Archívum
Koncertek júniusban
2011-05-31 | koncertajánló
Blues Bell
2011. június 18. – Etyek
Boll Weevil Folk Blues Gang
2011. június 23. - Budapest, Treehugger Dan’s Bookstore & Cafe
Borsodi Blue Trio
2011. június 17. – Mezőtúr
2011. június 24. – Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum - Múzeumok Éjszakája
Bőrgyári Capriccio
2011. június 15. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 24. – Kaposvár
The Braindogs
2011. június 23. – Orfű, Fishing On Orfű
2011. június 24. – Orfű, Fishing On Orfű
Colombre Band
2011. június 18. – Győr, Xantus János Múzeum – Múzeumok Éjszakája
2011. június 24. – Orfű, Fishing On Orfű
2011. június 27. – Győr, Nemzeti Színház – szabadtéri színpad - Táncbiennálé
Deák Bill Blues Band
2011. június 02. – Budapest, Kobuci Kert
2011. június 04. - Sülysáp
2011. június 10. - Várpalota
2011. június 11. – Körmend, VII. Rába-parti Magyar Ünnep Körmend
2011. június 15. – Budapest, Zöld Pardon
2011. június 17. - Pilismarót
2011. június 19. - Üröm
2011. június 30. – Sopron, Volt Fesztivál
Dr. Valter Blues Társasága
2011. június 27. - Debrecen, Hal Köz
Fat Cat Band
2011. június 03. – Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Mappa Club
2011. június 11. – Budapest, Trafik Klub
Ferenczi György és a Rackajam
2011. június 02. – Szombathely, Fő tér
2011. június 11. – Mecsér, Ladikos Fesztivál
Jambalaya
2011. június 04. – Békéscsaba, I. Open Doors Nyári Fesztivál
2011. június 11. – Zalaegerszeg, Reininghause Söröző és Pizzéria
Living Blues Project
2011. június 10. - Budapest, Trafik Klub
2011. június 22. – Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Mappa Club
The Mayer's (John Mayer Cover Band)
2011. június 10. - Budapest, Dürer Kert
2011. június 23. - Budapest, Treffort Kert
Ölveti Blues Band
2011. június 11. - Sáp, 16. Koppány Motorostalálkozó
Pribojszki Mátyás Band
2011. június 04. – Békéscsaba, I. Open Doors Nyári Fesztivál
2011. június 10. – Budapest, Moulin Rouge – Charlie Musselwhite előzenekaraként
2011. június 17. – Szolnok, VI. Szolnoki Tiszavirág Fesztivál
2011. június 20. – Debrecen, Hal Köz
Rambling Blues Trió
2011. június 04. – Szarvas, Szolid Bohém Étterem
Takáts Tamás Blues Band
2011. június 04. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 17. – Szolnok, Tallin Mozi
Tenderfoot Blues Unit
2011. június 08. - Alsóörs, Harley-Davidson Open Road Fest
2011. június 11. - Budapest, Treffort Kert
Tengs-Lengs
2011. június 17. - Pilismarót, Kar-As-Na Fesztivál
Tom White és Barátai
2011. június 10. – Cegléd, Jazz Cafe
2011. június 11. - Budapest, Amigo Bár
2011. június 18. – Budapest, Roham Bár
2011. június 18. – Cegléd
2011. június 24. – Cegléd, Laska Fesztivál
Török Ádám & Horváth Mihály & Závodi János
2011. június 02. – Budapest, Városligeti Sörsátor
2011. június 18. - Budapest, Újlaki Mulató
Török Ádám és a kis Mini
2011. június 03. – Budakalász, Horgásztó
2011. június 24. – Nagykanizsa, Csóstock V.
2011. június 25. – Őrisszentpéter, Őrségi vásár 2011
Török Ádám és a Mini
2011. június 05. - Göd, Piarista Juniális
2011. június 12. – Körmend
Tűzkerék xT
2011. június 10. – Paks, V. Biritói Napok
VasZoli & Özséb
2011. június 16. - Budapest, Zöld Macska Diákpince
White Coffee Blues Band
2011. június 04. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 18. - Budapest, Fat Mo’s Music Club
Összeállította: hcs
2011. június 18. – Etyek
Boll Weevil Folk Blues Gang
2011. június 23. - Budapest, Treehugger Dan’s Bookstore & Cafe
Borsodi Blue Trio2011. június 17. – Mezőtúr
2011. június 24. – Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum - Múzeumok Éjszakája
Bőrgyári Capriccio
2011. június 15. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 24. – Kaposvár
The Braindogs
2011. június 23. – Orfű, Fishing On Orfű
2011. június 24. – Orfű, Fishing On Orfű
Colombre Band
2011. június 18. – Győr, Xantus János Múzeum – Múzeumok Éjszakája
2011. június 24. – Orfű, Fishing On Orfű
2011. június 27. – Győr, Nemzeti Színház – szabadtéri színpad - Táncbiennálé
Deák Bill Blues Band
2011. június 02. – Budapest, Kobuci Kert
2011. június 04. - Sülysáp
2011. június 10. - Várpalota
2011. június 11. – Körmend, VII. Rába-parti Magyar Ünnep Körmend
2011. június 15. – Budapest, Zöld Pardon
2011. június 17. - Pilismarót
2011. június 19. - Üröm
2011. június 30. – Sopron, Volt Fesztivál
Dr. Valter Blues Társasága
2011. június 27. - Debrecen, Hal Köz
Fat Cat Band
2011. június 03. – Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Mappa Club
2011. június 11. – Budapest, Trafik Klub
Ferenczi György és a Rackajam
2011. június 02. – Szombathely, Fő tér
2011. június 11. – Mecsér, Ladikos Fesztivál
Jambalaya
2011. június 04. – Békéscsaba, I. Open Doors Nyári Fesztivál
2011. június 11. – Zalaegerszeg, Reininghause Söröző és Pizzéria
Living Blues Project2011. június 10. - Budapest, Trafik Klub
2011. június 22. – Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Mappa Club
The Mayer's (John Mayer Cover Band)
2011. június 10. - Budapest, Dürer Kert
2011. június 23. - Budapest, Treffort Kert
Ölveti Blues Band
2011. június 11. - Sáp, 16. Koppány Motorostalálkozó
Pribojszki Mátyás Band
2011. június 04. – Békéscsaba, I. Open Doors Nyári Fesztivál
2011. június 10. – Budapest, Moulin Rouge – Charlie Musselwhite előzenekaraként
2011. június 17. – Szolnok, VI. Szolnoki Tiszavirág Fesztivál
2011. június 20. – Debrecen, Hal Köz
Rambling Blues Trió
2011. június 04. – Szarvas, Szolid Bohém Étterem
Takáts Tamás Blues Band
2011. június 04. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 17. – Szolnok, Tallin Mozi
Tenderfoot Blues Unit
2011. június 08. - Alsóörs, Harley-Davidson Open Road Fest
2011. június 11. - Budapest, Treffort Kert
Tengs-Lengs
2011. június 17. - Pilismarót, Kar-As-Na Fesztivál
Tom White és Barátai
2011. június 10. – Cegléd, Jazz Cafe
2011. június 11. - Budapest, Amigo Bár
2011. június 18. – Budapest, Roham Bár
2011. június 18. – Cegléd
2011. június 24. – Cegléd, Laska Fesztivál
Török Ádám & Horváth Mihály & Závodi János
2011. június 02. – Budapest, Városligeti Sörsátor
2011. június 18. - Budapest, Újlaki Mulató
Török Ádám és a kis Mini
2011. június 03. – Budakalász, Horgásztó
2011. június 24. – Nagykanizsa, Csóstock V.
2011. június 25. – Őrisszentpéter, Őrségi vásár 2011
Török Ádám és a Mini
2011. június 05. - Göd, Piarista Juniális
2011. június 12. – Körmend
Tűzkerék xT
2011. június 10. – Paks, V. Biritói Napok
VasZoli & Özséb
2011. június 16. - Budapest, Zöld Macska Diákpince
White Coffee Blues Band
2011. június 04. - Budapest, Pecsa Cafe Étterem és Kávézó
2011. június 18. - Budapest, Fat Mo’s Music Club
Összeállította: hcs
Blues van, babám - Elpattant egy relé…
2011-05-30 | névjegy
Gyorsabban lettünk zenekar, mint ahogy az ideológia és a praxis dialektikus viszonya kialakult. Bencének köze nem volt a punkhoz, de zenélni akart. Órákig ültünk tanítás után az első emeleti ablakok egyikében, én csak hallgattam, mit művel. Apja az egyik legkomolyabb bluesgyűjtő volt, de dacára annak, hogy alattam járt a srác, jazz-ből sem lehetett könnyen megfogni. Hogy John Scoffieldról vagy Joe Pass-ról hallottam tőle először, már nem tudom. De képes volt hosszú percekig elveszni egy h-moll – a-moll átmenetben. Közben csak nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Komoly rajongótábora volt, de ahogy emlékszem, ő csak azt az egyet kajtatta, akit neki jelöltek ki örök társul az istenek.
Mindannyian így vagyunk. Azt az egyet keressük csupán. Ágyak és ágyékok közt félúton Pokol Tornáca és Menny Kapuja közt átutazóban. Táncolhatunk a Lánchíd kőoroszlánjának nyitott szájában, pillézhetünk a Szabadság - híd turulja alatt. Mindegy. Sosincs több, csak az az egy, millió alakban…
Benczussal egy baj volt. Erre is csak az egyetlen télleg képzett zenész, Jata jött rá már koncert közben. Hogy pörög előre - hátra. Periódust az istennek se. Link, mint a lómáj - vágják erre rá a romák, ha törik a swing. Persze, hogy nem hallottam, fogalmam sem volt a kettőnégyről, meg az egyről, de még a hangnemről sem. Sodródtam. Naná. Nem Tátrai vonósnégyes voltunk, hanem Punkráció.
Jata, amúgy akkor már igenis komoly basevista volt. Épp akkor hagyta oda a beinduló Solarist, mellyel már az Ifi Parkban és a Metró klubban is föllépett. Amúgy eredetileg deriválni volt hivatott megtanítani, de a szögfüggvények meg nem értése után adott zenei műveletlenségemnek. Weather Report (Heavy Weather) Johnny Winter (Second Winter) és Frank Zappa (Sheik Yerbouti) volt a három alap vinyl, amitől tótágast álltam. Mutatott még sok mást pokoli hangerővel lakótelepi szobájában, de nekem ez a három alapkő adta be a kulcsot.
Süki persze aggódott, hogy nem rendes punk zenekar az, ahol Jethro Tullt impróznak próba helyett, és hosszan győzködött, miért fajin Siden a horogkereszt. Na ezt nem tolta le partizángyerek - torkomon. Mégis kiírta a Felszab téren, hogy Punkratzion Macht Frei finom kis nyilaskeresztekkel díszítve a nagy nyomtatott betűket.
Pedig Süki is zsidó volt, akárcsak én, persze volt kutyabőr a nagyszoba falán, igazi hitelesített darab, én meg nem tudtam, mi fán terem a héber, csak a zene volt, csak az segített nem eltévedni. Szó nélkül ütöttem, ha zsidóztak, cigányoztak. Nem személyes érintettség okán, csak hát mert az olyan snassz boriszovics…
Az első tutternyák dalszövegeket Süki hozta. Hogy na ezt. Megírta a nagy new yorki áramszünetet Anarachy In The USA címen Rottenék No One Is Innocentjére…
“Elpattant egy relé.
Nincs áram tovább.
New Yorkban az Anarchia
kezdte uralmát.”
Nagy vakerás volt. Később a Polip együttes, akik kék-fehér babos kendőben nyomták, majd Bese Lali dobosunk közbejöttével el is emeli a dalt, de pontatlanul idézik, és én nem látok majd a pipától. Lali meg csak röhög a rock and rollista zöldségesek örök derűjével, ne má’ Tádé, a dal azé, aki megtalálja…
A ritmusszekció volt a gáz. Jata hozta a basst, de a dobos mindig más volt. Hullottak maguktól, meg Süki is el-elküldte őket máshová, ne kelljen már annyira próbálni, mer az macera. Pedig megkaptuk még a KISZ klubot. Oda hordtuk a kölcsön cájgot, technikusunk is volt már: a Ramones - hívő Baranyó, aki Semmi közöd hozzá(m) feliratú pólóban rohangált.
Lukit, a herfi hercegét Bence hozta. Tökéletes abortuszmaradék volt, egyetlen fejlődési rendellenesség, tudta, nem él sokáig, iszonyat jókedély áradt belőle, halála árnyékában úgy fújta a blues harpot, mint a legnagyobbak. Féltem tőle. Tőle és a haláltól, melynek lehelete kísérte, bármit tett. Távozása után jött föl anyámhoz egy vízvezetékszerelő. Ugyanúgy nézett ki, mint ő. Csak plusz 20 kiló és plusz 30 év. Ki se mertem menni, amíg nálunk volt. Sírtam, mint állat. Akkor jöttem rá, hogy nagyon elbasztam Lukival. Késő volt, késő nagyon, mert akkor még nem ismertem az átjárót a Harmadik Partra, elhittem, hogy van halál, és legyőz mindenképp.
Pedig nincs, dehogy van, semmi sincs, minden üres, formás káprázatok vagyunk csak - tanít majd Allen Ginsberg hippipápa, Hobo mestere és barátja, aki ekkortájt szintén erre járt az FMH körtermében Peter Orlowskival, aki a felesége volt, szintén költő, és a szar útjáról írt érdekes helyzetdalokat.
Szóval banda van. Saját banda. Megtanulom beakasztani a biztosítótűt a száj szegletébe. Jata azt okítja, hogyan kell szart enni a színpadon, hogy a zsűri elhiggye, ám mégis megkóstolja. Alakulunk szépen. Nemsokára már a Moravcsik klubban jáccunk sokadmagunkkal egy koszos pincében, ahol mindenki ott van, aki számít, meg aki csöppet sem.
Én meg kiírom a Bercsényi kolesz zöld teherbejárójára, hogy Punkráció Ny.A.K. Azaz nyitott alkotó közösség. Még nem tudom, hogy egyszer ebből lesz az Antistar Slágergyár, meg az Open Blues Society és az Artosztály 11.
Honnan tudnám. Még nem vagyok 18 se…
Hetesi Péter Pál/G3
Mindannyian így vagyunk. Azt az egyet keressük csupán. Ágyak és ágyékok közt félúton Pokol Tornáca és Menny Kapuja közt átutazóban. Táncolhatunk a Lánchíd kőoroszlánjának nyitott szájában, pillézhetünk a Szabadság - híd turulja alatt. Mindegy. Sosincs több, csak az az egy, millió alakban…
Benczussal egy baj volt. Erre is csak az egyetlen télleg képzett zenész, Jata jött rá már koncert közben. Hogy pörög előre - hátra. Periódust az istennek se. Link, mint a lómáj - vágják erre rá a romák, ha törik a swing. Persze, hogy nem hallottam, fogalmam sem volt a kettőnégyről, meg az egyről, de még a hangnemről sem. Sodródtam. Naná. Nem Tátrai vonósnégyes voltunk, hanem Punkráció.
Jata, amúgy akkor már igenis komoly basevista volt. Épp akkor hagyta oda a beinduló Solarist, mellyel már az Ifi Parkban és a Metró klubban is föllépett. Amúgy eredetileg deriválni volt hivatott megtanítani, de a szögfüggvények meg nem értése után adott zenei műveletlenségemnek. Weather Report (Heavy Weather) Johnny Winter (Second Winter) és Frank Zappa (Sheik Yerbouti) volt a három alap vinyl, amitől tótágast álltam. Mutatott még sok mást pokoli hangerővel lakótelepi szobájában, de nekem ez a három alapkő adta be a kulcsot.
Süki persze aggódott, hogy nem rendes punk zenekar az, ahol Jethro Tullt impróznak próba helyett, és hosszan győzködött, miért fajin Siden a horogkereszt. Na ezt nem tolta le partizángyerek - torkomon. Mégis kiírta a Felszab téren, hogy Punkratzion Macht Frei finom kis nyilaskeresztekkel díszítve a nagy nyomtatott betűket.
Pedig Süki is zsidó volt, akárcsak én, persze volt kutyabőr a nagyszoba falán, igazi hitelesített darab, én meg nem tudtam, mi fán terem a héber, csak a zene volt, csak az segített nem eltévedni. Szó nélkül ütöttem, ha zsidóztak, cigányoztak. Nem személyes érintettség okán, csak hát mert az olyan snassz boriszovics…
Az első tutternyák dalszövegeket Süki hozta. Hogy na ezt. Megírta a nagy new yorki áramszünetet Anarachy In The USA címen Rottenék No One Is Innocentjére…
“Elpattant egy relé.
Nincs áram tovább.
New Yorkban az Anarchia
kezdte uralmát.”
Nagy vakerás volt. Később a Polip együttes, akik kék-fehér babos kendőben nyomták, majd Bese Lali dobosunk közbejöttével el is emeli a dalt, de pontatlanul idézik, és én nem látok majd a pipától. Lali meg csak röhög a rock and rollista zöldségesek örök derűjével, ne má’ Tádé, a dal azé, aki megtalálja…
A ritmusszekció volt a gáz. Jata hozta a basst, de a dobos mindig más volt. Hullottak maguktól, meg Süki is el-elküldte őket máshová, ne kelljen már annyira próbálni, mer az macera. Pedig megkaptuk még a KISZ klubot. Oda hordtuk a kölcsön cájgot, technikusunk is volt már: a Ramones - hívő Baranyó, aki Semmi közöd hozzá(m) feliratú pólóban rohangált.
Lukit, a herfi hercegét Bence hozta. Tökéletes abortuszmaradék volt, egyetlen fejlődési rendellenesség, tudta, nem él sokáig, iszonyat jókedély áradt belőle, halála árnyékában úgy fújta a blues harpot, mint a legnagyobbak. Féltem tőle. Tőle és a haláltól, melynek lehelete kísérte, bármit tett. Távozása után jött föl anyámhoz egy vízvezetékszerelő. Ugyanúgy nézett ki, mint ő. Csak plusz 20 kiló és plusz 30 év. Ki se mertem menni, amíg nálunk volt. Sírtam, mint állat. Akkor jöttem rá, hogy nagyon elbasztam Lukival. Késő volt, késő nagyon, mert akkor még nem ismertem az átjárót a Harmadik Partra, elhittem, hogy van halál, és legyőz mindenképp.
Pedig nincs, dehogy van, semmi sincs, minden üres, formás káprázatok vagyunk csak - tanít majd Allen Ginsberg hippipápa, Hobo mestere és barátja, aki ekkortájt szintén erre járt az FMH körtermében Peter Orlowskival, aki a felesége volt, szintén költő, és a szar útjáról írt érdekes helyzetdalokat.
Szóval banda van. Saját banda. Megtanulom beakasztani a biztosítótűt a száj szegletébe. Jata azt okítja, hogyan kell szart enni a színpadon, hogy a zsűri elhiggye, ám mégis megkóstolja. Alakulunk szépen. Nemsokára már a Moravcsik klubban jáccunk sokadmagunkkal egy koszos pincében, ahol mindenki ott van, aki számít, meg aki csöppet sem.
Én meg kiírom a Bercsényi kolesz zöld teherbejárójára, hogy Punkráció Ny.A.K. Azaz nyitott alkotó közösség. Még nem tudom, hogy egyszer ebből lesz az Antistar Slágergyár, meg az Open Blues Society és az Artosztály 11.
Honnan tudnám. Még nem vagyok 18 se…
Hetesi Péter Pál/G3
Charlie Musselwhite, a blues halhatatlanja hazánkban koncertezik
2011-05-29 | koncertajánló
Charlie MusselwhiteElőzenekar: Pribojszki Mátyás Band
Budapest, Moulin Rouge
2011. június 10.
Ismét egy klasszis blues muzsikust köszönthetünk hazánkban, hisz 2011. június 10-én Budapesten lép fel Charlie Musselwhite, napjaink egyik legjobb fehér szájharmonikása.
Charlie Musselwhite 1944. január 31-én, a Mississippi állambeli Kosciuszkóban született. Gyerekkorát Memphis-ben töltötte, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzon a blueszal. Sonny Terry játékát meghallva kötelezte el magát a herfli mellett, de példaképei közé sorolja Big Walter Hortont, Carey Bellt, James Cottont, Junior Wells-t, Little Waltert és Sonny Boy Williamsont is. 1962-ben Chicagóba ment, az itt eltöltött pár évnek köszönhetően alakult ki a saját stílusa. A hatvanas évek közepén sessionzenészként dolgozott, majd Kaliforniában megalapította a Charley Musselwhite’s South Side Band nevű zenekart. A csapat bemutatkozó albuma 1967-ben jelent meg, Stand Back! címmel. Az LP megjelenése után átszervezte együttesét, majd elkészítették az egyik legsikerültebb munkájukat Stone Blue címmel. Az ezt követő években is végig aktívan zenélt, s olyan remek albumokat készített, mint a Tennessee Woman vagy a Takin’ My Time. A nyolcvanas évek közepén, kihasználva az újraéledő blues hullámot, nagy sikerrel koncertezett Európában. 1989-ben játszott John Lee Hooker legendás The Healer lemezén, majd az Alligator Records-hoz szerződött. Olyan immár klasszikusnak tekinthető korongok születtek ebben az időszakban, mint az Ace Of Harps, a Signature vagy az In My Time.
Musselwhite - Paul Butterfielddel és Mike Bloomfielddel együtt - a fehér blues kiemelkedő alakja. Munkája elismeréseként többször jelölték a legrangosabb zenei díjra, a Grammy-re.
Charlie Musselwhite és zenekara a tavaly megjelent, két Blues Music Awards díjat is magáénak tudható albumával érkezik hozzánk. „A The Well koronggal Musselwhite a legszemélyesebb, önéletrajzi momentumokat tartalmazó albumát készítette el. Szép, szomorú, leleplező részleteket tudhatunk meg a harmonikás színes életéből.” – írtam korábban a lemezismertetőmben.
Bemelegítésként a kiváló hazai szájharmonikás, Pribojszki Mátyás és csapata fog fellépni.
hcs
Terry Quiett Band: Just My Luck
2011-05-27 | kritika
Terry Quiett a zenei pályafutását szóló előadóként kezdte. A gitáros-énekes 2002 nyarán határozta el, hogy létrehozza első együttesét, melyet több különböző stílust képviselő formáció követett. Jelenlegi zenekarát, a Terry Quiett Band-et 2006-ban alakította meg.A kansasi power trió az azóta eltelt időben beutazott 200000 mérföldet, s közel 300 fellépésen van túl. 2008-ban megnyerték a Wichita Blues Society-, majd két év múlva az Ozark Blues Challenge-et. A magánkiadásban megjelent debütáló lemezüket (Cut The Rope) idén követte a második hanganyaguk. A kizárólag saját szerzeményeket tartalmazó korongon a blues, a jazz és a southern rock keveréke hallható. A dalok többsége - egyedi megközelítésben - a nőkről és a szerelemről szól. Kiemelkedő számok közé tartozik a jazz-es Work For It, az önéletrajzi ihletésű Fool's Gold, és a záró Close To You, melyben leginkább megtapasztalható, hogy micsoda erő és szenvedély lakozik Quiett hangjában. Az összeszokott ritmusszekció (Aaron Underwood - basszusgitár, Rodney Baker - dob) valamennyi tételben biztos alapot nyújt a zenekarvezető változatos és erőteljes gitárjátékához.
Az album produceri teendőit a Grammy-díjas Jim Gaines (Carlos Santana, Albert Collins, Luther Allison, stb.) látta el, akinek munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Terry Quiett Band a regionális ismertségből kilépve, megérdemelt nemzetközi hírnévre tegyen szert.
Lucky Bag Records, 2011
hoati
Brad Vickers & His Vestapolitans: Traveling Fool
2011-05-25 | kritika
A new yorki Brad Vickers évtizedek óta szerves része a blues világ vérkeringésének. Turnézott többek között Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry és Rosco Gordon társaságában, de volt szerencséje szerepelni Pinetop Perkins Grammy-díjra jelölt albumain (Born In The Delta, Ladies Man) is.A gitáros-énekes az új évezredben szólópályára lépett, a debütáló lemeze (Le Blues Hot) 2008-ban került kiadásra. Rá két évre készült el a Stuck With The Blues című korong, melyet a világ közel 250 rádióállomása játszott. Az idén piacra dobott Traveling Fool az elődei nyomdokán haladva a blues, a ragtime, a hill country breakdowns és a rock 'n' roll keverékét tartalmazza. A 15 számos CD-n saját szerzemények, társszerzővel (Margey Peters) írt dalok, valamint Sonny Terry, Tampa Red, J.B. Lenoir és Leroy Carr művei hallhatók. Vickers gitárjátéka nyers és letisztult, az énekhangja pedig Fats Dominot és Bill Monroe-t juttatja eszembe. A visszafogottan, de mérhetetlen energiával játszó zenekara, a Vestapolitans tagjai mellett Bobby Radcliff, V.D. King, és a hanganyag producere, Dave Gross is szerephez jutott.
Brad Vickers harmadik albuma jól átgondolt, egységes lemez, szórakoztató és szellemes dallamok gyűjteménye. A szerzőket és a muzsikusokat csakis a legnagyobb dicséret illeti!
ManHatTone Records, 2011
hoati
Various Artists: BlueSax! Live! Season 2008/09
2011-05-21 | kritika
Déli szomszédunk, Horvátország blues előadói/zenekarai közül meglehetősen keveset ismerünk. Hazánkban leginkább Nebojsa Buhin és Tomislav Goluban munkásságáról hallottunk, pedig mellettük számtalan igényes zenét produkáló muzsikus létezik.A fentieket támasztja alá a BlueSax! Live! Season 2008/09 címet viselő kiadvány. A zágrábi Sax! klub 2008/2009 évi szezonjának koncertjeiből került 40 formáció 40 dala kiválasztásra, a majdhogynem 175 percnyi hosszúságú tripla CD-re. A lemezek a Something Traditional, a Something Different és a Something New címkét kapták, így próbálták elosztani a különböző zenei világot képviselő felvételeket. Az első korong repertoárja az akusztikus bluestól, a jazz-blueson át a Fleetwood Mac ihlette blues-rockig terjed. Többekkel egyetemben Bob Dylan, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, a Rolling Stones és a Cream szerzeményeinek feldolgozásai kerültek a második albumra. A legérdekesebb talán a harmadik CD, mely 12 előadó saját, több esetben horvát nyelven előadott blues, blues-rock, etno-blues, folk és boogie stílusú kompozícióját tartalmazza. Az általam legjobbaknak vélt produkciókat a Nebo & The Downstrokes, az Ana B. & Torreadores, a Robert Johnson’s Backbone, Ivan Vragolovich és a Tomislav Goluban & LPFB adta.
A Drazen Buhin segítségével összeállított, kalandokban bővelkedő hanganyag egyszerre nyújt intellektuális és zsigeri élményt. „Over 2 1/2 Hours Of Good Music!” – szól a kiadvány szlogenje, s teljes mértékben igaza van.
Croatia Records / Spona / BlueStone, 2009
hoati
32. Blues Music Awards, avagy a Blues Oscar díjkiosztó gála Memphis-ben
2011-05-19 | kritika
Évek óta tervezem, hogy elmegyek, de ugye nem olcsó a jegy és messze is van. Ez évben mégis úgy döntöttem, nem halogatom tovább, megrendelem a 125 dolláros jegyet és lefoglalom a szokásos, olcsó, no meg kellőképpen szagos hotelszobámat Memphis egyáltalán nem előkelő részen (előkelő rész amúgy is kevés van). Mivel Memphis jó 7 órányi autózásra van Atlantától, egy nappal előbb indulok, hogy egy nemrég nyílt Juke Jointot meglátogassak az alabamai Birminghamben. A Juke Joint tulajdonképpen nem más, mint egy „Hole In The Wall”, azaz „lyuk a falon” típusú élő zenés hely. Ilyen hely nagyon kevés van már az országban és mindig nagy öröm, ha egy magamfajta blues zenész bekukkanthat egy általában 100% afroamerikai zenészek és vendégek által látogatott viskóba. Igen viskó, nem több, de ez nem is a tisztaságról és a milliós berendezésről szól. Itt nincs engedély alkohol árusításra, konyhára meg élő zenére, így hirdetve sincsen. Mégis a beavatottak tudják a programot, és szép számmal látogatják a helyet nem másért, csak a zene szeretetéért. Itt is kell belepőt fizetni (ami megy a zenekarnak) és azért inni is muszáj pár pohárkával ugye. Közben a 200 kilós tulaj hölgy előtted rázza szekrény nagyságú fenekét, néha énekel pár sort és mosolyog. Két mosoly között azért mindig van egy jó szava hozzád és a többi vendéghez. Mintha házibuliban lennél. Nem kell ide nyakkendő meg vasalt ruha, senkit nem érdekel, hogy honnan jöttél, mit viselsz. Egy 20 év körüli, meglehetősen szegény külsejű feka srác „Boldog 70. születésnapot” képeslappal pénzt kéreget - mondván Ő ma 70 éves. Mindenki nevet, de még a Happy Birthday-t is elénekelik, a dollárok meg gyűlnek. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de szinte késsel lehet vágni a szeretetet. Talán ez a titka a napról napra, hétről hétre telt háznak?
Memphis. Délután 5 órakor lehet felvenni a jegyet. Autóval elmegyek a Convention Center mellett, már látom a villogó öltönyöket, csillogó magassarkúkat - jó, hogy farmerben jöttem, gondolom magamban. Legalább észrevesznek.
A 125 dolláros jegyért itt vacsorát ígérnek, de az italért fizetni kell. Aranyos kis sorjegyeket lehet venni - import sorjegy $6.50, amiért Heinekent lehet bevinni a szervezetbe.
A ceremónia hivatalosan 7 órakor kezdődik, de a földszinti előtérben 5-kor már a Blues zenei díjas Eden Brent nyitja az estet. Eden Brent egy fantasztikus énekesnő és zongorista Mississippiből. Én személy szerint kevés fehér énekesnőt szeretek, Ő az egyik, akit igen. Pici hölgyről van szó, kb. 150 centi, körülbelül ugyanennyi cigit szív és a bort is eléggé szereti. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy szerezze be nemrég megjelent lemezét (Ain’t Got No Troubles), ami az Album Of The Year kategóriában volt jelölve.
Következő fellépő a Chris O’ Leary Band. Jó előadást adtak pár technikai bakival, és egy ácsorgó (?) háttérénekesnővel. Chris egy tehetséges harmonikás-énekes és láthatóan az együttes tiszteli a főhőst. A Best New Artist kategória jelöltjeként szerepeltek a műsorban. A harmadik s egyben utolsó nyitó fellépő a Vincent Hayes Project, ha jól tudom Michigan államból. Fiatal gitáros-énekesről van szó, engem nagyon emlékeztet Anthony Gomezre, mind gitár, mind pedig öltözködés és hajviselet szempontjából. Bluesos, rockos gitárnyűvés ez, afroamerikai ritmus szekcióval és egy 20 év körüli orgonistával, aki állva nyúzza hangszerét, kitűnően kísér, és töltöget ahova kell. Ők is a Best New Artist kategóriában voltak jelölve.
7 óra, kezdődhet a buli. Mindenkit felszólítanak, hogy foglalja el a helyet a nagyteremben. A belépő kártyán megtalálom az asztalom számát (I5) és utolsónak el is foglalom a székem. Mint kiderült Reba Russell - Koko Taylor Award jelölt - mellett kaptam helyet.
Steve Miller egy jó 10 perces számot ad elő éppen, kitűnő hangzással. Ezt követően bemutatják az est házigazdáit és kezdetét veszi a káosz. A B.B. King’s Bluesville rádióból jól ismert hang arca Big Lou és az énekes Mickey Thomas vicces konferanszai még rendben is lennének, de a keverős srác túl sokat ihatott vagy keveset aludt, mert a milliós hangládákból idegesítő recsegés tódul felénk és a beszédek felét nem halljuk. Ez egész este on/off zajlik. Én ezt felháborítónak tartom. Közel 20 fellépő van a ceremónián és Steve Miller, valamint a később érkező Buddy Guy kivételével (akik saját technikust hoztak) az összes produkció botrányosan szólt. Janiva Magness kb. 3 percig énekelt anélkül, hogy azt bárki is hallotta volna. John Hammond akusztikus gitárjai úgy szóltak, mint valami olcsó ukulele és Denise LaSalle, 5 perc alatt berekedt, úgy kellett ordítania, hogy hallja magát. Lehetne még sorolni a bakikat, de felesleges. Szerintem egy ilyen fontos esten ez megengedhetetlen. Nem is beszélve arról, hogy a vendégek többsége - engem is beleértve - átlagosan $300 dollárt, azaz kb. 60.000 Ft-ot költ arra, hogy itt lehessen. Ennyi pénzért azért a keverős gyereket csak hátba vágnám egy lapáttal, vagy legalább udvariasan megkérnem, hogy hívjon segítséget, ha Ő nem érti, hogy melyik gombot kell megnyomni az adott pillanatban.
Az est egyébként az első 3 órában teljesen formálisan zajlik le. Fellépő, beszéd, díjátadás, beszéd, fellépő, fellépő, beszéd, fellépő, díjátadás a sorrend. A vacsorát követően - szerintem a rossz hangzás következményeként - egyre kevesebben figyelnek, elkezdődik az iszogatás, mindenki ki-be járkál, vagy asztalról asztalra koccint rég nem látott ismerősökkel. Ez körülbelül úgy néz ki, hogy a fekete terítős 10 fős asztalok kezdenek kiürülni, és Bob Margolintól Bob Corritore-ig mindenki sörért áll sorba. Ez azért egy kicsit vicces, valljuk be. Mindegy, ez a blues. A Blues Foundationnek valószínűleg nincs elég pénze a full gathering szervizt fizetni, így a vacsora után pincér Bye Bye So Long és még egy pohár vízért is sorba kell állni a kerekes söntésnél. Cerveza, por favor.
Körülbelül 9 óra körül úgy gondolom, hogy elmegyek aludni. Nem én vagyok az egyetlen, a susmorgás már elkezdődött a teremben. Szervezetlen beszédek, technikai bakik, unalmas előadások. Akkor sem volt nagy ováció, mikor Robert Johnson fiát és két unokáját, mint meglepetést mutattak be a színpadon. Rajtam kívül, talán pár ember, ha figyelt. Miért is? Az előtéri zenekarokat kivéve (Ők 30-40 perces előadást adtak) minden fellépő 2 számot játszik és valami oknál fogva az tuti, hogy az egyik egy shuffle. Délután 5 órától este 9-ig láttam kb. 10 fellépőt, ez 10 lassú bluest és ugyanannyi shuffle-t jelent, ami egy idő után kicsit aggasztó. Nem értem, hogy miért játssza mindenki ugyanazt a sémát.
Már a folyosón beszélgetek, mikor Buddy Guy lép a színpadra - shuffle-lassú blues műsorral. Na de kérem, ez azért más. Az első pillanattól kezdve Buddy Guy uralja a színpadot, leinti a zenekart. Nem 2000 watton őrjöng, hanem dinamikusan, izgalmasan felépítve vezényeli le számait, a közönséget is bevonva a játékba. Na erről beszélek! Buddy Guy 5 díjat vitt el ezen az estén, és ha lehet, még másik ötöt is adtam volna neki. Az Ő 5 perces produkciója nekem megérte az egész utazást és fejfájást. Ez az előadás ismét mosolyt csal az arcomra, megrendelem a következő sörömet és visszaülök az asztalomhoz. John Hammond következik a tőle megszokott profizmussal, de a már említett keverős miatt ez is nehezen hallható produkció volt - természetesen a shuffle itt sem maradt el. Mr. Hammond az év akusztikus előadója kategóriában volt jelölve, amit meg is nyert.
Janiva Magness rövid szoknyája jött ezután – a hangzás borzalom ugye, majd
Magic Slim fáradt shuffle-lassú blues produkciója ismét pakolásra kényszerít, pedig nagyon vártam a chicagói társaságot. Tudom, Ők is öregszenek és nyílván senki nem haragszik rájuk. Különben is ennyi idősen ki a franc képes 5-6 órát várni, hogy színpadra kerülhessen és még energia is maradjon benne. Slim egyébként az év tradicionális blues előadója kategóriában volt jelölt.
Már majdnem megint meggondoltam magam, mikor az ajtóhoz érve Lucky Peterson zongorás első száma 5 percre felfrissítette pilledő rákoskeresztúri agyamat, de a következő szám ismét egy shuffle, így a 62. shuffle ritmust megunva, kb. 11 óra körül udvariasan távozom.
Ne vegye senki ezt a beszámolót negatívumnak, az élmény így is nagy volt. Az összes fellépő és zenekar természetesen kitűnő volt, csak a rossz koncepció és hangzás unalmassá tette az estet. Nyilván szeretem én a shuffle-t, de más az, ha egy ilyen stílusú zenekart elmész megnézni (Anson Funderburgh szinte mást sem játszik, mégis egész nap hallgatnám). Az is más, ha 20 zenekar van jegyezve, szinte mind másfajta blues papíron, de mégis ugyanazt a sémát választják egy estére. Ez így persze csalódás. A nyitó három zenekar az előtérben sokkal jobb volt, mint bármelyik „nagy kutya” a fő ceremónián - tisztelet a már említett kivételeknek.
Kiemelném még az „újonc” Peter Parcek urat, valamint Rick Estrin produkcióit. Rick egy szólóharmonika számot adott elő, ami lenyűgöző volt. Egy eddig általam nem látott gitárost is megemlítenék, Kirk Fletchert. Fantasztikus blues gitározás folyik ott kérem. Tessék utána nézni!
A hétvége zárásaként hazafelé vezetve kis kitérőt tettem és meglátogattam Mississippi Fred McDowell sírját, Como, Mississippiben. Leültem a fűre és egy jó órát csak ültem a semmi közepén, bámultam Fred McDowell fényképét, mint egy kisgyerek a cukros zacskót. Én ezt a díjat viszem haza magammal.
A 32. Blues Music Awards fellépői, sorrend szerint:
Eden Brent, Chris O’Leary Band, The Vincent Hayes Project, Steve Miller Band, Bob Corritore, Willie Big Eyes Smith, Peter Parcek, Denise Lasalle, Reba Russel, Rick Estrin & Kirk Fletcher, The Mannish Boys, Buddy Guy, John Hammond, Janiva Magness, Magic Slim & Teardrops, Lucky Peterson, Eugene Bridges, Sonny Rhodes, Smokin’ Joe Kubek, Arthur Adams, Tad Robinson, Nighthawsk, Walter Trouth, Mitch Woods, Karen Lovely és Matt Hill.
Little G. Weevil
Memphis. Délután 5 órakor lehet felvenni a jegyet. Autóval elmegyek a Convention Center mellett, már látom a villogó öltönyöket, csillogó magassarkúkat - jó, hogy farmerben jöttem, gondolom magamban. Legalább észrevesznek.
A 125 dolláros jegyért itt vacsorát ígérnek, de az italért fizetni kell. Aranyos kis sorjegyeket lehet venni - import sorjegy $6.50, amiért Heinekent lehet bevinni a szervezetbe.
A ceremónia hivatalosan 7 órakor kezdődik, de a földszinti előtérben 5-kor már a Blues zenei díjas Eden Brent nyitja az estet. Eden Brent egy fantasztikus énekesnő és zongorista Mississippiből. Én személy szerint kevés fehér énekesnőt szeretek, Ő az egyik, akit igen. Pici hölgyről van szó, kb. 150 centi, körülbelül ugyanennyi cigit szív és a bort is eléggé szereti. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy szerezze be nemrég megjelent lemezét (Ain’t Got No Troubles), ami az Album Of The Year kategóriában volt jelölve. Következő fellépő a Chris O’ Leary Band. Jó előadást adtak pár technikai bakival, és egy ácsorgó (?) háttérénekesnővel. Chris egy tehetséges harmonikás-énekes és láthatóan az együttes tiszteli a főhőst. A Best New Artist kategória jelöltjeként szerepeltek a műsorban. A harmadik s egyben utolsó nyitó fellépő a Vincent Hayes Project, ha jól tudom Michigan államból. Fiatal gitáros-énekesről van szó, engem nagyon emlékeztet Anthony Gomezre, mind gitár, mind pedig öltözködés és hajviselet szempontjából. Bluesos, rockos gitárnyűvés ez, afroamerikai ritmus szekcióval és egy 20 év körüli orgonistával, aki állva nyúzza hangszerét, kitűnően kísér, és töltöget ahova kell. Ők is a Best New Artist kategóriában voltak jelölve.
7 óra, kezdődhet a buli. Mindenkit felszólítanak, hogy foglalja el a helyet a nagyteremben. A belépő kártyán megtalálom az asztalom számát (I5) és utolsónak el is foglalom a székem. Mint kiderült Reba Russell - Koko Taylor Award jelölt - mellett kaptam helyet.
Steve Miller egy jó 10 perces számot ad elő éppen, kitűnő hangzással. Ezt követően bemutatják az est házigazdáit és kezdetét veszi a káosz. A B.B. King’s Bluesville rádióból jól ismert hang arca Big Lou és az énekes Mickey Thomas vicces konferanszai még rendben is lennének, de a keverős srác túl sokat ihatott vagy keveset aludt, mert a milliós hangládákból idegesítő recsegés tódul felénk és a beszédek felét nem halljuk. Ez egész este on/off zajlik. Én ezt felháborítónak tartom. Közel 20 fellépő van a ceremónián és Steve Miller, valamint a később érkező Buddy Guy kivételével (akik saját technikust hoztak) az összes produkció botrányosan szólt. Janiva Magness kb. 3 percig énekelt anélkül, hogy azt bárki is hallotta volna. John Hammond akusztikus gitárjai úgy szóltak, mint valami olcsó ukulele és Denise LaSalle, 5 perc alatt berekedt, úgy kellett ordítania, hogy hallja magát. Lehetne még sorolni a bakikat, de felesleges. Szerintem egy ilyen fontos esten ez megengedhetetlen. Nem is beszélve arról, hogy a vendégek többsége - engem is beleértve - átlagosan $300 dollárt, azaz kb. 60.000 Ft-ot költ arra, hogy itt lehessen. Ennyi pénzért azért a keverős gyereket csak hátba vágnám egy lapáttal, vagy legalább udvariasan megkérnem, hogy hívjon segítséget, ha Ő nem érti, hogy melyik gombot kell megnyomni az adott pillanatban.
Az est egyébként az első 3 órában teljesen formálisan zajlik le. Fellépő, beszéd, díjátadás, beszéd, fellépő, fellépő, beszéd, fellépő, díjátadás a sorrend. A vacsorát követően - szerintem a rossz hangzás következményeként - egyre kevesebben figyelnek, elkezdődik az iszogatás, mindenki ki-be járkál, vagy asztalról asztalra koccint rég nem látott ismerősökkel. Ez körülbelül úgy néz ki, hogy a fekete terítős 10 fős asztalok kezdenek kiürülni, és Bob Margolintól Bob Corritore-ig mindenki sörért áll sorba. Ez azért egy kicsit vicces, valljuk be. Mindegy, ez a blues. A Blues Foundationnek valószínűleg nincs elég pénze a full gathering szervizt fizetni, így a vacsora után pincér Bye Bye So Long és még egy pohár vízért is sorba kell állni a kerekes söntésnél. Cerveza, por favor.
Körülbelül 9 óra körül úgy gondolom, hogy elmegyek aludni. Nem én vagyok az egyetlen, a susmorgás már elkezdődött a teremben. Szervezetlen beszédek, technikai bakik, unalmas előadások. Akkor sem volt nagy ováció, mikor Robert Johnson fiát és két unokáját, mint meglepetést mutattak be a színpadon. Rajtam kívül, talán pár ember, ha figyelt. Miért is? Az előtéri zenekarokat kivéve (Ők 30-40 perces előadást adtak) minden fellépő 2 számot játszik és valami oknál fogva az tuti, hogy az egyik egy shuffle. Délután 5 órától este 9-ig láttam kb. 10 fellépőt, ez 10 lassú bluest és ugyanannyi shuffle-t jelent, ami egy idő után kicsit aggasztó. Nem értem, hogy miért játssza mindenki ugyanazt a sémát.
Már a folyosón beszélgetek, mikor Buddy Guy lép a színpadra - shuffle-lassú blues műsorral. Na de kérem, ez azért más. Az első pillanattól kezdve Buddy Guy uralja a színpadot, leinti a zenekart. Nem 2000 watton őrjöng, hanem dinamikusan, izgalmasan felépítve vezényeli le számait, a közönséget is bevonva a játékba. Na erről beszélek! Buddy Guy 5 díjat vitt el ezen az estén, és ha lehet, még másik ötöt is adtam volna neki. Az Ő 5 perces produkciója nekem megérte az egész utazást és fejfájást. Ez az előadás ismét mosolyt csal az arcomra, megrendelem a következő sörömet és visszaülök az asztalomhoz. John Hammond következik a tőle megszokott profizmussal, de a már említett keverős miatt ez is nehezen hallható produkció volt - természetesen a shuffle itt sem maradt el. Mr. Hammond az év akusztikus előadója kategóriában volt jelölve, amit meg is nyert.Janiva Magness rövid szoknyája jött ezután – a hangzás borzalom ugye, majd
Magic Slim fáradt shuffle-lassú blues produkciója ismét pakolásra kényszerít, pedig nagyon vártam a chicagói társaságot. Tudom, Ők is öregszenek és nyílván senki nem haragszik rájuk. Különben is ennyi idősen ki a franc képes 5-6 órát várni, hogy színpadra kerülhessen és még energia is maradjon benne. Slim egyébként az év tradicionális blues előadója kategóriában volt jelölt.
Már majdnem megint meggondoltam magam, mikor az ajtóhoz érve Lucky Peterson zongorás első száma 5 percre felfrissítette pilledő rákoskeresztúri agyamat, de a következő szám ismét egy shuffle, így a 62. shuffle ritmust megunva, kb. 11 óra körül udvariasan távozom.
Ne vegye senki ezt a beszámolót negatívumnak, az élmény így is nagy volt. Az összes fellépő és zenekar természetesen kitűnő volt, csak a rossz koncepció és hangzás unalmassá tette az estet. Nyilván szeretem én a shuffle-t, de más az, ha egy ilyen stílusú zenekart elmész megnézni (Anson Funderburgh szinte mást sem játszik, mégis egész nap hallgatnám). Az is más, ha 20 zenekar van jegyezve, szinte mind másfajta blues papíron, de mégis ugyanazt a sémát választják egy estére. Ez így persze csalódás. A nyitó három zenekar az előtérben sokkal jobb volt, mint bármelyik „nagy kutya” a fő ceremónián - tisztelet a már említett kivételeknek.
Kiemelném még az „újonc” Peter Parcek urat, valamint Rick Estrin produkcióit. Rick egy szólóharmonika számot adott elő, ami lenyűgöző volt. Egy eddig általam nem látott gitárost is megemlítenék, Kirk Fletchert. Fantasztikus blues gitározás folyik ott kérem. Tessék utána nézni!
A hétvége zárásaként hazafelé vezetve kis kitérőt tettem és meglátogattam Mississippi Fred McDowell sírját, Como, Mississippiben. Leültem a fűre és egy jó órát csak ültem a semmi közepén, bámultam Fred McDowell fényképét, mint egy kisgyerek a cukros zacskót. Én ezt a díjat viszem haza magammal.A 32. Blues Music Awards fellépői, sorrend szerint:
Eden Brent, Chris O’Leary Band, The Vincent Hayes Project, Steve Miller Band, Bob Corritore, Willie Big Eyes Smith, Peter Parcek, Denise Lasalle, Reba Russel, Rick Estrin & Kirk Fletcher, The Mannish Boys, Buddy Guy, John Hammond, Janiva Magness, Magic Slim & Teardrops, Lucky Peterson, Eugene Bridges, Sonny Rhodes, Smokin’ Joe Kubek, Arthur Adams, Tad Robinson, Nighthawsk, Walter Trouth, Mitch Woods, Karen Lovely és Matt Hill.
Little G. Weevil
Roomful Of Blues: Hook, Line & Sinker
2011-05-17 | kritika
A Roomful Of Blues egy márkanév, egy intézmény, az Egyesült Államok zenei kincsei közül az a zenekar, amely az eltelt 44 évben a többszöri tagcseréket követően is sikeresen megtartotta önazonosságát. A csapatot 1967-ben alapította Duke Robbilard gitáros és Al Copley zongorista. A kezdeti években blues-rockot játszottak, majd 1970-ben Greg Piccolo (tenorszaxofon), Rich Lataille (alt- és tenorszaxofon) és John Rossi (dob) csatlakozásával stílus váltottak, a jump blues felé mozdultak el. Az elmúlt évtizedek során több mint ötven muzsikus fordult meg a bandában, többek között olyan nevek, mint: Ronnie Earl, Ron Levy, Lou Ann Barton, Sugar Ray Norcia és Curtis Salgado.A banda alig két hónappal új énekese Phil Pemberton érkezése után készítette el a legújabb, Hook, Line & Sinker címet viselő albumát. A korábbiakhoz hasonlóan ezen a korongon is túlsúlyban vannak a derűsebb, táncolhatóbb darabok, mindemellett a témaválasztásban igyekeztek változatos tételtípusokat, hangulatokat is elővezetni. A 12 gondosan kiválasztott szám között találhatunk Little Richard, Dave Bartholomew, Amos Milburn, Clarence "Gatemouth" Brown és Floyd Dixon szerzeményt. A CD-n muzsikáló zenészek közül Rick Lataille a legrégebbi zenekartag, de mellette ki kell emelni a Chris Wachon energikus, tüzes gitárjátékát valamint Phil Pemberton több oktáv-szintet is „bejáró” énekét. A nagyszámú zenészgárda végig együtt mozog, tökéletesen interpretálja a darabokat. Hangzásukban, zenei világukban napjainkban ugyanúgy tetten érhető a Kansas City stílus, a Chicago blues, a jump blues, mint a swing vagy akár a New Orleans-i behatások. A lemez megszólalása vonzó, differenciált, fényekkel, árnyékokkal teli.
A Roomful Of Blues bebizonyította, hogy erősebbek mint valaha, s sikerült ismét egy professzionális munkával előrukkolniuk.
Alligator Records, 2011
hcs
Blues van, babám - Punkratzion macht frei
2011-05-16 | névjegy
Na a Punkráció, az megér egy misét. Esti mesét, melyet egy bluespápa ad elő 16/13-adban. A legjobb hangnemben. Tudod melyik az? A zsé major szűkített. Amikor buli előtt dellázzák a lét…
Szóval Punkráció. Már mondom is, úgy ahogy emlékszem. Semmi mellévaker. Ezt a történetet csak én tudom, már csak nekem fontos. De nekem nagyon. Ülök itt a Fúzió Rádió stúdiójában, bennem guggol néhány pohár Egri Leányka, Blob hozta, utolsó mixét nyomta ma, vagy sem, mindegy, volt bor, ereimben táncol a tűz szolidan. Dohányzom, ahol nem szabad, és Bob Marley énekel. Naná, hogy a szabadságról, miről másról.
Szóval Sükit először a Fodor Pál Ifjúsági Klubban láttam. Laza volt, mint a Riga - lánc, hátát a falnak vetette, és a beatkorszakról mesélt. A yippiekről konkretice, a virággyerekek ökölcsapatáról, akik ütöttek, ha úgy diktálta a Szeretet. Mellette a padlón spárgából fonott válltáska. Daniel Cohn-Bendit, a hatvannyolcas hős kisöccsének tűnt, nem látszott rajta, hogy ócseny nejlonkacsa, ilyen madarat még nem láttam, elég ajánlólevél volt, hogy ő is a Jóskába járt, és az Ésben már jelentek meg írásai, egy mindenesetre, a Ricséről, egész kolumna az utolsó oldalon, a főhelyen, ahol másutt a sportrovat van, na azon lepete, az nagyon Tom Woolfe volt, igazi gonzo - cucc, belemenés. Azt a hangot használta a hetvenes évek végén, amely majd a MaNcs sajátja lesz, és ami ekrazitként dobta szét a kilencvenes évek elején a magyar sajtó betonbaromságait. Ki tudta, hogy az apja komoly besúgdosó, hát Sükösd Mihály fiacskájának télleg mindent, de mindent szabad? Tudod mi van? Ha tudom, se érdekel. Bandát akartam. Nem kicsit. Nagyon. Illetve nem is nagyon. Kurvára… (Fogunk mi még Sükösdből érettségizni - tartotta a gimnáziumi szállóige.)
Aztán lecsűrt hozzánk, asszem csajozni, már nem tudom melyik építőtáborba. Önkéntes munkamámor, két hétig parasztrobot, bolsevik öntudat, munkára nevelés, téeszrománc. Meg disznóknak való halózás. Vagdalthúshegyek, Hitlerszalonna. (Néphadsereg - lekvár, hadd szopjanak azok a büdös pestiek, ennyi a normatíva, basszák az anyjukat.) De minden este diszkó, ahol még a betiltott Rasputin is elszállt a Boney M.-től. Saját dj.-ink voltak, Miki és Szoszó, külön köztársaság a barakk-birodalmon belül, piálni és szmókolni is lehetett náluk, meg folyton szólt a zene, és ha volt csajod, ahogy nekem sose, el lehetett kérni a kulcsot, és elmondani négyszemközt (?) a Rigevidon - hiszekegyet. Ha buktál, röpültél a gimiből, de ettől még nem lett puhább a pöcs…
Nemzedékem lányai nem nagyon hordták a cicifixet, megtehették Istenemre, nem csak Barbie Babe volt nagyon állat hús, de majdnem mind azok voltak, csókoltatom őket, övék volt a nyár, a diktatúrát elmosta a spermamámor alapállapota.
Ora et deflora.
És aki egyetemre akart menni, annak erősen ajánlott volt az építőtábor. Volt úgy, hogy a 100 Folk Celsius nyomta meló után. Ott mutatta előtte Juszuf, mi is az a kadencia bendzsón.
Van még kérdés?
Esett, mint a cefet, ültünk az eresz alatt Sükivel, és zenét álmodtunk. Ittam minden szavát: nagyon rock and roll a pálya, punkot mutat a vekker, Sex Pistols Tádékám, ilyet mindenki tud, három akkord, csináljunk bandát… Ilyeneket kéne, hogy Téli reggae, Shakespeare után szabadon. De ezt már a Bagolyban volt, a bölcsészek nyúzott pulóveres, szofifüstös törzsasztalánál, ahová levitt magával egy őszi este. Éreztem, itt a helyem, ez már komolyság, no dildó-dedó, és nincsenek pubimunkásőrök (ifjúgárdisták), mint a Fodorban, akik hülye csasztuskákat énekeltek Piramis dalokra…
Nagy volt a cimbiség.
Classic baleset. Nem volt nehéz dolga a kígyónak. Éva híján az alma érdekelt. Amúgy az osztálytársaim vagy hülyének néztek, vagy magoltak, netán fakezűek voltak, esetleg mindezt egyszerre…
Nem mertem én lenni a vezérkos, aki viszi a nyájat, kellett az a kis kolompszó, hogy beinduljon a bégetőreflex.
Följárkáltunk egymáshoz, budai úrigyerekek voltunk, tipik punk alaphelyzet, a munkásosztálynak ott volt az őszinte kőkemény rock, meg a nyáldiszkó, Sánta Mária, Kétforintos dal… A Kárpátok - karéjában minden más volt, mint a ködös Albionban, ahonnan Süki magyar korongokért cserébe kapta a legfrissebb termést. Nálunkfelé értelmiségi balhé volt a punk, és sose a zenéről szólt, mindig a demokratikus(s) ellenzékről, Kis Rajkról, szamizdatról. Mindazonáltal az Ifjúsági Magazin már ráharapott a punkra, jöttek az első biztosítótűlevelek, örökzöldek voltunk, jelvényhalmok.
“X-Ray Spex, Sex Pistols,
Damned, Clash, Punk & Roll”
Ezt morogtam magamban, amikor az első kapitalista nagyáruházban, a Skála Budapestben vadásztam a háromhatvanas kenyeret és a háromhuszas lecsókolbászt.
Tádé, ez jó, keressünk zenészeket! - mondta a Mammon anarchiába öltözött angyala.
A Punkráció nevet én találtam ki, de a főnök Sükösd Miklós, ma már Kósáné Kovács Magda (MSZP) veje, from Haus Aus CEU volt. Csinálni viszont mindig én csináltam mindent. Ő csak nyilatkozni szeretett, és imádta, ha balhé van. Ha szereztem dobost, elküldte. Ne kelljen zenézni. Elég a publicity. Két úton kolbászoltunk. Nekem az ideológia volt a mindegy, neki meg a muzsika. Én zenész lettem, ő meg politológus...
Hetesi Péter Pál/G3
Szóval Punkráció. Már mondom is, úgy ahogy emlékszem. Semmi mellévaker. Ezt a történetet csak én tudom, már csak nekem fontos. De nekem nagyon. Ülök itt a Fúzió Rádió stúdiójában, bennem guggol néhány pohár Egri Leányka, Blob hozta, utolsó mixét nyomta ma, vagy sem, mindegy, volt bor, ereimben táncol a tűz szolidan. Dohányzom, ahol nem szabad, és Bob Marley énekel. Naná, hogy a szabadságról, miről másról.
Szóval Sükit először a Fodor Pál Ifjúsági Klubban láttam. Laza volt, mint a Riga - lánc, hátát a falnak vetette, és a beatkorszakról mesélt. A yippiekről konkretice, a virággyerekek ökölcsapatáról, akik ütöttek, ha úgy diktálta a Szeretet. Mellette a padlón spárgából fonott válltáska. Daniel Cohn-Bendit, a hatvannyolcas hős kisöccsének tűnt, nem látszott rajta, hogy ócseny nejlonkacsa, ilyen madarat még nem láttam, elég ajánlólevél volt, hogy ő is a Jóskába járt, és az Ésben már jelentek meg írásai, egy mindenesetre, a Ricséről, egész kolumna az utolsó oldalon, a főhelyen, ahol másutt a sportrovat van, na azon lepete, az nagyon Tom Woolfe volt, igazi gonzo - cucc, belemenés. Azt a hangot használta a hetvenes évek végén, amely majd a MaNcs sajátja lesz, és ami ekrazitként dobta szét a kilencvenes évek elején a magyar sajtó betonbaromságait. Ki tudta, hogy az apja komoly besúgdosó, hát Sükösd Mihály fiacskájának télleg mindent, de mindent szabad? Tudod mi van? Ha tudom, se érdekel. Bandát akartam. Nem kicsit. Nagyon. Illetve nem is nagyon. Kurvára… (Fogunk mi még Sükösdből érettségizni - tartotta a gimnáziumi szállóige.)
Aztán lecsűrt hozzánk, asszem csajozni, már nem tudom melyik építőtáborba. Önkéntes munkamámor, két hétig parasztrobot, bolsevik öntudat, munkára nevelés, téeszrománc. Meg disznóknak való halózás. Vagdalthúshegyek, Hitlerszalonna. (Néphadsereg - lekvár, hadd szopjanak azok a büdös pestiek, ennyi a normatíva, basszák az anyjukat.) De minden este diszkó, ahol még a betiltott Rasputin is elszállt a Boney M.-től. Saját dj.-ink voltak, Miki és Szoszó, külön köztársaság a barakk-birodalmon belül, piálni és szmókolni is lehetett náluk, meg folyton szólt a zene, és ha volt csajod, ahogy nekem sose, el lehetett kérni a kulcsot, és elmondani négyszemközt (?) a Rigevidon - hiszekegyet. Ha buktál, röpültél a gimiből, de ettől még nem lett puhább a pöcs…
Nemzedékem lányai nem nagyon hordták a cicifixet, megtehették Istenemre, nem csak Barbie Babe volt nagyon állat hús, de majdnem mind azok voltak, csókoltatom őket, övék volt a nyár, a diktatúrát elmosta a spermamámor alapállapota.
Ora et deflora.
És aki egyetemre akart menni, annak erősen ajánlott volt az építőtábor. Volt úgy, hogy a 100 Folk Celsius nyomta meló után. Ott mutatta előtte Juszuf, mi is az a kadencia bendzsón.
Van még kérdés?
Esett, mint a cefet, ültünk az eresz alatt Sükivel, és zenét álmodtunk. Ittam minden szavát: nagyon rock and roll a pálya, punkot mutat a vekker, Sex Pistols Tádékám, ilyet mindenki tud, három akkord, csináljunk bandát… Ilyeneket kéne, hogy Téli reggae, Shakespeare után szabadon. De ezt már a Bagolyban volt, a bölcsészek nyúzott pulóveres, szofifüstös törzsasztalánál, ahová levitt magával egy őszi este. Éreztem, itt a helyem, ez már komolyság, no dildó-dedó, és nincsenek pubimunkásőrök (ifjúgárdisták), mint a Fodorban, akik hülye csasztuskákat énekeltek Piramis dalokra…
Nagy volt a cimbiség.
Classic baleset. Nem volt nehéz dolga a kígyónak. Éva híján az alma érdekelt. Amúgy az osztálytársaim vagy hülyének néztek, vagy magoltak, netán fakezűek voltak, esetleg mindezt egyszerre…
Nem mertem én lenni a vezérkos, aki viszi a nyájat, kellett az a kis kolompszó, hogy beinduljon a bégetőreflex.
Följárkáltunk egymáshoz, budai úrigyerekek voltunk, tipik punk alaphelyzet, a munkásosztálynak ott volt az őszinte kőkemény rock, meg a nyáldiszkó, Sánta Mária, Kétforintos dal… A Kárpátok - karéjában minden más volt, mint a ködös Albionban, ahonnan Süki magyar korongokért cserébe kapta a legfrissebb termést. Nálunkfelé értelmiségi balhé volt a punk, és sose a zenéről szólt, mindig a demokratikus(s) ellenzékről, Kis Rajkról, szamizdatról. Mindazonáltal az Ifjúsági Magazin már ráharapott a punkra, jöttek az első biztosítótűlevelek, örökzöldek voltunk, jelvényhalmok.
“X-Ray Spex, Sex Pistols,
Damned, Clash, Punk & Roll”
Ezt morogtam magamban, amikor az első kapitalista nagyáruházban, a Skála Budapestben vadásztam a háromhatvanas kenyeret és a háromhuszas lecsókolbászt.
Tádé, ez jó, keressünk zenészeket! - mondta a Mammon anarchiába öltözött angyala.
A Punkráció nevet én találtam ki, de a főnök Sükösd Miklós, ma már Kósáné Kovács Magda (MSZP) veje, from Haus Aus CEU volt. Csinálni viszont mindig én csináltam mindent. Ő csak nyilatkozni szeretett, és imádta, ha balhé van. Ha szereztem dobost, elküldte. Ne kelljen zenézni. Elég a publicity. Két úton kolbászoltunk. Nekem az ideológia volt a mindegy, neki meg a muzsika. Én zenész lettem, ő meg politológus...
Hetesi Péter Pál/G3
História lemezbemutató a RÉV-ben
2011-05-14 | koncertajánló
A naszvadi székhelyű História zenekar 2011. május 28-án, 20 órától a révkomáromi RÉV - Magyar Házban tartja a harmadik nagylemeze bemutatóját, melyet a napokban jelentetnek meg Árva fillér címmel.A korongon 12 dal található, a megszokott Históriás blues-rock stílusú szerzemények mellett feldolgozásra került egy ősrégi Kex nóta, valamint Bob Dylan örökzöldje, a Rainy Day Women No. 12 & 35, L.Sky Olivér fordításában és átköltésében. Mint mindig, most is több vendégművésszel dolgozott együtt a csapat, természetesen ők is fellépnek a jeles előadáson. Nagy Kitty és Lábszky Luca már szerepelt a zenekar második albumán, és most is elvállalták egy dal feléneklését. Kálmán Rudee több bluesos nótában hallható, az erős, mély hangja igazán odaillik Olivér magasabban frekventált énekstílusa mellé. Tornóczy Tibor nem csak a herflizésben jeleskedett, de bele-bele „vokálkodott” egy-két dalba is. A gitáros Ágh Attila, a basszusgitáros Dobosi Ágoston, a dobos Pásztó Tibor és az énekes L.Sky Olivér felkérésére a zongora mögé beült Holop Szilveszter, aki egy budapesti színi társulatnál rendezői karriert fut be.
A CD az előzőekhez hasonlóan szerzői kiadásban jelenik meg. A legénység elmondása szerint az előző két albumuk szinte teljesen elfogyott, már csak egy dunaszerdahelyi lemezboltban juthatnak hozzájuk az érdeklődők. A bemutatóról további információ olvasható a zenekar honlapján és Facebook oldalán.
Micke & Lefty Featuring Chef: Up The Wall
2011-05-12 | kritika
A finn nemzetiségű Micke Björklöf & Blue Strip zenekar a pályafutása során Európa számos országában megfordult, és négy lemezt is készített. A több személyi változáson átesett együttes három tagja, a zenekarvezető Micke Björklöf, valamint Ville ’Lefty’ Leppänen, Miikka ’Chef’ Kivimäki az új évezred elején létrehozta a Micke & Lefty Featuring Chef triót.Az idén tavasszal, a Berlinben megrendezésre került European Blues Union-on is fellépő banda második korongja, Willie Dixon és Tony Joe White egy-egy szerzeménye mellett csakis saját nótákat tartalmaz. Az együttes a Delta- és Country blues, a jazz, a country és a rock elemeit felhasználva alakította ki saját zenei nyelvét. Micke Björklöf erőteljes énekével, Ville ’Lefty’ Leppänen virtuóz slide gitározásával, míg Miikka ’Chef’ Kivimäki precíz basszusjátékával bizonyítja tehetségét, de több szerzeményben megtapasztalhatjuk lenyűgöző háromszólamú éneküket is. Az üresjárattól mentes, minden ízében minőségi produkció egymás után sorjázó, tizenhárom akusztikusan előadott dala közül a You Better Me, az Up The Wall és a Good Friend című tételek lopták be leghamarabb magukat a szívembe.
Összességében elmondható, hogy az öreg kontinens legizgalmasabb, legkiválóbb blues formációi közé sorolandó zenekar olyan albumot készített, ami joggal követelhet magának helyet az otthoni blues kollekciókban.
Hokahey! Records, 2010
hoati
Robert Johnson, a delta blues királya 100 éves lenne
2011-05-08 | névjegy
A Mississippi állambeli Hazlehurstben látta meg a napvilágot 1911. május 8-án, sokgyermekes farmercsaládban. A mezei munkához nemigen fűlt a foga, a fizikuma sem volt túl erős hozzá, a zenét és különösen a gitárt viszont nagyon szerette, s lelkesen hallgatta a kor jelentős bluesmuzsikusait, Charley Pattont, Son House-t, Willie Brownt és másokat.A húszas évek végén maga is útra kelt, bejárta Mississippit, jellegzetes, erőteljes éneke és nagyszerű gitárjátéka a deltavidék sok szórakozóhelyén volt hallható. Eljutott a nagyvárosokba is, St. Louis-ba, Detroitba, Chicagóba. Az első modern blueszenész volt, aki ötvözte a Mississippi-delta vidéki (country) blues stílusát a háború előtti időszak nagyvárosi bluesával. Életműve meghatározó hatású volt a háború utáni chicagói blues, a rock and roll és általában a rockzene kialakulására és fejlődésére.
Azt a mindössze 29 dalt, amely utána maradt - egy részük több változatban -, öt felvételi napon, 1936 novemberében és 1937 júniusában rögzítette 78-as fordulatszámú lemezekre. (Állítólag felvették még egy harmincadik dalát is, de aztán nem találták eléggé szalonképesnek, így nem jelent meg - és azóta sem került elő.)
Egy évvel később az italt és a nőket igencsak kedvelő fiatalembernek épp e két "dolog" lett a végzete: a korabeli beszámolók szerint 1938. augusztus 13-án a Mississippi állambeli Greenwood egyik ivójában szemet vetett a kocsmáros feleségére. A férfi ezt nem nézte jó szemmel, és mérget kevert az italába. Robert Johnson három nappal később - nagy szenvedések után - meghalt. Huszonhét évet élt - annyit, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison.
A 29 felvételt jóval később két nagylemezen, 1961-ben és 1970-ben kiadta a Columbia lemeztársaság, majd 1990-ben két CD-n, szép és tartalmas kísérőfüzettel megjelent a The Complete Recordings című doboz, összesen 41 felvétel, tehát az említett változatokkal kiegészítve.
Larry Cohn producer a megjelenéskor adott nyilatkozatában körülbelül 20 ezer eladott példányra számított, Robert Johnson ugyanis - bármekkora becsülete volt is a hálás zenészutókor szemében - akkoriban épp nem volt "divat". A dupla CD azonban rövid idő alatt csaknem félmillió példányban kelt el, a munkában lelkes, de az eredményt illetően kishitű producer pedig 1991-ben Grammy-díjat kapott érte. Robert Johnson újra "divatba jött" a nagyközönség körében.
A muzsikusok szívéből azonban sohasem távozott. Eric Clapton, aki lemezein és koncertjein máig is játssza nagy példaképének jó néhány dalát, egy helyütt így nyilatkozik: "Robert Johnson számomra a valaha élt legfontosabb bluesmuzsikus. Zenéje szerintem ma is a legerőteljesebb kiáltás, amelyet az emberi hangban megtalálhatunk. Az egyetlen hozzá fogható a modern időkben Jimi Hendrix volt."
VasZoli
The Mayer’s feat. Nagy Ádám a Gödörben!
2011-05-07 | koncertajánló
The Mayer’sVendég: Nagy Ádám
Budapest, Gödör Klub
2011. május 10.
Az igényes gitárzene kedvelői május 10-én egy újabb ínyencséggel csillapíthatják étvágyukat: John Mayer hazai helytartói a Roy & Ádám jól ismert címszereplőjével, Nagy Ádámmal osztják meg a budapesti Gödör Klub színpadát. Ádám és a The Mayer’s-ös Bécsy Bence várható gitárpárbajai miatt már előre biztosították a helyszínt, a Fender Tele- és Stratocaster lángra kapó húrjaihoz egy regiment derék tűzoltót vezényelnek majd az Erzsébet térre, de azt is alaposan leellenőrizték, hogy egy meglazult földkérget se mozdíthasson el a masszív alapokon dübörgő zenekar. A buli ingyenes, a számlista pedig – lévén a Blues Junior Breakdownra keresztelt rendezvény keretei között lépnek fel – természetesen bluesban bővelkedik.
A 32. Blues Music Awards díjazottjai
2011-05-06 | hír
A tegnapi nap folyamán nyilvánosságra hozták a 32. Blues Music Awards nyerteseinek a névsorát. A memphis-i Cook Convention Centerben, ünnepélyes gála keretein belül huszonhat kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. A ceremónia legnagyobb nyertese a chicagói blues legenda, Buddy Guy, aki nem kevesebb, mint öt díjat vehetett át.A díjazottak:
Acoustic Album Of The Year
The Nighthawks: Last Train To Bluesville
Acoustic Artist Of The Year
John Hammond
Album Of The Year
Buddy Guy: Living Proof
B.B. King Entertainer Of The Year
Buddy Guy
Band Of The Year
The Derek Trucks Band
Best New Artist Debut
Matt Hill: On The Floor
Contemporary Blues Album Of The Year
Buddy Guy: Living Proof
Contemporary Blues Female Artist Of The Year
Robin Rogers
Contemporary Blues Male Artist Of The Year
Buddy Guy
DVD
Luther Allison: Songs From The Road (Ruf Records)
Historical Album Of The YearBob Corritore & Friends: Harmonica Blues (Delta Groove Productions)
Instrumentalist - Bass
Bob Stroger
Instrumentalist - Drums
Cedric Burnside
Instrumentalist - Guitar
Derek Trucks
Instrumentalist - Harmonica
Charlie Musselwhite
Instrumentalist - Horn
Eddie Shaw
Instrumentalist - Other
Sonny Rhodes (Lap Steel Guitar)
Koko Taylor Award
Ruthie Foster
Pinetop Perkins Piano Player
Dr. John
Rock Blues Album Of The YearKenny Wayne Shepherd Band Featuring Hubert Sumlin, Willie 'Big Eyes' Smith, Bryan Lee And Buddy Flett: Live In Chicago
Song Of The Year
Tom Hambridge/Buddy Guy: Living Proof (Buddy Guy: Living Proof)
Soul Blues Album Of The Year
Solomon Burke: Nothing's Impossible
Soul Blues Female Artist Of The Year
Irma Thomas
Soul Blues Male Artist Of The Year
Solomon Burke
Traditional Blues Album Of The Year
Pinetop Perkins & Willie 'Big Eyes' Smith: Joined At The Hip
Traditional Blues Male Artist Of The Year
Charlie Musselwhite
hoati
Radics Béla: Dat-Ol'-Boogie-Man-From-Angel-Land
2011-05-04 | kritika
Radics Béla a magyar rockzene legendás és nagy hatású alakja, „Jimi Hendrix legjobb magyar tanítványa”. A szűkre szabott élete során játszott a Sankó Group, a Sakk-Matt, a Tűzkerék, az Alligátor és a Nevada együttesekben, de legnagyobb sikereit a Taurus EX T 25-75-82-vel érte el. Pályafutása során - a két Taurus kislemezt leszámítva - hanganyaga nem jelenhetett meg. Ezt a hiányt próbálják meg pótolni a rendre megjelenő posztumusz kiadványok.A legutolsó ilyen jellegű anyag, a Dat-Ol'-Boogie-Man-From-Angel-Land a Moiras Kiadó gondozásában LP-n, 330 példányban korlátozva került kiadásra. A vinyl-lemez A oldala a Tűzkerék 1977-ben rögzített demójával indul, a szerzeményeket (Johnny B. Goode, Királyi madár, Guitar Boogie) a Radics – Póka – Döme trió adta elő. Az oldal további tételei valódi unikumot jelentenek, hisz Radics Béla az Illés zenekar, valamint Németh "Nemecsek" Tamás által alkotott alkalmi jam formációval szerepel. A felvételt Gittinger Tibor 1973-ban az FMH-ban készítette. Még ugyanebben az évben létrejött, néhány hónapos felállást megélt Alligátor együttes négy számos demója adja az album B oldalát. Az elhangzó nóták közül a Napfényes napok és a Csodálatos utazás Radics legjobban sikerült dalai közé tartoznak.
A borító előlapjának grafikája többekben ellenérzést váltott ki, ennek ellenére biztosra vehető, hogy a meglehetősen változatos hangminőséget képviselő felvételeket tartalmazó lemez, a gyűjtők körében komoly értéket fog képviselni.
Moiras Kiadó, 2011
hoati
Blues van, babám - Közjáték (2.)
2011-05-02 | névjegy
Minden elmúlt, ami megtörténhetett. A Hobo Blues Band első lemeze pörög az iTunes-ban, ahol immár saját énekhangom is ott fénylik. Budapest BluesBoy belelendült, kergeti körbe KarmaHackeR-t és dj. sorge-t.
Hobo közben a Tigris - sornál kolbászol: Korom az éj és vakul a szem…
Egyetlen road movie az életem. Padlógázzal tépünk. Barett sapkában bajonettel át a kerítésen. Milyen bevetés ez? Háború vagy forradalom? Barátom vagy, ha elárulsz az Olajfák hegyén?
Ma már tudom, hazudott a lemezborító. Az összes gitárt Póka tolta föl, Buksiék nem bírták a kiképzést, szarul szól a vinyl, de a mjúzik alapmű.
1981 nyár. Az Angelikában ültünk interjúilag, Hobo fogadott húgom, Nagy Jutka combját simogatta a márványasztal alatt, amikor megmondtam neki, aranylemeze van. Majdnem megölt, aszitte hülyítem. De nem. Benne volt a lemezgyári Pick Up újságban. 103 ezer példány.
És ahogy a Hey Joe elején megszólal a Strato, az már platinát ér bőven…
Hetesi Péter Pál/G3
Hobo közben a Tigris - sornál kolbászol: Korom az éj és vakul a szem…
Egyetlen road movie az életem. Padlógázzal tépünk. Barett sapkában bajonettel át a kerítésen. Milyen bevetés ez? Háború vagy forradalom? Barátom vagy, ha elárulsz az Olajfák hegyén?
Ma már tudom, hazudott a lemezborító. Az összes gitárt Póka tolta föl, Buksiék nem bírták a kiképzést, szarul szól a vinyl, de a mjúzik alapmű.
1981 nyár. Az Angelikában ültünk interjúilag, Hobo fogadott húgom, Nagy Jutka combját simogatta a márványasztal alatt, amikor megmondtam neki, aranylemeze van. Majdnem megölt, aszitte hülyítem. De nem. Benne volt a lemezgyári Pick Up újságban. 103 ezer példány.
És ahogy a Hey Joe elején megszólal a Strato, az már platinát ér bőven…
Hetesi Péter Pál/G3
