Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

Hendrix Project
vendégek:
Tóth János Rudolf,
Szász Ferenc,
Kardos Dániel,
Keszei Krisztián
2017.11.24.


XIII. Jazz-Blues Jamboree
2017.11.25.


10. Boogiefeszt

2017.12.09.


Ian Siegal Band
2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Archívum

Coco Montoya: Hard Truth
2017-05-30 | kritika


Coco Montoya Santa Monicában született munkásosztálybéli családban. Szüleinek nagy lemezgyűjteményük volt, így zenei érdeklődése korán kialakult. A ’70-es években helyi rock bandákban dobolt, ebben az időszakban vált tagjává Albert Collins zenekarának. Mivel gitározni is szeretett, a „Telecaster mestere” folyamatosan tanította. Ez a kapcsolatukat erősítette, idővel szinte édesapjaként tekintett rá. A discókorszak kezdetén elmaradoztak a fellépések, ezért Montoya öt évnyi együttzenélés után elhagyta Collins bandáját. Csaposként kezdett dolgozni, de a gitározást nem adta fel. Egy este a ’80-as évek elején egy Los Angeles-i bárban játszott, amikor John Mayall besétált. Tiszteletadásként előadta az All Your Love-ot, ami a brit blues atyjának elnyerte a tetszését. Később Mayallnak gitárosra volt szüksége az újjáalakuló Bluesbreakersbe, Montoyát hívta meg. Munkakapcsolatuk tíz évig tartott. A búcsút követően saját bandát hozott létre és elkezdtek rendszeresen koncertezni. Bemutatkozó albumát 1995-ben készítette el, a Gotta Mind To Travel azonnal kedvenccé vált a bluesrajongók körében. Kilencedik, pályafutása talán legjobb lemezét az Alligator Records adta ki. Korábban is dolgozott már a chicagói lemezkiadóval, hiszen a 2000 és 2007 közötti kiadványait ők dobták piacra. A Hard Truth javarészt feldolgozásokat tartalmaz, melyeket átformáltak Montoya gitár és ének stílusához, úgy, hogy azok megtartsák az eredetik minden ízét. Coco nem feledkezett meg mentoráról, Albert Collinsról, a The Moon Is Full került rögzítésre tőle. A dal eredetileg Albert Collins, Robert Cray és Johnny Copeland közös Showdown! című albumán volt hallható. A saját számok közül kiemelkedik a Truth Be Told, a záró dal az egyik legjobban sikerült szerzemény a lemezen. A Lost In The Bootle-ban Lee Roy Parnell slide gitáros vendégeskedik, az ének részeket női vokalisták, Teresa James és Deb Ryder segítették. A kísérőzenészek között megtaláljuk Mike Finnigan, Johnny Lee Schell és Tony Brauanagel névét, ők mindnyájan a Phantom Blues Band tagjai. A csapat a Grammy-díjas Taj Mahal 1993-as stúdióalbumának rögzítése céljából alakult, azóta számos más előadó lemezének létrejöttében közreműködtek, de saját anyagokat is készítettek.

Alligator Records, 2017

hoati


Élmények, gondolatok az European Blues Challenge-ről
2017-05-23 | hír


European Blues Challenge 2017
Dánia, Horsens
2017. április 6-8.


Először 2015-ben szerkesztettem egy olyan rádióműsort, ahol az European Blues Challenge aktuális jelöltjeit hallgattuk meg országonként, majd a következő évben hasonlóan cselekedve volt néhány pillanat, amikor azt éreztem: talán nekünk is lenne keresnivalónk itt. Elindult hát a hosszas szervezés, tervezgetés, és hála a Csabai Csípős Blues Club kitartó munkájának, idén a Borsodi Blue Collective lett hazánk blues nagykövete.
A verseny lebonyolítását az abszolút profizmus jellemezte, elvétve tudnék kellemetlenségről beszámolni. Minden fellépő pontosan húsz percet játszhatott, amit pontosan öt perc színpadi pakolászás, erősítő beállítás stb. előzhetett meg, ezeket nagyon szigorúan veszik. Itt azért muszáj megemlítenem, hogy a mi öt percünket - minden előzetes megbeszélés nélkül - az egyébként szimpatikus konferansz végiggitározta és énekelte. Elképzelésünk nem volt, ez már az öt percünk, vagy majd a dala végétől következik a beállás. Hamar rájöttünk, hogy az előbbi, hiszen a nóta végén a felkonferálás következett, és azonnal kezdenünk kellett.



Összességében elmondható, hogy a díjak kiosztásánál a fő szempont a szórakoztatás volt. Az, hogy kit mi szórakoztat, az viszont szubjektív, így szinte teljesen lehetetlen huszonegy versenyző esetében objektív eredményről beszélni. Sietve hozzáteszem, hogy tulajdonképpen egyetértek a gondolattal, miszerint a blueson belül is meg kell találni azt, ami a legszélesebb rétegeket szólítja meg. Minden fesztiválszervező - teljesen érthetően - azt szeretné, ha a fesztiválján nem csak kétszáz vájt fülű szórakozna, hanem mondjuk inkább kétezer, sörözve, táncolva, énekelve. A második helyezett The BluesBones jó példa erre: eszembe sem jutna a zenéjüket a kocsimban hallgatni, de ha egy nagy fesztiválon több ezer embert kéne szórakoztatnom, lehet, én is őket választanám a teljesen egyedi és különleges horvátokkal szemben, akik pedig a szívem csücskei.
Így talán nem is az a legnagyobb baj, hogy a szórakoztatás oltárán feláldozzák a minőséget, hanem az, hogy más szempontok alapján semmilyen értékelés nincs. Azt gondolom, nagyon sok értékes dolgot láttam, hallottam, de ezek a végelszámolásnál nem kerülhettek felszínre. A második napon a Blues Marketet megelőzően volt a Blues Unionnak egy közgyűlése, amin Csepelyi Zsolt kísérőnk, managerünk vett részt, a csabai klubot és hazánkat képviselve. Ott elhangzott az előbbiekben felvetett probléma, de egész egyszerűen elintézték azzal, hogy jelenleg nincsenek kategóriák, illetve visszakérdeztek: „egyébként kidolgozod?”
Nem pontosan értem, mit kell kidolgozni, elég megnézni, a Blues Music Awardson hány kategóriára bontják ezt a műfajt. Semmilyen fantázia, vagy munka nem szükséges ahhoz, hogy díjazzák, mondjuk, a legjobb akusztikus együttest, a legjobb kortárs zenekart, a legügyesebb gitárost, dobost vagy zongoristát. Ehhez mondjuk, nem lenne elég a verseny végén a tíz perces egyeztetés, ami után eredményt hirdetnek.
Maga a blues mára olyan színes lett, annyi rokon műfajt egyesít, hogy a megújulása elkerülhetetlen. Ha pl. csak tiszta bluest játszó zenekarokat díjaztak volna, akkor valahol érteném a dolgot, de erről szó sincs, a győztes angolok heavy metal-szerű előadása szerintem kimondottan műfajidegen volt, de ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám: ízléstelen. Sietve hozzáteszem, biztos vagyok benne, hogy tudnak bluest is játszani, jól is.



Egész egyszerűen udvariatlanságnak tartom szó nélkül elmenni olyan produkciók mellett, akik több ezer km-t leutazva nagy dolgokat alkottak. Nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy nem magunknak hiányolok bármit is. Abszolút nem. De említenék néhány résztvevőt: a gyönyörűen éneklő Fernando Messias lehengerlő volt, jobban énekelt bárkinél, a dán Cornfeds és a holland Detonics is nagyon fantáziadús blues programot tolt, és kiemelkedő szólistákkal bírnak, az olaszok egyszerűen lenyűgözően játszottak, a már említett horvát Rolin Humesnél egyénibb előadót nem hallottam az utóbbi időben, de a norvég Daniel Eriksen vagy a spanyol Los Mambo Jambo is zseniálisan zenélt. Mind megérdemeltek volna egy kicsike oklevelet, egy kis különdíjat, vagy bármit, amivel jeleznék: jó vagy, jó úton jársz.
A versenyen némileg úgy éreztem, hogy Magyarország a képzeletbeli európai blues-térképen jelenleg egy kicsike pont. Egyszerűen a fesztiválszervezőknek sokkal elegánsabb, ha egy zenekar neve után az áll, hogy GB, vagy FR. Pedig kiváló együtteseink vannak, akik mögött komoly nemzetközi tapasztalat van, és világszínvonalúak. Kíváncsi lennék, a Pribojszki Mátyás Bandhez, a Jambalajához, a Kéknyúlhoz, Sonny-hoz vagy Katona Tamáshoz mit szólnának. Ők (és a felsorolást még hosszasan folytathatnám) rengeteget tettek a magyar blues élet öregbítéséért, és akkor még nem beszéltünk Little G Weevilről, mégis úgy érzem, nem Magyarország a favorit, ha elkezdenek bandák után nézelődni a szervezők.
Mi lenne a megoldás, hogyan változtathatnánk? Talán nekünk is egy „nagyágyút” kellene delegálni legközelebb, a német Chris Cramer és a szlovák Lubos Bena sem ma kezdték a szakmát, de az angol hölgy is igazi sztárnak számít hazájában, tehát nem mindenki bízta a nevezését „fiatal tehetségekre”, hanem sokat próbált profiknak szavaztak bizalmat.
És hogy én hogyan értékelném a saját produkciónkat? Nyilván volt izgalom, nem állunk színpadon minden héten. A banda viszont prímán játszott, a műsor tisztességesen el lett muzsikálva. A verseny előtt egy pár nappal jelent meg az új CD-nk, tehát úgy döntöttünk, nem próbálunk „kapaszkodni”, hanem bedobjuk az új nótákat a mély vízbe. Játszhattunk volna négy 1-4-5-1-es bluest is, de inkább a sajátokat választottuk, úgy döntöttünk, van saját zenénk, ezt preferáltuk. Részemről a magas hangoknál becsúszott néhány hamis énekhang, de ez még mindig jobb, mintha a gitár lett volna végig hamis, mert olyat is hallottam.



Az EBC-nek létezik egy expo része is, ahol minden résztvevő bemutathatja, hogy mivel foglalkozik. Aki követte a Facebook oldalunkat, láthatta a képeken, hogy nem tétlenkedtünk. A standunk igazán magyaros lett, Békéscsabát és a blues klubot bemutató angol nyelvű szórólapok mellett CD-ink, finom csabai kolbász és pálinka is volt. Ezzel senki nem élt vissza, nem jöttek jóllakni vagy beitalozni, sokkal inkább úgy éreztem, hogy őszintén érdeklődnek. Sokan kérdezték pl., hogy Békéscsaba hány km Budapesttől, mert hamarosan érkeznek, mint turista, és leutaznának. Jellemző továbbá, hogy lemezt senki nem vesz, mi viszont jó szívvel adtuk, főleg a fesztiválszervezőknek, akik igen szép számmal érdeklődtek. Megható volt, ahogy a finnek, a Puisto Blues Fesztivál szervezői megismerték Mezőfi István Fifit, és jól megölelgették. Számomra sokat jelentett külföldi zenészekkel ismerkedni, CD-ket cserélgetni. Lehet, másnak ez nem nagy dolog, mert sok éve ezt csinálja, én mégis euforikusan éltem meg, hiszen ez volt a második nyugat-európai élményem.
Összességében azt gondolom, minden zenekar életében óriási dolog, ha a hazáját képviselheti egy nemzetközi versenyen, idén ez nekünk adatott meg, és hálásan köszönjük azoknak, akik segítettek és biztattak bennünket. Jövőre Norvégia, majd az Azori-szigetek következnek, reméljük Magyarország is előbb-utóbb meghatározó tényező lesz a versenyen.

Borsodi László gitáros, énekes, a Borsodi Blues Collective névadó alapítója

Fotó: Aigars Lapsa


The Doors: The Doors - 50th Anniversary Deluxe Edition
2017-05-16 | kritika


A Doors együttes 1965-ben jött létre, a klasszikusnak tekinthető felállása még ugyanebben az évben kialakult. Eleinte a Los Angeles-i London Fogban koncerteztek, majd a Whiskey-A-Go-Go biztosított számukra heti százharmincöt dollárért rendszeres bemutatkozási lehetőséget. Itt figyelt fel rájuk Paul A. Rothchild producer, aki lemezszerződést ajánlott a fiúknak. Pont jókor tette ezt, hiszen a rákövetkező héten Phil Tanzini, a Whiskey-A-Go-Go tulajdonosa kirúgta őket, miután első ízben előadták teljes hosszában a The Endet. Bemutatkozó albumuk 1967. január 4-én jelent meg, mely kiadásának ötvenedik évfordulójára deluxe verzió megjelentetésével emlékezett a kiadó. A limitált példányszámban elérhető díszdobozos kiadvány három CD-t és egy LP-t tartalmaz: az első CD-n az eredeti album stereo remaszterelt változata, a második CD-n és az LP-n pedig az eredeti lemez mono remaszterelt verziója hallható. A zenekar nevét viselő album ’67-es megjelenése szenzációt keltett zenei körökben, megalapozva a banda elismertségét a kor többi nagy együttese között. A felvételek alig két hét alatt készültek el, saját dalaik mellett két feldolgozás, az Alabama Song és a Back Door Man is helyet kapott a lemezen. Az előbbi szerzemény egy Kurt Weill – Bertolt Brecht átdolgozás, ami élvhajhász szövege miatt a Doors koncertek egyik kedvencévé vált, míg az utóbbi dal Willie Dixon nevéhez köthető. Az album három örökérvényű klasszikust (Break On Through (To The Other Side), Light My Fire, The End) vonultat fel, ezek egyben a korong három tartópillérét is jelentik. Az ünnepi kiadvány harmadik lemeze az 1967. március 7-ei San Francisco-i The Matrix-beli koncert elveszettnek hitt eredeti felvételeit tárja elénk. Az egyik legrégebbről fennmaradt Doors élő hangzóanyag már megjelent kalózfelvételeken, de most előkerült a keverőpultos szalag, amiből a hangrestaurátorok egy igazán jó minőségű felvételt készítettek. A koncert repertoárja javarészt a debütáló lemezre épült, a produkció egy pályája elején járó, formálódó, saját hangját kereső, bátran kísérletező zenekart mutat. A Doors második korongja, a Strange Days még 1967-ben megjelent, az együttes iránti megnőtt várakozást jól jelzi, hogy közel ötszázezer előrendelést adtak le rá. Jim Morrison pillanatok alatt a korszak egyik legnagyobb szexbálványává vált, későbbi viharok előszelét csupán az énekes növekvő alkoholizmusa és Pamela Susan Courson, Neil Young szavaival a „Cinnamon Girl” felbukkanása jelezte.

Elektra Records, 2017

hoati


Átadták a Blues Music Awards díjait
2017-05-13 | hír


Csütörtökön átadták a 38. Blues Music Awards díjait. A memphis-i Cook Convention Centerben ünnepélyes gála keretein belül huszonnégy kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. Curtis Salgado lett a legnagyobb nyertes, három díjat kapott, míg Bobby Rush, a Tedeschi Trucks Band, Joe Bonamassa és Kenny Neal két-két szobrot vihetett haza.



A díjazottak:

Acoustic Album
Eric Bibb: The Happiest Man In The World

Acoustic Artist
Doug MacLeod

Album
Bobby Rush: Porcupine Meat

Band
Tedeschi Trucks Band

B.B. King Entertainer
Joe Bonamassa

Best Emerging Artist Album
Jonn Del Toro Richardson: Tengo Blues

Contemporary Blues Album
Kenny Neal: Bloodline

Contemporary Blues Female Artist
Susan Tedeschi

Contemporary Blues Male Artist

Kenny Neal

Historical Album
Bobby Rush: Chicken Heads: A 50-Year History Of Bobby Rush (Omnivore Recordings)

Instrumentalist – Bass
Biscuit Miller

Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside

Instrumentalist – Guitar
Joe Bonamassa

Instrumentalist – Harmonica
Kim Wilson

Instrumentalist – Horn
Terry Hanck

Koko Taylor Award
Diunna Greenleaf

Pinetop Perkins Piano Player
Victor Wainwright

Rock Blues Album
Tedeschi Trucks Band: Let Me Get By

Song
David Duncan, Curtis Salgado & Mike Finigan: Walk A Mile In My Blues (Curtis Salgado: The Beautiful Lowdown)

Soul Blues Album
Curtis Salgado: The Beautiful Lowdown

Soul Blues Female Artist
Mavis Staples

Soul Blues Male Artist
Curtis Salgado

Traditional Blues Album
Lurrie Bell: Can’t Shake This Feeling

Traditional Blues Male Artist
Bob Margolin

hoati


Koncert Oláh Andor emlékére
2017-05-04 | koncertajánló


A magyar blues élet meghatározó alakját tisztelhettük Oláh Andor személyében. A négy éve elhunyt muzsikus, szervező emlékére kiemelkedő hazai szájharmonikások, Ferenczi György, Pribojszki Mátyás és Szabó Tamás adnak közösen koncertet 2017. május 18-án.

Oláh Andor 1966. április 16-án született. Az általános iskolában zongorázni tanult, próbálkozott furulyával és tangóharmonikával, végül a szájharmonikánál kötött ki. Nemes Nagy Péter műsoraiban hallott először bluest, Phil Wiggins játéka ragadta meg, akivel később egy drezdai blues fesztiválon személyesen is találkozott. A ’80-as évek végén csatlakozott az Ölveti Blues Bandhez, velük Berlinben és Európa más városaiban utcazenélt, majd idehaza klubokban, fesztiválokon léptek fel. 1990-ben lett a Takáts Tamás Dirty Blues Band tagja, az ország egyik legnépszerűbb blues együttesében élte át a műfaj magyarországi fénykorát. A hazánkban hiánypótlónak számító Dr. Valter & Lawbreakers nevű zenekart 1992-ben hozta létre. A banda repertoárján a blues műfaj minden árnyalatát meg lehetett találni: az archaikus és a városi bluest éppúgy, mint a tájjellegű válfajokat. Az egyik különlegességük volt, hogy bőgő helyett tuba adta meg a basszus szólamot. 2002-es feloszlásukig négy hanganyaguk jelent meg és közel ezer koncertet adtak. Andor az elmúlt évtizedben a Mississippi Grave Diggers tagjaként Big Daddy Wilsonnal, majd Jeanne és Karen Carroll-lal zenélt közösen, a legutóbbi időkben pedig a Gál Csaba Boogie-val alakított nu blues játszó Mississippi Big Beat együttessel koncertezett. Pályafutása során nem csak zenészként tette le névjegyét: ő működtette a Blues Patika Közhasznú Alapítványt és Jamboree Guru Produkciós Irodát, a nevéhez köthető a Blues Patika Jamboree, a Sziget Fesztivál blues színpada, a bajai Idill Jazz & Blues Napok szervezése, a Blues Patika Életműdíj létrehozása is. Oláh Andor 2013-ban, negyvenhét évesen hunyt el. Kecskeszakálla, mindig színes öltözéke, keménykalapja, feledhetetlen fazonja örök színfoltja marad a magyar blues palettának. 2017. május 18-án kiemelkedő hazai szájharmonikások, Ferenczi György, Pribojszki Mátyás és Szabó Tamás adnak közösen koncertet emlékére a budapesti Muzikum Klubban. Ebben a formában ez az első fellépés, hogy a három zenész egy időben, egy színpadon játszik. A koncerten színpadra lép még: Csonka Valter, Gál Csaba Boogie, Bényei Tibor, Long Tall Sonny, Szász Ferenc, Pintér Zsolt és Jankó Miklós. Az estről hangfelvétel készül, ami CD-n is megjelenik.

Belépő: 1300 HUF (elővételben) | 1800 HUF (a koncert napján)
Jegyek kaphatók a helyszínen (hétköznapokon 15–21 óráig, szombaton 17–21 óráig, fizetés kizárólag készpénzzel) és a TIXA rendszerében.

hoati