Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Kritika

Mike Zito: Blue Room
2018-12-23


Mike Zito a Missouri állambeli St. Louis-ból származik. Szegény családba született, édesapja a helyi Anheuser-Busch sörfőzde szakszervezeti alkalmazottja volt, aki a ’70-es évek gazdasági válsága közepette nevelte öt gyermekét. A kis Mike öt évesen kezdett énekelni, később felfedezte magának az elektromos gitárt. Hosszú évekig egy helyi hangszerboltban dolgozott, esténként country, rock és alternatív zenekarokban játszott. Lemezeket 1998 óta készít, ezek egy részét a neves Electro Groove Records és a Ruf Records adta ki. Társalapítója a többek között Cyril Neville-t és Devon Allmant a sorai közt tudó Royal Southern Brotherhoodnak. A szupergrouppal három albumot készített, közülük a Songs From The Roadot Blues Music Awards díjjal jutalmazták. BMA jelöléseket és díjakat alanyi jogon is kapott, pályafutása alatt volt azonban több hullámvölgy: első feleségétől elválva rövid ideig hajléktalanként élt, de alkohol- és kábítószer-függésével is meg kellett küzdenie. Kiadásának huszadik évfordulója alkalmából a Ruf Records remasterelt formában ismét megjelentette bemutatkozó, Blue Room címet viselő albumát. A lemez rögzítésére 1998-ban, egy nap leforgása alatt került sor, a költségek mindössze ezer dollárt tettek ki. A repertoár Zito saját szerzeményeire épül, kivételt képez ez alól a záró Rocket Man, mely a többszörösen díjnyertes Elton John nevéhez köthető. A nyers, kemény és húsbavágó muzsikát tartalmazó kiadvány a Gravy Jam képében egy instrumentális dalt is felvonultat. A kortárs blues kiemelkedő gitáros-énekesétől nemcsak ez az album került piacra idén, hiszen a német lemezcég First Class Life címmel sorban tizenötödik kiadványát is piacra dobta.

Ruf Records, 2018

hoati


Jethro Tull: This Was
2018-12-15


A Jethro Tull 1967 novemberében jött létre, a formációt Ian Anderson énekes-fuvolás, Mick Abrahams gitáros, Glenn Cornick basszusgitáros és Clive Bunker dobos alkotta. Sok nagy, immár legendássá vált együttes, előadó adta ki első albumát 1968-ban, köztük a hazánkban már kilenc alkalommal megfordult zenekar is. A This Was 1968. október 25-én jelent meg, a felvételek költsége mindössze 1200 angol font volt. A lemez erőteljes blues hatásokat mutat, de már fellelhetők a kelta népzenei beütések, javarészt Andersonnak köszönhetően. A dalok közöl a My Sunday Feeling, a Beggar’s Farm, a Some Day The Sun Won’t Shine és az A Song For Jeffrey vált klasszikussá, ezek évtizedeken keresztül felbukkantak koncertjeik repertoárjában. A tíz számból négy instrumentális, a Cat’s Squirellt többen feldolgozták azokban az években. Ekkor még Ian Anderson nem uralta teljesen a bandát, hiszen a többiek is, különösen Mick Abrahams részt vett a zeneszerzésben. Anderson fuvola- és harmonikaszólóin túl Abrahams remek gitárszólói, Cornick határozott basszusjátéka és Bunker erős, pontos dobolása is már megmutatta, hogy szép remények előtt áll az együttes. Ez ugyan egy pillanatra megtörni látszott, amikor Abrahams ezen album kiadását követően kivált a zenekarból, de az utána jövő gitáros, Martin Lancelot Barre bevétele a csapatba kiváló döntésnek bizonyult. A This Was megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából ősszel kiadták a Jethro Tull pályafutása első mérföldkövének számító lemez három CD-t és egy DVD-t magába foglaló, könyv formátumú deluxe verzióját. A CD-k tartalmazzák az album eredeti sztereó, sztereó és monó újrakevert változatait, két BBC-sessiont, amelyeket a neves DJ, John Peel Top Gear című műsorához vettek fel, kislemezdalokat, továbbá a stúdiók mélyéről előkerült felvételeket. A DVD-n szintén meghallgathatjuk az albumot és még néhány abban az időben készült szerzeményt. A dalok mai füllel hallgatva éppen olyan frissek, elevenek, élvezetesek, mintha el sem telt volna fél évszázad a megjelenésük óta. Egy kilencvenhat oldalas könyvet is lapozgathatunk, ebben Ian Anderson mesél a nótákról, történeteket olvashatunk a korai időkről, régi koncertplakátokat nézegethetünk és tanulmányozhatjuk a Jethro Tull elődjének tartott John Evans Band családfáját is.

Chrysalis, 2018

hoati


Marco Marchi & The Mojo Workers: Stand Up
2018-11-17


A svájci Marco Marchi & The Mojo Workers nevű akusztikus blues-kvartettet a blues, jazz, folk és pop terén több évtizedes tapasztalattal bíró zenészek alapították 2009 októberében. Bemutatkozó lemezük, a Listening To My Soul a rákövetkezendő évben jelent meg. A zenekar 2011 őszén megnyerte a Swiss Blues Challenge-et, melynek eredményeként részt vettek a berlini kontinentális seregszemlén, majd első svájci együttesként a memphis-i International Blues Challenge-en. Második albumukat 2012 végén My Old River címmel dobták piacra, olyan zenészek közreműködésével, mint Andy J. Forest, Sean Carney és Rich Del Grosso. A visszajelzések az első lemezhez hasonlóan rendkívül pozitívak voltak. A Here And Now három éve került kiadásra, rajta a már megszokott 1920-as és 1950-es évek közti időszak blues zenéje hallható. Közben folyamatosan koncerteztek, Magyarországon szinte hazajáró vendégként tekinthetünk rájuk, mivel rendszeresen megfordulnak a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon. A Hírös városban mindegyik alkalommal fergeteges sikert arattak, így nem meglepő, hogy az egyik fellépésüket DVD-n is megjelentették. Aktuális hanganyagukat, a Stand Up-ot idény nyáron adták ki. Úgy látszik a fiúk nem babonásak, hiszen az album repertoárjában pontosan tizenhárom számot találunk. A kínálat döntően Marchi saját szerzeményeiből, továbbá más szerzők (Mick Jagger – Keith Richards, Fats Wallers, Country Joe McDonald, Robert Johnson) műveinek átdolgozásából áll. A műfajt innovatívan, egyedi látásmóddal megközelítő csapat végig nagy elánnal játszik. A tipikus gitár - dob - tuba - szájharmonika koncertfelállás a lemezen kicsit kibővült, ugyanis basszusgitárt, szaxofont, trombitát, harsonát és klarinétot is használtak a hangzás színezésére. Habár nem koncertalbumról van szó, a zenekar éppúgy képes tűzbe hozni a hallgatóságot, mint élőben.

Szerzői kiadás, 2018

hoati


Josh Smith: Burn To Grow
2018-09-11


Josh Smith Connecticutban született, de Floridában nőt fel. Három esztendősen kapta az első gitárját, hat évesen pedig már gitárleckéket vett. A blues zene természetes választás volt számára, mivel szülei sokat hallgatták otthon Muddy Waters, Albert King, Freddie King, B.B. King, Albert Collins és T-Bone Walker felvételeit. Tizenkét éves korától már jammekben szerepelt, a Rhino Cats nevű bandához tizenhárom esztendősen csatlakozott. Két lemezt készítettek közösen, hamar Florida egyik legkeresettebb blues zenekarává váltak. Az érettségit követően megalapította a Josh Smith And The Frosttot, mellyel nemzetközi turnéra indult. Első világszerte terjesztett albuma, a Too Damn Cold 1998 márciusában került piacra, a produceri feladatokat a többszörös Grammy-díjas Jim Gaines végezte el. A 2001-es év fordulópontot jelentett az életében. Egész eddig csak a blues érdekelte, a következő Kenny Wayne Shepherd vagy Jonny Lang akart lenni. Egy furgonban élt, évi háromszáz koncertet adott. Huszonkét évesen azonban úgy érezte, kiégett, változtatni kell az életén, ezért Los Angelesbe költözött. Eleinte egy videojáték-fejlesztő cégnél dolgozott, videojátékokat tesztelt, később session gitárosként, kísérőzenészként és producerként tevékenykedett. Ezek a munkák segítettek családja anyagi hátterét megerősíteni. A német CrossCut Records-szal 2010-ben kötött szerződést, ennek köszönhetően ismertsége Európában is növekedni kezdett. Együttműködésük három lemezt eredményezett. Új albumát, a Burn To Growt az öreg kontinensen már a szintén német M2 Music adta ki. Smith pályafutásának talán legjobb, csakis saját szerzeményeit felvonultató lemezén folytatja, amit az előző két albumán elkezdett: a zenei sokszínűségre törekedett, a dalok soul, jazz és rock hatásokkal rendelkeznek, miközben a hangsúly a zenéjén belül a blueson van. A lemez rögzítésekor Travis Carlton, Lemar Carter, Pete Thomas, Davey Faragher és Carey Frank voltak a partnerei, de egy öttagú fúvós szekció is meghívásra került. Az öt oktávos hangterjedelemmel bíró, a modern és a klasszikus zenében is otthonosan mozgó Monét Owens a Your Love (Is Making Me Whole) című szerzeményt énekli, a többi számban vokálozik. A repertoár legerősebb dala egy lassú blues, a What We Need, mégis a blues, rock és pop elegyét képező Through The Night a legesélyesebb arra, hogy bekerüljön a rádiók műsorfolyamába. A You Never Know-ban a gitárjáték Albert Collins-t juttatja eszembe, míg a címadó nótát akár Dan Auerbach is írhatta volna. Josh Smith új albuma kapcsán nem kell bánkódnunk, hogy a dalait nem hallgathatjuk meg élőben, hiszen a lemezbemutató turné hazánkat is érinti.

M2 Music / VizzTone Label Group, 2018

hoati


Big Daddy Wilson: Songs From The Road
2018-08-16


Big Daddy Wilson több mint ötven évvel ezelőtt az észak-karolinai Edentonban született. Mélységes szegénységben nőtt fel, mégis gyönyörű gyermekkora volt. Hétköznap iskolába járt, szombatonként dohány- és gyapotültetvényeken dolgozott, vasárnaponként pedig elment a templomba. A meglehetősen félénk, visszahúzódó fekete tinédzser számára egyedül a hadsereg kínált kitörési lehetőséget, amit Wilson tizenhét évesen meg is ragadott. Az alapkiképzés után Németországba vezényelték, ott ismerkedett meg évekkel később azzal a német lánnyal, aki aztán a felesége lett, akinek kedvéért Európában ragadt. Fura mód a blueszal Németországban találkozott először, ráadásul akkor, amikor már közel járt a harminchoz. „Végre megtaláltam, amit kerestem! Ez a nekem való zene, ez az én zeném.” – lelkendezett első blues koncertjét átélve. Egy héttel később megalakította első zenekarát Carolina Blues Connection néven, később a gitáros Wolfgang ’Doc Fozz’ Feld társaságában énekelte saját bluesait, csak úgy pőrén, akusztikusan. 2004-ben gyűlt össze belőlük egy lemezre való, így született meg a beszédes című My Day Will Come, melyen keresztül fedezték fel maguknak őt egyre többen. A hazai bluesrajongók ugyancsak ekkoriban találkozhattak vele először, az Oláh Andor szájharmonikás által életre keltett Mississippi Grave Diggersszel többször koncertezett Magyarországon, sőt, közös albumot is kiadtak. Lemezei az elmúlt években a Dixiefrog Records, a Phamosa Records és a Ruf Records gondozásában láttak napvilágot. Tavaly a Blues Caravan tagjaként, Vanessa Collier és Si Cranstoun társaságában turnézott, de pályafutása huszonötödik évfordulója alkalmából is több koncertet adott. 2017. október 8-án a svájci Rubigenben lépet fel együttesével, az est Songs From The Road címmel került rögzítésre. A repertoár felét a 2009-ben megjelent, a karrierjében igazi áttörést jelentő Love Is The Key, és az utolsó albuma, a Neckbone Stew dalai uralják. A fennmaradó nóták közül csupán a nyitó Wake Up jelent újdonságot, hiszen a többi szám szintén fellelhető Big Daddy valamelyik stúdió- vagy koncertlemezén. Valamennyi dalszöveg az egykor nehézsúlyú bokszolóként is komoly eredményeket elérő énekes nevéhez köthető. Két önéletrajzi ihletésű dal született, az egyik a Miss Dorothy Lee, melyet az édesanyja, a másik az Anna Mae, melyet a felesége számára írt. Blues, soul, funky és gospel dallamok csendülnek fel, amint meghalljuk Wilson csodálatosan meleg bariton hangját, rögtön érezzük déli, vidéki gyökereit. Korábban a Roberto Morbioli Trio tagjainak társaságában turnézott, a Ruf Records által kiadott kiváló élő albumon már csak Paolo Legramandi basszusgitáros és Nik Taccori dobos kíséri, hozzájuk csatlakozott Cesare Nolli gitáros és Enzo Messina billentyűs. Mint ahogy azt már a német lemezcég hasonló címet viselő anyagainál már megszoktuk, a CD mellé egy DVD-t is mellékeltek. Ez utóbbi adathordozó még további három szerzeményt tartalmaz a koncertről.

Ruf Records, 2018

hoati


Buddy Guy: The Blues Is Alive And Well
2018-08-09


Buddy Guy csak egy srác volt Louisiana-ból, amikor Chicago-ba érkezett szerencsét próbálni. A feszes-tüzes gitár riffekkel operáló, az erősítőről leugró, fogaival pengető, magát a közönség közé vető ifjú zenész nevét azonban hamar megismerték a blues rajongók. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Records-nál, de csak háttérzenészként, mert az alapító Leonard Chess zajnak tartotta gitárjátékát. Szerepelt Muddy Waters akusztikus Folk Singer albumán, 1965-ben tagja volt az American Folk Blues Festival Európában turnézó csapatának. A modern, városi elektromos blueszenét képviselő Guy játéka inspirálólag hatott olyan gitárosok számára, mint Eric Clapton, Jeff Beck és Keith Richards. A ’80-as, ’90-es években került igazán reflektorfénybe, ma már a legjelentősebb blues előadók között tartják számon. Pályafutását harminchét Blues Music Awards-díjjal ismerték el, 2005-ben pedig beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé. Barack Obama elnöksége alatt négyszer járt a Fehér Házban, az egyik alkalommal a következőket mondta az Egyesült Államok első emberének: „Tudja, Elnök Úr, hosszú út vezetett a gyapotszedéstől a Fehér Házi gitározásig.” Az élő legenda napjainkban is aktív, telt házas koncerteket ad, rendszeresen jelentkezik lemezekkel. A The Blues Is Alive And Wellt nyolcvanegy éves korában készítette, nem kisebb nevek közreműködésével, mint Jeff Beck, Keith Richards, Mick Jagger és James Bay. Meghívásuk valamiféle tiszteletadás azon brit zenészek előtt, akik a ’60-as években újraélesztették a blues zenét. Az album döntően a Grammy-díjas producer, Tom Hambridge dalait tartalmazza, a repertoárban egyedüli feldolgozásként Sonny Boy Williamson II klasszikusa, a Nine Below Zero kapott helyet. Beck és Richards egy lassú bluesban, a Cognacba szerepel, fantasztikus gitárhármast hallunk, az egyik legvibrálóbb felvételt sikerült összehozniuk a korongon. Jagger a You Did The Crime-ba száll be, ám hiába is várjuk, hogy énekeljen, inkább a herflit fújja. Meglepetésként hatott James Bay meghívása, a húszas évei végén járó gitáros-énekes a Blue No More-ban énekel duettet az öreggel. Az alapzenekar majdhogynem mindvégig azonos, három számban a The Muscle Shoals Horns színezi a hangzást. Buddy Guy ez elmúlt években kiváló lemezekkel jelentkezett, a 2010-es Living Proof az életműve egyik legjobb anyaga. A The Blues Is Alive And Wellről is elmondható, hogy pontosan olyan album, amelyet egy ilyen kaliberű előadótól elvár az ember.

Silvertone/RCA Records, 2018

hoati


Bob Corritore & Friends: Don’t Let The Devil Ride!
2018-08-02


Bob Corritore életének meghatározó pillanata volt, amikor tizenkét évesen az egyik chicago-i rádióállomáson meghallotta Muddy Waters-t. „Tudtam, hogy olyan zenét találtam, ami tiszta és megindító. Tökéletesen egyesítette a keménység és a sebezhetőség ellentétes elemeit.” - nyilatkozta korábban oldalunknak. Kevesebb, mint egy évvel később már szájharmonikán játszott és blues lemezeket gyűjtött. Gimnazistaként elkezdett koncertekre járni, megfordult Big Walter Horton, Little Mack Simmons, Louis Myers, Junior Wells, Big John Wrencher és Carey Bell fellépésein. A szeles városból az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, ahol rövidesen a helyi bluesélet vezéralakja lett. 1984-től rádióműsort vezet, 1991-ben pedig megnyitotta blues klubját, a The Rhythm Roomot. A klub új perspektívákat nyitott Corritore számára, hiszen a meghívott zenészeket saját együttesével, a The Rhythm Room All-Stars-szal kísérheti. Fellépett itt sokak mellett Bo Diddley, Jimmy Rogers, Pinetop Perkins, Honeyboy Edwards, Lil’ Ed, Robert Lockwood Jr., John Primer és Eddy Clearwater is. Pályafutása során tizenkét saját albuma jelent meg, további hetven lemezen vendégzenészként közreműködött. Aktuális anyaga, a Don’t Let The Devil Ride! 2014 és 2017 között rögzített felvételeket tartalmaz. A dalokat hét énekes, Willie Buck, Oscar Wilson, Sugaray Rayford, Alabama Mike, Bill Perry, George Bowman és Tail Dagger adja elő, közülük négyen saját szerzeménnyel is képviseltetik magukat. A kísérőzenészek, Big Jon Atkinson, Junior Watson, Chris James, Rockin’ Johnny, Fred Kaplan, Patrick Rynn, Bob Stroger, Brian Fahey stb. a kortárs blues legnagyobbjai közé tartoznak, majd valamennyiük szerepelt már Bobbal közös lemezem. A szájharmonikás a Fork In The Road című dalt jegyzi, melyet Oscar Wilson, a The Cash Box Kings énekesének az előadásában halljuk, csakúgy mint Little Walter klasszikusát, az eredetileg 1953-ban megjelent Tell Me Mama-t. Mindkét számban közreműködött Howlin’ Wolf egykori zongoristája, a veterán Henry Gray. Az Albert King által ismerté tett Laundromat Blues Corritore kromatikus szájharmonika, valamint Atkinson gitárjátéka miatt emlékezetes. A két zenész 2016-ban közösen készített korongját, a House Party At Big Jon's-t Blues Music Awards-jelöléssel jutalmazták. A Don’t Let The Devil Ride! az ’50-es, ’60-as éveket megidéző felvételei kilenc különböző időben kerültek feljátszásra, az összkép mégis egységes. Ez tovább növeli az amúgy is remek album értékét.

VizzTone Label Group, 2018

hoati


História: A bohócnak is jár a taps
2018-07-26


A História együttes 2005 decemberében alakult a naszvadi Művelődési Központ pincéjének próbahelyiségében. A Lábszky Olivér énekes, Ágh Attila gitáros, Flaisz József basszusgitáros és Pásztó Tibor dobos alkotta formáció az elkövetkező hónapokban rendszeresen próbált, számos feldolgozást gyakorolt be és sorra születtek a saját szerzemények is. Bemutatkozó lemezüket 2007-ben jelentették meg Mit ír az újság címmel. Az albumról hamar közönség kedvencé váltak az olyan dalok, mint a Kína, a Mit ír az újság, vagy az Édes fekete lány. Ekkorra már folyamatosan kluboztak, egyre nagyobb körben kezdték megismerni a sztárallűröktől mentes blues-rock zenekart a Felvidéken. Második korongjuk, a História Rádió 2008-ban került piacra, amit három év múlva az Árva fillér követett. A Hunnia Records gondozásában kiadott lemez címadó szerzeményét Az év dala kategóriában jelölték a Harmónia – Szlovákiai Magyar Zenei Díjra, a nóta egészen a döntőig jutott. Aktuális hanganyaguk, A bohócnak is jár a taps a pályafutásuk legnépszerűbb szerzeményeit felvonultató akusztikus koncertlemezük megjelenését követően négy évvel készült el. Az album stílusban szélesebb és színesebb spektrumot ölel fel, mint az eddigiek: bluest, hard rockot, kocsmadalt, rock ’n’ rollt, lírát és csipetnyi funky-t találunk rajta. Az elhangzó nóták javarészt az Ágh Attila - Lábszky Olivér dalszerző-szövegíró páros nevéhez köthetők. Az alapító tagok közül napjainkra csupán ők ketten maradtak, a további tagok: Haris Csaba, Nagy Csaba és Holop Szilveszter. A zenekarvezető Lábszky egyedi hangvételű dalszövegei közül a Ma este indián leszek bír a legmélyebb mondanivalóval. Az Engedjetek szabadon a P. Mobilt juttatja eszembe, míg az Ezek az utcákat akár Rúzsa Magdi is énekelhetné. Az utóbbi szerzeményt Nagy Haris Krisztina előadásában halljuk, mellette még Tornóczi Tibor (ének, herfli, vokál) vendégeskedett a lemezen. Megzenésítésre került a skót származású pszichiáter, pszichológus R. D. Laing Tandori Dezső által magyarra fordított, az emberi kapcsolatokról szóló két verse, a Daisy és a Lezserül élni. A Van ami úgy jó, ahogy van kiváló zárószám, Lábszky, Tornóczi és Nagy Haris énekel benne, igazi örömzenélést hallunk.

Magánkiadás, 2018

hoati


The Nick Moss Band featuring Dennis Gruenling: The High Cost Of Low Living
2018-07-12


Nick Moss zenei pályafutását basszusgitárosként kezdte. Eleinte Buddy Scott és Jimmy Dawkins együttesében játszott, 1993-ban csatlakozott a Legendary Blues Bandhez, melynek utolsó, Money Talks című korongján szerephez is jutott. A zenekarvezető, Willie ’Big Eyes’ Smith tanácsára váltott gitárra, tehetségének köszönhetően hamarosan Chicago egyik legkeresettebb gitárosává vált. Muddy Waters egykori zenészeiből 1980-ban létrejött, az idők folyamán több tagcserén átesett csapatban két esztendőt töltött, majd három évig zenélt fiatalkori ideálja, Jimmy Rogers zenekarában. Saját együttesét, a Nick Moss & The Flip Tops-ot 1997-ben hozta létre, 2009 óta Nick Moss Band néven működnek. Moss az elmúlt évtizedekben tizenkét lemezt készített, huszonegy Blues Music Award jelölést kapott, és olyan nagyságokkal osztotta meg a színpadot, mint Buddy Guy, Kenny Wayne Shepherd, Gary Clark Jr. és David Hidalgo. Aktuális anyaga, a The High Cost Of Low Living az Alligator Records gondozásában látott napvilágot. A tizenhárom számos repertoár javarészt Nick Moss és Dennis Gruenling szerzeményeire épül. Ez utóbbi zenész a Harp Attack! című Alligator-klasszikust halva kezdett el szájharmonikázni, nevét ma már a legnagyobbak között említik. Nick és Dennis húsz éve ismerték egymást, de csak tavaly döntöttek úgy, hogy Gruenling csatlakozik a bandához. A lemez érzelmi csúcspontja a Barrelhouse Chuck előtt tisztelgő lassú blues, a He Walked With Giants, mellette még az Elmore James inspirálta No Sense-t szükséges kiemelni. Míg a két éve megjelent, a blues születését és fejlődését bemutató dupla koncept albumon, a From The Root To The Fruit-on a legszélesebb spektrumban játsszák a bluest, addig a friss lemez visszatérés a gyökerekhez: tradicionális chicago blues, amit hallunk, a hangzás azonban friss és korszerű. A produceri feladatokat Christoffer 'Kid' Andersen látta el, akinek játékát két dalban (No Sense, Lesson To Learn) élvezhetjük.

Alligator Records, 2018

hoati


Jeff Beck: Live At The Hollywood Bowl
2018-06-18


Jeff Beck a hatvanas évek nagy generációjának kiemelkedő gitárosa. Neve a Yardbirds tagjaként vált széles körben ismertté, majd több évtizedes szólópályája során tovább erősítette tekintélyét. Nyolcszoros Grammy-díjas, kétszer választották be a Rock And Roll Hall Of Fame-be: először 1992-ben a Yardbirds tagjaként, második alkalommal 2009-ben, mint szóló előadó. Ötvenéves zenei karrierjét 2016-ban ünnepelte egy nagyszabású koncerten a Beatles által híressé tett Hollywood Bowl színpadán. Az esten készült felvételek Live At The Hollywood Bowl címmel láttak napvilágot. A dupla koncertalbum bemutatja Beck zenei karrierjének majd valamennyi állomását. A nyitó szám, a The Revolution Will Be Televised eredetileg a két éve kiadott Loud Haileren található. Az abszolút modern, huszonegyedik századi zenét tartalmazó korongról még a Live In The Dark és a Scared For The Children került előadásra. Hallunk dalokat (Over Under Sideways Down, Heart Full Of Soul, For Your Love) a Yardbirdstől, attól a zenekartól melyben Beck Claptont váltotta, örökzöld szerzeményeket (Beck’s Bolero, Big Block, Morning Dew) a saját repertoárból, de több feldolgozás (Let Me Love You, I'd Rather Go Blind, A Day In The Life) is terítékre került. Jeff a hetvenes-nyolcvanas években remek jazz-rock lemezeket (Wired, There And Back) készített, ezt a korszakot egykori zenésztársával, Jan Hammerrel idézte meg. Nem csak a szép emlékű Mahavishnu Orchestra billentyűse kapott meghívást az életműkoncertre, hiszen a második félidőre pár nem kevésbé híres kollégáját, Billy F. Gibbonst, Buddy Guy-t, Beth Hartot és Steven Tylert is színpadra kérte az ünnepelt. Öt fős alapzenekarában Rhonda Smith, a keresett session zenész, valamint a Wet Willie énekese, Jimmy Hall a legnagyobb ászok. A nyitószámot megafonnal éneklő Rosie Bones és Carmen Vandenberg ritmusgitáros nevével már a Loud Hailer kapcsán találkoztunk, Beck a Bones két tagjával a Quenn dobos Roger Taylor 2015-ös születésnapi buliján ismerkedett meg. A brit gitárlegenda szerteágazó zenei pályáját remekül összefoglaló kiadvány Prince-re emlékezve a Purple Rainnel zárul.

Rhino, 2018

hoati


Az European Blues Challenge-n történt
2018-08-23


Idén a norvégiai Hell város adott otthont az European Blues Challenge-nek. A rendezvényre az European Blues Union tagországai jelölhetnek országonként egy-egy előadót, zenekart.

Az idei fellépők névsora:
Suba Attila & The SoulFool Band (HU), Kathy Boyé & The DTG Gang (FR), The Ragtime Rumours (NL), Johnny Big Stone & The Blues Workers (ES), LaVendore Rogue (GB), Krakow Street Band (PL), The Heritage Blues Company (LU), Tammepold, Roots & Kadakas (ES), Greyhound´s Washboard Band (DE), Slim Butler (FI), Kiero Grande (SK), AXiS (RO), Amaury Faivre Duo (CH), Vítor Bacalhau (PL), Fried Okra Band (DK), Ed And The Gators (BE), Joakim Tinderholt And His Band (NO), Dobre Rano Blues Band (CZ), Julia and The Basement Tapes (SE), Don Leone (IT), Kutscher's Blues Band (AT)



Embert próbáló feladat volt végighallgatni mind a huszonegy együttest, szerencsére akadt köztük jó néhány, akikért megérte elutazni ennyire messze. Az European Blues Challenge már március 15-én, csütörtök este megkezdődött. A rendezvénynek otthont adó Scandic Hotelben szállásoltak el mindenkit, és ennek a szállodának a bárjában, illetve a koncerttermében tartották a fellépéseket. A nulladik napon két norvég együttes mutatkozott be. Először a Rita Engedalen & Her Trio lépett a színpadra, tisztességes, de számomra nem túl izgalmas szettet adtak, nyilván nem segített megnyerni a szimpátiámat, hogy két Janis Joplin dalt is elővezettek. Tényleg rendesen megtanulták a bluest, hangszeresen is remekeltek, csak épp valami kis többlet hiányzott a játékukból. A második csapat viszont teljesen levett a lábamról. Az Eric Slim Zahl & The South West Swingers igazán hozta mindazt, ami végett érdemes blues koncertekre járni: elképesztő hangszeres tudás, finom ízléssel vegyítve, ráadásul a főhős úgy szórakoztatja a népet, hogy vicces, de sohasem kínosan jópofáskodó. Jók a saját számok, mind zeneileg, mind a szövegek terén, szóval nagyon pozitív meglepetést okoztak. Körülbelül a Nick Curran féle blues muzsika az övék, sok boogie-s zongora, erőteljes New Orleans-i fűszerezéssel, nagyon ízléses, sohasem tolakodó gitár á la T-Bone Walker, Johnny Guitar Watson, plusz a három King. Később beszélgettem velük, az énekes és a basszusgitáros kolléga jó fejjel magasabb volt nálam, tényleg felnéztem rájuk.



Másnap a hazai Suba Attila & The SoulFool Band koncertjével indult maga az össznépi versengés. Minden előadó 20 percet kapott és 10 perc maradt az átszerelésekre. Szerencsére a helyi csapat felkészült és profi volt, így ezt a menetet percre pontosan tartották mindkét nap. Attiláék soulos, funkos programja nagy sikert aratott, a srácok tényleg bevetettek mindent, hogy egy lehengerlő produkciót vigyenek színre. Ha marad ez a felállás, és folytatják ezt az utat, pár év alatt egy igazán jó produkcióvá nőheti ki magát a dolog. Láthatóan a szakmabelieknek is tetszett a műsoruk, mert két-három meghívást sikerült azonnal lekötniük.
Nem sorolnám fel az összes produkciót, aki kíváncsi rájuk, az a Google segítségével mindent megtudhat. Számomra a legérdekesebb, legszínvonalasabb az alábbi néhány formáció volt.

The Ragtime Rumours - Hollandiából érkezett az idei győztes banda. Igen viszontagságos volt az útjuk, a kocsijuk lerobbant valahol Dániában, így 54 óra alatt jutottak el Hellbe. Nekem egyből nagyon megtetszett a produkció, és a jelek szerint így volt ezzel a zsűri is. Zenéjükben a Django Reinhardtos gypsy jazz keveredik a hagyományos blues elemeivel, miközben a gitáros Marc Ribotra emlékeztető kreatív szólókkal viszi el új dimenziók felé a dalokat. Nem túl nagy meglepetésünkre kiderült, hogy az egész csapat komoly Tom Waits rajongó.
LaVendore Rogue - Az UK Blues Federation nevezésének köszönhetően indultak. Erőteljes Captain Sparrow fétis mellett dögös slide alapú blues rockot produkáltak. Nehezen tudnák tagadni, hogy Ian Siegal a példaképük. Nekik lesz esélyük rock fesztiválokon is próbálkozni.
Vítor Bacalhau - Portugália idei indulói, a zsűri nekik ítélte a harmadik helyezést. Tisztességes blues trió, rengeteg gitárszólóval. Tetszett, hogy sok dinamikát vittek a játékba, viszont nem volt meg a gitárszólókban az a történetmesélős attitűd, ami a legnagyobbak játékát jellemzi. Vítor mondjuk még nagyon fiatal, tehát jó eséllyel sokat fog még fejlődni.



Fried Okra Band - Koppenhágai trió, láthatóan a North Mississippi Allstars, illetve a Black Keys által újra divatba hozott műfaj mellett tették le a voksot. Erőteljes, karizmatikus gitáros-énekes mögött egy bitang jó ritmusszekció áll. Aki szereti a Junior Kimbrough, R.L. Burnside és az Othar Turner féle varacskos észak Mississippi bluest, annak ez egyből be fog jönni, de az átlag rock fanok, akik megvették már a jegyüket a nyári Nick Cave koncertre, azok is jól fognak szórakozni, ha belefutnak a zenekarba. Ők kapták a 2018-as EBC második díját.
Ed & The Gators - A belga versenyzők nagyon magas színvonalon, komoly rutinnal adták elő, amit csinálnak, egy szempontból maradtak le a többiek mögött, hogy nagyon sok feldolgozás volt a repertoárjukon. A szájharmonikás-énekes Ed hiteles, jó előadó, a gitárosuk, Arne Demets produkciója állt legközelebb az olyan óriásokéhoz, mint pl. Ronnie Earl.
Joakim Tinderholt and His Band - A helyi csapat szerintem idén is nagyon erős produkciót mutatott be. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy Skandináviában (és azon belül is főleg Norvégiában) rettentő irigylésre méltó a blues helyzet. Van vagy egy tucatnyi nagyon színvonalas nemzetközi súlyú blues fesztivál, mindegyik országban erőteljes aktivitású a helyi blues szövetség, és nemzetenként számolhatunk legalább egy-egy tucat, kifejezetten a bluesra szakosodott klubbal is. Joakim együtteséről kb. hasonlókat tudnék mondani, mint Eric Slim Zahl csapatáról, kicsit olyan érzésem volt, hogy ők a kistesók. Nagyon lendületes, swinges blues, magas színvonalon elővezetve.
Don Leone - Szardíniáról jött duó, ami gyakorlatilag a gitáros, dobos, vokalista one man bandje, kiegészítve egy énekessel. Jó produkció, akikkel simán összefuthatunk valamelyik utcazene fesztiválon. Nem váltották meg nekem a világot, de jól szórakoztam.



A verseny után mindkét nap volt jammelés a bárban felállított kisszínpadon, ahol szinte mindenki újra megmutatta magát, az egyetlen árnyoldala a dolognak az volt, hogy a skandináv pedantéria azt is jelentette, hogy úgy nagyjából hajnali két óra körül lehúzták a rolót és onnantól kezdve nem nagyon lehetett folytatni a party-t. Mi máshoz szoktunk…
Az idei pokoli fagyos helyszín után jövőre a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken lesz megtartva kilencedik alkalommal az European Blues Challenge, ahol azon túl, hogy jó az idő, szép a környezet, a norvég 3000 Ft helyett kb. 1 euróért lehet hozzájutni egy korsó sörhöz.
Igazán jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt az élményt, érdemes új, még be nem járatott nevek koncertjeit megnézni, mert sokkal több a jó és érdekes, mint a feledhető. Aki szeretne csatlakozni és részt venni az European Blues Union munkájában, keresse fel a honlapjukat, ott elég kimerítően lehet információkat találni, de ha van kérdése, írhat nekem privátban is, és segítek, amiben tudok. Szintén csak ajánlani tudom a blues társadalom tagjainak, hogy csatlakozzanak a nagy ernyőszervezethez, a memphisi székhelyű Blues Foundationhoz.

Podlovics Péter
e-mail: peterpodlovics@gmail.com

Fotó: Christophe Losberger


Johnny Rawls: Waiting For The Train
2017-12-21


Johnny Rawls zenei karrierjét tinédzserként Z.Z. Hill, Little Johnny Taylor és Joe Tex együtteseiben kezdte. A huszas évei elején csatlakozott példaképe, O.V. Wright zenekarához. Miután a legendás soul énekes 1980-ban elhunyt, együtt tartotta a csapatot és Little Johnny Taylor, Latimore és B.B. Coleman kísérőzenekaraként turnéztak. A ’90-es évek közepén két lemezt (Can’t Sleep At Night, Down To Earth) készített L.C. Luckett társaságában, az első saját neve alatt jegyzett szólóalbumát 1996-ban Here We Go címmel rögzítette. A lemezt a JSP Records jelentette meg, ahol producerként, stúdiózenészként és A&R menedzserként is dolgozott. Mára már a soul blues egyik legkiemelkedőbb alakjaként tekinthetünk rá, akinek albumai rendre rangos elismerésekben részesülnek. Sorban tizenhatodik lemeze, a Waiting For The Train állandó kísérőegyüttesével, a The Rays-szel került rögzítésre. A zenekar eredetileg a soul díva, Kay Kay kísérésére jött létre, az alapító tagok közül Bob Trenchard, Richy Puga, Dan Ferguson és Andy Roman még mindig tagja a csapatnak. A dalok egy része komoly üzenettel bír, az életről és a haláltól való félelemről szólnak, de hallhatunk szerelmes számokat is. A repertoár felét a Bob Trenchard - Johnny Rawls szerzőpáros szerzeményei teszik ki, egy dal Trenchard és James Armstrong közös koprodukciója, míg a fennmaradóak feldolgozások. Az utóbbiak között meglepetésként hatott Bob Dylan I Shall Be Released című száma, mely a The Band bemutatkozó albumán volt először hallható. A produceri feladatokat ismét Jim Gaines látta el, aki szép munkát végzett a Blues Music Awards esélyes lemezen.

Catfood Records, 2017

hoati


Chris Kramer & Beatbox ’n’ Blues: On The Way To Memphis
2017-12-03


Chris Kramer Németország legrégebbi, egykor pezsgő ipari régiójából, a Ruhr vidékről származik. A blues zenét tizenhárom éves korában fedezte fel, a szájharmonikázás alapjait az édesapjától tanulta. Iskolai tanulmányai befejeztével, 1994-ben zenei karrierbe kezdett: eleinte csak szájharmonikán játszott, később már énekelt és gitározott. Első komoly sikereit a Bluebyrds nevű duóval érte el. A ’Slidin’ Johnnal alkotott formáció sokáig Németország legkeresettebb blues duójának számított, útjaik tíz év közös munka után váltak ketté. Ezt követően leginkább saját neve alatt muzsikált, de több alkalommal szerepelt az egyik legsikeresebb német rockzenész, Peter Maffay lemezein. Dolgozott zenei szakértőként a WDR televízióban, négy szájharmonika és egy didgeridoo könyvet írt. Eddig három alkalommal ítélték oda részére a German Blues Awards-ot. Aktuális együttese, a Chris Kramer & Beatbox 'n' Blues (Chris Kramer - ének, szájharmonika, gitár, Kevin O Neal – beatbox, Sean Athens - gitár, vokál) a tradicionális zenét a modernnel ötvözi, hidat teremtve a blues és a hip hop között. A zenekar 2016-ban megnyerte a German Blues Challenge-et, aminek köszönhetően részt vettek az idei International Blues Challenge-en, ahol az elődöntőig jutottak. Az egyesült államokbeli útjukat követően került rögzítésre az On The Way To Memphis című albumuk. Nevükből adódóan a beatbox komoly szerepet kapott a dalokon belül, tökéletesen illeszkedve a kitűnően megmunkált és felépített, a hagyományos hangzást kedvelők számára is befogadható zenei világhoz. A lemezen található szerzemények valamennyike Kramer nevéhez köthető. A repertoárból kiemelkedik a kilenc éve elhunyt Bo Diddley emlékére írt BO, melyhez animált videoklipet készítettek. Egy szám (Ich gab dir meine Liebe) német nyelven szólal meg, de ez nem nyújthat meglepetést Chris Kramer munkásságát ismerőknek, hiszen korábban is írt már anyanyelvén dalszövegeket.
 
Blow ’Till Midnight Records, 2017

hoati



Robert Plant: Carry Fire
2017-11-26


Robert Plant lullaby and... The Ceaseless Roar című lemezének megjelenését követően azt hihettük, hogy a Nonesuch Records által kiadott anyag volt az utolsó albuma, zenei pályájának vége. Ezt tűnt alátámasztani a három éve megjelent lemeznek a hattyúdal hangulata, ahogy az énekes nyilatkozatai is ezt sugallták. Ennek tükrében meglepetésként hatott, hogy ősszel újabb kiadvánnyal jelentkezett. Tizennegyedik szólóalbuma, Carry Fire a Sensational Space Shifters nevű háttércsapattal került rögzítésre, akik ismét folkos és világzenei környezetet biztosítottak a hangszereléseikkel. Munkakapcsolatuk nem új keletű, több mint egy évtizedre nyúlik vissza. A lemezre került nóták ezúttal kicsit sablonosabbak, nincs meg az a változatosság, mint korábban, mintha a régi ötleteket hasznosították volna újra. A szövegek is kicsit behatároltabbak, elsősorban a változás, az elmúlás és az élet körforgásának témáját járják körül. A legjobban sikerült dal a The May Queen, amely visszacsatol Plant korábbi munkásságához, hiszen a címe elhangzik a Led Zeppelin Stairway To Heaven szövegében. Mellette említést érdemel még a Bones Of Saints és a Bluebirds Over The Mountain. Az utóbbi, Ersel Hickey által jegyzett, a Beach Boys által sikerre vitt számban Chrissie Hynde-nek (The Petenders) a fantasztikus hangja hallható. A záró szerzemény, a Heaven Sent kellőképpen elandalítja a hallgatót, bár az egész anyag melankolikus.  Ami pedig Robert Plant hangját illeti, alapvetően a mélyebb tartományban marad, bár időnként magasabb hangokkal is megpróbálkozik, de azért senki ne várjon egy újabb Whole Lotta Love-ot.

Nonesuch Records/Warner Bros. Records, 2017

hoati


Atlas: Just Playin’ Rhythm & Blues
2017-09-07


Az Atlas zenekart a ’60-as évek elején öt tinédzserkorát élő fiatalember, Bíró Gábor, Flamm Ferenc, Horváth György, Szabó György és Szabó János alapította. Makrai Pál 1965 áprilisában csatlakozott hozzájuk, így sextetté alakult az együttes. Kezdetben menő angolszász számokat kopíroztak, az igazi felfutás '65-'66 fordulóján jött, mikor már rhythm 'n' bluest játszottak. 1968-ban díjat nyertek a Pol Beat fesztiválon, melynek eredményeként kijutottak a szófiai Világ Ifjúsági Találkozóra, közkeletű rövidítéssel a VIT-re. A zenekart sokan a hatvanas évek végén megjelent, gazdagon hangszerelt, jól felépített, gördülékeny kislemezdalok alapján ismerik (Boldog vagyok / Ne búsulj, Mondd / Álomország, Félek, hogy egyszer meghalok / Töröld le a könnyeidet, stb.), de akkor már lényegesen populárisabbak voltak, mint a hőskorszakban. Az évek során végigjátszották az egész országot, felléptek tánciskolában, lánygimnázium érettségi bankettjén, a pécsi jogászbálon, vállalati kultúrházakban, no meg nyaranként a Balatonon. 1970 augusztusában a Metro és a Tolcsvay társaságában a Kisstadionban koncerteztek. A következő évtől egyre gyakrabban szerződtek külföldre a vendéglátóiparba, a zenekar 1976-ben szűnt meg létezni. Az eltűntnek hitt felvételeket, igazi ritkaságokat megjelentető Moiras Recordsnak köszönhetően, idén nyáron Just Playin’ Rhythm & Blues címmel 1965-ben felvett koncertjük jelent meg. A tizennégy dal a hazai popkultúra egyik legfontosabb színterén, a Budai Ifjúsági Parkban került rögzítésre. A restaurált magnetofonszalag az egykori gitáros, Bíró Gábor, vagy ahogy a többiek hívták, Doki tulajdonát képezték. A saját szerzemények mellett többek között hallhatjuk még Buddy Holly, Willie Dixon, Jerry Lordan, Ray Davies és Ray Charles dalok interpretációit. A zenei élvezeteket szintén ’65-ben feljátszott, rég elfeledett demófelvételek teszik teljessé. A banda valamennyi kislemeze gyűjteményes formában már napvilágot látott, ez a limitált példányszámú kiadvány történetük egy újabb, magas színvonalú epizódját tárja az utókor elé.

Moiras Records, 2017

hoati


John Lee Hooker: Whiskey & Wimmen: John Lee Hooker’ Finest
2017-08-30


John Lee Hooker a blues történetének egyik legjelentősebb alakja. Több mint száz lemez, négy Grammy-díj és jelölések sokasága szegélyezték pályafutását. Még életében beválasztották a blues és a rock and roll halhatatlanjai közé. Jellegzetes ritmusú dalai, mély hangja, első hallásra primitívnek tűnő gitárjátéka az egész világon fogalom volt. Szinte elhunytáig koncertezett, európai turnéját nem sokkal a 2001. június 21-én bekövetkezett halála előtt orvosa tanácsára mondta le. Idén töltötte volna be századik életévét, mely apropóján Whiskey & Wimmen: John Lee Hooker’ Finest címmel számaiból válogatásalbum látott napvilágot. A kiadvány a Vee-Jay, Riverside, Stax és Specialty lemezkiadók részére rögzített felvételeket tartalmaz. A szerkesztők az összeállítás során nem ragaszkodtak a kronológiai sorrendhez. A legrégebbi dal, a No More Doggin’ 1954-ben került rögzítésre, míg a legkorábbi szerzemények az 1964-es keltezésű Big Legs, Tight Skirt és az It Serve Me Right To Suffer. Az utóbbi felvételek a James Bracken és Vivian Carter által alapított, chicagói székhelyű lemezcég, a Vee-Jay égisze alatt láttak napvilágot, csakúgy mint az albumon hallható szerzemények többsége. A válogatáson olyan alapdarabok követik egymást, mint a Boom Boom, a Boogie Chillen, a Dimples, az I Love You Honey és a Crawling King Snake. A Boogie Chillen eredetijét a Modern Records 1948-ban adta ki, ez volt a King Of The Boogie címmel illetett muzsikus első lemezfelvétele, ami rögtön milliós eladást eredményezett. John Lee Hooker szólóban, duóban és kiszenekarral játszik, a zenésztársak között megtaláljuk Eddie Taylor, Earl Hooker és Jimmy Reed nevét is. A dalok közül többet a ’90-es években megjelent lemezein átdolgozott vendégzenészek közreműködésével. Az anyagi és az erkölcsi siker minden addigiakat felülmúlt, mégis a születésének centenáriumára összeállított válogatáson hallható zenék képviselik igazán tehetségének lényegét.

Vee-Jay Records, 2017

hoati


Thorbjorn Risager & The Black Tornado: Change My Game
2017-08-10


Thorbjorn Risager 2003-ban néhány zenész barátjával együtt Thorbjorn Risager Blue 7 néven alapított zenekart. Rá egy évre adták ki bemutatkozó anyagukat, az igazi sikert és ismertséget azonban csak a soron következő két album, a From The Heart és a Here I Am hozta meg számukra. 2014-ben kiadót váltottak, a Ruf Records-szal kötöttek szerződést. A német lemezcég dobta piacra a többszörös díjnyertes Too Many Roadsot, amely már a Thorbjorn Risager & The Black Tornado név alatt került a polcokra. A névváltoztatással szerették volna jelezni, hogy nem egy énekesről és kísérőzenekaráról van szó, hanem egy valódi együttesről. A lemezkészítéssel párhuzamosan rendszeresen turnéznak Európa-szerte, de bemutatkozási lehetőséget kaptak Kanadában és Indiában is. 2015 elején Bonnban léptek fel, az est kép- és hanganyagát Songs From The Road címmel adták ki. Aktuális anyaguk rögzítésére a koppenhágai Medley Studióban került sor. Míg eddigi albumaik három hét alatt elkészültek, addig a Change My Game-en több hónapig dolgoztak. A dalok döntő hányada a kiváló dalszerzői készséggel, erőteljes énekhanggal bíró Risager nevéhez köthető, Peter Skjerning basszusgitáros csupán egy számot jegyez. A lemezen több rádióbarát nótát hallhatunk, az I Used To Love You, a Hard Time és a Lay My Burden Down egy nyitottabb szellemű kereskedelmi médiával megáldott országban akár slágerek is lehetnének. Az abszolút kedvencem a Dreamland, talán ez tükrözi legjobban a blues, rhtyhm & blues, rock és soul stílusokat felvonultató anyag hangulatát. A Thorbjorn Risager & The Black Tornado összetétele majdhogynem állandó, megalakulásuk óta csak két muzsikus hagyta el az időközben nyolc fősre bővült, újra és újra magas színvonalon teljesítő csapatot.

Ruf Records, 2017

hoati


Gary Clark Jr.: Live / North America 2016
2017-08-01


Az Austinban született Gary Clark Jr. tizenévesen kezdett gitározni. Eleinte kis szórakozóhelyeken lépett fel, majd Clifford Antone-nak köszönhetően bemutatkozott a legendás Antone’s klubban. Itt zenélt együtt először Jimmie Vaughannel, a The Fabulous Thunderbirds alapító tagjával, aki ajánlására Eric Clapton meginvitálta őt a 2010-ben megtartott Crossroads Guitar Festivalra. A Rolling Stone magazin 2011-ben a „legjobb ifjú tehetségnek” nevezte, az igazi áttörést azonban az egy évre rá megjelenő Blak And Blu hozta meg számára. Stílusát rengeteg féle zene inspirálta, mozgástere jócskán túlnyúlik a blues műfaj határain, amit az első nagy lemezkiadó által megjelentetett albumomon megpróbált bemutatni. Sorban negyedik lemeze, a The Story Of Sonny Boy Slim 2015-ben látott napvilágot. Az album felvételénél Clark teljesen átvette az irányítást, a zeneírás, a hangszerelés, a produceri munka, sőt a hangszeres játék nagy része is az ő nevéhez köthető. A lemez népszerűsítő turné észak-amerikai fellépéseit rögzítették, hogy aztán a legjobb pillanatokat kiadják. A Live / North America 2016 a korábbi albumról hét szerzeményt tartalmaz, köztük a két erőteljes húzónóta, a Grinder és a The Healing, melyek jócskán átformálásra kerültek. A repertoárban helyet kapott Jimmy Reed és Elmore James egy-egy dala, utalva Clark zenei gyökereire. Míg a The Story Of Sonny Boy Slim több bensőséges hangulatot árasztó mozzanatot rejt, addig az új anyag nyers, erőtől duzzadó. Kétség sem férhet hozzá, hogy Clark valódi lételeme a színpad, ezt már a 2014-ben megjelent koncertalbuma kapcsán is megállapíthattuk. A két élő lemez némi átfedéssel bír, hiszen a When My Train Pulls In és Numb mindegyiken megtalálható. Gary Clark Jr. már 33 éves, tehát az egyik nyilvánvaló mesterét, Jimi Hendrixet túlélte. Remélhetőleg évtizedek múlva is játszani fogja nekünk a stílusok és hangzások között ügyesen lavírozó, lebilincselő zenéjét.

Warner Bros. Records / Magneoton, 2017

hoati


Clarence ’Gatemouth ’ Brown: Boogie Uproar - The Complete Aladdin/Peacock Singles As & Bs 1947-1961
2017-06-07


Clarence ’Gatemouth’ Brown 1924-ben született a Louisiana állambeli Vintonban, de a texasi Orange-ban nőt fel. Apja vasútépítő munkás volt, szabadidejében egy cajun bandában énekelt és hegedült, így a kis Clarence már ötévesen elkezdett ismerkedni a hegedűvel. Tízéves korától gitározott, az évek során további hangszerek kezelését is elsajátította. Profi zenei karrierjét dobosként kezdte, mégis gitárosként figyeltek fel rá: 1947-ben a houstoni Bronze Peacock klubban váratlan bemutatkozási lehetőséget kapott, a tizenöt perces előadásával lenyűgözte a jelenlévőket. Innentől rendszeresen fellépett Don Robey klubjában, utóbb a tulaj a menedzserévé vált. Első felvételei az Aladdin Records égisze alatt jelentek meg, majd Robey a dalainak kiadására létrehozta a Peacock Recordsot. A két lemezcég által piacra dobott single-jeit gyűjtötték egybe a Boogie Uproar - The Complete Aladdin/Peacock Singles As & Bs 1947-1961 című dupla albumon. Az elhangzó szerzemények közül a My Time Is Expensive és a Mary Is Fine slágerlistás helyet ért el, hasonló sikert a mély hangja végett „kapuszájú” becenévvel illetett, a Blues Hall Of Fame-be 1999-ben beválasztott Brownnak a későbbiekben nem sikerült megismételnie. A She Walked Right In, a Dirty Work At The Crossroads és a Rock My Blues Away pályafutása fontos darabjai, csakúgy, mint az instrumentális Boogie Uproar, a Gate Walks To Board és az Okie Dokie Stomp. A felvételeken javarészt nagyzenekar kíséri, a közreműködők között megtaláljuk a kor két keresett, memphisi fúvósának, Bill Harvey tenorszaxofonosnak és Fred Ford baritonszaxofonosnak a nevét. Két számban szerephez jutott Jimmy McCracklin zongorista, a West Coast blues szcéna jeles képviselője is. A muzsikát bluesként jellemezhetjük, csak később jelentek meg a country, jazz, zydeco és a cajun elemei Gatemouth zenéjében.

Jazmine Records, 2017

hoati


Coco Montoya: Hard Truth
2017-05-30


Coco Montoya Santa Monicában született munkásosztálybéli családban. Szüleinek nagy lemezgyűjteményük volt, így zenei érdeklődése korán kialakult. A ’70-es években helyi rock bandákban dobolt, ebben az időszakban vált tagjává Albert Collins zenekarának. Mivel gitározni is szeretett, a „Telecaster mestere” folyamatosan tanította. Ez a kapcsolatukat erősítette, idővel szinte édesapjaként tekintett rá. A discókorszak kezdetén elmaradoztak a fellépések, ezért Montoya öt évnyi együttzenélés után elhagyta Collins bandáját. Csaposként kezdett dolgozni, de a gitározást nem adta fel. Egy este a ’80-as évek elején egy Los Angeles-i bárban játszott, amikor John Mayall besétált. Tiszteletadásként előadta az All Your Love-ot, ami a brit blues atyjának elnyerte a tetszését. Később Mayallnak gitárosra volt szüksége az újjáalakuló Bluesbreakersbe, Montoyát hívta meg. Munkakapcsolatuk tíz évig tartott. A búcsút követően saját bandát hozott létre és elkezdtek rendszeresen koncertezni. Bemutatkozó albumát 1995-ben készítette el, a Gotta Mind To Travel azonnal kedvenccé vált a bluesrajongók körében. Kilencedik, pályafutása talán legjobb lemezét az Alligator Records adta ki. Korábban is dolgozott már a chicagói lemezkiadóval, hiszen a 2000 és 2007 közötti kiadványait ők dobták piacra. A Hard Truth javarészt feldolgozásokat tartalmaz, melyeket átformáltak Montoya gitár és ének stílusához, úgy, hogy azok megtartsák az eredetik minden ízét. Coco nem feledkezett meg mentoráról, Albert Collinsról, a The Moon Is Full került rögzítésre tőle. A dal eredetileg Albert Collins, Robert Cray és Johnny Copeland közös Showdown! című albumán volt hallható. A saját számok közül kiemelkedik a Truth Be Told, a záró dal az egyik legjobban sikerült szerzemény a lemezen. A Lost In The Bootle-ban Lee Roy Parnell slide gitáros vendégeskedik, az ének részeket női vokalisták, Teresa James és Deb Ryder segítették. A kísérőzenészek között megtaláljuk Mike Finnigan, Johnny Lee Schell és Tony Brauanagel névét, ők mindnyájan a Phantom Blues Band tagjai. A csapat a Grammy-díjas Taj Mahal 1993-as stúdióalbumának rögzítése céljából alakult, azóta számos más előadó lemezének létrejöttében közreműködtek, de saját anyagokat is készítettek.

Alligator Records, 2017

hoati