Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Blues Kocsma a Sziget 2009 rendezvényen – 1. rész
209-08-26


Első nap (szerda, augusztus 12.)

Minden előzetes híreszteléssel ellentétben nem lett a blues mostohagyerek a Szigeten. Új, némileg szűkösebb helyre került a színpad, de így intimebb légkör alakulhatott ki. Már nem Blues színpad a neve, hanem Blues kocsma - de a lényeg nem változott. Az alaphangot a Hrabal regény címére emlékeztető Bőrgyári Capriccio adta meg a múlt század 60-70-es éveinek rock-blues klasszikus darabjaival. (Milyen furcsa is múlt századot emlegetni a rockkal kapcsolatban!?) Vendégként Török Ádám lépett fel velük, aki a kezdetektől segítette a zenekart.
A hangerő visszafogottabb lett az Ütött-kopott angyal trió színpadra lépésével. Tóth János Rudolf vezetésével két ifjú húrnyűvő, a Cry Free formációban is játszó
Li Olivér, valamint a Deák Bill Blues Band új gitárosa, Fejér Simon Pál játszott örökbecsű blues és rock darabokat két nyelven, angolul és magyarul előadva elektroakusztikusan.
A debreceni Ölveti Blues Band sikeres külföldi koncertek után az internacionális szig
etlakók előtt mutatta be tudását és igazolta, hogy a cívisváros nem csak a velük egyidős Tankcsapdát adta a hazai zenei életnek.
Vadmarhák táncoltatták meg a közönséget: a Sonny and his Wild Cows formáció egyaránt játszott ős-bluest és rockabillyt a frontember Long Tall Sonny lendületes, néha már őrületbe hajló játékával.
Szegedről érkezett a Blues B.R.Others: névválasztásuk nem a véletlen műve, hiszen a kultuszfilm hangulatát, dalait idézik fel. Tették ezt itt a Szigeten most is, akárcsak az előző években. Sikerükre fogadni nem volt nagy rizikó.
A Blúz tér 10 nem egy adott cím, nem épület, hanem két éve létező zenekar - elsősorban saját számokkal. A blues keretein túl is lépnek más stílusok felé az énekes Szabó Joe és a szájharmonikás Kiss-Dala Péter vezérletével. Kezdésnek ígéretes volt a nyitó nap és ahogy a programot elnéztem, a nemzetközi helyzet ha nem is fokozódik, hiszen az idén csak egy külföldi fellépő lesz, de jönnek még "húzós" nevek, változatos stílusok!

Második nap (csütörtök, augusztus 13.)

A mindenkori szigeti Blues színpad jellemzője, hogy az ország különböző részeiből lát vendégül zenekarokat. A nyíregyházi Hétfő Este Blues Band már huszonnegyedik éve jár a könnyűnek nem nevezhető műfaj rögös útján. Májusban még Lengyelországban játszottak és végre eljutottak ide is. Műsorukban saját számokat játszottak, szerencsétlenségükre fázis kiesés miatt a külső hangfalak elnémultak, de a programot fegyelmezetten lenyomták.
Ritka vendég a koncertpódiumon a Háború névre keresztelt trió. Igazi szupergrupp Mohai Tamás gitáros-énekes és dalszerzővel, Szappanos György basszusgitárossal, valamint Hirlemann Bertalan dobossal. Alaposan meghajtották a hangszórókat, dübörgött a rock. Szapi odatett egy nagy szólót, amit a közönség lelkesen díjazott.
Triót trió követett: jött a Szagán György gitárossal fémjelzett Jimi Hendrix Memorial. A színpad előtt egy gombostűt sem lehetett elejteni, zömmel holland, belga és német rajongók lepték el a teret. Az átlag életkor alatta maradt a 30-nak, ami azért is meglepett, hiszen Hendrix már 29 éve az égi zenekarban szerepel. Ezek az emberek csak lemezről, filmről ismerhetik Jimi munkásságát. Az ifjú hölgyek és urak együtt énekelték a zenészekkel a dalokat. Hihetetlen hangulat lett úrrá a publikumon: egymást emelték a fejük fölé, - áldoztak a Sziget házirendjében tiltott "body surfing"-nek, - mások a színpad szélére kapaszkodva vetették alá magukat, "sztédzsdájvingoltak" és fellelkesült hölgyek ugrottak fel a színpadra egy rövid tánc erejéig. Ilyen túlfűtött hangulatnak még nem voltam tanúja a Sziget eddigi történetében! A zenekar egy vendéget is felhívott a Little Wing előadására a 15 éves holland-kínai Gyo Kretz személyében. Az ifjú meglepően érett játéka alapján merem jósolni, hogy sokat fogunk róla hallani a jövőben!
Tom White és Barátai rockabilly műsorral tartották életben a hangulatot, együtt mozgott, táncolt mindenki, aki csak arra járt.
A hendrixi sikert igyekezett elérni, - mert überelni azt lehetetlen feladatnak ígérkezett! - a Zappa Emlékzenekar. Világtrend immár a cover bandek, tribute zenekarok léte és sikere. Ennek sokféle magyarázata lehet. Sem Hendrix, sem Zappa nem él már, de munkásságuk kitörölhetetlen nyomot hagyott a rock történetében. A magyar Zappa Emlékzenekar évek óta vendége a németországi Zappanale Fesztiválnak. Mostani műsorukban a zene mellett szerepet kapott a performansz és a tánc is. Előadásukat a kései idő ellenére is hasonló lelkesedéssel fogadta a közönség, mint a korábban fellépettekét. (Igaz: itt a Szigeten mi számít későnek? Éjjel-nappal buli van.) A nap örömzenéléssel zárult, amit Tom White-ék vezényeltek le és persze a tánc, a rock and roll sem maradhatott el.

Nemes Nagy Péter


Dennis Jones: Pleasure & Pain
2009-08-23


Férfiasan bevallom, mindezidáig sosem hallottam Dennis Jones munkásságáról, így új lemezét érdeklődve tettem be a lemezlejátszóba.
Az amerikai énekes-gitáros Maryland állam legnagyobb városában Baltimore-ban született. Kezdetben a dob kerítette hatalmába, jelenlegi hangszerével, a gitárral 13 évesen ismerkedett meg, majd két év múlva első együttesével, a Foxfire-rel már a környékbeli partikon játszottak. A ’70-es évek végén katonai szolgálata alatt Németországban állomásozott, 1985-ben megalakította a Blackhead nevű zenekart, mely a Led Zeppelin és a Funkadelic zenéjének egyesítésével irányította magára a figyelmet.
A ’90-es évek elején hozta létre a Dennis Jones Band-et, de ha saját fellépései engedik, szívesen koncertezik a 2004-es IBC Awards nyertesével, Zac Harmon-nal és együttesével, a The Midsouth Blues Revue-vel is.
A nyáron megjelent lemez 11 saját szerzeménye Jones magas szintű dalszerzői képességéről árulkodik, így nem véletlen, hogy szabadidejében barátjának, Guitar Shorty-nak soron következő lemezére is ír dalokat. A trió zenéje izgalmasan ötvözi a blues mélységét a rock erejével, érezhető, hogy a gitáros stílusára nagy hatást gyakoroltak olyan legendás blues zenészek, mint B.B.-, Albert- és Freddie King, vagy a hatvanas évek gitárosai, Jimi Hendrix, Johnny Winter és Jimmy Page.
Emlékezetes pillanatok közé tartozik a nyitó Brand New Day, melyben a hangást fúvósokkal színesítették, míg a Blues Over You a rádióállomások gyakran játszott dala lehet. Aztán ott van a Sunday Morning Rain, ami egy blues-rock ballada, e felvételt hallgatva egyszerűen libabőrös lesz az ember háta, a Him Or Me pedig a gyilkos heavy riffjével taglózza le az embert.
Színvonalas, gondosan összerakott, erőteljes hangzású albumot sikerült létrehozni, amely elnyerheti mind az igényes zenekedvelők, mind a könnyed szórakozásra vágyók tetszését.

Blue Rock Records, 2009

hoati


Chicken Shack: 40 Blue Fingers Freshly Packed And Ready To Serve
2009-08-14


Az utóbbi időben inkább a frissebb kiadványokkal foglalkoztunk többet, pedig a múlt is tartogat jó néhány gyöngyszemet. Ilyen az 1967-ben alakult birminghami csapat, a Chicken Shack bemutatkozó albuma, a 40 Blue Fingers Freshly Packed And Ready To Serve is.
Ha hinni lehet az együttes kezdeti időszakát övező történeteknek, akkor az első próbákat egy csirkeketrecben tartották - innét a névválasztás. A banda a The Sound Of Blue formáció egykori tagjaiból alakult, színpadi bemutatkozásukra pedig 1967 augusztusában Windsorban, a 7th. National Jazz And Blues Festivalon került sor.
Első albumuk 1968 nyarán jelent meg, melyen Freddie King, Buddy Guy, John Lee Hooker klasszikusok szerepelnek, valamint Stan Webb és Christine Perfect 2-2 szerzeménye. Jóllehet a szőke hajú hölgy közel sem volt született blueszenész, dalai, zongorajátéka a lemez erősségei. A többi brit zenekartól eltérő hangzásvilág azonban Stan Webb briliáns, erős chicago blues alapú gitárjátékának köszönhető. A Blue Horizon főnök Mike Vernon a hangzást színesítendő háromtagú profi fúvóskórust is szerződtetett, melynek tagjai Dick Heckstall-Smith, Johnny Almond és Alan Ellis voltak.
A lemez felkerült a Top 20-ba (a 12. helyig jutott), Christine Perfect-et pedig a Melody Maker olvasói az év legjobb brit énekesnőjének választották.

Blue Horizon, 1968

Turista


Family Style: Live In Nottingham
2009-08-07


Az utóbbi időben megszaporodott azon előadók száma, akik ingyenesen hozzáférhetővé teszik dalaikat, vagy akár teljes albumukat. Így tett a Family Style is a Live In Nottingham című koncert CD-jével.
Nevéhez hűen családi vállalkozásként, a Milánó közeli kisvárosból Arlunóból indult a zenekar, melyet Marco Limido (gitár) alapított öccsével Franco-val (ének, szájharmonika), valamint az unokatestvér Davide Bianchi-val (basszusgitár), kiegészülve az éppen elérhető legjobb olaszországi session dobosok egyikével. Jelenleg ezt a posztot Gigi Biolcati tölti be.
Az együttes harmadik lemeze a nottinghami Running Horse klubban került rögzítésre. A több mint egy óra hosszú CD Marco és Franco szerzeményei mellett feldolgozás dalokat tartalmaz. Az olasz fiúk zeneileg a hagyományosabb sound-ok hívei, valahol a Rod Piazza, Mark Hummel féle harmonikacentrikus jump és swing blues a fő csapás. Az élő fellépések atmoszféráját hiánytalanul semmi sem tudja visszaadni, viszont e felvételt hallgatva megállapítható, hogy a 2004-ben adott koncerten a zenekar végig energikusan, erőtől duzzadóan játszott.
A lemez regisztrálást követően a zenekar honlapjáról komplett booklet kíséretében tölthető le. És aki beleszeretett a Family Style zenéjébe, annak ajánlom az együttes legújabb Paddy’s Blues albumát.

Magánkiadás, 2005

hoati


Candye Kane: Superhero
2009-07-22


Újabb előadóval gazdagodott a Delta Groove „család”, egy kemény és tapasztalatokban gazdag életet magáénak tudható hölggyel, Candye Kane-nel.
Candye Kane zsidó családban született és Los Angeles-ben nevelkedett fel. Hamar belekóstolt az utcai bandák életébe, így nem csoda, hogy 17 évesen leányanya lett. ’83 végén, amikor betöltötte a 18-at, bejutott a felnőtt szórakoztatóiparba: volt modell, sztriptíztáncosnő és szerepelt pornófilmekben.
Serdülőként templomban énekelt, de próbálkozott az operával is. Ezt követően vidéki punk rock bandákban játszott, mígnem 1985-ben felfigyelt rá a CBS/Epic A&R főnök Larry Hanby.
A ’80-as évek második felében férjhez ment a The Paladins basszusgitárosához, Thomas Yearsley-hez, majd egy véletlen folytán felfedezte a női blues előadókat: Big Maybelle-t, Ruth Brown-t, Big Mama Thornton-t, Etta James-t és Bessie Smith-t.
1987 óta készít lemezeket – ezek közül kitűnik a Diva La Grande és a The Toughest Girl Alive - azonban a múlt év elején úgy tűnt, véget ér a zenei karrierje. 2008 februárjában rákot diagnosztizáltak az énekesnőnél, ami megváltoztatta az életét, és az akkori európai fellépéseit is le kellett mondania. Egy sebészeti eljárás során sikeresen eltávolították a daganatot, így lehetősége adódott a visszatérésre.
A blues díva energikus lemezzel jelentkezett ez év júniusában. A Superhero west coast blues album, már-már megkockáztatom eddigi legjobb lemeze.
Az albumnyitó címadó dal egy kemény R&B nóta, majd a következő Hey! Toughen Up! szerzeményben rácsodálkozhatunk a gitáros Laura Chavez kiváló képességeire. A CD-n nem csak ő kezeli a gitárokat, az I Like’Em Stacked Like That és a Till You Go Too Far nótákban Kid Ramos is játszik, s ha már a közreműködőknél tartunk, meg kell említenem Johnny Viau (a szaxofonos számtalan lemezen szerepelt, leginkább Rod Piazza albumairól lehet ismerős), Dave Gonzales (The Paladins, The Hacienda Brothers), Stephen Hodges (Tom Waits lemezeinek visszatérő vendége) és Mitch Kashmar nevét. Ez utóbbi zenész egyébként nemcsak harmonikázik, hanem az I Like’Em Stacked Like That dalban énekel is.
Az album számos izgalmas, kellemes pillanatot nyújt a hallgató számára, és a hölgyek dalszerzői képességét dicséri a tény, hogy 10 saját szerzemény szerepel az albumon, s dicsérik természetesen a szerzeményeik, melyek közül a Hey! Toughen Up!, az I Put A Hex On You,  az Ik Hou Van Je (I Love You), a Don’t Cry For Me New Jersey és az I Like’Em Stacked Like That a legfigyelemreméltóbbak.

Delta Groove Records, 2009

Turista


Robson Fernandes Blues Band: Cool
2009-07-15


A dél-amerikai kontinensen elterülő Brazília leginkább a hatalmas esőerdőiről, az Amazonas érintetlen vidékéről, a riói karneválról és az ötszörös világbajnok labdarúgó-válogatottjáról ismert. A „csodák országának” blues zenéjével kapcsolatos hírek ritkán jutnak el hozzánk, pedig Big Chico, Flávio Guimarâes, Robson Fernandes, Vasco Fae és az Igor Prado Band nemzetközi ismertségre is szert tett.
A szájharmonikás Robson Fernandes tizenhat évesen kezdett el szenvedélyesen diatonikus harmonikán tanulni, miközben kutatásokat végzett az amerikai fekete zenében, a bluesban. Harmónia és improvizáció órákat vett Aldo Landi-tól, tömérdek tudást szívott magába a Boccato-tól vett órákon, majd tanulmányait Lupa Santiago-val mélyítette tovább.
Karrierjét a Samsara Blues Band-del kezdte, majd meghívást kapott Danny Vincent együttesébe. A gitáros zenekarában öt éven át zenélt, ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szerzett és Brazília legnagyobb színpadain lépett fel.
Első szólólemeze (Sampa Blues) felvételeihez hazájának legjobb blues zenészeit hívta segítségül, míg második lemezén, a Gumbo Blues-on a Prado Blues Band és Blue Jeans kísérte.
Az ősz folyamán az Európába látogató muzsikus harmadik lemeze kilenc saját dal mellett egy Little Walter és két Smiley Lewis szerzemény feldolgozását tartalmazza. A késői ’50-es évek chicago blues stílusában játszó négytagú zenekart vendégzenészek segítik, Marcos Ottaviano (gitár), Troy Jennings (baritone, tenor és alto szaxofon) és Ari Borger (zongora), akik néhány igazán ízléses szólót is előadnak. Az I Love You So-ban klasszikus vonós hangszerek, hegedű, brácsa és cselló hallható, e tétel nekem B.B. King The Thrill Is Gone-ját juttatja eszembe.
Robson Fernandes erőteljes és karizmatikus egyénisége átsüt a dalokon, még amikor egyes dalaiban a mestereit is idézi, akkor sem veszíti el saját stílusát, ismertetőjegyeit. Technikája lenyűgöző, szerzeményei nagyszerűek, melyek változatos ritmusokkal és dallamokkal nem okoznak csalódást.

Live Music, 2009

hoati


Shawn Pittman: Movin’ & Groovin’
2009-07-08


A texas blues egyik nagy ígérete, a gitáros Shawn Pittman 1974-ben Oklahomában született. Tinédzserként Jimmy Reed, Elmore James, Lightnin' Hopkins, Muddy Waters és John Lee Hooker zenéjéért rajongott. Később elkezdte Anson Funderburgh és Mike Morgan zenéjét hallgatni, és tudta, hogy ha ebben a stílusban akar játszani, akkor Texasba kell mennie. Így is tett, 17 éves korában nagynénjével és nagybátyával Dallasba költözött. Ott olyan zenészekkel ismerkedett meg, mint Hash Brown, Tutu Jones és Andrew „Junior Boy” Jones.
Bemutatkozó CD-je 1999-ben Burnin’ Up címmel jelent meg, melyet egy évvel később a Somethings Gotta Give követett. Ezeket a minnesotai székhelyű Cannonball Records adta ki. Második lemeze megjelenését követően Austinba költözött, ahol Stevie Ray Vaughan egykori ritmusszekcióját alkotó Double Trouble, azaz Tommy Shannon basszusgitáros és Chris Layton dobos, valamint Preston Hubbard segítségével elkészítette a Full Circle albumot. Ezt stílusában az eddigiektől némileg eltérő Stay, majd a Meridian követte.
A legújabb, Movin’ & Groovin’ címmel kiadott CD Pittman első négy lemezének felvételeiből nyújt átfogó válogatást. A dalok - a válogatás albumoknál az utóbbi időben bevett szokástól eltérően - nem kronológiai sorrendben követik egymást, kiválasztásukkor a második lemez felvételei előtérbe, míg a Stay szerzeményei háttérbe kerültek.
Shawn Pittman kifinomult játékával, magabiztos előadásmódjával valamennyi számban bizonyítja, vérében van e zenei stílus, és nem véletlen, hogy a rajongók és a kritikusok is gyorsan a szívükbe zárták.

Feelin’ Good Records, 2009

hoati


AZ Kenny Tsak & 56 Deluxe: Like I Do
2009-07-03


Az 56 Deluxe, Amerika keleti partjának jól ismert zenekara az újonnan megjelent Like I Do című albumától valódi áttörést remél. Ezért az együttes az énekes-gitáros AZ Kenny Tsak (Kenny Tsakanikas) vezetésével mindent meg is tesz.
A kilenc saját, valamint két feldolgozás nótát tartalmazó lemez a lassú, megindító bluestól a közönséget felvillanyozó tüzes texasi country-rock szólamokig tartalmaz felvételeket. E zenei egyveleggel ösvényt vágnak a megszokott és forradalmi között, elkápráztatva a hallgatót.
A CD kiemelkedő dala a Full Time Lover, melynek gitár riffje sokáig megragad az ember hallójárataiban. A Stop Down Baby-ben Tsak-nak a 2006-os International Blues Challenge nyertesével, a gitáros Joey Gilmore-ral előadott duettjét hallhatjuk. Robert „Chick” Willis szerzeménye mellett a másik feldolgozás nóta Willie Dixon örök érvényű „slágere”, az I Just Wanna Make To You.
A Like I Do megjelenése egyben a The 56 Deluxe Girls projekt indulását is jelenti, ugyanis az együttest az élő show-k és promóciós rendezvények alkalmával vérpezsdítő, gyönyörű lányok kísérik. A szépségek kiválasztása egy verseny keretein belül történt, és tervezik az 56 Deluxe Girls Calendar megjelenését is, ahol a lányok lehetőséget kapnak arra, hogy hazai és nemzetközi szinten szerepelhessenek az együttes naptárjában.
Nagyszerű zene, csodálatos lányok és a nemzetközi hírnév sem marad el!

56 Deluxe Production, 2009

hoati


The Electrophonics: Little A Lot
2009-06-27


A The Electrophonics 2001-ben Dél-Hollandiában alakult. A banda létrejöttekor a tagok kellő zenei tapasztalattal rendelkeztek, hisz előtte mindegyikük különböző zenekarban játszott.
Az első, 2006 elején Feels Like A Million címmel megjelent CD-jük a sajtó és a közönség részéről határozottan pozitív kritikát kapott. Második anyaguk, a következő évben kiadott Catch That Swingtrain a hollandiai Moulin Blues Fesztiválon adott műsoruk felvételét tartalmazta. Ez a lemez megnyitotta az utat a nagyobb európai fesztiválokon történő fellépések előtt, így szerepeltek a rotterdami North Sea Jazz és a belgiumi Rhythm & Blues Festival-on.
Jelen album - a bemutatkozó anyaghoz hasonlóan - saját kompozíciók gyűjteménye, melyeket egy kivételével Stephan Hermsen, a banda énekes-szájharmonikása szerzett.  Középtempós, tempós, táncra hívogató dalok váltogatják egymást a korai 50-évek retro – swing – jump - r&b stílusában. Az I Wanna Hold You Stephan Hermsen kromatikus szájharmonika, valamint Ivo Sieben finom zongorajátéka miatt emlékezetes. A Bumpin At The Summertime, mely egy nagyzenekari darab, Ronald Roodbol basszus intrójával kezdődik, a lemez csúcspontját számomra mégis a 2007-es lemez címadó dala, a Catch That Swingtrain jelenti.
Érdemes időt szánni a lemezre, meghálálja magát. Szerencsére beleunni sem lehet egykönnyen, mindenképp tartós élményt nyújt a zenehallgató számára!

Retro Swing Records, 2009

hoati


Sonny Rhodes: I’m Back Again
2009-06-20


A blues világ egyik nagyszerű szereplőjének, a texasi Sonny Rhodes-nak zenei múltja csaknem öt évtizedre (első felvételét 1961-ben készítette) tekint vissza. Ezen idő alatt több mint négyszáz dalt írt: balladákat, soul-, blues- és R&B szerzeményeket. A dalai történeteket mondanak el: „A dalok váratlanul találnak meg, ezeket ki kell dolgozni, le kell írni és formába önteni” – mondta egyszer.
Pályája során kilencszer jelölték W.C. Handy díjra (a jelölés már-már egyenrangú azzal, mintha neki ítélték volna oda a díjat) és az Amerikai Kongresszustól megkapta a “Blues Legend” címet.
Becenevét - ami később a művészneve lett (eredeti neve Clarence Edward Smith) - még gyerekkorában kapta, amikor családjával a gyapotföldeken dolgozott.
Fiatal éveiben nagy hatást gyakorolt rá T-Bone Walker, L.C. Robinson, Pee Wee Crayton, Percy Mayfield és B.B. King. Életrajzi adalékként még annyit, hogy hosszú évek során mély barátságot ápolt Albert Collins-al és Johnny Clyde Copeland-el - velük végigjárta Austin és Houston klubjait, zenélt Albert Collins és Freddy King bandájában is (basszusgitáron játszott ekkor), és saját klubja volt Berkley-ben (California).
2008 júliusában vette fel olasz zenészek kíséretével az I’m Back Again albumot Milánóban, a Tano Ro által vezetett Feelin’ Good Productions részére. Vendégzenészek is csatlakoztak hozzájuk, mindjárt három harmonikás: R.J. Mischo, Johnny Sansone és Brain Templeton.
Az albumon az olasz zenészek (Tiz Rooster Galli, Luke Tonani, David Malito) végig összhangban vannak egymással, remekül kísérik a gitáron- és lap-steel gitáron zenélő Rhodes-t. A számok szellős hangszerelésűek, a herflisek egymásnak adják a mikrofont, így a korongon szereplő mind a 11 dalban hallható ez a hangszer. A lemez erősségei a tempósabb szerzemények, de annak is tanúi lehetünk, hogy milyen remekül ért az idős zenész a feszültség fokozásához; s hogy érzelmei milyen széles skálán mozognak, az leginkább a Tell Me The Truth számban érhető tetten.
A CD legjobb pillanatai a Can’t Get Enough, Can’t Dance Boogie, Tell Me The Truth és a Shake Your Hips számok.

Feelin’ Good Records, 2008

Turista


Aynsley Lister: Equilibrium
2009-06-12


Az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben egyre több tini éveiben járó fiatal kezdett el bluest játszani, akik közöl az amerikai Kenny Wayne Sheperd, Mike Welch, Jonny Lang és az ausztrál Nathan Cavalieri neve villámgyorsan a reflektorfénybe került.
Csakúgy, mint a szigetországi Aynsley Lister-é, aki 8 évesen fogott először gitárt a kezébe és 13 évesen szerepelt először a színpadon. Első együttesét 18 évesen alakította meg, akikkel két lemezt készített. Ezek keltették fel Thomas Ruf figyelmét és 1998 nyarán szerződést kötött a Ruf Records-szal, mely egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette. A német székhelyű lemezkiadó négy stúdió és két koncertlemezét adta ki, melyekből 75000 példány került eladásra szerte a nagyvilágban. Szerepelt a Thomas Ruf által kitalált utazó „blues cirkusz”, a Blues Caravan New Generation Tour 2006 turnéján, ahol a finn Erja Lyytinen és az angol Ian Parker társaságában lépett fel. Pilgrime címmel lemezfelvételt is készítettek Jim Gaines producer bábáskodása mellett.
A márciusban megjelent új lemezt már a Manhaton Records adta ki. A produceri teendőket Steve Darrell Smith végezte el, aki billentyű, míg - Aynsley-hez szintén újonnan csatlakozott – Robbie McIntosh (John Mayer) gitár játékával gazdagította a lemez hangzását. Aynsley Lister lenyűgözően érzelmes hangja tökéletesen passzol a blues, blues-rock és pop alapú rockzene keverékéhez.
A nyitó Soul fülbemászó, rádióbarát szerzemény. Az egyetlen feldolgozás nóta, Gnarls Barkley Crazy című dala akusztikus blues nótaként kerül előadásra. A Running Out On Me-ben szédületes gitárszóló hallható, míg az album záró felvételei, a Sugar Low és a Hurricane újabb bizonyítékok Lister zseniális dalszerzői képességéről.
Aynsley Lister a kritikusok által egyöntetűen eddigi legjobbnak ítélt albumával is bebizonyította, hogy a Classic Rock brit magazin nem véletlenül választotta az új évezred 10 legjobb blues-rock előadója közé.

Manhaton Records, 2009

hoati


Thorbjorn Risager: Live At Victoria
2009-06-01


A mai napig élénken él az emlékezetemben, hogy micsoda hatással voltak rám a dán Mike Andersen Band lemezei. Akkor úgy gondoltam, hozzájuk fogható csapat a skandináv országban nem létezik. Tévedtem - be kell vallanom Kedves Olvasóim - létezik Thorbjorn Risager személyében.
A 38 éves énekes, gitáros és zeneszerző ez idáig három CD-t jelentetett meg, melyek közül a From The Heart és a Here I Am címűek alapozták meg számára a nemzetközi hírnevet. Ezen lemezeket a világ több mint hatvan rádióállomása játszotta, valamint értékes jelöléseket és díjakat kaptak (Album Of Week On Danish P4, CD Of The Week” True Blues - BBC, Nr. 14 In Blues Critic's Top 30 Contemporary Blues Albums Of 2007, Danish Music Award Nomination 2008).
Az új CD-re kerülő, két estén - a svédországi Malmö városának színházában - elhangzott számokat gondosan válogatták össze egyetlen szuper koncertbe sűrítve. A „sikerlemezekről” hat szerzemény került kiválasztásra.
Thorbjorn zenéjében bálványainak, Ray Charles-nak és B.B. King-nek a hatása egyértelműen érezhető, de Risager kétségtelen zeneszerzői tehetségével már az együttes 2001-es indulásától kezdődően ízig-vérig saját és egyedi stílust alakított ki. A fő vonal a rhythm ’n’ blues, a banda azonban hozzáértőn keveri a tradicionális chicago blues, soul, funk és jazz elemeket némi csípős new orleans-i ritmussal. Az erőteljes és kifejező hanggal rendelkező Risager tökéletes összhangban van a zenekarral, és a többi zenészhez hasonlóan magas szintű, érzelmekkel teli szólókat ad elő.
Nem lennék meglepve, ha a kritikusok csakis pozitív szavakkal illetnék a lemezt. Jó okuk van rá!

Cope Records, 2009

hoati


Tomislav Goluban & Little Pigeon's ForHill Blues: Mr. B.
2009-05-25


A Little Pigeon's ForHill Blues-t Horvátország első számú harmonikása, Tomislav Goluban (Little Pigeon) 2001 decemberében alakította, mivel hazájában szerette volna feléleszteni a country/delta blues muzsikát.
A zenekar duóban (Ante Prgin – akusztikus gitár, Tomislav Goluban – szájharmonika), AP/LP Low Voltage néven kezdte meg a működését. A meglehetősen bonyolult nevet a basszusgitáros Nikola Herceg csatlakozásakor változtatták meg. A trió négy évig zenélt együtt, ez idő alatt rengeteg koncertet adtak és elkészítették a Pigeon's Flight albumukat.
A zenekar életében a következő fejezet 2006-ban, tagcserék után kezdődött. A négyfősre bővült csapat munkájának gyümölcse a Mr. B. című lemez.
Az eleinte szigorúan csak akusztikus hangszereket használó zenekar az elektromos hangszerek alkalmazásával lehetőségeit egy új dimenzióval gazdagította, azonban a Little Pigeon's ForHill Blues még mindig elsősorban akusztikus együttes. A kilenc saját, három tradicionális és négy feldolgozás dalt tartalmazó CD első felét horvátul, a második felét angolul adják elő. A zene egyéni, jó arányérzékkel sikerült a country bluest a tradicionális horvát zenével kombinálni. Tomislav hangszerét meglehetősen jól fújja, érződik, hogy órák hosszát hallgatott Sonny Terry lemezeket, de ami még ennél is fontosabb, saját zenei identitását a mestere által biztosított alapokra építette fel. Az biztos, hogy a negyedik helyezést a 2005-ös trossingen-i World Harmonica Festival-on nem véletlenül szerezte meg. A csapatot a nálunk is nagy népszerűségnek örvendő, néhai Philadelphia Jerry Ricks is méltatja, az ő sorait a lemezborítón olvashatjuk.
E nagyon jól sikerült albumot a Brzi Vlak című maxi single követte, mindegy ízelítőt adva az idén ősszel megjelenő új albumról. Kíváncsian várom a folytatást!

Aquarius Records / Spona, 2007

hoati


Blues Company: Hot And Ready To Serve
2009-05-11


A németországi Blues Company több mint húsz albummal a háta mögött bebizonyította, nem véletlenül sorolják őket az öreg kontinens legjobb blues együttesei közé. A zenekar a hazai koncertlátogatók részére sem ismeretlen, hisz többször jártak már országunkban, sőt 1986-ban Todor „Toscho” Todorivic és Thomas Feldman szerepelt Deák Bill Gyula Bill Kapitány blues cirkusza lemezén.
A Blues Company hazájában úttörő szerepet vállalt, mivel létrejöttükig Németországban professzionális blues együttes egyszerűen nem létezett. Első koncertjüket 1976 májusában adták, melyet napjainkig több mint 3000 követett. Ezek során több amerikai blues muzsikussal léptek fel közösen és lemezeket is készítettek. Utolsó stúdió albumuk két éve Hot And Ready To Serve címmel jelent meg. A lemezen az alapító tagok közül csak Todor „Toscho” Todorivic szerepel, akinek szülei Jugoszláviából a II. világháborút követően költöztek az egykori NSZK-ba, ezzel lehetőséget adtak gyermekük zenei horizontjának szélesítésére.
Az érzéssel, mély szenvedéllyel előadott dalok változatos témájúak, a blues zenész saját muzsikája iránti érzelmeiről, a berlini fal leomlásakor jelenlévő hősökről, bolygónk jövőjéről és a gyermekekről szólnak. A Hollywood című dalban Toscho elmeséli, hogy érezte magát „zenei karrierjének csúcspontján”. 2006 őszén ugyanis a többszörös díjnyertes filmrendező és forgatókönyvíró Ian Gurvitz kopogtatott a Blues Company ajtaján, a Keepin' The Blues Alive albumról a Blue And Lonesome dalt szerette volna felhasználni az L.A. Blues című filmvígjátékhoz. Ez volt az első alkalom, hogy Hollywood-ba Németországból importáltak blues dalt. Az album instrumentális felvételt is tartalmaz, Freddie King Hideaway és Henry Mancini Peter Gunn Theme dalának egyvelegét.
Mindent összevetve, e lemezen a Blues Company-ra jellemző erőteljes, modern, gitár központú, csöppnyi soul-lal, funky-val és rock ‘n’ roll-al fűszerezett muzsika hallható, mely úgy hiszem, sokáig lemezjátszóm „tartozéka” marad.

in-akustik, 2007

hoati


Thanks Jimi, Thanks Győr
2009-05-07


Na most van ugye ez a wroclawi Thanks Jimi Fesztivál. Hatodik éve már. Ha még akadna, aki nem tudja, ez egy olyan üzem, ahol évente egyszer a Hey Joe-t játszatják minél több gitárossal. Tavaly, miután volt alkalmam muzsikálni ott a Jimi Hendrix Memorial-lal, írtam is róla. Jókat. S halkan megjegyeztem, talán Magyarországon is lesz ilyen. S tessék, kettő is lett. Persze ettől még nem lettem Nostradamus, főleg, hogy az egyik Thanks Jimi Fesztivál foganásában van is egy kevés érdemem. A másiknak pedig bábáskodhattam a világra jötténél, vagyis a győri úttörők, a Mediawave szervezői voltak olyan kedvesek, s meghívtak az eseményre.
Miképpen a wroclawi balhénak „Detroit – Wroclaw Music Bridge” a szlogene, úgy utóbbinak „Wroclaw – Győr Blues Híd”. Wroclawban is, Győrben is ugyanazon a napon, vagyis május elsején került sor a szeánszra. S ami a dolog hangulatát illeti, annak bizony sikerült Lengyelországból Magyarországra sétálnia azon az emlegetett hídon.
A győri városházával szemben alakították ki az akkord-rekord arénát. Ez az aréna Wroclawban és Győrben sem sokban különbözik a többi majális-vurstli-fesztivál-búcsú-össznépi összeröffenés díszleteitől, tehát kapható ott eleség és itóka bőviben, otthon maradottaknak vásárfia, na és persze színpad. Utóbbi a hagyományoktól eltérően nem központi hely, inkább csak amolyan tájékozódási pont, ami jelzi, hol is van a nap legfontosabb helyszíne. Az pedig a színpad előtti térség, ahol rendesen a tisztelt publikum foglal helyet, aki azonban ezen a napon főszereplővé avanzsál. Ott ülnek és állnak majd az elképesztő lengyel rekordot, vagyis az ezerkilencszázötvenegy gitárost felvonultató 2008-as wroclawi szeánszot hátuk mögé utasítani kívánó magyar gitárosok. Én – mint wroclawi szemtanú – rögtön látom, hogy a kialakított tér már csak mérete miatt sem alkalmas a komoly magyar válaszcsapásra, ám azt is jól tudom, hogy a hetvenmilliós lengyelség öt év alatt érte el a nevezett számot, így nem aggódom cseppet sem amiatt, hogy esetleg nem férnénk majd el. De ha úgy lenne, annál jobb, bár tavalyi wroclawi spirituális élményem megtanított rá, hogy a számszerinti siker másodlagos. Sokkal inkább szorongok amiatt, vajon a hideg északiak szívmelegét, kedélyes barátságosságát, derűs mosolyát és tapintható összetartását, együvé tartozását sikerül-e importálnunk erre a napra. A dolog jól indul, megismerkedünk a győriekkel és a nekik segítő „vidékiekkel” (kivéve persze a Rasztát, aki természetesen és hivatalból itt is ismer mindenkit), és ők segítenek nekünk a sörözésben, akárcsak tavaly a lengyelek. Közben szót váltunk a program mikéntjéről, hogyanjáról, nekünk persze minden jó, nem kívánjuk a helyiek lőcsével verni a helyi csalánt. A ceremóniamesteri szerep a győri Arrabona Blues Bandé, akik fiatalok, kedvesnek és szerénynek tűnnek, ennek megfelelően némileg bizonytalanok is. Kérdéseket tesznek fel, hogy is volt ez Wroclawban, hogy is csinálta a mélyen tisztelt Cichonski úr.
Aztán felvonulunk a színpadra, szerencsétlenkedünk ott kicsit főpróba címen. Én felkérésre szónokolok is, mintha bizony valamiféle híresség lennék, de rendben van, mert híresség akad ugyan a környéken, de az egyik TM Stevens, aki nagyszerű muzsikus, ámde nem beszél magyarul, a másik a megismételhetetlen Szőke András, de ő meg gulyást főz egy hatalmas kondérban, azt ugye semmiképpen nem hagyhatja ott. Aztán nyomjuk a Hey Joe-t, közben alkalmam nyílik meglepődni, jé, hát milyen jól szól a cucc, mindent hallok, amit kell, ez szokatlan, igaz, az is, hogy halkan egy rádióadó sugároz az alapomból és az összes kontroll-ládából. De sebaj. Visszaülünk az egyik sörpadhoz, végül is május elseje van, azt a hagyományt is ápolni kell.
Szép számmal, megnyugtatóan gyűlnek a népek, bár gitárt azt feltűnően keveset látunk. Sebaj, még korán van, mondjuk, és kérünk még egy sört. A Raszta megjegyzi, hogy egész évben összesen nem iszik ennyi sört, aztán bevallja valakinek, hogy ő az, aki a másik Thanks Jimi Fesztivált szervezi Budapesten.
Megyeget a zenei műsor, minden rendben, a zenekarok jók, a hangosítás is, a sör is. S az első magyaros motívum: néhány frusztrált rock-mamut sikerrel elbizonytalanítja a fiatal ceremóniamestert ceremóniamesteri jogait illetően. Erre ő „önszántából” kifejezi kétségét saját magában, én pedig megkapom a hízelgő felkérést, hogy ugyan integessem már le a nagy együttmuzsikálást. Néhány másodpercig hizlalom a májam, de aztán magamban magam előtt leborulva nemet mondok, s kifejtem azon álláspontomat, miszerint mindenképpen bennszülött legyen a karmester, mert ezt így látom helyesnek, s a bennszülöttségen belül is szerintem ne az legyen, akinek a legnagyobb a pofája, mert hasonlóan működő intézmény már van az országban bőven. Hála istennek ebben maradunk.
Aztán muzsikálunk mi is, a Szlovákiából átruccant René Laczkó is, és végre kezdődhet a Hey Joe jam. Felcsendül a jól ismert riff, belecsapunk fent is, lent is. Akkor először nézem meg alaposabban az összegyűlt gitárosokat, hát… kevesen vannak… de nicsak, elegen! Mosolyognak, sőt egyik-másik röhög, a szemük csillog, s tekintetükben ott a dacos, mégis kedélyes, szelíd és barátságos elszántság, amit annyira reméltem ott látni. A színpadon hasonló a helyzet, éppen TM Stevens mellé kerültem, vigyorog ő is, nézi, mit vakarászok a kotrómon, megdicsérem a gitárját, mondom, hogy szép színes, erre valami olyasmit felel, hogy milyen legyen, hát afrikai, aztán kettesben énekeljük a Hey Joe két szólamát, míg a többiek felváltva szólógitároznak és énekelnek, és lent a srácok és lányok is baséznak (mint utóbb megtudom, tizenöt hónapostól hatvan évesig), s mindez tart vagy tíz percig. Klassz. Nem olyan hangos, mint Wroclawban, de van olyan jó. Nem egészen száz regisztrált gitáros az eredmény, de kit érdekel! Spárta a perzsák ellen.
Aztán Mr. Stevens és zenekara. Nagyon jók, és jó volt a többi zenekar is, de valljuk be, ez a nap nem a muzsikusokról szól. Hanem az összesereglett gitárosokról, profikról és amatőrökről, ügyesekről és még ügyesebbekről, kicsikről és nagyokról, lányokról és fiúkról, asszonyokról és férfiakról, győriekről és „vidékiekről”, magyarokról és külföldiekről, emberekről, egy igazán együtt töltött napról és arról, hogy „kapjunk már a fejünkhöz, hát mért ne lehetne minden nap ilyen?”. És erről szól Detroitban, Chicagoban, New Yorkban, Wroclawban, most már Győrben is, és remélem, erről fog szólni június huszonegyedikén Budapesten is. A Hey Joe-t és a gitározást is megköszönhetjük Jimi Hendrixnek, de ezt még inkább. S hozzátehetjük: Thanks Cichonski, Thanks Győr!
Jó volt, na!
S most átadom a szót Budapestnek, lássuk, mire mennek június 21-én a Pecsában!
Ja és nem mellékesen, a lengyelek idén 6346 gitárost vonultattak fel a wroclawi főtéren! Hát a pofám leszakad! És persze melegen, barátsággal gratulálok hozzá nekik.

Berta Zsolt (Jimi Hendrix Memorial)


Bobby Jones - Comin' Back Hard
2009-04-28


Van az úgy, hogy egy újonnan megjelent lemez meghallgatását követően szinte borítékolni lehet a sikert az év végi/év elejei díjak odaítélése kapcsán. Hasonló érzés fogott el engem Bobby Jones új CD-jének meghallgatását követően.
A louisiana-i születésű Bobby Jones zenei karrierjét énekesként az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején, a vibráló chicago-i blues életben kezdte. Noha folyamatosan dolgozott a város klubjaiban, átütő sikert nem sikerült elérnie. Egy rövid pihenőt követően a ’80-as évek elején a soul műfajjal próbálkozott némileg nagyobb sikerrel, de az igazi áttörés ismételten elmaradt.
A jelentős sikert egy véletlen hozta meg a számára. 2007 februárjában (a) The Mannish Boys harmadik, Big Plans lemezét rögzítette egy észak hollywood-i stúdióban, ahová Bobby elkísérte barátját, Leon Blue zongoristát. A lemezfelvétel során a vendégzenészként közreműködő Jody Williams felismerte, majd megkérte, énekeljen egy számot az együttesel. Ez Randy Chortkoff-ra, a zenekar vezetőjére olyan nagy hatással volt, hogy a megjelenő lemezen már szerepelt is.
A zenészek következő, Lowdown Feelin’ lemezén már hét nótában énekelt Bobby Jones, mely felvételeivel egy időben hasonló felállással a chicago-i veterán énekest középpontba helyezve, Junior Watson-nal, Al Blake-kel, Lynwood Slim-mel és Fred Kaplan-nal kiegészülve rögzítették a Comin' Back Hard CD-t.

Delta Groove Records, 2008

hoati


Nick Moss And The Flip Tops: Live At Chan’s - Combo Platter No. 2
2009-04-17


Azt hiszem, sokat elmond a most bemutatandó úriemberről az a tény, hogy Buddy Guy-nak és klubjának, a chicago-i Legends közönségének a kedvenc zenésze, aki ismeri és magába olvasztotta a háború utáni ('40-es, '50-es, '60-as és '70-es évek) chicago-i gitárosok stílusát, mindezt kortárs ízekkel is fűszerezve.
Szerencsés ember Nick Moss, hisz elmondhatja magáról – amit bizony sokunk nem - igazi tanítómesterei voltak.
Nick a tanulóéveit a Legendary Blues Band-ben kezdte, ahol a dobos a Muddy Waters Blues Band egykori tagja Willie “Big Eyes” Smith volt. A fiatal fiú úgy tekintett a zenészre, mint második apjára, és 1995-ben közreműködött a Bag Full Of Blues lemeze elkészítésekor is.
A ’90-es években a basszusgitárról gitárra váltott, majd 3 évig Jimmy Rogers zenekarában játszott. Életének ebben a szakaszában sajátította el az autentikus chicago-i sound-ot.
A ’90-es évek végén megalakította (a) The Flip Tops-ot, majd 1999-től jelennek meg saját lemezei az általa létrehozott Blue Bella Records címkéje alatt.
2009. április 21-től árusítják a Nick Moss And The Flip Tops: Live At Chan’s - Combo Platter No. 2 CD-t. A megjelenés előtt álló album előzményének tekinthetjük a 2006-ban kiadott Live At Chan's koncertlemezt. Mindkét felvétel a Chan’s Eggroll & Jazz In Woonsocket-ben (Rhode Island) készült, az utóbbin Lurrie Bell 3 számban vendégzenészként szerepel.
A csapat a következő felállásban játszik: Nick Moss - ének, gitár, harmonika, Kate Moss – basszusgitár, Gerry Hundt - mandolin, ének, basszusgitár, harmonika, Willie Oshawny - zongora, Bob Carter – dobok.
„The Best In Authentic Chicago Blues” – olvasható Nick honlapján, és valóban, amit hallunk az lenyűgöző, igazi csemege a Chicago blues szerelmeseinek. A csapat végig elemében van, változatos műsort ad elő, a saját szerzemények mellett olyan klasszikusokat, mint: a Lonesome Bedroom Blues (Curtis Jones), a Five Long Years (Eddie Boyd) és az I’m Ready (Willie Dixon).

Blue Bella Records, 2009

Turista


Roy Book Binder: The Hillbilly Blues Cats
2009-04-14


A New York-i születésű Roy Book Binder gitárt először a középiskolai éveket követő katonai szolgálata alatt vett a kezébe. A haditengerészettől történő leszerelése után szülővárosába visszatérve megismerkedett, életre szóló barátságot kötött a legendás gitáros-énekes Dave Van Ronk-kal, aki sokban segítette zenei fejlődését. De rengeteget tanult Rev. Gary Davis-től is, hisz a világtalan zenész leckéket adott a nála sofőrként dolgozó Book Binder részére.
Lemezei 1970-től kezdődően jelentek meg, melyeken többnyire szólóban szerepelt. Ezeken kiválóan idézi fel a delta, és a piedmont-blues dallamait, ötvözve a ragtime és a bluegrass zenével.
Roy a ’90-es évek elején a svájci Blues To Bop Festival-on egy jam session során együtt zenélt Dave "Rock Bottom" York-kal (szájharmonika) és Billy Ochoa-val (nagybőgő). A közös fellépés folytatásaként a Rounder Records részére elkészítették (a) The Hillbilly Blues Cats című lemezt. A lemezanyagot néhány saját, valamint kevésbé ismert klasszikus darabok alkotják. A dalok kiválasztása során Roy Book Binder nem feledkezett meg legnagyobb példaképéről, Pink Anderson-ról sem, ugyanis az Over To My House és az I Got Mine című szerzeményeket Anderson is előadta.
A lelkesen fogadott felvételeket újabbak sajnos nem követték, mivel a trió a közös munkát Rock Bottom súlyos betegsége miatt befejezte.

Rounder Records, 1992

hoati


Gail ’Mojo’ Muldrow: Peace Of Mind
2009-04-08


Gail ’Mojo’ Muldrow koncertfelvételeit követően a Peace Of Mind lemeze által lehetőségünk adatott, hogy a blues-díva stúdió körülmények közötti játékát is megismerhessük.
Az albumon Gail Muldrow egy régimódú „blues shouter”-ként szívből jövően szenvedéllyel dalol a szerelemről, az életről és a munkáról. Hangja telt és érett, meggyőzően tanúskodik arról, hogy személyesen is megtapasztalta az élet elkerülhetetlen megpróbáltatásait és fájdalmait. Stílusát nyilvánvalóan befolyásolta Gladys Knight, Aretha Franklin és Etta James, míg gitározását Jimmy Hendrix-hez, Jimmy Page-hez és Albert Collins-hoz szokták hasonlítani.
A Johnny Otis Show-ban is megfordult Gail partnerei a 3/4 Ford Blues Band: Andy Just, Dewayne Pate és Patrick Ford.
Ez a határtalan energiát sugárzó összeszokott együttes tíz saját, szenvedélyes dalt ad elő, melyek legtöbbje gyors tempójú, bár vannak lassúbb, elmerengőbb, mély érzelmi töltetű tételek is.
Gail egész lénye, művészete kétségkívül bizonyítja, hogy a „blues egyik legizgalmasabb egyénisége”.

Feelin’ Good Records, 2007

hoati


Ripoff Raskolnikov & Mátyás Pribojszki: Room For Two
2009-04-06


Bár én nem szoktam "kritikát" írni, mégis a Room For Two meghallgatása után nem nagyon bírtam magammal. Magyarországon, ha duó produkcióról esik szó, sokan legyintenek, hogy: Á, hakniznak a srácok! A Mr. Raskolnikov és Pribojszki duó formáció semmiképp sem tartozik ide. A premier után hazafelé tartva alig vártam, hogy halljam az anyagot, és így kb. 15 meghallgatás után is, azt mondom, hogy ez a CD egy gyönyörű és nem utolsó sorban mulattató anyag. Igen mulattató, mondom ezt azoknak, akik azt gondolják, hogy a blues kizárólag szomorú műfaj. Igen, lehet az is. Mégis, én a Customer Blues című szám után kb. úgy éreztem magam, mint Ian Siegal pár évvel ezelőtt, mikor feldolgozta Ripoff egyik számát: De kár, hogy ezt nem én írtam! - könyveltem el nagyokat nevetve Ripoff szellemes sorain.
Pribojszki Matyi játékát is csak dicsérni lehet, nagyon ráérzett erre a stílusra és finoman, intelligensen dolgozik Ripoff mellett, nem beszélve az általa írt/prezentált darabokról. A 19 saját szerzeményt tartalmazó, közel 70 perces anyag kétségkívül az utóbbi évtized legkiemelkedőbb hazai munkája ebben a blues-os, folk-os, nevezzük bármilyen kategóriában. Ajánlom mindenkinek, idősnek és fiatalnak, legyünk büszkék erre a duóra. Gratulálok srácok, remélem ez is aranylemez lesz.

Magánkiadás, 2009

Little G. Weevil