Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Dupla jubileumot ünnepelt Török Ádám
2013-01-25


Török Ádám fuvolista, énekes és dalszövegíró, a legendás Mini együttes frontembere január 12-én és 13-án koncerttel ünnepelte 65. születésnapját, valamint pályafutása 45. évfordulóját. Az ötévente megtartandó jubileumi koncertek 1988 óta kerülnek megrendezésre, amiknek korábban az egykori Budapest Sportcsarnok és a Petőfi Csarnok, idén szponzor hiányában a Budavári Művelődési Ház adott otthont. A Bem rakparton fekvő kultikus hely 1966 őszén nyílt meg, azóta Török Ádám zenekaraival mintegy kilencszáz alkalommal lépett fel itt. Ez évben a belépőjegyek már elővételben elkeltek, jómagam a szombati napra jutottam el.
A három felvonásos bulit a legfrissebb Mini formáció, a Mini Corporation nyitotta, mely új hangszereléssel, modern megszólalással, mégis a régi szép időkhöz méltó módon adaptálva mutatta be a Mini dalokat, természetesen az ünnepelt vezényletével. A négy generációt átfogó együttest a Török Ádám által két esztendeje ismét életre keltett, ős-Miniként aposztrofált, 1971 és ’73 között működő, Nagy Istvánnal, Németh ’Nemecsek’ Tamással és Papp Gyulával felálló alakulat követte. Sokan ezt a formációt minden idők egyik legjobb magyar zenekaraként tartják számon. A harmadik felvonásban a Török Ádám, Závodi János, Németh Alajos, Köves ’Pinyó’ Miklós és Németh Károly alkotta csapat lépett a nagyérdemű elé.
Számtalanszor, számtalan helyen előadott szerzemények, politikai üzenettel bíró, ma is aktuális dalok (Kolduskirály, Csak szavak, szavak, Nem tudom, hogy merre), a honi könnyűzene klasszikus értékű remekművei (Halványkék gondolat, Kereszteslovag, Asztalhoz leültem, Kell a barátság) csendültek fel a tisztán három órás koncert során. Számomra a csúcspontokat a Gőzhajó, az Este a székelyeknél keretébe foglalt majd húszperces darab és a Vissza a városba előadása jelentette. A közönség többször vastapssal, hangos ovációval köszönte meg a zenészek káprázatos muzsikálását. Az estet egy rövid jam-session zárta.
Török Ádám és társai ezen a napon olyan feelinggel játszottak, mint abban az időben, amikor megalapozták a Mini nagyságát. Kívánom Nekik, hogy sok ilyen pillanatot éljenek még meg a színpadon. Tavasszal újabb nagyszabású koncert várható, és ha minden a tervek szerint alakul, a Mini Corporation idén lemezt is letesz az asztalra, amire eddig CD-n nem hallható Mini dalok (Nem tudom, hogy merre, Zöld szörny) is kerülnének. De ez már egy másik történet...

Szöveg: hoati, fotó: Mönich László


Jake Lear: Diamonds And Stones
2013-01-17


A Vermont államban született Jake Lear immár harmadik albuma tavaly december elején került a zeneáruházak polcaira. A hanganyag repertoárjában saját szerzemények, valamint feldolgozások hallhatók, bár ez utóbbiak jóval kisebb arányt képviselnek. A két vendégdal a Jack O’ Diamonds (John Lee Hokker) és a Work, Work, Work (Junior Wells), melyek új köntösben részesültek. A tíz számos lemezt egy zenekari darab (Boogie Time) zárja. Korábbi albumaihoz (Love And Charm, Lost Time Blues) képest jobbak lettek a dalok, változatosabb, izgalmasabb a zene, úgy tűnik az időközben eltelt évek, a rendszeres koncertek megtették a hatásukat, egyre jobban kezdi megtalálni saját egyéniségét. Együttesét Carlos Arias (basszusgitár) és Roy Cunningham (dob) alkotja, akik nem kaptak látványos lehetőséget tudásuk csillogtatására, de közös produkciójuk hiba nélküli.

Szerzői kiadás, 2012

hoati


Tim Lothar: Stories
2013-01-02


Dánia komoly blues központtá fejlődött az utóbbi években, s elképesztően jó blues muzsikusokkal örvendeztette meg a műfaj szerelmeseit – elég, ha csak Mike Andersen, Thorbjorn Risager, Peter Nande vagy a most bemutatásra kerülő Tim Lothar dolgaira gondolunk.
Tim Lothar 25 dobolással eltöltött év után döntött úgy, hogy akusztikus gitárra vált, elkezd énekelni, s beleássa magát a klasszikus delta blues világába. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy tehetséges, s a 2006-ban megjelent első Cut To The Bone lemeze után az érdeklődés, a pozitív kritika és a siker sem maradt el. A következő 2008-ban kiadott In It For The Ride korongjának köszönhetően az európai fesztiválok kedvelt, keresett fellépője lett, majd munkája elismeréseként megkapta a Danish Blues Artist Of The Year és a Best Danish Blues Album díjakat.
Az idén kiadott Stories címet viselő lemezét a dániai Aarhus városában található Indeed stúdióban rögzítette. A korongon csak saját kompozíciók találhatóak, a történetek személyesek, a mindennapi életből vett mesék. Látványos kiteljesedésnek lehetünk a tanúi, hiszen a zene egy magabiztos, érett dalszerzőt mutat, aki számtalan órát töltött azzal, hogy fejlessze gitárjátékát. Stílusbeli hiányosságnak nyoma sincs, lenyűgöző közvetlenséggel mutatja be, értő tolmácsolásban adja elő a 21. század emberének egy régebbi kor zenéjét úgy, hogy ez nyomot hagy benne. Egyszerre nyers és érzéki, a hallgató szívéhez szóló.
Ez az az album, amit nem tudok megunni, lenyűgöz, ellenállhatatlanul a bűvkörébe von. Érdemes lesz tehát a dániai zenész további útját figyelemmel kísérnünk!

Szerzői kiadás, 2012

hcs


The Lucky Peterson Band featuring Tamara Peterson: Live At The 55 Arts Club Berlin
2012-12-13


Lucky Peterson négy évesen Bill Doggett hatására kezdett el Hammond B-3 orgonán játszani. Első dala a Willie Dixon segítségével rögzített 1-2-3-4 volt, mellyel a The Tonight Show-ban és a The Ed Sullivan Show-ban is szerepelt. Gitározni nyolc éves korában tanult meg. Tinédzserként Little Milton és Bobby ’Blue’ Bland zenekarait erősítette, szólópályára a ’80-as évek második felében lépett. Lemezei közül a 2010-ben megjelent You Can Always Turn Around Blues Music Awards jelölést kapott az Acoustic Album Of The Year kategóriában.
Együttesével idén márciusban Berlinben adott koncertet, aminek extrákkal kiegészített kép- és hanganyaga Live At The 55 Arts Club Berlin címmel került kiadásra. Az elhangzó műsor két DVD-n, illetve két CD-n kapott helyet. A koncert repertoárja ismert és kevésbé ismert feldolgozásokból, saját, valamint felesége, Tamara Peterson szerzeményeiből tevődik össze. A kakukktojás dal Prince világslágere, a Kiss. Lucky Peterson kísérőzenekarát a néhai Mel Brown egykori tanítványa és barátja, a gitáros Shawn Kellerman, a basszusgitáros Tim Waites és a kubai származású dobos, Raul Valdes alkotja. Közülük Kellerman kapta a legtöbb lehetőséget tehetsége felvillantására. Tamara Peterson énekét tizenegy számban hol szólóban, hol a párjával duóban hallhatjuk. A csaknem két és fél órás műsor az elejétől a végéig lebilincselő, az előadás profi, a dalokból elementáris erő árad. A kiadvány harmadik DVD-t is tartalmaz, melyre az interjúk mellett a városba érkezés és a koncert előkészületeinek pillanatai kerültek. A zenészekről bőséges információkkal szolgál a húsz oldalas booklet.
Sokunknak nem volt még lehetősége élőben megtekinteni Lucky Peterson és csapata fellépését, így az októberben piacra dobott kiadványt megismerve némileg kárpótolhatjuk magunkat.

Blackbird Music, 2012

hoati


’Sir’ Oliver Mally: Strong Believer
2012-12-07


Az ausztriai Wagna városában született Oliver Mally első gitárját tizenöt évesen kapta. Autodidakta módon tanult meg gitározni, stílusára leginkább Albert King, Buddy Guy, John Lee Hooker, B.B. King és Albert Collins volt nagy hatással. A ’Sir’ Oliver Mally’s Blues Distilleryt 1990-ben hozta létre. A ’90-es évek vége óta szóló előadóként is játszik.
A mono felvételeket tartalmazó lemeze, a Strong Believer két nap alatt került rögzítésre. A tizenegy számos albumon egyetlen feldolgozás, a Girl From The North Country kapott helyet, mely Bob Dylan második lemezén, a The Freewheelin' Bob Dylanen volt először hallható. Bár a zene és a mondanivaló nem komor, nem szomorú, mégis az album maximális odafigyelést igényel. A nyitó Down With The Blues dallamát nehéz elfelejteni, már első hallásra belopja magát az ember szíve csücskébe, de ugyanígy vagyok a Crazy ‘Bout That Musickal is. Négy dalban közreműködött a The Banty Roosters és a Blues Juice formációk tagja, az Ausztriában 1992-ben letelepedett német származású gitáros, Frank Schwinn.
A személyes hangvételű, nyers hangzású, az itt-ott szinte tökéletes Strong Believert hamar megszerettem, mi több, az egyik kedvenc Oliver Mally lemezemmé is vált.

sir-oliver-records, 2012

hoati


Hans Theessink & Terry Evans: Delta Time
2012-11-27


Hans Theessink és Terry Evans húsz éve Winnipegben találkozott először. Első közös lemezük, a Vision Blues Music Awards jelölést kapott az Acoustic Album Of The Year kategóriában. Újabb duó albumukat négy év elteltével idén Delta Time címmel készítették el.
A Los Angelesben rögzített hanganyag kilenc feldolgozás nótát, valamint négy Theessink szerzeményt tartalmaz. Az átiratok közül a The Birds And The Beest a Vicksburgből származó Evans a ’60-as években a The Turnarounds tagjaként énekelte először. Herbert Newman kompozíciója mellett többek közt Tampa Red, Bobby Charles, JB Lenoir, James Carr és Jimmy Reed egy-egy dala került feljátszásra. Ezeket a szerzeményeket számtalan verzióban hallottuk már különböző zenészek lemezein, mégsem lehet megunni őket. A Mississippi eredetije Hans Theessink negyvenedik születésnapja alkalmából készített albumon, a Johnny & The Devilen található. A dalban Arnold McCuller és Willie Greene Jr. vokálja hallható. A két vendégmuzsikus négy további számban is szerepelt, gospeles ízt adva azoknak. Rajtuk kívül meghívásra került még Ry Cooder, aki világhírnévre a Wim Wenders-féle Paris, Texas filmzenéje és a Buena Vista Social Club felfedezése által tett szert.
A szeptemberben piacra dobott Delta Time hamar felkúszott a zenei ranglistámon a 2012-es év legjobb kiadványai közé. A legapróbb lelkiismeret furdalás nélkül adok rá csillagos ötöst.

Blue Groove Records, 2012

hoati


Randy Kaplan: Mr. Diddie Wah Diddie
2012-11-20


Randy Kaplant az egyik legnagyszerűbb előadóként tartják számon az Egyesült Államokban, aki a blues gyermekekkel történő megismertetésén fáradozik. A New York-i születésű, jelenleg Los Angelesben élő zenész filozófiát és irodalmat tanult, majd színházi darabokban, filmekben és televíziós sorozatokban szerepelt. Mint gitáros-énekes bejárta az egész USA-t, számos lemezt készített, melyek közt négy gyermekek részére szánt album található.
Legutolsó gyermekbarát lemezén, az idén nyáron kiadott Mr. Diddie Wah Diddie-n több mint két évet dolgozott. Az albumon klasszikus country blues és ragtime darabok sorakoznak, olyan előadóktól, mint Robert Johnson, Sonny Boy Williamson, Jimmie Rodgers, Blind Blake, Blind Boy Fuller, Bessie Smith és Mance Lipscomb. A „felnőtt témájú” dalszövegek átformálásra kerültek, hogy azok a legfiatalabbak részére szalonképesek legyenek. A számok között egy híres képzeletbeli bluesman, Lightnin 'Bobkins sokszor vicces átkötő szövege hallható, információval szolgálva a blues legendákról és az előadott nótákról. A lemezhez húsz oldalas kísérőfüzet tartozik, ami szintén azt segíti elő, hogy a gyerkőcök minél többet megtudjanak Amerika zenei örökségéről. A hanganyag rögzítésében számtalan zenész közreműködött, közülük a bluegrass muzsikus Mike West neve a legismertebb hazánkban.
A Mr. Diddie Wah Diddie nemcsak a gyermekek, hanem a játékos kedvű felnőttek számára is szórakoztató perceket nyújt. Fontos, minél több ilyen alternatíva létezzen, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen a blues, mint egy hagyományőrző, mégis modern zene megismerésére, ezáltal talán az értékítéletük a kereskedelmi médiumok defektes útvesztőiben sem kap gellert.

myKaZoo Music, 2012

hoati


Rene Trossman: I’m On A Roll
2012-11-02


Rene Trossman negyven évig a blues fővárosában, Chicagóban élt, ahol olyan muzsikusokkal játszott, mint Byther Smith, Lurrie Bell, Iceman Robinson, Little Mack Simmons és Deitra Farr. Az Egyesült Államokban tapasztalható „kulturális vákuum”, bűnözés, pénzéhes társadalom, valamint az amerikai kormány politikája végett 1994-ben Prágába költözött.
A cseh fővárosban kezdetben a The Next Generation Blues Band és a Jan Korinek And Groove tagjaként zenélt, majd az évezred elején szólópályára lépett. Bemutatkozó lemeze, a javarészt példaképei dalait tartalmazó Postmarked Illinois megjelenése után öt esztendővel készítette el második albumát. Karrierje eddig sem a zeneipar forradalmasításáról szólt, és hála az égieknek, most sincsen, semmi ilyesmiről szó, hisz az I’m On A Roll-on ízlésesen hangszerelt, magabiztosan előadott, Chicago blues stílusban íródott nóták találhatók. A közel háromnegyed óra hosszúságú korongra Freddie King és Otis Rush egy-egy instrumentális tétele mellett csakis Trossman szerzeményei kerültek feljátszásra, aki énekesként nem akkora ász, viszont ízléses, jó technikájú gitáros. Az I Still Think About You című számban Lenka Novotná éneke hallható, de a felvételek rögzítésében vendégmuzsikusként közreműködött Charlie Slavík, Joe Crump, Jirí Hokes, valamint az Osian Roberts vezette fúvósszekció is.
A dalok egységesen magas színvonalat képviselnek, a lemez hangzása hibátlan, nagyon egyben van az egész. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az I’m On A Roll a hazánkban már többször bemutatkozott Rene Trossman pályafutásának egyik fontos állomása.

Hold It! Records, 2012

hoati


Bálint Csaba: Radics Béla a beatkorszakban
2012-10-10


Pengék és halak, Csodálatos utazás és Radics Béla a beatkorszakban. Három évtized, három könyv, persze mindegyik más dioptrián keresztül nézve. Ez utóbbi - Bálint Csaba munkája - régóta fehéren virító foltot fest színesre.
„Nem vagyok én teknősbéka, hogy százhúsz évig éljek!” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a főhős anno, majd villámgyorsan eltüntette szájában pohara tartalmát. Nyilván ennek is köszönhető, hogy Radics Béla neve a kortárs és az utód populáció tudatában valamilyen alkoholnemű itallal párosul. Az ok-okozati összefüggés boncolgatására persze már nem veszi fáradságot a „hálás utókor”, elég, ha a verdikt kimondtatik. A bélyeg pedig, már tulajdonságánál fogva is, ott marad…
A beatkorszak egykori sztárjai emlékeznek. Nem csak arra, hogy a Kapitány torkán akkoriban egy korty nem sok, annyit sem ment le, se sörből, se konyakból. És ez fontos. Mint ahogy az is, hogy a kompromisszumokra nehezen hajló, jól fésült, szorgalmas, tehetséges, fiatal gitáros nem hajlandó saját dalok komponálására, hiszen azok nem ütik meg a nagy kedvencek, Clapton és Hendrix által felállított mércét. S, hol volt még a legendás bíbor Gibson! Ekkoriban egy nagytestű Eko gitár ontja a Ventures, a Shadows és a Beatles melódiáit az Atlantisz mindkét formációjában és a Pannóniában, de már megjelennek a progresszívebb darabok is a kérészéletű Sankó zenekarban.
Az egykori zenésztársak közül, aki él, mozog és főként emlékezni tud, meg is szólal, beleértve az egykori Atlantis-vezér, szupersztár, későbbi üzletember Neményi Bélát is. A szerző képzeletbeli bonckése alaposan meghámozza az orvosi gilisztát, méghozzá oly módon, hogy véletlenül se sértsen húst. Elmélyült beat-patológiai tevékenysége nyomán évszámok, események kerülnek egymás mellé, mígnem összeáll a kronológia. A mellkas szorító érzelmi töltést záróakkordként a második Pintér István interjú adja meg: a fiatalkori jóbarát elbeszélése premier plán közelségbe hozza Radics Bélát, az embert, a zenészt, miközben beleshetünk a hatvanas évekbeli társadalom résnyire nyitva felejtett ablakán.
Aki nem hiszi, hallgassa meg a könyv mellé csomagolt húsz-számos bónusz CD-t!

Hegedűs István


Henrik Freischlader Band: House In The Woods
2012-10-04


Henrik Freischlader 2011-ben Still Frame Replay címmel készítette el eddigi pályafutása legjobb lemezét. Az album koncertkörútjának utolsó állomásán adott fellépését rögzítették, majd turnéfilmmel és interjúkkal kiegészítve most szeptemberben DVD formátumban kiadták.
A Show No. 47 megjelenésével csaknem egy időben került piacra a gitáros-énekes friss hanganyaga, a House In The Woods is. Tisztességesen megírt, változatos dalok sorakoznak az eddigieknél rockosabb hangzású lemezen. Többszöri újrahallgatást követően a Nowhere To Go, az 1999, valamint a Won’t You Help Me című szerzeményeket tartom a CD húzó tételeinek. Persze minél gyakrabban hallgatom meg az albumot, annál több felfedeznivalót találok, így előfordulhat, saját ajánlásom ranglistája holnap már egészen másképp alakul. Henrik Freischlader énekhangja összetéveszthetetlen, gitártudása a legnagyobbakhoz méltó. Magas szövegírói kvalitására a House In The Woods és a Won’t You Help Me a legfőbb bizonyíték. Az évek óta együtt lévő kísérőzenekarát Theofilos Fotiadis (basszusgitár, vokál), Björn Krüger (dob, vokál) és Moritz Fuhrhop (Hammond C3, billentyűs hangszerek) alkotja.
Annak ellenére, hogy a Still Frame Replay-t egy klasszissal jobbnak tartom, az új kiadványt is csak méltatni tudom. A jövőre nézve azt gyanítom, hogy a fiatal német muzsikus hamarosan újra hatalmasat fog alkotni, ahogy azt a tavalyi évben már egyszer megtette.

Cable Car Records, 2012

hoati


The Blasters: Fun On Saturday Night
2012-09-30


A The Blasters 1979-ben a Kalifornia államban fekvő Downey városában jött létre. A Phil Alvin, Dave Alvin, John Bazz és Bill Bateman alkotta csapat a 80-as évek elején olyan nagyszerű lemezeket tett le az asztalra, mint az American Music, az együttes nevét viselő The Blasters és a Non Fiction. A gitáros-dalszerző Dave Alvin 1986-ban úgy döntött, hogy szólópályára lép. Ezt követően több tagcserén estek át, válogatás- és koncertalbumokat adtak ki, majd 2005-ben elkészítették a 4-11-44-t, mely visszafogott hangvételű kritikákat kapott.
Az új lemezük, a Rip Cat Records által piacra dobott Fun On Saturday Night megjelenésére hét évet kellett várni. A címválasztás tökéletesen sikerült, hisz úgy tűnik, mintha a zenekar tagjai összejöttek volna jókedvükben, hogy eljátsszák néhány kedvenc dalukat. A CD kisebb részben saját (Penny, Breath Of My Love, Maria Maria), nagyobb részben idegen szerzők kompozícióit tartalmazza. Rögzítésre került James Brown klasszikusa, a Please Please Please, mely a koncertjeik elmaradhatatlan számai közé tartozik. Phil Alvin és Exene Cervenka duettjét Johnny Cash slágerében, a Jackson-ban hallhatjuk – a dal a legendás country énekes 1968-as koncertlemezén, az At Folsom Prison-on jelent meg először. A blues, r & b, rockabilly, rock ’n’ roll, country és folk stílusjegyeit magukon viselő számok között Tiny Bradshaw, Magic Sam, J.E. Mainer egy-egy szerzeményét is fellelhetjük. A tradicionális bluest Sonny Boy Williamson II kompozíciója, a No More Nights By Myself képviseli.
Dave Alvin távozásával sokan úgy érezték, hogy lefejezték az együttest. A Fun On Saturday Night reménykedéssel töltheti el a rajongókat, ugyanis a The Blasters láthatóan kezd magára találni. Amint az a szaksajtóban megjelent, Phil Alvin az album megjelenését követően a Valenciában adott koncerten rosszul lett, légcsőmetszést kellett végrehajtani rajta. Szerencsére már jobban van, bízom benne, hogy mihamarabb csakis a zenélésre kell koncentrálnia.

Rip Cat Records, 2012

hoati


Tim ’Too Slim’ Langford: Broken Halo
2012-09-21


Az Amerikai Polgárháború idejében a blues magányos, egyszemélyes műfaj volt. Az énekesek bendzsóval, gitárral vagy szájharmonikával magas érzelmi töltetű, őszinte dalokat adtak elő. Idővel a zenészek elkezdtek összeállni együttesekké, így a műfaj jelentős változása kezdődött el. Természetesen vannak még olyan muzsikusok, akik az eredeti utat járják.
Tim ’Too Slim’ Langford 26 év után, melyet sikeres zenekarával, a több mint 100000 lemezt értékesített Too Slim And The Taildraggers-szel töltött, döntött úgy, hogy visszatér a blues ősi vonalához. A Seattle-ből származó muzsikus akusztikus szólóalbumát Broken Halo címmel készítette el. A korong repertoárjában csakis saját szerzeményei hallhatók. Az önéletrajzi ihletésű, „emberközeli” számok között két instrumentális kompozíció, a La Llorona és a Princeville Serenade is helyet kapott. Ez utóbbi vidám hangvételű dalban a polinéz szigetvilág kedvelt hangszere, az ukulele is megszólal. A You Hide It Well erősen emlékeztet Muddy Waters korai időszakára. A záró tétel, a Gracie keserédes tűnődés arról, miért is nem értékeljük az embereket addig, amíg túl késő nem lesz. Langfordot igazán mélyen érinti ez a kérdés, aminek mindenki részese lehet, aki elvesztett egy számára kedves, szeretett embert.
A Broken Halo egy lágyan csengő mestermű, talán a legszemélyesebb hangvételű blues lemezek egyike. A multiinstumentalista-énekes Tim Langford minden bizonnyal sokáig dolgozott rajta, hiszen a felépítésében és kivitelezésében szinte tökéletes.

Underworld Records, 2012

hoati


Blues Rockets: demo
2012-08-21


A Blues Rockets 2010 júniusában alakult, a jelenlegi felállás ugyanezen év vége óta van együtt. A csapat valamennyi tagja a debreceni Rocksuliban tanult zenélni, többük ismertebb formációkban is megfordult már. A próbatermükben januárban rögzítették első demójukat azzal a céllal, hogy tükröt tartsanak maguk elé, hogy lássák, hol tartanak. A négy számos hanganyag az együttes mottójaként is szolgáló Always On The Road című dallal indul. A nagyjából tíz perc alatt, egy félresikerült próba során született szerzeményt két magyar nyelvű kompozíció, a Csavargónak hívnak és a Rúgd be a motorod követi, melyek közül különösen tetszik a második szám felépítése. A demót Muddy Waters klasszikus dala, a számtalan feldolgozást megélt Got My Mojo Working zárja. Az elhangzó nótákban az előadásmód végig magabiztos, a Blues rakéták összeszokott zenekar képét mutatják. Sajnos a banda a tagok különböző irányú elfoglaltsága miatt feloszlik, utolsó fellépésükre szeptemberben Debrecenben kerül sor.

hoati


Jubilált a Lábatlani Blues-Rock Fesztivál
2012-08-14


Engedtessék meg, hogy néhány gondolatom leírjam az első napi koncertekről is, bár tudom, újdonsült blues barátom, Pleskonics Andrásnak is készült egy beszámolója. A gyülekezés ideje alatt a „művházban” hangszer és fotókiállítást nyitott meg Lábatlan polgármestere. A szomszédos Nyergesújfaluban készített Blausius basszusgitárok megnyerték a látogatók tetszését, csakúgy mint Horváth Misi fotói és a korábbi fesztiválok plakátjai.
Mielőtt a zenekarok elfoglalták volna a színpadot, azt egy szegedi egyetemi tanár, Pleskonics András vette birtokba és egy zenékkel illusztrált blues történeti előadást kerekített színesen, érdeklődést felkeltően.
A fesztivált a csolnoki illetőségű Blues And Roll nevű csapat nyitotta, amelynek sajátja, hogy apa és fia pendül tíz húron és egy szemrevaló hölgy áll az énekmikrofon mellett. A tíz húrból hatot a fiú Pfeiffer Ákos penget, míg a további négyen az apa „dörmög”, hozza a stabil mély alapot. Zömében feldolgozásokat játszottak, közülük is elsősorban a kedvenc texasi SRV darabokat. A hangulat megalapozása jól sikerült és az utánuk következő Zsebrakéta saját kompozícióit is jól fogadta a gyarapodó nézősereg.
A hazai blues élet két kiemelkedő együttese, a Pribojszki Mátyás Band és a Muddy Shoes fejezte be az első napot. Úgy vélem, minden méltatás helyett többet mond az a tény, hogy ennek a két csapatnak megjelenése bármely színpadon rangot ad az illető rendezvénynek. Pribojszki Matyi hazánk egyik vezető szájharmonikása, aki a nemzetközi színtéren is elismerést vívott ki. Kiváló hangszeres játéka mellett jól énekel és karizmatikus frontember.
A hazai blues színtér másik emblematikus figurája Fekete Jenő, a Muddy Shoes gitáros-énekese. Zenekara egyfajta Magyar Blues Válogatott is a zongorista Nagy Szabolccsal, a basszeros Pengő Csabával és a dobos Mezőfi István Fifivel.
A fesztivál résztvevőit a hirtelen kitört zápor sem zavarta meg a sátortető alatt, sőt a muzsika annyira lekötött mindenkit, hogy észre sem vették a hűsítő égi áldást.
Szombaton az előző későesti eső nem tért vissza és jóval többen látogattak a rendezvényre, mint pénteken. Benkő Zsolt gitárkurzust tartott, közben kora délután Fekete Jenő és Besenyei Csaba duója vette birtokba a sátor alatti színpadot, miközben egyre gyarapodott a nézősereg. A hangulat is fokozódott és ez nem csupán a rendezvény Szalon sörének volt betudható, amellyel az 1848-ban alapított Pécsi Sörgyár támogatta a fesztivált. Jenőék megadták az alaphangulatot, műsorukban nem csak tradicionális bluesok, hanem gospel dal is helyet kapott.
One Man Band, egyszemélyes zenekar következett: Pesti Zoli énekelt, gitározott és fújta a nyakába akasztott szájharmonikát, valamint két lábával egy-egy fadobozon, amelybe mikrofont rejtett, verte az ütemet. Az Ain´t No Sunshine című darabban, melyet eddig különböző zenekarok előadásában hallottam, most remek szólót fújt az állványra rögzített herflijén. Műsorába a közismert blues sztenderdeken kívül még Beatles számot is becsempészett.
Az egyszemélyes zenekart a Gébert - Ulbert Project követte. Bevallom nem hallottam még felőlük. Ahogy a beállásnál megláttam a nagybőgőt, már sejtettem, nem kifejezetten rockos hangzással fogok találkozni. Így is lett: a négy fiú és egy hölgy alkotta csapat jazzes hangzással színesítette a bluest. A nem épp szulfid alkatú énekesnő hangja időnként Etta Jamest és Janis Joplint idézte.
A Benkő Zsolt - Garda Zsuzsa kettős ezúttal a szervező Horváth Misivel kiegészülve játszott és ez a létszámbővítés jót tett az előadásnak. Szerény véleményem szerint Zsuzsa és Zsolt duója az elektronikus-gépi kísérete nagyszínpadon nem érvényesül, hiányérzetet kelt. De más zenész bevonásával már jobban szól.
Az eredeti programhoz képest a Capriccio Band lépett fel a Jambalaya időpontjában. Alapos vérfrissítésen esett át a gitáros Gazdag Viktor vezette csapat. Két fúvóssal bővültek és vendégként Török Ádám (ének, fuvola) és Németh Károly (billentyűk) a Miniből egészítették ki az egykori Bőrgyárból indult formációt. A műsorból nem maradhattak ki a Mini-örökzöldek sem.
A Nemes Zoltán vezette Jambalaya ezúttal is New Orleans zenei világát varázsolta a Duna mellé és a hangulat csak fokozódott.
A Borsodi Blue nevű formáció neve nem az Észak-Magyarországi megyére, hanem a gitáros Borsodi Lacira utal és Békés-megyéből jöttek. Borsodi Laci egyébként gitárja mellett a Viharsarki pálinkafőző termékeit is magával hozta. A zenekar műsora a Moonshine Wine című CD-jükre épült. Az este pedig egy fergeteges hangulatú örömzenélésbe, vagy ahogy a szakma hívja, jam-be torkollott. Színpadra léptek a fesztivál eddigi fellépői, gitáron Benkő Zsolt és Fekete Jenő, szájharmonikán Besenyei Csaba és Horváth Misi. Vasárnap hajnali kettőre járt az idő, amikor a muzsikusok befejezték és a büfé kínálata alaposan megcsappant.
A két napos, ritka jó hangulatú fesztivál közönsége még sokáig együtt maradt és stílszerűen gajdolhatták, hogy „Messze még a hajnal, három óra húsz, Nem enged aludni, nem hagy most a blues…” Csak így tovább, várjuk a folytatást!

Szöveg és fotó: Nemes Nagy Péter


Marion James: Northside Soul
2012-08-11


Marion James zeneszerető családban nevelkedett. Édesanyja zongorán, nagybátyja gitáron és bendzsón játszott, nővére gospel együttesben énekelt, de mellettük a rokonságban még többen is muzsikáltak. A blues zenével az édesanyja lemezeit hallgatva ismerkedett meg.
Pályafutását a 60-as évek elején kezdte, az 1966-ban rögzített dala, a That’s My Man máig a legismertebb, legsikeresebb szerzeménye. Első nagylemeze, a Marion James & The Hypnotics a gitáros Casey Lutton-nal történt megismerkedésnek köszönhetően készült el. Az olasz Appaloosa Records gondozásában megjelent albumot 2003-ban az Essence követte. A tavaly újra kiadott korongon a legendás jazz zongorista, Beegie Adair mellett olyan kiváló zenészek közreműködtek, mint Reese Wynans, Jack Pearson, Bob Babbitt és Chucki Burke.
Aktuális hanganyaga, a Northside Soul június végén látott napvilágot. A repertoárban saját kompozíciók éppúgy helyet kaptak, mint más szerzők alkotásai. Ez utóbbiak közül kiemelendő az I Believe To My Soul (Ray Charles) és az I Just Want To Make Love To You (Willie Dixon) egyéni interpretációja. A lemez gyöngyszeme a funky-s beütésű Smokin 'Hot. Az I Know A Good Thing akár egy Al Green albumon is helyet kaphatna. A nashville-i énekesnőnek koránt sincs „klinikai tisztaságú” hangja, viszont előadásában ott van a fekete lélek minden titka, amit nagyon sok fehér előadó próbált már megfejteni. A kísérőmuzsikusok között megtaláljuk Ivan Applerouth-t (gitár) is, akinek 2011-ben került piacra az instrumentális dalokat tartalmazó debütáló hanganyaga, a Blue And Instrumental!.
A Nashville's Queen Of The Blues címmel illetett Marion James a friss lemeze által magas színvonalat képviselő, egyszerűen megunhatatlan produkcióval örvendeztetett meg minket.

EllerSoul Records, 2012

hoati


Együtt a blues család – eszméletlen levél Lábatlanból
2012-08-07


Én nem tudom, hogy a magamfajta blues-függő egyén hogy élhetett eddig úgy, hogy nem volt még a Lábatlani Blues-Rock Fesztiválon?! A jót persze a nagylány is csak akkor értékeli, ha már kipróbálta. Ha nem is ebben az értelemben, de most, a tízediknél felcsatlakozva, végre átestem a tűzkeresztségen én is, és alig várom a következőt! (Persze ez a hasonlat is sántít egy kicsit az egyik lábára, ahogy kell…)
Horváth ’Kicsi’ Misi a blues-rock jubileee szíve-lelke szinte refrénként ismételgette a július 20-adiki kezdőnapon, hogy ennek a fesztiválnak a legfőbb értéke és vonzereje, hogy családias, emberközeli tud lenni. Ezt adja az idilli (arborétum, kastély) környezet is, de legfőképpen az immár hazajáró zenészeknek és a visszajáró közönségnek köszönhető. Részemről ennek az első megnyilvánulása az volt, hogy érkezésemkor a hangosító mesterek (köztük vagy 20 év) azon vetélkedtek, hogy Mayall, vagy a legendás Hooker ’N’ Heat lemez anyaga fogadja a messziről jött vendéget. Később ezt a dilemmát rengeteg Muddy Waters hozzáadásával hidaltam át, a kedvező fogadtatásra való tekintettel.
A szívbajt hozta rám a Misi, amikor aszongya, én nyissam meg a 10 évre visszatekintgető kiállítást. Ez inkább olyan bünti-félének tűnt, hogy valljak csak szépen színt, hogy is nem evett el ide az avas eddigelé. No de mégis, mekkora respekt mán?!
- Te, mondom neköm, itt oda van figyelve az embörre (ahogy már a szögedi embör tenmagával beszélget)! Így aztán a megnyitó – odavalósi – beszédek után mégis csak megnyilatkoztam, a továbbiakra nézve, immár hozzátartozóként és azon melegemben meg is hívtam mindenkit, a kis hozott hazai hozzávalóimból összeütött zenekóstolóra. Az egyórás szeretetvendégség végére (Afrikától a Delta bluesig jutottunk) a közönség java is megérkezett és érezhettem, hogy nem hiába „terítettem meg” – jól fogyott a kóstoló!
Tudod, amikor tudod, hogy blues históriádat egy igazi blues-történész hallgatja (miközben neked is megajánlották kedvesen ezt a titulust a plakáton), na akkor azért oda kell készíteni egy-két Tena Lady-t. Naná, hogy azt is Lábatlannak, közelebbről Misinek köszönhetem, hogy szanaszéjjel életemben itt és most ismerhettem meg azt a nagyon közeli „rokonomat”, akit Nemes Nagy Péternek hívnak. A Nagy Lábatlani Blues Család Egyesítési Program (a továbbiakban N.L.B.Cs.E.P., csak az egyszerűség kedvéért) keretében vele és egyre többekkel együtt reagáltuk a bőséges reagálnivalókat – söreink számát serényen vetélkedtetvén és bólintgattunk, mint az eperfa lombja a Családi körben.
A sorsom kegyetlenségéből szombaton vissza kellett jönnöm Szegedre (amputáció még nem fájt ennyire egyszer se), ámde a pénteki napot viszont teljességgel a magaménak érezhettem. Annyira befogadott a „család”, hogy én konferálhattam a fellépőket. Ebből aztán az lett, hogy kettéhasadt a tudatom. Kettős lélekkel turbóztam magam, egyszer a színpadon verbalizálva a verbalizálhatatlant, máskor meg a színpad előtt hangosan ritualizálva blues-alapú önkívületes testelhagyásaimat. Dejszen volt is min verdesni magam a földhöz! Olyan programot rittyentett nekünk ez a „nemkicsi” Misi, hogy arra még Mátyás király is azt mondta volna: Gaddöblúz! Ezúttal viszont én mondogattam feszt, mert volt is okom rá. A Dunánál aznap este tetőzött a blues!

Már az első fellépő banda is kihozta belőlem a nagyalföldi bluesparasztot. Úgy viselkedtem a színpadon, mint akinek elmentek otthonról… (a zenésztársai). Már a beállásnál annyira akadtam, hogy a Pfeiffer testvéreket apa-fiának konferáltam.
- Édös gyerököm, Ákos! Hány éves vagyol? Tizenkilenc! Oszt hozod neköm SRV gitár soundját, érzéki frázisait és egyáltalán, drágaemlékű szellemét?! Hogyne hörögtem volna bele a mikrofonba a végén, hogy „Ugye mondtam, hogy Stevie Ray nem halt meg?!” Az elbűvölő blueshangú Boros Vikit pedig simán lekokotayloroztam a nyilvánosság előtt, olyan elementáris, kellemesen „viseltes” blueshangja tud lenni, amivel már most falat lehet bontani – nem is kell már neki öregedni és jól meghízni, hogy naprakész blues lady legyen, hisz hangja, mint smirgli, ahogy kell.
Csolnokiak a drágáim, ahol újabban szintén megfogant a blues fesztiválélet, nyilván ott meg ők a hazai motorosok. Ezúttal kölcsöndobossal is remekül együtt voltak. A repertoárt tanítani kéne; saját számuk is rendben. Nevük és a mottó-opusz példázatos: Blues & RollMajd meggyógyít a blues.

 
 

Azután jajjj, berepült a Zsebrakéta – bemondatták velem, hogy ez nem blues, hanem inkább popzene, de nem rossz. Annyira nem rossz, hogy – teszem én hozzá – eszméletlen jó, termelői bulizene. Kiváló – egyébként erősen bluesviselt – zenészek álltak össze, legjobb kedvükben örömöset zenélni. Eszehagyott, szellemes-poénos szövegek és lábakat megbugizó muzsika. Be is indult a naccsalád. Addigra voltunk vagy harmadfélszázan (eztet nem tudom, mennyi, de biztos jó sok). A legmegbízhatóbb egy végtelenül kedves, Felvidékről visszajáró blues-fater volt, aki allnight tolta asszonykáját a pörikbe – jobban is tán, mint a Kercsendi kettes (Markos után szabadon). Külsőre Dr. John-hoz húz, de míg az, a vudu-ban, emberünk viszont a rocky-ban volt nagy mágus, csak úgy húzták a népet az örvénybe a színpad előtt.
A Bluesbolhák utódaiból alakult hétpróbás zenészekből álló banda tudja, mi kell a (jó) népeknek. Truvájos számaik és eleven színpadi jelenlétük még a sörben ülők farizmait is megmozgatták. Tűrte Misi, amíg tűrhette ezt a tetőző fílinget, aztán, ahogy várható volt, előkapta herflijét és fújt egy jó kanyargósat, mint volt bandatárs, a Nekem csak a bluesba.
Eddigre persze feljött a vendéglátás is a zene és a tánc mellé. Az észveszejtő sültek színes kavalkádjának illatai kergetőztek, vetélkedtek a meg-megújuló Szalonsör-ingerekkel. Az utóbbi, szinte csillapíthatatlan régi vágyakat szított az alföldi emberben, aki nem túl gyakran nosztalgiázhat mostanában jó asztali barátjával.
A színpadon pedig most kezdődött csak a nagy blues-dínomdánom. Pribojszki Matyi vezette fel a színpadra válogatott legénységét. Volt ott minden, mint Karácsonykor, a dögös-ríkkatós bluestól az ördöngös-tekerősig. A harmonika világbajnok kontakt rezgésben tartott egyként nézőt, táncolót és zenészt a színpadon. Matyi a szájmuzsikájával büntetett, mint szokott, vagy éppen szívmasszázst végzett az élőzene zarándokain. Szász Feri gitárszólói és riposztjai fokozhatatlannak tetszettek, de aztán megtudtuk, hogy van még benne. Ehhez Borsodi Lacinak kellett még beszállni – és jött a kegyelemdöfések sorozata. Ítélet volt rajtunk, a jól működő blues session kéjmámoros tömegpusztítása. El volt egymással a két gitáros, látszott, hogy nem izgulnak, ki fog győzni a párbajban – ikszre játszottak. Mindent átjárt a zeneöröm: forgott a gyönyörtől a Gerenday kúria és belemönt az arborétum fáinak lábába is a bugi.
Na de több se kellett a blues-történészből lett szpíkernek, olyan verbális impróra ragadtatta magát, hogy maga is a hatása alá került önmagának. Annál is inkább, mert még csak most jött a haddelhadd! A fokozhatatlan ismét csak (tovább) fokozhatónak bizonyult. A bevezető eszmefutkosásban Fekete Jenő Krisztus-szerű imágója és szentséges blues-revelációi korrelációba állíttattak zenénk ördögtől való természetével. A Muddy Shoes zenéje, ily módon „emberi természetünk mély lényegét fejezi ki, vagyis azt a kettősséget, amit éppen a blues tud a legszebben összebékíteni, egységbe vonni. Ebben együtt szólhat az ördög patadobogása az angyal szárnysuhogásával. Egyszerre égi repülés és földi pörgés, lebegés és fetrengés, fellélegzés és sikoly, miképpen a születés és a halál…”
Ilyesféle lótej-ittas látnoki kinyilatkoztatásokkal persze vigyáznia kell a bémondónak, mert könnyen megkaphatja valamely zeneéhes hevült hallgatójától, hogy nem kell ez a „verbális maszturbáció”, amint az meg is mondatott. Mi is megegyeztünk egy döntetlenben azzal, hogy jobbak ezek a gondolatok leírva (itt tartunk most).
A Muddy Shoes természetesen azt hozta a tetőponton, amit mindig is vártunk tőle: a leglazább, instant oldódó kortárs blues, tanáros profizmussal és igényességgel. Éjfél után elindult útjára a gyönyör… A táncolók mindenek voltak, csak nem „lábatlanok”… I wanna make love to you – az a koncertbuli, ami ezzel a számmal indul, nem nagyon fog kedvezni az elmagányosodásnak. Mindenki mindenkivel – ez a táncra, mint a „szalonozásra” is egyaránt igaz volt. A fesztivál nemzetközi jellegét legszebben mutatató vezérmotívum egy, Eindhoven környékéről érkezett holland házaspár részvétele volt. Wout és Nicoline egész nyáron járja Európa legjobb zenei gyülekezőhelyeit és így jutottak el ide hozzánk is. Náluk lelkesebb tapsoló és táncoló nem is lehetett senki – az utolsó coda-ig pörögtek velünk, így fejezvén ki legjobban, hogy immár ők is „családhoz” tartoznak.
Visszaolvastam a blues-lettert. Ebbiz’ jó sok személyes bötű lött, de csak azért, mert volt miről és mit írnom. Köszönöm a vendégséget, remélem, jövőre már én is, mint a többiek, hazajövök Lábatlanba, a tizenegyedikre! Úgy legyen!

Szöveg: Pleskonics András, fotó: Nemes Nagy Péter, Joe Vincze


A Rusty Coins Small-Time Band demói
2012-08-04


A Rusty Coins Small-Time Band nevű blues-rock trió 2008 januárjában, a Bad Penny zenekar utódjaként jött létre Kaposváron. Az alapfelállást két testvér és egy barát, Szabó Gábor (gitár, ének), Szabó Gergely (basszusgitár) és Karácsony Balázs (dob) alkották.

   

Az együttes kezdetben főként Rory Gallagher dalait, s néhány ZZ Top, Popa Chubby és David Gogo szerzeményt játszott. Időközben saját ötletek is születtek, ezért 2009 végén elkészítették a The First Step című demo CD-t. Az önerőből, „házi stúdióban” rögzített lemezen csakis a banda frontemberének, Szabó Gábornak a kompozíciói hallhatók. Az angol nyelven előadott nóták közül a Breakfast On The Bus, a Shakin’ Blues és a Chameleon fogott meg leginkább. Következő hanghordozójuk, az élőben feljátszott We Follow You... Mr. Gallagher az ír gitárvirtuóz, Rory Gallagher pályafutásának különböző időszakaiból tartalmaz dalokat. Az Xmas, Chick & Kid címet viselő demó 2011-ben készült el. A cím a tagok beceneveire utal, amiket kis jelekként rajzoltak rá korábban a próbatermi vázlataikra. A zeneszerzői és szövegírói feladatot ismét Szabó Gábor vállalta magára. Két számban (2nd Blues, My Brother Won’t Help Me) vendégmuzsikusként a szájharmonikás Vágner Mátyás szerepelt. A keverést követően a dobos poszton csere történt, a külföldön szerencsét próbáló Karácsony Balázst a Despicatus nevű heavy-metal csapatban is játszó Dancs Gábor váltotta.
A fiúk kérésre bárkinek szívesen ajándékoznak, postáznak (kapcsolat: Szabó Gábor - gbrszabo@yahoo.com) bármelyik demójukból, hátha valakinek örömet tudnak okozni vele. Jelenleg a következő hanganyagukon dolgoznak, melynek elkészülte őszre várható.

The First Step, 2009
We Follow You... Mr. Gallagher, 2010
Xmas, Chick & Kid, 2011

hoati


Guitar Mikey And The Real Thing: Out Of The Box
2012-07-31


Koránt sem lehet azt mondani, hogy Guitar Mikey a lemezkiadás tekintetében elkényeztetné a rajongóit, hiszen a szóló pályáját 1985-ben indította el, de azóta csak három albumot készített.
Legfrissebb hanganyaga, az Out Of The Box a Michael Frank vezette Earwig Music gondozásában látott napvilágot. A lemezre a kanadai származású, jelenleg az Egyesült Államokban élő muzsikus saját, valamint társszerzővel írt szerzeményei kerültek. Az elhangzó felvételekben a tradicionális blues, blues-rock, New Orleans-i zene és a bluegrass elemei keverednek. A repertoár húzó tételeinek a Blues Attack, az It’s A Sin és a Freedom Road számítanak. Az album egyetlen akusztikusan előadott dala, az It’s Goin’ Down. Guitar Mikey nemcsak gitározik és énekel, hanem basszusgitáron, mandolinon és bendzsón is játszik. A hetven perc körüli hanghordozó rögzítésére olyan vendégzenészek kerültek meghívásra, mint Billy Gibson, David Maxwell, Bob Margolin és Super Chikan.
Az Out Of The Box első osztályú muzsikát tartalmazó, ízléses csomagolású lemez, melyet Guitar Mikey a mentora, a földi világból 2003-ban távozott King Biscuit Boy emlékének ajánl.

Earwig Music, 2012

hoati


Liz Mandeville: Clarksdale
2012-07-28


A Wisconsinban született Liz Mandeville ez idáig négy lemezt készített, a legnagyobb sikert a 2008-ban kiadott Red Top című albummal érte el. Karrierje az elmúlt évtized végén egy betegség végett megszakadt, a teljes gyógyulása több mint két esztendőt vett igénybe.
Visszatérő hanganyaga elkészítéséhez jelentős inspirációt kapott tavaly a Mississippi államban fekvő Clarksdale városában tett látogatása során. A jelenleg Chicagóban élő muzsikusnő a lemezfelvételre olyan vendégzenészeket hívott meg, akik a blues világ krémjéhez tartoznak. A produkcióban így szerephez jutott Willie ’Big Eyes’ Smith, Donna Herula, Eddie Shaw és Nick Moss. A legendás Muddy Waters bandájának tagja, a dobon és szájharmonikán játszó Smith nem élhette meg a CD megjelenését, mivel 2011. szeptember 16-án agyvérzésben elhunyt. A változó felállással rögzített számok mindegyike Mandeville saját szerzeménye. A gitáros-énekesnő hangja érzelmekkel teli, erőt sugárzó, szinte bekúszik mélyen a hallgató bőre alá. Orgánuma néhol Sippie Wallace-ra, néhol Lou Ann Barton-ra emlékeztet, mégis össze nem téveszthető énekhanggal rendelkezik. Az albumon található felvételek nagyon egységes színvonalat képviselnek, így nehéz lenne rangsorolni őket.
A zenélés mellett a Chicago Blues Guide oldalán publikáló Liz Mandeville végig lebilincselő, könnyen megszerethető korongja a saját lemezkiadója által került a piacra.

Blue Kitty Music, 2012

hoati


Tail Dragger & Bob Corritore: Longtime Friends In The Blues
2012-07-22


Tail Dragger és Bob Corritore 1976. január 11-én, Howlin’ Wolf halálának másnapján, a veseelégtelenségben elhunyt zenész tiszteletére a chicagói 1815 Club-ban adott koncerten találkozott először egymással. Megismerkedésük egy életre szóló barátság kezdetét jelentette.
A két nemzetközi szinten jegyzett muzsikus a közelmúltban közös lemezzel jelentkezett. A Longtime Friends In The Blues című albumon a főszereplők zenésztársai a Rhythm Room All-Stars tagjai, Chris James (gitár), Patrick Rynn (basszusgitár) és Brian Fahey (dob), valamint Howlin’ Wolf egykori muzsikusa, a veterán zongorista-énekes Henry Gray és a Kaliforniából származó gitáros, Kirk Fletcher voltak. A repertoárt egyértelműen Tail Dragger szerzeményei uralják, mindössze egy feldolgozás nóta, a Sugar Mama hallható a lemezen. Sonny Boy Williamson (John Lee) számának interpretációjában Henry Gray énekel. A Chicago blues stílusú dalokban a szájharmonika- és a zongorajáték került előtérbe, de a gitárosok is lehetőséget kaptak, hogy bizonyítsák tudásukat. A tíz számot tartalmazó CD zárótétele, a Please Mr. Jailer Leadbelly klasszikus dalát, a Gallis Pole-t juttatta eszembe.
A műfajjal még csak most ismerkedőknek is ugyanúgy csemege ez a lemez, mint azoknak, akiknek blues folyik az ereiben. A Longtime Friends In The Blues csillagos ötöst érdemel!

Delta Groove Music, 2012

hoati