Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

James Cotton: Cotton Mouth Man
2013-09-04


James Cotton hetvenhét esztendősen készítette el új lemezét az Alligator Records részére. Nem ez az első album, amit a független chicagói lemezkiadó megjelentetett tőle, hiszen a ’80-as években két szólólemezét (High Compression, Live From Chicago - Mr. Superharp Himself!) is kiadta, emellett Junior Wells, Carey Bell és Billy Branch társaságában főszereplője volt a kiadó egyik legismertebb produkciójának, a boltok polcaira 1990-ben került Harp Attack!-nak. Hosszú kitérőt követően három esztendeje a Giant című albummal tért vissza a Bruce Iglauer vezette lemezcéghez. Mivel 1994-ben gégeműtéten és sugárkezelésen esett át, az énekesi feladatot a zenész családból származó Slam Allennek kényszerült átadni a Grammy-díjra jelölt kiadványon. A tavasszal megjelent Cotton Mouth Man döntő részben a hatvankilenc éve a pályán lévő, hírnevet Howlin' Wolf és Muddy Waters együtteseiben szerzett Cotton saját vagy társszerzővel írt dalait tartalmazza. Az album a Darrell Nulisch által énekelt címadó darabbal indul. Az Anson Funderburgh and the Rockets, a Ronnie Earl & the Broadcasters nevű formációkban és James Cotton turnézenekarában is megfordult, szólólemezeket a ’90-es évek elejétől készítő Nulisch énekhangját további öt dalban hallhatjuk. Mellette a mikrofont Keb’ Mo’ két, míg Gregg Allman, Warren Haynes, Ruthie Foster és Delbert McClinton egy-egy szám erejéig kapta meg. A tizenhárom szerzeményt felvonultató album legmegindítóbb dala a Bonnie Blue című akusztikus blues, melyben a legendás szájharmonikás a lemezen egyedüliként énekel, őt a kanadai Colin Linden rezonátoros gitáron kíséri. James Cotton friss hanganyagával nyilvánvalóvá tette, hogy hiába közeledik a nyolcadik ikszhez, továbbra is keményen dolgozik, esze ágában sincs visszavonulni. Magam részéről megelőlegezek egy, a blues körökben legrangosabb elismerésnek számító Blues Music Awards trófeát az önéletrajzi ihletésű felvételeket is tartalmazó lemeznek.

Alligator Records, 2013

hoati


David Egan: David Egan
2013-08-28


Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat. A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével.  A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!

Rhonda Sue Records, 2013

Gróf István


Little Mike & The Tornadoes: Forgive Me
2013-08-16


Mike Markowitz, művésznevén Little Mike tinédzserként szerette meg a blues muzsikát, példaképének Muddy Waterst tekintette, akiért képes volt akár százötven mérföldet is utazni. A Little Mike & The Tornadoes nevű zenekart 1978-ban hozta létre, melyet előszeretettel „working class band”-ként aposztrofál, ugyanis az együttes valamennyi tagja büszkén vallja, hogy munkásosztálybeli családból származik. Újonnan kiadott, Forgive Me című albumuk kilenc Markowitz szerzeményt tartalmaz, míg a The Tornadoes tagja, Troy Nahumko két zenekari darabot jegyez. A gitáros egyik dala a nyitó Opelousas Rain, ami a Fool Too Long, a You Don’t Love Me és a My Little Therese című számokkal egyetemben a lemez gerincét alkotja, a másik a középtempós The Hit. A Tell Me Baby ritmusa, dallamvezetése az 1956-ban született, Muddy Waters által sikerre vitt Got My Mojo Workinget juttatta eszembe. Ez idáig olyan muzsikusok szerepeltek az 1990-től megjelenő albumaikon, mint Pinetop Perkins, Hubert Sumlin, Paul Butterfield, Ronnie Earl és Big Daddy Kinsey, most Sonny Rhodes, Warren King, Jim McKaba és Ace Moreland került meghívásra. King vendégszereplése azt jelenti, hogy a felvételek rögzítésére valamikor az elmúlt évtizedben került sor, hiszen a számtalan formációban megfordult, a Kingsnake Stúdióban hangmérnökként dolgozó gitáros 2010 januárjában elhunyt. A lemez erénye a lebilincselő tartalom, a kellemes hangzás mellett az, hogy hűen és izgalmasan idézi meg az ’50-es évek chicago bluesát. A Little Mike & The Tornadoes nyáron az Egyesült Államok délkeleti részén és Európában turnézik. Remélem hazánkba is ellátogatnak egyszer.

ELROB Records, 2013

hoati


Dr. Wu’ and Friends: An Evening with Dr. Wu’ and Friends
2013-08-04


A Dr. Wu’ név Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A 2002-ben létrejött formáció elnevezését a ’60-as évek végén alakult, de kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is működő jazz-rock együttes, a Steely Dan egyik dalából kölcsönözte. A két zenészbarát Buddy Whittingtonnal és együttesével, valamint a szájharmonikás Gary Grammerrel kiegészülve tavalyelőtt egy forró nyári este a Texas állambeli Fort Worthben szabadtéren adott koncertet, mely rögzítésre, majd kiadásra került An Evening with Dr. Wu’ and Friends címmel. Az élő fellépés repertoárja a nyitó I’m A Man című Bo Diddley szerzeményt leszámítva két korábbi stúdiólemezük, a “Texas Blues” Project és a Texas Blues Project Vol. 2 számaira épült. Jim Ashworth, Bryan Freeze és a többi közreműködő is kiváló zenész, közülük számomra a legkiemelkedőbb teljesítményt Buddy Whittington nyújtotta. Ahogy a kissé kövérkés, rövid, tömzsi ujjú muzsikus gitározik, azt tanítani kellene. Az énekesi feladatot Ashworth, Freeze és ’Mouse’ Mayes mellett javarészt a brit blues atyjaként számon tartott John Mayall zenekarában 1993 és 2008 között tevékenykedő Whittington látta el. A közel hetvenpercnyi hosszúságú hanganyag utómunkálatait Bryan Freeze végezte. A koncert képanyagát bonus DVD-én mellékelték a CD-hez. A képi rész nem feltétlenül csúcskategóriás, senki se számítson óriási apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott koncertvideóra, de ez nem is probléma, hisz ehhez a zenei irányzathoz a földközeliség illik.

Szerzői kiadás, 2012

hoati


Buddy Guy: Rhythm & Blues
2013-07-28


Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.
Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel - a Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Badben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az  Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!

RCA Records / Silvertone Records, 2013

Gróf István


Brad Vickers & His Vestapolitans: Great Day In The Morning
2013-07-21


Brad Vickers azon kevés muzsikusok egyike, aki nem a régi lemezek hallgatásával tanult, hanem közvetlenül a mesterektől leste el a műfaj csínját-bínját. A blues zenével tizenkét éves korában ismerkedett meg. Pályafutása során játszott Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry, Odetta és Rosco Gordon együtteseiben. A legnagyobb sikert Pinetop Perkins oldalán érte el: a két éve elhunyt zongorista Born In The Delta és Ladies Man című albumait, melyeken a Long Islanddon felnőtt Vickers is közreműködött, Grammy-díjra jelölték. Szólólemezeket 2008 óta készít, az áprilisban kiadott Great Day In The Morning immár negyedik a sorban. Az album dalai magukba foglalják a blues, a folk, a ragtime és a roots muzsikát, de a rock ’n’ roll elemei sem hiányoznak belőlük. Nincsenek döngő ritmusok, kemény alap, gitártépés - a hallatlanul jól megírt szerzemények, saját arcra formált feldolgozások sokkal inkább idézik a ’30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát. A lemezen vendégként szerepelt két énekesnő, Christine Santinelli és Gina Sicilia, valamint a felvételeken nagybőgőn, mandolinon és percussionon játszó, a produceri feladatokat is ellátó muzsikus, Dave Gross. A záró tétel, Hart Wand szerzeménye, a Dallas blues tavaly digitális formában már kiadásra került abból a célból, hogy a száz éve született dal megvásárlása után befolyt összeggel a rászoruló blues zenészeket, azok családjait támogassák a Blues Foundations H.A.R.T Fund. alapítványon keresztül.

ManHatTone Music, 2013

hoati


Lovely Days fesztivál Wiesenben
2013-07-17


Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.
Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!

Szöveg és fotó: Gróf István


Blues nap a Lamantin Jazz Fesztiválon
2013-07-10


A szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál, amelyet egy dzsesszkedvelő orvos, Tímár Péter hozott létre, a 2000. évi indulása óta Magyarország egyik legjelentősebb dzsessz fesztiváljává nőtte ki magát. A fellépő együttesek zöme a hazai és a szomszédos országok vezető dzsessz, illetve blues zenekarai közül kerül ki, mellettük európai vagy világsztárok emelik a fesztivál rangját. Az idén június 23-a és 29-e között lebonyolított koncertsorozat egyetlen tematikus estje, a június 26-án immár negyedik alkalommal megrendezett Blues nap volt.
A közönség által a fesztivál legkedveltebb, leglátogatottabb napján az első koncertet a műsorfüzetben fel nem tüntetett Nagyszínpad nevű együttes adta. A fiatalokból álló dzsessz formáció a fesztivállal párhuzamosan megtartott Improvizációs Tábor egyik művésztanára, Gyárfás István ajánlására került a programba. A rendelkezésükre álló alig fél óra alatt négy szerzeményt adtak elő, a záró Summertime-ban a II. Ablakos Lakatos Dezső Országos Jazzversenyen díjat szerzett Zelencsuk ’Etűd’ Gréta énekét hallhattuk.
A következő fellépő az általam leginkább várt Little G Weevil Band volt. Ekkora már az elvileg hétszáz fő befogadására képes, a vasi megyeszékhely főterén felállított koncertsátor dugig megtelt. A 29. International Blues Challenge-en a szóló/duó kategória első díját megnyert, valamint a kategória legjobb gitárosának járó trófeát is begyűjtő Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor együttesét kiváló magyar zenészek (Szabó Tamás - szájharmonika, Nagy Szabolcs - zongora, Herr Attila - basszusgitár, Gyenge Lajos - dob) alkották. Az elhangzó műsor Little G önéletrajzi ihletésű számaira épült, melyek között megtalálhattunk néhány dalt a friss, Moving címet viselő albumáról is. Új blues csillaggal állunk szemben - nyilatkozta róla a lemezt kiadó VizzTone Label Group főnöke, Muddy Waters egykori gitárosa, Bob Margolin, amit a jelenlévők a látottak, hallottak alapján csak megerősíteni tudnak.
Harmadikként a 2005-ben alakult, az esten döntően Gérecz Attila verseit feldolgozó számokat játszó Ferenczi György és a Rackajam lépett színpadra. A tragikus sorsú, az ’56-os harcokban elesett Gérecz megzenésített költeményeit hallgatva olyan érzésünk támadhat, mintha eleve dalszövegként születettek volna a feldolgozott versek. A félreismerhetetlenül egyedi hangzású együttes fellépésének csúcspontját számomra A szökés című tétel előadása jelentette.
A Blues nap zárásaként a Deitra Farr & Soul Gift Revue adott fergeteges koncertet. Nem hiába tartják Deitra Farrt Chicago egyik legjobb énekesének, fantasztikus energiával énekelte végig az estét. A festőként és íróként is tevékenykedő énekesnő muzsikustársai, a szerény természetéről, a zene iránti odaadásáról híres kiváló gitáros, Enrico Crivellaro, a Hammond B3 varázsló, Raphael Wressnig és a halálpontos dobos, Silvio Berger voltak. A koncert végén a közönség szűnni nem akaró ovációval fejezte ki elragadtatását, a ráadásban pedig, amikor Deitra minket is megénekeltetett, teli torokból énekeltük: Hey, hey, your blues is all right!
Szombathely és Győr között a menetidő autóval picit több mint másfél óra, de útitársaimmal hazafele végig azon tanakodtam, miként követhettük el azt a hibát, hogy csak először látogattunk el e remek fesztiválra. Biztos vagyok abban, hogy jövőre a tizenötödik alkalommal megrendezendő Lamantin Jazz Fesztiválon is tiszteletünket fogjuk tenni!

Szöveg: hoati, fotó: Büki László 'Harlequin'


Little G Weevil: Moving
2013-07-07


Amikor Alan Lomax 1935-ben nekilátott az afroamerikai népdal kincs, azaz a blues gyűjtésének és megmentésének, talán az utolsó előtti pillanatban volt. Nem úgy, mint magyarországi elődjei, Bartók, Kodály és Vikár, akik megelőzték az amerikaiakat jó 20 évvel, és hanghordozóra rögzítették a Kárpát-medencei népdal kincs jó részét. Lomax a washingtoni Kongresszusi Könyvtár számára gyűjtött, és egy közülük való feketét, John Worköt is maga mellé vette, hogy segítse eligazodni az amerikai Dél zenei útvesztőjében. Általuk a county blues, vagyis a vidéki, a Mississippi delta vidékéhez köthető népzene fennmaradt, a felfedezett muzsikusok is kiadhatták lemezeiket. Nos, Szűcs Gábor, alias Little G Weevil harmadik újvilági albuma, a Moving tiszta country blues. Gabesz alig két hónappal a 2013. februári 3-i, a 29. Memphis-i Nemzetközi Blues Párbaj szóló/duó kategóriájának megnyerése után (100 versenyző indult!) vonult stúdióba. Három szerzemény kivételével egymaga zenél és énekel a lemezen. A kezdő dal, a Shook It and Broke It nagyszerűen vezeti fel az albumot: a szerző fémtestű gitáron, dobrón slide-ozva kíséri énekét Sleepy John Estes stílusában, csakúgy mint a lemez egyetlen idegen szerzeményében, a lassú Let's Talk It Oven című tizenkettes bluesban, mely a korong legszuggesztívebb dala. Ritka zenei csemege a szivardoboz-gitár, a téglalap alakú cigar box guitar használata, amit a ’30-as években rendes gitár hiányában szivaros fémdobozból bütyköltek össze a szegényebb zenészek ugyanúgy, miként a hegedűjüket, vagy bendzsójukat is. A pentaton dallamú Advice-ben mintha citerával kísért magyar népdalt adna elő vele a művész. John Lee Hooker használta előszeretettel a foot tapinget, a lábdobogtatást gitár kísérete változatosabbá tételére, melyet Little G is szívesen használ az On My Way To Memphis és a Pastest Man címet viselő számokban. Az album mindhárom kísérettel előadott dalában a muzsikustársak csak színesítenek. A Mean and Dirty egy kitűnő shuffle, a gyors Swing in The Middle hangulatos lezárása a lemeznek a példakép John Lee Hooker pörgős zenéjével, míg a címadó Moving dögös blues. Az Amerikában joggal a nemzetiségét nem emlegető bluesman itt azonban utal gyökereire a „long way to Georgia from my sweet Balaton Lake...” sorral. Maurice Nazzaro harmonikás és Danny V Vinson gitáros visszafogottan, de mintaszerűen rögtönöznek ezeken a felvételeken.
Gabesz énekhangja már-már tökéletes blues tónusú. És ahogy idősödik, úgy lesz majd még érettebb! A hangszerelés példás, a gyors-lassú számok aránya emészthetővé teszi az albumot, a dalok hossza pedig mesterien eltalált: a divattal ellentétben több blues csak 1.40-2 perc hosszúságú, pont annyi, amennyi kell a számnak, de ahol az improvizációk is előtérbe kerülnek, ott 4-5 perc időtartamúak.
Kerestem a fogást a lemezen, de nem találtam: kifogástalan. Győződjenek meg róla.

VizzTone Label Group, 2013

Gróf István


Hugh Laurie: Didn't It Rain
2013-06-09


Hugh Laurie napjaink egyik legismertebb sorozatszínésze, akit a Doktor House című amerikai kórházsorozat pillanatok alatt világhíressé tett, de sokan jobban szeretnek gondolni rá a Fekete Vipera vagy a Majd a komornyik vígjátéksorozatokban nyújtott alakításai okán. Az oxfordi származású Laurie a színészkedés mellett kipróbálta magát a zenei pályán is: 2006 vége óta a Band from TV nevű, színészekből álló együttes tagja, három esztendeje pedig Meat Loaf eddigi legutolsó lemezén, a Hang Cool Teddy Bearen vendégszerepelt.
2010 második felében lehetősége adódott, hogy a szívének kedves blues műfajban, kiváló zenészekkel összehozzon egy albumot, amelynek a Let Them Talk címet adta. A többek között Leroy Carr, Ray Charles, J.B. Lenior, Blind Blake és Robert Johnson szerzeményeit tartalmazó lemez mind kritikai, mind eladási szempontból sikert aratott világszerte.
Debütáló albumának kedvező fogadtatása után, idén májusban került a boltok polcaira második hanganyaga, a Didn’t It Rain. „Elhatároztam, hogy még jobban elmélyedek az amerikai zenében, mely kisfiú korom óta elbűvölt engem” - mondta Hugh a lemezzel kapcsolatban. Ennek megfelelően az albumra olyan dalok kerültek, mint a The St. Louis Blues, a Vicksburg Blues, a Careless Love, a Wild Honey és az I Hate A Man Like You. Laurie - aki zongorázik ill. gitározik is a lemezen - énekesként nem a legnagyobb ász, mégis képes a védjegyszerű énekhangjával színt és dinamikát vinni a változatos érzéseket közvetítő számokba. A hangulatos ívű album rögzítésében közreműködött a Copper Bottom Band, valamint három énekes, Jean McClain, Gaby Moreno és a Grammy-díjas Taj Mahal.
A cipész maradjon a kaptafájánál, a színész meg a színészkedésnél. Hány televíziós vagy mozisztár próbálkozott lemezkiadással, és bukott bele? Nagyon sok, de Hugh Laurie a legkevésbé sem tartozik közéjük, hisz a Let Them Talk után ismét egy kellemes szórakozást nyújtó, könnyen megszerethető albumot hozott létre.

Magneoton / Warner Music, 2013

hoati


Andy Poxon: Tomorrow
2013-05-29


Andy Poxon zenész családba született az Egyesült Államokbeli Marylandben. Gyermekkorában először szülői késztetésre hegedülni tanult, majd mikor egy gitárt lelt a családi házuk pincéjében, hangszert váltott. Saját nevét viselő együttesét, az Andy Poxon Banddet 2009-ben, tizennégy esztendősen hozta létre, mellyel a következő évben elkészítették bemutatkozó lemezüket, a számos díjat és jelölést kapott Red Rootsot. Példaképével, Duke Robillarddal Baltimorban ismerkedett meg, ahol a hazánkban már két alkalommal megfordult muzsikus előtt adott koncertet. Robillard közös zenélésre is meginvitálta, s felajánlotta segítségét Poxonnak második albuma elkészítéséhez. Együttműködésük eredményeként készült el a Tomorrow című lemez, aminek rögzítésében a műfaj krémjéhez tartozó zenészek (Bruce Bears, Brad Hallen, Mark Teixeira, …) vettek részt. A produceri teendőket Duke Robillard látta el, aki az album záró szerzeményében, az instrumentálisan előadott Jammin’ At Lakewestben gitározott is. A tizennégy számos Tomorrow színes, változatos és ízléses anyag egy pazar hangszeres tudású, remek énekhanggal bíró, ragyogó dalszerzői vénával megáldott, sokra hivatott tehetségtől!

EllerSoul Records, 2013

hoati


Vadvirágok Band: We Don’t Like Heroes!
2013-05-19


A magát blues ’n’ roll zenekarnak aposztrofáló Vadvirágok Band 2007-ben jött létre. Az együttes a megalakulása óta kb. négyszáz koncertet adott, s olyan muzsikusokkal lépett fel, mint Pribojszki Mátyás, Tátrai Tibor, Tóth János Rudolf és a „bolgár Hobo”, Vasko Krapkata. Bemutatkozó lemezük, a budapesti Echo Studio-ban rögzített We Don’t Like Heroes! idén februárban jelent meg. Kezdeti éveikben repertoárjuk döntően feldolgozásokra épült, mára saját dalokra tevődött át a hangsúly. Ennek megfelelően a digitálisan kiadott album egy Muddy Waters és egy The Doors nótát leszámítva, csakis saját szerzeményeiket tartalmazza. A dalok a műfaj bulizós oldalát mutatják be, a hasonló tempójú számok azonban egy idő után egyhangúnak tűnnek. A produceri, a zenei rendezői feladatokat a szűkös anyagiak miatt maguk oldották meg, ami sajnos tetten érhető a lemez hangzásán. Ezeket a negatívumokat leszámítva viszont a bemutatkozó albumáért dicséret illeti a létrejötte óta rengeteget érett zenekart. Aki teheti, ismerkedjen meg az interneten meghallgatható, onnan ingyenesen letölthető hanganyaggal.

Szerzői kiadás, 2013

hoati


Big Bill Morganfield: Blues With A Mood
2013-04-26


Minden idők egyik legnagyobb hatású blues zenésze Muddy Waters. A vér nem válik vízzé - szól a közmondás, így nem csoda, hogy Muddy fia, Big Bill Morganfield is a blues szcéna elismert alakjává vált. Az idén ötvennyolcadik életévébe lépő muzsikus viszonylag későn, apja 1983-ban bekövetkezett halála után kezdett el professzionális szinten foglalkozni a zenével. Az eddigi mérlege: hat remek album, számtalan fesztivál- és klubfellépés, valamint díjak tömkelege. Legutolsó hanganyaga, a Blues With A Mood az elmúlt évtizedben kiadott Blues In The Blood és Born Lover című albumokhoz hasonlóan, saját kiadója gondozásában jelent meg. A lemez nyitószáma, a Look What You Done az ’50-es évek végén került rögzítésre először. Muddy Waters szerzeményének feldolgozása mellett, még három dal származik idegen szerzőtől. Big Bill saját számai közül a No Butter For My Grifts és az önéletrajzi ihletésű Son Of The Blues vált a kedvencemmé. Két szerzeményben Bob Margolin és Steve Guyger játéka hallható, akik már a harminc éve elhunyt Waters-szel is dolgoztak együtt. A Blues With A Mood erősen ajánlott rajongóknak, gyűjtőknek és a blues zenével csak most ismerkedőknek egyaránt.

Black Shuck Records, 2013

hoati


Jesse Dee: On My Mind / In My Heart
2013-04-19


Jesse Dee nem egy ismert figura a honi blues körökben. A Bostonban született, de a közeli Arlingtonban felnőtt muzsikus gyermekkorában iskolai színházi produkciókban és templomi kórusban énekelt, az első gitárját tizennyolc éves korában vásárolta. Ebben az időszakban már Otis Redding, Jackie Wilson, Solomon Burke, Etta James és James Brown munkásságáért rajongott. Pályafutása kezdetén tíztagú soul zenekarral turnézott, a The Dirty Whites nevű rock ’n’ roll banda tagjaként lemezt rögzített, majd elindította a szólókarrierjét.
Bemutatkozó albuma 2008-ban Eli ’Paperboy’ Reed produceri felügyelete mellett készült el. A Bittersweet Batch sikerének köszönhetően európai országokba is eljutott, s olyan előadók előtt lépett színpadra, mint Al Green, Etta James, Solomon Burke és Bettye LaVette.
Az Alligator Records főnöke Bostonban egy evezős fesztivál alkalmával látta koncertet adni, ami olyan hatással volt Bruce Iglauerre, hogy hamarosan szerződtette is. A neves lemezkiadó égisze alatt megjelent albumán található szerzemények a Stax Records és a Motown történetének legszebb napjait idézik meg. A lemez több magával ragadó, érzéssel teli ponttal bír, ilyen a What's A Boy Like Me To Do?, a Sweet Tooth, vagy a Rachael Price-szal előadott duó, a From The Start. A dalszövegek, melyeket a zenével egyetemben Dee írt, remekül illeszkednek a dallamokhoz. A számok rögzítésében állandó együttesének tagjai segédkeztek, de a Montreux-i Jazz Fesztiválon díjat kapott Price mellett további vendégek is meghívásra kerültek, akik játékukkal teltebbé, izgalmasabbá tették az album hangzását.

Alligator Records, 2013

hoati


Arthur ’Big Boy’ Crudup: Sunny Road
2013-04-12


Arthur ’Big Boy’ Crudup 1905. augusztus 5-én Mississippi államban látta meg a napvilágot. Szülővárosából, Forrestből 1940 körül költözött Chicagóba, ahol rövid ideig faládában lakott és fillérekért játszott járókelőknek. A producer Lester Melrose fedezte fel, az első felvételeit 1941 szeptemberében a Bluebird Records részére készítette. Pályafutása során olyan örökzöldé vált dalokat rögzített, mint a That’s All Right, a So Glad You’re Mine, a Yonder Wall, a Mean Old ’Frisco és a Rock Me Mama. Előadóként is népszerűségnek örvendett és sokan a rock and roll atyjaként tisztelik. Az emberi hang ritkán olyan érzelmekben gazdag és megindító, mint Arthur Cruduppé - mondta Bob Koester, akinek lemezkiadója az 1969. november 10-én feljátszott, sokáig kallódó felvételeit Sunny Road címmel idén télen adta ki. Az albumon a hatvankilenc esztendős korában elhunyt, a Blues halhatatlanjai közé beválasztott muzsikus kilenc saját szerzeménye, valamint egy Koesterrel folytatott beszélgetés található. Az elhangzó dalokban Jimmy Dawkins, Mike Thompson, Mark Thompson és Willie ’Big Eyes’ Smith közreműködött. A számok melankolikus hangulatúak, Arthur ’Big Boy’ Crudup hangjában fájdalom és gyötrelem tükröződik, ami érthető, ugyanis a felvételek rögzítése előtt nem sokkal vesztette el feleségét.

Delmark Records, 2013

hoati


4 Jacks: Deal With It
2013-04-05


A 4 Jacks névre keresztelt zenekar a tavalyi évben alakult meg. Tagjai a műfaj élvonalához tartozó muzsikusok, Anson Funderburgh, Big Joe Maher, Kevin McKendree és Steve Mackey, akik nem szorulnak különösebb bemutatásra. Debütáló albumukat tizenkét, a blues, a jazz és a rock ’n’ roll elegyét képviselő szerzeménnyel töltötték meg. A dalok nagy részét Maher jegyzi, csak három átdolgozást találunk a lemezen. A virginiai székhelyű EllerSoul Records által megjelentetett kiadvány nyitó, címadó számában hallható gitár riff rögvest letaglózza az embert. Az instrumentálisan előadott dalban, csakúgy, mint az azt követő szerzeményekben, a hangszerelés visszafogott, ízléses, egyik zenész sem akar a másik fölé kerekedni. Az albumon szerephez jutott a produceri és hangmérnöki feladatokat is ellátó McKendree két felnőtt gyermeke, Yates és Laura, valamint a keresett stúdiómuzsikus, Rob McNelley is. A Deal With It a blues szupergroupként aposztrofálható formáció tagjai előéletéhez méltó lemez, mely a legmagasabb osztályzatot érdemli.

EllerSoul Records, 2013

hoati


Ry Cooder: Election Special
2013-03-30


Ry Cooder bemutatkozó lemeze 1970-ben jelent meg. A saját nevét viselő album tisztelgés volt olyan zenészek nagysága előtt, mint Woody Guthrie, Leadbelly, Blind Blake és Blind Willie Johnson. A több évtizedes pályafutása során négy Grammy-díjjal jutalmazott gitáros, énekes és zeneszerző 1987-ig szólólemezeket készített, majd érdeklődése egyre inkább a világzene irányába fordult. Dolgozott többek között Vishwa Mohan Bhatt-tal és Ali Farka Touréval, a legnagyobb feltűnést azonban azzal keltette, hogy 1996-ban Wim Wenders rendezővel közösen felfedezték és bemutatták a világnak a veterán kubai muzsikusokból álló, a világzenei színtér emblematikus jelenségévé vált Buena Vista Social Clubbot.
Az elmúlt évtized közepén, tizennyolc év szünet után adott ki ismét szólóalbumot, a Chávez Ravine-t, melyen angol és spanyol nyelvű szerzeményeit helyezte egy furcsa konceptkeretbe. A kitűnő korong meghozta Cooder kedvét, hisz azóta újabb, óriási kritikai sikert aratott lemezeket (My Name Is Buddy, I, Flathead, Pull Up Some Dust And Sit Down) rögzített.
Legutolsó hanganyaga, az Election Special a 2012-es amerikai választások kapcsán, hangsúlyosan az augusztusi republikánus elnökjelölő konvenció előtt egy héttel került a boltok polcaira. A demokrata-párti Cooder már a 2005 óta megjelent albumaival is társadalmi, politikai témákat boncolgatott, de a tizenötödik stúdiólemeze az eddigieknél is nyíltabban politizáló lett. A dalokat részben az Occupy-mozgalomban meglátott remény, részben a republikánusokat anyagilag támogatók személye elleni harag ihlette. A legnagyobb figyelmet a Mutt Romney Blues című szerzemény váltotta ki (a mutt jelentése: korcs). Ebben a republikánus jelölt kutyája, Seamus szemszögéből ismerjük meg azt az 1983-as történetet, amikor Mitt Romney tizenkét órán keresztül szállította az ebet autója tetején.
Az Election Special szellős, egyszerű hangszerelésű, élőben, különösebb próbák nélkül rögzített anyag. Ry Cooder gitáron, mandolinon és basszusgitáron játszott a felvételek során, egyedül csak dobos fia segítette a stúdióban. Az elgondolkodtató szövegvilágú, zeneileg hatásos, megragadó korong nagyon jó példa arra, hogy lehet és érdemes politikus hangvételű lemezt is készíteni néha.

Nonesuch Records, Magneoton / Warner Music, 2012

hoati


Tas Cru: Tired Of Bluesmen Cryin'
2013-02-23


A Rick Bates néven anyakönyvezett Tas Cru - nővérétől és bátyjától eltérően, akik zeneiskolába jártak - autodidakta módon tanult meg zenélni. Pályafutását a Delray Streeter nevű együttesben kezdte, nemzetközi hírnevet a Conrad Story Blues Band tagjaként szerzett magának. Az elmúlt években szólóban és zenekari kísérettel koncertezik, lemezeket 2006 óta készít. Legutolsó, sorban a negyedik albumán a blues derűs oldalát igyekszik bemutatni, ennek megfelelően a dalszövegei szellemesek és humorosak, de a zömében személyes élményeken alapuló történet között fellelhetünk komoly tartalommal bírókat (Heal My Misery, Dark Side Of The Mountain) is. A tradicionális blues, a country blues és a blues-rock keverékét képviselő szerzemények mindegyike gazdagon hangszerelt, rengeteg zenei ötlettel megspékelt, jól felépített darab. A Tired Of Bluesmen Cryin' a megjelenését követően tíz hétig szerepelt a Roots Music Report Top 50 Blues Album listáján. Talán nem véletlenül.

Crustee Tees Records, 2012

hoati


Gwyn Ashton: Radiogram
2013-02-15


Gwyn Ashton neve minden bizonnyal sok blues rajongónak ismerősen cseng. Ez nem véletlen, hiszen a walesi születésű zenész az elmúlt évtizedek során kiváló lemezeket készített, s olyan nagyságokkal lépett fel, mint B.B. King, Buddy Guy, Ray Charles, Johnny Winter és Peter Green. Legutolsó albuma, a Radiogram saját kiadója gondozásában jelent meg. A hanganyag rögzítésére Angliában, keverésére Los Angelesben került sor. Míg a 2009-ben kiadott Two Man Blues Army a psychedelic blues, a rock és az alternatív muzsika elegyét képviselte, addig a hatodik lemezén blues-rock stílusú szerzemények dominálnak. A hosszú évekig Ausztráliában élő Ashton alaphangszere, a gitár mellett basszusgitáron és szájharmonikán is játszik. A dobos posztot ’Killer’ Kev Hickman tölti be, akivel duóban az elmúlt három esztendőben rendszeresen turnézott. Az albumon közreműködtek még zenészbarátai, Don Airey, Kim Wilson, Robbie Blunt, Johnny Mastro, Mark Stanway, Mo Birch és Henry Parker, ezáltal a dalok kellőképpen színesek és izgalmasak lettek.

Fab Tone Records, 2012

hoati


The Bopcats: 25 Years Of Rock 'n' Roll
2013-01-29


A ’70-es évek végén alakított, a rockabilly, a blues és a rock ’n’ roll stílusjegyeit magán viselő The Bopcats egyetlen albumát 1984-ben rögzítette, azóta csak promóciós céllal készített demó szalagokat. Ezeket a felvételeket az EllerSoul Records összegyűjtötte, újrakeverte, majd 25 Years Of Rock 'n' Roll címmel piacra dobta. A tavaly megjelent lemezen a zenekar szerzeményei mellett hat feldolgozás (Who Drank My Beer, Red Cadillac, Ventilator Blues, Marie Marie, Get Rhytm, The Race Is On) nóta is fellelhető. A saját dalok közül az I Don’t Want To Be Alone, a Dark Train, a Wheels Of Mine és a Crazy Li’l Baby emelendő ki, melyek ha létrejöttük idejében széles nyilvánosságot kapnak, a The Bopcats komolyabb sikerekre tehetett volna szert, így csak bárokban és klubbokban adtak koncerteket. A richmondi székhelyű csapatot jelenleg Lindy Fralin (gitár, ének), Steve Hudgins (basszusgitár) és Paul Hammond (dob) alkotja, de az együttesben az évek során számos muzsikus megfordult, amit jól tükröz a dalokban közreműködők névsora.

EllerSoul Records, 2012

hoati