Ripoff Raskolnikov
2014.10.30.


Ütött-Kopott Angyal
2014.10.31.


Bluesügyi Hivatal
2014.10.31.


Ajánlott albumok

Band Of Gypsys Reincarnation
Band Of Gypsys Reincarnation
Electric Angelland
Tátrai Band
Tátrai Band
A küszöbön túl
Ripoff Raskolnikov
Ripoff Raskolnikov
Lucid Moments
Ben Poole
Ben Poole
Live At The Royal Albert Hall
JP Soars
JP Soars
Full Moon Night In Memphis
Altered Five Blues Band
Altered Five Blues Band
Cryin’ Mercy
Robert Cray Band
Robert Cray Band
Nothin But Love
Liz Mandeville
Liz Mandeville
Heart 'O' Chicago




Black & Tan Records


Boo Boo Davis
Ain't Gotta Dime


Boo Boo Davis
Name Of The Game


Doug MacLeod
The Utrecht Sessions


Various Artists
Keeping Living Music Alive vol. 2


Billy Jones
my Hometown


TBoo Boo Davis
Drew, Mississippi


Turnip Greens
Carry Me Down The Aisle


Roscoe Chenier
Waiting For My Tomorrow


Doug MacLeod
Where I Been


Harrison Kennedy
VOICE STORY

Robert Plant: lullaby and... The Ceaseless Roar
2014-10-29 | kritika


Robert Plantet, a Led Zeppelin frontemberét nem kell bemutatni senkinek, hiszen a korszakalkotó, egész világ ízlését meghatározó, vérbeli rock zenekart mindenki ismeri. Az aranytorkú énekes 1982 óta készít szólólemezeket, amelyek közül a Pictures At Eleven, a Dreamland és a Mighty ReArranger kiállta az idők próbáját. Négy évvel legutóbbi, hazájának eladási listáján a harmadik helyre felért Band Of Joy után idén ősszel jelentette meg szólópályája tizedik hanganyagát. Ahogy azt Plant több helyen is lenyilatkozta, a lullaby and... The Ceaseless Roar valószínűleg az utolsó munkája, a zenei pályájának vége. A régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő együttesével, a Sensational Space Shiftersszel rögzített albumon tizenegy dalt találunk, ebből kilenc saját szerzemény, a maradék kettő, a Little Maggie és a Poor Howard pedig átirat. Az életről, szerelemről, kihagyott lehetőségekről, a többségében talán már elfeledett szeretőkről és barátokról szóló dalok a „fogyasztói” elvárásokkal dacolva sokszínűek, a rock, folk, klasszikus blues, mi több az elektronikus zene elemei szövik át őket. A lullaby and... The Ceaseless Roar nem korszakalkotó lemez, de hiteles, bármilyen aspektusból vesszük górcső alá, teljesen világos, hogy hűen képviseli a Robert Plant által fontosnak tartott törvényszerű változást.

Nonesuch Records / Warner Music, Magneoton, 2014

hoati


Blues Session koncertek a Muzikumban
2014-10-25 | koncertajánló


Az ősz utolsó, a tél első hónapjában is kiváló zenekarokat tekinthetnek meg az érdeklődők a Blues Session koncertsorozat keretén belül a budapesti Muzikum Klubban.



Tervezett koncertek
november 6. – Band Of Gypsys Allstar – Jimi Hendrix egy kicsit másképp
november 7. – Ferenczi György és a Rackajam
november 21. – Jambalaya: „Amerikából jöttem” – lemezbemutató ráadás
november 22. – Tátrai Trend
november 25. – Lousiana Double: Magányos apák éneke – lemezbemutató
november 27. – Ripoff Raskolnikov Band (A – HUN)
november 28. – Pribojszki Mátyás Band – Back Home!
december 4. – BlueSpot feat. Danics Dóra
december 5. – Soulbreakers
december 13. – Deák Bill Blues Band
december 19. – Mojo Workings feat. Ripoff Raskolnikov
december 20. – Magyar Atom
december 27. – Blues Session Karácsony: Fekete Jenő, Szász Ferenc, Kőmíves ’Stone’ András – Blues For Robert, Albert and Stevie
december 29. – Peter Lippa Band (SK)

hoati


Crosby, Stills, Nash & Young: CSNY 1974
2014-10-21 | kritika


A Crosby, Stills & Nash 1968-ban jött létre a rocktörténelem egyik első supergroupjaként. A triót alkotó zenészek mindegyike jelentős, de különböző okok miatt kifáradt együttesből érkezett. Bemutatkozó lemezük a megalakulásukat követő évben jelent meg. A banda nevét viselő album többszörös platinalemez lett, évekkel később bónuszokkal kiegészítve újra megjelentették. Neil Young az 1966 és ’68 között működő Buffalo Springfieldben szerzett tapasztalatokkal, két szólóalbummal a háta mögött, 1969 nyarán csatlakozott a három nagynevű gitáros-énekes alkotta csapathoz. A woodstocki fesztiválon kirobbanó sikert aratott Crosby, Stills, Nash & Young 1970-ben készítette el a Déja Vu című lemezt, amely felkerült a Rolling Stone magazin minden idők ötszáz legkiemelkedőbb albumának listájára. A zenekar második stúdiólemeze a ’70-es évek elején a folyamatos belső ellentétek végett nem jött létre, azonban Elliot Roberts és Bill Graham nyomására 1974-ben harmincállomásos, bruttó tizenegy millió dolláros bevételt hozó stadionturnén vettek részt. A turné negyven éves évfordulója alkalmából Joel Bernstein és Graham Nash úgy döntött, hogy azon koncert felvételekből, amiket rögzítettek, válogatás albumot állítanak össze. A CSNY 1974 címet viselő anyag egylemezes változatban, valamint extra kiadásban is megjelent. A szimpla album tizenhat szerzeményt tartalmaz, köztük olyan örökérvényű dalokat, mint a Wooden Ships, a Helpless, a Suite: Judy Blue Eyes, a Chicago, vagy a komoly politikai hatással bíró Ohiót, ami négy fiatalnak állított emléket, akiket egy vietnámi háborúellenes tiltakozáson gyilkoltak meg. A megalakulását követő években a Beatleséhez hasonló népszerűségű banda folk-rock, country-rock jellegű számai a mai rockhoz képest avittnak tűnhetnek, de nem lennék meglepve, ha a koncertlemez hatására a felvételek idején csúcsformában lévő együttest az idősebb generációkon kívül sok fiatal is megszeretné.

Magneoton / Warner Music, 2014

hoati


A magyar dzsesszélet kiválóságai a Rockmúzeum színpadán
2014-10-18 | hír


Új programsorozatot indít a Radics Béla RB Emléktársaság. A Hírességek Csarnoka, a magyar Rockmúzeum támogatásával megvalósuló rendezvény „Nyilvános interjúk, baráti beszélgetések kortárs zenészekkel” címmel 2014. október 26-án 15 órakor kezdődik, ahol az őszi klubidényben első alkalommal a hazai dzsessz-rock nagy úttörőit látják vendégül. A színvonalas beszélgetést Halper László vezeti, akinek nemrég került boltokba a különböző formációjú Rákfogó együttesről szóló kötete Zenészlegendák II. címmel. A nemzetközi szintű dzsesszgitáros interjúalanyai az Új Rákfogó – és persze több más zenekar – legendás tagjai lesznek: Babos Gyula, Kati Horváth Lajos, Kőszegi Imre, Ráduly Mihály és Szakcsi Lakatos Béla. A klubbelépő egyben a múzeum megtekintéséül is szolgál. A Rockmúzeum a RAM Colosseum területén, a Budapest, XIII. kerület, Kárpát u. 23. szám alatt található.


Ady - Hobo: A föltámadás szomorúsága
2014-10-14 | kritika


Földes László Hobo az elmúlt évtizedekben szívesen keverte a zenét az irodalommal, biztos kézzel választva ki azokat az ikonikus alakokat, akik illeszkednek az ő előadásmódjához, akiknek az életműve valahol rokon az övével. József Attila, Faludy György, Pilinszky János – főként ők voltak a magyar irodalomból azok, akiknek munkásságát feldolgozta. A közelmúltban Vidnyánszky Attilával közösen határozták el, hogy a Nemzeti Színházban csinálnak egy Ady-estet. Erre készülve gyűjtöttek össze kilencven verset, ebből lett harmincöt, illetve harmincegy, ami az előadásban, illetve A föltámadás szomorúsága című lemezen hallható. A költemények jó részét maga Hobo választotta ki, de segítségére volt Jász Attila költő, valamint a Nemzeti Színház igazgatója is. A lemez ívét a haza, a szerelem, a számvetés és az elmúlás adja, ezeknek megfelelően vannak énekelt versek, zenei aláfestéssel elmondott versek, és vannak zene nélkül szavalt költemények. A zenei részt Fekete-Kovács Kornél vállalta magára, aki leginkább jazz vonalon ismert, így nem meglepő, hogy az itt hallható szerzemények sokkal inkább tartoznak a jazz területére, mint a blueséra. A fúvós hangszerek mellett billentyűn is játszó muzsikus a feladatot tökéletesen megoldotta, hiszen a zene sosem vonja el a figyelmet a versekről, soha nem tolakszik Földes László versmondása elé, de nagyszerűen kiegészíti mind hangulatában, mind ritmusában azokat. Az igényes kivitelű lemezt hallgatva rádöbbenünk, hogy mennyire frissek Ady költeményei, mennyire érezte a magyar valóságot, ami sajnos mit sem változott az elmúlt száz év alatt.

GrundRecords, 2014

hoati


Mini Európa turnéra indul a Jack Cannon
2014-10-08 | hír


A Jack Cannon zenekar (korábban Jack Cannon Blues Band) 2006-ban alakult, akkor még duóként. Később kibővült egy bőgőssel, majd egy dobossal is, így az utóbbi években már kvartettként zenélnek. 2008-ban megnyertek egy hazai tehetségkutatót, a fődíj egy lemezszerződés volt. A lemez el is készült, de a kiadó végül nem adta ki. Még ugyanebben az évben az első helyen végeztek az egyik legismertebb nemzetközi blues tehetségkutató versenyen, a Blues Aperitiven, amelynek eredményeképp kétszer is felléptek a rangos Blues Alive Fesztiválon. Azóta külföldi fesztiválok, fellépőhelyek állandó vendégei, mi több, Lengyelországban és Csehországban, ahol a legnépszerűbb blueszenekarok közét tartoznak, rendszeresen turnéznak. Októberben ismét e két országba készülnek, négy állomásos mini turnét adnak. A toruni fellépés érdekessége, hogy az együttes alapító tagja, a gitáros Bíró Ádám a szigetországból származó Danny Bryant-tel egyetemben gitár workshopot tart.

Fellépések
október 17. –
Prága (CZ), Reduta Jazz Club
október 19. –
Prága (CZ), Blues Sklep
október 20. –
Torun (PL), Pamela Pub, vendég: Slawek Wierzcholski
október 21. –
Pila (PL), Boogie Bar

hoati


Török Ádám új klubja Óbudán
2014-09-30 | hír


Nem hiába bábáskodott a magyar Fuvolalovag a júliusban megrendezett Csemete Fesztivál szervezése körül. A biliárdgolyók koccanása mellett október 3-tól immár a rock és a blues hangjaitól is hangos lesz a Glob Royal Club az óbudai Csemete utcában.

Pénteken, október 3-án 20 órától ünnepélyes keretek között nyit a 2014-es őszi klubszezon. A forró hangulatról a Török Ádám és a Mini, valamint a Capriccio zenekar gondoskodik. Szombaton 21 órától a Triumvirátus, vagyis Zeffer András, Kékesi ’Bajnok’ László és Závodi János veszi birtokba a színpadot. A nyitó hétvégét követően az új zenés klub minden héten pénteken és szombaton a magyar blues-rock legendák szuperkoncertjeivel várja az igényes muzsika kedvelőit. Ahogy azt a Török Ádám nevével fémjelzett klubszervezésekben megszokhattuk, a bulik most is belépődíjmentesek lesznek. Terveik szerint a Glob Royal Rock & Blues Club ad majd otthont az első magyar Nyugdíjas Rockzenész Klubnak is, emellett a nyitóbulin közreműködő Capriccio, illetve Triumvirátus együttesek is az óbudai Csemete utcai rockszentély állandó fellépői lesznek. A különböző Mini formációk frontembere régóta figyelemmel kíséri a hazai zenei élet alakulását, különös tekintettel az utánpótlásra. Ádám ezúttal sem hanyagolja el a fiatal, tehetséges muzsikusok felkarolását: ígérete szerint időről időre megmutathatják magukat a Glob Royal közönsége előtt.


30 éves jubileumát ünnepli a Tengs-Lengs
2014-09-23 | koncertajánló


Immár rangidősként lépve a blues és rock történelembe, idén hazánk egyik legelső klubzenekara is 30 éves jubileumot ünnepel. Az 1984-ben alapított Tengs-Lengs fontos együttes, a hazai blues és rock ’n’ roll zene egyik mérföldköve. Őket ismerni illik, az ünnepi koncertjükön ott lenni az előzőek miatt majdnem, hogy kötelező.

„A Tengs-Lengs visszatért oda, ahonnét a csodálatos blues és rock ’n’ roll elindult - és jól tette. A klubba, ahol a szünetben a zenész együtt sörözik a közönséggel, a barátokkal, ahol egy a többiekkel, nem pedig valami földöntúli bálvány. A gyökerek nagyon fontosak, aki nem ismeri, és nem tiszteli a múltat, annak nincs jövője.” - ajánlotta Hajnal Gábor egykor a zenekart, s annak egyedi hangulatát.
Bár a legendás együttes történetében 30 év telt el, tagjainak gyerekeik vannak, a hajuk esetleg már meg is őszült, a mai napig ugyanazt a vérpezsdítő hangulatot nyújtják a koncertjeinken, mint egykor, mikor saját klubjuk volt és bejárták az egyetemi- és blueskocsmákat.
„A nyolcvanas években igazi sikk volt a zenekar koncertjeire járni.” - írják egy cikkben a budapesti, időközben trióvá alakult csapatról. Ám éppen a mai napig megállíthatatlan lendületük, visszajáró, lelkes közönségük bizonyítja, hogy még manapság is menő dolog Lengsre járni.
Találkozzunk az elmúlt 30 év emlékeivel 2014. október 04-én a budapesti Backstage Pubban! Minden régi és új Tengs-Lengs rajongónak ott a helye!


Palackba zárt dallal jön a Colombre Band
2014-09-20 | beszélgetések


Győr legfőbb könnyűzenei exportcikkének is titulált Colombre Band az interneten jelentette meg új kislemezét Hívogató címmel, amelyre négy dal került fel. A címadó dalról ráadásul még egy bort is elneveznek. A részletekről a zenekarvezető, Váray László beszélt.

Az őszt rögtön egy új kislemezzel kezdtétek. Ilyen jól sikerült a nyár?
Jól sikerült a nyár, fesztiválosan, a koncertek közti szüneteket pedig a stúdióban töltöttünk. És most itt a klubszezon, úgyhogy yeah van.

Egy ideje már új felállásban léptek fel....
Így van, februárban átalakítottam a csapatot. Nagyon jót tett a zenekarnak a változás, izgalmas és inspiráló folyamat volt a nagyon komoly próbatermi munka is és meglehetősen hamar, márciusban már koncerteztünk. A régóta kerülgetett billentyűs hangszer megjelenésével teljesen kiegészült a hangzás, még játékosabb lett a színpad. A korábbi hangzásunk máshogy volt jó, mást domborított ki ugyanazokból a dalokból, most viszont kompromisszum-mentesebb a hangkép.

Nem hiányzik a női hang az újjáalakult zenekarból?
Állandó tagként nem. Vokál szerepben persze mindig helyet lehetne találni női hangnak, de önálló hangszerként, ahogy Vera volt nálunk énekes, nem. Egyébként is, Vera úgy énekel, ahogy senki más, fura lenne, ha pótolni akarnánk.

Említetted a stúdiózást. Mi lett az eredménye a „műhelymunkának”?
Egy négy dalos kislemez. Az interneten tettük közzé, egy lépésből elérhető mindenki számára. Épp a legjobbkor jött ki, egy évvel a nagylemezünk- fél évvel az újjáalakult Colombre Band startja után.



A dalok kinek a nevéhez fűződnek?
Dalszerző vagyok, a zenét és szöveget is én írom. Mivel az alaphangszerem a gitár és az ének, így egyszerűen hangszerelve viszem az új nótát a próbaterembe. Ott jön az izgi rész, a zenekar felöltözteti a dalokat, hangszerelés-, hangszínkeresés, szerkesztés, a végső forma felépítése zajlik.

Mesélj egy kicsit az új dalokról, mit lehet róluk tudni?
Mindegyik kis különálló történetet dolgoz fel, eléggé különböző stílusban. Egy-egy dalon belül is sok minden történik, eseménydús zenék és még a legfinomabb balladában is vannak szúrós poénok. A Kontroll nélkül-című dalt már júliusban kiragasztottuk a netre, jó utat járt be eddig is, a Petőfi Rádió is megpörgette. Ez a dal is kedves balladának indul, aztán átcsap reggae-s hip-hop-ba, épp ilyen furán lesz kerek, egész. A Volt úgy-című a legvidámabb Colombre Band dal a Kapuzárási piknik-óta, ami a szakításról szól. Ez volt az első dalunk az új felállással. A Hívogató a címadó dal, ami a koncerteken úgy tűnik, indokolatlanul gyorsan megszerethető. Néhol súlyosan moralizál, néhol meg beleharap a hallgató fülébe.

Itt meghallgathatjátok a Hívógató EP dalait!

A Hívogató más miatt is közönség kedvenc lehet…
Olyan különleges elismerésben részesültünk, hogy egy Nyugat-dunántúli borászat, a 2013-as szüretelésű és idei érlelésű chardonnay borát erről a dalról nevezi el. A bor ősszel, Hívogató néven kerül piacra. Ez meglehetősen különleges dolog, nagyon örülünk neki.

Gondolkoztok nagylemezen is?
Mire publikus lett az EP már újabb dalokon dolgoztunk, így nagyon hamar összeáll egy új nagylemeznyi anyag – persze egy lemezkiadásnak ez a legkönnyebb része, a többi a matek - ki kell számolni, mikor lesz aktuális. Most a Hívogatóra koncentrálunk, ennek az útját simogatjuk. Az biztos, hogy a kislemez dalai szeretik a közönséget, reméljük a közönség is szeretni fogja őket!

Havassy Anna Katalin

A beszélgetés eredetije a Kisalföld K2 magazinban jelent meg.


Paul Karapiperis: One Sin In Seven Parts
2014-09-19 | kritika


A Small Blues Trap az utóbbi évek legjobb görög blues együttesei közé sorolandó. Az éppen egy évtizede alakult ötlemezes formáció frontembere Paul Karapiperis, aki 2009 óta szólóalbumokat is készít. A multiintsrumentalista zenész a Fifteen Raindrops In An Ocean Of Blues Tales és a Somethin’ Like Blues Or Haunted Ballads után idén nyáron jelentette meg harmadik hanganyagát. A csupán digitálisan kiadott, váratlan zenei fordulatokban gazdag One Sin In Seven Parts valójában egy konceptalbum, amely hét részből áll. A sötét, misztikus hangulatú, a delta blues, brit pszichedelikus blues és a latin zene jegyeit magukon viselő dalok csak sokadik hallgatás után fedik fel értékeiket. A nyitó Welcome boy című számban a blues zenében jóformán alig használt hangszerekkel, cimbalommal, metallofonnal és baglamasszal találkozunk. Karapiperis hangja mogorva, gyakran Tom Waits összetéveszthetetlen, Bourbon whiskeyben és cigarettafüstben áztatott orgánumára emlékeztet. Az alig harmincpercnyi lemez feljátszásában több vendégmuzsikus, így Paul malesinai székhelyű együttesének két tagja, Panagiotis Daras gitáros és Lefteris Bessios basszusgitáros is segédkezett.

Szerzői kiadás, 2014

hoati


Folytatódik a Blues Session koncertsorozat
2014-09-13 | koncertajánló


Szeptember második felében folytatódik a tavaly ősszel beindított Blues Session koncertsorozat a budapesti Kossuth Klubban található Muzikumban.



Tervezett koncertek
szeptember 19. - Magyar Atom
szeptember 20. - BlueStone feat. Mohai Tamás, Fekete Jenő és Radovics ’Kyru’ László
szeptember 25. - Loyal Apples’ Club
szeptember 26. - Message To Hendrix
október 8. - Kőbánya sound: a Kőbányai Zenei Stúdió estje
október 17. - Mojo Workings
október 25. - az Éles Gábor Trió és Tóth Vera Let Yourself In Groove című lemezének bemutatója
október 30. - Ripoff Raskolnikov Band
október 31. - Ütött-kopott angyal

hoati


Asylum Street Spankers: The Last Laugh
2014-09-09 | kritika


Az Asylum Street Spankers 1994-ben Texas államban, a Llano folyó mentén található Dabbs Hotelban, egy partit követően alakult meg. A fennállása alatt számtalan tagcserén átesett zenekart túlnyomórészt színészek alkották, akik több hangszeren is tudtak játszani. Legtöbb koncertjüket erősítő nélkül, akusztikus hangszerekkel adták, színpadi fellépéseiket fokozott teatralitás jellemezte. Játszottak klubokban, színházakban és fesztiválokon, szerte az Egyesült Államokban, de rendszeresen turnéztak Európában és Japánban is. Az együttes tagjai 2011 tavaszán úgy határoztak, hogy feloszlanak, három utolsó fellépésüket Austinban tartották. A három különböző műsor rögzítésre került, majd a legemlékezetesebb pillanatokat idén lemezen megjelentették. A The Last Laugh című hanganyag egy tradicionális gospel darab, a Didn’t It Rain a capella változatával indul. A továbbiakban a country, blues, jazz és szving műfajok elemeit magába olvasztó, helyenként a punk-rock szellemiségét is magukon viselő, az Asylum Street Spankers által lemezre még nem játszott dalok következnek. Az ének magával ragadó, a hangszeres játék vérprofi, a zenei megoldások ötletesek, nem véletlenül aposztrofálta „nemzeti kincsként” a zenekart a Jazz Review. A rajongóknak már biztos, hogy birtokában van a lemez, azoknak pedig, akik csak most ismerik meg az együttest, kiváló belépő az Asylum Street Spankers terjedelmes diszkográfiájának megismeréséhez.

Yellow Dog Records, 2014

hoati


Dave Specter: Message In Blue
2014-09-02 | kritika


Dave Specter a ’90-es évek eleje óta készít lemezeket a blues és jazz albumairól ismert, létrehozásának hatvanadik évfordulóját tavaly ünneplő Delmark Records részére. Pályafutásának tizedik szólóalbuma, a Message In Blue tizenhárom felvételt, köztük hét instrumentális szerzeményt tartalmaz. Mivel a zenész családba született Specter nem énekel, ezért lemezeire vendégénekeseket szokott meghívni. Albumain szerepelt már Barkin’ Bill Smith, Lynwood Slim és Lenny Lynn, de legtöbbet talán Tad Robinsonnal dolgozott együtt. Aktuális anyagán a soul legenda, Otis Clay, és a multiinstrumentalista Brother John Kattke hangja három-három számban hallható. A Kattke által felénekelt Chicago Style című szerzemény a szeles város legjelentősebb blues zenészeiről emlékezik meg, így nem lennék meglepve, ha csakhamar ez a dal Chicago új blues himnusza lenne. A CD rögzítésére a Willie Henderson & The Chicago Horns, és az utóbbi évek egyik legkeresettebb szájharmonikása, Bob Corritore is meghívásra került. Dave Specter gitárjátéka lendületes és telt, érződik, hogy az ötvenes éveiben járó muzsikusra nagy hatással voltak a Chicago blues legendás húrnyüvői mellett jazz gitárosok, Kenny Burrell és Wes Montgomery is. Aki ritkán vásárol lemezt, vagy egyszerűen csak biztosra akar menni, annak tökéletes választás ez az album.

Delmark Records, 2014

hoati


Hazánkba látogat zenekarával Robert Cray
2014-08-06 | koncertajánló


The Robert Cray Band
2014. október 25.
Budapest, Akvárium Klub


A georgia-i születésű Robert Cray életpályája hűen tükrözi a műfaj iránti elkötelezettségét: a stílus hazájának számító déli államok fiaként eleve ott csörgedezett a vérében a vonzalom a zene iránt, látókörét pedig csak kiszélesítette a katona édesapja munkájából adódó számos költözés, amin családja keresztülment. Nem is meglepő, hogy az alapvető hatásként elkönyvelt ex-Beatle, George Harrison mellett Jimi Hendrix, Albert Collins, Buddy Guy és B.B. King is ott szerepel a gitáros-énekes idoljainak listáján, melyekre felnézve ő is kialakíthatta egyéni, a soul, a jazz, a gospel és a funk elemeit is magába integráló, a lehető legszélesebb közönség tetszését elnyerő, erősen amerikai aromájú muzsikáját.



Öt Grammy-díja és tizenöt jelölése mellett bizonyítja Cray elismertségét az a több millió hanghordozó is, amit karriere során adott el, és amelyek egy igazi virtuóz fokozatos kibontakozásról számolnak be. Eddigi tizenhét nagylemezén ugyanis rendre próbálta feszegetni a műfaj kereteit, olyan nagy mozgástérrel operálva, amely egészen a legnépszerűbb előadók sorába repítette őt a ’80-as évek közepén, amikor a mai napig legismertebb anyaga, a kétszeres platinalemez Strong Persuader megjelent. Azonban ha a közönség szeretete nem lenne elég, barátai, kollégái és tisztelői között is olyan hatalmasságokat sorolhatunk fel, mint Eric Clapton, Keith Richards, Bonnie Raitt és Tina Turner.
Az amerikai muzsikus jelenleg is rendkívül aktív, a folyamatos lemezkészítés mellett ugyanis az élő fellépésekre is nagy hangsúlyt fektet, pillanatnyilag is háromfős kísérőzenekarával járja a világot. Richard Cousins basszusgitáros, Les Falconer dobos és Dover Weinberg billentyűs segítségével pedig egy újabb szintre léphet Cray egyébként is magával ragadó világa, amely talán mindennél jobban érvényesül akkor, ha élőben találkozik vele az ember.
Robert Cray és együttese 2014. október 25-én Budapesten, az Akvárium Klubban adandó koncertjére a belépő 8500 Ft elővételben, 9500 Ft a helyszínen.


A legjobb Jethro Tull dalok és az új album Ian Anderson budapesti koncertjén
2014-08-02 | koncertajánló


Jethro Tulls' Ian Anderson
2014. augusztus 23.
Budapest, Budapest Kongresszusi Központ

A Jethro Tull legendás progresszív úttörője, Ian Anderson nemrég jelentette meg új stúdióalbumát Homo Erraticus címen. A lemez egy újabb epizóddal gazdagítja Gerald Bostock, a Thick As A Brick hősének meséjét, és a legnagyobb Jethro Tull slágerek mellett ez lesz az augusztus 23-ai budapesti koncert fő témaadója is.


A Jethro Tull 1972-ben adta ki korszakos jelentőségű konceptalbumát, a Thick As A Bricket, amely egy kiemelkedő tehetségű képzeletbeli kisgyerek, Gerald Bostock versein alapult. Negyven évvel később, 2012-ben ismét elővették a kitalált csodagyerek történetét, és a Thick As A Brick 2 - Whatever happened to Gerald Bostock című folytatáson avatták be a rajongókat abba, hogy mi minden történt, vagy történhetett volna az évtizedek alatt Geralddal.
A kritikusok által egyöntetű elismeréssel fogadott Homo Erraticus-szal az egykori kisfiú ismét visszatér. Az új album április 14-én jelent meg, méghozzá több kiszerelésben: a normál CD és a bakelit lemezek mellett egy Deluxe változat is elérhető, mely összesen négy korongot, két CD-t és két DVD-t tartalmaz, mindezt egy hatvan oldalas, keményfedeles könyv mellékleteként. A lemezeken az album készítését megörökítő videofelvételek, extra hanganyagok, és az album 5.1-es, surround hangzású változata található. A progresszív, folk és kemény rockzenei elemeket kombináló kiadvány megjelenése után Anderson és zenekara útra kelt: április végétől az Egyesült Királyságban, nyáron Európában, majd ősszel az Egyesült Államokban koncertezik. A legutóbbi, kiemelkedő sikerrel zárult budapesti fellépés után nem volt kérdés, hogy Magyarországon is színpadra lép a zenekar: a Budapest Kongresszusi Központba ellátogató közönség azon szerencsések közé tartozik, amely az idei két műsor közül mindkettőt meghallgathatja, augusztus 23-án ugyanis a Jethro Tull legjobb dalai, és az új lemez egyaránt szerepel a programban. Az élményt ezúttal is vetítések, különleges színpadi díszletek és színészek teszik teljessé. Ian Andersont David Goodier basszusgitáros, Scott Hammond ütőhangszeres, John O’Hara billentyűs, Florian Opahle gitáros és Ryan O’Donnell énekes kíséri el nyolcadik magyarországi fellépésére.
Belépő: 9900 - 15900 Ft. Jegyek válthatók a Ticketportal és a TEX országos hálózatában.


Colombre Band: Húsevő
2014-07-29 | kritika


A győri zenekar briliáns első lemezét még a Rockinform olvasóinak volt alkalmam bemutatni, sőt a „hozzá tartozó” interjú is a lapba készült. Időszerű tehát a Blues vanon jelenésük, hiszen immár elkészült a második Colombre CD! És hogy mi történt, mi tartott nekem ilyen sokáig, lévén a megjelenése nem tegnapi?
Alighanem az a helyzet kulcsa, hogy ezúttal cserben hagyott az érzékelő képességem! Valójában a címadó dal legkevésbé sem fantáziátlan, ám (finoman szólva betegesen vonzó) horrorisztikus klipje riasztott vissza a komplett lemezanyagtól, holott nyilván a képek alatt is ugyanez a zene szólt, a videó mégis másként hatott rám, mint a CD verzió, amelynek hallgatása közben kizárólag a muzsikára koncentrálhatok.
Azaz: majdnem! Mert a Húsevő igenis kiköveteli magának, hogy ne háttérzeneként fogyasszuk! (Ismerkedésképp megpróbáltam. Eredmény: a Colombre Band teljesen elvonta a figyelmemet a pillanatnyi „főtevékenységemről”.) Az ok a szöveg egyes sajátos képeiben, fordulataiban keresendő, amelyeket „menet közben” akaratlanul is muszáj minimum át-, netán végig gondolnunk. Sorok vagy félsorok, amelyek engem különösen megfogtak: „élvezd, ahogy a szívem áthatol a golyón”, „sosem vagy itt, hogy kidobjalak” (mindkettő a Hamu a hamuhoz című számból), „Kurva nagy tepsi, egybesülnek az állatok/annyira jó lesz ez az Európai Egyesült Államok” (Morális kielégülés), „unom a percet, ami évek óta tart” (Meglopott tolvaj), „a lélekbúvár megint csak egysejtűnek tekint” (Ébredés előtt), stb. (Az idézetek a gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró Váray László leleményei.) Mindez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volna és nem több, hiszen összességében mindegyik dalra érdemes ráfülelni.
Azzal együtt, hogy a legkevésbé sem vidám nótákkal teli a Húsevő, sőt. Szakítás, borongások, gyötrések, apró lélek-gyilkosságok, kilátástalanság, szóval: korunk vérbeli (underground blues, vagy milyen stílusú) zenéje ez, kérem! A lemezfelvétel óta átalakult banda remek zenei és előadói teljesítményt nyújt. A címadó szerzeményben a Djabe egyik alapembere, Kovács Zoltán „KO” hideg, fémes hang(ulat)ú billentyűs játéka több mint figyelemre méltó. Kiemelni azonban egyetlen dalt sem tudok, amelyiket úgy, ahogy van, el tudnék tenni magamnak télire: amelyik egy az egyben, tökéletesen eltalált lenne. Igaz, „töltelékszámot” sem vélek felfedezni, amelyik nem érdemelte volna meg, hogy lemezre kerüljön.
Erősnek, ám kísérletezőnek, útkeresőnek gondolom ezt az anyagot. A jövőre nézve – véleményem szerint - a mostani átlagnál erősebb blues és a fajsúlyos szövegek kombinációja lehet a nyerő, amelyhez itt a Meglopott tolvaj és az Ébredés előtt áll talán legközelebb. Meglesz-e vajon? Már csak ezért is kíváncsi vagyok a folytatásra!

Gryllus, 2013

olasz


Micke Björklöf & Blue Strip: After The Flood
2014-07-25 | kritika


A paksi Gastroblues Fesztivál és a finn Puistoblues Fesztivál együttműködésének köszönhetően számos formáció érkezett már az ezer tó országából a Duna-parti városba. Közéjük tartozik a hazánkban épp tíz esztendeje járt Micke Björklöf & Blue Strip is, amely hat év kihagyás után, tavaly jelentette meg ötödik lemezét. Az After The Flood az eddigi legambiciózusabb albumuk: a felvételek a jazz szülővárosában, New Orleansban, a híres Piety Street Stúdióban kerültek rögzítésre, a produceri feladatokat pedig az a Mark Bingham látta el, aki eddigi pályafutása során olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Dr. John, Allen Toussaint, John Mooney, Tab Benoit és John Scofield. A megszokottakhoz képest sötétebb hangulatú dalok többségét Európa legjobb slide-gitárosai közé sorolt, a Southpaw Steel 'n' Twang nevű instrumentális trióban is játszó Ville Leppanen jegyzi. A blues-rock, a New Orleans-i soul és az R & B elemeit magába olvasztó szerzeményekben Micke Björklöf és zenekarának tagjai gyakorlatilag minden eddig ismert erényüket felsorakoztatják: színgazdag játék, biztos tempóérzék és hangszerkezelés, tökéletes összhang és egymás iránti tolerancia. A több mint tizenöt éve változatlan felállással működő együttes New Orleansban tett látogatásáról, a lemezfelvételről a díjnyertes Aaron Walker rendezésében dokumentumfilm készült, ami a legismertebb videomegosztó portálon tekinthető meg.

Hokahey! Records, 2013

hoati


Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (II. rész)
2014-07-19 | kritika


A szombati program is már délután elkezdődött, Éles Gábor triója volt az első banda a fellépők sorában. Kőkemény zenéjük a progresszív zene, a jazz, a blues és a soul ötvözete. Angol nyelven megírt, melankolikus hangulatú saját számokat adtak elő főleg, melyeket cover felvételek követtek, így néhány Jimi Hendrix is, mint a Woodoo Chile, vagy az alaposan átfogalmazott Purple Haze. A popularitás oltárán semmit sem áldozó zenekarvezető, aki nemcsak kitűnően felkészült gitáros, jó torkú és hangtónusú énekes, hanem zeneszerző-szövegíró is, a puritán trió formációban, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos személyében megbízható, a hazai zenei élvonalhoz tartozó muzsikustársakra lelt.
Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte. A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.
Időben, - sőt, várniuk is kellett a zenészeknek - folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra. Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros, nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót. Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár, sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.
Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel. Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a boogie-kra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.
Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak.  Mindenesetre velük a koncert, így is parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Cathy Lemons: Black Crow
2014-07-16 | kritika


A Wisconsin államból származó, hosszú ideig Dallasban, a ’80-as évek közepe óta San Franciscóban élő Cathy Lemons harmadik lemezét idén tavasszal jelentette meg. A Black Crow című albumot a 2010-ben kiadott, a veterán basszusgitárossal, Johnny Ace-szel készített CD-hez (Lemonace) hasonlóan, Little G Weevil utolsó hanganyagát is gondozó lemezcég, a VizzTone Label Group dobta piacra. Az albumon tíz felvételt talál a hallgató: hat az énekesnő nevéhez fűződik, mellettük Kim Wilson, Earl King, James Brown, és a hazánkban kevésbé ismert country előadó, a jelenleg szólóban zenélő Kieran Kane egy-egy dala került még rögzítésre. Cathy Lemons eddigi pályafutása során olyan nagyságok oldalán játszott, mint John Lee Hooker, Stevie Ray Vaughan, Anson Funderburgh, Tommy Castro és Mark Hummell, így nem meglepő, hogy a remek nótákat tartalmazó, mesterien szerkesztett, mély érzelmek kiváltására alkalmas lemez elkészültében a műfaj krémjéhez tartozó vendégzenészek, Doug James, Volker Strifler és Kid Andersen is segédkeztek.

VizzTone Label Group, 2014

hoati


Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)
2014-07-14 | kritika


Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as  blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.
Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et. Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.
Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes. A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.
A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt. A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain,  Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.
Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)