Archívum
Szeptemberben könyv jelenik meg Radics Béláról
2012-08-31 | hír
Szeptember 10-én jelenik meg Bálint Csaba könyve Radics Béla a beatkorszakban címmel. A kötet a legendás magyar gitárkirály, Radics Béla pályájának kezdeti éveit mutatja be.Az angyalföldi származású Radics Béla a ’60-as években, a beatkorszakban a Sakk-Matt előtt az Atlantis, az Atlantis Nr2, a Pannónia és Sankó Beat Group együttesekben játszott. 1965 és 1967 között kilenc kislemezen is szerepelt, melyeket a köztudat eddig nem igazán ismert. Erről a kevésbé közkeletű, feltáratlan korszakról és az ekkor készült felvételekről szól a Radics Béla a beatkorszakban című könyv. Megszólalnak akkori zenésztársai, barátai, felsejlik a múlt ködéből egy olyan kor – a magyar beatkorszak –, ahol az untig ismételt Illés – Metró – Omega triászon kívül a rocktörténelmet sokan mások is írták. A kötethez CD-t mellékeltek, melyen található húsz szenzációs, eddig szinte ismeretlen stúdiófelvételen Radics játszik szólógitárosként. Ezekben a dalokban már megcsillan az a briliáns technikai tudás, aminek később lenyomata – a Taurus kislemezeken kívül – csak amatőr koncertfelvételeken maradt fenn az utókor számára. A könyv ára 3990 Ft, megrendelhető a rockmuzeum@gmail.com e-mail címen.
Közös lemezzel turnézik Paul Camilleri és Török Ádám
2012-08-28 | koncertajánló
Az angol gitáros, énekes és dalszerző Paul Camilleri máltai családnévvel és libanoni ősökkel rendelkezik. Triójával 2004 óta rendszeresen turnézik Angliában, Németországban és választott hazájában, Svájcban, de Magyarországon is többször megfordult már. Hosszú évekre visszanyúló barátság fűzi össze Török Ádámmal, a Mini együttes frontemberével. A példás zenész kapcsolat jegyében született a napokban megjelent One Step Closer (Egy lépéssel közelebb – A fény felé) című lemez, melyen Paul Camilleri szerzeményei, két feldolgozás nóta, valamint Török Ádám a R.A.B.B.-bal elhíresült balladái hallhatók. Épphogy megszáradt a festék a hazánkon kívül Svájcban és Németországban forgalmazásra kerülő album borítóján, a közreműködő muzsikusok máris készülődnek a lemezbemutató turnéra. Négy egymást követő napon csendülnek majd fel a korong dalai: elsőként szeptember 6-án 19 órakor Veszprémben a Völgyikút Ház színpadán találkozhatnak az együttessel az igényes zene rajongói, másnap 20 órai kezdettel a biatorbágyi Cafe Chaplin látja vendégül a nemzetközi csapatot, míg szeptember 8-án este 9 órától az V. Csabai Blueskert Nemzetközi Blues Fesztivált célozzák meg a fiúk. Természetesen a legendás Bemrockpart sem maradhat ki a jóból, a kultikus színhelyen szeptember 9-én 17 órakor kezdődik a családias hangulatú koncert.hoati
Blues klub indul a Hunnia Art Bisztróban
2012-08-25 | koncertajánló
A Hunnia Art Bisztró néhány éve vált a hazai zenei élet egyik bejáratott helyévé. A rendszeres fellépők között alternatív, blues, jazz és folk muzsikát játszó együttesek találhatók (Balaton, Pluto, Kaukazus, Kafkaz, Stoned, stb.) meg. A budapesti szórakozóhelyen már többször adott koncertet a Let the Monkey Drive is, aminek vezetője, Kőhalmi András és a Hunnia Art Bisztró tulajdonosa, Horváth Ákos 2012 tavaszán elhatározta, hogy szeptembertől blues klubbot indítanak. Az ötletgazdák tisztában vannak azzal, hogy a fővárosban több jól működő, kulturált hely van, ami fellépési lehetőséget biztosít a blues zene művelőinek, de ők olyan klubban gondolkodtak, ahol csütörtökönként (esetenként péntekenként) általában két-két blues zenekar adna koncertet.
A Hunnia Art Bisztró Blues Klub idei tervezett programja:
szeptember 13.: Let the Monkey Drive + Valami Blues
október 5 .: Mojo Workings
október 11.: Let the Monkey Drive + Blues n’ Trogers
november 8.: Let the Monkey Drive + Védett Férfiak
november 22.: Hubstation feat. Sonia és Kyru
december 6.: Teddy Cool + Blues n’ Trogers
december 20.: Let the Monkey Drive + Living Blues Project
hoati
A Hunnia Art Bisztró Blues Klub idei tervezett programja:
szeptember 13.: Let the Monkey Drive + Valami Blues
október 5 .: Mojo Workings
október 11.: Let the Monkey Drive + Blues n’ Trogers
november 8.: Let the Monkey Drive + Védett Férfiak
november 22.: Hubstation feat. Sonia és Kyru
december 6.: Teddy Cool + Blues n’ Trogers
december 20.: Let the Monkey Drive + Living Blues Project
hoati
Blues Rockets: demo
2012-08-21 | kritika
A Blues Rockets 2010 júniusában alakult, a jelenlegi felállás ugyanezen év vége óta van együtt. A csapat valamennyi tagja a debreceni Rocksuliban tanult zenélni, többük ismertebb formációkban is megfordult már. A próbatermükben januárban rögzítették első demójukat azzal a céllal, hogy tükröt tartsanak maguk elé, hogy lássák, hol tartanak. A négy számos hanganyag az együttes mottójaként is szolgáló Always On The Road című dallal indul. A nagyjából tíz perc alatt, egy félresikerült próba során született szerzeményt két magyar nyelvű kompozíció, a Csavargónak hívnak és a Rúgd be a motorod követi, melyek közül különösen tetszik a második szám felépítése. A demót Muddy Waters klasszikus dala, a számtalan feldolgozást megélt Got My Mojo Working zárja. Az elhangzó nótákban az előadásmód végig magabiztos, a Blues rakéták összeszokott zenekar képét mutatják. Sajnos a banda a tagok különböző irányú elfoglaltsága miatt feloszlik, utolsó fellépésükre szeptemberben Debrecenben kerül sor.hoati
Jubilált a Lábatlani Blues-Rock Fesztivál
2012-08-14 | kritika
Engedtessék meg, hogy néhány gondolatom leírjam az első napi koncertekről is, bár tudom, újdonsült blues barátom, Pleskonics Andrásnak is készült egy beszámolója. A gyülekezés ideje alatt a „művházban” hangszer és fotókiállítást nyitott meg Lábatlan polgármestere. A szomszédos Nyergesújfaluban készített Blausius basszusgitárok megnyerték a látogatók tetszését, csakúgy mint Horváth Misi fotói és a korábbi fesztiválok plakátjai.
Mielőtt a zenekarok elfoglalták volna a színpadot, azt egy szegedi egyetemi tanár, Pleskonics András vette birtokba és egy zenékkel illusztrált blues történeti előadást kerekített színesen, érdeklődést felkeltően.
A fesztivált a csolnoki illetőségű Blues And Roll nevű csapat nyitotta, amelynek sajátja, hogy apa és fia pendül tíz húron és egy szemrevaló hölgy áll az énekmikrofon mellett. A tíz húrból hatot a fiú Pfeiffer Ákos penget, míg a további négyen az apa „dörmög”, hozza a stabil mély alapot. Zömében feldolgozásokat játszottak, közülük is elsősorban a kedvenc texasi SRV darabokat. A hangulat megalapozása jól sikerült és az utánuk következő Zsebrakéta saját kompozícióit is jól fogadta a gyarapodó nézősereg.
A hazai blues élet két kiemelkedő együttese, a Pribojszki Mátyás Band és a Muddy Shoes fejezte be az első napot. Úgy vélem, minden méltatás helyett többet mond az a tény, hogy ennek a két csapatnak megjelenése bármely színpadon rangot ad az illető rendezvénynek. Pribojszki Matyi hazánk egyik vezető szájharmonikása, aki a nemzetközi színtéren is elismerést vívott ki. Kiváló hangszeres játéka mellett jól énekel és karizmatikus frontember.
A hazai blues színtér másik emblematikus figurája Fekete Jenő, a Muddy Shoes gitáros-énekese. Zenekara egyfajta Magyar Blues Válogatott is a zongorista Nagy Szabolccsal, a basszeros Pengő Csabával és a dobos Mezőfi István Fifivel.
A fesztivál résztvevőit a hirtelen kitört zápor sem zavarta meg a sátortető alatt, sőt a muzsika annyira lekötött mindenkit, hogy észre sem vették a hűsítő égi áldást.
Szombaton az előző későesti eső nem tért vissza és jóval többen látogattak a rendezvényre, mint pénteken. Benkő Zsolt gitárkurzust tartott, közben kora délután Fekete Jenő és Besenyei Csaba duója vette birtokba a sátor alatti színpadot, miközben egyre gyarapodott a nézősereg. A hangulat is fokozódott és ez nem csupán a rendezvény Szalon sörének volt betudható, amellyel az 1848-ban alapított Pécsi Sörgyár támogatta a fesztivált. Jenőék megadták az alaphangulatot, műsorukban nem csak tradicionális bluesok, hanem gospel dal is helyet kapott.
One Man Band, egyszemélyes zenekar következett: Pesti Zoli énekelt, gitározott és fújta a nyakába akasztott szájharmonikát, valamint két lábával egy-egy fadobozon, amelybe mikrofont rejtett, verte az ütemet. Az Ain´t No Sunshine című darabban, melyet eddig különböző zenekarok előadásában hallottam, most remek szólót fújt az állványra rögzített herflijén. Műsorába a közismert blues sztenderdeken kívül még Beatles számot is becsempészett.
Az egyszemélyes zenekart a Gébert - Ulbert Project követte. Bevallom nem hallottam még felőlük. Ahogy a beállásnál megláttam a nagybőgőt, már sejtettem, nem kifejezetten rockos hangzással fogok találkozni. Így is lett: a négy fiú és egy hölgy alkotta csapat jazzes hangzással színesítette a bluest. A nem épp szulfid alkatú énekesnő hangja időnként Etta Jamest és Janis Joplint idézte.
A Benkő Zsolt - Garda Zsuzsa kettős ezúttal a szervező Horváth Misivel kiegészülve játszott és ez a létszámbővítés jót tett az előadásnak. Szerény véleményem szerint Zsuzsa és Zsolt duója az elektronikus-gépi kísérete nagyszínpadon nem érvényesül, hiányérzetet kelt. De más zenész bevonásával már jobban szól.
Az eredeti programhoz képest a Capriccio Band lépett fel a Jambalaya időpontjában. Alapos vérfrissítésen esett át a gitáros Gazdag Viktor vezette csapat. Két fúvóssal bővültek és vendégként Török Ádám (ének, fuvola) és Németh Károly (billentyűk) a Miniből egészítették ki az egykori Bőrgyárból indult formációt. A műsorból nem maradhattak ki a Mini-örökzöldek sem.
A Nemes Zoltán vezette Jambalaya ezúttal is New Orleans zenei világát varázsolta a Duna mellé és a hangulat csak fokozódott.
A Borsodi Blue nevű formáció neve nem az Észak-Magyarországi megyére, hanem a gitáros Borsodi Lacira utal és Békés-megyéből jöttek. Borsodi Laci egyébként gitárja mellett a Viharsarki pálinkafőző termékeit is magával hozta. A zenekar műsora a Moonshine Wine című CD-jükre épült. Az este pedig egy fergeteges hangulatú örömzenélésbe, vagy ahogy a szakma hívja, jam-be torkollott. Színpadra léptek a fesztivál eddigi fellépői, gitáron Benkő Zsolt és Fekete Jenő, szájharmonikán Besenyei Csaba és Horváth Misi. Vasárnap hajnali kettőre járt az idő, amikor a muzsikusok befejezték és a büfé kínálata alaposan megcsappant.
A két napos, ritka jó hangulatú fesztivál közönsége még sokáig együtt maradt és stílszerűen gajdolhatták, hogy „Messze még a hajnal, három óra húsz, Nem enged aludni, nem hagy most a blues…” Csak így tovább, várjuk a folytatást!
Szöveg és fotó: Nemes Nagy Péter
Mielőtt a zenekarok elfoglalták volna a színpadot, azt egy szegedi egyetemi tanár, Pleskonics András vette birtokba és egy zenékkel illusztrált blues történeti előadást kerekített színesen, érdeklődést felkeltően.A fesztivált a csolnoki illetőségű Blues And Roll nevű csapat nyitotta, amelynek sajátja, hogy apa és fia pendül tíz húron és egy szemrevaló hölgy áll az énekmikrofon mellett. A tíz húrból hatot a fiú Pfeiffer Ákos penget, míg a további négyen az apa „dörmög”, hozza a stabil mély alapot. Zömében feldolgozásokat játszottak, közülük is elsősorban a kedvenc texasi SRV darabokat. A hangulat megalapozása jól sikerült és az utánuk következő Zsebrakéta saját kompozícióit is jól fogadta a gyarapodó nézősereg.
A hazai blues élet két kiemelkedő együttese, a Pribojszki Mátyás Band és a Muddy Shoes fejezte be az első napot. Úgy vélem, minden méltatás helyett többet mond az a tény, hogy ennek a két csapatnak megjelenése bármely színpadon rangot ad az illető rendezvénynek. Pribojszki Matyi hazánk egyik vezető szájharmonikása, aki a nemzetközi színtéren is elismerést vívott ki. Kiváló hangszeres játéka mellett jól énekel és karizmatikus frontember.
A hazai blues színtér másik emblematikus figurája Fekete Jenő, a Muddy Shoes gitáros-énekese. Zenekara egyfajta Magyar Blues Válogatott is a zongorista Nagy Szabolccsal, a basszeros Pengő Csabával és a dobos Mezőfi István Fifivel.
A fesztivál résztvevőit a hirtelen kitört zápor sem zavarta meg a sátortető alatt, sőt a muzsika annyira lekötött mindenkit, hogy észre sem vették a hűsítő égi áldást.
Szombaton az előző későesti eső nem tért vissza és jóval többen látogattak a rendezvényre, mint pénteken. Benkő Zsolt gitárkurzust tartott, közben kora délután Fekete Jenő és Besenyei Csaba duója vette birtokba a sátor alatti színpadot, miközben egyre gyarapodott a nézősereg. A hangulat is fokozódott és ez nem csupán a rendezvény Szalon sörének volt betudható, amellyel az 1848-ban alapított Pécsi Sörgyár támogatta a fesztivált. Jenőék megadták az alaphangulatot, műsorukban nem csak tradicionális bluesok, hanem gospel dal is helyet kapott.
One Man Band, egyszemélyes zenekar következett: Pesti Zoli énekelt, gitározott és fújta a nyakába akasztott szájharmonikát, valamint két lábával egy-egy fadobozon, amelybe mikrofont rejtett, verte az ütemet. Az Ain´t No Sunshine című darabban, melyet eddig különböző zenekarok előadásában hallottam, most remek szólót fújt az állványra rögzített herflijén. Műsorába a közismert blues sztenderdeken kívül még Beatles számot is becsempészett.Az egyszemélyes zenekart a Gébert - Ulbert Project követte. Bevallom nem hallottam még felőlük. Ahogy a beállásnál megláttam a nagybőgőt, már sejtettem, nem kifejezetten rockos hangzással fogok találkozni. Így is lett: a négy fiú és egy hölgy alkotta csapat jazzes hangzással színesítette a bluest. A nem épp szulfid alkatú énekesnő hangja időnként Etta Jamest és Janis Joplint idézte.
A Benkő Zsolt - Garda Zsuzsa kettős ezúttal a szervező Horváth Misivel kiegészülve játszott és ez a létszámbővítés jót tett az előadásnak. Szerény véleményem szerint Zsuzsa és Zsolt duója az elektronikus-gépi kísérete nagyszínpadon nem érvényesül, hiányérzetet kelt. De más zenész bevonásával már jobban szól.
Az eredeti programhoz képest a Capriccio Band lépett fel a Jambalaya időpontjában. Alapos vérfrissítésen esett át a gitáros Gazdag Viktor vezette csapat. Két fúvóssal bővültek és vendégként Török Ádám (ének, fuvola) és Németh Károly (billentyűk) a Miniből egészítették ki az egykori Bőrgyárból indult formációt. A műsorból nem maradhattak ki a Mini-örökzöldek sem.
A Nemes Zoltán vezette Jambalaya ezúttal is New Orleans zenei világát varázsolta a Duna mellé és a hangulat csak fokozódott.
A Borsodi Blue nevű formáció neve nem az Észak-Magyarországi megyére, hanem a gitáros Borsodi Lacira utal és Békés-megyéből jöttek. Borsodi Laci egyébként gitárja mellett a Viharsarki pálinkafőző termékeit is magával hozta. A zenekar műsora a Moonshine Wine című CD-jükre épült. Az este pedig egy fergeteges hangulatú örömzenélésbe, vagy ahogy a szakma hívja, jam-be torkollott. Színpadra léptek a fesztivál eddigi fellépői, gitáron Benkő Zsolt és Fekete Jenő, szájharmonikán Besenyei Csaba és Horváth Misi. Vasárnap hajnali kettőre járt az idő, amikor a muzsikusok befejezték és a büfé kínálata alaposan megcsappant.
A két napos, ritka jó hangulatú fesztivál közönsége még sokáig együtt maradt és stílszerűen gajdolhatták, hogy „Messze még a hajnal, három óra húsz, Nem enged aludni, nem hagy most a blues…” Csak így tovább, várjuk a folytatást!
Szöveg és fotó: Nemes Nagy Péter
Marion James: Northside Soul
2012-08-11 | kritika
Marion James zeneszerető családban nevelkedett. Édesanyja zongorán, nagybátyja gitáron és bendzsón játszott, nővére gospel együttesben énekelt, de mellettük a rokonságban még többen is muzsikáltak. A blues zenével az édesanyja lemezeit hallgatva ismerkedett meg.Pályafutását a 60-as évek elején kezdte, az 1966-ban rögzített dala, a That’s My Man máig a legismertebb, legsikeresebb szerzeménye. Első nagylemeze, a Marion James & The Hypnotics a gitáros Casey Lutton-nal történt megismerkedésnek köszönhetően készült el. Az olasz Appaloosa Records gondozásában megjelent albumot 2003-ban az Essence követte. A tavaly újra kiadott korongon a legendás jazz zongorista, Beegie Adair mellett olyan kiváló zenészek közreműködtek, mint Reese Wynans, Jack Pearson, Bob Babbitt és Chucki Burke.
Aktuális hanganyaga, a Northside Soul június végén látott napvilágot. A repertoárban saját kompozíciók éppúgy helyet kaptak, mint más szerzők alkotásai. Ez utóbbiak közül kiemelendő az I Believe To My Soul (Ray Charles) és az I Just Want To Make Love To You (Willie Dixon) egyéni interpretációja. A lemez gyöngyszeme a funky-s beütésű Smokin 'Hot. Az I Know A Good Thing akár egy Al Green albumon is helyet kaphatna. A nashville-i énekesnőnek koránt sincs „klinikai tisztaságú” hangja, viszont előadásában ott van a fekete lélek minden titka, amit nagyon sok fehér előadó próbált már megfejteni. A kísérőmuzsikusok között megtaláljuk Ivan Applerouth-t (gitár) is, akinek 2011-ben került piacra az instrumentális dalokat tartalmazó debütáló hanganyaga, a Blue And Instrumental!.
A Nashville's Queen Of The Blues címmel illetett Marion James a friss lemeze által magas színvonalat képviselő, egyszerűen megunhatatlan produkcióval örvendeztetett meg minket.
EllerSoul Records, 2012
hoati
Kislemez sorozattal jelentkezik The Soul Of John Black
2012-08-09 | hír
John Bigham, művésznevén The Soul Of John Black változatos karriert tudhat magáénak. A Los Angelesből származó muzsikus nyolc évig a Fishbone együttes tagja volt, később olyan zenészekkel turnézott és készített felvételeket, mint Miles Davis, Eminem, Dr. Dre, Nikka Costa és Bruce Hornsby. Szólólemezei 2002 óta jelennek meg, melyek közül a The Good Girls Blues-t a The Blues Foundation a Best New Artist Debut címre jelölte. A közelmúltban A Sunshine State Of Mind címmel digitális kislemez sorozatot indított el. Az első két dal, a Lemonade és a Summertime Thang az egyéni stílusú előadó Badcamp oldaláról tölthető le, csakúgy, mint az egészen késő őszig megjelenő újabb single-k.hoati
Együtt a blues család – eszméletlen levél Lábatlanból
2012-08-07 | kritika
Én nem tudom, hogy a magamfajta blues-függő egyén hogy élhetett eddig úgy, hogy nem volt még a Lábatlani Blues-Rock Fesztiválon?! A jót persze a nagylány is csak akkor értékeli, ha már kipróbálta. Ha nem is ebben az értelemben, de most, a tízediknél felcsatlakozva, végre átestem a tűzkeresztségen én is, és alig várom a következőt! (Persze ez a hasonlat is sántít egy kicsit az egyik lábára, ahogy kell…)
Horváth ’Kicsi’ Misi a blues-rock jubileee szíve-lelke szinte refrénként ismételgette a július 20-adiki kezdőnapon, hogy ennek a fesztiválnak a legfőbb értéke és vonzereje, hogy családias, emberközeli tud lenni. Ezt adja az idilli (arborétum, kastély) környezet is, de legfőképpen az immár hazajáró zenészeknek és a visszajáró közönségnek köszönhető. Részemről ennek az első megnyilvánulása az volt, hogy érkezésemkor a hangosító mesterek (köztük vagy 20 év) azon vetélkedtek, hogy Mayall, vagy a legendás Hooker ’N’ Heat lemez anyaga fogadja a messziről jött vendéget. Később ezt a dilemmát rengeteg Muddy Waters hozzáadásával hidaltam át, a kedvező fogadtatásra való tekintettel.
A szívbajt hozta rám a Misi, amikor aszongya, én nyissam meg a 10 évre visszatekintgető kiállítást. Ez inkább olyan bünti-félének tűnt, hogy valljak csak szépen színt, hogy is nem evett el ide az avas eddigelé. No de mégis, mekkora respekt mán?!
- Te, mondom neköm, itt oda van figyelve az embörre (ahogy már a szögedi embör tenmagával beszélget)! Így aztán a megnyitó – odavalósi – beszédek után mégis csak megnyilatkoztam, a továbbiakra nézve, immár hozzátartozóként és azon melegemben meg is hívtam mindenkit, a kis hozott hazai hozzávalóimból összeütött zenekóstolóra. Az egyórás szeretetvendégség végére (Afrikától a Delta bluesig jutottunk) a közönség java is megérkezett és érezhettem, hogy nem hiába „terítettem meg” – jól fogyott a kóstoló!
Tudod, amikor tudod, hogy blues históriádat egy igazi blues-történész hallgatja (miközben neked is megajánlották kedvesen ezt a titulust a plakáton), na akkor azért oda kell készíteni egy-két Tena Lady-t. Naná, hogy azt is Lábatlannak, közelebbről Misinek köszönhetem, hogy szanaszéjjel életemben itt és most ismerhettem meg azt a nagyon közeli „rokonomat”, akit Nemes Nagy Péternek hívnak. A Nagy Lábatlani Blues Család Egyesítési Program (a továbbiakban N.L.B.Cs.E.P., csak az egyszerűség kedvéért) keretében vele és egyre többekkel együtt reagáltuk a bőséges reagálnivalókat – söreink számát serényen vetélkedtetvén és bólintgattunk, mint az eperfa lombja a Családi körben.
A sorsom kegyetlenségéből szombaton vissza kellett jönnöm Szegedre (amputáció még nem fájt ennyire egyszer se), ámde a pénteki napot viszont teljességgel a magaménak érezhettem. Annyira befogadott a „család”, hogy én konferálhattam a fellépőket. Ebből aztán az lett, hogy kettéhasadt a tudatom. Kettős lélekkel turbóztam magam, egyszer a színpadon verbalizálva a verbalizálhatatlant, máskor meg a színpad előtt hangosan ritualizálva blues-alapú önkívületes testelhagyásaimat. Dejszen volt is min verdesni magam a földhöz! Olyan programot rittyentett nekünk ez a „nemkicsi” Misi, hogy arra még Mátyás király is azt mondta volna: Gaddöblúz! Ezúttal viszont én mondogattam feszt, mert volt is okom rá. A Dunánál aznap este tetőzött a blues!
Már az első fellépő banda is kihozta belőlem a nagyalföldi bluesparasztot. Úgy viselkedtem a színpadon, mint akinek elmentek otthonról… (a zenésztársai). Már a beállásnál annyira akadtam, hogy a Pfeiffer testvéreket apa-fiának konferáltam.
- Édös gyerököm, Ákos! Hány éves vagyol? Tizenkilenc! Oszt hozod neköm SRV gitár soundját, érzéki frázisait és egyáltalán, drágaemlékű szellemét?! Hogyne hörögtem volna bele a mikrofonba a végén, hogy „Ugye mondtam, hogy Stevie Ray nem halt meg?!” Az elbűvölő blueshangú Boros Vikit pedig simán lekokotayloroztam a nyilvánosság előtt, olyan elementáris, kellemesen „viseltes” blueshangja tud lenni, amivel már most falat lehet bontani – nem is kell már neki öregedni és jól meghízni, hogy naprakész blues lady legyen, hisz hangja, mint smirgli, ahogy kell.
Csolnokiak a drágáim, ahol újabban szintén megfogant a blues fesztiválélet, nyilván ott meg ők a hazai motorosok. Ezúttal kölcsöndobossal is remekül együtt voltak. A repertoárt tanítani kéne; saját számuk is rendben. Nevük és a mottó-opusz példázatos: Blues & Roll – Majd meggyógyít a blues.
Azután jajjj, berepült a Zsebrakéta – bemondatták velem, hogy ez nem blues, hanem inkább popzene, de nem rossz. Annyira nem rossz, hogy – teszem én hozzá – eszméletlen jó, termelői bulizene. Kiváló – egyébként erősen bluesviselt – zenészek álltak össze, legjobb kedvükben örömöset zenélni. Eszehagyott, szellemes-poénos szövegek és lábakat megbugizó muzsika. Be is indult a naccsalád. Addigra voltunk vagy harmadfélszázan (eztet nem tudom, mennyi, de biztos jó sok). A legmegbízhatóbb egy végtelenül kedves, Felvidékről visszajáró blues-fater volt, aki allnight tolta asszonykáját a pörikbe – jobban is tán, mint a Kercsendi kettes (Markos után szabadon). Külsőre Dr. John-hoz húz, de míg az, a vudu-ban, emberünk viszont a rocky-ban volt nagy mágus, csak úgy húzták a népet az örvénybe a színpad előtt.
A Bluesbolhák utódaiból alakult hétpróbás zenészekből álló banda tudja, mi kell a (jó) népeknek. Truvájos számaik és eleven színpadi jelenlétük még a sörben ülők farizmait is megmozgatták. Tűrte Misi, amíg tűrhette ezt a tetőző fílinget, aztán, ahogy várható volt, előkapta herflijét és fújt egy jó kanyargósat, mint volt bandatárs, a Nekem csak a bluesba.
Eddigre persze feljött a vendéglátás is a zene és a tánc mellé. Az észveszejtő sültek színes kavalkádjának illatai kergetőztek, vetélkedtek a meg-megújuló Szalonsör-ingerekkel. Az utóbbi, szinte csillapíthatatlan régi vágyakat szított az alföldi emberben, aki nem túl gyakran nosztalgiázhat mostanában jó asztali barátjával.
A színpadon pedig most kezdődött csak a nagy blues-dínomdánom. Pribojszki Matyi vezette fel a színpadra válogatott legénységét. Volt ott minden, mint Karácsonykor, a dögös-ríkkatós bluestól az ördöngös-tekerősig. A harmonika világbajnok kontakt rezgésben tartott egyként nézőt, táncolót és zenészt a színpadon. Matyi a szájmuzsikájával büntetett, mint szokott, vagy éppen szívmasszázst végzett az élőzene zarándokain. Szász Feri gitárszólói és riposztjai fokozhatatlannak tetszettek, de aztán megtudtuk, hogy van még benne. Ehhez Borsodi Lacinak kellett még beszállni – és jött a kegyelemdöfések sorozata. Ítélet volt rajtunk, a jól működő blues session kéjmámoros tömegpusztítása. El volt egymással a két gitáros, látszott, hogy nem izgulnak, ki fog győzni a párbajban – ikszre játszottak. Mindent átjárt a zeneöröm: forgott a gyönyörtől a Gerenday kúria és belemönt az arborétum fáinak lábába is a bugi.
Na de több se kellett a blues-történészből lett szpíkernek, olyan verbális impróra ragadtatta magát, hogy maga is a hatása alá került önmagának. Annál is inkább, mert még csak most jött a haddelhadd! A fokozhatatlan ismét csak (tovább) fokozhatónak bizonyult. A bevezető eszmefutkosásban Fekete Jenő Krisztus-szerű imágója és szentséges blues-revelációi korrelációba állíttattak zenénk ördögtől való természetével. A Muddy Shoes zenéje, ily módon „emberi természetünk mély lényegét fejezi ki, vagyis azt a kettősséget, amit éppen a blues tud a legszebben összebékíteni, egységbe vonni. Ebben együtt szólhat az ördög patadobogása az angyal szárnysuhogásával. Egyszerre égi repülés és földi pörgés, lebegés és fetrengés, fellélegzés és sikoly, miképpen a születés és a halál…”
Ilyesféle lótej-ittas látnoki kinyilatkoztatásokkal persze vigyáznia kell a bémondónak, mert könnyen megkaphatja valamely zeneéhes hevült hallgatójától, hogy nem kell ez a „verbális maszturbáció”, amint az meg is mondatott. Mi is megegyeztünk egy döntetlenben azzal, hogy jobbak ezek a gondolatok leírva (itt tartunk most).
A Muddy Shoes természetesen azt hozta a tetőponton, amit mindig is vártunk tőle: a leglazább, instant oldódó kortárs blues, tanáros profizmussal és igényességgel. Éjfél után elindult útjára a gyönyör… A táncolók mindenek voltak, csak nem „lábatlanok”… I wanna make love to you – az a koncertbuli, ami ezzel a számmal indul, nem nagyon fog kedvezni az elmagányosodásnak. Mindenki mindenkivel – ez a táncra, mint a „szalonozásra” is egyaránt igaz volt. A fesztivál nemzetközi jellegét legszebben mutatató vezérmotívum egy, Eindhoven környékéről érkezett holland házaspár részvétele volt. Wout és Nicoline egész nyáron járja Európa legjobb zenei gyülekezőhelyeit és így jutottak el ide hozzánk is. Náluk lelkesebb tapsoló és táncoló nem is lehetett senki – az utolsó coda-ig pörögtek velünk, így fejezvén ki legjobban, hogy immár ők is „családhoz” tartoznak.
Visszaolvastam a blues-lettert. Ebbiz’ jó sok személyes bötű lött, de csak azért, mert volt miről és mit írnom. Köszönöm a vendégséget, remélem, jövőre már én is, mint a többiek, hazajövök Lábatlanba, a tizenegyedikre! Úgy legyen!
Szöveg: Pleskonics András, fotó: Nemes Nagy Péter, Joe Vincze
Horváth ’Kicsi’ Misi a blues-rock jubileee szíve-lelke szinte refrénként ismételgette a július 20-adiki kezdőnapon, hogy ennek a fesztiválnak a legfőbb értéke és vonzereje, hogy családias, emberközeli tud lenni. Ezt adja az idilli (arborétum, kastély) környezet is, de legfőképpen az immár hazajáró zenészeknek és a visszajáró közönségnek köszönhető. Részemről ennek az első megnyilvánulása az volt, hogy érkezésemkor a hangosító mesterek (köztük vagy 20 év) azon vetélkedtek, hogy Mayall, vagy a legendás Hooker ’N’ Heat lemez anyaga fogadja a messziről jött vendéget. Később ezt a dilemmát rengeteg Muddy Waters hozzáadásával hidaltam át, a kedvező fogadtatásra való tekintettel.A szívbajt hozta rám a Misi, amikor aszongya, én nyissam meg a 10 évre visszatekintgető kiállítást. Ez inkább olyan bünti-félének tűnt, hogy valljak csak szépen színt, hogy is nem evett el ide az avas eddigelé. No de mégis, mekkora respekt mán?!
- Te, mondom neköm, itt oda van figyelve az embörre (ahogy már a szögedi embör tenmagával beszélget)! Így aztán a megnyitó – odavalósi – beszédek után mégis csak megnyilatkoztam, a továbbiakra nézve, immár hozzátartozóként és azon melegemben meg is hívtam mindenkit, a kis hozott hazai hozzávalóimból összeütött zenekóstolóra. Az egyórás szeretetvendégség végére (Afrikától a Delta bluesig jutottunk) a közönség java is megérkezett és érezhettem, hogy nem hiába „terítettem meg” – jól fogyott a kóstoló!
Tudod, amikor tudod, hogy blues históriádat egy igazi blues-történész hallgatja (miközben neked is megajánlották kedvesen ezt a titulust a plakáton), na akkor azért oda kell készíteni egy-két Tena Lady-t. Naná, hogy azt is Lábatlannak, közelebbről Misinek köszönhetem, hogy szanaszéjjel életemben itt és most ismerhettem meg azt a nagyon közeli „rokonomat”, akit Nemes Nagy Péternek hívnak. A Nagy Lábatlani Blues Család Egyesítési Program (a továbbiakban N.L.B.Cs.E.P., csak az egyszerűség kedvéért) keretében vele és egyre többekkel együtt reagáltuk a bőséges reagálnivalókat – söreink számát serényen vetélkedtetvén és bólintgattunk, mint az eperfa lombja a Családi körben.
A sorsom kegyetlenségéből szombaton vissza kellett jönnöm Szegedre (amputáció még nem fájt ennyire egyszer se), ámde a pénteki napot viszont teljességgel a magaménak érezhettem. Annyira befogadott a „család”, hogy én konferálhattam a fellépőket. Ebből aztán az lett, hogy kettéhasadt a tudatom. Kettős lélekkel turbóztam magam, egyszer a színpadon verbalizálva a verbalizálhatatlant, máskor meg a színpad előtt hangosan ritualizálva blues-alapú önkívületes testelhagyásaimat. Dejszen volt is min verdesni magam a földhöz! Olyan programot rittyentett nekünk ez a „nemkicsi” Misi, hogy arra még Mátyás király is azt mondta volna: Gaddöblúz! Ezúttal viszont én mondogattam feszt, mert volt is okom rá. A Dunánál aznap este tetőzött a blues!
Már az első fellépő banda is kihozta belőlem a nagyalföldi bluesparasztot. Úgy viselkedtem a színpadon, mint akinek elmentek otthonról… (a zenésztársai). Már a beállásnál annyira akadtam, hogy a Pfeiffer testvéreket apa-fiának konferáltam.
- Édös gyerököm, Ákos! Hány éves vagyol? Tizenkilenc! Oszt hozod neköm SRV gitár soundját, érzéki frázisait és egyáltalán, drágaemlékű szellemét?! Hogyne hörögtem volna bele a mikrofonba a végén, hogy „Ugye mondtam, hogy Stevie Ray nem halt meg?!” Az elbűvölő blueshangú Boros Vikit pedig simán lekokotayloroztam a nyilvánosság előtt, olyan elementáris, kellemesen „viseltes” blueshangja tud lenni, amivel már most falat lehet bontani – nem is kell már neki öregedni és jól meghízni, hogy naprakész blues lady legyen, hisz hangja, mint smirgli, ahogy kell.
Csolnokiak a drágáim, ahol újabban szintén megfogant a blues fesztiválélet, nyilván ott meg ők a hazai motorosok. Ezúttal kölcsöndobossal is remekül együtt voltak. A repertoárt tanítani kéne; saját számuk is rendben. Nevük és a mottó-opusz példázatos: Blues & Roll – Majd meggyógyít a blues.
 |  |
Azután jajjj, berepült a Zsebrakéta – bemondatták velem, hogy ez nem blues, hanem inkább popzene, de nem rossz. Annyira nem rossz, hogy – teszem én hozzá – eszméletlen jó, termelői bulizene. Kiváló – egyébként erősen bluesviselt – zenészek álltak össze, legjobb kedvükben örömöset zenélni. Eszehagyott, szellemes-poénos szövegek és lábakat megbugizó muzsika. Be is indult a naccsalád. Addigra voltunk vagy harmadfélszázan (eztet nem tudom, mennyi, de biztos jó sok). A legmegbízhatóbb egy végtelenül kedves, Felvidékről visszajáró blues-fater volt, aki allnight tolta asszonykáját a pörikbe – jobban is tán, mint a Kercsendi kettes (Markos után szabadon). Külsőre Dr. John-hoz húz, de míg az, a vudu-ban, emberünk viszont a rocky-ban volt nagy mágus, csak úgy húzták a népet az örvénybe a színpad előtt.
A Bluesbolhák utódaiból alakult hétpróbás zenészekből álló banda tudja, mi kell a (jó) népeknek. Truvájos számaik és eleven színpadi jelenlétük még a sörben ülők farizmait is megmozgatták. Tűrte Misi, amíg tűrhette ezt a tetőző fílinget, aztán, ahogy várható volt, előkapta herflijét és fújt egy jó kanyargósat, mint volt bandatárs, a Nekem csak a bluesba.
Eddigre persze feljött a vendéglátás is a zene és a tánc mellé. Az észveszejtő sültek színes kavalkádjának illatai kergetőztek, vetélkedtek a meg-megújuló Szalonsör-ingerekkel. Az utóbbi, szinte csillapíthatatlan régi vágyakat szított az alföldi emberben, aki nem túl gyakran nosztalgiázhat mostanában jó asztali barátjával.
A színpadon pedig most kezdődött csak a nagy blues-dínomdánom. Pribojszki Matyi vezette fel a színpadra válogatott legénységét. Volt ott minden, mint Karácsonykor, a dögös-ríkkatós bluestól az ördöngös-tekerősig. A harmonika világbajnok kontakt rezgésben tartott egyként nézőt, táncolót és zenészt a színpadon. Matyi a szájmuzsikájával büntetett, mint szokott, vagy éppen szívmasszázst végzett az élőzene zarándokain. Szász Feri gitárszólói és riposztjai fokozhatatlannak tetszettek, de aztán megtudtuk, hogy van még benne. Ehhez Borsodi Lacinak kellett még beszállni – és jött a kegyelemdöfések sorozata. Ítélet volt rajtunk, a jól működő blues session kéjmámoros tömegpusztítása. El volt egymással a két gitáros, látszott, hogy nem izgulnak, ki fog győzni a párbajban – ikszre játszottak. Mindent átjárt a zeneöröm: forgott a gyönyörtől a Gerenday kúria és belemönt az arborétum fáinak lábába is a bugi.
Na de több se kellett a blues-történészből lett szpíkernek, olyan verbális impróra ragadtatta magát, hogy maga is a hatása alá került önmagának. Annál is inkább, mert még csak most jött a haddelhadd! A fokozhatatlan ismét csak (tovább) fokozhatónak bizonyult. A bevezető eszmefutkosásban Fekete Jenő Krisztus-szerű imágója és szentséges blues-revelációi korrelációba állíttattak zenénk ördögtől való természetével. A Muddy Shoes zenéje, ily módon „emberi természetünk mély lényegét fejezi ki, vagyis azt a kettősséget, amit éppen a blues tud a legszebben összebékíteni, egységbe vonni. Ebben együtt szólhat az ördög patadobogása az angyal szárnysuhogásával. Egyszerre égi repülés és földi pörgés, lebegés és fetrengés, fellélegzés és sikoly, miképpen a születés és a halál…”Ilyesféle lótej-ittas látnoki kinyilatkoztatásokkal persze vigyáznia kell a bémondónak, mert könnyen megkaphatja valamely zeneéhes hevült hallgatójától, hogy nem kell ez a „verbális maszturbáció”, amint az meg is mondatott. Mi is megegyeztünk egy döntetlenben azzal, hogy jobbak ezek a gondolatok leírva (itt tartunk most).
A Muddy Shoes természetesen azt hozta a tetőponton, amit mindig is vártunk tőle: a leglazább, instant oldódó kortárs blues, tanáros profizmussal és igényességgel. Éjfél után elindult útjára a gyönyör… A táncolók mindenek voltak, csak nem „lábatlanok”… I wanna make love to you – az a koncertbuli, ami ezzel a számmal indul, nem nagyon fog kedvezni az elmagányosodásnak. Mindenki mindenkivel – ez a táncra, mint a „szalonozásra” is egyaránt igaz volt. A fesztivál nemzetközi jellegét legszebben mutatató vezérmotívum egy, Eindhoven környékéről érkezett holland házaspár részvétele volt. Wout és Nicoline egész nyáron járja Európa legjobb zenei gyülekezőhelyeit és így jutottak el ide hozzánk is. Náluk lelkesebb tapsoló és táncoló nem is lehetett senki – az utolsó coda-ig pörögtek velünk, így fejezvén ki legjobban, hogy immár ők is „családhoz” tartoznak.
Visszaolvastam a blues-lettert. Ebbiz’ jó sok személyes bötű lött, de csak azért, mert volt miről és mit írnom. Köszönöm a vendégséget, remélem, jövőre már én is, mint a többiek, hazajövök Lábatlanba, a tizenegyedikre! Úgy legyen!
Szöveg: Pleskonics András, fotó: Nemes Nagy Péter, Joe Vincze
A Rusty Coins Small-Time Band demói
2012-08-04 | kritika
A Rusty Coins Small-Time Band nevű blues-rock trió 2008 januárjában, a Bad Penny zenekar utódjaként jött létre Kaposváron. Az alapfelállást két testvér és egy barát, Szabó Gábor (gitár, ének), Szabó Gergely (basszusgitár) és Karácsony Balázs (dob) alkották.
Az együttes kezdetben főként Rory Gallagher dalait, s néhány ZZ Top, Popa Chubby és David Gogo szerzeményt játszott. Időközben saját ötletek is születtek, ezért 2009 végén elkészítették a The First Step című demo CD-t. Az önerőből, „házi stúdióban” rögzített lemezen csakis a banda frontemberének, Szabó Gábornak a kompozíciói hallhatók. Az angol nyelven előadott nóták közül a Breakfast On The Bus, a Shakin’ Blues és a Chameleon fogott meg leginkább. Következő hanghordozójuk, az élőben feljátszott We Follow You... Mr. Gallagher az ír gitárvirtuóz, Rory Gallagher pályafutásának különböző időszakaiból tartalmaz dalokat. Az Xmas, Chick & Kid címet viselő demó 2011-ben készült el. A cím a tagok beceneveire utal, amiket kis jelekként rajzoltak rá korábban a próbatermi vázlataikra. A zeneszerzői és szövegírói feladatot ismét Szabó Gábor vállalta magára. Két számban (2nd Blues, My Brother Won’t Help Me) vendégmuzsikusként a szájharmonikás Vágner Mátyás szerepelt. A keverést követően a dobos poszton csere történt, a külföldön szerencsét próbáló Karácsony Balázst a Despicatus nevű heavy-metal csapatban is játszó Dancs Gábor váltotta.
A fiúk kérésre bárkinek szívesen ajándékoznak, postáznak (kapcsolat: Szabó Gábor - gbrszabo@yahoo.com) bármelyik demójukból, hátha valakinek örömet tudnak okozni vele. Jelenleg a következő hanganyagukon dolgoznak, melynek elkészülte őszre várható.
The First Step, 2009
We Follow You... Mr. Gallagher, 2010
Xmas, Chick & Kid, 2011
hoati
 |  |  |
Az együttes kezdetben főként Rory Gallagher dalait, s néhány ZZ Top, Popa Chubby és David Gogo szerzeményt játszott. Időközben saját ötletek is születtek, ezért 2009 végén elkészítették a The First Step című demo CD-t. Az önerőből, „házi stúdióban” rögzített lemezen csakis a banda frontemberének, Szabó Gábornak a kompozíciói hallhatók. Az angol nyelven előadott nóták közül a Breakfast On The Bus, a Shakin’ Blues és a Chameleon fogott meg leginkább. Következő hanghordozójuk, az élőben feljátszott We Follow You... Mr. Gallagher az ír gitárvirtuóz, Rory Gallagher pályafutásának különböző időszakaiból tartalmaz dalokat. Az Xmas, Chick & Kid címet viselő demó 2011-ben készült el. A cím a tagok beceneveire utal, amiket kis jelekként rajzoltak rá korábban a próbatermi vázlataikra. A zeneszerzői és szövegírói feladatot ismét Szabó Gábor vállalta magára. Két számban (2nd Blues, My Brother Won’t Help Me) vendégmuzsikusként a szájharmonikás Vágner Mátyás szerepelt. A keverést követően a dobos poszton csere történt, a külföldön szerencsét próbáló Karácsony Balázst a Despicatus nevű heavy-metal csapatban is játszó Dancs Gábor váltotta.
A fiúk kérésre bárkinek szívesen ajándékoznak, postáznak (kapcsolat: Szabó Gábor - gbrszabo@yahoo.com) bármelyik demójukból, hátha valakinek örömet tudnak okozni vele. Jelenleg a következő hanganyagukon dolgoznak, melynek elkészülte őszre várható.
The First Step, 2009
We Follow You... Mr. Gallagher, 2010
Xmas, Chick & Kid, 2011
hoati
