Kritika
Gwyn Ashton: Two-Man Blues Army
2009-11-16
Ausztrália Stevie Ray Vaughanje, Gwyn Ashton miután sikeres koncertet adott a zeneipar egyik legjelentősebb európai szakvásárán, a 2008-as berlini Popkomm-on és tiszteletét tette a londoni Birminghamben a Music Live kiállításon, Dave Small dobos társaságában rögzítette legújabb CD-jét, a Two-Man Blues Army-t.A lemezen Gwyn és Dave izgalmas alternatív, psychedelic blues és rock duót alkot, lebontva a határokat a különböző zenei stílusok között. Zenéjük nyers és szenvedélyes, Gwynt az erőteljes hangja és a jellegzetes gitárstílusa teljesen egyedivé, kilométerről felismerhetővé teszi.
Töltelék darab nincs a lemezen, mely a Crossroad Bluest (Robert Johnson) és az Outside Woman Bluest (Arthur „Blind Willie” Reynolds) leszámítva Ashton profi módon megkomponált és előadott szerzeményeit tartalmazza - bonus track-ként a Million Dollar Blues rádióbarát verziója került fel.
Ha nyitott vagy és szereted az újat, ha szívesen hallgatsz bluesos beütésű modern zenét, akkor ez a Te lemezed!
Fab Tone Records, 2009
hoati
Quintus McCormick Blues Band: Hey Jodie!
2009-11-08
Ugye nektek sem csengett ismerősen eddig Quintus McCormick neve? Pedig a chicagói székhelyű művész – kinek idén jelent meg az első lemeze Hey Jodie! címmel – olyan zenészek mellett szerzett elismerést, olyan nagyszerű előadókkal járta be a világot, mint James Cotton, Otis Clay, A.C. Reed vagy Lefty Dizz.A dalszerzőként, gitárosként és énekesként is remeket alkotó bluesman Detroitban született, majd a szelek városába költözött. Itt irányult a figyelme a blues zene felé (a szülővárosában rockot és funkot játszott), itt tanulta meg a blues gitározást, s itt bíztatta Buddy Guy és James Cotton arra, hogy alakítsa meg saját bandáját. 1994-ben hozta létre a Quintus McCormick Blues Band-et, majd szívesen foglalkoztatott, felkapott zenésze lett Chicago éjszakai klubjainak (Kingston Mines, Buddy Guy’s Legends, Blues On Halsted, House Of Blues, Blue Chicago) és fesztiváljainak.
A Delmark Records immár 56 éve következetesen készít felvételeket blues és jazz zenészekkel, így nem csoda, hogy a városban működő muzsikus is a horgukra akadt.
A lemezcímben szereplő Jodie nem egyszerűen egy nevet jelöl, hanem a szlengben a hátsó ajtón a nődhöz beosonó fickóra szolgáló kifejezés is.
Quintus zenéje őszinte, ha a stílusát próbáljuk behatárolni, akkor a blues, az r&b és a soul zene környékén tapogatózunk jó irányban. Gitárjátékában érezhető Albert King hatása, énekében helyenként visszaköszön korábbi munkaadója, Otis Clay.
A dalok alapvetően tempósak, de felfedezhető néhány számban (Hey Jodie! (Take Good Care Of My Baby), I'm Alright Now, Let The Good Times Roll) populáris hangvétel is.
Hm, jó kis kevercs, ha figyelembe vesszük, hogy közben nem távolodnak el a chicago blues hagyományaitól sem.
Delmark Records, 2009
Turista
Bena & Ptaszek: V Kriminále
2009-11-04
A szlovák Lubos Bena és a cseh Matej Ptaszek 2008 őszén a mirovi börtön rácsai mögött találta magát. Nem a börtönbüntetésüket kezdték el azonban letölteni, hanem koncertet adtak, melyet rögzített a Studio Indies Records a fellépés valódi légkörét megőrzendő.A CD-n hallható dalok többségét olyan afroamerikai zenészek szerezték, akik Amerikában délen börtönbüntetésüket kemény testi munkával töltötték vagy a gyapotültetvényeken robotoltak a rabszolgatartás idején. A képzeletbeli kör bezárult, amikor a dalok szó szerint visszatértek oda, ahol születtek – a blues gyökereihez, ahol Bena és Ptaszek spontán közös záró zenélésbe kezdett a Work Therapy börtön együttessel.
A „Bluesman Of The Year” címmel kétszer kitüntetett Bena az autentikus blues zene elsajátításáért egészen Mississippi, Arkansas és Tennessee államokba zarándokolt, míg Ptaszek az előadásmódjára jellemző falzettes énekhangot egy régi fonográf réz tölcsérbe énekelve teszi még érdekesebbé.
A Vakrepülés, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által elindított zenehallgatási próba, illetve játék – jó néhány embert meglehetne tréfálni a duó lemezének meghallgattatásával, mivel rá nem jönnének a muzsikusok nemzetiségére.
Indies Happy Trails Records, 2009
hoati
Victor Wainwright And The WildRoots: Beale Street To The Bayou
2009-10-26
A Georgia állambeli Savannah-ból származó Victor Wainwright és a basszusgitáros, zeneszerző, producer Stephen Dees hat évvel ezelőtt a floridai Ormond Beachen találkozott, ahol mindketten egy segélykoncerten léptek fel. Mindkettőjükre nagy hatással volt a másik játéka, és miután kiderült, hogy mindegyikük imádja a korai, ’50-es és ’60-as évekbeli r&b-t és rock 'n' rollt – mint B.B. King, Ray Charles, James Brown, Otis Redding, Muddy Waters, Jerry Lee Lewis és Little Richard – egyeztettek a közös munka lehetőségéről. Dees elvállalta, hogy producere és társszerzője lesz a későbbiekben Wainwright 2005-ös debütáló albumaként napvilágot látó Piana From Savannah lemeznek. Az album sikeresnek bizonyult, ezért úgy döntöttek, hogy a közös zenélést Victor Wainwright And The WildRoots néven tovább folytatják - ennek eredménye a formáció bemutatkozó, Beale Street To The Bayou című CD-je.A húszas éveiben járó Victor Wainwright rekedt hangú énekes, dinamikus előadó, erőteljes blues és roots rock zenét hoz létre saját egyedi boogie zongora stílusával.
Stephen Dees mellet a WildRoots további tagjai: a blues-rock gitáros Greg Gumpel és a dobos Brian Kelly, de számtalan vendégzenész is megfordult a stúdióban a lemezfelvétel során.
A fiúk menedzsmentje semmit sem bíz a véletlenre, hisz a CD-ből 800 példány került szétküldésre amerikai és nemzetközi rádióállomások, publicisták részére. Mivel a lemez nem vegytiszta blues zenét tartalmaz, így látókör szélesítésre ideális választás.
WildRoots Records, 2009
hoati
Boo Boo Davis: Ain’t Gotta Dime
2009-10-14
Boo Boo Davis első lemeze 2000-ben jelent meg. Készített soullal, r&b-zal átitatott anyagot, használta a modern technikát a zenéjében - ami eléggé szokatlan, ha egy előadó a Mississippi deltájában született és nevelkedet.Boo Boo zenéjének mai arculata a Name Of The Game című lemezre alakult ki, ahol is az ének-harmonika (Boo Boo Davis), gitár (Jan Mittendorp) és dob (John Gerritse) alkotta triónak autentikus hangzást sikerült létrehoznia.
2008 nyarán a fiúk egy sor nagy blues és jazz fesztiválon játszottak Európa-szerte. A hosszú utazások alatt rengeteg új dalötletük támadt, így a turné közepén két napra stúdióba vonultak, és rögzítették az Ain’t Gotta Dime című lemezt. Minden dalt élőben játszottak fel a stúdióban utólagos változtatások nélkül, és a legtöbb dal esetében az első nekifutás bizonyult a legjobbnak - ezek pontosan így hangzanak élőben is, a ritmusra, az érzésre és a blues alapigazságaira koncentrálva.
Nyers és erőteljes, a Black & Tan Recordstól megszokott színvonalú kiadvány.
Black & Tan Records, 2009
hoati
Bottleneck John és zenekarainak felvételei
2009-10-06
A svéd származású blues énekes, bottleneck gitáros és dalszerző Johan Eliasson, művésznevén Bottleneck John hosszú zenei pályafutása során különböző zenekarokban játszott. Kezdetben elektromos, blues-rockot játszó bandákban zenélt, majd az idő múlásával beköszöntött az akusztikus zene iránti szerelem. Jelenleg e stílust szólóban, duóban és zenekarral is játssza.
A Bottleneck John’s Delta Trio által készített First Takes.. című CD-n hallható zene stílusa leginkább régimódi slide gitáros delta, country blues és spirituálék keverékeként írható le, melyet számos koncert és show alkalmával hallhatott a közönség Skandinávia és Európa-szerte. Zenéjük szíve-lelke a rezonátoros gitár, amelyhez a fellépések során washboard, harmonika, hegedű, mandolin, kazoo és az „aranykor” más tipikus hangszerei is társulnak, ezzel csodálatos hangzást létrehozva - ahogy ezt a tavaly megjelent lemezük esetében is tapasztalhatjuk. A repertoár többek között Robert Johnson, Son House, Eric Bibb, Muddy Waters és Little Walter szerzeményeiből épül fel, de hallhatunk két tradicionális dalt is (Didn’t My Lord Deliver Daniel, I Want Jesus To Walk With Me).
A BJ & The Hound Dogs, Johan Hound Dog Taylor, Lightnin' Hopkins, Howlin' Wolf és a többi hasonló stílusú zenész által ihletett elektromos csapata, melyben a basszusgitár adta alapritmust, az ösztönzőbb iramot diktáló ritmusgitáros taktusára cserélték, így a Howlin’ The Blues című lemezen található majd valamennyi tétel tempós, táncparkettre termett szerzemény. A zenekart a gitáros-énekes mellett Svenne Klingermyhr (gitár), Hasse Sjölander (dob) és Stafan Swén (szájharmonika) alkotja, két számban Mattias Nordovist Hammond B3 orgonán és zongorán játszik.
A felvételek mindkét anyag esetében a Sörehammar stúdióban, Svédországban kerültek rögzítésre. És hogy e két remek CD közül melyik került közelebb a szívemhez? Sajnos eldönteni ezt nem tudom...
Bottleneck John’s Delta Trio: First Takes..
Bottleneck Records, 2008
BJ & The Hound Dogs: Howlin’ The Blues
Bottleneck Records, 2009
hoati
A Bottleneck John’s Delta Trio által készített First Takes.. című CD-n hallható zene stílusa leginkább régimódi slide gitáros delta, country blues és spirituálék keverékeként írható le, melyet számos koncert és show alkalmával hallhatott a közönség Skandinávia és Európa-szerte. Zenéjük szíve-lelke a rezonátoros gitár, amelyhez a fellépések során washboard, harmonika, hegedű, mandolin, kazoo és az „aranykor” más tipikus hangszerei is társulnak, ezzel csodálatos hangzást létrehozva - ahogy ezt a tavaly megjelent lemezük esetében is tapasztalhatjuk. A repertoár többek között Robert Johnson, Son House, Eric Bibb, Muddy Waters és Little Walter szerzeményeiből épül fel, de hallhatunk két tradicionális dalt is (Didn’t My Lord Deliver Daniel, I Want Jesus To Walk With Me).
 |  |
A BJ & The Hound Dogs, Johan Hound Dog Taylor, Lightnin' Hopkins, Howlin' Wolf és a többi hasonló stílusú zenész által ihletett elektromos csapata, melyben a basszusgitár adta alapritmust, az ösztönzőbb iramot diktáló ritmusgitáros taktusára cserélték, így a Howlin’ The Blues című lemezen található majd valamennyi tétel tempós, táncparkettre termett szerzemény. A zenekart a gitáros-énekes mellett Svenne Klingermyhr (gitár), Hasse Sjölander (dob) és Stafan Swén (szájharmonika) alkotja, két számban Mattias Nordovist Hammond B3 orgonán és zongorán játszik.
A felvételek mindkét anyag esetében a Sörehammar stúdióban, Svédországban kerültek rögzítésre. És hogy e két remek CD közül melyik került közelebb a szívemhez? Sajnos eldönteni ezt nem tudom...
Bottleneck John’s Delta Trio: First Takes..
Bottleneck Records, 2008
BJ & The Hound Dogs: Howlin’ The Blues
Bottleneck Records, 2009
hoati
Mighty Sam McClain: Betcha Didn’t Know
2009-09-29
Napjaink egyik legjobb soul blues énekesének, Mighty Sam McClain-nek a lemezei élményszámba mennek - nincs ez másként a hat év után megjelent új albuma, a Betcha Didn’t Know esetében sem.Az idén 66 éves Mighty Sam McClain megjárta a mennyet és a poklot. Az első igazán sikeres albumát 1966-ban készítette el. Ezt követően zenekaraival bejárta egész Amerikát, rengeteget koncertezett klubokban és fesztiválokon, több lemezt is készített. A nyolcvanas években az élete gyökeresen megváltozott, egy ideig hajléktalanként élt. A Neville Brothers és más New Orleans-i muzsikusok segítségével állt talpra. A kilencvenes években ért pályája csúcsára, ezt a számtalan W.C. Handy- és Grammy Awards jelölés jelzi.
A Betcha Didn’t Know új irányt ad Mighty Sam McClain zenéjének, mivel a lemezen a megszokotthoz képest picit több soul, funky és újdonságként hip-hop hallható, a kortárs közönséget megcélozva. A szövegek gondolatvilága változatlan, a dalok a szerelemről, a hitről és a reményről szólnak.
A zenekar profi, összeszokott társaság, közülük többekkel Mighty Sam McClain szombathelyi, a Lamantin Jazz Fesztiválon adott fellépésén találkozhattunk. Vendégzenészként közreműködik Jim Macdougall a tizenöt tagú The Funky Divas Of Gospel-lel, és a hip-hop rapper, Jesse „ApeSh**” Lannoo.
A korongot Mighty Sam McClain saját lemezkiadója, a Mighty Music adta ki és a City Hall terjeszti.
Mighty Music, 2009
hoati
Emil & The Ecstatics: Bit By Bit
2009-09-26
A stockholmi székhelyű Emil & The Ecstatics számtalan klub és fesztivál fellépés, valamint három albummal a háta mögött az európai blues scene egyik jól ismert zenekara.A zenekarvezető Emil Arvidsson zenei pályafutását 1997-ben kezdte. Az első ismert formáció, melyben játszott a The Young Guns nevű zenekar volt. A banda két lemezt készített, melyeket a szaksajtó pompás kritikákkal illetett, de felléptek többek között Lil’ Ed-del és Otis Grand-el is.
Az itt szerzett tapasztalatok birtokában Emil Arvidsson 2004-ben úgy döntött, hogy megalakítja saját zenekarát, az Emil & The Ecstatics-ot. A zenekar nevét viselő első, majd az ezt követő Legacy című CD után a harmadik lemezük idén jelent meg.
A Blues Critic által 2006-ban a Best New Artist címre jelölt csapat zenéje a nyers, Elmore James féle blues, a lélekkel teli déli soul, az r & b és a rock ’n’ roll keveréke.
Emil Arvidsson éneke és gitárjátéka egyaránt meggyőző, a billentyűs Johan Bendrik gyönyörűen kísér, míg a ritmust a basszusgitáros Mats Hammarlof (ő sokáig a legendás Knock-Out Greg zenekarában zenélt) és a dobos Tom Steffensen biztosítja.
A dalok, melyek egy kivétellel (Lucky Girl – Johan Bendrik) Emil Arvidsson szerzeményei, a gitáros-énekes kiváló dalszerzői képességét mutatják, de a hangszerelésre, a CD hangzására sem lehet panaszunk.
Az albumon megtalálható valamennyi szám (beleértve az instrumentálisokat is) változatos, rendkívül szórakoztató, igazolva az együttes jó hírnevét.
Naked Productions, 2009
hoati
Dave Riley and Bob Corritore: Lucky To Be Living
2009-09-17
Dave Riley és Bob Corritore első közös lemezét, a Travelin’ The Dirt Road-ot a kritikusok és a közönség egyöntetűen pozitív szavakkal illette, melynek ékes bizonyítéka az album Acoustic Album Of The Year (Blues Music Award) és a Best Traditional Blues Recording (Blues Blast Music Award) címekre történő jelölése. A megkezdett sikersorozat folytatásaként második közös lemezük a napokban jelent meg.A Lucky To Be Living az elődjéhez hasonló színvonalú anyag, olyan, a műfaj krémjéhez tartozó vendégzenészek közreműködésével, mint Henry Gray – zongora, Chris James – gitár és Patrick Rynn – basszusgitár, de öt felvételen Dave Riley fia, Dave „Yahni” Riley jr. (basszusgitár) is szerepel.
Dave Riley gitárjátéka sallangmentes, míg az erőteljes és rekedt, élettől megfáradt hangja jelzi, nem akármilyen évek vannak a háta mögött – bluest először a chicagói Maxwell Streeten hallott, majd a középiskola befejezését követően Vietnámban szolgált. Börtönőrként közel 25 évig dolgozott, és a súlyos drog és alkoholfüggőségét is sikerült legyőznie.
Bob Corritore-t tisztelettudó, mégis határozott, rendkívül technikás szájharmonika játék jellemzi a tőle megszokott színvonalon.
A CD-n található tíz down home blues stílusú dal a legendás Jelly Roll Kings tagjainak, Frank Frostnak, John Westonnak és Fred Jamesnek a szerzeményei, kiegészítve négy Dave Riley kompozícióval.
A zenében a „leg”-ek általában szubjektív kategóriák, mégis azt kell mondanom (vagyis inkább írnom), hogy kedvenc szájharmonikásom, Bob Corritore Dave Riley-vel közös lemeze az egyik legjobb anyag, amit az idei újdonságok közül hallottam.
Blue Witch Records, 2009
hoati
Blues collapsus
2009-09-11
Srácok, játsszatok még egy számot, amíg megeszem a kolbászomat, kérte Orosz Sanyi műsorvezető a Young Bluesers zenekar tagjait szombat délután, a Kórház utcai stadion árnyékában. Nem lehet, idő van, érkezett a válasz. Nos, akkor van három percetek lepakolni, dorgálta meg őket a szőrös szívű speaker. Mindez a 2. Blueskert flaszterjén történt.Békéscsaba aranybánya a pesti blueszenészeknek, büszkült Ferencz Rezső, a Csabai Csípős Blues Club elnöke a szombati bluesfeszten. És bezony... jó néhány fővárosi zenész már hazajár a Viharsarokba. (Nem hiába, ütős a csabai kolbász.) Mi több, némelyikük már a club tiszteletbeli tagjai is.
Meglehet, a mediawawe.hu egyik írásában, a club anyaintézményét, az Elefánt Sörözőt például hazánk legjobb blueskocsmájának titulálják. Így, s főleg a szombati partyt elnézve, a szervezők nyugodtan hátradőlhetnek egy kicsit a hintaszékükben, mert a kőkemény három éves elefántos munka minden bizonnyal beért. A muri fullos volt. Jövőre már a stadion füvére mehetünk shakelni. (Többen voltak, mint egy foci meccsen.)
A (második) Csabai Blueskert vitorláját a Young Bluesers & The Looser bontotta ki. Az utóbbi jelzőt, a banda beugró szaxisa, az ezer arcú Berta Jimmy toldotta a buli idejéig az ifjonc blueserek neve mögé, magamagára gondolva. Óh, Jimmy, a helyzet egyáltalán nem ilyen vészes. Sőt, az ifjú titánok ismét kedvüket szegték, vagy épp meghozták a leendő hangszerforgatóknak. Mindenesetre hengereltek.
A következő fellépő csapat a Békés Banda volt. És hát, minden elismerés a clubosokké, mert egy nem éppen a tengerentúli hangsorokat muzsikáló együttest hívtak meg, hanem egy kis hazai folklórt csempésztek a repertoárba. Gratula a közönségnek, mert állta a sarat. Nem fütyültek ki minket, s ezt már Barbócz Sanyi, a banda prímása mondta a koncert után. Valamint egy kéznyújtás a Békés Banda zenészeinek, akik vállalták a kakukktojás szerepét. És János Hajnalka hangja vért pumpált a lábakba. Egyedül csak az öthetes Moo Berci, a feszt legfiatalabb bluesere nem ébredt fel a gyönyörű autentikus népzenére.
Majd a stafétabotot a Route 44 vette át. A csapat megkezdte a füleket a plakáton szereplő műfajra hangolni. A masszív ritmusszekció (Gyebrovszki - Köles tandem), a tökéletesen függetlenítő Kovács Tamás énekes gitáros, valamint Kovács gitár-párbajtársa, Dubravcsik Balázs megadták az est kezdő impulzusait. Azonban, amikor felhívták Benkő Zsoltit is a deszkákra, úgy döntöttem: örömömben retúrjegyet váltok a (teli) Holdra.
Farkasoknak való idő volt. És ezt a feelinget a Borsodi Blue csak spanolta. Mi lesz még? Ráadásul Borsodi Lacáék a műsorukat, a győri Tóth Balázs szaxofonossal spékelték meg. Mi több, csak feljött vendégzenélni egy kicsit Benkő Zsolesz, és Pribojszki Matyi is, a mi Matyink. Borsodiék feltették a lécet.
De a két ász mégis a Pribojszki Mátyás Band zsebében volt. Matyika hozta a kötelező charme-ját, és a zene ritmusára laza ringásba kezdtek a női csípők a parketten. Persze volt itt is sz***sig gitárkardozás Szász Feri és Benkő Zsolti között. (But I like it.) No... és miután már mindenki játszott mindenkivel, már csak egy ugrás, és a Blues Allstars Jam áll a világot jelentőn...
Csakhogy a jammelés előtt Orosz Sanyi átnyújtotta Opauszki Dávidnak a tombola főnyereményét, a fehér Fender Squier Stratocaster gitárt. Dávid azon nyomban megnyúzta egy kicsit az újdonsült barátját. (Mellesleg, a srác nemcsak névrokona Opauszki Tominak, a club egyik alapítójának, hanem a kisfia is, tehát a hangszer otthonmaradt.)
És az utolsó huját Bűdi Szilárd, alias Szili és az Allstars zúzta le. Szilit a TV2 nézők a Popdarálóból ismerhetik, már, aki egyáltalán néz tévét... És ez volt az a pillanat, amikor már azt a bizonyos kis, gombos fejű varróeszközt nem lehetett leejteni. De nem lent, hanem a kínpadon. Ugyanis az összes gitárhős (vagy egy fél tucat, vagy akár több is), aki a nap folyamán tekert egy ártatlan kört is, Szili mellett nyomhatta a fafa kis rádiózenét. Szalon(na)blues ájulásig. Kórház utca. Nagy gáz nem lett volna, hiszen közel volt a sürgősségi.
Such Tamás
Az írás a hír6.hu oldalán jelent meg, ahol a szerző az estről készített valamennyi képe megtekinthető.
A szervező értékel - Sziget 2009 Blues színpad
2009-09-09
A Sziget tele, áll rozsdás lábain, áll a Blues színpad is. Árnyékot vet fölé a fedés, mivel igazán másra nem is jó. Olyan, mint amibe az öreg Rumcájsz beleengedett egyet a mordályával. Egyszóval, szita. A világot jelentő deszkákat ócska munkalapok helyettesítik.
Kocsmák erdejébe szorítva, „a hamburger megeszi a vendéget és a zenét egyaránt” effektusa érvényesül. Ez egy gyengébb idegzetű ember számára sokkoló lehet, de mi bluest játszunk.
A backstage avíttas bútorai remegve figyelik és saccolják meg a feléjük közelgő fenekek súlyát. Mint a kiszolgált hajó tudják, hogy utolsó küldetésükre indulnak az élet tengerén. Nemigen lesz szerencséjük bevonulni a híres bútorok tárházába, és feszíteni egy Lajos korabeli aranyozott trónus mellett. „Legalább egy kis kárpitot, csavart!!!” De nem! Kegyetlen az élet! Noé bárkájából kidobott kacatok - mindent bele, hiszen érkeznek a zenészeink és pihenni vágynak!
Átlépve a fizikai lét bomló állapotán, a blueserek belépnek a színpad mögötti birodalomba. Röpül feléjük Ági, mint kiváló háziasszony és gondosan mosolyogva gyógyírt ad mindenkinek passzok, bonuszok és színpadkártyák kiosztásával.
Aztán végre elkezdődik a lazulás. A beszélgetés olyan, mintha csak pár napja találkoztunk volna, pedig évente csupán egyszer adatik meg egy zenésznek, hogy átélje ezt a feelinget.
Zajlik a társasági élet. A közösen átélt élmények, sztorik, kalandok és mérhetetlen mennyiségű vicc mesélése épp oly üdítőleg hat a lélekre, mint ahogy a mellé elfogyasztott whiskyk, sörök és borok a testre. Egy kis szakmázás, kontaktcserék, ismerkedés és füst.
A régi külföldi szervező barátaim minden évben benéznek hozzám, hogy megkóstolják fater pálinkáját és válogassanak a magyar bandák közül. Idén is, ahogy eddig mindig, végül nálunk töltik a hetet. Közöttünk a hazai „blues professzor”, Nemes Nagy Péter, akit a rá jellemző pózokba találunk meg: széken ülve, hátradőlt fejjel, tátott szájjal, lebegve, udvarolva a pincércsajnak... Egyszóval minden egyben van.
A zenész feltöltődve, a rozoga lépcsőn keresztül kilép a színpadra és tudja, itt egy újabb alkalom, hogy akár élete legjobb koncertjét adja. Felejthetetlen élményben részesül a lelkes közönséggel együtt, és örök képet teremt maga számára, amire mindig szívesen gondol, ami később is átsegíti a nehéz pillanatokon.
Erősen korlátozott anyagi lehetőségeink miatt nem tudtunk meghívni a blues ikonjai közül olyan neveket, akik biztos teltházas, nagy koncerteket adnak évtizedek óta mindenütt az országban, így a Szigeten is. Ebben az évben tehát új koncepciót állítottam fel. Sok vidéki, a főváros számára ismeretlen, de tehetséges bandákat igyekeztem lehetőséghez juttatni: Hétfő Este Blues Band (Nyíregyháza), Ölveti Blues Band (Debrecen), Blues Floor (Sopron), Kuss Tücsök (Békéscsaba) és Blues B.R.Others (Szeged). A fővárosi amatőr és félprofi underground zenekarok tették ki a Blues színpad gerincét, és ahogy a mellékelt kép mutatja nagyon nagy sikerrel, általam ismert legjobb formájukat hozva.
Az előadók átélésének köszönhetően megjelentek közöttünk a blues doajenjei, Mississippi Fred McDowell, Willie Dixon, Muddy Waters, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Mick Jagger, Jim Morrison és Frank Zappa. Valódi varázs ez, igazolódik a blues örök jogosultsága. A hangulat leírhatatlan. Igazi Woodstock, vagy éppen chicagói füstös kocsma hangulata uralta a színpad előtti teret. Mosolygó és elszállt zenészek, az önkívületben táncoló, éneklő közönség együttesének élményét kaptuk, csak itt a Szigeten.
A Sziget Blues színpadáról sok zenész úgy távozott, hogy életének legjobb koncertjét sikerült adnia. A blues legszélesebb skáláján mozgó stílusok szólaltak meg. A tömeg éppoly töretlen lelkesedéssel fogadta az ifjú Long Tall Sonny rockabilly show-ját, mint a Háború progresszív rockos hangzását, vagy a nagy öregek felidézésével megszólaló Jimi Hendrix Memorial, valamint a Doors Emlékzenekar koncertjét. Ismét köztünk volt Karen Carroll és a Mississippi Grave Diggers, saját műsorral és örök sikerre ítélt standardokkal, profi hangzással. Póka Egon képviselte a „nagy Öregeket”, tanítványaival példaértékű koncerttel ajándékozta meg a nagyérdeműt.
A nézősereg mámorban úszva várta minden este a jam session nyújtotta élményt. A színpadi kép folyton változott, köszönhetően a folyamatosan érkező profi és a közönség közül a színpadra felkéredzkedő, néha meglepően tehetséges önjelölt zenészeknek. Az Ördög táncos lányok képében öltött formát. Mosolyuk, kebleik ringatózása bódított és kéjesen csábított. A publikum nemzetközi: angolok, franciák, németek, maroknyi magyar és főleg hollandok, akik komoly tábort képeztek a Blues színpad előtt.
A session minden este őrületes hangulatot fűtött. Az ef. Zámbó Happy Dead Band és Fekete Jenő közreműködésével hallhattuk a hét legspontánabb örömzenéjét, az egyik legütősebb közönségtáncoltató sessiont pedig Zsola és a Vad Orchideák adták záróakkordként. Pély Barna beugrásával, csutka teltházzal hajnalig szólt a blues és a funky! A hét folyamán a session főhőse Gyo, egy tizenéves holland gitáros srác volt, aki nem tudott elszakadni az élménytől, és a zenekarok nagy meglepetésére komoly játékkal szállt be éjszakánként az örömzenébe. Öt nap alatt szinte sztárrá vált, külön rajongó tábora alakult ki honfitársai és a hölgyek között, valamint elnyerte a hazai szakma elismerését is.
Ezekért érdemes minden évben megszervezni a Blues Színpadot, mely a Sziget szinte minden szegletében megjelent eddig, lassan vándordíjat érdemelve, dacolva olyan helyszínekkel is, ahol más színpadok megbuktak. Mindenütt a fesztivál egyik legjobb színpadaként szórakoztatott, a lassan már 10 éve tartó szervezői munkám alatt.
Egyrészt köszönjük a lehetőséget, a Sziget iroda segítségét és munkáját, másrészt több megbecsülést és odafigyelést kérünk zenészeink és a csodálatos közönségünknek egyaránt!
Őrizzük meg az élőzene varázsát, értékeit, a zenészek hitét! Ez az egyik legfontosabb dolog az életben, amit a gyerekeinknek átadhatunk.
Oláh Andor
A Blues Színpadról készült további képek itt tekinthetőek meg.
Kocsmák erdejébe szorítva, „a hamburger megeszi a vendéget és a zenét egyaránt” effektusa érvényesül. Ez egy gyengébb idegzetű ember számára sokkoló lehet, de mi bluest játszunk.
A backstage avíttas bútorai remegve figyelik és saccolják meg a feléjük közelgő fenekek súlyát. Mint a kiszolgált hajó tudják, hogy utolsó küldetésükre indulnak az élet tengerén. Nemigen lesz szerencséjük bevonulni a híres bútorok tárházába, és feszíteni egy Lajos korabeli aranyozott trónus mellett. „Legalább egy kis kárpitot, csavart!!!” De nem! Kegyetlen az élet! Noé bárkájából kidobott kacatok - mindent bele, hiszen érkeznek a zenészeink és pihenni vágynak!
Átlépve a fizikai lét bomló állapotán, a blueserek belépnek a színpad mögötti birodalomba. Röpül feléjük Ági, mint kiváló háziasszony és gondosan mosolyogva gyógyírt ad mindenkinek passzok, bonuszok és színpadkártyák kiosztásával.
Aztán végre elkezdődik a lazulás. A beszélgetés olyan, mintha csak pár napja találkoztunk volna, pedig évente csupán egyszer adatik meg egy zenésznek, hogy átélje ezt a feelinget.
Zajlik a társasági élet. A közösen átélt élmények, sztorik, kalandok és mérhetetlen mennyiségű vicc mesélése épp oly üdítőleg hat a lélekre, mint ahogy a mellé elfogyasztott whiskyk, sörök és borok a testre. Egy kis szakmázás, kontaktcserék, ismerkedés és füst.
A régi külföldi szervező barátaim minden évben benéznek hozzám, hogy megkóstolják fater pálinkáját és válogassanak a magyar bandák közül. Idén is, ahogy eddig mindig, végül nálunk töltik a hetet. Közöttünk a hazai „blues professzor”, Nemes Nagy Péter, akit a rá jellemző pózokba találunk meg: széken ülve, hátradőlt fejjel, tátott szájjal, lebegve, udvarolva a pincércsajnak... Egyszóval minden egyben van.
A zenész feltöltődve, a rozoga lépcsőn keresztül kilép a színpadra és tudja, itt egy újabb alkalom, hogy akár élete legjobb koncertjét adja. Felejthetetlen élményben részesül a lelkes közönséggel együtt, és örök képet teremt maga számára, amire mindig szívesen gondol, ami később is átsegíti a nehéz pillanatokon.
 |  |  |
Erősen korlátozott anyagi lehetőségeink miatt nem tudtunk meghívni a blues ikonjai közül olyan neveket, akik biztos teltházas, nagy koncerteket adnak évtizedek óta mindenütt az országban, így a Szigeten is. Ebben az évben tehát új koncepciót állítottam fel. Sok vidéki, a főváros számára ismeretlen, de tehetséges bandákat igyekeztem lehetőséghez juttatni: Hétfő Este Blues Band (Nyíregyháza), Ölveti Blues Band (Debrecen), Blues Floor (Sopron), Kuss Tücsök (Békéscsaba) és Blues B.R.Others (Szeged). A fővárosi amatőr és félprofi underground zenekarok tették ki a Blues színpad gerincét, és ahogy a mellékelt kép mutatja nagyon nagy sikerrel, általam ismert legjobb formájukat hozva.
Az előadók átélésének köszönhetően megjelentek közöttünk a blues doajenjei, Mississippi Fred McDowell, Willie Dixon, Muddy Waters, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Mick Jagger, Jim Morrison és Frank Zappa. Valódi varázs ez, igazolódik a blues örök jogosultsága. A hangulat leírhatatlan. Igazi Woodstock, vagy éppen chicagói füstös kocsma hangulata uralta a színpad előtti teret. Mosolygó és elszállt zenészek, az önkívületben táncoló, éneklő közönség együttesének élményét kaptuk, csak itt a Szigeten.
A Sziget Blues színpadáról sok zenész úgy távozott, hogy életének legjobb koncertjét sikerült adnia. A blues legszélesebb skáláján mozgó stílusok szólaltak meg. A tömeg éppoly töretlen lelkesedéssel fogadta az ifjú Long Tall Sonny rockabilly show-ját, mint a Háború progresszív rockos hangzását, vagy a nagy öregek felidézésével megszólaló Jimi Hendrix Memorial, valamint a Doors Emlékzenekar koncertjét. Ismét köztünk volt Karen Carroll és a Mississippi Grave Diggers, saját műsorral és örök sikerre ítélt standardokkal, profi hangzással. Póka Egon képviselte a „nagy Öregeket”, tanítványaival példaértékű koncerttel ajándékozta meg a nagyérdeműt.
A nézősereg mámorban úszva várta minden este a jam session nyújtotta élményt. A színpadi kép folyton változott, köszönhetően a folyamatosan érkező profi és a közönség közül a színpadra felkéredzkedő, néha meglepően tehetséges önjelölt zenészeknek. Az Ördög táncos lányok képében öltött formát. Mosolyuk, kebleik ringatózása bódított és kéjesen csábított. A publikum nemzetközi: angolok, franciák, németek, maroknyi magyar és főleg hollandok, akik komoly tábort képeztek a Blues színpad előtt.
A session minden este őrületes hangulatot fűtött. Az ef. Zámbó Happy Dead Band és Fekete Jenő közreműködésével hallhattuk a hét legspontánabb örömzenéjét, az egyik legütősebb közönségtáncoltató sessiont pedig Zsola és a Vad Orchideák adták záróakkordként. Pély Barna beugrásával, csutka teltházzal hajnalig szólt a blues és a funky! A hét folyamán a session főhőse Gyo, egy tizenéves holland gitáros srác volt, aki nem tudott elszakadni az élménytől, és a zenekarok nagy meglepetésére komoly játékkal szállt be éjszakánként az örömzenébe. Öt nap alatt szinte sztárrá vált, külön rajongó tábora alakult ki honfitársai és a hölgyek között, valamint elnyerte a hazai szakma elismerését is.
Ezekért érdemes minden évben megszervezni a Blues Színpadot, mely a Sziget szinte minden szegletében megjelent eddig, lassan vándordíjat érdemelve, dacolva olyan helyszínekkel is, ahol más színpadok megbuktak. Mindenütt a fesztivál egyik legjobb színpadaként szórakoztatott, a lassan már 10 éve tartó szervezői munkám alatt.
Egyrészt köszönjük a lehetőséget, a Sziget iroda segítségét és munkáját, másrészt több megbecsülést és odafigyelést kérünk zenészeink és a csodálatos közönségünknek egyaránt!
Őrizzük meg az élőzene varázsát, értékeit, a zenészek hitét! Ez az egyik legfontosabb dolog az életben, amit a gyerekeinknek átadhatunk.
Oláh Andor
A Blues Színpadról készült további képek itt tekinthetőek meg.
Howlin’ Bill: Live At Ancienne Belgique
2009-09-05
A belgiumi székhelyű, 2004 óta blues lemezek megjelentetésével foglalkozó Naked Productions utolsó, idén májusban megjelent kiadványa Howlin’ Bill és zenekarának, a Blues Circus fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a brüsszeli Ancienne Belgique-ben adott koncertjét tartalmazza.Az antwerpeni quartet keveri a stílusokat: blues, blues-rock, rockabilly, rock & roll és boogie-woogie egyaránt megtalálható zenéjükben - mely nem meglepő, ha megnézzük példaképeiket (Stevie Ray Vaughan, The Fabulous Thunderbirds, Stray Cats és a Paladins).
A lemez egységes produkció, igazán kiugró pillanatok nincsenek rajta, de ez nem is baj, hisz épp ebben rejlik ereje. A koncert repertoárja két stúdiólemezük anyagára, valamint új dalaikra épül, kivételt képez a The Radio Kings (Next Time), Holland K. Smith (Devil And The Deep Blue Sea) és Omar Kent Dykes (Don't You Know) egy-egy szerzeménye.
Noha Howlin’ Bill nem tartozik a legkiemelkedőbb énekesek közé, mégis énekhangjával és szájharmonika játékával tökéletesen azonosíthatóvá teszi a zenekart - a banda többi tagja (Little Jimmy – gitár, Walkin’ Winne – basszusgitár, Magic Frank – dob) kellemes hangszeres szólókkal tette le névjegyét a közel 75 perces felvételen.
Kerek évfordulóhoz méltó kiadvány, mely késztetést ad a hallgatónak, hogy megismerkedjen Howlin’ Bill korábbi CD-jeivel is.
Naked Productions, 2009
hoati
Blues Kocsma a Sziget 2009 rendezvényen – II. rész
2009-09-02
Harmadik nap (péntek, augusztus 14.)
Szégyenkezve kell bevallanom, hogy az első két produkciót lekéstem, pedig igazán kíváncsi lettem volna Big Fat Chubby & the Swamp Busters és a Tom Stormy Trio műsorára. Az előbbi formáció a herflis Besenyei Csaba vezetésével a country irányába terelte korábbi blues zenéjét. A csapatban az egykori békéscsabai Dobókocka együttes gitárosa, Horváth "Jack" László pengeti a húrokat. A másik csapat a Mystery Gangből ismert Fácán, valamint az első nap saját együttesével fellépett Long Tall Sonny és a nagybőgős Buddy Benkey alkotta trió, amely tovább erősíti, színesíti a hazai rockabilly vonalat.
Két olyan csapat következett, amely a hazai blueséletben mind jelentősebb, fajsúlyosabb szerepet vállal, továbbá külföld felé is "támadnak". A Pribojszki Mátyás Band és a Jambalaya ez a két formáció, tapasztalt, rutinos muzsikusokkal. Hozták megbízható formájukat. Matyi show elemeket is bevitt a produkcióba. A gitáros Szász Ferivel hangszert cseréltek és úgy játszottak. A Nemes Zoli zongorista-énekes vezette Jambalaya ismét elénk varázsolta New Orleans sokféle zenei világát, de ezúttal új, magyar nyelvű számaikat is előadták a közeljövőben megjelenő lemezükről. A zenekar ez alkalommal kiegészült Varga Líviusszal, a Quimby ütős-énekesével.
A Póka Egon Experience, ez már nevéből adódóan is elvárható, Jimi Hendrix zenéjét idézte meg. Még a választott egyetlen nem Jimi szám, a Cream "Sunshine Of Your Love"-ja a "borneói vadember" műsorában is helyet kapott. Bár Pókáék műsora alatt nem volt akkora tömeg a színpad előtt, de a közhelyet alkalmazva leírható, hogy sajnálhatja, aki nem volt ott! Az Igazgató Úr basszusa úgy megdörrent, hogy szóltak neki, 100 dB-lel tán még a Prodigy sem szól a nagyszínpadon. Hozzájuk is beszállt a holland-kínai Gyo és nem okozott csalódást a tapasztalt zenészek között.
A napot a soproni Blues Floor zárta. A zenekarban új dobos játszott Szolcsányi Szabolcs személyében. A megszokott módon néhány saját számuk mellett SRV és Hendrix feldolgozásokat játszottak, amiben nincs különös, de abban már igen, hogy Horváth Gabi személyében ezeket egy jó hangú, csinos hölgy adja elő. A műsor közben a közönség közül egy szájharmonikázó fiatalember került a színpadra és Sásdi Tamás gitárossal zenei párbajt vívtak, amit a színpad deszkáin fejeztek be - hanyatt fekve. Később, - és ez már nem is volt meglepetés! - érkezett gitárjával Gyo is. Írtam már az első nap, hogy lesz itt még nagy show!
Negyedik nap (szombat, augusztus 15.)
Ezúttal csak az első fellépőről (Chalaban) maradtam le. A műsorfüzet szerint a marokkói-magyar Said Tichi énekes együttese népszerű nyugat-afrikai és mali rockzenét játszik Ali Farka Touré stílusában.
A nem kevésbé furcsa nevű Magic Mosquitoz tagjainak megjelenése sem volt kevésbé fura. A Rabi Márton (alligátorhang, sárharmonika, mosódeszka) vezette csoport egyfajta mocsár-rockot játszott, nyersen, odaütősen.
Fekete Blues következett, Fekete Jenő legújabb csapatának első koncertje! Aki korábban már hallotta Jencit, az bizony most csukott szemmel föl nem ismerte volna zenéjét. Keményebb rockos hangzást kapott a közönség a négyestől, amelyben Jenő mellett a másik gitáros Jókay Árpád (Stoned, S-Modell) volt.
Az ef. Zámbó Happy Dead Band évek óta visszatérő vendége a Sziget színpadainak. A különböző együttesekből verbuválódott zenészek ugyancsak keverik a stílusokat, ahogy egy helyen olvastam, az "infantilis eklektika szellemének jegyében".
Az est főszereplőjének Karen Carroll & the Mississippi Grave Diggers számított. Az utóbbi időben rendszeresen hazánkban fellépő énekesnő és a zenekar egyre jobban "érzi" egymást, fellépéseik örömzeneként hatnak.
A nap vége sessionnel ért véget, melyben Fekete Jenő vitte a prímet.
Ötödik nap (vasárnap, augusztus 16.)
Egy új csapat, Sonia and the Soulbreakers kezdett. A perui Sonia Zambrano jó másfél évtizede él hazánkban. Hosszú kihagyás után új zenekarral tért vissza a színpadra. Mellette a férfi énekhang Kyru volt, aki ezúttal nem rúgott ki a hámból. A gitárt Péter Gábor a "Kyru Gotta Humble" kultikus rythm & blues bandából pengette, siratta. Mózes Zoltán az "Azokon a Napokon" zenekarból dobolt, aki zene mellett színészként, táncosként is sikeres művész. A basszusgitárt Ratkóczi Huba ugyancsak az "Azokon a Napokon", valamint. az "Esclin Syndo" és a "Doors Memorial Band" együttesek tagja pengette. Akik régen ismerték Soniát, azoknak talán furcsa volt az a kemény hangzás, amivel megszólalt a zenekar. Sonia azonban láthatóan jól érezte magát ebben a közegben és felcsendültek a tőle megszokott Janis Joplin számok is.
Békéscsabáról érkezett a Kuss Tücsök névre hallgató, 11-16 éves ifjakból álló zenekar. Rock alapú zenét játszottak saját számokkal. A jövő előttük áll és csak rajtuk múlik, hogy megállják-e a helyüket ezen a rögös pályán.
A G-Beer együttes ugyancsak keveri a stílusukat. A tapasztalt zenészek különböző irányból érkeztek. Fekete István (trombita, szárnykürt) a jazz, Szuna Péter (basszusgitár) a rock felől. A billentyűket Gyöngyösi Gábor bűvölte. Az énekes Géber János hangján pedig egyértelműen érződött, hogy kedvence Eric Burdon. Az "All Along The Watchtower" hosszúra exponált előadásában Fekete Jani beat-box szólója nagy sikert aratott.
Boogie and the Someday Baby már a felállásával meglepi a velük először találkozókat. Fémtestű gitár, tuba, dob - nem mindennapos összeállítás. Gál Csaba "Boogie" játékán, színpadi kiállásán látszik, hogy jótékonyan hatott rá a Megasztár verseny. Az egykori tehetséges, de félszeg amatőrből tudatos, profi előadó vált. Zenéje azonban továbbra is a múlt század 20-30-as éveiből merítkezik. Igaz a "vasgitár" hangját időnként átküldi egy effektsoron, hápogtató pedálon és ezzel máris modernizálja a hangzást. Mazura János pedig nem átall a tuba helyett egy másfél literes pet palackba "dudálni".
A Doors Emlékzenekarra ugyancsak nagy tömeg verődött össze. (Lásd második nap: Jimi Hendrix Memorial!) A népek együtt énekelték a Doors számokat, de a DUEDE címkével előadott saját daloknál néztek, mint Rozi a moziban. A zenekar azonban ügyesen keverte a dalokat és Morrison szellemét helyezte előtérbe.
A véget már nem vártam be, tettem még egy kört a Szigeten, és ahogy egy másnap reggel munkába induló egyedhez illik, elhagytam a rendezvényt.
Összegzésül megállapítottam magamban, hogy a válság a zenei színvonalat és a stílusok sokszínűségét nem befolyásolta. Színvonalas, jó produkciókat láthatott-hallhatott aki ebben az évben a Blues Kocsma színpada elé tévedt vagy éppen tudatosan választotta a helyszínt.
Nemes Nagy Péter
Szégyenkezve kell bevallanom, hogy az első két produkciót lekéstem, pedig igazán kíváncsi lettem volna Big Fat Chubby & the Swamp Busters és a Tom Stormy Trio műsorára. Az előbbi formáció a herflis Besenyei Csaba vezetésével a country irányába terelte korábbi blues zenéjét. A csapatban az egykori békéscsabai Dobókocka együttes gitárosa, Horváth "Jack" László pengeti a húrokat. A másik csapat a Mystery Gangből ismert Fácán, valamint az első nap saját együttesével fellépett Long Tall Sonny és a nagybőgős Buddy Benkey alkotta trió, amely tovább erősíti, színesíti a hazai rockabilly vonalat.
Két olyan csapat következett, amely a hazai blueséletben mind jelentősebb, fajsúlyosabb szerepet vállal, továbbá külföld felé is "támadnak". A Pribojszki Mátyás Band és a Jambalaya ez a két formáció, tapasztalt, rutinos muzsikusokkal. Hozták megbízható formájukat. Matyi show elemeket is bevitt a produkcióba. A gitáros Szász Ferivel hangszert cseréltek és úgy játszottak. A Nemes Zoli zongorista-énekes vezette Jambalaya ismét elénk varázsolta New Orleans sokféle zenei világát, de ezúttal új, magyar nyelvű számaikat is előadták a közeljövőben megjelenő lemezükről. A zenekar ez alkalommal kiegészült Varga Líviusszal, a Quimby ütős-énekesével.A Póka Egon Experience, ez már nevéből adódóan is elvárható, Jimi Hendrix zenéjét idézte meg. Még a választott egyetlen nem Jimi szám, a Cream "Sunshine Of Your Love"-ja a "borneói vadember" műsorában is helyet kapott. Bár Pókáék műsora alatt nem volt akkora tömeg a színpad előtt, de a közhelyet alkalmazva leírható, hogy sajnálhatja, aki nem volt ott! Az Igazgató Úr basszusa úgy megdörrent, hogy szóltak neki, 100 dB-lel tán még a Prodigy sem szól a nagyszínpadon. Hozzájuk is beszállt a holland-kínai Gyo és nem okozott csalódást a tapasztalt zenészek között.
A napot a soproni Blues Floor zárta. A zenekarban új dobos játszott Szolcsányi Szabolcs személyében. A megszokott módon néhány saját számuk mellett SRV és Hendrix feldolgozásokat játszottak, amiben nincs különös, de abban már igen, hogy Horváth Gabi személyében ezeket egy jó hangú, csinos hölgy adja elő. A műsor közben a közönség közül egy szájharmonikázó fiatalember került a színpadra és Sásdi Tamás gitárossal zenei párbajt vívtak, amit a színpad deszkáin fejeztek be - hanyatt fekve. Később, - és ez már nem is volt meglepetés! - érkezett gitárjával Gyo is. Írtam már az első nap, hogy lesz itt még nagy show!
Negyedik nap (szombat, augusztus 15.)
Ezúttal csak az első fellépőről (Chalaban) maradtam le. A műsorfüzet szerint a marokkói-magyar Said Tichi énekes együttese népszerű nyugat-afrikai és mali rockzenét játszik Ali Farka Touré stílusában.
A nem kevésbé furcsa nevű Magic Mosquitoz tagjainak megjelenése sem volt kevésbé fura. A Rabi Márton (alligátorhang, sárharmonika, mosódeszka) vezette csoport egyfajta mocsár-rockot játszott, nyersen, odaütősen.
Fekete Blues következett, Fekete Jenő legújabb csapatának első koncertje! Aki korábban már hallotta Jencit, az bizony most csukott szemmel föl nem ismerte volna zenéjét. Keményebb rockos hangzást kapott a közönség a négyestől, amelyben Jenő mellett a másik gitáros Jókay Árpád (Stoned, S-Modell) volt.Az ef. Zámbó Happy Dead Band évek óta visszatérő vendége a Sziget színpadainak. A különböző együttesekből verbuválódott zenészek ugyancsak keverik a stílusokat, ahogy egy helyen olvastam, az "infantilis eklektika szellemének jegyében".
Az est főszereplőjének Karen Carroll & the Mississippi Grave Diggers számított. Az utóbbi időben rendszeresen hazánkban fellépő énekesnő és a zenekar egyre jobban "érzi" egymást, fellépéseik örömzeneként hatnak.
A nap vége sessionnel ért véget, melyben Fekete Jenő vitte a prímet.
Ötödik nap (vasárnap, augusztus 16.)
Egy új csapat, Sonia and the Soulbreakers kezdett. A perui Sonia Zambrano jó másfél évtizede él hazánkban. Hosszú kihagyás után új zenekarral tért vissza a színpadra. Mellette a férfi énekhang Kyru volt, aki ezúttal nem rúgott ki a hámból. A gitárt Péter Gábor a "Kyru Gotta Humble" kultikus rythm & blues bandából pengette, siratta. Mózes Zoltán az "Azokon a Napokon" zenekarból dobolt, aki zene mellett színészként, táncosként is sikeres művész. A basszusgitárt Ratkóczi Huba ugyancsak az "Azokon a Napokon", valamint. az "Esclin Syndo" és a "Doors Memorial Band" együttesek tagja pengette. Akik régen ismerték Soniát, azoknak talán furcsa volt az a kemény hangzás, amivel megszólalt a zenekar. Sonia azonban láthatóan jól érezte magát ebben a közegben és felcsendültek a tőle megszokott Janis Joplin számok is.
Békéscsabáról érkezett a Kuss Tücsök névre hallgató, 11-16 éves ifjakból álló zenekar. Rock alapú zenét játszottak saját számokkal. A jövő előttük áll és csak rajtuk múlik, hogy megállják-e a helyüket ezen a rögös pályán.
A G-Beer együttes ugyancsak keveri a stílusukat. A tapasztalt zenészek különböző irányból érkeztek. Fekete István (trombita, szárnykürt) a jazz, Szuna Péter (basszusgitár) a rock felől. A billentyűket Gyöngyösi Gábor bűvölte. Az énekes Géber János hangján pedig egyértelműen érződött, hogy kedvence Eric Burdon. Az "All Along The Watchtower" hosszúra exponált előadásában Fekete Jani beat-box szólója nagy sikert aratott.Boogie and the Someday Baby már a felállásával meglepi a velük először találkozókat. Fémtestű gitár, tuba, dob - nem mindennapos összeállítás. Gál Csaba "Boogie" játékán, színpadi kiállásán látszik, hogy jótékonyan hatott rá a Megasztár verseny. Az egykori tehetséges, de félszeg amatőrből tudatos, profi előadó vált. Zenéje azonban továbbra is a múlt század 20-30-as éveiből merítkezik. Igaz a "vasgitár" hangját időnként átküldi egy effektsoron, hápogtató pedálon és ezzel máris modernizálja a hangzást. Mazura János pedig nem átall a tuba helyett egy másfél literes pet palackba "dudálni".
A Doors Emlékzenekarra ugyancsak nagy tömeg verődött össze. (Lásd második nap: Jimi Hendrix Memorial!) A népek együtt énekelték a Doors számokat, de a DUEDE címkével előadott saját daloknál néztek, mint Rozi a moziban. A zenekar azonban ügyesen keverte a dalokat és Morrison szellemét helyezte előtérbe.
A véget már nem vártam be, tettem még egy kört a Szigeten, és ahogy egy másnap reggel munkába induló egyedhez illik, elhagytam a rendezvényt.
Összegzésül megállapítottam magamban, hogy a válság a zenei színvonalat és a stílusok sokszínűségét nem befolyásolta. Színvonalas, jó produkciókat láthatott-hallhatott aki ebben az évben a Blues Kocsma színpada elé tévedt vagy éppen tudatosan választotta a helyszínt.
Nemes Nagy Péter
Blues Kocsma a Sziget 2009 rendezvényen – 1. rész
209-08-26
Első nap (szerda, augusztus 12.)
Minden előzetes híreszteléssel ellentétben nem lett a blues mostohagyerek a Szigeten. Új, némileg szűkösebb helyre került a színpad, de így intimebb légkör alakulhatott ki. Már nem Blues színpad a neve, hanem Blues kocsma - de a lényeg nem változott. Az alaphangot a Hrabal regény címére emlékeztető Bőrgyári Capriccio adta meg a múlt század 60-70-es éveinek rock-blues klasszikus darabjaival. (Milyen furcsa is múlt századot emlegetni a rockkal kapcsolatban!?) Vendégként Török Ádám lépett fel velük, aki a kezdetektől segítette a zenekart.
A hangerő visszafogottabb lett az Ütött-kopott angyal trió színpadra lépésével. Tóth János Rudolf vezetésével két ifjú húrnyűvő, a Cry Free formációban is játszó Li Olivér, valamint a Deák Bill Blues Band új gitárosa, Fejér Simon Pál játszott örökbecsű blues és rock darabokat két nyelven, angolul és magyarul előadva elektroakusztikusan.
A debreceni Ölveti Blues Band sikeres külföldi koncertek után az internacionális szigetlakók előtt mutatta be tudását és igazolta, hogy a cívisváros nem csak a velük egyidős Tankcsapdát adta a hazai zenei életnek.
Vadmarhák táncoltatták meg a közönséget: a Sonny and his Wild Cows formáció egyaránt játszott ős-bluest és rockabillyt a frontember Long Tall Sonny lendületes, néha már őrületbe hajló játékával.
Szegedről érkezett a Blues B.R.Others: névválasztásuk nem a véletlen műve, hiszen a kultuszfilm hangulatát, dalait idézik fel. Tették ezt itt a Szigeten most is, akárcsak az előző években. Sikerükre fogadni nem volt nagy rizikó.
A Blúz tér 10 nem egy adott cím, nem épület, hanem két éve létező zenekar - elsősorban saját számokkal. A blues keretein túl is lépnek más stílusok felé az énekes Szabó Joe és a szájharmonikás Kiss-Dala Péter vezérletével. Kezdésnek ígéretes volt a nyitó nap és ahogy a programot elnéztem, a nemzetközi helyzet ha nem is fokozódik, hiszen az idén csak egy külföldi fellépő lesz, de jönnek még "húzós" nevek, változatos stílusok!
Második nap (csütörtök, augusztus 13.)
A mindenkori szigeti Blues színpad jellemzője, hogy az ország különböző részeiből lát vendégül zenekarokat. A nyíregyházi Hétfő Este Blues Band már huszonnegyedik éve jár a könnyűnek nem nevezhető műfaj rögös útján. Májusban még Lengyelországban játszottak és végre eljutottak ide is. Műsorukban saját számokat játszottak, szerencsétlenségükre fázis kiesés miatt a külső hangfalak elnémultak, de a programot fegyelmezetten lenyomták.
Ritka vendég a koncertpódiumon a Háború névre keresztelt trió. Igazi szupergrupp Mohai Tamás gitáros-énekes és dalszerzővel, Szappanos György basszusgitárossal, valamint Hirlemann Bertalan dobossal. Alaposan meghajtották a hangszórókat, dübörgött a rock. Szapi odatett egy nagy szólót, amit a közönség lelkesen díjazott.
Triót trió követett: jött a Szagán György gitárossal fémjelzett Jimi Hendrix Memorial. A színpad előtt egy gombostűt sem lehetett elejteni, zömmel holland, belga és német rajongók lepték el a teret. Az átlag életkor alatta maradt a 30-nak, ami azért is meglepett, hiszen Hendrix már 29 éve az égi zenekarban szerepel. Ezek az emberek csak lemezről, filmről ismerhetik Jimi munkásságát. Az ifjú hölgyek és urak együtt énekelték a zenészekkel a dalokat. Hihetetlen hangulat lett úrrá a publikumon: egymást emelték a fejük fölé, - áldoztak a Sziget házirendjében tiltott "body surfing"-nek, - mások a színpad szélére kapaszkodva vetették alá magukat, "sztédzsdájvingoltak" és fellelkesült hölgyek ugrottak fel a színpadra egy rövid tánc erejéig. Ilyen túlfűtött hangulatnak még nem voltam tanúja a Sziget eddigi történetében! A zenekar egy vendéget is felhívott a Little Wing előadására a 15 éves holland-kínai Gyo Kretz személyében. Az ifjú meglepően érett játéka alapján merem jósolni, hogy sokat fogunk róla hallani a jövőben!
Tom White és Barátai rockabilly műsorral tartották életben a hangulatot, együtt mozgott, táncolt mindenki, aki csak arra járt.
A hendrixi sikert igyekezett elérni, - mert überelni azt lehetetlen feladatnak ígérkezett! - a Zappa Emlékzenekar. Világtrend immár a cover bandek, tribute zenekarok léte és sikere. Ennek sokféle magyarázata lehet. Sem Hendrix, sem Zappa nem él már, de munkásságuk kitörölhetetlen nyomot hagyott a rock történetében. A magyar Zappa Emlékzenekar évek óta vendége a németországi Zappanale Fesztiválnak. Mostani műsorukban a zene mellett szerepet kapott a performansz és a tánc is. Előadásukat a kései idő ellenére is hasonló lelkesedéssel fogadta a közönség, mint a korábban fellépettekét. (Igaz: itt a Szigeten mi számít későnek? Éjjel-nappal buli van.) A nap örömzenéléssel zárult, amit Tom White-ék vezényeltek le és persze a tánc, a rock and roll sem maradhatott el.
Nemes Nagy Péter
Minden előzetes híreszteléssel ellentétben nem lett a blues mostohagyerek a Szigeten. Új, némileg szűkösebb helyre került a színpad, de így intimebb légkör alakulhatott ki. Már nem Blues színpad a neve, hanem Blues kocsma - de a lényeg nem változott. Az alaphangot a Hrabal regény címére emlékeztető Bőrgyári Capriccio adta meg a múlt század 60-70-es éveinek rock-blues klasszikus darabjaival. (Milyen furcsa is múlt századot emlegetni a rockkal kapcsolatban!?) Vendégként Török Ádám lépett fel velük, aki a kezdetektől segítette a zenekart.
A hangerő visszafogottabb lett az Ütött-kopott angyal trió színpadra lépésével. Tóth János Rudolf vezetésével két ifjú húrnyűvő, a Cry Free formációban is játszó Li Olivér, valamint a Deák Bill Blues Band új gitárosa, Fejér Simon Pál játszott örökbecsű blues és rock darabokat két nyelven, angolul és magyarul előadva elektroakusztikusan.A debreceni Ölveti Blues Band sikeres külföldi koncertek után az internacionális szigetlakók előtt mutatta be tudását és igazolta, hogy a cívisváros nem csak a velük egyidős Tankcsapdát adta a hazai zenei életnek.
Vadmarhák táncoltatták meg a közönséget: a Sonny and his Wild Cows formáció egyaránt játszott ős-bluest és rockabillyt a frontember Long Tall Sonny lendületes, néha már őrületbe hajló játékával.
Szegedről érkezett a Blues B.R.Others: névválasztásuk nem a véletlen műve, hiszen a kultuszfilm hangulatát, dalait idézik fel. Tették ezt itt a Szigeten most is, akárcsak az előző években. Sikerükre fogadni nem volt nagy rizikó.
A Blúz tér 10 nem egy adott cím, nem épület, hanem két éve létező zenekar - elsősorban saját számokkal. A blues keretein túl is lépnek más stílusok felé az énekes Szabó Joe és a szájharmonikás Kiss-Dala Péter vezérletével. Kezdésnek ígéretes volt a nyitó nap és ahogy a programot elnéztem, a nemzetközi helyzet ha nem is fokozódik, hiszen az idén csak egy külföldi fellépő lesz, de jönnek még "húzós" nevek, változatos stílusok!
Második nap (csütörtök, augusztus 13.)
A mindenkori szigeti Blues színpad jellemzője, hogy az ország különböző részeiből lát vendégül zenekarokat. A nyíregyházi Hétfő Este Blues Band már huszonnegyedik éve jár a könnyűnek nem nevezhető műfaj rögös útján. Májusban még Lengyelországban játszottak és végre eljutottak ide is. Műsorukban saját számokat játszottak, szerencsétlenségükre fázis kiesés miatt a külső hangfalak elnémultak, de a programot fegyelmezetten lenyomták.Ritka vendég a koncertpódiumon a Háború névre keresztelt trió. Igazi szupergrupp Mohai Tamás gitáros-énekes és dalszerzővel, Szappanos György basszusgitárossal, valamint Hirlemann Bertalan dobossal. Alaposan meghajtották a hangszórókat, dübörgött a rock. Szapi odatett egy nagy szólót, amit a közönség lelkesen díjazott.
Triót trió követett: jött a Szagán György gitárossal fémjelzett Jimi Hendrix Memorial. A színpad előtt egy gombostűt sem lehetett elejteni, zömmel holland, belga és német rajongók lepték el a teret. Az átlag életkor alatta maradt a 30-nak, ami azért is meglepett, hiszen Hendrix már 29 éve az égi zenekarban szerepel. Ezek az emberek csak lemezről, filmről ismerhetik Jimi munkásságát. Az ifjú hölgyek és urak együtt énekelték a zenészekkel a dalokat. Hihetetlen hangulat lett úrrá a publikumon: egymást emelték a fejük fölé, - áldoztak a Sziget házirendjében tiltott "body surfing"-nek, - mások a színpad szélére kapaszkodva vetették alá magukat, "sztédzsdájvingoltak" és fellelkesült hölgyek ugrottak fel a színpadra egy rövid tánc erejéig. Ilyen túlfűtött hangulatnak még nem voltam tanúja a Sziget eddigi történetében! A zenekar egy vendéget is felhívott a Little Wing előadására a 15 éves holland-kínai Gyo Kretz személyében. Az ifjú meglepően érett játéka alapján merem jósolni, hogy sokat fogunk róla hallani a jövőben!
Tom White és Barátai rockabilly műsorral tartották életben a hangulatot, együtt mozgott, táncolt mindenki, aki csak arra járt.
A hendrixi sikert igyekezett elérni, - mert überelni azt lehetetlen feladatnak ígérkezett! - a Zappa Emlékzenekar. Világtrend immár a cover bandek, tribute zenekarok léte és sikere. Ennek sokféle magyarázata lehet. Sem Hendrix, sem Zappa nem él már, de munkásságuk kitörölhetetlen nyomot hagyott a rock történetében. A magyar Zappa Emlékzenekar évek óta vendége a németországi Zappanale Fesztiválnak. Mostani műsorukban a zene mellett szerepet kapott a performansz és a tánc is. Előadásukat a kései idő ellenére is hasonló lelkesedéssel fogadta a közönség, mint a korábban fellépettekét. (Igaz: itt a Szigeten mi számít későnek? Éjjel-nappal buli van.) A nap örömzenéléssel zárult, amit Tom White-ék vezényeltek le és persze a tánc, a rock and roll sem maradhatott el.
Nemes Nagy Péter
Dennis Jones: Pleasure & Pain
2009-08-23
Férfiasan bevallom, mindezidáig sosem hallottam Dennis Jones munkásságáról, így új lemezét érdeklődve tettem be a lemezlejátszóba.Az amerikai énekes-gitáros Maryland állam legnagyobb városában Baltimore-ban született. Kezdetben a dob kerítette hatalmába, jelenlegi hangszerével, a gitárral 13 évesen ismerkedett meg, majd két év múlva első együttesével, a Foxfire-rel már a környékbeli partikon játszottak. A ’70-es évek végén katonai szolgálata alatt Németországban állomásozott, 1985-ben megalakította a Blackhead nevű zenekart, mely a Led Zeppelin és a Funkadelic zenéjének egyesítésével irányította magára a figyelmet.
A ’90-es évek elején hozta létre a Dennis Jones Band-et, de ha saját fellépései engedik, szívesen koncertezik a 2004-es IBC Awards nyertesével, Zac Harmon-nal és együttesével, a The Midsouth Blues Revue-vel is.
A nyáron megjelent lemez 11 saját szerzeménye Jones magas szintű dalszerzői képességéről árulkodik, így nem véletlen, hogy szabadidejében barátjának, Guitar Shorty-nak soron következő lemezére is ír dalokat. A trió zenéje izgalmasan ötvözi a blues mélységét a rock erejével, érezhető, hogy a gitáros stílusára nagy hatást gyakoroltak olyan legendás blues zenészek, mint B.B.-, Albert- és Freddie King, vagy a hatvanas évek gitárosai, Jimi Hendrix, Johnny Winter és Jimmy Page.
Emlékezetes pillanatok közé tartozik a nyitó Brand New Day, melyben a hangást fúvósokkal színesítették, míg a Blues Over You a rádióállomások gyakran játszott dala lehet. Aztán ott van a Sunday Morning Rain, ami egy blues-rock ballada, e felvételt hallgatva egyszerűen libabőrös lesz az ember háta, a Him Or Me pedig a gyilkos heavy riffjével taglózza le az embert.
Színvonalas, gondosan összerakott, erőteljes hangzású albumot sikerült létrehozni, amely elnyerheti mind az igényes zenekedvelők, mind a könnyed szórakozásra vágyók tetszését.
Blue Rock Records, 2009
hoati
Chicken Shack: 40 Blue Fingers Freshly Packed And Ready To Serve
2009-08-14
Az utóbbi időben inkább a frissebb kiadványokkal foglalkoztunk többet, pedig a múlt is tartogat jó néhány gyöngyszemet. Ilyen az 1967-ben alakult birminghami csapat, a Chicken Shack bemutatkozó albuma, a 40 Blue Fingers Freshly Packed And Ready To Serve is.Ha hinni lehet az együttes kezdeti időszakát övező történeteknek, akkor az első próbákat egy csirkeketrecben tartották - innét a névválasztás. A banda a The Sound Of Blue formáció egykori tagjaiból alakult, színpadi bemutatkozásukra pedig 1967 augusztusában Windsorban, a 7th. National Jazz And Blues Festivalon került sor.
Első albumuk 1968 nyarán jelent meg, melyen Freddie King, Buddy Guy, John Lee Hooker klasszikusok szerepelnek, valamint Stan Webb és Christine Perfect 2-2 szerzeménye. Jóllehet a szőke hajú hölgy közel sem volt született blueszenész, dalai, zongorajátéka a lemez erősségei. A többi brit zenekartól eltérő hangzásvilág azonban Stan Webb briliáns, erős chicago blues alapú gitárjátékának köszönhető. A Blue Horizon főnök Mike Vernon a hangzást színesítendő háromtagú profi fúvóskórust is szerződtetett, melynek tagjai Dick Heckstall-Smith, Johnny Almond és Alan Ellis voltak.
A lemez felkerült a Top 20-ba (a 12. helyig jutott), Christine Perfect-et pedig a Melody Maker olvasói az év legjobb brit énekesnőjének választották.
Blue Horizon, 1968
Turista
Family Style: Live In Nottingham
2009-08-07
Az utóbbi időben megszaporodott azon előadók száma, akik ingyenesen hozzáférhetővé teszik dalaikat, vagy akár teljes albumukat. Így tett a Family Style is a Live In Nottingham című koncert CD-jével.Nevéhez hűen családi vállalkozásként, a Milánó közeli kisvárosból Arlunóból indult a zenekar, melyet Marco Limido (gitár) alapított öccsével Franco-val (ének, szájharmonika), valamint az unokatestvér Davide Bianchi-val (basszusgitár), kiegészülve az éppen elérhető legjobb olaszországi session dobosok egyikével. Jelenleg ezt a posztot Gigi Biolcati tölti be.
Az együttes harmadik lemeze a nottinghami Running Horse klubban került rögzítésre. A több mint egy óra hosszú CD Marco és Franco szerzeményei mellett feldolgozás dalokat tartalmaz. Az olasz fiúk zeneileg a hagyományosabb sound-ok hívei, valahol a Rod Piazza, Mark Hummel féle harmonikacentrikus jump és swing blues a fő csapás. Az élő fellépések atmoszféráját hiánytalanul semmi sem tudja visszaadni, viszont e felvételt hallgatva megállapítható, hogy a 2004-ben adott koncerten a zenekar végig energikusan, erőtől duzzadóan játszott.
A lemez regisztrálást követően a zenekar honlapjáról komplett booklet kíséretében tölthető le. És aki beleszeretett a Family Style zenéjébe, annak ajánlom az együttes legújabb Paddy’s Blues albumát.
Magánkiadás, 2005
hoati
Candye Kane: Superhero
2009-07-22
Újabb előadóval gazdagodott a Delta Groove „család”, egy kemény és tapasztalatokban gazdag életet magáénak tudható hölggyel, Candye Kane-nel.Candye Kane zsidó családban született és Los Angeles-ben nevelkedett fel. Hamar belekóstolt az utcai bandák életébe, így nem csoda, hogy 17 évesen leányanya lett. ’83 végén, amikor betöltötte a 18-at, bejutott a felnőtt szórakoztatóiparba: volt modell, sztriptíztáncosnő és szerepelt pornófilmekben.
Serdülőként templomban énekelt, de próbálkozott az operával is. Ezt követően vidéki punk rock bandákban játszott, mígnem 1985-ben felfigyelt rá a CBS/Epic A&R főnök Larry Hanby.
A ’80-as évek második felében férjhez ment a The Paladins basszusgitárosához, Thomas Yearsley-hez, majd egy véletlen folytán felfedezte a női blues előadókat: Big Maybelle-t, Ruth Brown-t, Big Mama Thornton-t, Etta James-t és Bessie Smith-t.
1987 óta készít lemezeket – ezek közül kitűnik a Diva La Grande és a The Toughest Girl Alive - azonban a múlt év elején úgy tűnt, véget ér a zenei karrierje. 2008 februárjában rákot diagnosztizáltak az énekesnőnél, ami megváltoztatta az életét, és az akkori európai fellépéseit is le kellett mondania. Egy sebészeti eljárás során sikeresen eltávolították a daganatot, így lehetősége adódott a visszatérésre.
A blues díva energikus lemezzel jelentkezett ez év júniusában. A Superhero west coast blues album, már-már megkockáztatom eddigi legjobb lemeze.
Az albumnyitó címadó dal egy kemény R&B nóta, majd a következő Hey! Toughen Up! szerzeményben rácsodálkozhatunk a gitáros Laura Chavez kiváló képességeire. A CD-n nem csak ő kezeli a gitárokat, az I Like’Em Stacked Like That és a Till You Go Too Far nótákban Kid Ramos is játszik, s ha már a közreműködőknél tartunk, meg kell említenem Johnny Viau (a szaxofonos számtalan lemezen szerepelt, leginkább Rod Piazza albumairól lehet ismerős), Dave Gonzales (The Paladins, The Hacienda Brothers), Stephen Hodges (Tom Waits lemezeinek visszatérő vendége) és Mitch Kashmar nevét. Ez utóbbi zenész egyébként nemcsak harmonikázik, hanem az I Like’Em Stacked Like That dalban énekel is.
Az album számos izgalmas, kellemes pillanatot nyújt a hallgató számára, és a hölgyek dalszerzői képességét dicséri a tény, hogy 10 saját szerzemény szerepel az albumon, s dicsérik természetesen a szerzeményeik, melyek közül a Hey! Toughen Up!, az I Put A Hex On You, az Ik Hou Van Je (I Love You), a Don’t Cry For Me New Jersey és az I Like’Em Stacked Like That a legfigyelemreméltóbbak.
Delta Groove Records, 2009
Turista
Robson Fernandes Blues Band: Cool
2009-07-15
A dél-amerikai kontinensen elterülő Brazília leginkább a hatalmas esőerdőiről, az Amazonas érintetlen vidékéről, a riói karneválról és az ötszörös világbajnok labdarúgó-válogatottjáról ismert. A „csodák országának” blues zenéjével kapcsolatos hírek ritkán jutnak el hozzánk, pedig Big Chico, Flávio Guimarâes, Robson Fernandes, Vasco Fae és az Igor Prado Band nemzetközi ismertségre is szert tett.A szájharmonikás Robson Fernandes tizenhat évesen kezdett el szenvedélyesen diatonikus harmonikán tanulni, miközben kutatásokat végzett az amerikai fekete zenében, a bluesban. Harmónia és improvizáció órákat vett Aldo Landi-tól, tömérdek tudást szívott magába a Boccato-tól vett órákon, majd tanulmányait Lupa Santiago-val mélyítette tovább.
Karrierjét a Samsara Blues Band-del kezdte, majd meghívást kapott Danny Vincent együttesébe. A gitáros zenekarában öt éven át zenélt, ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szerzett és Brazília legnagyobb színpadain lépett fel.
Első szólólemeze (Sampa Blues) felvételeihez hazájának legjobb blues zenészeit hívta segítségül, míg második lemezén, a Gumbo Blues-on a Prado Blues Band és Blue Jeans kísérte.
Az ősz folyamán az Európába látogató muzsikus harmadik lemeze kilenc saját dal mellett egy Little Walter és két Smiley Lewis szerzemény feldolgozását tartalmazza. A késői ’50-es évek chicago blues stílusában játszó négytagú zenekart vendégzenészek segítik, Marcos Ottaviano (gitár), Troy Jennings (baritone, tenor és alto szaxofon) és Ari Borger (zongora), akik néhány igazán ízléses szólót is előadnak. Az I Love You So-ban klasszikus vonós hangszerek, hegedű, brácsa és cselló hallható, e tétel nekem B.B. King The Thrill Is Gone-ját juttatja eszembe.
Robson Fernandes erőteljes és karizmatikus egyénisége átsüt a dalokon, még amikor egyes dalaiban a mestereit is idézi, akkor sem veszíti el saját stílusát, ismertetőjegyeit. Technikája lenyűgöző, szerzeményei nagyszerűek, melyek változatos ritmusokkal és dallamokkal nem okoznak csalódást.
Live Music, 2009
hoati
Shawn Pittman: Movin’ & Groovin’
2009-07-08
A texas blues egyik nagy ígérete, a gitáros Shawn Pittman 1974-ben Oklahomában született. Tinédzserként Jimmy Reed, Elmore James, Lightnin' Hopkins, Muddy Waters és John Lee Hooker zenéjéért rajongott. Később elkezdte Anson Funderburgh és Mike Morgan zenéjét hallgatni, és tudta, hogy ha ebben a stílusban akar játszani, akkor Texasba kell mennie. Így is tett, 17 éves korában nagynénjével és nagybátyával Dallasba költözött. Ott olyan zenészekkel ismerkedett meg, mint Hash Brown, Tutu Jones és Andrew „Junior Boy” Jones.Bemutatkozó CD-je 1999-ben Burnin’ Up címmel jelent meg, melyet egy évvel később a Somethings Gotta Give követett. Ezeket a minnesotai székhelyű Cannonball Records adta ki. Második lemeze megjelenését követően Austinba költözött, ahol Stevie Ray Vaughan egykori ritmusszekcióját alkotó Double Trouble, azaz Tommy Shannon basszusgitáros és Chris Layton dobos, valamint Preston Hubbard segítségével elkészítette a Full Circle albumot. Ezt stílusában az eddigiektől némileg eltérő Stay, majd a Meridian követte.
A legújabb, Movin’ & Groovin’ címmel kiadott CD Pittman első négy lemezének felvételeiből nyújt átfogó válogatást. A dalok - a válogatás albumoknál az utóbbi időben bevett szokástól eltérően - nem kronológiai sorrendben követik egymást, kiválasztásukkor a második lemez felvételei előtérbe, míg a Stay szerzeményei háttérbe kerültek.
Shawn Pittman kifinomult játékával, magabiztos előadásmódjával valamennyi számban bizonyítja, vérében van e zenei stílus, és nem véletlen, hogy a rajongók és a kritikusok is gyorsan a szívükbe zárták.
Feelin’ Good Records, 2009
hoati
