Moldován Gyula – Szülinapi lemezbemutató koncert
2022-10-04 | koncertajánló
Moldován Gyula a hazai rockzene egyik extravagáns, különc figurájára, aki hol felbukkan, hol eltűnik. Zenekarok (Grogs, Lux, Ex Panta Rhei, Color, Tepertő stb.) és a műfajok (blues, rock, jazz) sűrűjében bolyongja végig az elmúlt évtizedeket, könyvet és újságot ír, zenét szerez, énekel, gitározik, rocktörténeti kiállítást rendez, kulturális intézményt igazgat, tanít. 1989-ben hozza létre a néhány év megszakítással mai napig is működő együttesét, a Boeghoe-t. Ebben a különleges formációban számtalan ismert muzsikus (Darab István, Hangyássy László, Boros Péter, Sáfár József, Szabó István, Móré Imre, Szilágyi ’Bigyó’ László, Jávorszky Béla, Tóth ’Csülök’ Zoltán, Kovács ’Koko’ Péter, Láposi Farkas stb.) megfordult, vonzotta őket a zene atmoszférája, a jam session hangulat és az egyfajta zenei szabadság. Moldván Gyula október 14-én a fővárosi Pótkulcsban koncerttel ünnepli a hetvenedik születésnapját. Az esten a Boeghoe új lemeze is bemutatásra kerül.
Részletes program:
20:00 – Red One House
21:30 – Boeghoe lemezbemutató
23:00 – Jam session meglepetés vendégekkel
hoati
Részletes program:
20:00 – Red One House
21:30 – Boeghoe lemezbemutató
23:00 – Jam session meglepetés vendégekkel
hoati
School blues
2008-12-19 | beszélgetések
Oláh Andor szájharmonikás, szervező nem tétlenkedik. Épphogy "becsukta kapuit" a Blues Patika Jamboree, máris ismeretterjesztő sorozatot indított középiskolások részére, megismertetve velük a blues zenét.Pampalini: A közelmúltban középiskolákban jártatok, az „ifjúságot” megismertetni a blues zenével. Honnét az ötlet? Csakis zenéltek, vagy néhány szóban bemutatjátok a stílust is?
Oláh Andor: Pár hete indítottam el ezt a programot, aminek a célja ismeretterjesztés a fiatalok számára. Ez egy régi tervem, azonban csak most tűnt úgy, hogy jó a csillagok állása ahhoz, hogy ezt a gyakorlatba is átvigyem. A Fool Of Mojo blues táborban 1996-ban már leraktam ehhez az alapokat.
Kicsit több ez, mint blues. Ez egy dolgozat, ami arról szól, hogy milyen hatással volt a történelem a blues kialakulására a 20-as években. Emellett összeállítottam egy kisfilmet, melyen több stílus, műfaj szerepel a munkadaloktól a funky-ig, sőt azon előadók zenéit is belecsempésztem, akiket a mai divat miatt hallgatnak a gyerekek, így szerepel rajta pl. popzene is. Kell, hogy tudják a fiatalok, hogy amire szórakoznak, az sokszor egy blues alapra épített muzsika.
Láposi Farkas gitáros barátom segítségével élő zenét is prezentálunk, hiszen a középiskolások a koncertre járó társadalom aktív tagjai.
Az előadás során bemutatom a hazai szakma fontos szereplőit. A szakíróinktól az öreg rókákon, a blues eliten át, a kicsi, de időtálló zenét játszó undergroud bandák, illetve előadók is fénybe kerülnek. Infót kapnak a fiatalok a szakmai háttérről, zenei érdekvédelmi szervezetekről (jogvédő, szakszervezet, Kőbányai suli stb...) is.
Megdöbbentő, hogy a tizenévesek az előadás előtt egyetlen hazai blues előadót vagy bandát sem tudnak megnevezni, és örömteli, hogy egy, egyórás előadás után özönlenek a kérdések: hol lehet ezeket látni, meghallgatni? Érdeklődnek, hogy hol találnak erről ismereti forrást, koncertet, sőt hol lehetne magával a zenéléssel kicsit barátkozni.
Fontos, hogy a gyerekek alternatívái között ott szerepeljen a blues megismerése, az effajta hagyományőrző, mégis modern zene nyújtotta élmény élvezetének lehetősége is. Fontosnak tartom, hogy vigyázzunk arra, hogy a mai médiumok defektes útvesztőiben az értékítéletük ne kapjon gellert. Felelősségünk, hogy a fiatalabbaknak átadjuk a tapasztalatainkat, hogy nekik is lehetőségük legyen megismerni azt a feeleng-et, amiben mi már régóta mártózunk.
Itt nincsenek tabuk, a nyitottság teret ad egy briliáns közösségi élethez, a közönség és a zenészek számára. A sznobizmus megjelenése és elfogadása az utóbbi időben azt eredményezte, hogy siralmas látogatottságúak az események a város blues életében. Kitűnő muzsika szól közönség nélkül. Rossz út ez, mi nem erre tartunk.
Egyébként tudomásomra jutott, hogy saját koncepció alapján Tóth János Rudolf és Benkő Zsolt is tart hasonló előadásokat.
P: Mennyire nyitottak a pedagógusok a bemutatóval kapcsolatban, hisz valószínűsítem, sokuk nem is találkozott ezzel a zenével?
O.A.: Nekem nagyon pozitív a tapasztalatom a gyerekekkel és a pedagógusokkal kapcsolatba egyaránt. Az előadás kicsit zenés történelmi antológia is, így a pedagógusoknak is szimpatikus a dolog.
P.: A bemutatókkal készültök vidékre is?
O.A.: Természetesen, több meghívást kaptam már eddig is, és már szervezem a 2009. évi előadás sorozatot. Örömmel veszem a meghívásokat, mert nekem is jó, és fontos megismernem a következő generációt. Öröm, ha kicsit át tudok adni a tapasztalataimból, akár személyes sztorik segítségével, a kötetlen beszélgetések során.
Remélem, hogy el tudok ezzel indítani egy kis mozgalmat a műfaj érdekében, mert közönség nélkül a szakma nem más, mint egy kis házibuli, vagy önkielégítés.
Adni jó. Ez 92–ben vált kristálytisztává, amikor stoppal áthúztam az Államokon, nyolcvan dollárral a zsebemben. New Yorktól Arizónáig játszottam számos blues kocsmában, kitűnő zenészekkel találkoztam, és nagyon sok jót kaptam az ismeretlenektől. Belém ivódott ez a hangulat. Átmentem Mexikóba, és a Csivava vízeséseknél ültem egy hegytetőn, alattam gyönyörű táj, felettem szivárványos égbolt volt, fújtam a harmonikámat és arra gondoltam, milyen kár, hogy csak egyedül én élvezhetem ezt az érzést.
Megfordult a fejemben, hogy kint maradok, de aztán éreztem, hogy haza kell jönnöm, és meg kell osztanom, át kell adnom valamit ebből a túlcsordult létélményből.
Az előadásomon a gyerekek egy kis ablakon keresztül beláthatnak a blues világába. Az asztalon mécsest gyújtok, melynek rebegő fénye mellet egyszer csak ismerősé válhat az asztal körül vidámkodó blueserek arca. Ha valaki ilyenkor a kíváncsiságtól hajtva veszi a bátorságot, és benyúl ezen az ablakon, az asztalon lévő tányérok és poharak tartalmát kóstolva könnyedén megismerheti a blues ízeit, nektárját és fanyarát egyaránt.
A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.
Pampalini
Beszámolók a Blues Patika Jamboree-ról
2008-12-11 | kritika
2008. november 28-án a fővárosi Gödör Klubban rendezték meg a XI. Blues Patika Jamboree-t. Alábbiakban Bakács Tibor kritikus és Nemes Nagy Péter szakíró beszámolói olvashatóak. Jövő héten a főszervező, Oláh Andor értékeli a fesztivált, egyben megtudhatjuk milyen új ismeretterjesztő sorozatot indított a fiatalok részére.
Gödörben, de magasan, blues
Ötven felé nyargaló jampecek türelmetlenül dohányoznak, várják ivadékaikat. Tapasztalt apukák vagyunk, ami annyit jelent, hogy felelősséget érzünk gyermekeinkkel kapcsolatban, s ellentmondást nem tűrő hangon közöljük velük: sör, bor, pálinka sorrend nem megcserélhető.
Oláh Andor már vár minket a patika ajtajában, hogy vény nélkül is adjon gyógyírt nehéz szívünkre. Blues kence, ő keverte össze barátaival, vagyis újra itt vannak a Carroll-ok, anya és lánya, vagy fordítva, nehéz eldönteni, melyik húzza a másikat. Generációs okok miatt én az anya előtt tisztelgek, az az érzésem, hogy fél étvággyal is megenne reggelire.
A Gödörben ismerős patkány-underground arcok, akik már beletörődtek abba, hogy minden, ami tetszik nekik, annak köze van a fájdalomhoz, munkához, istenhez, vagyis a blueshoz. A hangulat, talán az építészeti megoldásnak megfelelően, sűrű tócsákban gyülekezik a színpad előtt. Sok jó nő van köztük, sajnos, mind pasival. A dobogó közepén, széken ülve, gitárral az ölében a fekete torok, körülötte fehér csávók, de mind huncut, látni a szemükön. Frankie Látó még deklit is tesz a fejére, így a hegedű mögül csak a szeme villog. Andor most is elegáns, fekete cilinder, vörös ing, vigyorog, mint egy a lelkünket begyűjtő pokolbéli manó.
A szokásos stratégiával dolgoznak, vagyis addig préselik a szólókat, tutikat, míg az első sorból kigyűrűzve vizesek nem lesznek a bugyik, tangák, gatyák. Ma nem a sónehéz, vérkönnyes dalokat, hanem bulit nyomatnak, ami jót tesz a lábmunkámnak, s még a hordó hasamat is elfelejtem, oly lelkesen hajózom, belül nedvesen, kívül szárazon, a Mississippi mentén.
Megérkezik Soma Mamagésa, azonnal beterít mindenkit, kedvességével, szóval és mellel, majd rohan meghallgatni a „csajokat”. Eddigre már teljes a demokratikus érzés a zenében, emberek vagyunk, néha jó, néha rossz, hál' istennek, meghalunk, ami után úgy is buli lesz.
Eltűnik a lányom a tömegben, ideges leszek, félő, hogy jól érzi magát, amitől védtelenebb.
Sajnos, nincs ráadás, feszes a program, már izzítanak is a holland fiúk, csupa pszichedelikus csávó, különösen a szaxis. Lendületes, rockos bluest kennek a beton aljzatra, a herflis combosan beleáll, nem oly trükkös, mint a mi Andorunk, de néha jól esik a nyers dinamika is, különösen éjfél felé.
Megvan a lányom, zúztam is, az este tökéletes volt, gazdasági világválság esetén egyedül csak ez használ, parancsolom magunkat haza, persze, a búcsúzás sem könnyű, s kalapos fickó énekel, ami karcos, durva, de bizsergető érzés.
Meg kell gyógyulnunk, ez tiszta előttem, úgy egyénileg, mint nemzetileg, a depresszió csak ideig-óráig segít. A Blues Patika fene tudja, hogyan, de minden évben van, s mindig az az érzésem, hogy évbúcsúztatónak mindig tökéletes. Függetlenül attól, hogy milyen a leltár. Talán ez a „függetlenül attól” az a szabadság, ami miatt jó lenne, ha védett állat lenne a blues muzsikus. Ahogy a Titanicnál, a világ pusztulásánál is zene fog szólni, azt hiszem, blues.
Bakács Tibor
Blues Patika Jamboree 2008-ban
Idén újabb helyen mutatkozott be a rendezvény. Tavaly még a West Balkán, előtte az Almássy téri Szabadidőközpont volt a helyszín – azóta már egyik sem üzemel akkori formájában. Remélhetőleg a Gödör Klubot nem éri utol az említettek sorsa.
A központi helyszín, no meg a rendezvény ingyenessége sokakat vonzott, köztük szép számmal olyanokat is, akik valóban anyagi okok miatt maradtak távol a korábbi koncertekről, rendezvényekről. (De azért hadd gonoszkodjak is: a büfé pultok előtt mindig várni kellett a sorra…) A Bőrgyári Capriccio nyitotta meg a blues őrültek éjszakájának hirdetett bulit. Becsülettel nyomták feldolgozásokból álló programjukat. Szerintem a hangerő kissé túlzott volt ezen az üvegablakokkal határolt helyszínen és ennek megfelelően eléggé torzan, visszhangosan is szóltak az előtéri kisszínpadon. Innentől kezdve a színpad átkerült a belsőbb térbe.
Előbb megtudhattuk kik is nyerték el a harmadszorra megítélt Blues Patika Életműdíjat. 2008 választottja a 77 éves „Blues Mama”, Jeanne Carroll és Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző és zeneiskola igazgató lett.
A díjátadás után a Mississippi Grave Diggers kísérte az előbb kitüntetett „Blues Mamát”, Jeanne Carroll-t és lányát Karen-t. A produkció rendben volt, főleg a ritmusszekció (Szuna Péter – basszusgitár, Oláh Gábor –dob) javulása volt feltűnő a nyáron látott-hallottakhoz képest. De dícséretet érdemel Frankie Látó hegedűs, Láposi Farkas gitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs és a zenekarvezető szájharmonikás Oláh Andor.
A közönség is jól vette a lapot, és persze úgy is viselkedett, amint egy fesztiválon szokás: jöttek-mentek, csevegtek az ismerősök meg ismeretlenek is, és persze nem panaszkodhattak a pultos lányok sem, hogy az unalom öli meg őket.
A holland Livin´ Blues Xperience az általam látott korábbiaknál is jobb formát mutatott. A frontember Nicko Christiansen szaxofonon, gitáron is játszott, énekelt, de egy dobszólónál beállt a dobos tamja mellé és négykezes szólót ütöttek. (Az eseményről éppen csak a dobok nagy szerelmese, a fotós A_lion maradt le…) Egymás után pörögtek a régi Livin´ Blues kedvelt darabjai és az újabb kor szerzeményei. Néhányan az annak idején lengyel licence lemezen hallható „Black Spider Woman”-t hiányolták, hiába magyaráztam, hogy azon a fekete nagylemezen nem Nicko volt az énekes, és nem is az ő szerzeménye a darab. (Amúgy a magyar nyelvű változata meghallgatható lesz december 20-án a Big Bike Motoros Klubban a zalaegerszegi Shabby Blues Band előadásában.) A G-Beer formáció éjfél után került színpadra és egy hatalmas jam session zárta a hajnalig tartó programot. Csatlakozott a gitáros Benkő Zsolt, visszajött Karen Carroll és az LBX tagjai. A jam jellegből adódóan főleg standard darabokból állt össze a produkció. Ekkor már a legőrültebbek voltak a legkitartóbbak.
A szervezőknek csak gratulálni tudok, hogy a főváros központi helyén egy igényes, és ami a gazdasági válsággal sújtott időben példátlan, ingyenes rendezvénnyel kedveskedtek a bluesrajongó közönségnek.
Nemes Nagy Péter
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Gödörben, de magasan, blues
Ötven felé nyargaló jampecek türelmetlenül dohányoznak, várják ivadékaikat. Tapasztalt apukák vagyunk, ami annyit jelent, hogy felelősséget érzünk gyermekeinkkel kapcsolatban, s ellentmondást nem tűrő hangon közöljük velük: sör, bor, pálinka sorrend nem megcserélhető.Oláh Andor már vár minket a patika ajtajában, hogy vény nélkül is adjon gyógyírt nehéz szívünkre. Blues kence, ő keverte össze barátaival, vagyis újra itt vannak a Carroll-ok, anya és lánya, vagy fordítva, nehéz eldönteni, melyik húzza a másikat. Generációs okok miatt én az anya előtt tisztelgek, az az érzésem, hogy fél étvággyal is megenne reggelire.
A Gödörben ismerős patkány-underground arcok, akik már beletörődtek abba, hogy minden, ami tetszik nekik, annak köze van a fájdalomhoz, munkához, istenhez, vagyis a blueshoz. A hangulat, talán az építészeti megoldásnak megfelelően, sűrű tócsákban gyülekezik a színpad előtt. Sok jó nő van köztük, sajnos, mind pasival. A dobogó közepén, széken ülve, gitárral az ölében a fekete torok, körülötte fehér csávók, de mind huncut, látni a szemükön. Frankie Látó még deklit is tesz a fejére, így a hegedű mögül csak a szeme villog. Andor most is elegáns, fekete cilinder, vörös ing, vigyorog, mint egy a lelkünket begyűjtő pokolbéli manó.
A szokásos stratégiával dolgoznak, vagyis addig préselik a szólókat, tutikat, míg az első sorból kigyűrűzve vizesek nem lesznek a bugyik, tangák, gatyák. Ma nem a sónehéz, vérkönnyes dalokat, hanem bulit nyomatnak, ami jót tesz a lábmunkámnak, s még a hordó hasamat is elfelejtem, oly lelkesen hajózom, belül nedvesen, kívül szárazon, a Mississippi mentén.
Megérkezik Soma Mamagésa, azonnal beterít mindenkit, kedvességével, szóval és mellel, majd rohan meghallgatni a „csajokat”. Eddigre már teljes a demokratikus érzés a zenében, emberek vagyunk, néha jó, néha rossz, hál' istennek, meghalunk, ami után úgy is buli lesz.
Eltűnik a lányom a tömegben, ideges leszek, félő, hogy jól érzi magát, amitől védtelenebb.
Sajnos, nincs ráadás, feszes a program, már izzítanak is a holland fiúk, csupa pszichedelikus csávó, különösen a szaxis. Lendületes, rockos bluest kennek a beton aljzatra, a herflis combosan beleáll, nem oly trükkös, mint a mi Andorunk, de néha jól esik a nyers dinamika is, különösen éjfél felé.
Megvan a lányom, zúztam is, az este tökéletes volt, gazdasági világválság esetén egyedül csak ez használ, parancsolom magunkat haza, persze, a búcsúzás sem könnyű, s kalapos fickó énekel, ami karcos, durva, de bizsergető érzés.
Meg kell gyógyulnunk, ez tiszta előttem, úgy egyénileg, mint nemzetileg, a depresszió csak ideig-óráig segít. A Blues Patika fene tudja, hogyan, de minden évben van, s mindig az az érzésem, hogy évbúcsúztatónak mindig tökéletes. Függetlenül attól, hogy milyen a leltár. Talán ez a „függetlenül attól” az a szabadság, ami miatt jó lenne, ha védett állat lenne a blues muzsikus. Ahogy a Titanicnál, a világ pusztulásánál is zene fog szólni, azt hiszem, blues.
Bakács Tibor
Blues Patika Jamboree 2008-ban
Idén újabb helyen mutatkozott be a rendezvény. Tavaly még a West Balkán, előtte az Almássy téri Szabadidőközpont volt a helyszín – azóta már egyik sem üzemel akkori formájában. Remélhetőleg a Gödör Klubot nem éri utol az említettek sorsa.A központi helyszín, no meg a rendezvény ingyenessége sokakat vonzott, köztük szép számmal olyanokat is, akik valóban anyagi okok miatt maradtak távol a korábbi koncertekről, rendezvényekről. (De azért hadd gonoszkodjak is: a büfé pultok előtt mindig várni kellett a sorra…) A Bőrgyári Capriccio nyitotta meg a blues őrültek éjszakájának hirdetett bulit. Becsülettel nyomták feldolgozásokból álló programjukat. Szerintem a hangerő kissé túlzott volt ezen az üvegablakokkal határolt helyszínen és ennek megfelelően eléggé torzan, visszhangosan is szóltak az előtéri kisszínpadon. Innentől kezdve a színpad átkerült a belsőbb térbe.
Előbb megtudhattuk kik is nyerték el a harmadszorra megítélt Blues Patika Életműdíjat. 2008 választottja a 77 éves „Blues Mama”, Jeanne Carroll és Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző és zeneiskola igazgató lett.
A díjátadás után a Mississippi Grave Diggers kísérte az előbb kitüntetett „Blues Mamát”, Jeanne Carroll-t és lányát Karen-t. A produkció rendben volt, főleg a ritmusszekció (Szuna Péter – basszusgitár, Oláh Gábor –dob) javulása volt feltűnő a nyáron látott-hallottakhoz képest. De dícséretet érdemel Frankie Látó hegedűs, Láposi Farkas gitáros, Gyöngyösi Gábor billentyűs és a zenekarvezető szájharmonikás Oláh Andor.
A közönség is jól vette a lapot, és persze úgy is viselkedett, amint egy fesztiválon szokás: jöttek-mentek, csevegtek az ismerősök meg ismeretlenek is, és persze nem panaszkodhattak a pultos lányok sem, hogy az unalom öli meg őket.
A holland Livin´ Blues Xperience az általam látott korábbiaknál is jobb formát mutatott. A frontember Nicko Christiansen szaxofonon, gitáron is játszott, énekelt, de egy dobszólónál beállt a dobos tamja mellé és négykezes szólót ütöttek. (Az eseményről éppen csak a dobok nagy szerelmese, a fotós A_lion maradt le…) Egymás után pörögtek a régi Livin´ Blues kedvelt darabjai és az újabb kor szerzeményei. Néhányan az annak idején lengyel licence lemezen hallható „Black Spider Woman”-t hiányolták, hiába magyaráztam, hogy azon a fekete nagylemezen nem Nicko volt az énekes, és nem is az ő szerzeménye a darab. (Amúgy a magyar nyelvű változata meghallgatható lesz december 20-án a Big Bike Motoros Klubban a zalaegerszegi Shabby Blues Band előadásában.) A G-Beer formáció éjfél után került színpadra és egy hatalmas jam session zárta a hajnalig tartó programot. Csatlakozott a gitáros Benkő Zsolt, visszajött Karen Carroll és az LBX tagjai. A jam jellegből adódóan főleg standard darabokból állt össze a produkció. Ekkor már a legőrültebbek voltak a legkitartóbbak.
A szervezőknek csak gratulálni tudok, hogy a főváros központi helyén egy igényes, és ami a gazdasági válsággal sújtott időben példátlan, ingyenes rendezvénnyel kedveskedtek a bluesrajongó közönségnek.
Nemes Nagy Péter
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
Az együtt zenélés öröme
2008-11-18 | beszélgetések
A XI. Blues Patika Fesztivál blues sessionjának nyitó bandája a Giber János vezette G-beer zenekar, melynek tagjai a magyar zenei élet meghatározó alakjai. Dalaik nagy része koncerteken születik, zenéjüket a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület jellemzi.Pampalini: A G-beer zenekar alapítója és frontembere vagy. Az ezt megelőző zenei pályafutásodról azonban nagyon keveset tudni…
Giber János: Klasszikus gitárt tanultam hat évig, és kb. 10 évvel ezelőtt rákaptam a szájharmonikázásra. Azt álmodtam egy éjszaka, hogy 70 ezer ember előtt harmonikázom a Wembley stadionban. Másnap vettem 15 harmonikát. A Wembley még várat magára.
Ugyancsak ekkortájt néhány barátommal alkalmanként összeálltunk, és baráti körben koncerteket adtunk, ahol a helyszínen találtam ki a dallamot, az angol és magyar szövegfoszlányokat. A zenekarok neve igen kifejező volt (Mérgezett Szendvicsek, Balatoni Szívósötös, stb.). Blues és rock számokat játszottunk.
P.: 2003-ban Láposi Farkassal megalapítottad a G-beer-t. Kik voltak még az alapító tagok? Ekkor milyen stílust játszottatok?
G.J.: Éppen a fenti zenekarral játszottunk a Rekettyés nevű műintézményben (azóta is ott játszunk elsősorban), amikor először hallottam ugyanott a Farkast négy húron játszani (4 húros szólógitáron) Overdrive nevű akkori zenekarával. Fennakadt a szemem. Világéletemben ez a sound volt, amire vártam. Mi ketten alapítottuk a zenekart, a zenéket is együtt szerezzük, már ha ezt a performance jellegű zeneszülést annak lehet nevezni. A jelenlegi elnevezés, a G-beer a nevemből (Giber János) született, asszociálva egy életérzésre, amit a sör szó jelent.
Akkor Kovács Jocó dobolt, Veres Péter basszusozott, Lakatos Szoszó billentyűzött, és Hunyadi Laci szaxofonozott velünk. Később hosszú ideig Donászy Tibi dobolt a zenekarban.
A stílus lassan alakult ki, de minden mögött ott bujkált a blues (már a harmonika miatt is). Mégis ki kell mondanom, hogy soha nem voltunk klasszikus blues zenekar. Feldolgozásokat játszottunk (Sweet Home Alabama, Hendrix számok), és blues-rock improvizációk jellemezték akkoriban játékunkat, én” moving free”–nek (szabad mozgás) neveztem el a stílust.
P.: Kik a zenekar jelenlegi tagjai, mesélnél a zenekarról?
G.J.: Láposi Farkas négy húros szólógitár, Oláh Gabi dob, Fekete Pisti trombita, Szuna Peti basszusgitár. Egészen mostanáig Gyöngyösi Gabi billentyűzött, de időhiány és külföldi zenélések miatt nem tudta tovább vállalni a zenekari fellépéseket. A G-beer zenekarban azonban meghatározó egyéniség volt, és a jelenlegi stílus nem alakulhatott volna ki nélküle.
Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy őt követően, Fekete Pisti jazz művész után egy másik jazz zenész, a mai magyar jazz élet egyik legmarkánsabb, legtehetségesebb alakja, Balázs Józsi csatlakozott zenekarunkhoz billentyűsként.
Csodálatos színt vitt a zenekarba, és Farkassal és Pistivel olyan zenei párbeszédeket folytatnak, hogy néha elfelejtek visszamenni a színpadra, miközben őket hallgatom.
Nagy élmény együtt zenélni ezekkel a művészekkel, dobáljuk egymásnak a témákat, örvénylik a helyszínen született zene, nincs rivalizálás, versengés, csak az együtt zenélés öröme.
P.: A zenéteket hogyan jellemeznéd, hiszen nagyon sok zenei stílus megtalálható benne? Ha egy szóval kellene leírnod, milyen meghatározást adnál a műfajotoknak?
G.J.: Egy szóval lehetetlen jellemezni. Nagyon kemény kortárs jazz-blues-rock. Pszicho-blues. Stone jazz. Ilyeneket szoktak mondani, meg ilyeneket találtunk ki. Tom Waits, Eric Burdon, Miles Davis és Tupac keveréke, meg egy kis trash, esetleg francia rap... Most biztos mindenkit nagyon megijesztettem. Persze a Sweet Home Alabama és a tex punk-rock (lásd Tito és Tarantula) is a szívünk csücske. Sok saját számunk van, de játszunk egy-két feldolgozást is. Farkas miatt Hendrix például valahogy mindig felkerül a palettára. A zenekar stílusa most egy kicsit a jazz irányába tolódott el, de továbbra is a kemény elemek dominálnak. Azért zenénk elsősorban továbbra is Láposi Farkas csodálatos gitárjátékára épül, a vokális dallamokat pedig én találom ki
P.: A Silent Dance című lemezeteket 2004-ben adtátok ki, a CD-re került dalok négy koncertfelvétel anyagából kerültek kiválasztásra. Miért e munkamódszert választottátok?
G.J.: Nem volt más lehetőség. A számok 70 %-ban a helyszínen születtek, és születnek most is. Tehát felvettük a koncerteket, aztán megpróbáltuk kiszűrni a háttérzajt, meg a nagyobb melléfogásokat, és így lett a lemez. Maga a Silent Dance című szám (a honlapon meghallgatható) az egyetlen, amit stúdióban vettünk fel, és szöveget is írtam hozzá. Egy lírai szám szerelemről, szenvedélyről és elválásról.
P.: Mi alapján kerülnek kiválasztásra a dalok a koncertprogramotokba? A saját számok írásával hogy álltok?
G.J.: Sok saját számunk van, de a spontán performance, meg az én krónikus időhiányom miatt nem kerültek kidolgozásra, így minden koncerten másképp játsszuk el őket. Nagyon figyelünk a dinamikára, a sodró lendületre, és persze vannak kedvenc számok és feldolgozások. A Baby Blue című számból például nemsokára videoklip születik, de ehhez meg kéne írnom az állandó angol és magyar szöveget. Most minden koncerten más szöveggel énekelem (angolul) a pillanatnyi benyomásaim, hangulatom alapján. Azért egyszer készítünk majd egy stúdiós lemezt is, gondosan kimunkált zenei háttérrel.
P.: Emlékezetes koncertek, jamek, amire büszkék vagytok?
G.J.: Mi főleg a Rekettyés nevű csodálatos fakocsmában lépünk fel a Hármashatárhegy tetején, egy erdő közepében (térkép lásd honlapunkon: www.g-beer.hu és www.rekettyes.hu) minden hónap utolsó péntekén. Ez most a Blues Fesztivál miatt elmarad, de majd pótoljuk. Mindig meglepődünk, hogy oda az isten háta mögé hogyan jön fel közel 100 ember a koncertjeinkre. Volt jó néhány koncert, ahol isteni pillanatokat éltünk át a spontán performance-nak köszönhetően.
Szentendrén a Nehéz Zenei Fesztiválon, és Esztergomban a Balázs Elemér Group meghívására léptünk fel, azok nagyon jól sikerült koncertek voltak. Érdekes, hogy a zenészszakmában valahogy elment a hírünk, mert sokan jönnek fel meghallgatni bennünket, vagy jammelnek velünk, ha olyan a hangulat.
P.: Létezik állandó klubbotok, ahol az érdeklődők meghallgathatnak benneteket?
G.J.: Igen, az említett Rekettyésben van a klubunk. A hónap utolsó péntekén várunk mindenkit a hegyre. Kilátásban van, hogy egy másik helyen, a Take Five Jazz Klubban is helyet kapunk állandóra.
P.: Amatőr zenekarként nehéz kitörni a klubok zenei világából, mit jelent számodra egy ilyen nagy múltú, országos média figyelmet élvező fesztivál programjába bekerülni?
G.J.: Nagyon sokat számít, és nagy lehetőség, hogy többen hallanak majd bennünket. Egyébként már nem tartom amatőr zenekarnak magunkat, engem kivéve a zenekar tagjai mind a mai zenei élet meghatározó alakjai. Nem reklámoztuk magunkat, semmilyen marketing nincs mögöttünk, maga a zene nem annyira könnyen emészthető, rádión nem játszották szerzeményeinket, nincsenek magyar szövegeink, ezért kevesen ismernek, de azért jó pár koncerttel a hátunk mögött lépünk fel a színpadra.
P.: Hogyan képzeled el az elkövetkező időszakot? Maradsz az underground zenei életben, vagy a fesztiválon való fellépés azt jelenti, hogy szélesebb közönség és szakmai kör előtt is megmutatja magát a zenekar a jövőben?
G.J.: Megpróbálunk kicsit előrelépni. Fesztiválok, külföldi fesztiválok, pár magyar szám, és a hamarosan elkészülő klip segíthet megvalósítani ezt az elképzelést.
Azért a G-beer feeling, a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület meg kell, hogy maradjon ezután is, különben nincs értelme az egésznek. Nem akarunk hagyományos értelemben befutott zenekar lenni, de szükségünk van minél nagyobb közönségre, hogy együtt éljük meg a zenei energiák csodás kavargását. Ezért ezután is a koncertek lesznek mindig a legfontosabbak.
A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.
Pampalini
A Blues Patika Jamboree fellépőiről
2008-11-12 | koncertajánló
A XI. Blues Patika Jamboree 2008. november 28-án kerül megrendezésre. A múlt héten a fesztiválról, a Blues Patika Életműdíj jelöltjeiről olvashattatok. Az alábbiakban a fellépők portréival ismerkedhettek meg.
Bőrgyári Capriccio (H) - rhythm & blues
A zenekar 2000 tavaszán alakult, hogy népszerűsítse a rhythm & blues, blues, rock és progresszív rock műfaj ismert és kevésbé ismert, a '60-'70-es években született klasszikusait, valamint hogy saját számokkal bővítse a magyar zenei palettát. Míg első lemezük inkább az útkeresésről szólt, második, Progressive című albumuk már jól tükrözi a zenekar által követett zenei irányt. Műsorukban Ten Years After, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Grand Funk Railroad klasszikusokat hallhatunk a zenekar egyéni stílusára formálva. Jövőre jelenik meg most készülő harmadik lemezük, immár saját szerzeményeikkel, mégis híven ragaszkodva a zenekartól megszokott hangzásvilághoz.
A csapat klasszikus négyes felállásban lép színpadra (Zarubay Bence - ének, fuvola, szájharmonika, Gazdag Viktor – gitár, Barabás Attila – basszusgitár, Tóth Dénes – dob). Nyolc éves pályafutásuk alatt számos fesztiválon és klubban léptek fel, leginkább a motoros közösségek legnagyobb örömére. 2008-ban a Sziget Fesztiválon szélesebb közönség láthatta a csapatot, hamarosan rendszeresen találkozhatunk velük a Fészek Klubban, ahol útjára indul saját zenekari klubjuk.
http://www.bcapriccio.hu
Jeanne & Karen Carroll with The Mississippi Grave Diggers (USA-H) - rhythm & blues
Jeanne és Karen Carroll muzsikájának gyökerei a déli államok, a romlatlan fekete blues világából és a gospelből ered. Anya és lánya sajátos, csak rájuk jellemző ízekkel és érzésekkel tele, cizellált zenét alkottak a hosszú évek folyamán. Nem lehet őket összehasonlítani más előadóval, produkciójukban karakteresen, különleges atmoszférában bizonyítják egyedülállóságukat a kortárs blues világán belül. Bohém életvitelük és szabadság vágyuk, humorral tele létük példa a mai fiatal zenészek számára is. A Chicago-i hölgyek a lelkük legmélyéről megszólaló hangjukkal, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesélnek el. Megélik a blues-t, és tanítanak zenét, elfogadást egyaránt.
Az Oláh Andor alapította Mississippi Grave Diggers, jelenleg 6 tagot számláló zenekar tradicionális blues hangja Frankie Látó roma swing hegedűjátékával hamísítatlan világzenei fűszerezést kap, mely még inkább egyedivé teszi a kontinenseken átívelő, majd a hazai színpadokon összeforró hagyományok örömzenéjét. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika Oláh Andor jól ismert, saját stílusában elővezetett szólóiban mutatja meg a mojo jelenlétét abban, ami blues-os, ugyanakkor eredeti. A gitáros, Láposi Farkas ízes és intelligens játékáról ismert zenész. A színpadot elfoglaló képzett muzsikosok koncertről koncertre friss, és lendületes játékkal vetik bele magukat a blues mélységeibe. A koncerteken Jeanne és Karen Carroll a Mississippi Grave Diggers-szel életre kelti a pillanat szülte blues magával ragadó jelenét, bizonyítva a blues műfaj sugárzó öröklétét.
A zenekar professzionális zenészek társulata, erőteljes megszólalást, és minden igényt kielégítő muzsikát tartogat a blueserek számára.
2008-ban végigturnézták a nyár legnagyobb fesztiváljait: Müpa Kaláka Fesztivál, Solymári Gospel Fesztivál, Esztergomi Művészeti Hetek, Sziget Fesztivál, Borfalu, Szentendrei Fehér Éjszakák, stb.
A zenekar tagjai:
Láposi Farkas - gitár, Szuna Péter- basszusgitár, Oláh Gábor- dob, Frankie Látó – hegedű, Gyöngyösi Gábor - Hammond, Oláh Andor - szájharmonika
http://www.jamboree.co.hu
Livin' Blues Xperience (NL) - boogie, blues-rock
1967 és 1975 között a holland Livin’ Blues zenekar Németországban, Lengyelországban, Belgiumban, Olaszországban, Svájcban és Angliában turnézott, miközben 3 slágert és 5 albumot adott rajongóinak az egyedülálló boogie és rock-blues zenéjével. Bár 1975-től frontemberük, Nicko Christiansen a Himalaya-ban folytatta zenei pályáját, és a harmonikás John Lagrand új csapatával a Water nevű bandával koncertezett, 1980-ban a duó összeállt és New Livin' Blues, Blues Summit és Nicko C.Band néven formálta újra a jól ismert hangzást. Az újabb változást a 2005-ös év hozta, mikor John Lagrand kiszállt. Ekkor Nico egy újraformált, tapasztalt zenészekből álló bandával lépett elő, a Livin’ Blues Xperience-szel. A professzionális zene mellett lélegzetelállító színpadi show-t garantál a produkció. Legújabb stúdió albumukat This Is The Time címmel 2008-ban jelentették meg. Nagysikerű lemezbemutató turnéjuk magyarországi állomása a XI. Blues Patika Jamboree fesztivál.
A zenekar tagjai:
Nico Christiansen – szaxofon, ének, didgeridoo
Loek van der Knaap – gitár, ének
Jeroen van Niele – basszusgitár
Kees van Krugten - dobok
Francois Spannenberg - szájharmonika
http://www.livinbluesxperience.nl
G-beer (H)
A G-beer együttes stílusát nehéz meghatározni. Íme néhány, sajtóban és interjúban megjelent próbálkozás: pszicho-blues, alternatív jazz-blues őrület, stone-jazz, moving free. Kemény és szabad, nagyon szabad örvénylő zene, amely saját világában megidézi Tom Waits, Miles Davis, Eric Burdon, Hendrix és Bono ízeit, de néha ős punk és texas rock elemek is megjelennek. Minden a színpadon születik, a zenekara játéka a frontember (Giber János: ének, blues-harmonika) hangulatától, hirtelen ötleteitől függ, és néha magát a zenekart is meglepi. A zenekar egyik pillére Láposi Farkas, aki négyhúros gitárján nyűgözi le a közönséget. Játékát egy speciális effekt nélküli sound jellemzi, ami sokak szerint a világon egyedülálló. Fekete Pisti trombitán jazz és latin elemeket varázsol, és mindezt Oláh Gabi (dob) és Szuna Peti (basszusgitár) ritmusvilága fogja össze. Korábban a kiváló Gyöngyösi Gábort hallhattuk billentyűn, nemrég azonban Balázs Józsi, a jazz élet egyik legtehetségesebb és legmarkánsabb egyénisége csatlakozott a csapathoz, így most már őt hallhatjuk a koncerteken. "Csillageső hullik és lélekszikrák kavarognak, amikor játszik"- idézet a frontember koncerten elhangzott megnyilatkozásából. A Giber János és Láposi Farkas által alapított zenekar önálló estjein a közönség együtt repülhet a zenével, és a zenekarral. A G-beer hangulatért olyan zenészek, mint Balázs Elemér és Fenyvesi Marci rendszeresen élvezik ennek a zenének a szabadságát, beszállva a zenekar játékába.
http://www.g-beer.hu
A fesztiválra a belépés ingyenes!
Ne feledjük, idén a közönségnek is lehetősége nyílik a Blues Patika Életműdíj jelöltjeire a szavazata interneten történő leadására.
Bőrgyári Capriccio (H) - rhythm & bluesA zenekar 2000 tavaszán alakult, hogy népszerűsítse a rhythm & blues, blues, rock és progresszív rock műfaj ismert és kevésbé ismert, a '60-'70-es években született klasszikusait, valamint hogy saját számokkal bővítse a magyar zenei palettát. Míg első lemezük inkább az útkeresésről szólt, második, Progressive című albumuk már jól tükrözi a zenekar által követett zenei irányt. Műsorukban Ten Years After, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Grand Funk Railroad klasszikusokat hallhatunk a zenekar egyéni stílusára formálva. Jövőre jelenik meg most készülő harmadik lemezük, immár saját szerzeményeikkel, mégis híven ragaszkodva a zenekartól megszokott hangzásvilághoz.
A csapat klasszikus négyes felállásban lép színpadra (Zarubay Bence - ének, fuvola, szájharmonika, Gazdag Viktor – gitár, Barabás Attila – basszusgitár, Tóth Dénes – dob). Nyolc éves pályafutásuk alatt számos fesztiválon és klubban léptek fel, leginkább a motoros közösségek legnagyobb örömére. 2008-ban a Sziget Fesztiválon szélesebb közönség láthatta a csapatot, hamarosan rendszeresen találkozhatunk velük a Fészek Klubban, ahol útjára indul saját zenekari klubjuk.
http://www.bcapriccio.hu
Jeanne & Karen Carroll with The Mississippi Grave Diggers (USA-H) - rhythm & bluesJeanne és Karen Carroll muzsikájának gyökerei a déli államok, a romlatlan fekete blues világából és a gospelből ered. Anya és lánya sajátos, csak rájuk jellemző ízekkel és érzésekkel tele, cizellált zenét alkottak a hosszú évek folyamán. Nem lehet őket összehasonlítani más előadóval, produkciójukban karakteresen, különleges atmoszférában bizonyítják egyedülállóságukat a kortárs blues világán belül. Bohém életvitelük és szabadság vágyuk, humorral tele létük példa a mai fiatal zenészek számára is. A Chicago-i hölgyek a lelkük legmélyéről megszólaló hangjukkal, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesélnek el. Megélik a blues-t, és tanítanak zenét, elfogadást egyaránt.
Az Oláh Andor alapította Mississippi Grave Diggers, jelenleg 6 tagot számláló zenekar tradicionális blues hangja Frankie Látó roma swing hegedűjátékával hamísítatlan világzenei fűszerezést kap, mely még inkább egyedivé teszi a kontinenseken átívelő, majd a hazai színpadokon összeforró hagyományok örömzenéjét. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika Oláh Andor jól ismert, saját stílusában elővezetett szólóiban mutatja meg a mojo jelenlétét abban, ami blues-os, ugyanakkor eredeti. A gitáros, Láposi Farkas ízes és intelligens játékáról ismert zenész. A színpadot elfoglaló képzett muzsikosok koncertről koncertre friss, és lendületes játékkal vetik bele magukat a blues mélységeibe. A koncerteken Jeanne és Karen Carroll a Mississippi Grave Diggers-szel életre kelti a pillanat szülte blues magával ragadó jelenét, bizonyítva a blues műfaj sugárzó öröklétét.
A zenekar professzionális zenészek társulata, erőteljes megszólalást, és minden igényt kielégítő muzsikát tartogat a blueserek számára.
2008-ban végigturnézták a nyár legnagyobb fesztiváljait: Müpa Kaláka Fesztivál, Solymári Gospel Fesztivál, Esztergomi Művészeti Hetek, Sziget Fesztivál, Borfalu, Szentendrei Fehér Éjszakák, stb.
A zenekar tagjai:
Láposi Farkas - gitár, Szuna Péter- basszusgitár, Oláh Gábor- dob, Frankie Látó – hegedű, Gyöngyösi Gábor - Hammond, Oláh Andor - szájharmonika
http://www.jamboree.co.hu
Livin' Blues Xperience (NL) - boogie, blues-rock1967 és 1975 között a holland Livin’ Blues zenekar Németországban, Lengyelországban, Belgiumban, Olaszországban, Svájcban és Angliában turnézott, miközben 3 slágert és 5 albumot adott rajongóinak az egyedülálló boogie és rock-blues zenéjével. Bár 1975-től frontemberük, Nicko Christiansen a Himalaya-ban folytatta zenei pályáját, és a harmonikás John Lagrand új csapatával a Water nevű bandával koncertezett, 1980-ban a duó összeállt és New Livin' Blues, Blues Summit és Nicko C.Band néven formálta újra a jól ismert hangzást. Az újabb változást a 2005-ös év hozta, mikor John Lagrand kiszállt. Ekkor Nico egy újraformált, tapasztalt zenészekből álló bandával lépett elő, a Livin’ Blues Xperience-szel. A professzionális zene mellett lélegzetelállító színpadi show-t garantál a produkció. Legújabb stúdió albumukat This Is The Time címmel 2008-ban jelentették meg. Nagysikerű lemezbemutató turnéjuk magyarországi állomása a XI. Blues Patika Jamboree fesztivál.
A zenekar tagjai:
Nico Christiansen – szaxofon, ének, didgeridoo
Loek van der Knaap – gitár, ének
Jeroen van Niele – basszusgitár
Kees van Krugten - dobok
Francois Spannenberg - szájharmonika
http://www.livinbluesxperience.nl
G-beer (H)A G-beer együttes stílusát nehéz meghatározni. Íme néhány, sajtóban és interjúban megjelent próbálkozás: pszicho-blues, alternatív jazz-blues őrület, stone-jazz, moving free. Kemény és szabad, nagyon szabad örvénylő zene, amely saját világában megidézi Tom Waits, Miles Davis, Eric Burdon, Hendrix és Bono ízeit, de néha ős punk és texas rock elemek is megjelennek. Minden a színpadon születik, a zenekara játéka a frontember (Giber János: ének, blues-harmonika) hangulatától, hirtelen ötleteitől függ, és néha magát a zenekart is meglepi. A zenekar egyik pillére Láposi Farkas, aki négyhúros gitárján nyűgözi le a közönséget. Játékát egy speciális effekt nélküli sound jellemzi, ami sokak szerint a világon egyedülálló. Fekete Pisti trombitán jazz és latin elemeket varázsol, és mindezt Oláh Gabi (dob) és Szuna Peti (basszusgitár) ritmusvilága fogja össze. Korábban a kiváló Gyöngyösi Gábort hallhattuk billentyűn, nemrég azonban Balázs Józsi, a jazz élet egyik legtehetségesebb és legmarkánsabb egyénisége csatlakozott a csapathoz, így most már őt hallhatjuk a koncerteken. "Csillageső hullik és lélekszikrák kavarognak, amikor játszik"- idézet a frontember koncerten elhangzott megnyilatkozásából. A Giber János és Láposi Farkas által alapított zenekar önálló estjein a közönség együtt repülhet a zenével, és a zenekarral. A G-beer hangulatért olyan zenészek, mint Balázs Elemér és Fenyvesi Marci rendszeresen élvezik ennek a zenének a szabadságát, beszállva a zenekar játékába.
http://www.g-beer.hu
A fesztiválra a belépés ingyenes!
Ne feledjük, idén a közönségnek is lehetősége nyílik a Blues Patika Életműdíj jelöltjeire a szavazata interneten történő leadására.
"Csak így lehet fejlődni ..."
2008-09-05 | beszélgetések
Kiss Dala Péter pályafutása során különböző stílusú zenekarokban játszott. Jelenleg a Blúz tér 10-ben zenél, mely együttes egyik alapító tagja. A szájharmonikást a közelmúlbeli születésnapja alkalmából kérdeztem.Pampalini: A közelmúltban töltötted be a 40. életévedet, mely alkalomból zenekarod, a Blúz tér 10 tagjai meglepetés koncertet szerveztek. Mit éreztél, amikor szembesültél e ténnyel? Hogyan sikerült az est?
Kiss Dala Péter: Az az este fantasztikus volt. Szüleimen és legközelebbi barátaimon kívül élvonalbeli harmonikások (Besenyei Csabi, Oláh Andor, Pribojszki Matyi, Szabó Tamás) és blues-gitárosok (Benkő Zsolt, Láposi Farkas, Petendi Tomi, Szabó Jimi) sora is jelen volt – a lehető legjobban kiválasztott helyen, a Bonyai étteremben. Nemes Nagy Péter műsorvezetésével 25-30 perces koncertek váltották egymást, a Pawnshop boys kezdte, majd sorrendben a Blúz tér 10, a StereoTone és a Nonszensz következett. Utána különböző összetételben örömzenéltek a jelenlévők. A visszajelzések alapján az aratta a legnagyobb sikert, mikor négy harmonikás játszott egyszerre – egy basszusgitár támogatásával. Ezúton is hatalmas köszönet a két fő szervezőnek, Szabó Joe-nak és Czobor Ritának!
P.: Mikor, mi hatására kezdtél el harmonikázni?
K.D.P: A kezdet 1984 februárjáig nyúlik vissza. Egyik középiskolai osztálytársam és barátom harmonikázott. Kölcsönkértem az egyik újonnan vásárolt harmonikáját, és otthon megtanultam rajta az „Oh, Suzannah” című közismert dalt. Na, onnantól nem volt megállás, illetve visszaút.
P.: Melyik volt az első zenekarod, mellyel már koncerteztél?
K.D.P: Az ELTE Budaörsi úti kollégiumában alakult egy zenekar diákokból, amely a kollégiumi rendezvényeken szerepelt. De ez nem volt egy tudatosan összerakott zenekar, hamar fel is oszlott, egy évet bírt csak ki.
P.: Milyen állomások következtek ezután?
K.D.P: Ez egy kicsit hosszú történet lesz. De íme:
Egy barátom ajánlotta a Tengs Lengs zenekart, mert ő a barátaival rendszeres látogatója volt klubjuknak. Én akkor (1989-ben) senkit nem ismertem a zenészek-zenekarok közül, alig egy éve laktam Budapesten. Lementem hát egy koncertjükre, ahol az említett barátom beajánlott a zenekarhoz, mint harmonikást. A következő koncerten beszálltam egy-két számba játszani. Tetszett nekik, így elkezdtem lejárogatni és játszani néhány számban velük. A megállapodás szerint, ha nem volt időm, akkor nem mentem velük, nem volt ez tehát egy nagyon szoros kötelék. Az ő műsoruk részben keményebb, rockosabb számokból állt, a harmonika hét-nyolc számban színesítette a műsort, nem is volt többre szükség.
Szinte egy időben ezzel lettem a Kevés Bölények Utcája névre hallgató zenekar tagja. Ők akkor egy nagyon egyéni módon összeválogatott, klasszikus rockzenékből összeállított műsort játszottak. Kitűnő műsor volt, tudtunk is menni sok helyre játszani vele. A zenekari tagok viszont kimondva csak hobbiként művelték a zenélést, ami hosszú távon behatárolta a lehetőségeket.
Az eltelt évek alatt rájöttem, hogy az a fajta rockzene, amit e zenekarok játszottak, túl kemény nekem. Azokban a dögös-zúzós számokban nem lehet mást tenni, mint keményen odatett, zúzós játékot produkálni, a finomságok ki sem hallatszanak – a hangerő, illetve az előadásmód miatt.
Ezért aztán szintén egy időben, 1993 tavaszán kiléptem mindkét zenekarból. Három és fél évig játszottam velük, nagyon sokat tanultam, fejlődtem ez alatt. Köszönet mindkét zenekarnak mindenért!
Másfél évig nem játszottam zenekarban ez után, lefoglalt az egyetem elvégzése után a munkahely-keresés, illetve az új életmód kialakítása. Kicsit háttérbe szorult a zene – átmenetileg.
Aztán 1995-ben elkezdtem zenésztársakat keresni. Kalandos úton így talált rám Csizi (Csizmadia László), a Road Kill Café basszusgitárosa, akivel korábbi koncertekről már ismertük egymást. 1995 vége felé lettem a zenekar tagja. Hazánkban elsőként kezdte a zenekar a bluest a funkyval ötvözni. Ebből egy – azokban az időkben - teljesen újszerű műsor kezdett összeállni. Vevők is voltak rá az emberek, szinte az egész országot bejártuk vele.
Ez a funky felé történő elmozdulás nem állt meg, végül már annyira elment a bluesos gyökerektől a műsor, ami nekem már nem fért bele. A zenekar is inkább fúvósszekcióban kezdett gondolkodni, feleslegessé vált a harmonika. Ezért 1997 februárjában eljöttem a zenekarból. Mindkét félnek megkönnyebbülés volt ez a lépés, azt hiszem.
Egy évig duóban zenéltünk Kovács Gergő gitárossal, főleg egyetemi klubokban. Aztán ez Gergő egyéb elfoglaltságai miatt abbamaradt, majd ismét Csizi megkeresésére 1999-ben elkezdődött a Nonszensz története, mely 2007 decemberéig tartott, illetve havi egy akusztikus koncert erejéig tart ma is. A csúcspont a 2007 márciusában „Dráma van” címmel megjelent szerzői kiadású CD volt.
P.: A Nonszensz miért szűnt meg?
K.D.P: Nem tudott továbblépni arról a szintről a zenekar, amit elért már 2006-ban. Mester Csaba, az énekes-szövegíró amolyan Bob Dylan vagy Cseh Tamás jellegű, egyszemélyes előadó. Kiül a színpadra egy szál gitárral és jó, amit csinál. Ha egy zenekar van a háta mögött, ahhoz már alkalmazkodni kell. Ez nem sikerült olyan szinten, ami elvárható egy komoly zenekartól.
Én sajnálom, hogy a zenekar nem tudta átlépni azt a határt, ami után már szélesebb közönség is megismerhette volna. Megérdemelte volna a dolog. Olvasok-hallok rengeteg dalszöveget, de úgy, olyan mélységben senki nem tud megragadni és elmondani érzéseket, élethelyzeteket, problémákat, ahogy Mester Csabi tette. Mindenki más csak a felszínt kaparássza hozzá képest. Sok, az országos médiában szereplő zeneszám szövege meg egyszerűen értelmetlen zagyvaság. Mondatok, melyek önmagukban sem mondanak semmit, egymáshoz sincs semmi közük. Szomorú, hogy ilyen szövegekkel „ékesített” zenék országos ismertséget tudnak elérni.
P.: A Blúz tér 10-zel minden előzmény nélkül, szinte berobbantatok a hazai blues életbe. Olyan fesztiválokra jutottatok el, ahova sokaknak több évnyi zenélést követően sem sikerül eljutni. Hogy sikerült ezt elérni?K.D.P: Előzmény azért volt. 2007 januárjában alapítottuk a zenekart Szabó Joe-val. Dolgoztunk a műsoron, alakítottuk a számokat, kerestük a megfelelő tagokat, menet közben ugyanis kiderült, hogy egyes tagoknak más a zenei világuk, mást szeretnének. Rengeteg melót tettünk bele a zenekarba, aminek most már látszik az eredménye. Az is hozzátartozik az összképhez, hogy abszolút tudatos építkezés folyik az első pillanattól kezdve. Kimondott-lefektetett alapelv volt, hogy egy ritmikailag és zeneileg is változatos, igazi közönségszórakoztató műsort hozunk össze, aminek a gerincét saját, magyar nyelvű szerzemények alkotják. És persze a legfontosabb az, hogy nagyon szeretjük azt a zenét, amit előadunk.
Ez azt is jelenti, hogy nem egy utánérzés-zenekart hall az, aki eljön a koncertünkre.
Én úgy gondolom, hogy sikerült is, amit elterveztünk, ezért is jutunk el már most rengeteg helyre. Meg kell említenem azonban Joe szenzációs szervező munkáját is. Mert a zenénket el is kell juttatni az emberekhez. Ma már nem elég elérhetőnek lenni, oda kell menni és a vevő orra alá tolni az árut, hogy tessék, ezt vedd meg, mert ez jó.
Nem hiszek abban, hogy elég, ha jól csinálod, amit csinálsz, akkor magától megy minden, megtalálnak és elfoglalod méltó helyed, megkapod a megérdemelt elismerést. Ahogy az élet egyéb területein, a zenében sem működik ez, ma már semmiképpen sem. Vannak, akik ezt kommunikálják, de ez is csak része a marketingnek, az illető zsenialitását, illetve magasabb szintű tudását sugallja.
Jó értelemben véve kicsit „nyomulni” kell, megismertetni azt, amit csinálsz. Meg kell találni azonban ennek optimális mértékét, mert ha túlzásba viszed, az visszaüt, negatívvá formálja a kialakuló képet. Nem könnyű megtalálni a középutat.
P.: A zenekarban gitáros posztján csere történt. Ki érkezett újonnan a bandába?
K.D.P: Előző gitárosunk, Bereczky Norbert elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a további közös zenélést. Ez nagy érvágás volt, a kezdetek óta a gitáros poszt okozta a legtöbb gondot nekünk. Norbi tökéletesen beleillett a zenekarba, nagy csapás volt, amikor elveszítettük. Úgy éreztem, nem fogunk olyan gitárost találni, aki zeneileg-emberileg ennyire passzol hozzánk. Szerencsére tévedtem. Borbély Tamás lett Norbi utódja, június végén került a zenekarba. Egyből bele a mély vízbe, júliusban ugyanis folyamatosan koncerteztünk. Kitűnően helytállt, zökkenőmentes volt a váltás.
P.: További tervek, célok a Blúz tér 10-zel?K.D.P: Mindenekelőtt egyre jobban, egyre profibban zenélni, minél több helyre eljutni és természetesen készíteni egy jó stúdió-anyagot. E téren ugyanis komoly lemaradásunk van, kezdetleges, próbán felvett anyaggal kezdtünk el szervezni, ezeket lehet hallani honlapunkon, a www.bluzter10.hu oldalon is.
Egy zenekar nem statikus dolog, változik. Fejlődni kell a tagoknak is egyénileg, ezzel együtt jár a zenekar fejlődése. Most éppen tartunk valahol, de nincs megállás, nem szabad elkényelmesedni. A legtöbb emberben benne van a hajlam, hogy szeretne kicsit hátradőlni, hogy most már készen vagyunk, de ez hamar visszaüt. Ez ellen kell folyamatosan küzdenünk nekünk is. Sokan elbuknak ezen, attól tartok.
P.: A StereoTone zenekarban is „fújsz”. Mit kell tudni erről a formációról?
K.D.P: A zenekart Vető Péter alapította 2008 januárban. A fél Nonszensz zenekart egészítik ki további tagok. Ha a tagok zenei tudását nézem, akkor ez egy profi szintű zenekar – már most. Hatalmas lehetőség rejlik benne. A tagok zenei világa nagyon különböző, eddig ennek igen szűk metszete mutatkozik meg a műsoron. Most kezdünk elmozdulni innen és megtalálni a zenekar egyéni stílusát. Nekem például az a rövid távú feladatom, hogy új harmonika-hangszíneket találjak, ami ezekhez a számokhoz illik. Mert a StereoTone nem blues-zenekar, hanem modernebb hangzás és leginkább funky-alapú zene jellemzi, illetve fogja jellemezni. El kell felejtenem a „chicago-i harmonika-sound”-ot, az egyszerűen nem illik ide.
Egyelőre feldolgozásokat játszunk, de hosszabb távon saját zene alkotása a cél. A Nonszensz és a Blúz tér 10 is saját zenét alkotott-alkot, ezek után én nem is tudnék komolyan venni egy feldolgozásokat játszó zenekart. De ennek a zenekarnak még időt kell adni, hogy kialakuljon. Persze már most is jó hangulatú koncerteket adunk, a Szigeten is felléptünk.
P.: Meglehetősen változatos stílusú zenekarokban játszottál? Melyik az a stílus, melyben igazán otthonosan érzed magad?
K.D.P: Erre nehéz egyértelműen válaszolni. Mindig törekedtem arra, hogy ne csak egy-két stílushoz tudjak hozzászólni. Akik ismernek, tudják, hogy eredetileg a country-zene volt a legnagyobb kedvencem. Sajnos még világszinten is kevesen művelik e stílust a harmonikások közül, ezért nehéz referenciákat találni. Charlie McCoy, és nagyjából vége is a felsorolásnak. Ő kiemelkedik, a többi country harmonikás között is akadnak jók, de sok rockos és bluesos elemet használnak, így ők az én szememben nem vérbeli country-harmonikások. McCoy-hoz hasonlítva semmiképpen sem.
Magyarországon Ferenczi Gyuri művelte ezt a stílust, egyszer hallottam csak egy pár számból álló bluegrass-felvételt, amin ő játszott, nagyon tetszett a játéka. De már régóta nem csinálja ő sem, és nem tudok senkiről, aki egyáltalán foglalkozna e stílussal. Emiatt saját magam mélyedtem el a témában. Évekig tartott, míg elkezdett megszólalni az a hangzás és dallamvilág, amire törekedtem – vért izzadtam vele. De végül megszólalt.
Van is bennem hiányérzet, mert nem játszottam még soha country-zenekarban. Egy 2007-es vendégszereplésem volt a River és a Buffalo Express zenekarokban egy kamionos-találkozón, ami nagyon nagy élmény volt, de ez egyszeri alkalom volt.
A kezdeti időkben rock-zenére játszottam, aztán a funky-alapú blues jött a Road Kill-ben. Először játszom „igazi” bluest a Blúz tér 10-zel. Ez már nagyon kellett, csak így lehet fejlődni, magasabb szintre jutni, ha „élő” zenekarban műveli az ember az adott stílust.
Összefoglalva a blues és a country az a két stílus, amit legjobban szeretek játszani.
P.: Milyen harmonikákon játszol? Miért pont ezt választottad?K.D.P: Na, ezzel a kérdéssel darázsfészekbe nyúltál! Jelenleg a szájharmonika-gyártás siralmas állapotban van. Mostanában már komolyan kezdek arra gondolni, hogy szándékosan gyártanak olyan silány harmonikákat a különböző cégek, amikbe kettőt belefújsz és már tönkremegy. Egy átlagos harmonika 6, illetve most már inkább 7 ezer forintba kerül. Na, ezek azonnal tönkremennek. Van tartósabb modell, ami azt tudja, amit az előbbiek tudtak még pár évvel ezelőtt is, de az 18 ezer forintba kerül. Éljen a fogyasztói társadalom! Így kell burkoltan árat emelni. Közel háromszorosára, nem ám 10-20%-kal!
Nincs túl sok fém és fa egy harmonikában, de eszméletlen pazarlásnak érzem, amikor játszom rajta 5-10 percet összesen, aztán dobhatom a szemétbe, mert elhangolódott. Betétet lehet cserélni, de egy új betét ára kb. 70%-a egy teljesen új harmonikáénak, és én betét-cserével használható harmonikát még soha nem kaptam. Dobhattam félre, mert nem szólalt meg rendesen, még gyakorlásra is használhatatlan volt. A megvett betét ára kidobott pénz volt.
Hogy szemléltessem a helyzetet, annyit mondok, hogy idén már több mint 200 ezer forintot költöttem harmonikákra, és hol van még az év vége? És ez nem kiskereskedelmi ár, nagyobb tételben veszem, így még valamennyi engedményt is kapok az árból.
Ellenpélda: még 1990-ben külföldről hozattam 2 darab - a nagyközönség és a harmonikások számára egyaránt ismeretlen típusú - harmonikát. Intenzíven használtam őket, az első 8 évet (!) bírt ki, akkor elővettem a másikat, az „csak” 7 évet. Lehetne tartós harmonikát gyártani, de akkor csökkennének az eladási mennyiségek.
Válaszolva kérdésedre, próbálkozom mindenféle típussal, de nagyrészt kínszenvedés az egész. Nem érdemel dicséretet egyetlenegy gyártó cég sem. Most ez a helyzet.
P.: Kit tartasz példaképednek?
K.D.P: Kérdés, mit jelent a példakép. Ennek többféle értelmezése is lehet. Inkább azt mondom, kik a kedvenceim.
Rengeteg nagyon nagy harmonikás van, a sorrend természetesen szubjektív.
Nekem egy hajszálnyival Gary Primich viszi a pálmát. Kreatív, dallamos, egyéni és rendkívül technikás a játéka. És a zenéje is jó. A harmonikázás önmagában nem visz el egy műsort, akármilyen jó is.
Nagyon szeretem William Clarke játékát is. Minden jellemző rá is, amit Primich-ről mondtam.
Walter Horton-t emelném ki a fekete zenészek közül. Nem játszik virtuóz futamokat, de ilyen egyszerű témákat ilyen ötletesen, dallamosan játszani senki mást nem hallottam. Zseniális!
Nem hagyhatom ki Charlie Musselwhite-ot és Rod Piazza-t sem. Persze hosszú még a sor, nem is folytatom.
P.: Pályafutásod során, mi volt az, amire nagyon büszke vagy?
K.D.P: Későn érő típus vagyok a zenében (is!), ez a pályafutás épphogy csak elkezdődött az én megítélésem szerint. Méghozzá a saját kiadású Nonszensz CD-vel. Arra büszke vagyok – elsősorban az egész anyag miatt! Azt már jó szívvel bárkinek a kezébe oda merem adni. Annak ellenére, hogy utólag meghallgatva egyértelműen megállapíthatóak számomra azok a javítanivalók, amik a harmonikajátékomat jellemezték akkor, 2006-ban, mikor az anyag készült. Ma már sokkal jobban tudnék feljátszani egy csomó számot. De a fejlődés folyamatos, nincs megállás. Mindig is lesz egy csomó dolog, amit fejleszteni lehet és kell is.
A másik, hogy játszhattam a 2007-es Harmonikás találkozón, amit Pribojszki Matyi szervezett. A kisszínpadon kapott fél 7-től 25 percet a Nonszensz zenekar, de azt a rövid időt sikerült maximálisan kihasználni. Ezt a visszajelzésekből tudom lemérni, amiket utána kaptam még hosszú hónapokkal az esemény után is. Egy ilyen rendezvényen önálló programpontként saját zenekarral játszani egyfajta elismerése annak, amit az ember tud és csinál. Ez volt életem legjobb koncert-élménye, újfent köszönet érte Matyinak!
Mindazonáltal úgy érzem, hogy egy zenészt az alapján lehet megítélni, hogy mit tudott megörökíteni a tevékenységéből, mi marad fenn utána az utókornak. Ezért említettem elsőként a Nonszensz CD-t. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező 5-6 évben születnek még hasonló saját anyagok a Blúz tér 10-től és remélem, a StereoTone-tól is.
Köszönöm az érdeklődést, a megkeresést, örömmel válaszoltam meg a kérdéseket.
A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.
Pampalini
Beszámoló - Sziget Fesztivál Blues Színpad - 2. rész
2008-09-04 | kritika
Blues Színpad 3. nap (2008. augusztus 15.)
A harmadik nap változatlan hőséggel köszöntött be, ez kissé ellentmondott annak, amit a meteorológia napok óta sulykol, hogy a hét végén várhatóan viharok, záporok áztatják majd a Szigetet. Először a meleg okozta elmezavarnak tudtuk be a Blues Színpad első fellépőjének elnevezését. A zenekar neve a legendás próbahelyként is jegyzett Újpesti Bőrgyár, valamint Bohumil Hrabal remekművének kereszteződése, a négy srác pedig bizonyára szereti a sört (is). A Bőrgyári Capriccio rock és blues klasszikusokat interpretált, a fuvola, két gitár, dob felállás a Jethro Tull-t idézte, és műsorválasztásuk is a negyven évvel ezelőtti Top 20-as listát juttatta eszünkbe. Ten Years After, Jimi Hendrix remekművek, valamint a Troggs Wild Thing-je szerepeltek műsorukon. A figurák nagyon hitelesen adták elő a számokat, és ami különösen tetszett, hogy nem egy az egybe másolták a számokat, hanem saját érzésüket is belevitték a dalokba.
A kellemes délutáni fesztivál hangulat folytatásában a lelkes közönség szeretettel üdvözölte a debreceni Ölveti Blues Band beállását. A zenekarnak voltaképpen a Szigeti fellépés egy ugródeszka volt, ugyanis a következő nap Salzburg mellett, a Bühne Dorf fesztiválon lépnek fel. Olvasva az ausztriai beharangozójukat, amelyben azt írták a frontemberről, hogy „Ölveti ist eine starker Sänger", kijelenthetjük, az énekes bizonyította az ott leírtakat. Kíséretében három fiatal muzsikus lépett színpadra. Koncertjük tetőpontján eljátszották a Vörös Ház magyar verzióját, de itt most egy kicsit előre szaladtunk az időben, ugyanis a zenekar saját nagy sikereit játszotta, többek között a Százezer éves jazz muzsikust, amely szerzeményt érdekes módon a fővárosi közönség nem ismeri. A jó rég óta fennálló zenekar új ízzel gazdagodott a szájharmonika által.
A Jambalaya zenekar a számunkra oly kedves, ám a magyarországi blues kínálatban nem túlságosan felül-reprezentált New Orleans-i muzsikával érkezett. Az énekes-zongorista Nemes Zoltán mellett, a zenekar szólistái a klubzenekarokból ismert arcokból szerveződött fúvósszekció tagjai voltak, a világbajnok kíséretről pedig a ritmusszekció kitűnő tagjai, Mezőfi István és Varga László gondoskodtak. „Érzitek magatokat?" - hangzott fel a kérdés a frontember, Nemes Zoltán szájából, amire a közönség - ismerve a várt választ - egy emberként kiabálta, hogy igen, jól érzik magukat. Eközben a Blues Színpad előtti tömött sorokban állók átadták magukat a szellős zenének, a fúvós arrange-ok dallamosságának. Míg odakint a főúton vihart sejtetően fújt a szél, s meglepő idegességgel rohangáltak az emberek, a bekötőúton innen kellemes nyári estének lehettek részesei a Blues Színpadnál megjelenők.
Ron Ringwood színes bőrű énekes a gospel üzenetét a tengerentúlról szállította a Sziget 2008 közönségének. Mire a mázsás Hammond orgona is felkerült a színpadra, már sokan várták, hogy elkezdődjön a show. A Ron Ringwood's Gospel Messengers a tőle elvárható professzionális produkciót hozta. A frontember tengeren túlról érkező társaságában három fekete énekes gondoskodott az emelkedett hangulatról. A muzsika „szoftos" könnyedsége, pop-os – soul-os hangulata azért is lehetett különösen lágy, mert a szőnyegszerű kíséreteket úsztató, vagy éppen jazz-es szólókat rázó Hammond-os mellett, a Blues Színpad idei kínálatából, elektromos gitár, vagy más keményebb hangszer nem volt a zenekarban. E (majdnem) teliholdas éjszakán úgy tapasztaltuk, különös meghittség lett úrrá a Sziget e részére látogatókon.
A Full Of Mojo Session színpadra az este ünnepelt sztárjai, Nemes Zoliék tértek vissza a Jambalaya-val. A zenekar ütőshangszerekkel és szájharmonikával kiegészülve a korábbi nagyszínpados produkció kommerszebb elemeitől mentes magas színvonalú könnyed öröm-muzsikálással fűszerezte be - nevéhez híven - a péntekről szombatra virradó éjjelt.
Blues Színpad 4. nap (2008. augusztus 16.)
A holdfogyatkozás estéjén már nem követtük az időjárást, meleg is volt, hideg is lett, a vihar pedig nem jött.
A poros, de hűs késő délutánban a keményebb fehér-amerikai blues klasszikusai vonzották a fiatalok számos rétegét a Blues Színpadhoz. A Blues Steel zenekar pontosan azt a repertoárt játszotta, amit pályájuk elején elektromos gitárjukkal bandát alapító honi ifjak megtanulandónak vélnek. Az örök klasszikus Sweet Home Chicago-tól, a Stevie Ray Vaughan féle Mary Had A Little Lamb-ig műsorukba csempésztek néhány John Mayall feldolgozást is. A feldolgozásoknak saját ízt az énekesnő Kánya Kriszta, és az efféle zenében ritkán megjelenő szájharmonika adott. A Hoochie Coochie (Wo)Man billentyű szólóját szokatlan módon szám közben tapssal fogadta a nagyérdemű.
Rockabilly-vel folytatódott az este: Tom White és Barátai érkeztek a Blues Színpadra. Már a koncert elején feltűnt a beugró dobos, aki saját dobszerelésével a dobogó helyett a zenekar szintjén csapta az alapot, s verte a lábdobot, mindezt állva, ami a színpad mögül nézve is érdekes látványt mutatott. A banda koncertjén éreztük az edzettséget, amelyet részben bizonyára az elmúlt hónapokban motoros fesztiválokon lenyomott rockabilly műsoraikon szereztek. A többi magyar zenekartól eltérően, akik a blues a ma reneszánszát élő vadhajtását, az '50-es évek lázadó muzsikáját játsszák, itt a frontember mindent bevet: énekel, szájharmonikázik, vetkőzik. Nem lehetett nem észrevenni, a tetkós bicepsz és a jó rockabilly itt is hódít.
A Mississippi Grave Diggers Karen Carroll (USA) énekesnővel koncertezett a teliholdas éjszakán. A nagyvárosi blues első hangjára előkerült a közönség, amely tagjai észrevétlen kerültek a kellemes shuffle lüktetés varázsába. A mojo működni kezdett már az elején, és ez a mozgásában szemmel láthatóan korlátozott, akusztikus gitárját ülve átölelve pengető ötven éves asszony hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. A zenekar ötlete Oláh Andor fejéből pattant ki, a jól ismert szájharmonikás tíz éve keres és talál különleges feladatokra megfelelő zenészeket. Ha jól emlékszünk, annak idején John Sass amerikai fekete tubással állt először a színpadra az útját egyedien kereső Mississippi Grave Diggers. Karen Carroll a gitáros Láposi Farkas visszatérő, ízes és intelligens játékáról ismert zenész, és a társaságában fellépő képzett muzsikosok közepette bizonyítottan jól érezte magát: a varázs egyre csak nőtt a számok sodrásában. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika, az előadó saját stílusában elővezetett szólókban mutatta meg a mojo eredetiségét, a pillanat szülte blues magával ragadó jelenlétét.
Következett a Mystery Gang Trio, amely a tőle elvárható professzionális rockabilly show-val gerjesztette a teltházas közönséget. A zenekar új dobosa tökéletesen hozta az '50-es, '60-as évek egyre népszerűbb lázadó zenéjét, a korabeli benzinkutas betérők világát, az akkori, s első garage muzsikát. A koncert vége előtt néhány perccel a számok lendületéből mit sem vesztő tempóval konferáló énekes, Egri Péter a Fly To The Moon című számot jelentette be, s az éppen majd teljesen elfogyó holdra mutatott, ezzel hívva fel a közönség figyelmét a ritka Szigetes élményre. Az összegyűlt tömegek nem bizonyultak hálátlannak: ha lehet, kétszeres sebességgel rúgták, amit lábuk ért.
Tom White és Barátai gondoskodtak a kifogyhatatlan blues-ból, a Session Színpad házigazdájaként adagolták a mojo-t. A népes közönség - köztük egy az este korábban itt ragadt sokméteres norvég zászló és vivőjének csapata - akkor kapott belőle - a kifogyhatatlan varázsból - igazán, amikor három számra a színpadon üdvözölhette Karen Carroll színesbőrű énekesnőt. A hajnalig tartó örömzenélésben közreműködött még Oláh Andor, és a Kanadából régóta viszontlátott Módos Péter szájharmonikás, és egy újabb beugródobos, a Wild Cowsból ismert Little Tommy, aki számos alkalommal egészítette ki a Kisszínpados jammelést.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
A harmadik nap változatlan hőséggel köszöntött be, ez kissé ellentmondott annak, amit a meteorológia napok óta sulykol, hogy a hét végén várhatóan viharok, záporok áztatják majd a Szigetet. Először a meleg okozta elmezavarnak tudtuk be a Blues Színpad első fellépőjének elnevezését. A zenekar neve a legendás próbahelyként is jegyzett Újpesti Bőrgyár, valamint Bohumil Hrabal remekművének kereszteződése, a négy srác pedig bizonyára szereti a sört (is). A Bőrgyári Capriccio rock és blues klasszikusokat interpretált, a fuvola, két gitár, dob felállás a Jethro Tull-t idézte, és műsorválasztásuk is a negyven évvel ezelőtti Top 20-as listát juttatta eszünkbe. Ten Years After, Jimi Hendrix remekművek, valamint a Troggs Wild Thing-je szerepeltek műsorukon. A figurák nagyon hitelesen adták elő a számokat, és ami különösen tetszett, hogy nem egy az egybe másolták a számokat, hanem saját érzésüket is belevitték a dalokba.A kellemes délutáni fesztivál hangulat folytatásában a lelkes közönség szeretettel üdvözölte a debreceni Ölveti Blues Band beállását. A zenekarnak voltaképpen a Szigeti fellépés egy ugródeszka volt, ugyanis a következő nap Salzburg mellett, a Bühne Dorf fesztiválon lépnek fel. Olvasva az ausztriai beharangozójukat, amelyben azt írták a frontemberről, hogy „Ölveti ist eine starker Sänger", kijelenthetjük, az énekes bizonyította az ott leírtakat. Kíséretében három fiatal muzsikus lépett színpadra. Koncertjük tetőpontján eljátszották a Vörös Ház magyar verzióját, de itt most egy kicsit előre szaladtunk az időben, ugyanis a zenekar saját nagy sikereit játszotta, többek között a Százezer éves jazz muzsikust, amely szerzeményt érdekes módon a fővárosi közönség nem ismeri. A jó rég óta fennálló zenekar új ízzel gazdagodott a szájharmonika által.
A Jambalaya zenekar a számunkra oly kedves, ám a magyarországi blues kínálatban nem túlságosan felül-reprezentált New Orleans-i muzsikával érkezett. Az énekes-zongorista Nemes Zoltán mellett, a zenekar szólistái a klubzenekarokból ismert arcokból szerveződött fúvósszekció tagjai voltak, a világbajnok kíséretről pedig a ritmusszekció kitűnő tagjai, Mezőfi István és Varga László gondoskodtak. „Érzitek magatokat?" - hangzott fel a kérdés a frontember, Nemes Zoltán szájából, amire a közönség - ismerve a várt választ - egy emberként kiabálta, hogy igen, jól érzik magukat. Eközben a Blues Színpad előtti tömött sorokban állók átadták magukat a szellős zenének, a fúvós arrange-ok dallamosságának. Míg odakint a főúton vihart sejtetően fújt a szél, s meglepő idegességgel rohangáltak az emberek, a bekötőúton innen kellemes nyári estének lehettek részesei a Blues Színpadnál megjelenők.Ron Ringwood színes bőrű énekes a gospel üzenetét a tengerentúlról szállította a Sziget 2008 közönségének. Mire a mázsás Hammond orgona is felkerült a színpadra, már sokan várták, hogy elkezdődjön a show. A Ron Ringwood's Gospel Messengers a tőle elvárható professzionális produkciót hozta. A frontember tengeren túlról érkező társaságában három fekete énekes gondoskodott az emelkedett hangulatról. A muzsika „szoftos" könnyedsége, pop-os – soul-os hangulata azért is lehetett különösen lágy, mert a szőnyegszerű kíséreteket úsztató, vagy éppen jazz-es szólókat rázó Hammond-os mellett, a Blues Színpad idei kínálatából, elektromos gitár, vagy más keményebb hangszer nem volt a zenekarban. E (majdnem) teliholdas éjszakán úgy tapasztaltuk, különös meghittség lett úrrá a Sziget e részére látogatókon.
A Full Of Mojo Session színpadra az este ünnepelt sztárjai, Nemes Zoliék tértek vissza a Jambalaya-val. A zenekar ütőshangszerekkel és szájharmonikával kiegészülve a korábbi nagyszínpados produkció kommerszebb elemeitől mentes magas színvonalú könnyed öröm-muzsikálással fűszerezte be - nevéhez híven - a péntekről szombatra virradó éjjelt.
Blues Színpad 4. nap (2008. augusztus 16.)
A holdfogyatkozás estéjén már nem követtük az időjárást, meleg is volt, hideg is lett, a vihar pedig nem jött.
A poros, de hűs késő délutánban a keményebb fehér-amerikai blues klasszikusai vonzották a fiatalok számos rétegét a Blues Színpadhoz. A Blues Steel zenekar pontosan azt a repertoárt játszotta, amit pályájuk elején elektromos gitárjukkal bandát alapító honi ifjak megtanulandónak vélnek. Az örök klasszikus Sweet Home Chicago-tól, a Stevie Ray Vaughan féle Mary Had A Little Lamb-ig műsorukba csempésztek néhány John Mayall feldolgozást is. A feldolgozásoknak saját ízt az énekesnő Kánya Kriszta, és az efféle zenében ritkán megjelenő szájharmonika adott. A Hoochie Coochie (Wo)Man billentyű szólóját szokatlan módon szám közben tapssal fogadta a nagyérdemű.
Rockabilly-vel folytatódott az este: Tom White és Barátai érkeztek a Blues Színpadra. Már a koncert elején feltűnt a beugró dobos, aki saját dobszerelésével a dobogó helyett a zenekar szintjén csapta az alapot, s verte a lábdobot, mindezt állva, ami a színpad mögül nézve is érdekes látványt mutatott. A banda koncertjén éreztük az edzettséget, amelyet részben bizonyára az elmúlt hónapokban motoros fesztiválokon lenyomott rockabilly műsoraikon szereztek. A többi magyar zenekartól eltérően, akik a blues a ma reneszánszát élő vadhajtását, az '50-es évek lázadó muzsikáját játsszák, itt a frontember mindent bevet: énekel, szájharmonikázik, vetkőzik. Nem lehetett nem észrevenni, a tetkós bicepsz és a jó rockabilly itt is hódít.
A Mississippi Grave Diggers Karen Carroll (USA) énekesnővel koncertezett a teliholdas éjszakán. A nagyvárosi blues első hangjára előkerült a közönség, amely tagjai észrevétlen kerültek a kellemes shuffle lüktetés varázsába. A mojo működni kezdett már az elején, és ez a mozgásában szemmel láthatóan korlátozott, akusztikus gitárját ülve átölelve pengető ötven éves asszony hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. A zenekar ötlete Oláh Andor fejéből pattant ki, a jól ismert szájharmonikás tíz éve keres és talál különleges feladatokra megfelelő zenészeket. Ha jól emlékszünk, annak idején John Sass amerikai fekete tubással állt először a színpadra az útját egyedien kereső Mississippi Grave Diggers. Karen Carroll a gitáros Láposi Farkas visszatérő, ízes és intelligens játékáról ismert zenész, és a társaságában fellépő képzett muzsikosok közepette bizonyítottan jól érezte magát: a varázs egyre csak nőtt a számok sodrásában. A sorok közé tradicionálisan illeszkedő szájharmonika, az előadó saját stílusában elővezetett szólókban mutatta meg a mojo eredetiségét, a pillanat szülte blues magával ragadó jelenlétét.Következett a Mystery Gang Trio, amely a tőle elvárható professzionális rockabilly show-val gerjesztette a teltházas közönséget. A zenekar új dobosa tökéletesen hozta az '50-es, '60-as évek egyre népszerűbb lázadó zenéjét, a korabeli benzinkutas betérők világát, az akkori, s első garage muzsikát. A koncert vége előtt néhány perccel a számok lendületéből mit sem vesztő tempóval konferáló énekes, Egri Péter a Fly To The Moon című számot jelentette be, s az éppen majd teljesen elfogyó holdra mutatott, ezzel hívva fel a közönség figyelmét a ritka Szigetes élményre. Az összegyűlt tömegek nem bizonyultak hálátlannak: ha lehet, kétszeres sebességgel rúgták, amit lábuk ért.Tom White és Barátai gondoskodtak a kifogyhatatlan blues-ból, a Session Színpad házigazdájaként adagolták a mojo-t. A népes közönség - köztük egy az este korábban itt ragadt sokméteres norvég zászló és vivőjének csapata - akkor kapott belőle - a kifogyhatatlan varázsból - igazán, amikor három számra a színpadon üdvözölhette Karen Carroll színesbőrű énekesnőt. A hajnalig tartó örömzenélésben közreműködött még Oláh Andor, és a Kanadából régóta viszontlátott Módos Péter szájharmonikás, és egy újabb beugródobos, a Wild Cowsból ismert Little Tommy, aki számos alkalommal egészítette ki a Kisszínpados jammelést.
Nemes Nagy Péter, Karginov Allen
A képeket S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.
