Archívum
Buddy Guy: Rhythm & Blues
2013-07-28 | kritika
Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel - a Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Badben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Brad Vickers & His Vestapolitans: Great Day In The Morning
2013-07-21 | kritika
Brad Vickers azon kevés muzsikusok egyike, aki nem a régi lemezek hallgatásával tanult, hanem közvetlenül a mesterektől leste el a műfaj csínját-bínját. A blues zenével tizenkét éves korában ismerkedett meg. Pályafutása során játszott Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry, Odetta és Rosco Gordon együtteseiben. A legnagyobb sikert Pinetop Perkins oldalán érte el: a két éve elhunyt zongorista Born In The Delta és Ladies Man című albumait, melyeken a Long Islanddon felnőtt Vickers is közreműködött, Grammy-díjra jelölték. Szólólemezeket 2008 óta készít, az áprilisban kiadott Great Day In The Morning immár negyedik a sorban. Az album dalai magukba foglalják a blues, a folk, a ragtime és a roots muzsikát, de a rock ’n’ roll elemei sem hiányoznak belőlük. Nincsenek döngő ritmusok, kemény alap, gitártépés - a hallatlanul jól megírt szerzemények, saját arcra formált feldolgozások sokkal inkább idézik a ’30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát. A lemezen vendégként szerepelt két énekesnő, Christine Santinelli és Gina Sicilia, valamint a felvételeken nagybőgőn, mandolinon és percussionon játszó, a produceri feladatokat is ellátó muzsikus, Dave Gross. A záró tétel, Hart Wand szerzeménye, a Dallas blues tavaly digitális formában már kiadásra került abból a célból, hogy a száz éve született dal megvásárlása után befolyt összeggel a rászoruló blues zenészeket, azok családjait támogassák a Blues Foundations H.A.R.T Fund. alapítványon keresztül.ManHatTone Music, 2013
hoati
Lovely Days fesztivál Wiesenben
2013-07-17 | kritika
Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.
Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Szavazz a Blues Blast Music Awards jelöltjeire!
2013-07-14 | hír
Május elején a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, menedzserek, fesztiválok támogatói és zenészek összeállították az idei Blues Blast Music Awards jelöltjeinek listáját. A szavazás 2013. július 15-én indul és augusztus 31-éig tart, a díjátadóra 2013. október 31-én a chicagói Buddy Guys’ Legends-ben kerül sor. Szavazni jogosultak mindazok, akik feliratkoztak a világ leggyorsabban növekvő, a több mint 90 országból több mint 22000 feliratkozóval rendelkező internetes blues magazin ingyenes hírlevelére.A jelöltek listája
Contemporary Blues Album
4 Jacks: Deal With It
Ian Siegal & The Mississippi Mudbloods: Candy Store Kid
Michael Burks: Show Of Strength
Shaun Murphy: Ask For The Moon
Rick Estrin & The Nightcats: One Wrong Turn
Robert Cray: Nothin' But Love
Traditional Blues Album
Eddie Shaw & The 757 Allstars: Still Riding High
The Cash Box Kings: Black Toppin'
The Kid Ramos & Bob Corritore: The Phoenix Sessions
Mannish Boys: Double Dynamite
Doug MacLeod: There's A Time
Little Joe McLerran: Facebook Blues
Blues Rock Album
Albert Castiglia: Living The Dream
Tinsley Ellis: Get It!
Walter Trout: Blues For Modern Daze
Royal Southern Brotherhood: Royal Southern Brotherhood
Jason Elmore And Hoodoo Witch: Tell You What
Simon McBride: Crossing The Line
Soul Blues Album
Barbara Carr: Keep The Fire Burning
Curtis Salgado: Soul Shot
John Németh: Soul Live
Johnny Rawls: Soul Survivor
Mighty Sam McClain: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey)
Theodis Ealey: You And I Together
Song Of The Year
Sena Ehrhardt - Ed Ehrhardt: Dreamin’ Or Dyin’ (Sena Ehrhardt: All In)
Curtis Salgado - Dave Duncan: A Woman Or The Blues (Curtis Salgado: Soul Shot)
Cee Cee James - Rob "Slideboy" Andrews: I Got A Right To Sing The Blues (Cee Cee James: Blood Red Blues)
Doug MacLeod: Black Nights (Doug MacLeod: There's A Time)
Peter Karp - Sue Foley: Analyze’N Blues (Peter Karp And Sue Foley: Beyond The Crosssroads)
Sam McClain - Pat Herlehy: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey) (Mighty Sam McClain: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey))
New Artist Debut Release
Southern Hospitality: Easy Livin'
Andy T & Nick Nixon Band: Drink Drank Drunk
Paula Harris: Turning On The Naughty
Frank Bey With The Anthony Paule Band: You Don't Know Nothing
James ‘Buddy’ Rogers: My Guitar Is My Only Friend
Mike Wheeler: Self Made Man
Alabama Shakes: Boys & Girls
Male Blues Artist
Curtis Salgado
Doug MacLeod
John Németh
Lucky Peterson
Mud Morganfield
Rick Estrin
Female Blues Artist
Deanna Bogart
Shaun Murphy
Janiva Magness
Shemekia Copeland
Teeny Tucker
Teresa James
Blues Band Of The Year
Rick Estrin & The Nightcats
Southern Hospitality
Lil' Ed & The Blues Imperials
The Cash Box Kings
Mannish Boys
Tedeschi Trucks Band
Sean Costello Rising Star Award
Andy Poxon
Brandon Santini
Doug Deming
Kevin Selfe
Mike Wheeler
Paula Harris
Victor Wainwright
Sena Ehrhardt
hoati
Blues nap a Lamantin Jazz Fesztiválon
2013-07-10 | kritika
A szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál, amelyet egy dzsesszkedvelő orvos, Tímár Péter hozott létre, a 2000. évi indulása óta Magyarország egyik legjelentősebb dzsessz fesztiváljává nőtte ki magát. A fellépő együttesek zöme a hazai és a szomszédos országok vezető dzsessz, illetve blues zenekarai közül kerül ki, mellettük európai vagy világsztárok emelik a fesztivál rangját. Az idén június 23-a és 29-e között lebonyolított koncertsorozat egyetlen tematikus estje, a június 26-án immár negyedik alkalommal megrendezett Blues nap volt.A közönség által a fesztivál legkedveltebb, leglátogatottabb napján az első koncertet a műsorfüzetben fel nem tüntetett Nagyszínpad nevű együttes adta. A fiatalokból álló dzsessz formáció a fesztivállal párhuzamosan megtartott Improvizációs Tábor egyik művésztanára, Gyárfás István ajánlására került a programba. A rendelkezésükre álló alig fél óra alatt négy szerzeményt adtak elő, a záró Summertime-ban a II. Ablakos Lakatos Dezső Országos Jazzversenyen díjat szerzett Zelencsuk ’Etűd’ Gréta énekét hallhattuk.
A következő fellépő az általam leginkább várt Little G Weevil Band volt. Ekkora már az elvileg hétszáz fő befogadására képes, a vasi megyeszékhely főterén felállított koncertsátor dugig megtelt. A 29. International Blues Challenge-en a szóló/duó kategória első díját megnyert, valamint a kategória legjobb gitárosának járó trófeát is begyűjtő Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor együttesét kiváló magyar zenészek (Szabó Tamás - szájharmonika, Nagy Szabolcs - zongora, Herr Attila - basszusgitár, Gyenge Lajos - dob) alkották. Az elhangzó műsor Little G önéletrajzi ihletésű számaira épült, melyek között megtalálhattunk néhány dalt a friss, Moving címet viselő albumáról is. Új blues csillaggal állunk szemben - nyilatkozta róla a lemezt kiadó VizzTone Label Group főnöke, Muddy Waters egykori gitárosa, Bob Margolin, amit a jelenlévők a látottak, hallottak alapján csak megerősíteni tudnak.
Harmadikként a 2005-ben alakult, az esten döntően Gérecz Attila verseit feldolgozó számokat játszó Ferenczi György és a Rackajam lépett színpadra. A tragikus sorsú, az ’56-os harcokban elesett Gérecz megzenésített költeményeit hallgatva olyan érzésünk támadhat, mintha eleve dalszövegként születettek volna a feldolgozott versek. A félreismerhetetlenül egyedi hangzású együttes fellépésének csúcspontját számomra A szökés című tétel előadása jelentette.A Blues nap zárásaként a Deitra Farr & Soul Gift Revue adott fergeteges koncertet. Nem hiába tartják Deitra Farrt Chicago egyik legjobb énekesének, fantasztikus energiával énekelte végig az estét. A festőként és íróként is tevékenykedő énekesnő muzsikustársai, a szerény természetéről, a zene iránti odaadásáról híres kiváló gitáros, Enrico Crivellaro, a Hammond B3 varázsló, Raphael Wressnig és a halálpontos dobos, Silvio Berger voltak. A koncert végén a közönség szűnni nem akaró ovációval fejezte ki elragadtatását, a ráadásban pedig, amikor Deitra minket is megénekeltetett, teli torokból énekeltük: Hey, hey, your blues is all right!
Szombathely és Győr között a menetidő autóval picit több mint másfél óra, de útitársaimmal hazafele végig azon tanakodtam, miként követhettük el azt a hibát, hogy csak először látogattunk el e remek fesztiválra. Biztos vagyok abban, hogy jövőre a tizenötödik alkalommal megrendezendő Lamantin Jazz Fesztiválon is tiszteletünket fogjuk tenni!
Szöveg: hoati, fotó: Büki László 'Harlequin'
Little G Weevil: Moving
2013-07-07 | kritika
Amikor Alan Lomax 1935-ben nekilátott az afroamerikai népdal kincs, azaz a blues gyűjtésének és megmentésének, talán az utolsó előtti pillanatban volt. Nem úgy, mint magyarországi elődjei, Bartók, Kodály és Vikár, akik megelőzték az amerikaiakat jó 20 évvel, és hanghordozóra rögzítették a Kárpát-medencei népdal kincs jó részét. Lomax a washingtoni Kongresszusi Könyvtár számára gyűjtött, és egy közülük való feketét, John Worköt is maga mellé vette, hogy segítse eligazodni az amerikai Dél zenei útvesztőjében. Általuk a county blues, vagyis a vidéki, a Mississippi delta vidékéhez köthető népzene fennmaradt, a felfedezett muzsikusok is kiadhatták lemezeiket. Nos, Szűcs Gábor, alias Little G Weevil harmadik újvilági albuma, a Moving tiszta country blues. Gabesz alig két hónappal a 2013. februári 3-i, a 29. Memphis-i Nemzetközi Blues Párbaj szóló/duó kategóriájának megnyerése után (100 versenyző indult!) vonult stúdióba. Három szerzemény kivételével egymaga zenél és énekel a lemezen. A kezdő dal, a Shook It and Broke It nagyszerűen vezeti fel az albumot: a szerző fémtestű gitáron, dobrón slide-ozva kíséri énekét Sleepy John Estes stílusában, csakúgy mint a lemez egyetlen idegen szerzeményében, a lassú Let's Talk It Oven című tizenkettes bluesban, mely a korong legszuggesztívebb dala. Ritka zenei csemege a szivardoboz-gitár, a téglalap alakú cigar box guitar használata, amit a ’30-as években rendes gitár hiányában szivaros fémdobozból bütyköltek össze a szegényebb zenészek ugyanúgy, miként a hegedűjüket, vagy bendzsójukat is. A pentaton dallamú Advice-ben mintha citerával kísért magyar népdalt adna elő vele a művész. John Lee Hooker használta előszeretettel a foot tapinget, a lábdobogtatást gitár kísérete változatosabbá tételére, melyet Little G is szívesen használ az On My Way To Memphis és a Pastest Man címet viselő számokban. Az album mindhárom kísérettel előadott dalában a muzsikustársak csak színesítenek. A Mean and Dirty egy kitűnő shuffle, a gyors Swing in The Middle hangulatos lezárása a lemeznek a példakép John Lee Hooker pörgős zenéjével, míg a címadó Moving dögös blues. Az Amerikában joggal a nemzetiségét nem emlegető bluesman itt azonban utal gyökereire a „long way to Georgia from my sweet Balaton Lake...” sorral. Maurice Nazzaro harmonikás és Danny V Vinson gitáros visszafogottan, de mintaszerűen rögtönöznek ezeken a felvételeken.Gabesz énekhangja már-már tökéletes blues tónusú. És ahogy idősödik, úgy lesz majd még érettebb! A hangszerelés példás, a gyors-lassú számok aránya emészthetővé teszi az albumot, a dalok hossza pedig mesterien eltalált: a divattal ellentétben több blues csak 1.40-2 perc hosszúságú, pont annyi, amennyi kell a számnak, de ahol az improvizációk is előtérbe kerülnek, ott 4-5 perc időtartamúak.
Kerestem a fogást a lemezen, de nem találtam: kifogástalan. Győződjenek meg róla.
VizzTone Label Group, 2013
Gróf István
Háromnapos blues fesztivál a Kobuci Kertben
2013-07-04 | koncertajánló
Háromnapos blues fesztivál várja a műfaj elkötelezett híveit július 10-e és 12-e között Óbudán, a városrész hangulatos főteréről nyíló Kobuci Kertben. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is a műfaj jól ismert hazai és nemzetközi képviselői játszanak majd a Zichy-kastély belső udvarán üzemelő helyszínen: a kilenc fellépő között találjuk Deitra Farrt, Big Daddy Wilsont és Little G Weevilt is.
Az első napon, szerdán az osztrák ’Sir’ Oliver Mally nyitja a koncertek sorát. Kortárs blues muzsikájában felleljük a legnagyobb elődök nyomait a texas bluestól a chicago bluesig, vagy éppen a west coast bluestól a „straight-from-the-heart” dalokig. Szintén a nyitó napon hallhatjuk Magyarország és a világ egyik legjobb szájharmonikásaként kitüntetett zenészét, aki énekes, hegedűs, gitáros és életművész egyben: Ferenczi György a Rackajam társaságában szerepel majd. A szerdai nap külföldi sztárja a chicagói blues koronázatlan királynője, Deitra Farr lesz, aki blues, soul és gospel énekesként vált híressé több mint harmincöt éves karrierje során. A Chicagóban született előadó a város legsikeresebb blues klubjaiban kezdte pályafutását, majd a '90-es években a Mississippi Heat zenekar énekesnőjeként folytatta. Az elmúlt évtizedben már szólólemezeivel arat sikereket a festőként és íróként is tevékenykedő előadó, akit ezúttal a Soul Gift Revue kísér majd a Kobuci Kertben.
A második napon, július 11-én a Pély Barna Trio nyitja a programot. Pély Barna immár több mint egy évtizede a magyar jazz és könnyűzenei élet egyik sokszínű és meghatározó muzsikusaként ismert. Énekes-zeneszerzőként a nyitottság és energikusság jellemzi, előadásmódjában és munkáiban a jazz, a blues, a rock, a soul, a funky és a pop alapvető stílusjegyeit ötvözi. Utánuk a tiszteletbeli magyar bluesmanként kezelt osztrák gitáros-énekes, Ripoff Raskolnikov adja elő együttese élén az élet hétköznapi csodáiról szóló dalait, a tőle megszokott átéléssel és karizmával. A második nap fő fellépője egy olyan előadó, aki a hazai blues kedvelők örömére rendszeresen visszatér Budapestre: Big Daddy Wilson ezúttal idén áprilisban megjelent, I'm Your Man című lemezét hozza majd el. Az Észak-Karolinában nevelkedett, jelenleg Németországban élő Wilson elmondása szerint az új album a blues sokszínűségét igyekszik bemutatni, szemléltetve, hogy szinte minden modern zenei műfajnak ez a gyökere.
A harmadik napon a Jambalaya kezd. A 2005 óta működő, profi zenészek által alakított együttes a New Orleans környékiek sajátos, halakból és zöldségekből összeállított étkéről kapta a nevét, melynek fő jellemzője a határtalan változatosság. Ugyanez igaz arra a New Orleans-i eredetű zenére is, amit a Jambalaya játszik: az alapanyagok - azaz a blues, a jazz és a funky - összetevőit szabadon választott arányban, modern hangszerelésben keveri a Nemes Zoltán vezette formáció. Őket a legendás bluesgitáros, Fekete Jenő zenekara, a Muddy Shoes követi - a több mint egy évtizede működő, itthon és külföldön is nagy sikert aratott csapat a XX. század elejének akusztikus világától a nagyvárosi blueson át egészen a modern, saját szerzeményekig számos dalt előad majd a színpadon. Az utolsó nap, és egyben az egész fesztivál egyik leginkább várt koncertje minden bizonnyal Szűcs Gábor produkciója lesz, aki Little G Weevil néven nemrég egyedülálló zenei sikert ért el: az egyik legrangosabb versenyen, a memphisi International Blues Challenge-en győzedelmeskedett szóló/duó kategóriában, és a legjobb gitárosnak járó címet is megkapta. A jelenleg Atlantában élő, 1977-ben született előadó már több mint egy évtizede csak a zenélésnek él. A blues muzsika szeretete egészen Memphis-ig, a műfaj szülőföldjéig csábította, ahol szinte a semmiből építette fel azt a nemzetközi karriert, aminek újabb csúcspontjaként érkezett az International Blues Challenge-en szerzett elismerés. Második lemeze, a The Teaser 2011 decemberében jelent meg, és a kultikus Mojo Magazine a Best Blues Album 2012 kategóriában a Top10 közé sorolta. Friss, Moving című albuma hivatalosan július 23-án jelenik meg, de a fesztivál záró napjára ellátogatók a helyszínen már megvásárolhatják.
A Kobuci Blues Fesztivál programjai minden nap 19 órakor kezdődnek, könnyed és igényes nyáresti szórakozást kínálva a látogatóknak, méghozzá baráti áron. Belépő: napijegy 1500 Ft, háromnapos bérlet: 3000 Ft.
Az első napon, szerdán az osztrák ’Sir’ Oliver Mally nyitja a koncertek sorát. Kortárs blues muzsikájában felleljük a legnagyobb elődök nyomait a texas bluestól a chicago bluesig, vagy éppen a west coast bluestól a „straight-from-the-heart” dalokig. Szintén a nyitó napon hallhatjuk Magyarország és a világ egyik legjobb szájharmonikásaként kitüntetett zenészét, aki énekes, hegedűs, gitáros és életművész egyben: Ferenczi György a Rackajam társaságában szerepel majd. A szerdai nap külföldi sztárja a chicagói blues koronázatlan királynője, Deitra Farr lesz, aki blues, soul és gospel énekesként vált híressé több mint harmincöt éves karrierje során. A Chicagóban született előadó a város legsikeresebb blues klubjaiban kezdte pályafutását, majd a '90-es években a Mississippi Heat zenekar énekesnőjeként folytatta. Az elmúlt évtizedben már szólólemezeivel arat sikereket a festőként és íróként is tevékenykedő előadó, akit ezúttal a Soul Gift Revue kísér majd a Kobuci Kertben.
A második napon, július 11-én a Pély Barna Trio nyitja a programot. Pély Barna immár több mint egy évtizede a magyar jazz és könnyűzenei élet egyik sokszínű és meghatározó muzsikusaként ismert. Énekes-zeneszerzőként a nyitottság és energikusság jellemzi, előadásmódjában és munkáiban a jazz, a blues, a rock, a soul, a funky és a pop alapvető stílusjegyeit ötvözi. Utánuk a tiszteletbeli magyar bluesmanként kezelt osztrák gitáros-énekes, Ripoff Raskolnikov adja elő együttese élén az élet hétköznapi csodáiról szóló dalait, a tőle megszokott átéléssel és karizmával. A második nap fő fellépője egy olyan előadó, aki a hazai blues kedvelők örömére rendszeresen visszatér Budapestre: Big Daddy Wilson ezúttal idén áprilisban megjelent, I'm Your Man című lemezét hozza majd el. Az Észak-Karolinában nevelkedett, jelenleg Németországban élő Wilson elmondása szerint az új album a blues sokszínűségét igyekszik bemutatni, szemléltetve, hogy szinte minden modern zenei műfajnak ez a gyökere.
A harmadik napon a Jambalaya kezd. A 2005 óta működő, profi zenészek által alakított együttes a New Orleans környékiek sajátos, halakból és zöldségekből összeállított étkéről kapta a nevét, melynek fő jellemzője a határtalan változatosság. Ugyanez igaz arra a New Orleans-i eredetű zenére is, amit a Jambalaya játszik: az alapanyagok - azaz a blues, a jazz és a funky - összetevőit szabadon választott arányban, modern hangszerelésben keveri a Nemes Zoltán vezette formáció. Őket a legendás bluesgitáros, Fekete Jenő zenekara, a Muddy Shoes követi - a több mint egy évtizede működő, itthon és külföldön is nagy sikert aratott csapat a XX. század elejének akusztikus világától a nagyvárosi blueson át egészen a modern, saját szerzeményekig számos dalt előad majd a színpadon. Az utolsó nap, és egyben az egész fesztivál egyik leginkább várt koncertje minden bizonnyal Szűcs Gábor produkciója lesz, aki Little G Weevil néven nemrég egyedülálló zenei sikert ért el: az egyik legrangosabb versenyen, a memphisi International Blues Challenge-en győzedelmeskedett szóló/duó kategóriában, és a legjobb gitárosnak járó címet is megkapta. A jelenleg Atlantában élő, 1977-ben született előadó már több mint egy évtizede csak a zenélésnek él. A blues muzsika szeretete egészen Memphis-ig, a műfaj szülőföldjéig csábította, ahol szinte a semmiből építette fel azt a nemzetközi karriert, aminek újabb csúcspontjaként érkezett az International Blues Challenge-en szerzett elismerés. Második lemeze, a The Teaser 2011 decemberében jelent meg, és a kultikus Mojo Magazine a Best Blues Album 2012 kategóriában a Top10 közé sorolta. Friss, Moving című albuma hivatalosan július 23-án jelenik meg, de a fesztivál záró napjára ellátogatók a helyszínen már megvásárolhatják.
A Kobuci Blues Fesztivál programjai minden nap 19 órakor kezdődnek, könnyed és igényes nyáresti szórakozást kínálva a látogatóknak, méghozzá baráti áron. Belépő: napijegy 1500 Ft, háromnapos bérlet: 3000 Ft.
