Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Beszélgetések

Balogh Gyula: egyedi kiállású és megszólalásmódú zenekar vagyunk
2019-11-18


A Huckleberry Guys a fellépésein a delta blues, a hill country blues és a juke joint klubok hangulatát idézi meg. A Közép-Európa-szerte koncertező szegedi együttest az elmúlt években nagy siker fogadta többek közt Little G Weevil, a Ferenczi György és a Rackajam, a Ripoff Raskolnikov Band, a Pribojszki Mátyás Band és a Borsodi Blues Collective előzenekaraként. A napokban jelent meg első lemezük, a Nice Trunk!, mely először november 21-én a Gee Wee Blues & Roots klubban adandó koncertjükön lesz elérhető. További részleteket a zenekarról, a lemezről Balogh Gyula énekes-gitárostól tudtunk meg.

Prekop Győző szájharmonikással alapítottad az együttest. Ezt megelőzően zenéltetek valahol?

Számtalan formációban megfordultunk a Huckleberry Guys előtt és közben is. A legfontosabb a szentesi Sweet 16 zenekar volt. Ott kezdtünk komolyabban megismerkedni a Chicago blues szabályaival, ez az időszak nagyon hasznos tapasztalat volt számunkra. Győző sokáig játszott a Goodman Sly, a Minimal Bogart tagjaként, utóbbinak számos albuma készült. Én egy időben one man band-eztem, ebből az időszakból maradt meg a bőrönd-lábdob ötlete.
Győző és jómagam utcazenéltünk is. Rengeteg nótát az utcán gyúrtunk a mai formájához hasonlóvá. Ugyancsak abban az időben kezdtük használni a bőrönd-dob mellett a harmonika hangosítására használt fémtölcsért. Illetve ekkortájt, a kapolcsi és veszprémi utcazene fesztes fellépéseinkkor már ott volt velünk az „iskolai” Tesla hangfalakból épített gitárkombó is. Ez a három attribútum jelenik meg a napokban megjelent lemezünk különböző oldalain. Egyébként azóta én vagyok a Szegedi Utcazene Fesztivál művészeti vezetője. Ez egy érdekes, külön fejezet a történetben.




Balogh Ede Farkas 2015 nyarán csatlakozott hozzátok. Miért bővültetek trióvá?
Jól működött a dolog úgy is, hogy én a lábammal pumpáltam az alapot, trance-punk-blues-nak hívtuk a műfajt, de ki szerettük volna próbálni változatosabb dobritmusokkal is a műsort. Meg persze a rendezvényszervezők és a hallgatóság is máshogy viszonyul egy trióhoz, több fellépési lehetőséget biztosít, és jobban vonzza a közönséget. Mivel tényleg sikeresnek bizonyult a változtatás, most már a koncertek nagy többségét hárman adjuk, Balogh Ede Farkas dobosunkkal, aki egyébként a testvérem. Vele sokszor zenéltünk már együtt korábban, és bár jelenleg Monoron lakik, egyértelmű volt, hogy őt hívjuk.

Kik inspiráltak, inspirálnak titeket zeneileg?
Nehéz lenne listát összeállítani. Általában egy óriási koncertélmény hatására szokta az ember eldönteni, hogy elkezd gyakorolni. Győzőnek egy Tom White koncert, nekem egy Ian Siegal koncert volt ez a „nagy bumm”. Ede metállal kezdte. De ezek a dolgok nem előzmény nélküliek. Kiváló a magyarországi szakma, ha az ember nyitott a blues-ra, valósággal dőlnek a hatások. Persze fontos a régió, a szegedi rezidens Blues Bell és Rambling koncerteken például mindig ott voltunk.
De sokszor nem is a zene, hanem az a döntő, hogy a saját koncertjük közben és után mit mondanak, hogyan viselkednek a mesterek. A magyar blues-szakmát egy hálózatos rendszerként érdemes szemlélni, emiatt nehéz neveket említeni.
De hogy ne beszéljek teljesen mellé, a repertoárunkat és hangzásvilágunkat meghatározó néhány előadó: Hound Dog Taylor, Lightnin’ Hopkins, John Lee Hooker, Robert Lee Burnside és Robert Johnson.

Csakis feldolgozásokat játszotok, vagy vannak saját szerzeményeitek is?
Kezdetben foglalkoztunk magyar nyelvű, saját dalokkal, azok azóta is talonban vannak, de a jelenlegi műsorunk és a lemez – egy kivétellel – mind feldolgozás. Az egy szem saját szerzeményünk a Drum’n’harp című dal, amely egyben műfajmegjelölés is. Ebben Ede bőrönd groove-jának és Győző füstös, effektes herflijátékának kettőse hallható. Ennek különböző változatai vannak, egy felkerült a lemezünkre is. Én ebben nem játszom, eredetileg azért találtuk ki, hogy míg gitárt cserélek, addig is legyen műsor. Viszont annyira tetszett a közönségnek, hogy azóta minden koncerten előadjuk ezt a saját számunkat.

2017-ben játszottatok a szegedi Kisszínházban színpadra állított Csehov-darabban, a Ványa bácsiban. Hogyan jött ez a lehetőség?
Hát az egy hihetetlen történet. Egy átlagosnak mondható szegedi szabadtéri fesztiválon zenéltünk egyik este a Széchenyi téren, amikor észrevettem, hogy kezében rollert tartva, a távolból figyel minket Bodolay Géza rendező. Korábban egyébként nem ismertük őt személyesen. Amint végeztünk, odalépett hozzám, hogy lenne-e kedvünk játszani a Ványa bácsiban, ő lesz ugyanis a rendezője a Szegedi Nemzeti Színházban. Így kezdődött.

Ti milyen szerepet kaptatok?
Ez egy jó kérdés, tulajdonképpen meghatározhatatlant. Cilinderes, katonaruhás zenészek voltunk a darabban, akik hol élőben játsszák a bluest, hol pedig népzenére tátikáznak. Olykor kiálltunk, átvonultunk a színpadon. Az előadásokat mi nyitottuk egy Hound Dog Taylor dallal, a Let’s get funky-val, ez a lemezen is rajta van. A végén viszont szépen meg is haltunk. Alapvetően egyébként igen improvizatív feladatkört kaptunk.
Ilyen figurák természetesen nincsenek a Csehov-darabban, de megvolt ennek a mellékszerepnek a funkciója, a kötődése a darab szereplőihez és végső soron az alkotóbrigádhoz, de ez innentől már színháztörténet.

Mire vagytok a leginkább büszkék?
Nehéz lenne egyetlen dolgot kiemelni, sok mindenre büszkék vagyunk: neves rendezvényszervezők, intézmények, neves zenészek elismeréseire, felkéréseire, külföldi meghívásokra, a korai évek zenei versenyein elért sikerekre. Összességében arra, hogy sikerült felépítenünk egy olyan zenekart, amelynek egyedi kiállása és olyan megszólalásmódja van, amelyet mind a szakma, mind az aktuális közönség elégedettséggel nyugtáz.

A napokban jelent meg a Nice Trunk! című lemezetek. Ezt megelőzően készült már felvételetek?
Létezik pár felvétel a duó idejéből, de sosem fektettünk nagy hangsúlyt a stúdiózásokra, inkább az élő előadásokat részesítettük előnyben, abból viszont minél többet. A korai négy dal nem is került fel a lemezre.
Persze ez csupán féligazság, de a blues autentikus funkcióját tekintve is inkább úgy működik, mint a népzene. Összejövünk, a zenészek húzzák, aztán hazamegyünk. Mi nem foglalkoztunk rögzítéssel, se képi, se hanganyaggal, csak zenéltünk. Ezért is lehet, hogy alig vagyunk észrevehetőek a neten.

Mire utal az album címe?
A lemezcím a lábdobot jelöli, amely a borítón is szerepel, és amely tulajdonképpen a zenekar legfőbb attribútuma. Maga a bőrönd pedig nyilván azokat az elmúlt tíz év alatt összegyűjtött, magunkkal hordott gönceinket rejti, amelyek jól állnak nekünk. A cím egy szleng-kifejezésből ered (Csinos koffer!), amelynek persze ezer formája akad, mégis a „trunk” tűnt ezek közül a legkevésbé elkoptatottnak.

Honnan jött az ötlet, hogy a lemez masterelésére az Egyesült Államokban kerüljön sor?
Big Jon Atkinson nemcsak zenészként ismeretes, hanem arról is, hogy kizárólag vintage cuccokkal készíti a felvételeit. A stúdiójában minden a Chicago blues hőskorából származik. Ez már régen felkeltette az érdeklődésünket, aztán ahogy elkészült a mix, összeültünk, hogy mi lenne, ha? Elküldtük neki az anyagot, ő pedig belehallgatott, és elvállalta. Ami azt hiszem, elég nagy megtiszteltetés számunkra.

hoati


Dupla kislemezt jelentet meg a Red One House
2019-11-04


A zenei sokszínűségéről és szórakoztató, humoros színpadi show-jairól is ismert veresegyházi hokum blues-rock banda, a Red One House („veres-egy-ház”) 2017-ben alakult. A zenekart eddig fesztiválokon, utcazenész versenyeken, gasztro-eseményeken láthatta a nagyérdemű. A közelmúltban két kislemezt készítettek. Ennek apropóján beszélgettem Pál Zoltán Márkkal, az együttes vezetőjével.

Eltelt egy év, és egy újabb anyagot hoztatok ki. Ez mindig így lesz?
Igen, szeretnénk minden évben megjelentetni egy kislemezt, de idén ez dupla lesz.

Miért csináltatok dupla kislemezt, miért nem inkább egy nagylemezt?
Mert a két album tematikailag eltér egymástól, de mégis kapcsolódik. A Féktelen úton című albumunk a magányt, az egyedüllétet, a szabadságot képviseli, ami egyhangú, komor, vad, bulizós életmóddal párosul. Ennek ellentéte a Minden létben két kanál, ami a párkapcsolatot, a házas életet, a kötöttséget jeleníti meg, ez színesebb, viccesebb, változatosabb. A két kislemez nemcsak témájában, hanem zeneileg is eltér egymástól, az elsőre inkább a keményebb, rockos hangzás a jellemző, míg a másikra a könnyedebb blúzos.



A Féktelen úton dalai mintha megegyeznének a tavalyi Magányos farkas kislemezetekkel.
Igen, ennek elsődleges oka az, hogy frontembert váltottunk. Vida Kriszta személyében most már énekesnőnk van, így a dalokat újragondoltuk, áthangszereltük, sőt még vendégzenészeket is igénybe vettünk a felvételek rögzítésénél.

A dupla kislemez is csak digitálisan fog megjelenni, mint az előző?
Nem, ezt már fizikai adathordozón is lehet majd kapni, de csak limitált példányszámban. Az egyedi lemezek mellé jár egy képregény is, ami a később megjelenő videoklipünk alapja. Így a klipünket szinte kézbe is lehet venni.

Mikor és hol lesz a lemezbemutató?
November 15-én az Analog Music Caféban mutatjuk be az új lemezeket, és ekkor indul a kiadványok értékesítése is. Az estet a nyíregyházi Texas Tourist nyitja, vendégzenészként fellép velünk Nagy József szájharmonikás és a mosódeszkán játszó Kiss Márton Gellért.

Kieron


Harminc éves az Ölveti Blues Band
2019-10-09


Az Ölveti Blues Band 1989-ben többéves nyugat-európai utca- és kocsmazenélés után, Amszterdamban jött létre. A ’90-es években állandó szereplői voltak a hazai nagy fesztiváloknak és az ország blues kocsmáinak, miközben a külföldi portyáik sem szűntek meg. A zenekar frontembere, Ölveti László ismerős lehet az X-Faktorból, de szerepelt már a Legyen ön is milliomosban, és a Fábry Showban is láthattuk. A legrégebben működő magyar blues formáció az elmúlt három évtizedben négy lemezt készített. További részleteket a debreceni banda történetéről, a jubileumi koncertjükről Pércsi Sándor mesélt.



Miként kezdődött az Ölveti Blues Band története?
Az Ölveti Blues Bandet Boros György, Bujdosó András és Ölveti László 1989-ben alapította Amszterdamban. Kint főleg utcazenéltek, hazatérésük után folytatták ezt a tevékenységet.

Te mikor csatlakoztál a fiúkhoz?
1992-ben találkoztam Boros Gyurival Debrecenben a villamoson, aki hívott, hogy szálljak be a bandába, mert komolyabban szeretnék csinálni. Ekkor már a gitárt basszusgitárra váltottam, létezett is egy együttesem annak idején Brutival, a ma már jól ismert stand-up comedy-szereplővel. Volt egy meghallgatás Andráséknál, ahol mindenféle blues standardekre és egy-két saját dalra kellett rájátszanom. Bevettek. Utána persze jól berúgtunk...

Az 1990-95 közötti évek jelentették a hazai blues aranykorát. Hogyan élte meg ezt az időszakot a zenekar?
Ebben az időszakban rengeteget koncerteztünk mi is. A legtöbb koncertünk talán ’95-ben volt, amikor hetvenkét alkalommal lépett fel az együttes.

Az évek során kik fordultak meg a bandában?
Amikor én beszálltam 1992-ben, már hét basszusgitároson és tizennégy doboson volt túl a zenekar. Játszott az együttesben Csonka Valter és a közelmúltban elhunyt Oláh Andor szájharmonikás a Dr. Valter and the Lawbreakers-ből, valamint Dorogi Barbara énekesnő, aki Bujdosó András felesége volt. Ő később musical-színész lett Budapesten.

Sosem merült fel bennetek, hogy a fővárosba költözzetek?
Külön-külön szinte mindannyian laktunk a fővárosban, én például tizenegy évig, de a zenekar együtt valahogy nem költözött fel sohasem.

Az együttes fennállásának három évtizedes története alatt merre koncerteztetek? Mely fellépéseitekre vagytok a legbüszkébbek?
Magyarországon szinte nincs olyan nagyobb város, ahol ne játszottunk volna az évtizedek során, külföldi útjaink alatt pedig Németország, Ausztria, Lengyelország és Csehország jónevű jazz- és blues fesztiváljain, blues kocsmáiban mutatkoztunk be. Németországban játszottunk többek között Gary Moore-ral, Eric Sardinas-szal és Joe Bonamassa-val is.

Szerinted az Ölveti Blues Band befutotta azt a karriert, amit megérdemelt?
Sajnos nem. A blues Magyarországon mindig is rétegzene volt. Ezt vidékről csinálni még nehezebb.

A második lemezetek elkészültét követően Boros Györggyel együtt kiléptél a zenekarból. Mi volt az oka?
2003. augusztus 20-án szálltunk ki mindketten a bandából, anélkül, hogy ismertük volna a másik szándékát. Gyuri a koncertünk kezdetekor lépett ki, egy kisebb zenekari sérelem miatt, én pedig hajnalban, a koncert után. Ezt előtte egy fél évvel már bejelentettem, úgyhogy az enyém nem volt váratlan. Elég sokat utaztam akkoriban Európában, és sajnos az elfoglaltságaim miatt abba kellett hagynom a zenélést egy rövid időre. Aztán motorbalesetet szenvedtem, és emiatt egy évig feküdnöm kellett. Laci próbálta újjászervezni a zenekart, de sajnos ez a formáció nem tudott kiteljesedni. Én még nyomtam az ágyat, mikor Laci szólt, hogy újraélesztené a régi együttest Gyurival és velem. Igent mondtunk.

2010-ben a zenekar egyik alapító tagja, Boros György agyvérzést kapott. Hogy van most Gyuri? Mennyire tartjátok vele a kapcsolatot?
Elég hullámzó, hol jobban van, hol kevésbé. A stroke-ból sajnos nem tudott felépülni százszázalékosan, és közben többször visszakerült a kórházba, többek között egy újabb stroke-kal. Szoktuk látogatni, telefonon is beszélünk sokszor, bár nagyon nehéz vele a kommunikáció. Ettől függetlenül ott lesz a jubileumi koncerten ő is.

Ölveti László 2018-ban bejutott az RTL Klubon futó tehetségkutató műsor, az X-Faktor élő adásába. Tudta ezt kamatoztatni a banda?
A műsort követően nehezen indult be a koncertezés, mert Lacit kötötték a szerződések az RTL Klubbal, de aztán nyárra realizálódott minden, és elég sok bulink volt az idén.

Kik alkotják most az Ölveti Blues Bandet?
2012-ben szállt be hozzánk Sándor Balázs dobos, idén januártól Vincze Krisztián gitáros is visszajött a zenekarba, akivel még 2007-ben a Te és Én című Ölveti Blues Band-lemezt csináltuk, a másik gitárosunk pedig Juhos Nándor, vele a ’80-as évek végén négy évig utcazenéltünk Boglárlellén. Jéger Attila szokott velünk még játszani billentyűs poszton, ha ideje engedi.

Az együttes idén harmincéves. Mivel készültök az október 12-ei jubileumi koncertre?
Két vendégzenekarunk is lesz, a debreceni Trouble Time, valamint a Sonia és a Blues and Roll. A koncertre több régi tagot is meghívtunk, a teljesség igénye nélkül fellép majd: Boros György, Bujdosó András, Méhesi Zoltán, akik alapító tagjai voltak az alapformációnak Amszterdamban. Érkezik Tóth Ilona Csilla is, ő minden lemezünkön vokálozott, énekelt. Az esten elhangzik majd több olyan dal, amelyet nagyon ritkán szoktunk játszani. A jubileumi koncertet Debrecen egyedi atmoszférájú szórakozóhelyén, a Roncsbárban tartjuk.

hoati


Kerek évfordulót ünnepel Kőmíves András
2019-07-31


Kőmíves András Stone 2008 óta aktív résztvevője a hazai blues-zenei életnek. Formációival rendszeres fellépője fővárosi, valamint vidéki kluboknak és fesztiváloknak. Az elmúlt tíz év során gyakorlatilag nem volt olyan ismert magyar blues-zenész, akivel ne zenélt volna együtt egy színpadon. Negyvenedik születésnapján nagyszabású koncerttel ünnepel a Kobuciban. A közönség igazi örömzenélésre, egy egész estés mini blues-fesztiválra készülhet.

2008 óta aktív szereplője vagy a hazai blues-zenei életnek. Mi volt ez idáig a legmeghatározóbb sikerélményed?
Nehéz lenne egyetlen sikerélményt kiemelni, mert rengeteg szép emlékem van az elmúlt tíz esztendőből. Példának okáért, amikor Kepes Robi egy buli után odajött hozzám, és azt mondta: „Csak így tovább, nagyon nagy a lendület és a muzikalitás benned.” Vagy 2015 őszén, amikor az EC70-nel léptünk fel Békéscsabán, közel 700 ember volt kíváncsi a zenénkre, eszméletlen szeretet és jókedv áradt felénk akkor. De talán a Tátrai Tiborral történt első közös zenélést emelném ki, ez még 2013 tavaszán történt az akkori zenekarom, a Living Blues Project ötödik születésnapján. Nagyon nagy élmény volt nekem a gyerekkori idolommal egy színpadon muzsikálni. Tibusszal a mai napig mondhatni haveri a kapcsolatom, nem véletlen, hogy a negyvenedik születésnapi koncertemre is eljön zenélni.

Nagyszabású koncerttel ünnepled a negyedik x-et. Mire számíthatnak az estre ellátogatók?
Nem szeretném teljes egészében lelőni a poént, mert nagyon sok mindenre készülünk. Három főbb blokkból fog felépülni a koncert, lesz olyan rész, ahol csak ketten leszünk a színpadon, és lesz olyan is, amikor mind a tizennyolcan együtt zenélünk majd. A próbák már részben elkezdődtek. A repertoár még formálódik, de lesz olyan dal, amelyet még nem hallhatott a közönség tőlem-tőlünk, és lesz olyan, amelyet már igen, de kicsit megcsavarva, áthangszerelve játsszuk majd el.

Az est vendégzenészei a hazai blues-élet élvonalát képviselik. Izgulsz, ha ilyen muzsikusokkal lépsz fel, vagy inkább fel vagy dobva?
Kettős érzés van bennem, fel vagyok dobódva, de egyben izgulok is, bár én a mai napig – legyen az klubkoncert vagy fesztiválszereplés – mindig állati lámpalázas vagyok, persze ez az izgalom rögtön az első hang megpengetésekor elillan. Egy ismerősöm említette a minap, hogy ez a koncert olyan lesz, mint egy hazai Crossroads fesztivál, és igazat kell neki adnom. Színpadra áll majd Tátrai Tibor, Little G Weevil, Pribojszki Matyi, Szász Feri, Tom Lumen, Fekete Jenő, Tóth János Rudolf és Petendi Tomi. Valamint természetesen mindkét zenekar ritmusszekciója, a Bluestone pedig ez alkalommal fúvósokkal kiegészülve lép fel.

Milyen fellépéseket tartogat a Bluestone és az EC 70 – Eric Clapton Tribute Band számára a nyári fesztiválszezon?
A fesztiválszezon közepén tartunk már, minden időmet és energiámat az augusztus 21-i esemény körüli szervezések kötik most le. Révfülöpre azért ellátogatunk augusztus 1-jén a Bluestone-nal. Az EC 70-nel Fekete Jenő korábbi betegsége miatt nem mertem nyárra bulikat lekötni, de hála az égnek, most már Jenő jól van, és újra zenél.

Hol szeretnél tartani tíz év múlva, az ötvenedik születésnapodon?
Remélem, jól sikerül ez a kobucis buli, és ezúttal is köszönettel tartozom a hely házigazdájának, Kaszap Attilának, hogy első megkeresésemre igent mondott, és befogadta ezt a rendhagyó jubileumi estet. A Muzikum mellett a Kobuci a másik kedvenc zenés helyem, így a későbbiekben is szeretnék ide majd hasonló, nagyszabású koncerteket szervezni.

Programigazgatóként is dolgozol a Muzikum Klubban, ahol a Blues Session koncertsorozat hatodik évadja májusban zárult. Milyen évadot tudhattok a hátatok mögött?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkám a hobbim is egyben, azaz azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. Nagyon szép évadot zártunk, sikerült túlszárnyalnunk az előzőt, ugyanis a hozzánk ellátogató közönség száma közel 10%-kal növekedett. Örömteli továbbá, hogy a huszonéves korosztályból egyre többen ellátogatnak hozzánk. Több Blues Session-koncert telt házas volt, és más zenekarok koncertjei esetében is a hétvégi napokon rendre ki kellett tennünk a bejáratra a „telt ház”-táblát. Most nyáron szokás szerint szünetelünk, augusztusban egy nagyobb felújítás vár ránk, amely a koncerttermet is érinti. Szeptember 12-én startol a 2019/2020-as évad, amelynek az első fele már teljesen le van kötve, így most kicsit hátra lehet dőlni, és tudok koncentrálni más feladataimra is.

Szöveg: hoati, fotó: Nagy János


Mozgalmas hónapok előtt a Mojo
2019-06-16


A 2011-ben alakult Mojo Workings az utóbbi időben Mojo név alatt koncertezik. A zenekarra mozgalmas hónapok várnak: számos koncert mellett két lemezt készítenek és új videoklippel is jelentkeznek. Részleteket az alábbi mini interjúból Szabó Tamástól tudhatunk meg.

A közelmúltban megváltozott a zenekar neve. Mi tette szükségessé ezt?
A zenekart anno Mojo Workings névre kereszteltük. Hosszú idő óta töprengtünk már azon, hogy megváltoztatjuk a nevünket, mert kicsit hosszúnak találtuk, és a köztudatban is többnyire csak Mojonak hívtak minket. Így tavaly novemberben váltottunk.



Véget ért a klubszezon, megkezdődött a fesztiválszezon. Merre láthatnak benneteket az érdeklődök?
Sokfelé megfordulunk, de két fontosabb eseményt szeretnék kiragadni. Az egyik, hogy az idén is játszunk a Kobuci Kertben, de ezúttal Tim Lothar dán gitáros-énekes társaságában. Akik követik a munkásságunkat, azok már ismerik Őt. Lassan négy éves közös koncertezés áll a hátunk mögött, továbbá 2017-ben készítettünk vele egy lemezt, ami Dániában jelent meg.  Eddig a Tim Lothar And The Mojo produkció csapatában a basszust Mazura János tubás barátunk hozta, de most Pengő Csaba nagybőgősünkkel kiegészülve játszunk. „Tuba Jánossal” -, ahogy Tim szokta viccesen nevezni - továbbra is lesznek közös koncertjeink, sőt a 2020 januárjában tartandó külföldi Traveling Blues Nights turnénk oszlopos tagja is Ő.
Timmel az idén a második koncert etapot kezdjük, aminek kiegészítéseként szeretnénk vele egy új lemezanyagba is belekezdeni, aminek az előmunkálatai már folynak. Nyáron a Kobuci Kertben július 10-én, Veszprémben 11-én és Szolnokon 12-én találkozhat velünk a közönség.
A másik kiemelt koncertünk szintén a Kobuci Kerthez köthető, hiszen a helyszínt immáron hét éve ők biztosítják az Óbudai Blues Fesztiválnak. Nagyon megtisztelő, hogy Podlovics Péter, az esemény főszervezője, az idén ránk is gondolt. A hét év alatt rengeteg bluesformáció megfordult a fesztiválon, többek között mi is játszottunk már itt, bár, akkor még csak trió felállásban. Az idén először muzsikálunk majd az ötös fogattal. Örülök, hogy Péter nyitott a műfaj mindenféle irányzatának bemutatására, hiszen mi sem az a tipikus „rattya-rattya” tradicionális vagy a ma divatos west-coast blues stílus játsszuk. Jó látni, hogy az idei fesztivál programjában a funkos, rockos, vagy éppen a kísérletező blues is megmutatkozhat, a tradicionálisabb hangzású zenekarok mellett. Mi július 23-án játszunk a Muddy Shoes, illetve The Ragtime Rumours zenekarokkal, akik a tavalyi Europian Blues Challange győztesei voltak. Remélem, hogy a blues fesztiválokhoz méltóan sessionra is sor kerül majd.

Tervben van egy új Mojo album is. Mikorra várható ennek a megjelenése?
A terveink szerint a késő ősz folyamán jelenne meg a Mojo új lemeze. A számok egy részét már felvettük, de a nyári koncertezés miatt a „finisht” eltoltuk őszre. Szerintem egy izgalmas album készülődik. A lemezanyagon egy-két szám kivételével saját dalok szerepelnek. A zenekari hangzáson változtattunk egy kicsit, hiszen háttérbe szorítottuk az eddig ránk jellemző akusztikus hangképet. A hangszerelésben továbbra is szerepet kapnak az akusztikus hangszerek, de most más funkcióban használjuk, mint eddig. A részletekről viszont majd később, az anyag elkészültével beszélnénk. A Kobuciban tartandó fesztiválon fogunk már játszani számokat az új albumról, sőt az augusztus folyamán egy videoklippel is jelentkezünk.

Szöveg: hoati, fotó: Nagy János


Blues24 néven non-stop rádióadás indult
2019-03-24


Az elmúlt napokban útjára indult az első hazai blues rádió, amely a több mint száz éves műfaj teljes palettáját felölelve éjjel-nappal válogatott blues zenét sugároz. A Blues24 rádió tematikus struktúrában, megadott műsorrend szerint sugározza a bluest, a különféle zenei stílusok között mindenki könnyen megtalálhatja a neki legjobban tetsző műsorokat. Az alábbiakban Kovács József szerkesztő és ötletgazda mesél az interneten fogható rádióadásról.



A Blues megálló című műsorod 2013-ban indult útjára a Poptarisznya.hu internetes rádióadón. Honnét jött az ötlet ehhez?
Akkor már javában írtam A blues története a kezdetektől napjainkig című könyvemet, és úgy gondoltam, hogy az évek során felhalmozódott ismereteimet és zenei anyagomat megosztom a blues műfajának kedvelőivel. A blues zenével a hazai médiában rosszabbul bántak, mint a mesebeli mostohagyerekkel, és akkor adott volt a lehetőség, hogy a Poptarisznya.hu internetrádió munkatársainak támogatása mellett csütörtöki napokon főműsoridőben megkezdhessem a Blues megálló rendszeres adását. Azóta 294 héten minden csütörtökön új műsorral jelentkezem az adásaimmal, és ha nem is az FM hullámhosszain, de legalább az interneten keresztül a blues-zal egy kis színfoltot tudok vinni a hazai zenei palettába.

Régóta foglalkoztatott Téged, hogy a Blues megálló mellett 24 órában működő rádióadást indíts. Ez végül a közelmúltban megtörtént. Milyen nehézségekkel kellett megbirkóznod a tervezés és kivitelezés során?
Ehhez meg kellett szereznem a Poptarisznya.hu internet rádió tulajdonosainak elvi támogatását és nem utolsósorban anyagi hozzájárulását, mert egy rádió működtetése bizony sok pénzbe kerül. Egy új csatorna beindítása csak növeli a költségeket mind az egyszeri gyártás, mind pedig a napi működtetés során. Biztosítani kellett egy olyan szerver kapacitást, ahol ki lehet alakítani egy nagyobb méretű lemez tárhelyet, reklámstúdióban magyar nyelvű spotokat kellett legyártatni és ki kellett dolgozni a műsorrendnek megfelelő szoftver programot, amely akkor és azt játssza az adásban, ami elő van írva.

Hogyan épül fel a műsorfolyam? Hallható élő adás is?
A Blues24 rádió tematikus struktúrában, előre megadott műsorrend szerint sugározza a bluest, így a különféle zenei stílusok között mindenki könnyen megtalálhatja a neki legjobban tetsző műsorokat. Az adásban helyet kapnak az archív, az 1920-as, 1930-as években készült lemezek, és a legfrissebb kiadású kortárs zenei felvételek is. Oldies, azaz régi lemezfelvételek címmel napi egyórás adásban a legrégebbi blues dalokat sugározzuk. Ugyancsak napi egy óra műsoridőt kapnak a magyar előadók által készített lemezfelvételek, az akusztikus-, country- és folk blues albumok, külön egyórás programban a blues-rock lemezek, és megint külön egy órában a legújabb lemezek kerülnek bemutatásra. A blues műfajának legnagyobb, ikonikus alakjai által készített lemezfelvételekre napi két óra műsoridőt szentelünk, és ugyancsak napi két órában kerülnek bemutatásra a modern- és a világ minden tájáról érkező kortárs blues felvételek, amelyekben megmutatkozik a blues zene sokszínűsége. Éjszakánként a halkabb, lassúbb tempójú, hangulatos blues zenék nyújtanak egy kis lazulást és kikapcsolódást. És aki mindenből szeretne egy vegyes zenei összeállítást hallgatni, annak a Mix zenei műsorainkat javasoljuk.
Ezen kívül a Blues24 rövid betekintést ad a testvérműfajok, a jazz, a rock & roll, ill. a rockabilly zenei világába is. Az egyórás műsoridőben sugárzott jazz, valamint a korábban említett, napi egy órában sugárzott legújabb lemezfelvételek is heti rendszerességgel frissítésre kerülnek. A frissítésekről a www.facebook.com/bluesmegallo  oldalon adunk híreket.
A rádióban élő adás is hallható, mert a Blues24 csütörtökönként este 8-tól átveszi a Blues megálló élőadását, amelyet a következő hét folyamán más-más időpontokban megismétel.



Mennyi idődet foglalja le a Blues24 műsor szerkesztése? Van ebben segítséged?
A műsor zenei szerkesztését egyedül végzem el, a technikai jellegű dolgok megoldásában a Poptarisznya munkatársai, Hajcser Attila és Popovics László nyújtanak nekem segítséget.
A blues megálló csütörtöki adása és az új Blues24 rádió heti kb. két teljes munkanap elfoglaltságot jelent, mert a zenei anyagok felkutatása, előzetes meghallgatása és a műsorok összeállítása, szerverre való feltöltése, cseréje sok időt vesz igénybe. Különösen fontos és időt igénylő a zenék meghallgatása és kiválogatása, hogy a több tízezernyi blues felvétel közül mely dalok kerüljenek adásába, mert a Blues24 rádió a legjobb blues felvételekkel szeretné szórakoztatni a műfaj szerelmeseit, és azok számára is vonzó, igényes zenét kíván sugározni, akik zenei műfaj ismerete nélkül csak kikapcsolódásra, szórakozásra vágynak.
A Blues24 adással kapcsolatos információk, hírek, frissítések a Blues megálló évek óta működő Facebook oldalán jelennek meg.

Egy ilyen adás fenntartása költségekkel jár. Vannak támogatóid, akiktől segítséget kapsz?
A Blues24 rádió a Poptarisznya.hu 24 órán át, non-stop zenét sugárzó internetes rádióadás legújabb gyermeke, amely a régi idők nagy slágereit játszó nagytestvér, az Oldies non-stop zenecsatorna mellett a Poptarisznya zenei kínálatába illeszkedően annak zenei palettáját gazdagítja, emellett olyan zenéket is sugároz, amelyek más hazai csatornákon nem hallgathatóak. A rádióadás működésében, fejlődésében továbbra is a felmerülő költségek jelentik a legnagyobb akadályt. Az internetes rádiók mindig sokkal hátrányosabb helyzetben vannak a divatos mainstream FM rádióadókkal szemben, mert ide nem özönlenek hirdetések. A Poptarisznya saját erőforrásaiból egyelőre „csak” a Blues24 rendszeres adásának beindítására tellett. Vannak elképzeléseink a Blues24 rádió további fejlesztéséről, pl. több élő műsor indításáról, de ezek megvalósításához jelentősebb pénzeszközökre lenne szükség, ám ezzel kapcsolatban nem tudok konkrétumokat mondani.

A blues története a kezdetektől napjainkig címmel köteted 2017-ben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Milyen visszajelzéseket kaptál a könyvvel kapcsolatban? Mennyi fogyott belőle?
Az eladott példányszámok alakulásáról rendszeres tájékoztatást kapok a Kossuth Kiadótól, így elmondhatom, hogy a megjelenése utáni másfél év alatt a kiadott darabszám mintegy kétharmada már vevőre talált. Az olvasóktól elektronikus formában és személyes találkozások során is kaptam visszajelzéseket, melyek alapján nagy örömmel mondhatom, hogy a könyv fogadtatása rendkívül kedvező. Azok a blues kedvelők, akik már olvasták a kötetet, a Blues24 rádió adásában meghallgathatják a könyvben szereplő neves előadók legjobb felvételeit.

hoati


Little G Weevil: A jövőt az európai piacban látom
2018-11-26


Hazánk nemzetközi szinten legelismertebb blues előadója, Szűcs Gábor, vagyis Little G Weevil hamarosan Back In Alabama címmel stúdió és koncert felvételeket felvonultató albummal örvendeztet meg bennünket, melyről sok más mellett most az olvasóinknak mesél.

A napokban Back In Alabama címmel élő stúdió és koncert felvételekből álló lemezed jelenik meg. Mit kell tudni erről a kiadványról?
A Back In Alabama hivatalosan december 4-én jelenik meg. Igazi bluesos anyag, tradicionális, egyszerű, déli hangzással. A tőlem megszokott apró kis csavarok persze ott vannak a szerzeményekben. Kilenc új dalt és két feldolgozást tartalmaz a lemez. A szóló számok mellett több nótában két vokalista hölgy, Carla és Rachel, azaz az AfroUnicorn duó vendégszerepel, illetve Tamara Nicolai nagybőgőn és Maurice Nazzaro szájharmonikán közreműködik. Még szeptemberben rögzítettünk mindent egy alabamai koncert alkalmával, illetve az élő stúdió felvételek is abban a kisvárosban, Columbianában készültek. Vidám műsor, énekelhető, dúdolható nóták, jó kis szövegek és groove-ok jellemzik. Olyan house rent party feeling. A weboldalamon megrendelhető tőlem személyesen. Nagyon szívesen alá is írok minden példányt. Természetesen le is tölthető, csak az kevésbé személyes.

Várható, hogy hazánkban is bemutatod majd?
Január végén indulok európai turnéra. Spanyolországban kezdek, majd Hollandia, Belgium, Németország. Február közepe-vége fele tervezzük a magyarországi lemezbemutatókat.


A Something Poppin’ egy új korszak nyitánya volt a pályafutásodban. Egy év telt el a megjelenése óta. Összességében milyen visszajelzéseket kaptál?
Én nem éreztem annyira új korszaknak, bár úgy hozta le a sajtó mindenhol. Nekem az is ugyanaz a feeling, csak éppen ugrottam előre két évtizedet hangzásban, amikor a blues már a soul és funk ritmusokkal keveredett a korai ’70-es években. Az új akusztikus anyag dalai sem kizárólag a megszokott tradko blues recept szerint készültek. Jól jön a refrén néha például. Haha. Nem szabok már határt a kreativitásnak és nem foglalkozom azzal, hogy ez most tradicionális blues vagy nem. Az évek alatt kialakult egyfajta Little G-s blues. Akár elektromos, akár akusztikus, ez mind a North Mississippi-Memphis-Alabama fajta bluesokból ered, ezt szeretném a magam módján valahogy picit modernizálni. A Something Poppin’ fogadtatása jó volt, de azt éreztem, hogy a tradicionális blues rajongóim kevésbé voltak elragadtatva. Ezért hoztam ki ezt az új lemezt. Szerintem jó ötlet egyik évben elektromos, a másik évben akusztikus albumot csinálni. Így mindenki boldog remélhetőleg, és én sem érzem, hogy skatulyába vagyok szorítva zeneszerzésileg.



A koncertezés terén is váltottál, kiiktatva a kis klubok nagy részét, a minőségi helyek irányába fordulva. Mennyire járható ez az út? Magyarországon van menedzsered, de Amerikában is van olyan személy, aki segít?
Folyamatos marketing és tőkével rendelkező célirányos management kell ahhoz, hogy ezt folyamatosan vinni lehessen koncerttermekben. Ez mindenhol így van a világon. Az mára egyértelmű, hogy a Little G Weevil szóló vagy az elektromos zenekar muzsikája és fellépései vannak olyan színvonalon, hogy sikeres legyen bárhol. Erre bizonyíték a rengeteg pozitív sajtó kritika a világ minden részéből, az amerikai blues slágerlistás lemezek, vagy éppen a szakmai díjak itthon és az Egyesült Államokban. Tavasszal volt egy telt házas MÜPA nagyterem koncert. Ezerkétszáz ember Magyarországon egy angolul éneklő blues produkción. Ettől nem szabad elszállni, de szerénykedni sem kell. A zene a lényeg, és ha az jó, az emberek eljönnek Kambodzsában, Atlantában vagy magyar honban. Magyarországon az utóbbi években Podlovics Péter segített koncerteket szervezni, illetve félig meddig management munkát is csinált, próbálta tolni a bandát amennyire tudta. Az exkluzivitás mára megszűnt, Petinek ezer dolga van, én meg közben egy nemzetközi „blues brandben” gondolkodom. Ennek felépítése nem egyszerű, valamilyen szinten költséges. Támogatók, cégek kellenek a háttérbe, akiknek nemzetközi vagy Uniós érdekeltségük van. Az Egyesült Államokban a blues zenekarok 80%-a haldoklik, csak a három-négy kiadó vagy music group által futtatott, nem éppen blues zenekarok vannak talpon. Az, hogy vannak blues fesztiválok, az egy dolog. Szóval ott nem igazán érdemes próbálkozni. Európa nyitottabb, pozitívabb és kísérletezőbb blues szinten, én a jövőt az európai piacban látom.

Jó pár éve, hogy az Egyesült Államokban élsz. Hogy érzed, mennyire változtál meg?
A jó pár éven már talán túl vagyok, hiszen lassan tizenöt éve mentem el Magyarországról. Oké, volt három év Anglia. Fogalmazzunk úgy, hogy közben felnőttem emberileg és zeneileg. Nem egyszerű élet ez, de mindenkinek van dolga a Földön. Nekem ezt osztotta Isti bácsi. Nem bánom egy percig sem.

2013-ban megnyerted a legrangosabb bluesversenyt, az International Blues Challenge-et. Azóta mennyire követed figyelemmel ezt a versenyt? Esetleg van olyan zenész vagy együttes, akit a közelmúltba hallva felkaptad a fejed?
Ha tudok, elmegyek egy-két napra Memphisbe szórakozni a verseny alatt, megnézek zenekarokat, jammelgetek, stb... Jó buli és jó néha összejönni hasonló felfogású arcokkal. Jövő márciusban, San Franciscóban a tavalyi szóló kategória győztessel közösen lépek majd fel.

Többször említetted már, hogy a folyamatos fejlődés híve vagy. Mi lesz a következő lépcsőfok, amit meg akarsz ugrani?
Az nem titok, hogy huszonhét új dal ötlet van a tarsolyban egy esetleges elektromos lemezre 2020-ban. De ezt csak akkor érdemes elkészíteni, ha profi managementet és támogatókat tudok szerezni a projectre. Más, zenével, rádióval, tévével, oktatással kapcsolatos dolgok is foglalkoztatnak, de most itt a hatodik album, a Back In Alabama, erre koncentrálok és szeretném bemutatni minél több helyen ezt az izgalmas, vidám akusztikus blues estet két vokalistával, nagybőgővel, harmonikával. Zene és turnédátumok a www.gweevil.com oldalon. Gyertek ezren!

Szöveg: hoati, fotó: Nagy János


Tony Bigmouth Pearson, a Slovakian Blues Challenge nyertese
2018-10-08


Stefan Uhrinak, művésznevén Tony Bigmouth Pearson Kassán született, jelenleg Budapesten él. Mentorként tekint Little G Weevilre, a Slovakian Blues Challenge versenykiírására véletlenül lelt. A Skalicán megrendezett versenyen az első helyet sikerült megszereznie.

Tinédzserként kezdtél zenélni. A családban volt olyan, akinek a példáját követted?
A családunkban az általános műveltség részeként volt jelen a zene, gyerekkoromban zongorázni tanultam. Szüleim orvosi pályára szántak, de a képzés során kiderült számomra, hogy nem ez az én igazi utam, így végül a zene győzedelmeskedett.

Mely előadók, zenekarok voltak a legnagyobb hatással rád?
Az USA-ban töltött időszak alatt hallottam először Stevie Ray Vaughan zenéjét, ezután találtam rá a három blues királyra (B.B. King, Freddie King és Albert King). Innen egyenes út vezetett a jazz felé, José James, Gregory Porter és Kurt Elling felvételeit kezdtem hallgatni. Az utóbbi időben olyan tradicionális, akusztikus blues zenészek felé fordult a figyelmem, mint Sam Chatmon vagy R.L. Burnside.

Honnét a művészneved, pontosan mit jelent?
A Tony Bigmouth a kicsit keményebb, szókimondó dalszövegeimre vonatkozó utalás, továbbá sokak szerint a hétköznapokban a megszokottnál többet beszélek. A családom egy része Amerikában él, tinédzserként náluk töltöttem egy rövidebb időszakot, és ők voltak azok, akik segítségével megvehettem az első elektromos gitáromat. Ők a Pearson család, a névválasztás egyfajta tiszteletadás feléjük.



Mentorként tekinthetsz a jelenleg Atlantában élő Little G Weevilre. Hogy akadtatok egymásra?

Kazai Ági hívta fel a figyelmemet Little G Weevil munkásságára. Nagyon megtetszett G zenéje, ezért úgy döntöttem, felkeresem. Az ekkor indult együttműködés olyan jól sikerült, hogy később is folytattuk a közös munkát. Sokat köszönhetek neki, igazán hasznos tanácsokkal látott el a dalszerzés területén.

Véletlenül lelted meg a Slovakian Blues Challenge versenykiírását. Hogyan épült fel a verseny, kikkel versenyeztél?
A Slovakian Blues Challenge válogatása a jelentkezők által beküldött hangfelvételek alapján zajlott. A többfordulós versenybe először tizenegy produkciót válogattak be, majd a nemzetközi zsűri döntése alapján a Tony Bigmouth Pearson gitár-ének szóló projekt, az öt fős Eva Halczyn Band és Andy Ray Haverda négytagú zenekara jutottak be a döntőbe. Az én repertoárom saját dalokból és néhány blues standardből állt, ezzel a programmal nyertem meg a versenyt a másik két zenekarral szemben.

Győzelmednek köszönhetően Te képviseled jövőre Szlovákiát az Azori-szigeteken megrendezendő European Blues Challenge-en. Mit vársz ettől az úttól?
Nagyszerű lehetőségnek tartom, hogy egyre szélesebb körben mutathatom be a saját zenémet, amit leginkább modern blues-ként tudnék definiálni. Az European Blues Challenge alkalmas terepet biztosít kapcsolatteremtésre a kiadókkal, koncert- és fesztiválszervezőkkel, managerekkel.

Kassán születtél, rövid ideig az Egyesült Államokban is éltél. Jelenleg hol van az otthonod?
Közel öt éve élek Budapesten, kezdetben a zenei fejlődésem érdekében választottam ezt a sokszínű, pezsgő kulturális élettel rendelkező várost. A kötődésemet ma már az is erősíti, hogy az ELTE mesterszakos hallgatója vagyok, és néhány éve már a magánéletem miatt is Budapest a bázisom. Rendszeresen utazom Európa-szerte, hamarosan visszatérek az Egyesült Államokba is.

Néhány hét telt el a sikered óta. Mennyire nőtt meg a kereslet irántad? Hol láthatnak következőnek az érdeklődők?
A Slovakian Blues Challenge eredményhirdetése után azonnal kaptam új felkéréseket Szlovákiából, Csehországból és Lengyelországból. Megjelent rólam egy cikk a legnagyobb közép-európai blues magazinban, a Twoj Blues-ban, és meghívott egy nagyinterjúra a Szlovák Nemzeti Rádió is (RTVS). A győzelemről hírt adott a Fülesbagoly blog és a Petőfi TV is megkeresett, ahol élőzenés interjút adtam. Legközelebb Csehországban, a Stetson & Bourbon Festivalon találkozhat velem a közönség 2018. november 3-án.

Nemcsak szólóban játszol, hanem a DUSKA nevű akusztikus duóban is. Mit kell tudni erről a formációról?
Kazai Ági jazzénekes-énektanárral közösen hoztuk létre a DUSKA formációt, amelyben saját szövegeink mellett magyar versek angol fordításait használjuk dalszövegként. Alapvetően az akusztikus megszólalásra törekszünk, de koncertjeinken előszeretettel alkalmazunk experimentális megoldásokat is, looper és effektek segítségével. Kazai Ágival öt éve ismerkedtem meg, amikor zenei fejlődésem érdekében hangképző tanárt kerestem Budapesten. A DUSKA hivatalosan 2018. májusa óta létezik, azóta koncerteztünk Magyarország több nyári fesztiválján, Budapesten, Kassán, Brünnben és Berlinben. Legközelebb a Pozsonyi Jazz Fesztiválon lépünk fel, ami egy nagyon izgalmas feladat és nagy lépés számunkra.

hoati


Saját nyelvezetét játszó gitáros vagyok – interjú AG Weinbergerrel
2018-06-25


AG Weinberger Nagyváradon született. Zenei munkássága mellett rádiós és televíziós szakember, lemezkiadó producer, akit a kritika a romániai Mr. Blues névvel illetett. B.B. King „kiváló, dinamikus gitárosnak” nevezte. A közelmúltban új lemezt készített a Kozma Orsi Quartet zenészeivel, melynek a megjelenése augusztusban várható.

Már tíz évesen tudtad, hogy a zenei pályát választod. Fel sem merült benned más alternatíva?
Igen, már tíz évesen - egy agyhártyagyulladás okozta négy napos kómából felébredve mondtam anyámnak, hogy én rock’n’roll gitáros akarok lenni. Azóta nap mint nap erre készülök.

A nagyváradi Metropolban játszottál a ’80-as évek közepén. Miért váltak el útjaitok?
Tudni kell, hogy ifjú koromban én rajongtam a Metropol zenekarért, amelynek fénykora a 70’-es években volt, nem hagytam ki egyetlen nagyváradi fellépésüket sem. 1985 elején kerültem az együttesbe. A húszas éveim elején jártam, örültem a lehetőségnek, de az már a banda utolsó periódusa volt. Zeneileg nem tanultam tőlük semmi újat, nagy volt a korkülönbség is közöttünk - ők már negyven felett jártak, a motivációjuk leginkább a pénzkeresés lett, nem volt sok közös beszédtémánk, nekem teljesen más volt a zenei ízlésem, így belülről úgy éltem meg, hogy ez már csak halvány árnyéka az egykori nagy csapatnak. Csalódás volt szembesülni mindezzel, nem meglepő, hogy végig kívülállónak éreztem magam. Ezzel együtt nekem ők jelentették a legjobb zene business iskolát. Itt tanultam meg a koncert szervezés titkait, a színpad dinamikáját, a technikusok fontosságát, a dörzsöltség magasiskoláját. A kiválásom oka egy konkrét esetre vezethető vissza: 1987-ben, egy rock fesztiválon, amikor színpadra léptünk, a közönség elkezdte kórusban kiabálni az én nevemet, ezzel aztán betelt az a pohár, ami már kb. egy évvel ez incidens előtt kezdett telni, amikor nem voltam hajlandó leszedni hangról hangra valamilyen Judas Priest szám gitárszólóját - én abban az időszakban Pat Metheny, Miles Davis, Wes Montgomery, Larry Carlton és Tommy Bollin zenéjében lubickoltam, szánalmasnak éreztem magát a kérést is. Nem sokkal ezután közölték velem, hogy ‘AG koma, októbertől egy másik gitáros jön majd.‘ Hát elmentem. Aztán a zenekar 1988-ban fel is bomlott, mert két tagja kivándorolt...



Úttörő szerepet vállaltál fel a blues terén Romániában, a Te nevedhez köthető az első román blues lemez, a Good Morning, Mr. Blues is. Hogyan látod most ennek a műfajnak a helyzetét az országban?
Örömmel tapasztalom, hogy a műfaj éldegél, de eléggé gyerekcipőben jár még. A közönség érdeklődő, jól informált és igényes. Egyre nehezebb meggyőzni őket, ami egy jó jel. Emiatt sokkal hangulatosabb és forróbb koncertélményben van része a hiteles és jól megszólaló zenekaroknak. Az utóbbi években egy növekvő tendenciát lehet észrevenni a blues fesztiválok számát illetően is. A jazz már régen megtalálta méltó helyét, de most úgy néz ki, hogy a blues ideje jött el. Egyre több amerikai és kitűnő európai zenész látogat Romániába. Sokan utaznak, körülnéznek a világban, friss és kreatív tapasztalatokkal térnek haza. A zenészek szempontjából még egy kicsit le van maradva a román piac, de ez is megoldódik majd idővel, szerintem hamarosan felzárkóznak az európai szinthez.

A ’90-es évek elején akasztotta rád a román sajtó a „blues zenész” címkét, ami ellen mindig tiltakozol. Mégis akkor hogyan jellemeznéd a zenédet?
Én egy stilisztikai szintézisnek tartom magam, némi esztétikai kalandozással fűszerezve. Földrajzi és társadalmi eredetem, egy jól meghatározható kulturális korszakhoz való tartozásom egyszerűen felszabadít az ilyenfajta besorolások terhe alól. Azonban tiszta szívvel és etikai felelősségem teljes tudatában felvállalom a „blues-al rokon” mivoltomat, egyszerűen saját „nyelvezetét” játszó gitáros vagyok.

Igazi világpolgár vagy, hiszen megszámlálhatatlanul sok országban éltél. Hol érezted magadat a legjobban?
Az Államokban, ott nincs semmiféle akadály, kizárólag magadtól függ minden.

Létrehoztál egy alapítványt a román zenész szakma érdekeinek védelmére. Miért láttad szükségét ennek?
Az alapítványom neve „Bluesylvania Foundation” - 1998-ban hoztam létre. Inkább a blues-al és a hozzá kapcsolódó dolgokkal foglalkozik. Romániában még a mai napig sincs egy olyan szervezet, ami a zenészek érdekeit és munkakörülményeit védené és megszervezné. Erre még várni kell.

A lemezipar szinte összeomlott, a lemezboltok nagy része bezárt, a rajongók elvétve vásárolnak fizikai hanghordozót. Mi várható a zeneiparban öt év múlva? Mi jelentheti a túlélést?
Ha én ezt tudnám, akkor már nagyon gazdag lennék, lol… A jelek arra mutatnak, hogy a világhálón fog majd minden történni. Még arra is gondolok, hogy koncerteket lehet majd holografikus változatban az ebédlőasztalra rendelni és a család körbe táncolhatja a szobát, kedvenceit hallgatva, nézve. A zeneipar egyre inkább függetleníti magát és felszabadul a régies gondolkodású és merev lemezkiadók oligarchiája alól.

A közeljövőben jelenik meg az új lemezed, mely egy teljesen új formációval került rögzítésre. Mit kell tudni erről az anyagról?
Már csak a grafikai kivitelezésre várunk. Nagyszerű élmény volt ezzel a kitűnő és vérbeli profi jazz trióval (a Kozma Orsi Quartet zenészei – a szerk.) dolgozni. Egy bukaresti koncerten hallottam őket játszani, és ott, a közöttük létrejött alkémia annyira magával ragadott, hogy a vacsoránál meg is kérdeztem tőlük, hogy lenne-e kedvük egy lemezt csinálni velem. Két hónap múlva már bent ültünk egy budapesti stúdióban. Nekem pontosan a jazz zenészek sajátos ritmikai és harmónia világára volt szükségem ehhez az anyaghoz. Így a blues-os és rockosabb helyzetek egy sajátos, roppantul élvezhető és maximálisan rádióbarát végkifejletté nőtték ki magukat. Hárs Viktor, Cseke Gábor és Pusztai Csaba könnyedén és üdén illeszkedtek be egy szándékosan klisémentes anyagba.  Terveink szerint ez év augusztusa végén fog majd megjelenni a REBORN című album.

Mi az, ami ihletet ad a zenéléshez? Kész nótákkal érkeztél a stúdióba, vagy ott is születtek dalok?
Ez változó. Nézd, az ihlet egy olyan dolog, amit egy tapasztalt zenész, szerző már könnyedén kezel. A sok-sok év alatt felgyűlik egy olyan irdatlan mennyiségű „zenei szótár” és kifejezési eszköztár, aminek jól hangzó kezeléséhez csak a megfelelő szituáció szükséges, és máris le lehet teríteni azt a térképet, amin a zenészek keresztül-kasul és „szabadon” mozoghatnak.
Ezen a lemezen van két feldolgozás - Willie Dixon klasszikusa, a Wang Dang Doodle, és egy kevésbé ismert gitáros, - akivel személyesen ismertük egymást - Johnnie Bassett mélyen groove-os Cadillac Blues című nótája. Vannak vadonatúj dolgok is, ezek közül van olyan, ami ott helyben született, van egy pár újabb verziója régebbi dalaimnak, de a felkészülés időszakában küldtem egy-két vázlatot a fiúknak, amikből aztán remek számok születtek.

hoati


Félszáz gyertya Lábszky Olivér tortáján
2018-05-22


Néhány hete jubileumi nagykoncerttel ünnepelte 50. születésnapját a Felvidék karizmatikus énekes-dalszövegírója, a História nevű blues-rock csapat frontembere, a naszvadi Lábszky Olivér. Különös, hogy a zenéléssel aktívabban csak 40 éves kora táján kezdett el foglalkozni, ennek ellenére 12 év zenei terméséből bőven válogathatott a jubileumra.

Két évtized alatt több albumnyi dalszöveg és töredék halmozódott fel a fiókodban. Olyan is akad, amit az eddig egyetlen szlovákiai magyar félvér íróval, az 1989-ben tragikus körülmények között elhunyt Kenya Palival azaz Pálovics Lászlóval közösen kezdtél írni. De volt, hogy Győry Attila is ott sündörgött. Ekkor, vagyis a szoci utolsó hónapjaiban, szöktél át az osztrák határon, s emiatt politikai fogoly lettél volna, ha elkapnak...
Jó társaság zenélgetett a naszvadi kultúrház pincéjében. Egyszer egy üveg vodka kíséretében lementem hozzájuk. Kissé letörve próbáltak, mert éppen távozni készült az énekes lány, de már az átalakulásról beszélgettek. Ekkor felajánlottam, ha akarják, írok nekik pár dalt, sőt van néhány szövegsablon a fiókom mélyén. A banda következő próbájára jött is két dalszöveg. Letettem az asztalra, olvasgatták, elemezgették. Aztán valaki megjegyezte: „ha ilyen hülye szöveget írtál, énekeld is el”. Itt kezdődött a zenekarosdim. Aztán jöttek – és jönnek a mai napig – az új és a fiókom mélyén lapuló dalok is. Kenyával gyakran üldögéltünk a pozsonyi Mamut sörözőben vagy a Gemer nevű kocsmában, és aki ismerte, sokszor láthatta őt Irodalmi Szemlével a hóna alatt érkezni. Amikor nála volt a Szemle, tudtuk, hogy találunk benne Kenyától valamit. Néha vitáztunk az írásain, néha csendesen beleolvasgattunk, időnként magam is előhúztam az általam írt verset (vagy inkább dalszöveget), odatoltam elé, és vártam a reakciót. Volt, hogy egyből énekelni kezdtünk, és sokszor egészen nagy csoportokba verődve, sörözgetve szórakoztattuk magunkat. Amikor megérkezett Süne (Győry Attila), mindig történnie kellett valaminek. Neki is akkoriban jelentek meg az első novellái, főleg az Irodalmi Szemlében. Nagyszerű időszak volt. Ez időben kaptam meg a második, halasztás nélküli sorozásomat. Be is soroztak, méghozzá a lehető legtávolabbi helyre a lakhelyemtől. Nem mintha ez számított volna, de sokszor mondtam, hogy ezeknek egy percet sem katonáskodom, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy dobbanthassak. Emigráltam is, Nyugaton gyűjtöttem az élményeket, kalandoztam Ausztriától Franciaországig, de lassan elfelejtettem a filmekből látott nyugati, amerikai álom utáni vágyakozásom. Bármennyit is csavarogtam, miközben az ausztráliai kivándorlásomra vártam, mindig eszembe jutottak a hazai emlékeim is. Egyre jobban közeledett a „bolsevikok? bukásának ideje, és tudtam, ha ez bekövetkezik, akkor hazatérek. Megtörtént, s mivel változott a rendszer, már nem kellett attól tartanom, hogy megbüntetnek.



10 év alatt egy demót, 3 stúdióalbumot és egy akusztikus koncertlemezt adtatok ki a História zenekarral. Továbbá egy komplett stúdióanyag mesterszalagja jogi viták miatt kiadatlanul hever egy magyarországi kiadó polcán, és hamarosan kijön egy új lemez is, valamint – párhuzamosan vele – a szülinapi koncerted anyaga. Ezenkívül van jó pár kiadatlan felvételetek, Ágh Attilával megírtad a sikeres Felvidék himnusza című dalt, és nem olyan régen megalakítottad a MaO JAM-et. Tehát nem lazsáltál, alaposan bepótoltad az aránylag kései indulást, s a Harmónia-díj ötletéről még nem is beszéltünk. Hogy fért bele mindez bő tíz évbe?
Lendületbe jöttünk, koncerteztünk, és alkottunk. Elég gyorsan eljutottunk három nagylemezig, persze el-elkövettünk hibákat, például nem figyeltünk eléggé a hangzásra, nem cizelláltuk meg a dalokat, ahogyan azt most tennénk, ennek ellenére elfogadták, a közönségünk pedig énekli. A História új lemeze pontosan május 19-én jelenik meg hivatalosan. A komáromi RÉV-ben tartunk egy ünnepi bemutatót és koncertet. A szólólemezem is megérkezett a stúdióból, s irány a lemezgyár... A napokban van egy éve, hogy elkezdtünk a MaO JAM-mel koncertezni. Ez egy akusztikus kis duó, amellyel a régebben és újonnan írt dalokat adjuk elő.

Amikor a kérdéseimre válaszolsz, épp a Los Angeles felé tartó repülőn ülsz vagy már megérkeztél Amerikába. Honnan jött a meghívás, és mit adtok elő az Újvilágban?
A repülőn sikerült beleolvasnom a kérdéseidbe, aztán telefonon el is meséltem, hogy Amszterdamban embercsempésznek néztek a túlbuzgó stewardessek, majd egy csomó rendőr és titkos ügynök várt a terminál bejáratánál. A Magtár nevű klub meghívására érkeztünk Los Angelesbe, de természetesen más klubokkal is felvettük a kapcsolatot, hiszen főleg a kapcsolatépítés miatt inultunk el a nagyvilágba. Jó volt ott koncertezni, mert egészen új közönség előtt játszhattunk a számomra, számunkra ismeretlenben.

Ha tömören kell megfogalmaznod, mit üzennek a dalszövegeid, a zenéid a szlovákiai magyaroknak, és mit üzensz te magad nekik? Vajon másoknak is ugyanazt üzenik?
Az amerikai utam alatt is megíródott bennem egy lemeznyi anyag, és ezek a dalok főleg élménybeszámoló-szerűek lesznek, de írok a mindennapokról, a nő-férfi kapcsolatról, néha vidám szövegstílusban, néha komolyan értelmezve a mondanivalót. A rock and roll szabad, formálható és mindenkié. Mindenki használja úgy, ahogyan szereti, ez is az én üzenetem.

Lacza Gergely

Az interjú a szlovákiai MAGYAR7 c. hetilap múlt heti számában jelent meg.


Folyamatosan fejlődök - interjú Tommy Katonával
2018-03-28


Tommy Katona, azaz ifj. Katona Tamás nyolc évesen kezdett gitározni tanulni, sokan jogosan csodagyerekként tekintettek rá. A harmincas éveiben járó muzsikus jelenleg Texasban él, de néhány nap múlva hazalátogat, hogy Budapesten a Gary Moore Emlékesten lépjen fel.

Már több mint tíz éve Texasban élsz, zenélsz. Mennyire találtad meg a számításodat?
Szerencsére megtaláltam, amire igazából eleinte nem is számítottam. Annak idején csak remélni tudtam, hogy valamit tudok majd kezdeni azzal, amit elkezdtem. Rengeteg türelem, kitartás és támogatás kellett, meg persze a gyakorlás és a tapasztalatok. Én nagyon hittem ebben, mázlista vagyok, hogy jól alakultak a dolgaim. Az, hogy mellettem van a feleségem, aki magyar és magyarul is szeret, a legtöbbet segít nekem lelkileg. Enélkül nem működne.

Meg tudsz élni csak a zenélésből?
Hála istennek, igen. Sok év kellett hozzá, hogy ez önállóan sikerüljön, de szerencsés helyzetben vagyok, mert a zenekarom is folyamatosan fejlődik, megyünk előre, rengeteg koncertem van. Emellett a gitároktatásom is sokat tökéletesedett az elmúlt évek során. Rengeteget tanultam és tanulok ebből, nagyon sokat fejleszt emberileg és persze zeneileg is.

Korábban a Hamiltone gitárcég reklámembere voltál. Létezik még ez a kapcsolat?
Igen, jóban vagyunk, bár mostanság más hangszereken játszom legtöbbször, persze időnként előveszem a Hamiltone gitárt.

Jelenlegi zenekarod a Texas Flood. Csak példaképed, Stevie Ray Vaughan számait játsszátok?
Nem, most már sokkal több rétegű a banda. Évekig játszottuk ugyanazokat a számokat, nem keveset, rengeteg munka van benne. Ezeket bármikor elővehetjük, ha arról van szó, viszont rengeteg új anyagon dolgoztunk, meg dolgozunk a mai napig. Kell a változatosság, így frissebben tudunk zenélni és mindig 100%-on tudunk teljesíteni. Sok más blues feldolgozást is játszunk, illetve jó néhány saját szerzemény is született az elmúlt években. Sokféle zenét hallgatok és táplálkozom belőle folyamatosan.

Mennyire keresett a zenekar? Csak Texasban vannak fellépéseitek?
Nagyon sokat zenélünk, átlag évi százhatvan vagy több koncert van. Sokfele hívnak, főleg Texasban, de már évek óta utazunk a környező államokba, illetve a keleti-partra is. Tavaly első alkalommal meginvitáltak Mexikóba egy pihenő központba. Csodálatos élmény volt! A hosszú távú tervem és álmom is egyben, hogy elhozzam a bandát Európába. Ezen még dolgozunk, de jók a reményeink, hogy sikerülhet.

A napokban hazalátogatsz, hogy a Gary Moore Emlékesten lépj fel. Mit jelent számodra Gary zenéje?
Nagyon hasonló érzést kelt bennem, mint Stevie zenéje. Imádom! Tele van érzelemmel, szívvel, fájdalommal, emellett nagyon virtuóz. Rengeteget hallgatom, mert sokoldalú, nagyon inspiráló és újabbnál újabb dolgokat tanulok meg emiatt, ettől pedig fejlődök folyamatosan, ami nekem rendkívül fontos. Nagyon várom már a koncertet, nagyon megtisztelő számomra, hogy ott lehetek ezen, és egy újabb oldalammal állhatok elő az otthoni közönségnek.

Itthon léted alatt saját fellépésed nem is lesz. Szándékosan alakítottad ezt így?
Így alakult most, nem is lenne rá idő. Csak a Gary Moore Emlékest miatt megyek haza néhány napra, aztán utazom vissza másnap reggel, mert a hétvégén már koncertek vannak. Majd megyek hosszabb időre is, akkor biztosan fogunk szervezni egy önálló fellépést.

hoati


Egyszeri reunion koncert a Living Blues Projecttől
2018-01-06


2018 januárjában van a 10. évfordulója a Living Blues Project megalakulásának. Ugyan a blues örökzöldek mellett rokon műfajok klasszikus darabjait is interpretáló együttes 2014 nyarán feloszlott, mégis úgy döntöttek, hogy egyszeri alkalomra összeállnak erre a kerek évfordulóra. Az alábbi interjúban Kőmíves András által ismerhetjük meg a zenekar történetét.

A Living Blues Project 2008-ban jött létre. Kinek az ötlete volt a zenekar megalakítása?
Draskóczy Csaba gitáros barátommal alapítottuk közösen a zenekart 2008 elején. Volt ennek az együttesnek némi előzménye, korábban sokat örömzenéltünk együtt a négy fal között, hol Csabánál, hol nálam, majd néhány alkalommal kisebb jam sessionökben, később rendhagyó esteken, ahol főleg duóban léptünk fel dobozgitárral a kezünkben. Ő nagyon más zenei múlttal rendelkezik, mint én, és szerintem ettől működött jól ez a projekt. Csaba alapvetően rockgitáros, jómagam pedig a blues oldaláról jöttem, ez a műfaj a szívem csücske.
Visszatérve a zenekar indulásához, közel egy évig próbáltunk és nem léptünk fel sehol sem. Majd 2009 elején Kiskunfélegyházán debütáltunk Ónodi Árpi barátomnál a Rocktárban, ezt követően Budapesten volt néhány fellépésünk a Kolibri Színház kocsmájában, de a nagy áttörést a 2010-es esztendő hozta meg, amikor már kezdtek a szervezők is megismerni minket, így nevesebb pesti – Old Man’s, Alcatraz, Fat Mo’s – és kisebb-nagyobb vidéki klubokba, majd bluesfesztiválokra is meghívásokat kaptunk.



Az együttes hat évig létezett, mely idő alatt számtalan muzsikus megfordult a bandában. Melyik időszakot tartod a legsikeresebbnek?
Valóban, sokan megfordultak a zenekarban, de ennek oka nem az volt, hogy bárki is rosszul érezte volna magát a bandában, hanem sajnos több alaptag is külföldre távozott. 2010 őszén az első énekesünk, Ónodi Péter Kanadába költözött, majd 2010 végén Hrecska Bálint basszusgitáros „lépett meg” Angliába, így kénytelenek voltunk a helyükre találni valakit, mert nem akartuk a zenekart feloszlatni. Egy ideig Radovics ’Kyru’ László énekelt, majd egy esztendő elteltével Heiser Ádám vette át tőle a stafétát, Hrecska Bálint helyére pedig Borbély Tamás gitáros került. A legeslegutolsó felállásában Kovács R. Gábor énekelt és szájharmonikázott, illetve egyes koncertjeinken Szabó Tamás billentyűzött.
2013 tavaszán csináltunk egy 5. születésnapi bulit közel telt ház előtt, amelyre Tátrai Tibuszt hívtuk meg többek között vendégnek. Ez volt talán az egyik legemlékezetesebb esemény, amelyet kiemelnék, nagyon kellemes emlékeim vannak ezzel kapcsolatban.

Mi vezetett a zenekar 2014 nyarán történt megszűnéséhez?
Röviden és velősen: elfáradt a történet. Az utolsó másfél évben több zenekari tag is rövidebb-hosszabb időre hajóra ment zenélni, és amikor itthon voltak, akkor sem volt könnyű velük az egyeztetés, emiatt a koncertek szervezése is meglehetősen nehézkessé vált. Gyakorlatilag egyedül intéztem mindent, minden ügyes-bajos dologgal nekem kellett foglalkoznom, kisebb-nagyobb viták is kialakultak, így mielőtt teljesen elmérgesedett volna a viszony köztünk, hoztam-hoztuk meg azt a közös döntést, hogy feloszlunk. Akkor nagyon fájt ez nekem, mert ez volt az első komolyabb bandám, rengeteg jó emlékkel, de elég gyorsan túllendültem ezen a „traumán”, és most már csak a kellemes dolgokra emlékszem, nem véletlenül szerveztük most meg ezt a 10. jubileumi- és egyben egyszeri reunion koncertet.

Kik lépnek fel január 19-én a Muzikum Klubban adandó koncerten?
A régi tagok közül ott lesz Kyru, Heiser Ádám és Ónodi Peti énekesek, Hrecska Bálint basszusgitáros, aki kizárólag emiatt a reunion koncert miatt utazik haza Angliából, de természetesen Draskóczy Csabi gitáros, Németh-Szabó Tamás dobos és Szabó Tamás billentyűs sem hiányozhat a névsorból. Továbbá vendégként fellép majd Tóth-János Rudolf, aki több zenekari tag tanára és mentora volt a kőbányai zenesuliban, valamint korábban sok koncertünkön vendégeskedő Dobozy Dóra énekes is szerephez jut.

A zenélést a Living Blues Project felbomlását követően sem hagytad abba. Milyen formációkkal játszottál az elmúlt években?
2014-ben alapítottam meg a BlueStone nevű formációmat Tomor Barna basszusgitárossal és Kyruval. Molnár Dani ül a dobok mögött és 2017 őszétől Nagy Szabolcs barátom helyére egy kiváló ifjú billentyűs, Tempfli Erik érkezett. A másik és egyben legkedvesebb formáció számomra az EC 70 – Eric Clapton Tribute Band, – Tóth János Rudolf (gitár, ének) | Fekete Jenő (gitár, ének) | Petendi Tamás (gitár) | Nagy Szabolcs (billentyűk) | Pengő Csaba (basszusgitár) | Mezőfi ’Fifi’ István (dobok) – amely zenekarral 2015 tavaszától működünk együtt és jó néhány emlékezetes koncert áll már mögöttünk.

Programszervezőként is dolgozol a Muzikum Klub & Bisztróban, ahol ősszel ötödik évadját kezdte meg a Blues Session koncertsorozat. Mit tartasz eddigi legnagyobb eredményeteknek?
Nem emelnék ki egyetlen előadót, vagy zenekart sem, mivel igazságtalan lennék a többiekkel szemben. Szerintem a Muzikum legnagyobb érdeme az az, hogy létrehoztunk és sikeresen működtetünk egy olyan blues koncertsorozatot, amely egyedülálló nem csak a fővárosban, hanem az országban is. Éves szinten nálunk valósul meg a legtöbb blues koncert, a hazai élvonal mellett külföldi együttesek és előadóművészek, valamint feltörekvő és kevésbé ismert bandák számára is fellépési lehetőséget biztosítunk. Hihetetlen élmény itt dolgozni, ahol olyan izgalmas és változatos dolgokkal foglalkozhatok, amelyek örömmel töltenek el engem, és remélem, a zeneszerető közönséget is!

hoati


Exkluzív interjú Kovács Józseffel a közelmúltban megjelent könyve kapcsán
2017-12-10


Kovács József régóta zenerajongónak vallotta magát, ám egészen 2008-ig ez a kedvtelése megmaradt a rajongás szintjén. Akkor azonban a New York-i Greenwich Village-ben hallott blues koncert olyan elemi hatással volt rá, hogy úgy döntött, a blueszal fog foglalkozni. Megalakította a Blues Night Long elnevezésű formációt, amelyben azóta is basszusgitározik, majd öt éve az internetes Poptarisznya rádióban műsorszerkesztésre adta a fejét. Mindezekkel párhuzamosan beleásta magát a műfaj történetébe, aminek eredménye a közelmúltban megjelent A blues története a kezdetektől a napjainkig című meglehetősen vaskos könyv.

Mikor, milyen körülmények között ismerkedtél meg a blues műfajjal?
Először a 60-as években találkoztam a blueszal, John Mayall, az Animals és a Rolling Stones lemezeit hallgatva. Az évtized második felében azután jött a Cream és Jimi Hendrix, no meg Radics Béla, aki koncertjein kitűnően adta elő az akkoriban kialakult blues rock műfaj legjobb darabjait. Rendszeres látogatója voltam a Sakk Matt, Tűzkerék és Taurus koncerteknek. Akkoriban még azt hittem, hogy a blues a fehérek zenéje, mert afroamerikai előadók blues lemezeihez nem fértem hozzá, a hazai médiában a bluesról nem esett szó. A 70-es években a SZER rádióban Cseke Lászlót és a Radio Luxembourg adásait hallgatva egyre több előadót ismertem meg, sokan közülük azóta is a kedvenceim közé tartoznak. A 70-es évek második felétől külföldi útjaim során egyre több fekete korongot hoztam haza, közöttük már több blues lemez is volt.

Mi adta az indíttatást a könyv elkészítéséhez?

Amikor a blues zenekarunk repertoárját kialakítottuk, kíváncsi voltam kiknek a számait játsszuk, ezért elkezdtem utánajárni a dalok eredetének. A műfajjal kapcsolatban magyar nyelvű irodalmat csak nagyon keveset találtam, de angol nyelven bőséges információ állt rendelkezésemre. Amikor a kutató munkámat elkezdtem, eleinte a jegyzeteket csak saját magamnak készítettem és nem igazán gondoltam arra, hogy ezek valaha is könyv formában megjelennek. Időben egyre szélesebb területét ismertem meg a bluesnak, és amikor a fejemben kezdett összeállni a kép a műfaj történetéről, fejlődéséről, akkor jöttem rá, hogy a megírt, rendszerezett anyagot könyv formában közkinccsé lehetne tenni. Mivel az elképzeléseimhez hasonló, a műfaj átfogó történetét ismertető könyv magyarul még nem készült, adott volt a lehetőség, hogy ezzel előrukkoljak. A munkám során mindig is kreatív, alkotó ember voltam, úgy éreztem, hogy ezt a könyvet meg tudom írni. Szerencsére az eltelt hat-hét év alatt volt annyi erőm és kitartásom, hogy a könyvet befejezzem. Ehhez persze kellett még a barátok biztatása és otthon a család segítsége, támogatása.



Hogy sikerült kiadót találnod?
Baráti körben könyvkiadói ismeretségek után puhatolóztam, majd egyszer csak kaptam egy telefonszámot a Kossuth Kiadóhoz, amely korábban zenei tárgyban több, igen színvonalas albumot is megjelentetett. Ekkor a tervezett könyvem kb. háromnegyed-kész állapotban volt. Annak érdekében, hogy a könyvet, ill. elképzeléseimet be tudjam mutatni, az első 250 egynéhány oldalt megszerkesztettem, beköttettem és ezzel a demo-könyvvel a hónom alatt felkerestem a kiadó kereskedelmi igazgatóját. A kéziratomat átolvasva a Kossuth Kiadó vezetősége elfogadta a Blues története c. könyv témáját, amelyet pár héttel később egy szerződés aláírásával is megerősítettünk. Ettől kezdve felgyorsultak az események, már határidőre dolgoztam, és a szerződésben foglalt egyéb lényeges feltételeket is teljesítenem kellett.

Volt segítséged az alkotásban? Hogyan épül fel a kötet?
A könyvet közel hat év alatt, egyedül írtam meg, ez idő alatt a szabadidőm jelentős részét a blues kutatásnak szenteltem. Olyannyira mélyen beleástam magam a munkába, olyan komolyan foglalkoztam a dologgal, mintha egy szakmai disszertációt készítettem volna. Az elkészült kéziratot feleségem és egyik barátom „olvasói” szemmel és grammatika szempontjából átnézte, az így korrigált teljes kéziratot pedig Nemes Nagy Péternek adtam át véleményezésre, aki az anyagot átolvasta, és szakmai szempontból ellátta észrevételeivel, pontosításaival, és ahol kellett javaslatokat is megfogalmazott.
A blues kialakulását és fejlődését kronológiai sorrendben tárom az olvasó elé. A műfaj létrejöttének megértéséhez visszaviszem az olvasót a rabszolgaság intézményének évszázadaiba, majd a XX. századhoz érkezve a blues fejlődésének korszakait az előadókon és azok lemezfelvételein mutatom be. A könyv több, történelmileg egymásra épülő nagy fejezetet tartalmaz. A 20-as és 30-as évek a klasszikus, az un. vaudeville blues, valamint a country blues kialakulásának és fejlődésének évtizedei voltak. A 40-es és 50-es években a jump blues, a rhythm and blues és a Chicago blues műfajok képviselőivel és zenéjével, a 60-as 70-es években a brit invázió korszakával, a fehér blues kialakulásával, előadóival ismerkedhetünk meg. További fejezetrész a 80-as évek utáni és a kortárs blues képviselőinek bemutatása, majd a könyv végén az olvasó kap egy körképet a hazai blues kialakulásáról, előadóiról és a jövőre vonatkozó kilátásairól.

A könyv közel hatszáz oldalt teszt ki. Honnét szerezted az információkat? Időben meddig jutottál?
A műfaj fejlődésének, előadóinak és lemezeiknek ismertetésével a 2016-os évet bezárólag jutottam el. A könyv valóban terjedelmes mű, képekkel gazdagon illusztrált, és emellett lemezajánlásokat is tartalmaz, amelyek meghallgatása segíti a szóban forgó zene megismerését. A könyv megírásához rengeteg angol nyelven megjelent könyv, szakfolyóirat, disszertáció elolvasására és internetes szakmai portál anyagainak felhasználására volt szükség. Mivel angolul jól beszélek, az idegen nyelv nem jelentett gondot számomra. Ezen kívül sok neves fotóssal sikerült kapcsolatot kialakítani, akik támogatásuk jeléül a blues koncerteken készített fényképeiket a rendelkezésemre bocsátották. A könyv terjedelmének korlátja miatt sok kiváló kortárs külföldi blues zenész nem kerülhetett be a könyvbe, de hát végül is nem egy lexikont készítettem, amelyben minden előadónak szerepelnie kellene. Évről évre újabb fiatal tehetségek bukkannak fel, és talán ha a könyv második kiadására a közeljövőben majd sor kerül, abban némi kibővítéssel újabb előadók, ill. témák is bekerülhetnek.

A blues műfaj több mint száz évre tekint vissza. Személy szerint téged melyik időszaka fogott meg leginkább?
Az egyik ilyen időszak talán a 40-es évek vége, 50-es évek eleje, amikor teljesen újszerű, rendkívül szórakoztató, vidám hangulatú és napjainkban is modernnek tűnő zenék születtek. A másik kedvenc korszakom pedig a 60-as évek második fele és a 70-es évek eleje, amikor Nagy-Britanniában megszületett a blues rock, majd belőle a progresszív rock. Hiszen én ezen a zenén nőttem fel, számomra a blues mellett ez a műfaj a meghatározó.

Fel tudnád sorolni az öt legkedvesebb lemezedet?
Sok kedvenc lemezem van, különböző műfajokból, nemcsak a blues területéről. Az egyik mindenképpen John Mayall dupla vinyl lemeze az 1971-es Back To The Roots, amely igazi bluest tartalmaz. A második a King Crimson első nagylemeze, az 1969-es In The Court Of The Crimson King, a harmadik a blues-rock műfajának egyik legjobb darabja, a Led Zeppelin 1969-es debütáló albuma, a negyedik szintén egy kitűnő blues-rock album, de már Amerikából: Edgar Winter White Trash nevű formációjának egy 1972-es koncertjéről készült felvétele, amely a Roadwork című dupla albumon jelent meg, az ötödik kedvenc lemezem pedig a blues-rockot játszó brit Savoy Brown együttestől az 1971-es Street Corner Talking. Érdekes módon ezek a lemezek mind ugyanazt a zenei korszakot képviselik.

Nem csak írással foglalkozol, hanem rádiózol is, az interneten fogható Poptarisznya rádióban hallható Bluesmegálló című műsorod. Hogyan épülnek fel műsoraid?
Ötödik éve, minden héten, csütörtökön este élő adásban megy a Blues megálló című zenei műsorom.  Igyekszem a legváltozatosabb blues zenéket játszani, mert szeretném, ha a műsorban mindenki megtalálná a neki leginkább tetsző dalokat. A háromórás műsor több órai zenei előkészítést, felkészülést igényel. A műsor több részből áll, az elején a keményebb blues-rock lemezek forognak, ekkor a nagyvilág zenei terméséből, az újonnan megjelent CD-kről, lemezújdonságokból adok egy kis ízelítőt. Felhívom a hallgatók figyelmét a heti aktualitásokra, közelgő hazai koncert eseményekre, évfordulókra, majd hazai előadóktól játszok felvételeket. Rendszeresen forgatok le a 40-es, 50-es és 60-as években készült blues lemezeket, az akusztikus blues kedvelőinek egy kb. negyedórás zenei blokkot válogatok egybe, majd egy viszonylag lassúbb tempójú, nyugodtabb hangulatú, igényes blues zenei összeállítással folytatom az adást. A hallgatókkal a műsor Facebook oldalán tartom adás közben az interaktív kapcsolatot. A műsornak mára már stabil hallgatói törzsközönsége van. Egyébként a Blues megálló adása és a könyvem kéziratának elkészítése éveken keresztül kölcsönösen támogatták egymást.

Könyvet írsz, rádióműsort vezetsz, mindemellett zenélsz is. Mióta basszusgitározol? Mit kell tudni zenekarodról, a Blues Night Longról?
Ifjabb koromban gitároztam, de hosszabb ideig szüneteltettem a zenélést. Nyolc éve kezdtem el ismét játszani, ekkor a basszusgitárt választottam és jelenleg is a szintén nyolc éve együtt zenélő Blues Night Long zenekar tagja vagyok. Mindannyian amatőr zenészek vagyunk, örömzenét játszunk, csakis bluest, akár akusztikus, akár elektromos hangszerekkel. A zenekar alkalmanként lép közönség elé, hiszen a fiatalabb generációt képviselő tagjainak munkahelyi elfoglaltsága miatt nem könnyű a szabad időpontokat összeegyeztetni. Két éve egy hangstúdióban elkészítettünk egy EP lemezt, szeretnénk a jövő év első félévében egy újabb lemezzel megjelenni.

Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta (Kifra)


Indul a BuRock Bár, a pécsi könnyűzene új szentélye
2017-07-26


A pécsi „Blueskocsma mozgalom” immár harminc éve újra és újra szárba szökken, ám hosszabb-rövidebb életű klubjai sosem éltek meg három évnél hosszabb működést. Elsősorban a könnyűzenei szakmai háttér, a zenészszakmai képviselet hiánya, és folyamatos finanszírozási gondok okán zárt be valamennyi. Most egy régi pécsi zenész gondolt egyet és indít könnyűzenei klubot. Lajos László számolt be nekünk a BuRock Bár születéséről.

Pécs a múlt század ’60-es éveiben az ország könnyűzenei fellegvárának számított, több mint harminc élőzenés vendéglátóegységgel és klubbal. Mára ez már csak szép emlék maradt. A nosztalgiát szeretnétek életre kelteni?
A BuRock bár ötlete feleségemhez, Lajosné Horváth Adriennhez fűződik. Neki régi vágya volt, hogy Pécsett egy blues-rock klubot üzemeltessen. Zenekaromat, a Grinders-t pedig a saját szórakozásunkra hoztuk össze zenész barátaimmal pár éve, amikor Dr. Szalai Sándor és Fekete Kálmán blues szervező elindította Szalaiusz Blues-Jazz Clubot a Király utcában. Igazi, vérbeli blues-jazz-rock klub volt, központi helyen, óriási sikerrel. A Szalaiuszban tartott teltházas koncerteken meglepve tapasztaltuk, hogy mekkora igény van az élőzenés helyekre, és megerősített a hitünkben - noha ott még „csak” heti három-négy alkalommal volt élőzene -, hogy márpedig egy ilyen klubnak komoly létjogosultsága van.



Nem lehetett könnyű dolgotok, hiszen Pécsett már szinte valamennyi vendéglátóegységben indult hasonló kezdeményezés. A finanszírozási gondok mellett legtöbbször a csendháborítás volt a probléma…
Elkezdtünk helyszínt keresni, ami nagy feladat, mert figyelembe véve az élő zene hangerejét, a vendégek tapsát, zsivaját - remélem lesz! - olyan helyszín kellett, ami a környezetben élőket nem zavarja. Így sikerült megtalálnunk a Pécs, Klimó György u. 18-ban a volt Barbakán éttermet. Komoly felújításokat végeztünk benne, és kezd összeállni a végső kép. Remélem a közönségnek és a zenekaroknak is megfelel majd.

Mi lesz a BuRock Bár fő stílusirányzata, milyen zenekarokat fogtok felléptetni?
Alapvetően a blues, a rock, a jazz a fő csapásirány, de bármilyen könnyűzenei irányzatra nyitottak vagyunk. Tervünk, hogy minden nap, hétfőtől szombatig más-más, elsősorban pécsi, Pécs környéki zenekarok mutathassák meg magukat. Természetesen szeretettel várjuk a vidékieket, akár a határon túli formációkat is: már jelentkeztek is ilyenek. Feltett szándékunk, hogy azok a zenészek is pódiumra léphessenek, akiknek máshol nincs rá lehetőségük. Tudom, milyen nehéz egy kezdő zenésznek, legyen bármilyen képzett, tehetséges, hiszen magam is gyakorló zenész vagyok, közel harminc évet dolgoztam a vendéglátó iparban és megtapasztaltam minden örömét-bánatát.

Kik lesznek az első fellépők, és mik a távolabbi terveitek?
A nyitó bulit július 28-án zenekarommal, a Grindersszel tartjuk, másnap a PMD Blues Band debütál nálunk. Ők egyébként augusztus 18-án is fellépnek, de akkor már régi barátjukkal, Eb Davisszel együtt. Dédelgetett álmunk, hogy olyan klubot hozzunk létre, ahol presztízs lesz fellépni, mint pl. a zentai Mojo Clubban és hálózataiban, nem utolsó sorban olyat, aminek turisztikai vonzerőt növelő hatása alakulhat ki a jövőben, ekképp Pécs hírnevét is öregbítheti. Számos külhoni példa van erre, ilyen formán lett anno pl. Krakkó a „Jazz fővárosa”, így vált világhírűvé a már említett zentai Mojo Club. Természetesen a hétköznapokat megtartanánk a bemutatkozni vágyó zenekaroknak.

hoati


Borsodi László: Közvetlennek és folyékonynak kell lenni
2017-03-27


Borsodi László 2014-ben Borsodi Blues Collective néven új formációt hozott létre, a zenekarvezetőhöz Mezőfi István „Fifi” dobos és Binder Norbert billentyűs csatlakozott. A trió jól működött, de egy koncertükön beszállt hozzájuk jammelni Pfeff Márton basszusgitáros, és annyira megdörrent a banda a Mezőfi - Pfeff ritmusszekciótól, hogy a folytatás adta magát. A Borsodi Blue és a Borsodi Blues Collective így gyakorlatilag összeolvadt, a srácoknak azonban tetszett az új név, ezért azt tartották meg. Fontos fejlemény az együttes életében, hogy a napokban lemezzel jelentkeznek, de ami ennél is fontosabb, idén ők képviselik Magyarországot a Dániában megrendezésre kerülő European Blues Challenge-en.

Milyen volt a Borsodi Blues Collective fogadtatása az eddigi koncertjeiteken?
Eddig is tetszett a közönségnek, amit csináltunk, de most érezhetően nagyobb a lelkesedés. Elsősorban nekünk kell jól érezni magunkat zenélés közben, megtalálni azt az oldott állapotot, amikor egyszer csak elkezd áramolni az energia a közönség felé, onnan meg vissza. Amíg ez a kölcsönös gerjesztés nem indul be, aligha beszélhetünk hatásról. Nehéz ezt elérni pl. Budapesten, ahol évente egyszer játszunk negyvenöt percet. Ott maximum a fantáziánk indul be, nem az energiák… Ennek ellenére jól fogadtak minket a fővárosi Muzikumban.



Februárban stúdióba vonultatok, hogy elkészítsétek új lemezeteket. Mikorra várható ez?

Március végén kézben lesz a lemez, a tervek szerint. Tizenegy dal van a rajta, túlnyomórészt a Moonshine And Wine című CD stílusát viszi tovább, de akad három-négy hagyományosabb dal is, ami a műfaj előtt tiszteleg – ilyen a lemez záró Ghost Town, amit Little G Weevillel közösen rögzítettünk. Gábor énekli és gitározik is a felvételen. A dalszövegekbe ezúttal besegített Ripoff Raskolnikov barátunk is, igazán jól sikerült az együttműködés.

Abban a megtiszteltetésben részesültetek, hogy az idén ti képviselitek hazánkat az European Blues Challenge-en. Honnan jött a lehetőség?
Tavaly a Csabai Csípős Blues Club felvételt nyert a brüsszeli székhelyű European Blues Union tagságába, így hivatalosan is jogosult delegálni zenekart a versenyre. Ez idáig Paksnak köszönhetően kiváló zenekarok képviselték Magyarországot, idén a csabai klub kitartó munkájának eredményeként mi kerültünk sorra. Ez nagy öröm és nagy felelősség is egyben. Jó motivációs erőt is jelent a verseny, a CD felvétel biztosan nem kezdődött volna el, ha nincs az European Blues Challenge.

Két nap alatt huszonegy nemzet nevezői mutatkoznak be. Feltérképezteted már a konkurenciát? Ti hogyan fogjátok felépíteni a rendelkezésetekre álló műsoridőt?
Nem csak az idei, hanem az előző évek résztvevőit is meghallgattam, továbbá több alkalommal is beszélgettem a korábbi résztvevő magyar zenekarok tagjaival, mindkettő nagyon tanulságos volt. Idén igen magas a színvonal, nagyon jó bandák vannak. A horvát, a dán, a holland, a svéd résztvevő nagyon erős. Van néhány produkció, ami nekem nem tetszik különösebben, de az látszik, hogy rendkívül komoly csapattal dolgoznak. Profi klipek, kiadó, managerek, turnék vannak a hátuk mögött. Ilyesmi nekünk nincs, csak arra a húsz percre támaszkodhatunk, amit ott muzsikálunk. Az új lemezünket azért majd terjesszük, két dal biztosan arról csendül fel, valamint egy régebbi szerzemény. Semmi másban nem bízhatunk, csak abban, hogy erősek a dalaink, különböznek attól, amit más játszik, és felüdülésképp fog hatni a „másságunk”. Emellett profin kell előadni és hatással kell lenni az emberekre. Közvetlennek és folyékonynak kell lenni, nem valami befordult szofisztikált művésznek.

A versenynek létezik egy expo része is. Hogyan készültök bemutatni a hazai blues életet?
Az expón elsősorban magunkat, illetve a nevező klubot reprezentáljuk. Hazánkat akkor képviseljük, amikor zenélünk, ettől függetlenül én fontosnak tartom, hogy legyenek az asztalunkon más zenekaroktól is CD-k, fesztiválokkal, rádiókkal, honlapokkal kapcsolatos szórólapok, vagy bármi, ami a blueshoz köthető, tehát bármilyen megkeresést szívesen veszünk.

European Blues Challenge
Az European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, blues magazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blues zene Európában reflektorfénybe kerüljön. A közös cél érdekében évente megrendezik az European Blues Challenge-et, mely eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában, Belgiumban és Olaszországban került megtartásra, míg idén Dánia ad otthont neki. A koncertek mellett szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak, ahol minden résztvevő bemutathatja, hogy mivel foglalkozik.

A 7. European Blues Challenge 2017. április 6-8-án Horsens városában tartandó programja
április 7.: Detonics (NL), Chris Kramer & Beatbox‘n’Blues (DE), Gaelle Buswel Band (FR), The Cornfeds (DK), Slovak Blues Project (SK), Hot Tamales Trio (PL), Messias And The Hot Tones (PT), Southernman Robbie (RO), The Blues Infusion (AT), Borsodi Blues Collective (HU), Bayou Moonshiners (IT)
április 8.: Pascal Geiser Band (CH), Kid Colling (LU), Rolin Humes (HR), Headline Blues Band (SE), Kaz Hawkins Band (GB), Daniel Eriksen (NO), Honey B. Family (FI), Rene Paul Blues Band (EE), Los Mambo Jambo (ES), The BluesBones (BE)

hoati


AG Weinberger: Kiírom magamból az elégedetlenségeimet
2017-03-10


A nagyváradi születésű AG Weinberger kivételes képességű gitáros, énekes, szájharmonikás, rádiós és televíziós szakember, lemezkiadó producer, „az első bluesmisszionárius” zenész, akit a kritika a romániai Mr. Blues megnevezéssel illetett. Tizenegy albumot jelentetett meg, tizennyolc színházi előadáshoz írt zenét, számos rádió és tévé műsor ötletgazdája, alkotója, producere. 2011-ben Románia Elnöki Hivatala a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatát adományozta neki különleges zenei karrierjének elismeréseként és az új tehetségek felfedezésére és támogatására tett folyamatos erőfeszítéseiért. Jelenleg új műsorával járja Romániát, a 2017. február 24-ei dévai fellépése előtt készített interjút vele Szűcs László. A beszélgetés eredetije az Erport.ro online közéleti és kulturális lap oldalán jelent meg.

Új műsoroddal járod az országot, hol léptél fel, merre készülsz?

A Gringo Tronic szólóestem turnéján vagyunk, méghozzá a kellős közepén. Januárban kezdtem Brassóban, utána Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színházban léptem fel, aztán februárban Drobeta Turnu Severinben, majd Ludason játszottam. Ma este Déván játszom, holnap este pedig a Szebeni Filharmónia termében. Utána vissza Bukarestbe, aztán március végén, 28-án következik Gyulafehérvár, 29-én Nagyvárad, 30-án Nagykároly. Váradon a Filharmóniában lépek fel, a színházba nekem lehetetlen bejutnom. Ez egy ilyen város lett. Április elején megint Brassó, onnan pedig következik az ország északkeleti része, Suceava, Botosani, Iasi.

Mit kínál ez a Gringo Tronic?
Volt nekem a Gringo című műsorom, ami három évig futott. Sajnos ezzel el sem tudtam jutni Váradra, mert nem érdekelt senkit a szervezők körében, pedig az egész országban telt házakkal ment. Ez az eredetihez képest annyiban más, hogy elektronikus zenei elemekkel van megspékelve. Úgy is mondhatnám, ez egy igazi improvizatív helyzet, minden este egészen más. Nagyon izgalmas nekem is ez, teljesen új zenei nyelvezeten próbálok beszélni. Telt házak fogadnak, s meglepem az embereket, mert nem tudják, mi ez. Többen elárulták, hogy egészen másra számítottak.



Egy klasszikus blues estre?
Igen, dalokra, bluesra, jazzre, egy szál gitárral, mesélő, regélő énekessel. Ez pedig inkább egy szinkretikus tapasztalatot kínál. Van egy óriási kivetítő vásznam, azon egy érdekes kollázs jelenik meg három szinten. Arról szól, hogyan nőtt fel az én lelkiismeretem. Én egy modernkorbeli ember vagyok, most pedig egy posztmodern korban élek, másfajta nyelvezettel, technológiákkal és másfajta félelmekkel. Megmutatom az embereknek azt, amiből én vagyok. Fotó és film fut a vásznon, s van rajtam egy kamera, amely átveszi a mozgásomat. Mindenféle képek váltakoznak, az egyiken Mark Twain sörözik Teslával, utána megjelenik Marilyn Monroe fél melle, aztán Trockij, majd Gershwin, jönnek a hatvanas évek, Miles Davis, időbeli zűrzavar.

Ezeket a fotókat ki rakta össze?
Hát én. (Nevet) A fotók mögött pedig fut egy film, amit Chicagóban vettem fel. A sziluettem pedig arra szolgál, hogy a fotókon belül egy ablakot nyit a filmre. Ahogy a sziluettem élőben mozog a képernyőm, ott jelenik meg a film.

Te pedig közben zenélsz.

A színpad logisztikai elrendezése arról szól, hogy körül vagyok véve mindenféle hangszerrel, kütyükkel, laptopokkal. Koncert előtt megnézem a közönséget, kilesem a hangulatot. S aztán leülök a székre, s hozzáérek valamelyik kütyürühöz, véletlenszerűen. Az beindít valamit bennem, arra kezdek építeni. Ez egy megismételhetetlen pillanat. És akkor mesélek is a közönségnek. Hogy miről szól ez a pillanat. Néha összeáll ebből egy ismertebb szám is, de nem feltétlenül. Attól függ, mihez ér hozzá a térdem vagy a könyököm. Elindul egy ritmus. Később felveszek egy gitárt, s játszom valamit, ami ott születik a fejemben. Megvan az improvizáció legtisztább dialektikája. Előre nem látható és megismételhetetlen. Egy hosszan tartó kulturális onanizáció. Aminek persze megvan a tudományos, intellektuális és filozófiai magyarázata. Mert minden hangot és minden szót alá tudok támasztani. Mert belőlem van. A mi iskolánkból van, a Schneider Tóni tanár úr irodájából, ahol megnézhettük a Hairt. Emlékszel? Meg a Kompromisszum 83 irodalmi csoportból, meg a Sall Laci féle Plánéta című előadásból, amiben szegény Szabó Barna játszott, s én írtam zenét hozzá. Meg a Kortárs Színpadból, meg az Ady-körből. Én ezekből a dolgokból vagyok, én Habsburgiából jöttem.

Szoktad rögzíteni ezeket a koncerteket?
Nem kell én rögzítsem. Rögzíti a közönség s teszik fel a Facebookra.

Egy ilyen sorozat komoly szervezői munkát igényel. Ezt ki csinálja?

A feleségem. Azzal kezdjük, hogy leülünk a térkép elé, kiválasztjuk a helyszíneket, hogy a költségek is optimálisak legyenek, utána ő elkezd telefonálni. Minden városban tárt karokkal várnak, kivéve a szülővárosomat. Egyedül Várad az, ahol „nu se poate”. Ez nekem nagyon fáj, de egyféle dacot is kivált belőlem. Ha esik, ha szakad, én március 29-én elmegyek Váradra, hogy azt a koncertet megcsináljam.
Egyébként is olyan országban élünk, ahol a művészeknek nincs megfelelő szociális státuszuk. A szabadúszók óriási hátrányt szenvednek azokhoz képest, akik minden hónapban szépen megkapják a fizetésüket, függetlenül attól, mennyire jó az, amit csinálnak. S nem kell nyugdíjas éveikre sem aggodalommal gondoljanak. Engem nem ismer el az állam. Diszkriminálva érzem magam ebben az országban, sok más szabadúszó kollégámmal együtt. Ki is írom magamból az elégedetlenségeimet, március végén jelenik meg román nyelvű kötetem Singular címmel. Ebben vannak versek, esszék, de zenetudományi írások is, például a klezmer és a jazz kapcsolatáról.

Utóbbi nyilván összefügg azzal is, hogy zeneszerzés szakon egyetemi tanulmányokat végzel, s legutóbbi beszélgetésünk idején éppen csellóműveket komponáltál.
Igen, az idén már el is végzem zeneszerzés szakon a mesteri képzést. A munkák is gyűlnek szépen, s ami a legjobb: a tanulás egy csomó mindent helyretett a fejemben. Jobban odafigyelek, jobban fel tudom építeni logikailag a dolgaimat. Még az improvizatív szituációkat is. Csodálatos tanáraim vannak, rengeteget tanultam tőlük. Ha végzek, utána a doktorátust is igyekszem megszerezni, a spekulatív objektivizmus a zenében téma foglalkoztat. Például milyen hatást gyakorolhat, mondjuk egy tíz perces mű az emberre, hogyan képes őt manipulálni.


A blues zene egy kincs – interjú Little G Weevillel
2016-07-09


Little G Weevil 2004-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol csaknem a nulláról indulva megnyerte az International Blues Challenge-t, nemzetközi viszonylatban is megsüvegelendő sikert elérve. A közeljövőben új lemezzel jelentkezik, ez alkalomból beszélgettem vele.

Még július hónapban új akusztikus hanganyaggal jelentkezel. Ki fogja kiadni a lemezt?
Az előző lemez a VizzTone Label Group kiadásában jelent meg, és bár néhány hónappal ezelőtt még úgy volt, velük dolgozom ismét, a stúdió munkák utolsó fázisában úgy döntöttem, a magyar Xlnt Records-szal és a saját kiadómmal (APIC) felesben adjuk majd ki az anyagot.

Javarészt saját szerzeményeket játszol, személyes történeteket mondasz el, ritkán adsz elő feldolgozásokat. Változtattál ezen a koncepción?
Koncerteken a kedvemtől függ, mennyi feldolgozást adok elő, de például lemezre mindenképp saját szerzeményeket érdemes rögzíteni szerintem. Most is így van, az új albumon egy feldolgozás hallható majd, illetve másfél, mert a másik instrumentális. Egyébként ez a lemez két sessionből áll: a CD első fele St. Louisban készült a Blue Lotus stúdióban, a másik fele pedig itthon Magyarországon. Az Államokban Paul Niehaus volt a vendég több hangszeren, a budapesti felvételeken Pribojszki Matyi, Nemes Zoli és Pintér Zsolt közreműködik pár számban. Igazi blues lemez lett, nincs túlbonyolítva. Egyszerű, de velős, feelinges. Ahogy én ezt szeretem. Three Chords Too Many, azaz „Három akkord túl sok” címet kapta az anyag. Innen már lehet tudni, mire számíthat az ember. Ha-ha-ha…



Egy populárisabb, szélesebb közönséget megcélzó albumon is dolgozol…
Az, hogy lesz-e belőle egy önálló lemez, az majd a közönség reakcióján múlik. Csináltunk három számot a magyar SoulClap Budapest zenekarral, illetve Frankkel a fedélzeten, baromira élveztem a közös munkát. Az elmúlt években írtam egy tucatnyi olyan dalt, amit nem igazán tudtam beleilleszteni a tradicionális blues karrierembe. Nem megyek el technóba, ezt én rhythm and blues műfajnak tartom. Van benne rock, reggae, funky, blues és rock ’n’ roll. Bluesosan feelinges a zene, élő emberek pengetnek, csak maibb a hangszerelés. A szövegek igazak, hitelesek. Nincs rózsaszín jaguár és deluxe hotel fajta kamu érzés. Tök jó szerintem. Az első nótával és a klippel szeptemberben jövünk ki. Remélem tetszeni fog.

Szólóban vagy zenekarban élvezed jobban a muzsikálást?
Természetesen mind a kettőt egyformán szeretem. Nagyon örülök, hogy tíz évvel ezelőtt elkezdtem koncentrálni az egyedüli játékra. Mostanában ráadásul gondolkodom egy nagyon őrült egyszemélyes projecten, csak időt kéne találnom a kidolgozásához. Talán majd télen. Amint látod, tele vagyok ötletekkel. Addig nincs baj, amíg ez így van.

Sok hazai zenész panaszkodik, hogy szükség lenne managementre, produkciós irodákra. Az USA-ban mi a helyzet? Ott is a muzsikusok végeznek mindent, a koncertszervezéstől a plakátkészítésig? Melletted van olyan személy, aki ezeket a feladatokat elvégzi?
A panaszkodás nem az én műfajom. Megoldást kell találni a problémára. Az utóbbi öt évben volt Amerikában is exkluzív szerződésem, koncertszervező iroda, kiadó, de idén ismét inkább én tartok kézben mindent. A kiadómat szeretném felfuttatni, egy másik céget is tervezek. Nem dolgozom exkluzívan senkivel, kivéve Magyarországon, ahol minden koncert és managementi feladat Podlovics Péternél fut össze, ő tartja fejben a tennivalókat. Ez nagyon szeretném, ha így maradna. Jól dolgozunk együtt szerintem. Ezen felül úgy érzem, nem lehet mástól várni a csodát. Ez blues. Tudjuk mi van. Ha nincs közönség, nincs produkciós iroda, sem management. A mi feladatunk, zenészeké, hogy a muzsikánk minél több ember tetszését megnyerje. Azért mert blues, nem azt jelenti, hogy eladhatatlan. De ezt nekünk, zenészeknek kell bebizonyítani. Ennyi az egész.

Mégis, a zenész feladata nem az, hogy dalokat szerezzen, hogy muzsikáljon?
De igen, az. De ha egyszer ilyen lett a világ, akkor üljek és keseregjek? A mostani költőkért, írókért szerinted sorban állnak a kiadók? Francokat. Ők intézik a nyomdát, kiadást, marketinget. Nem az a megoldás, hogy nyavalygok. Más reggel ötkor kel és megy dolgozni. Én heti hat napot mosogattam, tizenegy órás műszakokban túrtam a szart. Most szerinted azon fogok sírni, hogy nincs management? Örülök, hogy nem kell felvennem a kötényt. Én megbecsülöm, ami van, és szerintem ez nagyon hasznos. Semmi okom nincs panaszra. Örülök, hogy nem kell valami nálam sokkal butább főnöknek a seggét nyalnom és más zsebére dolgozni az életem végéig. Tudjuk, hogy nem populáris, amit csinálunk, mégis csinálni akarjuk, mert hiszünk benne, szeretjük. Jól kell játszani és legfőképp ezerrel megbecsülni, ami éppen van. Saját magadnak segítesz ezzel.

Nemzetközi sikereidnek és az X-Faktorban való szereplésednek is köszönhetően elkezdtek egyre többen járni blues koncertekre. Hogyan tartható az érdeklődés legalább ezen a szintem?
Azt nem tudom, hogy ez teljes mértekben így van-e, de ha valami közöm van hozzá, annak én mindenképpen örülök. Ezt ti látjátok jobban. Én próbálok kreatív maradni és magasan tartani a lécet, de nem hiszem, hogy mindig ugyanazt kéne csinálnom. Én ennél sokkal szélesebb látókörrel létezem. A blueson belül persze. A blues nem attól blues, hogy maximum három akkord. Én hiszek abban, hogy a blues zene egy kincs. Az érték, amit képvisel, a népzenei hitelesség, a történelem, az igazság érzet és legfőképpen a túlélés sikere, amit hordoz magában, minden egyes igazul előadott blues dal. Ezt kell tovább vinni. Csak érteni kell, igazán miről szól a műfaj.

Itt a nyár, itt a fesztiválszezon. Merre láthatnak, hallhatnak az érdeklődők?
Július 20-án és 21-én a veszprémi Utcazene Fesztiválon lépek fel, július 29-én Budapesten a Kobuci Kertben, 30-án pedig a mezőtúri East Festen adok koncertet. De ne feledjétek, e hónapban új lemez, aminek a dedikálási időpontjait lassan közzé tesszük. Köszönöm szépen az érdeklődést, további sok sikert az oldalnak!

Szöveg: hoati, fotó: Nagy János


A sikert csak csapatmunkában lehet elérni - interjú Szabó Tamással
2016-04-14


A tradicionális blues, a hatvanas évek beat, illetve a későbbi korok pop dallamainak világát ötvöző Mojo Workings képviselte Magyarországot az idei European Blues Challenge-n. Élményeikről, tapasztalataikról, a hazai blues szcéna helyzetéről, múltbéli és közeljövőbéli koncertekről faggattam Szabó Tamást, a 2011-ben alakult csapat szájharmonikás-énekesét.

A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.



Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.

Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz.  Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.

Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel.  A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat.  Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.

Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.



A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt.  Igazából ez is lenne a cél.

Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.

Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.

Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai


Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra – interjú Ripoff Raskolnikovval
2016-03-25


Ripoff Raskolnikov az európai blues szcéna egyik legkülönlegesebb figurája, aki mély költőiséggel és zenei kifejezőkészséggel tud bemutatni olyan emberi érzelmeket, mint szerelem, szenvedély, fájdalom, élni vágyás vagy haláltól való félelem. Zeneileg leginkább a Tom Waits és Bob Dylan által jelölt terepen lehet elhelyezni. A színpadi jelenlétének, száraz humorának és a blueshoz való személyes kötődésének köszönhetően nem okoz neki gondot az intenzív légkör megteremtése a koncertek során. Ő egy olyan művész, akit nemcsak hallani, de látni is jó. Tavaly nálunk ünnepelte a hatvanadik születésnapját, de friss albumait is Budapesten szokta bemutatni – nincs ez másként az először április 2-án, a lemezbemutató napján kézbe vehető Odds And Ends esetében sem.

Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről, és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?
Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.

Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya?  Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?
Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott.
Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem. Aztán tizennyolc évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát. Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.

A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.
Lehet némi igazság ebben. Nyilván mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni.
És ha már a régi nagyoknál tartunk: tizenöt éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.

Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.
A magyar népzenével akkor találkoztam, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.
Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy az óta ezt kb. tízszer annyian látták a Youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]



Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.
Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván az óta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá válva már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban. Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, kurva nagy arc vagyok, pusztán mert külföldről érkeztem.

Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.

Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.

Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.
Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.

Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?
Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.
 
A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.
Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.

Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?
Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám.
Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Az után a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.

Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.
Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.

A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.
Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!

Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?
Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.

Az új lemez az Odds And Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?
Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.

Sam 'Redbreast' Wilson


A Bem Rockparttól a Soproni Színházig – beszélgetés Papp Gyulával
2016-01-09


A Minivel, a Skorpióval, a Dinamittal és a P. Mobillal vált többek között ismertté a billentyűs hangszerek mestere, Papp Gyula, aki mindemellett rengeteg budapesti, vidéki, vagy éppen határon túli színházi produkció megvalósításánál is bábáskodott, munkáit ezrek élvezhették. Az alábbi interjúból élete történetét, zenei pályafutása fontosabb állomásait ismerhetjük meg.

A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe nálad a beat- és a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban a konziban a mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött Huszti Pista, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt, – a Volán elődje – Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Super Fundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beatzenével, esetleg annyi, hogy hallgattam, láttam a ’66-os Táncdalfesztiválon Szörényiéket a Még fáj minden csókkal. Tehát még aznap elmentem a próbára, és máris rockzenész lettem! A konziban pedig renegát. De annyira azért nem renegát! Novemberben volt a kilencvenedik születésnapja Kertész Lajosnak, a fő tanszaktanáromnak, – akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül – és a Vakok Állami Intézetében, a Nádor teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal.  Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott – megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci, – akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd éppen akkor a Scampolo vezetője volt, – mikor a neves Gundel étteremben játszottunk, beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni. Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda-odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Volt olyan is, – és itt van a Gondviselés keze – hogy Varga Lacival meg Bertalan István ’Güzüvel’, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott, lementünk a Csanádi utcai Syrius klubba. Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz koncertteremből álló pince klubba hat-nyolc lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncerthelye volt. Ide merészkedtünk le játszani, így hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, nomeg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris és Baronits Zsolt. Tényleg szükségeltetett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett! Ez a Syrius klubbéli fellépésem 1970 szeptemberében volt…

Akkor még csak tizenkilenc éves voltál?
Még annyi sem, mert novemberi vagyok.



És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini…
Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal Étteremben, vagy az Erzsébet Sörözőben. És amikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám téri óra alá, este hat órára hívott engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én – később megtudtam, Mátyás királlyá választásának napján – kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert az akkori szokásoknak megfelelően délelőtt tizenegykor a Corvin moziban volt, majd este a Bem rakparti Mini klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz tíz fokban is várakozott a közönség, hogy a bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában jártak a srácok, így bővült a közönség.  Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock klubjaként.  Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még manapság is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten és CD formátumban is. Ezt az anyagot minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag című számunk felkerült a világ legjobb ezer dala közé, végül egy Eric Clapton, egy Jethro Tull és egy Them nóta mögött a negyedik helyen végzett. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon, és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban.  Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tullhoz hasonlítottak minket a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási lehetőségem adódott akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, Németh ’Nemecsek’ Tamást. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13-án indult Kecskeméten, Illés-Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés együttes, és nézték a Nemecseket. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás című első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési Ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit, és mikor a Levente eljátszott egy gitár futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam, válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan. – feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel.

Tehát egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát… Zavarban vagyok, ha szembedicsérnek. Ráadásul Bartókon nőttem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy tíz éves koromban. Ezért is jelentett nekem sokat Bartók.

De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi évek, amik ma is tartanak, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, a soproni származású Sárdy Barbarával a Papp-Sárdy NBB. Korszakaid közül melyiket tartod a legsikeresebbnek, és melyiket a zeneileg legigényesebbnek?
Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió korszakom volt. Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Sokat koncerteztünk Lengyelországban, nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet-Németországba és Nyugat-Berlinbe is rendszeresen jártunk. 1976. május 1-jén, délben a TV-toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. Négyszázezer kéz Karesz „hande hoch”, magyarul „kezeket fel” felszólítására, nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. Felemelő volt 1978-ban a finnországi Turkuban egy színpadon játszani Eric Burdonnal, aki akkor a Warral lépett fel, vagy az afrikai segélykoncertet szervező Bob Geldoffal, vagy a másik akkori álomcsapattal, a hazánkban is többször megforduló Uriah Heeppel. De a Dinamit korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból, – ez júniusban történt, – akkor a Skála parkolóban húszezer ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Németh testvérek, mert akkor már Nagy Ferózni kezdtek… A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp-Sárdy NBB. Ez utóbbi, 2000 óta működő zenekarnak tavaly év végén DVD tokban látott napvilágot a Toronyiránt című, ötödik nagylemeze.

Térjünk át a zeneszerzésre. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. Tizenkilenc évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
A Haloványkék gondolat Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta Ádám, hogy adj egy G-t, hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-et, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van a G.

Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van a G, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Életem fő művének azonban Az ember tragédiájából készült darabot tekintem, amit 1990-ben bemutattak be itt Sopronban. Ezt azóta képtelen vagyok bemutattatni máshol, de megtudtam, hogy miért! Szerencsés Károly barátom mostanában ajándékozott meg a Véna című kötetével. Nagyon megtisztelt, mikor ezt írta bele: „Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog.” És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon-nagyon ünnepelt dolog volt 1937-től 1940-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi Mátyás pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust. És nem tudom Budapesten bemutatni! Igen ám, de akik itt Sopronba látták, szerették. Az első kritikában azt írták: „Nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Ha a Haloványkék gondolat tetszett, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom, amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre…
A Songwriting Competitionre, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. Az első sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan nyolc és fél percet. Tizenötezer, egy győri Rába stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle tizennégy embert jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik színdarabomat, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban Friedrich Schiller Ármány és szerelem című művéből, azt meg Békéscsabán mutatták be. Sajnos azóta sem adták elő. Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében, harmincnyolcadik helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak Pataki Attilának és Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe, csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.



Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő muzsikus is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Szakcsi Lakatos Béla szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók átdolgozást, a dög nehéz Terta magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy-két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám! – válaszolta. A Klotild-palotában lakott, oda mentem el kétszer. Tizenegytől fél kettőig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál volt a rock kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. Katona Klári Titkaim című turnéján, amit a Presser Gábor csinált neki, a Saturnus játszott: Dandó Péter, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt.

Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
A Hammond A 100-as, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod.

És a második?
Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora található, az Jeanne-Marie Darré-é volt, ami pedig a Petőfiben lelhető fel, az pedig Cziffra Györgyé. Három láda orosz pezsgőért adta oda a kultúrház igazgatónak, mondván, ez a hármas számú zongorája a sorban, nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a Körtáncban Cziffra zongoráján kísértem.  A Riskó Géza barátom alapította Mai Nap című újságban volt is egy cikk, hogy Cziffra György zongoráján játszom Sopronban. A Zorán és a Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban található a hangszer? Mert ott volt élelmes az igazgató – feleltem nekik.

Az Emerson, Lake & Palmernek volt egy Bartók átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók átdolgozásotokat?
Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a Rhapsody In Blue-val. A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.

Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?

De! Emersonék megvették a jogot: tízezer dollárt fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet mindemögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző szerzeménye. Nálunk pedig a Bors megkérdezte Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros hajú rock zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában.  Szeptember 26-án volt hetven éve, hogy elhunyt Bartók. A 2016-os esztendőben lesz majd egy megemlékezésünk.

Hogy mennyire változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor – Vas megyei lévén – bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij-Korszakov és Ravel átdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek”, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, elönállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.

A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.

A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Banddel is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is egy lemez velük. A Majsai Gábor énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi Kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B.-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek.  A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell.

A következő műfajjal, a blueszal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor tizenhat éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabbon is. Persze, hogy játszunk bluest! De a név így lett figyelemfelkeltő!

Ezután felmentünk a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 515-ös termébe, ahol Papp Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!

Gróf István