak már kezet, amikor alulról szagoltam a hajópadlót.
A helyiérdekű Marshall - segélyhez azonmód hozzácsaptam még egy négylemezes Eric Clapton válogatást, melyet a Polygram promótereitől mesterkedtem el, akik nagyon röhögtek rajtam, amikor azt mondtam, ezért a válogatásért én most eladom a nekik a lelkem örökáron, úgyse voltam még béres kezű vértollnok. Azóta is jövök nekik egy címlapsztorival a rádióújság hasábjain. Amúgy meg a Crossroads 2 erős csalódás volt, hiába akartam transzba esni, mister E.C. nem engedte, szégyelltem is magam alaposan, nem volt hát érzékeny vérveszteség megválnunk egymástól. Van ilyen. Senki nem tehet róla, mégis elmarad a mirákulum. Mint amikor kicsomagolod a péntek esti lepedőakrobatát a textilből, ám ezzel a lendülettel csődbe is húzod magad, egy szál árva merevedés nem sok, annyi se, míg a szem ellát.
1999 lett, mire elgázolt a világhír, adta az Ég, hogy a Tátrai Band szövegírója lehettem. Tibusz mielőtt bevette volna magát a csillaghegyi Tom Tom Stúdió Rókahegy utcai sáncai mögé, két dalát kipróbálta a Magyar Atommal a legendás Lágymányosi Közösségi Házban, ahol mindig valami varázslat lebegett a plafon alatt, lett légyen szó Boob Boom-ról, Atomról vagy korábban HBB-ről. A próbán (tudtommal a Magyar Atom mindez idáig utolsó próbáján) abban a zsebkendőnyi pincehelyiségben, ahol többnyire Dömlényi Döme Demizson Dezső nyaggatta a 16/18-os Cobham fikcsiket, már nagyon erővel durrant bele a mindenségbe a Black & Blue Cafe. Az épp arra járó Gaál Gábor és Takács Tomi csak álltak az légó pince ajtajában , és vigyorogva kagylózták végig a mélységi felderítés eme szakaszát.
A bálon maga volt az atomcsapás ez a ballada. Soha előtte és azóta is csak ritkán pörget meg ennyire basav, mint ott akkor ez a dal. Tóth úr úgy süvöltötte az opuszt, hogy csilingeltek az atlantiszi kristályharangok. Bőröm alá égett minden taktus…
Nem csak nekem. Henrix a bál után első látásra meglehetősen hosszan beszélt ennek a néhány stófának a hatására a Lágymány előtt ácsingózva, komoly transzban csapongva. Sok hozzáfűzni valóm nem volt, nem kérdezett, csak tolta a szakvakert, nevetett, sírt, ahogy az kell ilyenkor, ha valami komolyan gyomron lövi az embert.
Csak annyit kötöttem az orrára, ha valaha saját dalai lesznek, szövegírót már kell hozzá kutatnia. Persze hogy zajos - karcos évek teltek el, mire lettek SunCheck dalok… Erősen fújt az antipasszát, ebből se lett nagylemez, csupán két demó egy leroggyant sufnistúdióban, ahol a legszebb és legértékesebb hangszer Judit volt, a hangmérnök kedvese, kinek szeme bogarában pajzán csillagok lambadáztak kóbormacska mosoly kíséretében. SunCheck meg se alakult igazán, egyszer járt vendégségben a Pont FM adón Henrix és Turjánszky Gyuri társtettes, nyilatkoztak egy optimistát, aztán kalap, kabát, na ebből se vettünk Arubán kaszinót, de mindegy.
A következő kanyar az volt, hogy a kisherceg, mint a Magyar Atom és a Rádiókabaré egykori konferansziéját meghívott a Claptonesba dumagépnek. Egy színpadon állni Tibusszal, Tóth úrral, Benkő Zsoltival és Garda Zsuzsival akkor sem pitiség, ha hellyel - közzel erősen negatívban nullszaldós a vállalkozás. Vagy féltucat bulit toltunk együtt többnyire fél vagy aligházak előtt, az összbevétel nem haladta meg a 10 ezer köztársasági fizetőegységet.
Lehetett volna, hogy ezekre az asszókra rámegy a barátságunk, de még véletlenül sem. Ó, azok a titkos nagy éjszakai online povedák, na azok aztán. A fal adta a másikat. Sokszor, sokáig nyúztuk a billentyűket, tíz percenként emlegetve, hová is lesz a menet ébredés után, miért is kéne mostan gyorsan aludni térni.
Henrix mindig biztatott, hogy énekeljek csak. Menni fog az. (A koronát a vakerságra Zsoldos Faszi tette föl: Hepikém, ha Hobo énekelhet, akkor te is!) Amikor végre rászántam magam Kádek Heni segedelmével, hogy kieresszem a torkomból a bolondot, naná, hogy a Henrix főhadiszállásra taxiztam (20 rongy volt a túra), ahol akkorát jammeltünk a parányi teraszon a szemerkélő esőben, mint a legnagyobbak.
Banda lesz még ebből biztattuk egymást erősen lapogatva a másik lapockáját búcsúzóul. Mi leszünk a Budapest BluesBoys. Eccer majd, eccer talán, ha az én barátom kiszabadul a mérgezett egér üzemmódból, s végre a saját muzsikáját jácca, és nem a Delhusa Gjoni segédpengetője lesz a gyíomornegyedben. Lesz is akkor tűzijáték, dolce vita et gabana…
Addig is silávjújejeje az Égei - tenger közepén, harc a számlák ezerfejű gorgóival. De ez se tart majd örökké, mint ahogy semmise, ami teremtetett ebben a krelciben, amit Univerzumnak szokás nevezni.
Én rád érek barátom, én megvárlak. Aztán szép komótosan rágyújtok a színpadon egy százdollárossal egy havannára, és szépen faszán - lazán elővezetjük kedvenc dalainkat az összegyűltek örömére.
Így lesz meglásd, így lesz, én tudom…
Ha meg mégsem, a vinyómon ott lapul két blues, amelyet az Open Blues Society utolsó koncertjén vezettünk elő kettesben. Amitől nagyjából föl is oszlott a zenekar, mert Small Sky összevissza szégyellte magát, hogy minek gitározik ő, ha úgy is lehet, ahogy azt Tóth Henrik teszi…
Hetesi Péter Pál/G3
1989-ben, amikor a HBB a tizedik születésnapjára készült, végre elkövethettem életem első interjúját Tóth János Rudolffal, aki büszkélkedett egy sort, tizenéves fia igen rendesen tolja már a Born To Be Wild-ot, netán a Cocain-t gitáron. Tóth úr nem az a fajta ábrázat, aki csak azért szóba elegyed holmi firkásszal, hogy másnap övé legyen a címlap. Azért csak kinyílt a szövegláda, mire eljött a kilencvenhármas Férfibánat turné ideje, már szobatársak voltunk és barátok. Ha jól rémlik Tóth Henrix magyar álompolgár akkortájt már családapa, aki nem röstellte Eric Clapton iránti messzemenő respektjét azzal közhírré tétetni, hogy első szülött fiát Eriknek nevezze. Ebbéli nagy nekibuzdulásának csak asszonya (Zsuzsa) szabott határt, amikor Rebus királylány érkeztekor sarkára állt, hogy azért már mégse hívják a jövevényt Leilának, hiába nagy nóta a Layla.
Azt már Hobo morogta, hogy leszakadt a gázgyár, H. úrfinak nem volt érkezése gimnáziumi tanulmányait érettségivel abszolválni. Annyira azért nem volt komoly a sztrű, hogy némi világcsavargás után említett claptonológus be ne került volna a Ferenczi Gyuri féle Herfi Davidsonba, a Pál Utcai Fiúkba majd magába a HBB-be. Igaz gyökeret sehol sem vert, képességeihez méltó nagy formázat nem lett belőle, ám tudni lehetett róla, nem hoz szégyent a fára, melytől esett messzire…
Eljött a pillanat, amikor a Hobo Blues Band viharos átalakulásai már Tóth úrat sem hagyták a helyén. Hobo, ki tudja, milyen okból, nem semmi válaszút elé állította: vagy HBB vagy Magyar Atom. Tóth János Rudolf fogsorkatona ekkor nem a biztos megélhetést választotta, hanem a szívének oly kedves Hendrix szabadidőzenekart. (Nota bene: a Magyar Atom éppen hogy a HBB egy korábbi formációja volt Hobótlanítva…)
Nem kicsit szakadt ránk a mennyeknek boltozatja. TJR akkortájt nem csupán a HBB oszlopa volt, hanem Don Kivagyok Én hűséges Kancsó Panzája is a kétszemélyes Pávatoll csapásmérő egységben. Így hát a szóban forgó karácsonyt az én zsetonomból gazdálkodta ki a jeles família, annyira durván esett az egy főre jutó GDP. Volt némi fölös korpám szívesen adtam… ha másért nem, hát azért, mert éreztem, nem kéne megszakítani a fajinság láncolatát, nekem is nyújtottak már kezet, amikor alulról szagoltam a hajópadlót.
A helyiérdekű Marshall - segélyhez azonmód hozzácsaptam még egy négylemezes Eric Clapton válogatást, melyet a Polygram promótereitől mesterkedtem el, akik nagyon röhögtek rajtam, amikor azt mondtam, ezért a válogatásért én most eladom a nekik a lelkem örökáron, úgyse voltam még béres kezű vértollnok. Azóta is jövök nekik egy címlapsztorival a rádióújság hasábjain. Amúgy meg a Crossroads 2 erős csalódás volt, hiába akartam transzba esni, mister E.C. nem engedte, szégyelltem is magam alaposan, nem volt hát érzékeny vérveszteség megválnunk egymástól. Van ilyen. Senki nem tehet róla, mégis elmarad a mirákulum. Mint amikor kicsomagolod a péntek esti lepedőakrobatát a textilből, ám ezzel a lendülettel csődbe is húzod magad, egy szál árva merevedés nem sok, annyi se, míg a szem ellát.
1999 lett, mire elgázolt a világhír, adta az Ég, hogy a Tátrai Band szövegírója lehettem. Tibusz mielőtt bevette volna magát a csillaghegyi Tom Tom Stúdió Rókahegy utcai sáncai mögé, két dalát kipróbálta a Magyar Atommal a legendás Lágymányosi Közösségi Házban, ahol mindig valami varázslat lebegett a plafon alatt, lett légyen szó Boob Boom-ról, Atomról vagy korábban HBB-ről. A próbán (tudtommal a Magyar Atom mindez idáig utolsó próbáján) abban a zsebkendőnyi pincehelyiségben, ahol többnyire Dömlényi Döme Demizson Dezső nyaggatta a 16/18-os Cobham fikcsiket, már nagyon erővel durrant bele a mindenségbe a Black & Blue Cafe. Az épp arra járó Gaál Gábor és Takács Tomi csak álltak az légó pince ajtajában , és vigyorogva kagylózták végig a mélységi felderítés eme szakaszát.
A bálon maga volt az atomcsapás ez a ballada. Soha előtte és azóta is csak ritkán pörget meg ennyire basav, mint ott akkor ez a dal. Tóth úr úgy süvöltötte az opuszt, hogy csilingeltek az atlantiszi kristályharangok. Bőröm alá égett minden taktus…
Nem csak nekem. Henrix a bál után első látásra meglehetősen hosszan beszélt ennek a néhány stófának a hatására a Lágymány előtt ácsingózva, komoly transzban csapongva. Sok hozzáfűzni valóm nem volt, nem kérdezett, csak tolta a szakvakert, nevetett, sírt, ahogy az kell ilyenkor, ha valami komolyan gyomron lövi az embert.
Csak annyit kötöttem az orrára, ha valaha saját dalai lesznek, szövegírót már kell hozzá kutatnia. Persze hogy zajos - karcos évek teltek el, mire lettek SunCheck dalok… Erősen fújt az antipasszát, ebből se lett nagylemez, csupán két demó egy leroggyant sufnistúdióban, ahol a legszebb és legértékesebb hangszer Judit volt, a hangmérnök kedvese, kinek szeme bogarában pajzán csillagok lambadáztak kóbormacska mosoly kíséretében. SunCheck meg se alakult igazán, egyszer járt vendégségben a Pont FM adón Henrix és Turjánszky Gyuri társtettes, nyilatkoztak egy optimistát, aztán kalap, kabát, na ebből se vettünk Arubán kaszinót, de mindegy.
A következő kanyar az volt, hogy a kisherceg, mint a Magyar Atom és a Rádiókabaré egykori konferansziéját meghívott a Claptonesba dumagépnek. Egy színpadon állni Tibusszal, Tóth úrral, Benkő Zsoltival és Garda Zsuzsival akkor sem pitiség, ha hellyel - közzel erősen negatívban nullszaldós a vállalkozás. Vagy féltucat bulit toltunk együtt többnyire fél vagy aligházak előtt, az összbevétel nem haladta meg a 10 ezer köztársasági fizetőegységet.
Lehetett volna, hogy ezekre az asszókra rámegy a barátságunk, de még véletlenül sem. Ó, azok a titkos nagy éjszakai online povedák, na azok aztán. A fal adta a másikat. Sokszor, sokáig nyúztuk a billentyűket, tíz percenként emlegetve, hová is lesz a menet ébredés után, miért is kéne mostan gyorsan aludni térni.
Henrix mindig biztatott, hogy énekeljek csak. Menni fog az. (A koronát a vakerságra Zsoldos Faszi tette föl: Hepikém, ha Hobo énekelhet, akkor te is!) Amikor végre rászántam magam Kádek Heni segedelmével, hogy kieresszem a torkomból a bolondot, naná, hogy a Henrix főhadiszállásra taxiztam (20 rongy volt a túra), ahol akkorát jammeltünk a parányi teraszon a szemerkélő esőben, mint a legnagyobbak.
Banda lesz még ebből biztattuk egymást erősen lapogatva a másik lapockáját búcsúzóul. Mi leszünk a Budapest BluesBoys. Eccer majd, eccer talán, ha az én barátom kiszabadul a mérgezett egér üzemmódból, s végre a saját muzsikáját jácca, és nem a Delhusa Gjoni segédpengetője lesz a gyíomornegyedben. Lesz is akkor tűzijáték, dolce vita et gabana…
Addig is silávjújejeje az Égei - tenger közepén, harc a számlák ezerfejű gorgóival. De ez se tart majd örökké, mint ahogy semmise, ami teremtetett ebben a krelciben, amit Univerzumnak szokás nevezni.
Én rád érek barátom, én megvárlak. Aztán szép komótosan rágyújtok a színpadon egy százdollárossal egy havannára, és szépen faszán - lazán elővezetjük kedvenc dalainkat az összegyűltek örömére.
Így lesz meglásd, így lesz, én tudom…
Ha meg mégsem, a vinyómon ott lapul két blues, amelyet az Open Blues Society utolsó koncertjén vezettünk elő kettesben. Amitől nagyjából föl is oszlott a zenekar, mert Small Sky összevissza szégyellte magát, hogy minek gitározik ő, ha úgy is lehet, ahogy azt Tóth Henrik teszi…
Hetesi Péter Pál/G3
Scott Ellison: Walkin’ Through The Fire
2012-01-03 | kritika
Scott Ellison változatos karrierrel büszkélkedhet. Az oklahomai Tulsából származó muzsikus évekig Clarence ’Gatemouth’ Brown zenekarának tagja volt, később a The Coasters, a The Box Tops, a The Drifters és a Peaches & Herb nevű formációkban játszott, szappanoperák és TV show-k részére komponált zenét. Saját együttesét a ’90-es évek elején hozta létre.A debütáló lemezét (Live At Joey's) 1995-ben elkészítő gitáros-énekes hetedik albuma, a Walkin’ Through The Fire tavaly ősszel jelent meg. A JSE Records gondozásában kiadott CD-n Ellison társszerzőkkel, Charles Tuberville-lel és Eric Clapton billentyűsével, Walt Richmonddal írt dalait hallhatjuk. A korong a funky-s elemekkel fűszerezett Hits Like Dynamite-tal indul. A folytatásban a memphis-i Stax Records-ot megidéző Shakin’ With The Blues következik. A repertoárban helyet kapott még egy jump blues szerzemény, a No Way To Live, az önéletrajzi ihletésű Driftin’ Man és a reggae színezetű The Name Of Your Game is. A slide gitárral előadott Trouble Times a lemez csúcspontjának tekinthető. A tizenöt tételt tartalmazó album a humoros The Man Who Shot Mustang Sally-vel ér véget.
A Walkin’ Through The Fire nyilvánvalóan jól összeállított korong, mely a változatos hangszerelésű, különféle tempójú és hangulatú szerzemények révén könnyen belophatja magát a zenekedvelők szívébe.
JSE Records, 2011
hoati
Fat Cat koncert az Instantban
2012-01-01 | koncertajánló
Fat CatBudapest, Instant
2012. január 09.
2012. január 9-én különleges klubkoncertet ad a hazai blues-rock szféra sebesen felfelé törő együttese, a Fat Cat. A fiatal budapesti formáció ez alkalommal a fővárosi Instant falai közt fog zajongani. A ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rockot néhol pszichedelikus elemekkel megbolondító banda rövid idő alatt felhívta magára a közönség és a szakma figyelmét, lévén olyan zenét szervíroz, ami manapság valóságos hiánycikknek számít. Az utóbbi, nem egészen egy évben több nívós budapesti klub (Gödör Klub, A38 hajó) visszatérő fellépőiként ismerhette meg őket a publikum, valamint mára már több külföldi koncertet is magukénak tudhatnak. Czibolya Tamás, a zenekar vezetőjének elmondása szerint pár hónapig biztos, hogy ez lesz az egyetlen magyarországi fellépésük, az év elejét illetőleg szinte csak Ausztriában vannak lekötött dátumaik.
2011 legjobb albumai
2011-12-29 | hír
A zene, ezen belül egy-egy album az alkotója által sem kiszámítható, tervezhető érzelmeket, gondolatokat ébreszt a hallgatóban. Egyes dalok megérintenek, mások iránt immúnisak vagyunk. A blues, mint tudjuk nem csak a hangokkal való zsonglőrködésről szól, hanem az invenciókról, a hangzásról, az átszellemülésről, a megérintettségről, a jó zene ezen felül felkelti a figyelmet és kimozdít a lelkiállapotunkból is. Így év végén, kétfős szerkesztőségünk leült és összeírta, hogy melyek azok a lemezek, amik leginkább a „hatalmukba” kerítették. Ha tehetitek, hallgassátok meg őket, miközben figyeljünk az ösztöneinkre, legyünk nyitottak, érzékenyek, alázattal viszonyuljunk a különböző stílusok műfaji megnyilvánulásaihoz.
hoati
1. Tommy Castro: The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live! (Alligator Records)
2. Big Pete: Choice Cuts (Delta Groove Productions)
3. Johnny Rawls: Memphis Still Got Soul (Catfood Records)
4. Király István & G-jam Project: Sides Of The Soul (Szerzői kiadás)
5. Too Slim And The Taildraggers: Shiver (Underworld Records)
6. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
7. Little G. Weevil: The Teaser (Apic Records)
8. Candye Kane: Sister Vagabond (Delta Groove Productions)
9. Grady Champion: Dreamin’ (GSM Music Group LLC)
10. Ütött-kopott angyal: Ösvény az éjszakában (Kultmédia)
11. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
12. Ana Popovic: Unconditional (Eclecto Groove Records)
13. Borsodi Blue: Moonshine & Wine (Szerzői kiadás)
14. The Mighty Mojo Prophets: The Mighty Mojo Prophets (Rip Cat Records)
15. Hadden Sayers: Hard Dollar (Blue Corn Records)
hcs
1. Tedeschi Trucks Band: Revelator (SonyMasterworks)
2. Tracy Nelson: Victim Of The Blues (Delta Groove Music)
3. Marcia Ball: Roadside Attractions (Alligator Records)
4. Beth Hart & Joe Bonamassa: Don't Explain (J&R Adventures)
5. Trampled Under Foot: Wrong Side Of The Blues (VizzTone Label Group)
6. Little G Weevil: The Teaser (Apic Records)
7. Demetria Taylor: Bad Girl (Delmark Records)
8. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
9. Samantha Fish: Runaway (RUF Records)
10. JJ Grey & Mofro: Brighter Days (Alligator Records)
11. The Cash Box Kings: Holler And Stomp (Blind Pig Records)
12. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
13. Henrik Freischlader: Still Frame Replay (Cable Car Records)
14. Seasick Steve: You Can’t Teach An Old Dog New Tricks (Play It Again Sam)
15. Donna Herula: The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk (DH Records)
hcs
hoati
1. Tommy Castro: The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live! (Alligator Records)
2. Big Pete: Choice Cuts (Delta Groove Productions)
3. Johnny Rawls: Memphis Still Got Soul (Catfood Records)
4. Király István & G-jam Project: Sides Of The Soul (Szerzői kiadás)
5. Too Slim And The Taildraggers: Shiver (Underworld Records)
6. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
7. Little G. Weevil: The Teaser (Apic Records)
8. Candye Kane: Sister Vagabond (Delta Groove Productions)
9. Grady Champion: Dreamin’ (GSM Music Group LLC)
10. Ütött-kopott angyal: Ösvény az éjszakában (Kultmédia)
11. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
12. Ana Popovic: Unconditional (Eclecto Groove Records)
13. Borsodi Blue: Moonshine & Wine (Szerzői kiadás)
14. The Mighty Mojo Prophets: The Mighty Mojo Prophets (Rip Cat Records)
15. Hadden Sayers: Hard Dollar (Blue Corn Records)
 |  |  |  |
hcs
1. Tedeschi Trucks Band: Revelator (SonyMasterworks)
2. Tracy Nelson: Victim Of The Blues (Delta Groove Music)
3. Marcia Ball: Roadside Attractions (Alligator Records)
4. Beth Hart & Joe Bonamassa: Don't Explain (J&R Adventures)
5. Trampled Under Foot: Wrong Side Of The Blues (VizzTone Label Group)
6. Little G Weevil: The Teaser (Apic Records)
7. Demetria Taylor: Bad Girl (Delmark Records)
8. Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up! (WildRoots Records)
9. Samantha Fish: Runaway (RUF Records)
10. JJ Grey & Mofro: Brighter Days (Alligator Records)
11. The Cash Box Kings: Holler And Stomp (Blind Pig Records)
12. Ian Siegal And The Youngest Sons: The Skinny (Nugene Records)
13. Henrik Freischlader: Still Frame Replay (Cable Car Records)
14. Seasick Steve: You Can’t Teach An Old Dog New Tricks (Play It Again Sam)
15. Donna Herula: The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk (DH Records)
hcs
BAD ForesT: Hallótávolságban
2011-12-27 | kritika
A BAD ForesT nevű zenekart 2008-ban négy barát hozta létre. A székesfehérvári csapat a megalakulása óta számtalan helyre eljutott, felkapott klubokban és jól ismert fesztiválokon játszottak, s riportot készítettek velük a Motoroshang és a NeoFM rádióban.Az idei Unicum tehetségkutató első fordulóját megnyerő együttes bemutatkozó lemeze Hallótávolságban címmel jelent meg. A tizenhat tételt tartalmazó hanganyag magába foglalja a 2009-ben rögzített demójuk nótáit is. A blues-rock stílusú szerzemények humorban bővelkedő dalszövegeit az énekes-szájharmonikás Szél László írta. A számok hallgatása közben néhány zenetörténeti klasszikusra való utalással szembesülünk: az Édes otthonom Magyarország, a Sweet Home Alabama átirata, amibe belecsempészték a Hej Dunáról fúj a szél című népdalt, Horváth Martina Veronika előadásában, de Eric Clapton örökbecsűjének, a Cocaine-nak is megcsinálták a magyar nyelvű verzióját, Igyál címmel.
A saját meghatározása szerint „abszurd bluest” játszó BAD ForesT albumából árad a vidámság és a zene szeretete, a humoros dalszövegek képesek bárkit jókedvre deríteni, amire a gondokkal teli hétköznapokban sokszor szükségünk is lehet.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Borsodi Blue: Moonshine & Wine
2011-12-22 | kritika
Borsodi László az első blues formációját Virga Negra néven 2000-ben hozta létre, mellyel csodálatos éveket élt meg. A gitáros-énekes legfőbb vágya azonban egy saját dalokat játszó csapat volt, ezért 2005-ben megalakította a Borsodi Blue nevű quartettet.A békéscsabai székhelyű együttes az első hanganyagát, a Hit The Road And Live The Blues-t három éve készítette el. Az öt számos EP-t napjaink egyik legsokoldalúbb gitárosa, a padovai származású Enrico Crivellaro ajánlotta a zenekedvelők figyelmébe, aki a Borsodi Blue-t az európai feljövő blues generáció egyik legizgalmasabb formációjaként jellemezte. A zenekar első teljes hosszúságú lemeze a napokban kerül kiadásra. A korábban már többször beharangozott Moonshine & Wine című CD-n tíz szerzemény található. A blues, a soul és a jazz határán mozgó, gazdag harmóniájú dalok zenéjét Borsodi László, míg a szövegeket Little G. Weevil jegyzi. Nem szívesen emelek ki egyetlen számot sem az egységes albumból, ám úgy hiszem, hogy a So Long Baby és a Make My Guitar Sing Once Again hallatán, még a legkényesebb ízlésűek is elismerőn csettinthetnek. Az együttes névadójának technikás, ötletes gitárjátékáról, szenvedélyes énekéről, valamint muzsikustársai, Magda Lajos (billentyűs hangszerek), Pfeff Márton (basszusgitár) és Teleki Pál (dob) teljesítményéről csakis az elismerés hangján beszélhetünk. Az élőben felvett dalokban olyan kiváló erőket képviselő zenészek is közreműködtek, mint Pribojszki Mátyás, Abbas Murád és Csizmadia Dávid.
Csak reménykedni tudok abba, hogy minél több blues rajongóhoz eljut, a nemzetközi szintű csapat szórakoztató, egyben az érzelmekre is ható, magas zenei értéket képviselő produkciója.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Shabby Blues Band: Blues vadász
2011-12-21 | kritika
Húsz év, hat nagylemez, egy DVD, s nyolcszáznál is több koncert. Röviden így lehetne summázni az első fellépését 1991 júliusában adó Shabby Blues Band eddigi történetét.A zalaegerszegi együttes idén ősszel, születésnapi koncerttel ünnepelte fennállásának húszéves évfordulóját. A jubileumra új albummal jelentkezett a szájharmonikás Kránitz Antal vezette formáció, melynek összetétele az utóbbi időben átalakult - az énekes Molnár Zsolt 2009-ben kilépett a zenekarból, ami teljes átrendeződést vont maga után. Visszatért a bandába két alapító tag, Angyal Tibor (ének) és Gedeon Attila (gitár), a dobos posztját egy szintén visszatérő muzsikus, Kovács Barnabás töltötte be. A basszusgitáros Németh Attila lett, a legnagyobb változást azonban egy újabb frontember, Gál Szabolcs belépése jelentette. A Blues vadász című CD-n található saját dalok esetében a szövegírói feladatot Gál Szabolcs, a zeneszerzést pedig Gedeon Attila vállalta magára. Három tradicionális blues is feljátszásra került, melyekhez Lukács Sándor írt magyar szöveget. Az ötvenpercnyi hosszúságú korong szélesebb alapokon nyugszik, mint a korábbi Shabby Blues Band kiadványok, hisz a hagyományos bluestól a rock balladákig számos irányzat felfedezhető rajta.
A Shabby Blues Band az egyik vidéki blues műhely abból a kevésből, ami még megmaradt. Bízom benne, hogy túlélnek minden mélypontot és divathullámot, s még jó pár évig élvezhetjük koncertjeiket, újonnan megjelenő lemezeiket.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Blues van, babám - Közjáték (5.)
2011-12-19 | névjegy
Már megint elmúlt egy éjszaka. Csak rajzoltam, miről álmodtam, csak leírtam, amit gondoltam. Megint erre szállt az a hajó a szélben, már megint zöld volt a sárga és piros a kék. A Mária utcai tivornyatórium másik végében Dj Ramses Hoppa alussza a nyugtalanok lehető legmélyebb álmát, vagy egy hete itt van már a héder, hangos szó még nem esett, csak vagyunk, mint a gyöngyök Isten cserepes tenyerén, testvérem ő nekem, hogyne volna itt a helye a főhadiszálláson, ha bármikor…
Ő az egyetlen dj, akinek a muzsikáját gond nélkül be tudom fogadni. Még akkor is, ha hatalmas acid basszusokkal bombáz, hozza a nyolcvanas évek amszterdami hangrobbanásának emlékeit, amiből én csak a teuton válfajt ismertem és voltam bátor anno sugárban okádni a dobgépek digitális dorbézolásától. Aki tehetséges, az nagyon az. Folyékonyan beszél zenéül és emberül, ennél több még akkor sem kell, ha valaki amszterdami létére jobban csipázza Budapestet, mint Rotterdamot netán Hágát. Amszterdami vagyok, nem holland - közli oda mosolyogva, ha ilyesmiről faggatják.
Mire megöregszem, lepkegyűjtő leszek, barátokat és szerelmeket tűzök a gombostű végére, szépen lajstromozott kollekcióm lesz. Jó itt a Világ Köldökén ücsörögni ebben a fehér lótusz - fotelben, hagyni, hogy a zene sodorjon, soha meg nem unható felhőfiesta. Miközben a velem egyidős kispályások és nagyágyúk egyre vadabb meneteket birkóznak Herr Halálfélelemmel és Fraulein Aggodalommal, mind jobban szórakozom eme bolhacirkuszon. Tanulságos hangyahadgyakorlat, sajtó mortale online. Minden nap új ízt csempész szájpadlásomra, újabb vajszínű árnyalat az éjféli őrjáratok vásznain.
Volt időm megszeretni saját hangjaimat és szavaimat. Ha valami életben marad ezen a vincseszteren, az már érvényes. Dicsérhetik, szidhatják, már mindegy. Úgyis megtalál mindenkit minden, amit magához vonz. Miért volna fontos, ki mit tart (netán ír vagy mond) felőlem, és teszi ezt mekkora példányszámban? Hiúnak lenni macerás dolog, bíbelődős műfaj, nem sajátom nekem.
Az Univerzum tökéletes alkotás, én meg tükörképe volnék. Jól metszett kristálytükör.
Lázasan lüktető agy már nem dorombolja átkait, ha figyelmen kívül hagyom szerfelett nagy elszánását, hogy korlátozzon e tökéletes lét tökéletes átélésében. Kikopott belőlem az a nagy taníthatnék is immár. Gyógyítani pedig pláne, csak ha valóban fontos.
Pompás társaságban forgok napra nap.
Senki nincs, akit jobban értenék, mint magam, és aki jobban értene engem, mint én.
Blues van.
Blues van, babám…
Hetesi Péter Pál/G3
Ő az egyetlen dj, akinek a muzsikáját gond nélkül be tudom fogadni. Még akkor is, ha hatalmas acid basszusokkal bombáz, hozza a nyolcvanas évek amszterdami hangrobbanásának emlékeit, amiből én csak a teuton válfajt ismertem és voltam bátor anno sugárban okádni a dobgépek digitális dorbézolásától. Aki tehetséges, az nagyon az. Folyékonyan beszél zenéül és emberül, ennél több még akkor sem kell, ha valaki amszterdami létére jobban csipázza Budapestet, mint Rotterdamot netán Hágát. Amszterdami vagyok, nem holland - közli oda mosolyogva, ha ilyesmiről faggatják.
Mire megöregszem, lepkegyűjtő leszek, barátokat és szerelmeket tűzök a gombostű végére, szépen lajstromozott kollekcióm lesz. Jó itt a Világ Köldökén ücsörögni ebben a fehér lótusz - fotelben, hagyni, hogy a zene sodorjon, soha meg nem unható felhőfiesta. Miközben a velem egyidős kispályások és nagyágyúk egyre vadabb meneteket birkóznak Herr Halálfélelemmel és Fraulein Aggodalommal, mind jobban szórakozom eme bolhacirkuszon. Tanulságos hangyahadgyakorlat, sajtó mortale online. Minden nap új ízt csempész szájpadlásomra, újabb vajszínű árnyalat az éjféli őrjáratok vásznain.
Volt időm megszeretni saját hangjaimat és szavaimat. Ha valami életben marad ezen a vincseszteren, az már érvényes. Dicsérhetik, szidhatják, már mindegy. Úgyis megtalál mindenkit minden, amit magához vonz. Miért volna fontos, ki mit tart (netán ír vagy mond) felőlem, és teszi ezt mekkora példányszámban? Hiúnak lenni macerás dolog, bíbelődős műfaj, nem sajátom nekem.
Az Univerzum tökéletes alkotás, én meg tükörképe volnék. Jól metszett kristálytükör.
Lázasan lüktető agy már nem dorombolja átkait, ha figyelmen kívül hagyom szerfelett nagy elszánását, hogy korlátozzon e tökéletes lét tökéletes átélésében. Kikopott belőlem az a nagy taníthatnék is immár. Gyógyítani pedig pláne, csak ha valóban fontos.
Pompás társaságban forgok napra nap.
Senki nincs, akit jobban értenék, mint magam, és aki jobban értene engem, mint én.
Blues van.
Blues van, babám…
Hetesi Péter Pál/G3
Tommy Castro: The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live!
2011-12-17 | kritika
Tommy Castro a blues szcéna egyik legkarizmatikusabb előadója. A varázslatos képességű muzsikus tavaly fantasztikus esztendőt zárt, hisz nem kevesebb, mint négy díjat vehetett át a 31. Blues Music Awards gálán, ami a pályafutását ismerőknek, cseppet sem meglepetés.Az évi százötven fellépést magáénak tudó Castro legújabb lemeze, a Contemporary Blues Album Of The Year címmel jutalmazott Hard Believer-hez hasonlóan, a chicagói székhelyű Alligator Records-nál jelent meg. A The Legendary Rhythm & Blues Revue – Live! című albumon, a San Jose-ból származó gitáros-énekes különböző helyszíneken, vendégzenészek közreműködésével adott koncertjeiből hallhatunk felvételeket. A tizenkét számot tartalmazó korong a Legendary Rhythm & Blues Cruise-on 2010 októberében rögzített Wake Up Call-lal kezdődik. Az óceánjáró hajón felvett műsorból, Sista Monica Parker és Theodis Ealey által előadott dalok is a CD-re kerültek. A független lemezkiadóhoz tartozó zenészek közül Michael Burks, Rick Estrin és Janiva Magness egy-egy számban szerepel. Az ’Iron Man’ becenevű Burks saját kompozícióját, a Voodoo Spell-t adta elő, ami az album csúcspontjának tekinthető. A Kalifornia államtól egészen Virginiáig terjedő helyszíneken Joe Louis Walker, Debbie Davies, valamint a Trampled Under Foot zenészei is játszottak. Az elhangzó szerzeményekben az állandóságot, a Tommy Castro Band tagjai, Scot Sutherland, Ronnie Smith és Tony Stead jelentik, akik bizonyítják, hogy nem véletlenül díjazták őket Band Of The Year címmel a 2010-es Blues Music Awards-on.
Imádtam Tommy Castro előző CD-jét, gyakorlatilag hónapokig hallgattam rendszeresen, egyszerűen megunhatatlannak bizonyult. Éppen ezért nagy várokozással néztem az új korongja elé, bár sejtettem, ezúttal sem ér majd csalódás. És így is lett!
Alligator Records, 2011
hoati
Király István & G-jam Project: Sides Of The Soul
2011-12-15 | kritika
Volt idő, amikor meglehetősen sok instrumentális gitárlemezt hallgattam. Nagyon szerettem Steve Vai, Joe Satriani, Tonny MacAlpine albumait, az itthoni muzsikusok közül pedig Szekeres Tamásért rajongtam. Az évek során a zenei ízlésem változott, mégis örömmel vettem a kezembe a Király István & G-jam Project Sides Of The Soul című korongját.A mátészalkai Király István első igazán komoly együttese a Szinkron volt. A Gidófalvy Attila által menedzselt banda egyetlen hanganyagát 1993-ban adták ki, mely kb. ötezer példányszámban kelt el. A csapat a turnéi és a fesztivál fellépései során rengeteg neves zenésszel (Edda, Sing Sing, Szekeres Tamás, …) játszott együtt, majd 1995-ben feloszlott.
A gitáros ezt követően saját formációt hozott létre G-jam Project néven, azzal a céllal, hogy a magyar zenei palettát a sokak számára ismeretlen instrumentális stílussal színesítse. A debütáló lemezük On The Road Again címmel 2008-ban jelent meg. A tíz kompozíciót tartalmazó album nemcsak a rajongók, hanem a kritikusok egyöntetű tetszését is elnyerte.
Második korongjuk, a Sides Of The Soul idén februárban került kiadásra. A feszített tempóban elkészült CD két részre osztható, a lemez első felén lendületes rockos nóták találhatóak, míg a második öt szám a bluesos vonalat képviseli. Az átgondoltan felépített, fülbemászó melódiájú szerzeményeket a közérthetőség jellemzi. Király István érezhetően az összes jelentős gitáros stílusát ismeri, és úgy tűnik, hogy sikerült neki az őt ért hatásokat egy letisztult formában egyesíteni. A Tom-Tom Stúdióban rögzített felvételeken a zenekarvezető mellett, a muzsikustársak is nagyot alakítottak: a pazar billentyűszólók éppúgy dicséretet érdemelnek, mint a remek szájgitár, vagy a halálpontos ritmusszekció.
A Király István & The G-jam Project világszínvonalú produktumot tett le az asztalra, melyet ha meghallgattuk, csak ülünk döbbenten, és újra és újra meg akarjuk hallgatni. A Sides Of The Soul az év legfontosabb lemezei között említendő, mondhatni kihagyhatatlan album!
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Blues a karácsonyért
2011-12-11 | koncertajánló
Blues a karácsonyértBudapest, Gödör Klub
2011. december 18.
Egy kivételes összefogás eredményeként ingyenes jótékonysági napra hív mindenkit Erzsébetváros Önkormányzata, a Gödör Klub, a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezet és a VII. kerületi Bolgár Kisebbségi Önkormányzat.
A rendezvény célja: a létminimum alatt élő családoknak segítséget nyújtsunk, hogy mi is hozzájárulhassunk az ünnepek meghittségéhez. A helyszínen a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezet várja az adományozókat és a szórakozni vágyókat 2011. december 18-án, Aranyvasárnap. Vigyél magaddal tartós élelmiszert, és támogasd a rászoruló családokat! Várnak lisztet, rizst, cukrot, étolajat, készétel konzervet, mindent, ami a karácsonyi vacsorához kellhet, illetve édességeket. Persely is kihelyezésre kerül, az abba helyezett pénzbeli adományokkal is segíthettek szebbé tenni a karácsonyt!
Délutáni program:
Játszósarok
Daloljunk együtt Sebestyén Katjával
Blues Mikulás meglepetés
Bolgár ételkóstoló
Vadvirágok And Blues Juniors
Esti program:
Magyar Atom
Vasko Krupkata (Bg) - vendég: Pribojszki Mátyás
Deák Bill Blues Band
Blues Trappers: Street Meeting
2011-12-09 | kritika
A budapesti Blues Trappers 2009-ben alakult, azzal a céllal, hogy az élőzene segítségével megismertesse az érdeklődők számára példaképük, a The Blues Brothers munkásságát.Az együttes tavaly szinte lehetetlennek tűnő vállalkozásba fogott, amikor Budapest legfrekventáltabb köztereire utcazenés miniturnét szervezett. A Street Meeting című DVD-n ennek a megvalósítását követhetjük végig, a kezdetektől egészen az utólagos konklúziókig. A film kiindulópontját az előkészületek, valamint a banda tagjainak a nyilatkozatai adják. Ezt követően a koncertsorozatból láthatunk részleteket, jó pár nagyszerű szerzemény csendül fel a hihetetlen összhangot, zeneszeretetet árasztó csapat előadásában. A dalokat rocksztárokkal, értelmiségiekkel, járókelőkkel és hajléktalanokkal folytatott beszélgetések szakítják meg. A riportalanyoktól eltérő véleményeket hallhatunk a rendhagyó miniturnéról. A 76 perces mozi bemutatja azt is, hogy milyen bürokráciai buktatói vannak egy ilyen eseménysorozat megszervezésének, és mennyi munkát kell befektetni, ha „hátszél” nélkül, teljes mértékben önerőből, illetve baráti segítséggel szeretnéd megoldani mindezt.
A 2010-ben forgatott szabadságot sugárzó, tartalmas kikapcsolódást nyújtó film elgondolkodásra ösztönöz, a hangulata pedig könnyen magával ragadhatja a zenekedvelőket.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Steve Gerard & The National Debonaires: Voodoo Workin’
2011-12-05 | kritika
A Steve Gerard & The National Debonaires bemutatkozó lemeze, a New Sounds From Kansas City 2007-ben jelent meg, amit három év múlva követett a Words Are Like Bullets című hanganyag. A Mississippi állambeli Jackson székhelyű formáció albumain az énekesi feladatot David ’Elmo’ Bailey látta el, a dalok rögzítésében segédkezett többek között Lee McBee, Jimi Bott, Doug ’Sarge’ Rynack és Mike Clark is.A gitáros-zenekarvezető Steve Gerard a Central Mississippi Blues Society által 2009 végén szervezett jam session során ismerkedett meg James ’Rock’ Gray-jel, akit felkért egy közös lemez elkészítésére. A legendás énekes örömmel elfogadta a megkeresést, így idén elkészült a banda harmadik korongja, a Voodoo Workin’. A mindössze félórányi hosszúságú CD-t Charles Sheffield címadó száma nyitja, majd olyan előadók szerzeményei következnek, mint Willie Mabon, Big Joe Turner és Nappy Brown. Az ’50-es, a ’60-as éveket megidéző tételekhez hangulatilag remekül illik a veterán Gray három dala. A javarészt középtempójú kompozíciókban az újraformálódott, Preston Hubbard, Dwight Ross Jr., Mike Sedovic, Doug James és Greg Demchuk alkotta The National Debonaires biztosítja a tökéletes zenei hátteret.
A több évtizede a pályán lévő profi muzsikusok által létrehozott, érzelmes éneket, remek hangszeres játékot, kiváló nótákat tartalmazó album nívós szórakozást nyújt az érdeklődök számára.
Blue Edge Records, 2011
hoati
Jim Allchin: Overclocked
2011-12-01 | kritika
Jim Allchin egy floridai farmon nőtt fel, ifjúkori éveit a családi gazdaságban dolgozva töltötte. Kamaszként megszállottan trombitálni tanult, majd a The Ventures és Jimi Hendrix hatására gitárra váltott. Az egyetem megkezdésével a zenélés háttérbe szorult. Az iskola befejezését követően nem sokkal a Microsoftnál helyezkedett el, ahol a társelnök pozícióig jutott a ranglétrán. A szoftvercég-óriástól egészségügyi probléma miatt távozott.Az informatika világában töltött évtizedek után visszatért tinédzserkori szerelméhez, a zenéhez. A bemutatkozó lemeze Enigma címmel 2009-ben jelent meg, amelyre szinte minden hangszert saját maga játszott fel. A gitáros, énekes és dalszerző következő hanganyagának elkészültére két esztendőt kellet várni. Az Overclocked című albumon a néhány színtiszta blues szerzemény mellett blues-rock, rock és pop-rock stílusú tételeket hallhatunk. Az énekesi feladatokat Keely Whitney látja el az One For The Money-ban, aki duettet énekel Allchinnal a Perfect Game címet viselő kompozícióban. A korongon két instrumentális nóta, a Fall és az Opening My Eyes To Love is helyet kapott. A nem mindennapi képességű gitáros játékát érzelmi töltöttség jellemzi, nem kérkedni akar a tudásával, hanem elvarázsolni a hangszerével és a zenéjével. A kísérőmuzsikusok a profizmuson túlmutató lelkesedéssel teszik oda magukat a Jim Allchin saját dalait tartalmazó produkcióba.
Az Overclocked egy érett, kiegyensúlyozott, átgondolt hangszerelésű lemez, amit lehet szeretni a remek hangulatú dallamai, az érzés és a technika egyedi keverékét tartalmazó gitárszólói miatt.
Sandy Key Music, 2011
hoati
Blues van, babám - Bende és a Black & Blue Cafe
2011-11-28 | névjegy
Ritkán lesz hirtelen annyira magányos az ember fia, mint amilyen én lettem 2007. augusztus 6-án délben, amikor épp esedékes agglegénykonyhászati remekemet toltam a mikrohullámúba. Szenvtelen hang közölte a Kossuth Rádió Déli Krónikájában, hogy meghalt Daczi Zsolt, a Bikini gitárosa.
Drága Bende, hát hír belőled, ha már a zenédből nem is, de távozásodból mindenképp. Köptem volna szívem szerint egy nagyot, vagy üvöltve káromkodom, de nem mégsem. Amikor hiányod rajtam ütött, rögtön az jutott eszembe, este már ott bazseválsz a Black & Blue Cafe-ban a többi jelentős arcozattal kedvedre. Betegség gyötörte tested többé nem lesz akadály, hogy megszólaljon kezedben a száraz fa, hogy lángot vessen a hegedű…
A nyolcvanas évek végét írtuk, amikor ügyletben ücsörögtem a Polip magazin szerkesztőségében. Úri meló volt, zenét kellett hallgatni napszám, friss demókat, miket behordhattam a Garázsba, Nagy Feró rock and roll show-jába, ahol a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség kitüntető figyelme mellett csöveseknek és egyéb nehéz életűeknek szórta az igét a Nemzet Csótánya, ki ekkor még leginkább liberális pelenkában szántotta a világot jelentőket, hol volt még akkor a későbbi vérmagyar celeb!
Szóval ücsörgés, bagó, slágerlista - böngészés, mikor nyílik az ajtó, amin két viharvert figura távozik bé, és kollégámat keresik, hogy demót hoztak. Tekintetükben vidéki bizalmatlanság, Kiskunhalasról avázkodtak elő ide a Nagy Faluba, a sáncok mögé. Egyikük, Óbert Tibi, volt a Rolls egykori dobembere, aki elkísérte első világhódító útjára Daczi Zsoltot, akinek a Polimer kazetta bizonysága szerint úgy szólt kezében a gityó, mint a legnagyobbakéban.
Zavart, kusza, kapkodós duma volt, gyorsan találtunk a formációnak nevet (Mylady), löktem néhány tippet, hová lehet még bedzsanázni ezzel a zeneanyaggal, aztán ők léc, long live rock and roll…
A rádió négyesben épp a finnyás ízlésű zenei szerkesztő Pálosi Pista bűvölte a szalagokat, és közben hevesen jegyzetelte szóban, melyik motívumot ki honnan nyúlta. Na ja, a szöveget írják, a szobrot faragják, a zenét meg szerzik, s mint a korabéli zenészmondás tartja, Beethoven óta minden hang foglalt…
De Bende kazettája még Pálosi mester szűrőjén is gond nélkül átcsúszott, Ferónak és hadsegédjének, Szűcs Frédinek is igen tetszett, adásba is került legott.
Repülőrajt.
A követező körben már a Bikini gitárosaként láttam viszont őt. Németh Lojzi épp Nagy Feró segedelmével csípte őt ki magának.
Dumálni többet nem nagyon dumáltunk. Bende volt a hallgatag rock and roll lovag, valami alap bizalmatlanság álarcát hordta, gyorsan és sikeresen sokat ivott, leginkább a Tüzes Vízben, hol a metálmandrók dajdajoztak, ha tehették, s miért ne tehették volna.
Legközelebb akkor sodort össze minket a jósors, midőn Kalapács Józsi készült Isten hozott holnap címen korongra venni férfikora rock and roll-ját, ahová Bende is hivatalos volt, mint hard disk recorder tulajdonos húrforgató és komponista. A szövegeket én követtem el, tarsolyomban a Tátrai Band Mexicano-jának ajánlólevelével.
Nem metált, elegáns macsó rock and roll lemezt álmodtunk világcsavargó szövegekkel Ilonatelepen egy romlott autó lerakat irodájában Zserbóval közösen, aki akkor már megjárta az Eddát és a glam supergroupnak készülő Fixet is. De nagyon döcögött a négyszögletű kerék, Mr. Mortillo bizonytalan volt, csak tutira akart menni, örökké belepiszkált a vakerokba, hogy ő aztán tudja, mitől döglik az a légy.
Csak a meló nem halad, egyébként hibátlan volt a fennforgás.
Ilonatelepről viszont Bende elhozott a Boráros térig, végre duma, végre orbitális röhögések. Ekkoriban hozta össze a Kyru Gotta Humble-t a „Bolond” Kováccsal és Kyruval, nagyon nagy blues - funk - rock, el is eresztettem a tollam rendesen. Bende parányi kecójában a hálószobában ment a toroktornászati formagyakorlat, a konyhában mely az előszobából nyílott, Kovács úr maga rottyantotta a resztelt májat ezerrel, én meg csak ültem pöfékeltem és reszeltem a szavakat, ha úgy hozta a prozódia.
Nagy idők voltak. Daliás bolondériák, álomporos nekirugaszkodások, felleghajtó fellángolások. Tartott, amíg tartott, gyorsan ellobbant. Nem volt köztünk igazi szervezőember, kilincsre járó vagabubd, aki cipelte volna Danubiustól BMG-ig a stájszot, csak basevisták voltunk, éhenkórász rablólovagok, eladhatatlanul szabad lelkek, akik bármikor belehalnak egy codába, de a píárpityuk és marketingmacák cápavilágában esélyük sincs a túlélésre.
Eccerre két lemez fürdött be. Kalapács hirtelen fordulattal tudatta velünk a sajtó hasábjain, hogy a közös tündöklés helyett inkább fölénekli a nulladik Pokolgép albumot, isten vélünk édes piroskák. A Kyru Gotta Humble is befuccsolt még a start előtt, három nótára futotta belőlünk mindössze. Kár volt érettünk, de most már annyira mindegy. Megvolt a cimboraság, és én már akkor is tudtam, ez a fontos, nem a MAHASZ lista meg az Arany Zsiráf.
Bende Tahiba cuccolt ki egy faházba, pincében stúdió pöpecbe, teraszon meg napsütéses vakerok, körülöttünk Duna - kanyar, leszállópálya Bikini és Tirana Rockers dorbézok után, még kecskét is akart Túró kutya mellé, hadd legyen sűrű az állatkert a birtokon.
Túró csodalény volt. Bende imádta. Legnagyobb mutatványa az volt, hogy addig nyalta körbe - körbe farmerom cipzárját, amíg erekcióm nem lett. Szerinted, mennyit röhögtünk ezen nem kicsit?!
Aztán már csak hírek, hogy nagyon beteg. Orvosi műhiba. Telefon a Szent László Kórház kertjébe, ahol bottal a kézben botorkált. Ne röhögtess Peti, mert kiszakad a bélésem…
Segélykoncert a Wigvamban. Végül már csak egy búcsúdal…
De mire Bendét cserben hagyta a teste, már tudtam, nincs halál. Senkit nem veszíthetek el, aki a szívemben él. Megírtam a Tátrai Bandnek a nótát a Black & Blue Cafe-ról, ahová távozásunk után benéznek a magunk fajta kószák, hogy ott várják ki a hajnalt, mely sohase jön el.
Mind többen vagytok odaát, basznád szájba tesó. Néha úgy tűnik, már én is indulok, de eddig még mindig maradtam. Baromira ráérek. De azért várjatok meg, nélkülem ne legyen hová a menés, ha kérhetem…
Ami sürgős, az ráér nagyon…
Hetesi Péter Pál/G3
Drága Bende, hát hír belőled, ha már a zenédből nem is, de távozásodból mindenképp. Köptem volna szívem szerint egy nagyot, vagy üvöltve káromkodom, de nem mégsem. Amikor hiányod rajtam ütött, rögtön az jutott eszembe, este már ott bazseválsz a Black & Blue Cafe-ban a többi jelentős arcozattal kedvedre. Betegség gyötörte tested többé nem lesz akadály, hogy megszólaljon kezedben a száraz fa, hogy lángot vessen a hegedű…
A nyolcvanas évek végét írtuk, amikor ügyletben ücsörögtem a Polip magazin szerkesztőségében. Úri meló volt, zenét kellett hallgatni napszám, friss demókat, miket behordhattam a Garázsba, Nagy Feró rock and roll show-jába, ahol a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség kitüntető figyelme mellett csöveseknek és egyéb nehéz életűeknek szórta az igét a Nemzet Csótánya, ki ekkor még leginkább liberális pelenkában szántotta a világot jelentőket, hol volt még akkor a későbbi vérmagyar celeb!
Szóval ücsörgés, bagó, slágerlista - böngészés, mikor nyílik az ajtó, amin két viharvert figura távozik bé, és kollégámat keresik, hogy demót hoztak. Tekintetükben vidéki bizalmatlanság, Kiskunhalasról avázkodtak elő ide a Nagy Faluba, a sáncok mögé. Egyikük, Óbert Tibi, volt a Rolls egykori dobembere, aki elkísérte első világhódító útjára Daczi Zsoltot, akinek a Polimer kazetta bizonysága szerint úgy szólt kezében a gityó, mint a legnagyobbakéban.
Zavart, kusza, kapkodós duma volt, gyorsan találtunk a formációnak nevet (Mylady), löktem néhány tippet, hová lehet még bedzsanázni ezzel a zeneanyaggal, aztán ők léc, long live rock and roll…
A rádió négyesben épp a finnyás ízlésű zenei szerkesztő Pálosi Pista bűvölte a szalagokat, és közben hevesen jegyzetelte szóban, melyik motívumot ki honnan nyúlta. Na ja, a szöveget írják, a szobrot faragják, a zenét meg szerzik, s mint a korabéli zenészmondás tartja, Beethoven óta minden hang foglalt…
De Bende kazettája még Pálosi mester szűrőjén is gond nélkül átcsúszott, Ferónak és hadsegédjének, Szűcs Frédinek is igen tetszett, adásba is került legott.
Repülőrajt.
A követező körben már a Bikini gitárosaként láttam viszont őt. Németh Lojzi épp Nagy Feró segedelmével csípte őt ki magának.
Dumálni többet nem nagyon dumáltunk. Bende volt a hallgatag rock and roll lovag, valami alap bizalmatlanság álarcát hordta, gyorsan és sikeresen sokat ivott, leginkább a Tüzes Vízben, hol a metálmandrók dajdajoztak, ha tehették, s miért ne tehették volna.
Legközelebb akkor sodort össze minket a jósors, midőn Kalapács Józsi készült Isten hozott holnap címen korongra venni férfikora rock and roll-ját, ahová Bende is hivatalos volt, mint hard disk recorder tulajdonos húrforgató és komponista. A szövegeket én követtem el, tarsolyomban a Tátrai Band Mexicano-jának ajánlólevelével.
Nem metált, elegáns macsó rock and roll lemezt álmodtunk világcsavargó szövegekkel Ilonatelepen egy romlott autó lerakat irodájában Zserbóval közösen, aki akkor már megjárta az Eddát és a glam supergroupnak készülő Fixet is. De nagyon döcögött a négyszögletű kerék, Mr. Mortillo bizonytalan volt, csak tutira akart menni, örökké belepiszkált a vakerokba, hogy ő aztán tudja, mitől döglik az a légy.
Csak a meló nem halad, egyébként hibátlan volt a fennforgás.
Ilonatelepről viszont Bende elhozott a Boráros térig, végre duma, végre orbitális röhögések. Ekkoriban hozta össze a Kyru Gotta Humble-t a „Bolond” Kováccsal és Kyruval, nagyon nagy blues - funk - rock, el is eresztettem a tollam rendesen. Bende parányi kecójában a hálószobában ment a toroktornászati formagyakorlat, a konyhában mely az előszobából nyílott, Kovács úr maga rottyantotta a resztelt májat ezerrel, én meg csak ültem pöfékeltem és reszeltem a szavakat, ha úgy hozta a prozódia.
Nagy idők voltak. Daliás bolondériák, álomporos nekirugaszkodások, felleghajtó fellángolások. Tartott, amíg tartott, gyorsan ellobbant. Nem volt köztünk igazi szervezőember, kilincsre járó vagabubd, aki cipelte volna Danubiustól BMG-ig a stájszot, csak basevisták voltunk, éhenkórász rablólovagok, eladhatatlanul szabad lelkek, akik bármikor belehalnak egy codába, de a píárpityuk és marketingmacák cápavilágában esélyük sincs a túlélésre.
Eccerre két lemez fürdött be. Kalapács hirtelen fordulattal tudatta velünk a sajtó hasábjain, hogy a közös tündöklés helyett inkább fölénekli a nulladik Pokolgép albumot, isten vélünk édes piroskák. A Kyru Gotta Humble is befuccsolt még a start előtt, három nótára futotta belőlünk mindössze. Kár volt érettünk, de most már annyira mindegy. Megvolt a cimboraság, és én már akkor is tudtam, ez a fontos, nem a MAHASZ lista meg az Arany Zsiráf.
Bende Tahiba cuccolt ki egy faházba, pincében stúdió pöpecbe, teraszon meg napsütéses vakerok, körülöttünk Duna - kanyar, leszállópálya Bikini és Tirana Rockers dorbézok után, még kecskét is akart Túró kutya mellé, hadd legyen sűrű az állatkert a birtokon.
Túró csodalény volt. Bende imádta. Legnagyobb mutatványa az volt, hogy addig nyalta körbe - körbe farmerom cipzárját, amíg erekcióm nem lett. Szerinted, mennyit röhögtünk ezen nem kicsit?!
Aztán már csak hírek, hogy nagyon beteg. Orvosi műhiba. Telefon a Szent László Kórház kertjébe, ahol bottal a kézben botorkált. Ne röhögtess Peti, mert kiszakad a bélésem…
Segélykoncert a Wigvamban. Végül már csak egy búcsúdal…
De mire Bendét cserben hagyta a teste, már tudtam, nincs halál. Senkit nem veszíthetek el, aki a szívemben él. Megírtam a Tátrai Bandnek a nótát a Black & Blue Cafe-ról, ahová távozásunk után benéznek a magunk fajta kószák, hogy ott várják ki a hajnalt, mely sohase jön el.
Mind többen vagytok odaát, basznád szájba tesó. Néha úgy tűnik, már én is indulok, de eddig még mindig maradtam. Baromira ráérek. De azért várjatok meg, nélkülem ne legyen hová a menés, ha kérhetem…
Ami sürgős, az ráér nagyon…
Hetesi Péter Pál/G3
Sandy Carroll: Just As I Am
2011-11-25 | kritika
Sandy Carroll egy Tennessee állambeli városban született, igazi otthonának azonban mindig is Memphis-t tekintette. Az énekes-dalszerzőnő az eddigi pályafutása alatt együtt dolgozott Jim Dickinsonnal és Willie Mitchell-lel, s olyan zenészek részére írt szerzeményeket, mint Albert King, Luther Allison, Reba Russell, Ana Popovic, Ellis Hooks és Barbara Blue.A Premier Player Songwriting Awardra jelölt Carroll szólólemezei 1993 óta jelennek meg, melyek közül a legnagyobb sikert az öt éve kiadott Delta Techno-val érte el. Az aktuális, Just As I Am címet viselő albumának nagy része régóta kész volt, befejezéséhez az utolsó lökést Bob Trenchardtól, a Catfood Records tulajdonosától kapta. A Jim Gaines produceri felügyelete alatt elkészített korong eléggé eklektikusra sikerült, hisz blues, blues-rock, gospel és new orleans-i muzsikát is hallhatunk rajta. Az érzelmek széles körét felölelő számok közül kiemelkedik a CD címadó dala, a Just As I Am, aminek eredetije Luther Allison 1997-ben megjelent Reckless című lemezén található. A többségében saját kompozíciók rögzítésében Memphis legkiválóbb stúdiózenészei (Evan Leake, Dave Smith, Steve Potts, …) segédkeztek, az énekesnő pedig a sokoldalúságát bizonyítandó, néhány tétel erejéig zongorán is játszott.
A texas-i Catfood Records éves szinten csak néhány albumot ad ki, de azok egyöntetűen magas színvonalat képviselnek. Johnny Rawls és Jackie Johnson idén megjelent CD-jéhez hasonlóan, Sandy Carroll legújabb hanganyagáról is csak a legjobbakat lehet elmondani.
Catfood Records, 2011
hoati
Bemutatkozik a Mojo Workings
2011-11-23 | hír
Szabó Tamásról utoljára múlt év végén adtunk hírt, amikor a Good Morning Mr. Blues projektjét mutattuk be. A sokoldalú zenész most egy új formációval jelentkezett, ahol természetesen ismét „vendégként” köszönthetjük a bluest. Ő mesél most az új csapatról és a terveikről.A zenéléssel eltöltött hosszú évek során számos zenekar alapító tagja lehettem, olyanoké, mint a Palermo Boogie Gang, a The Tailor’s Clothes, a Spo-Dee-O-Dee, a Silence, vagy a Largo Cammino. Ezeknek a csapatoknak a hosszabb-rövidebb fennállásuk alatt meg kellett küzdeniük azért, hogy az adott zenei trendek és ízlések között talpon maradjanak. Ma egy zenekar megismertetése a világgal nagy kihívást jelent, mert számtalan formáció van, akik között elvész egy-egy új banda. Most mégis megkísérlem, noha a ma közkedvelt irányzatai között nem nagyon szerepel a blues.
A mostanra kialakult trió formáció két tagjára tavaly akadtam egy pesti kocsmában, ahol a két úriember fület gyönyörködtetően muzsikált. Telt-múlt az idő, és valahogy egymáshoz sodort minket a sors. Lassan fél éve, hogy elkezdtünk dolgozni repertoárunkon, ami mostanra érett meg, s most jött el az ideje annak is, hogy tudassuk a világgal: megalakult a Mojo WorKings (a zenekar neve egy magyaros szójáték következtében alakult ki). A zenei irányt tekintve ez blues zene, de nem tisztán blues (nem stílushű), hiszen számos más műfaj is helyett kapott benne - persze a blues műfajnak behódolva. A hangszerelésben a gitárokon kívül mindenféle érdekes szájharmonika (akkord, basszus stb.), és a vokál kapott szerepet. Hazánkban, viszonylag ritka a többszólamú éneklés ebben a műfajban. Óriási szerencse, hogy mind a hárman éneklünk, mert így teljesen más hangképet tudunk létrehozni, mint azon zenekarok, ahol egy ember az énekes főhős.
Terveink: ahogy mondta Tom Nolimit ez egyik kimagasló riportjában: „Tervek nincsenek, csak project”. Természetesen nem ilyen egyszerű. Mi alapjába véve a klubzenekar kategóriájába tartozunk, talán annyival toldanám meg, hogy azon belül egy igényesebb vonalat szeretnénk meghonosítani idehaza. Nem csak hangképben, hanem az előadásmódban is.
Az elmúlt idő arra volt elegendő, hogy kipróbáljuk magunkat egymás között mint zenész, mind a színpadon, mind emberileg. Elkészítettük a honlapunkat: www.mojoworkings.hu - ez folyamatos bővítés alatt áll, ill. elkészíthettünk egy jobb minőségű koncert anyagot, aminek részletei nemsokára felkerülnek majd a website-unkra, ill. a youtube-ra is. Remélhetőleg a következő évben sikerül megismertetni a Mojo Workings nevet a nagyérdeművel, lehetőségünk adódik sok koncertet játszani és megjelentetni egy stúdióalbumot.A Mojo WorKings felállása:
Honfi Imre Olivér - gitárok (akusztikus, elektromos, slide), ukulele, ének
Horváth János - akusztikus gitárok, ének
Szabó Tamás- harmonikák, washboard, ének
Koncertek a közeljövőben:
2011.12.01. – Budapest, Nothin' But The Blues Pub
2011.12.16. – Budapest, Gitár Pont Café
2011.12.18. - Budapest, Old Man's Music Pub
2011.12.27. – Szolnok, Andante Bor és Gasztrokultúrház – közreműködik: Long Tall Sonny és Crazy Benny
Negyedik Magyarországi Boogie Woogie Est
2011-11-20 | koncertajánló
Negyedik Magyarországi Boogie Woogie EstGyőr, Richter Terem
2011. december 03.
A töretlen sikerű koncertsorozat immár a negyedik előadásához érkezik, hiszen a Dániel Balázs – alias Mr. Firehand - nevéhez fűződő Magyarországi Boogie Woogie Est ismét Győrbe várja a műfaj és a virtuóz zongorázás kedvelőit egy garantáltan vidám, színvonalas szórakozásra.
Balázs és csapata idén is sokszínű műsort állított össze, amelyhez újfent nemzetközi sztárokat hívtak meg. Először látogat Magyarországra Mike Sanchez, a boogie és a rock and roll fenegyereke, aki olyan nagyágyúkkal is szerepelt egy színpadon, mint Paul McCartney vagy Eric Clapton. A zongoristák sorát erősíti Robert Roth Ausztriából, de a világbajnok táncospár, Nicolas Deniau Franciaországból és Mikaela Hellsten Svédországból is igazi különlegességei lesznek az estnek. A show házigazdája a hagyományokhoz híven triójával lép színpadra.
Tehát 2011. december 3-án 19:00 órától a győri Richter Teremben igazi őrületre lehet számítani a színpadon, hiszen ez az a koncert, ahol nem csak a zongoráknak, hanem a zongoristáknak sincs ki a négy kereke. Ne mulassza el, elvégre csak egyszer van boogie est az évben!
