Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Kritika

Új idők, nagy bluesai Raoul Bhanejatól
2010-12-20


A művészet üzenet, kifejezési mód, az emberek közötti kapcsolatteremtés egyik eszköze, s mint ilyen a különböző ágai között lehetőség nyílik az átjárásra. Bizony sok színpadi előadó van, aki a zene terén is kipróbálja magát, de kevesen vannak közülük, akik valóban maradandót alkotnak. Nem így az angliai Manchesterben születetett Raoul Bhaneja. A dél-ázsiai apától és ír anyától származó fiú Ottawában és Bonnban nőtt fel. Az ottawai Canterbury Művészeti Főiskola és a Kanadai Nemzeti Színi tanoda diplomása 15 évesen kezdett el játszani, mint a Shakespeare-i utcai színház csoport, az A Company Of Fools alapító tagja. A tehetséges színészt számos film- és televíziós játéka tette ismerté (The Sentinel, Ararat, Train 48), emellett körbeutazta a világot a szólóban előadott HAMLET produkciójával.
30 éves korában, 1998 júliusában döntött úgy, hogy a zenében is megmerítkezik. Jókora inspirációt jelentett számára Howlin’ Wolf, Sonny Terry, Brownie McGhee, Muddy Waters és Otis Rush játéka.
Csapatának, a Raoul And The Big Times-nak 2000-ben jelent meg a debütáló albuma, Big Time Blues címmel. Az igazi ismertséget és áttörést azonban a 2004-es, Cold Outside CD hozta meg számukra. Az ezen szereplő Baby Don’t Stop című dal, a jól sikerült videójának köszönhetően 2005-ben bejutott a BRAVO Top 10 listájába.

  

Öt éves várakozás után jelent meg a következő, a You My People címet viselő korong. A lemez megjelenését Torontóban, a The Hard Rock Café-ban ünnepelték, ahol olyan zenészek csatlakoztak hozzájuk, mint Duke Robillard, Johnny Sansone, Julian Fauth, Bill Bourne és Madagascar Slim. A Toronto/Chicago/Hollywood Blues kombinációjaként jellemzett lemez tiszteletadás a klasszikus iskola előtt. A CD-n 13 szám található, ezek jórészét Raoul Bhaneja jegyzi. Jól megírt, önfeledt dalok ezek, amiket olyan jó nevű szerzők melódiái egészítenek ki, mint Ray Charles, McKinley Morganfield, Treasa Levasseur, és olyan jó nevű vendégzenészek színesítenek, mint Junior Watson, Mark Hummel és Tyler Yarema. Az albumon a zenészek ügyesen kerülik a klisés megoldásokat, józanul, értőn nyúlnak hozzá az ismert harmóniákhoz. Megszólalásuk stílusos, arányos és otthonosan mozognak az egymástól különböző irányzatok világában is.
A The Toronto Blues Society "BLUES IN SCHOOLS" (Blues az iskolákban) programjának keretében jelent meg a zenekar 2010-es lemeze. 2008 januárjában, Torontóban összegyűlt a zenészek egy csoportja, hogy Little Walterre emlékezzék. Az apropót a harmonikás halálának 40. évfordulója ill. a Rock And Roll Halhatatlanjainak Csarnokába való beiktatása adta. Marion Walter Jacobs akkora újító volt a blues harmonikázásban, mint Charlie Parker a jazzben, vagy Jimi Hendrix a rock zenében. A legnagyobb sikereit Muddy Waters zenekarában aratta, s számtalan klasszikus felvétel maradt utána. Ezekből válogattak a zenészek, amikor a mester emlékének megidézésére vállalkoztak. Az újra felvett régi számok előadása izgalmasra sikerült, a muzsikusok játéka technikai felkészültségről és elmélyültségről tanúskodik. Alázattal, szeretettel, érzékenységgel és nagy stílusismerettel fognak hozzá a dalok interpretálásához. Előadásuk során nyoma sincs az időnek, és felsejlik a tragikus sorsú előadó szelleme is.
A Raoul And The Big Times lemezei pompásan megmunkált zenéket tartalmaznak, érdemes megismerkedni velük!

Raoul And The Big Time: You My People
Big Time Records, 2009

Raoul And The Big Time: Blue Midnight – A Live Tribute To Little Walter
Big Time Records, 2010

hcs


Dr. Wu’ … And Friends: Texas Blues Project Vol. 2
2010-12-09


A Dr. Wu’ név a 60-as évek óta különböző zenekarokban együtt muzsikáló Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A Texas állambeli Fort Worth-ben 2002-ben alakított formáció az elnevezését egy Steely Dan dalból kölcsönözte, ami arra ösztönzi a hallgatót, hogy az élet minden percét a lehető legteljesebben élje meg.
Debütáló lemezüket “Texas Blues” Project címmel rögzítették. A korongon Gary Nicholson szerzeménye (Jacksboro Highway) mellett, a hosszú évek során írt több mint kétszáz daluk közül kiválasztott szerzemények találhatók. A hanganyag felvételéhez városuk és a környék vezető zenészeit (Buddy Whitington, "Mouse" Mayes, Danny Hubbard, Jerry Hancock, Red Young, Mike Kennedy, ...) hívták segítségül.
A sikeres albumot követően az újabb CD-jük ez évben jelent meg. A Texas Blues Project Vol. 2 az Ashworth – Freeze páros vadonatúj dalait tartalmazza, míg Buddy Whitington két nóta erejéig társszerzőként közreműködött. John Mayall zenekarának egykori tagja zenészként is besegített, gitártudását nyolc, énekhangját pedig négy nótában csillantotta meg. A bemutatkozó albumon szereplő muzsikusok mellett még olyan zenészek vállaltak részt a felvételek feljátszásában, mint Dave Millsap, Mace Maben, Gerald Lawrence és Danny Ross.
A második lemez mindig mérföldkő, pláne azért, mert illendő felülmúlni az előző anyagot. Ez sikerült: a CD végig élvezetes, zeneileg kiváló dolgokat tartalmaz, ráadásul tele van jobbnál-jobb dalokkal, melyek egy percre sem untatják a hallgatót. Ennél aligha kívánhatunk többet!

Texas Blues Records, 2010

hoati


Andy Just: Preachin’ The Blues
2010-12-03


Andy Just személyében több évtizede a pályán lévő blues muzsikust tisztelhetünk. Az amerikai szájharmonikás eddigi ténykedése során a műfaj közismert szereplőivel (B.B. King, Bo Diddley, John Lee Hooker, Lee Oskar, stb.) dolgozott együtt, szinte megszámlálhatatlan lemezen közreműködött, de szóló hanganyagai is szép számmal készültek.
Az áprilisban megjelent Smokin' Tracks című albumát követően idén már a második CD-jével jelentkezett. A Preachin’ The Blues első három szerzeményében a gitáros Shawn Pittmannel duóban játszik. Ezen dalok ódivatú megközelítése Johnny Shines Big Walter Hortonnal készített felvételeit juttatják eszembe. A fennmaradó nóták a dupla koncertlemezhez hasonlóan Donnie Romano (gitár), Charles Romagnoli (basszusgitár) és ”John Lee” Emanuel Zamperini közreműködésével kerültek rögzítésre. Az olasz zenészek egy kifogástalanul összeért zenekar képét mutatják, külön-külön is remek egyéni teljesítményekkel.
Andy Just a blues, a jazz, a soul és a rock elemeit egyesítő szájharmonika stílusa eredeti, senki máshoz nem hasonlítható. Játéka a valódi érzelmeket sem nélkülözi, szólói energikusak és parázsló intenzitásúak.
Az olasz lemezkiadó főnöke, Tano Ro így vélekedik a produkcióról: „Ez a CD Andy Just eddigi legjobb lemeze”. Persze vádolhatnánk Őt elfogultsággal, de mindenki meggyőződhet szavai igazságtartalmáról a Preachin’ The Blues meghallgatásával.

Feelin’ Good Records, 2010

hoati


Buddy Guy: Living Proof
2010-11-25


Buddy Guy egy legenda! Az ötszörös Grammy-, és huszonhétszeres Blues Music Awards-díjas (régi nevén: W.C. Handy Awards) muzsikust a Rolling Stone Magazin minden idők 100 legjobb gitárosának listáján a harmincadik helyre rangsorolta. Se szeri, se száma azon zenészeknek, akikkel pályafutása során koncertezett vagy lemezt készített, s olyanok számára nyújtott inspirációt, mint Jimi Hendrix, Eric Clapton és Stevie Ray Vaughan.
Noha csak a kilencvenes években vált széles körben ismertté, már a hatvanas években remek albumai jelentek meg (I Left My Blues In San Francisco, A Man And The Blues). A Rock and Roll halhatatlanjai közé 2005-ben beválasztott, sokadvirágzását élő Guy az új évezredben is töretlen alkotó kedvvel zenél. Az utóbbi időben piacra dobott Sweat Tea, a Blues Singer és a Skin Deep egyaránt minőségi zenét tartalmaz, kivívva a szakma és a közönség egyértelmű elismerését.
Legújabb, Living Proof című albumával sem adta alább a színvonalat. A 12 számos korong nyitó száma a 74 Years Young – ennyi éves a még mindig új hangokat és friss ötleteket kereső zenész. A lemez felvételei során egy-egy nóta erejéig két legendás muzsikus is tiszteletét tette a stúdióban: B.B. King a Stay Around A Little Longer, míg Carlos Santana a Where The Blues Begins című dalban szerepel. Szinte hihetetlen, hogy az előbbi szerzeményben először játszik együtt a „blues királyával”. Persze a többi szám is zseniális, csakúgy, mint Buddy Guy magával ragadó éneke, valamint az energikus, könnyen azonosítható gitározása. Nehezen tudom elképzelni, hogy ebben a műfajban lesz még jobb munka az idén!

Silverstone Records, 2010

hoati


Dave Arcari: Devil’s Left Hand
2010-11-20


A skót származású Dave Arcari évtizedek óta benne van az európai blues élet vérkeringésében. A pályafutását 19 évesen kezdő gitáros-énekes már első zenekarával, a Summerfield Blues-zal komoly sikert ért el (Scottish Blues Band Of The Year), de nemzetközi hírnevet csak a Radiotones nevű együttessel szerzett. Az utóbbi években szóló előadóként járja Európa koncerthelyeit, valamint készíti lemezeit.
Az ősszel megjelent Devil’s Left Hand címet viselő CD-je repertoárjában kétharmad / egyharmad arányban kaptak helyet a saját kompozíciók és a feldolgozások. Az utóbbiak esetében a legnagyobbaktól válogatott dalokat Arcari. Hallhatjuk Muddy Waters, Johnny Cash, Robert Johnson egy-egy szerzeménye mellett Skócia nemzeti költőjének, Robert Burns-nek megzenésített versét is (MacPherson's Lament). A lemez hangulata korábbi hanganyagaihoz képest sötétebb, és a feljátszott nóták magukon viselik mindazon jellemzőket, melyek Dave Arcari védjegyeként szolgálnak: a karakteres, agresszív és dinamikus slide gitárjátékában a háború előtti Delta blues némi punkkal, rockabilly-vel és skót népzenével keveredik, amihez whisky-áztatta hang társul. Az energiabombának számító produkciója pillanatok alatt képes felvillanyozni a hallgatót.
Úgy gondolom, hogy a Devil’s Left Hand nemcsak az Arcari rajongóknak okoz örömet, hanem azok számára is számos kellemes percet tartogat, akik csak most kezdik az ismerkedést a glasgow-i muzsikus munkásságával.

Buzz Records, 2010

hoati


Peaches Staten: Live At Legends
2010-11-18


Bizony kevesünknek adatik meg, hogy Chicago egyik legszínvonalasabb klubjában, a Buddy Guy’s Legends-ben múlassa az időt, látogassa a nagy öregek koncertjeit, vagy ismerkedjék a fiatalabb generációk produkcióival. Ezt pótolja most részben, a blues díva Peaches Staten újonnan megjelent élő lemeze.
Egy ártatlan kérdés indította el a Doddsville-ből származó énekesnő karrierjét. Énekeltél már valaha? – kérdezte tőle a kolléganője, abban a bárban ahol pultosként dolgoztak. A kérdésfeltevést válasz, a választ cselekvés követte, majd hamarosan a színpadon találta magát. A vállalkozó kedvét, tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1997 óta produkciójával beutazta Európát, valamint számtalan klubban, fesztiválon lépett fel.
Staten nagy előadóművész a szó minden értelmében. Meleg tónusú hangja kényezteti a fülünket, énekében ott bujkál egy kis darab Tina Turnerből, Etta James-ből és Koko Taylorból. Egyaránt otthon mozog a lomhán hömpölygő balladákban (I’d Rather Go Blind), a sodró lendületű tételekben (I Know You Love Me Baby, Bad Case Of Lovin’ You), de rácsodálkozhatunk az erőteljes washboard (It Must Be Love, I’d Rather Go Blind) technikájára is. Az lemez jórészt derűs, kellemes melódiákat tartalmaz. Nem csilloghatna azonban az őt támogató, kísérő csapat nélkül. Az értő társak – Mike Wheeler – gitár, Larry Williams – basszus, Brian James – billentyűsök, Cleo Cole – dobok, Chris Harper – szájharmonika - biztos kézzel kísérnek minket a nagy partiban.
Összegzésként mi mást írhatnék: Peaches Staten jelenléte varázslatos hangulatot kölcsönöz a CD-n található számoknak. Egyszerűen ellenállhatatlan!

Swississippi Records, 2010

hcs


Raphael Wressnig: Party Factor
2010-11-14


Raphael Wressnig 16 évesen autodidakta módon kezdte a zenélést, olyan előadók játékát hallgatva, mint Jimmy Smith, Jack McDuff, Jimmy McGriff, "Groove" Holmes és Hank Marr. A korán kialakult egyéni zongora- és orgonajáték stílusára hatással volt még John Medeski, Larry Goldings és Billy Preston is.
Első zenekarával, a Raphael Wressnig's Organic Trio-val 2002-ben készítette el bemutatkozó hanganyagát (Manic Organic). A lemez kiadását követően négy évig tartó, hat albumot felölelő együttműködésbe kezdett "Sir" Oliver Mally-jal, majd csatlakozott a gitáros-énekes Larry Garner zenekarához.
Az osztrák Hammond B3 varázsló az elmúlt években vált a nemzetközi blues- és dzsessz-színtér egyik legelismertebb szereplőjévé. Az In Between című lemezét 2004 legjobb dzsesszalbumának választották a Concerto-Magazin kritikusai és olvasói. A két esztendő múlva megjelent Boom Bello! már klasszikus orgona trió formációban került feljátszásra, Alex Schultz, Sax Gordon, Christian Bachner és Luis Ribeiro vendégszereplésével. Az Enrico Crivellaro és Lukas Knöfler társaságában készített, még ugyanezen évben piacra dobott Mosquito Bite-on a muzsikusok nem csak ámulatba ejtő dzsessz- és blues tudásról tesznek tanúbizonyságot, de lenyűgöző könnyedséggel emelnek be surf-, szving- és funky-elemeket az időnként acid dzsesszes, hip-hopos és delta blues hangulatú darabokba.
Az ezt követően megjelent CD-in a zenei stílus (Cut A Little Deeper On The Funk, (Dont' Be) Afraid To Groove) továbbra is a dzsessz és a blues közti területen mozgott, észrevétlenül elmosva a régi és új közti keskeny határvonalat.
A Party Factor című lemezén változtatott az eddigi koncepción, nem trió, kvartett vagy esetleg kvintett játszotta fel a dalokat, hanem számtalan fúvós is meghívásra került a dzsessz (Craig Handy, Harry Sokal, Christian Bachner, stb.) és a blues (Sax Gordon) irányából. A felvételek három egymástól távoli alkalommal kerültek rögzítésre, ez lehetőséget adott a kompozíciók érlelésére. A Joe Zawinul tiszteletére írt Slivovitz For Joe című szerzeménnyel induló CD legtöbb dalának hossza meghaladja a hat percet, mégsincs egyetlen unalmas perce sem a teljes mértékben instrumentális albumnak.
Raphael Wressnig elegáns, mégis robbanékony játékmódja igazi unikum. Nem tolja magát előtérbe, nem akar minden másodpercben arcpirító futamokkal és akkordokkal kápráztatni. Teret enged társainak, vendégeinek, gyakran csak a háttérből hallani a finom Hammondot, de mindezt úgy, hogy mégis az ő játéka és szelleme uralja a zene minden percét. Erre csak a valóban zseniálisak képesek.

BHM Productions, 2010

hoati


JJ Grey & Mofro: Georgia Warhorse
2010-11-10


Aki szereti a déli gyökerekkel bíró, mocsárgőzös, ízes-szagos, a memphis-i lélek áramlataival átitatott blues zenét, az Mofro személyében az emberére talált.
JJ Grey & Mofro (ahogyan a harmadik albumától nevezi magát) ugyanabban a stúdióban (Retrophonics Studio), ugyanazzal a producerrel (Dan Prothero) készítette el az ötödik, egy szöcskéről elnevezett lemezét, mint az előzőeket is. A Georgia Warhorse az ősök lábnyomát tapintó, időtlenséget árasztó, egyszerűségében is gyönyörködtető zenét tartalmaz. A CD-n egy szám kivételével saját szerzemények szerepelnek, a dalszövegek személyesek. A szerzői alkotókedv számtalan hangulatot szült, szenvedélyes témák váltakoznak a hűvösebb érzelmekkel. A hangszerelési megoldások árnyaltak, a díszítések változatosak, a hangzáskép remek, a megszólalás energiától duzzadó. Fúvósok, zongora, Hammond orgona egészíti ki a multiinstrumentalista, énekes, dalszerző feszes gitártémáit, szájharmonikajátékát. Mofro játékmódja időnként nyers, hangja érces. Olyan gyöngyszemeket hallhatunk, mint a Diyo Dayo, a The Sweetest Thing, a Gotta Know és a Lullaby. Két vendég is szerepel a korongon: a reggae ikon Toots Hibbert és a slide gitáros csodagyerek Derek Trucks. Toots a lélek húrjait pendíti meg, Derek a vadságával babonáz.
Mofro már több mint tíz éve gyűjti lemezeivel, ill. fellépései során, éjszakáról-éjszakára a rajongókat. Ezzel az albummal egy újabb hívet szerzett magának!

Alligator Records, 2010

hcs


Kirsten Thien: Delicious
2010-11-04


Az amerikai Maine államban felnövő, jelenleg New Yorkban élő Kirsten Thien az üzleti diploma megszerzését követően a jól jövedelmező Wall Street-i karrier helyett az éneklést választotta. Első önálló zenekarát az ezredforduló évében hozta létre, velük 2001 óta készít lemezeket. A múlt hónapban megjelent Delicious című CD-je már harmadik a sorban.
A 13 számos album Ida Cox és Willie Dixon egy-egy sokat bizonyított örökzöld nótája mellett saját, valamint társszerzővel (Noel Cohen) írt szerzeményeket tartalmaz. A blues, a soul és a rock ’n’ roll különleges keverékét tartalmazó, kitűnő hangszerelésű, változatos tempójú dalok az egyik hangulatból a másikba repítenek. A fiatal, vonzó énekesnő érzéki hangját hallgatva többször Bonnie Raitt neve ugrott be, de a hasonló hangszín ellenére Thien önálló stílussal bír.
A lemezen a fúvósokkal és vokalistákkal kibővített zenekara mellett vendégzenészként közreműködik Hubert Sumlin, Arthur Neilson és Billy Gibson. Ez utóbbi muzsikus a Wild Women Don’t Have The Blues-t Kirstennel duóban adja elő. A szélesebb közönség számára a Treat ‘im Like A Man és a Taxi Love rádióbarát verzióját is rögzítették.
Azt hiszem, ez a CD azokat is meggyőzi, akik eddig fanyalogva vették a kezükbe az olyan korongokat, amelyeken női előadók játszottak / énekeltek blues-t.

Screen Door Records, 2010

hoati


Junior Wells & The Aces: Live In Boston
2010-10-30


Junior Wells zenei pályafutása tizenéves korában indult el. A ’40-es évek közepén Chicagóba költözött, majd felkereste a kor nagy öregjeit, Tampa Redet és Johnny Jones-t, hogy játsszon velük. Hírnevet 1952-ben szerzett, amikor lemezt készített Muddy Waters-szel. Érdekesség, hogy a 18 éves fiú Little Waltert váltotta ekkor.
A Blues Kis Óriása 1965-ben készítette el a Chicago blues egyik alapalbumát, a Hoodoo Man Blues-t. A korong megjelenése után klubkoncerteket adott a Szeles város klubjaiban. Ennek a korszaknak a légkörét, a már-már elfelejtett előadások egyikét tartalmazza a most megjelent, lenyűgöző, 65 perces hosszúságú Live In Boston című CD.
Ízléses digipack csomagolásban jött ki a lemez, az ebben szereplő bőséges információ Scott Dirks munkáját dicséri. Sajnos a felvétel minőségét nem tüntették fel, így aki nem tájékozódik előre, akár meg is lepődhet a Lo-Fi hangminőségen. A felvételen a The Aces zenészei: Louis Myers, Dave Myers, Fred Below kísérik. Ezen muzsikusok – mint ez hallható is - nagyon érzik egymást. Játékukon érződik a bizonyítási kényszer, a becsvágy, de a virtuóz megoldásoknak is teret engednek. A lemezen hallható zene olyan, mint amilyen Junior Wells személyisége volt: magabiztos, merész és agresszív. Az album fénypontjai: a Junior’s Whoop, a Messin’ With The Kid, a Hideaway és a Got My Mojo Workin’ nóták. A dalok között található közjátékok nem lettek kivágva, így betekintést kaphatunk abba, hogy milyen módon kommunikál Wells a közönséggel.
Tizenegy dal, tizenegy pillanatfelvétel Junior Wells pályájának azon szeletéből, ami vitathatatlanul karrierje csúcsa volt. Most már csak idő kérdése, hogy ez a lemez is a klasszikusok sorába lépjen.

Delmark Records, 2010

hcs


Blúz tér 10: Jókedv blues
2010-10-28


A budapesti székhelyű Blúz tér 10 zenekart 2007 januárjában Szabó Joe és Kiss Dala Péter alapította. A kezdeti pillanattól fogva abszolút tudatos építkezés folyik az együttesben, ami a zenei világ kialakításában és a tagok kiválasztásában is tükröződik. Az első koncertjükre 2008 tavaszán került sor, ezt számtalan kisebb klubban, és nagyobb fesztiválon adott sikeres fellépés követette.
Megalakulásuk után több mint három évvel adódott lehetőségük a Jókedv blues című bemutatkozó CD-jük elkészítésére. A lemezre került dalok ritmikailag és zeneileg változatosak, mivel a szélesebb hallgatóság számára próbálják „ehetővé" tenni a blues-t, melyhez a jazz, a funky, a rockabilly, és a rock and roll elemeit, mint fűszert használják. Olyan, a koncertjeiken már közönségkedvenc dalok kerültek rögzítésre a jelenlegi felállását 2009 elején elnyerő zenekar által, mint a Jókedv blues, az esem itsE, a Ritmus és a Jó bőr, de a többi szerzeményre sem lehet panaszunk, hisz hamar megszerettetik magukat. A banda (Szabó Joe - ének, Kiss Dala Péter - szájharmonika, Borbély Tamás - gitár, Kertész Bence - billentyű, Hrecska Bálint - basszusgitár, Németh Tamás - dob) nagyon egyben van, s mindenki igyekszik a maximumot nyújtani. Itt említendő meg az egyetlen negatívum: többen többfele játszanak, és ez a koncerteken sokszor a helyettesítésüket teszi szükségessé.
A csapat énekesének, Szabó Joe-nak pozitív töltetű, játékos rímelésű dalszövegei az iróniát és a humort sem nélkülözik, közülük némelyik akár önálló versként is megállná a helyét.
A Blúz tér 10 együttes, amit eddig tehetett, megtette. Elkészített egy remek dalokat tartalmazó, szórakoztató és szerethető debütáló anyagot. A többi most már a nagyérdemű dolga.

Szerzői kiadás, 2010

hoati


Blues Buddha: I Like It A Lot
2010-10-24


Tommy Dudley, alias Blues Buddha neve a bluesbarátok körében vélhetően idegenül cseng. Ez nem meglepő, hisz a szaksajtóban az énekessel csak a néhány hete megjelent lemeze kapcsán találkozhattunk.
A New York-i Tommy Dudley kb. tíz éve élete legnehezebb szakaszában döntött úgy, hogy a szabadidejét az éneklésnek szenteli. A zenéhez mindig is szenvedéllyel viszonyult, de abban az időben egyedül az éneklés tartotta benne a lelket, segítette mérsékelni fájdalmát. Kezdetben különféle zenei stílusokkal, rhythm & blueszal, soullal és rockkal próbálkozott, majd rátalált a bluesra.
2009 elején Scott Statonnal és Denny Leroux-val megismerkedve elkezdtek dalokat írni az aktuális projectje részére. Ezek rögzítésére a hangmérnök Larry Alexander (Bruce Springsteen, Janis Ian) stúdiójában a Blues Buddha Band tagjai mellett számtalan profi muzsikus (Gil Paris, Jeff Ganz, Alan Childs, Nicole Hart, stb.) közreműködésével került sor.
Az eredmény egy lendületes, táncba hívogató, a blues, a soul és a rock keverékét tartalmazó arányos megszólalású korong, Tommy Dudley erőteljes, meggyőző hangjával, mely egyesíti Wilson Pickett, Otis Redding, Eric Burdon és Tom Jones énekstílusát. Nincs is mit mondani többet, ez a CD úgy jó, ahogy van.

Stoopid Daddy Records, 2010

hoati


Charlie Musselwhite: The Well
2010-10-19


Mindig jó érzés, ha a nagy öregek új anyaggal rukkolnak elő. Azonban ami nekünk jó, az az alkotó számára bizony sok esetben gyötrelmekkel, szenvedéssel teli szembenézés. Mondom ezt azért, mert Charlie Musselwhite az új, The Well címet viselő albumán élete néhány fájdalmasabb momentumán keresztül kalauzol minket. Ezek az alkoholfüggőség és a szerettek elvesztése.
A herflis az idei lemezével visszatért ahhoz a chicagói Alligator Records-hoz, ahol a ’90-es évek elején már készített három sikeres albumot. A Rambler's Blues-zal indít a korong. Ez az egyik legjobb szám a CD-n hallhatók közül, melyben tankönyve illően egyesíti a chicagói és a memphis-i soundot. A Dig The Pain és a The Well az alkoholfüggőségével ill. a gyógyuláshoz vezető úttal foglalkozik. A Sad And Beautiful World édesanyja 2005-ben történt haláláról szól. A dal majdnem olyan, mint egy levél, amit neki írt. Ebben Mavis Staples-szel duettezik, s bár ez nem egy párbeszéd anya és fiú között, az énekesnő meleg vokálja mégis felidézi a szülő jelenlétét, ami szívbemarkolóvá teszi ezt. A személyes jelleg folytatódik a Cook County Blues-ban is, itt egy történetet mesél el viccesen. Zárásként a Sorcerer’s Dream szólal meg. Ennél a nótánál olyan érzés keríti a hatalmába a hallgatót, hogy egy meghitt baráttal egy ismerős utat járt be, s olyan dolgokat látott, mint azelőtt soha.
A The Well koronggal Musselwhite a legszemélyesebb, önéletrajzi momentumokat tartalmazó albumát készítette el. Szép, szomorú, leleplező részleteket tudhatunk meg a harmonikás színes életéből. A szerzemények egyszerűek, ízlésesen hangszereltek, a megszólalás azonban különbözik attól, mint ami az előző két lemezén hallható.
Ha létezik zenén keresztül megváltás, akkor úgy gondolom Charlie Musselwhite megtisztulva lépett elénk.

Alligator Records, 2010

hcs


Jay Gaunt: Harmonicopia
2010-10-17


Jay Gaunt-ot tizenkét éves korában kerítette hatalmába a szájharmonika iránti rajongás. Jon Paris és Dennis Gruenling mellett számtalan tanára volt, akiktől rengeteget tanulhatott. Rendkívüli tehetségének köszönhetően hamar felfigyeltek rá, s nevét a fiatal szájharmonikás generáció legmeghatározóbb alakjai között emlegetik.
Játékát kimagasló technikai tudás jellemzi, ami megengedi számára, hogy gyakorlatilag azt játsszon, amit csak akar. Bár legközelebb a blues áll hozzá, mégis bármilyen stílusban feltalálja magát, legyen szó jazz-ről, rockról, vagy akár popról. Ez a nemrégiben megjelent, a találó Harmonicopia nevet viselő korongja repertoárjának kiválasztásában is tükröződik. A lemezre került felvételek közt megtalálhatjuk többekkel egyetemben Gregg Allman, Bobby Charles, Muddy Waters, Peter Green kompozícióit, melyek közül hét instrumentális, a fennmaradóak pedig a memphis-i Victor Wainwright énekével kerültek rögzítésre.
Véleményem szerint a Louisiana Blues az album legjobb nótája, de nagyon közel került a szívemhez a Why People Like That? Josh Roberts (Reba Russell Band) lenyűgöző slide gitár játékával, és az 1580-ban született angol szerelmes dal, a Greensleeves újraértelmezése.
A még mindig csak tinikorú herflisnek sikerült megugrania a két évvel ezelőtt a Blown Away-jel kellően magasra tett lécet. Teljes biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a Harmonicopia elsőrangú és minden elemében eltalált anyag.

JBG Music, 2010

hoati


Bob Corritore And Friends: Harmonica Blues
2010-10-14


Aligha ünnepelhetné szebben zenei pályája kezdetének 40 éves jubileumát Bob Corritore, mint egy új lemezzel. Tovább emeli a hanghordozó fényét az a tény, hogy az amerikai szájharmonikásnak ritkán jelenik meg saját neve alatt korongja.
Bob Corritore zenei karrierjét szülővárosában, Chicagóban kezdte, de névjegyét igazán Phoenix-be költözve tette le. Eddigi pályafutása során világsztárok sokaságával játszott együtt, amire ékes bizonyíték a Harmonica Blues címmel megjelent, az 1989 és 2009 között Corritore vendégszereplésével készült felvételekből összeállított figyelemreméltó válogatás.
A lemez összképe a számtalan, többnyire tradicionális bluest játszó zenésznek, formációnak (Koko Taylor, Lousiana Red, Nappy Brown, Robert Lockwood jr., Eddy Clearwater, Henry Gray, Carol Fran, stb.) köszönhetően meglehetősen színesre sikeredett. A számok közt éppúgy találhatunk népszerű szerzeményeket (That’s All Right, Big Fat Mama, Bumble Bee), mint alig ismert, de nem kevésbé értékes, élvezetes darabokat (1815 West Roosevelt, Sundown San Diego, Things Have Changed).
A klasszis szájharmonikás a hagyományos chicagói soundot képviseli játékával, és tökéletesen ráérzett arra, hogy mire van szükség: nem „fújja” szét a dalokat, csak annyira kerül a reflektorfénybe, amennyire muszáj.
A folyamatosan jobbnál jobb hanganyagokat megjelentető lemezkiadó közelmúltban piacra dobott kiadványa maradandó élményt nyújt mindenki számára.

Delta Groove Productions, 2010

hoati


Ana Popovic: An Evening At Trasimeno Lake.
2010-10-10


A szerb származású Ana Popovic-nak sikerült elérnie azt, ami az európai blues zenészek közül keveseknek adatik meg: meghódítani a nehezen bevehető amerikai piacot. Hosszú utat kellett bejárnia azonban a gitáros-énekesnőnek, míg ezt sikerült elérnie, ezért álljanak itt pályafutásának főbb momentumai.
Ana Popovic blueskedvelő édesapja révén ismerkedett meg a stílussal. 19 évesen alapította meg az első zenekarát Hush néven, mely formáció lemezét Hometown címmel 1998-ban adták ki. Még ebben az évben beiratkozott az Utrechti Egyetem grafikus designer szakára, amit egy év múlva a zenélés végett abbahagyott.
A 2001-ben megjelent bemutatkozó szólólemezét (Hush) követően felgyorsultak az események körülötte: részt vett a Jimi Hendrix Tribute Tour koncertsorozaton, első európai blues zenészként a Best New Artist Debut címre jelölték a W.C. Handy Award díjátadón, játszott a „The King Of Soul” címmel illetett Solomon Burke európai turnéján, de számtalan turnét bonyolított le az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is. 2006-ban a Ruf Records-ot elhagyva kiadót váltott, az azóta megjelent CD-it (Still Making History, Blind For Love) már az Eclecto Groove Records gondozza.
Legutolsó anyaga egy DVD, melyen az olaszországi Castiglione del Lago városában a Blind For Love lemezbemutató turné keretén belül adott fellépése található. A több mint két órás estet 5000 fős lelkes közönség tekintette meg a város 13. századi, a Trasimeno-tóra kilátást biztosító kastélyának udvarában. A felvételekhez használt hat kamerának egy végtelenül jó hangulatú, energikus koncertet sikerült rögzíteni, ahol a rendkívül dekoratív, mondhatni dögös Ana hozta a tőle megszokott kimagasló formáját, csakúgy, mint a héttagú nemzetközi kísérőzenekar, amiből mindenki beleadott apait-anyait a muzsikálásba.
Egy ilyen kaliberű fellépést a legjobb élőben nézni, hiszen a TV képernyője előtt ülve csak belesajdul az ember szíve, hogy neki csak a DVD jutott.

ArtisteXclusive, 2010

hoati


John Lee Hooker Jr.: Live In Istambul Turkey
2010-10-08


Mit tehet az a fiatal, akinek az édesapja a blues történetének egyik legjelentősebb személyisége? A válasz egyszerű: atyja nyomdokain haladva a zenei karriert választja. Így tett a legendás John Lee Hooker gyermekei közül John Lee és Zakiya is.
Az ifjabb John Lee Hooker már nyolc évesen eldöntötte, hogy muzsikus szeretne lenni. Meg sem próbálta azonban utánozni apját, hisz tudta, hogy az lehetetlen feladat, inkább létrehozta saját stílusát. Ennek megfelelően időnként rappes, hip-hoppos ének, soul és funky beütésű modern blues muzsika hallható a 2004 óta megjelenő stúdióalbumain, melyek közül a Cold As Ice és az All Odds Against Me Grammy jelölést kapott.
John Lee Hooker Jr. idén tavasszal negyedik lemezével rukkolt elő, mely matéria az európai turnéja isztambuli állomásának forró intenzitású koncertfelvételét tartalmazza. Az Efes Pilsen Blues Festival-on rögzített fellépése átfogó képet nyújt előző anyagainak repertoárjából. Mindemellett a CD-re került még három új, stúdióban feljátszott nóta, valamint egy animációs videó - a fekete-fehér Extramaterial Affair című rajzfilmben az énekes szuperhősként tűnik fel.
„A vér nem válik vízzé” - szól a jól ismert közmondás, ami John Lee Hooker Jr. esetében is igaz, aki stúdió albumai után egy olyan koncertlemezt készített, melyet hallva büszkeség töltené el édesapját is.

Steppin’ Stone Records / Jazzhaus Records, 2010

hoati


Pribojszki Mátyás Band: Boogie On The Ship
2010-10-02


Az utóbbi időben több olyan fellépését is volt szerencsém látni a Pribojszki Mátyás Bandnek, ahol nem a megszokott bluesos közegben lépett fel. Az eredmény minden esetben elismerő taps, hogy mást ne mondjak, ünneplés volt. Mindebből már elsőre levonható a következtetés, hogy a csapat egy olyan jól felépített, közérthető, szórakoztató műsorral lép fel alkalomról-alkalomra, amely különböző rétegek megszólítására alkalmas.
A zenekar 2003-ban alakult, azzal a céllal, hogy a szájharmonika egy új, modernebb zenei közegben jelenjen meg, egy olyanban, ahol természetes módon keveredik a tradicionális blues, a funky, a dallamos jazz és a dinamikus groove. Többszöri tagcserék után alakult ki a mai felállás, amiben Pribojszki Mátyás énekel és szájharmonikázik, Kovács Erik billentyűs hangszereken játszik, Szász Ferenc gitározik, Kepes Róbert basszusgitározik és Molnár Dániel dobol.
Nem ez az első élő anyag, ami megjelent a zenekartól, hisz 2007-ben már kijöttek egy koncertfelvétellel, igaz akkor DVD-n. Az idők folyamán, a tagcseréknek köszönhetően a csapat stílusa kicsit erőteljesebb, rockosabb, hangosabb lett. A számok, a megszólalás a blues hagyományaira épülnek, a dalok könnyen befogadhatóak, élvezhetőek. A feldolgozás nótákhoz kreatívan nyúltak hozzá, a zenekar hangszerelési és stílusérzéke hibátlan. Az előadásmód kemény, friss, szenvedélyes, közbe-közbe virtuóz. A 100 %-ban elő lemez hűen tükrözi, ahogy feszültség, izzás, vibrálás születik az előadó és a hallgató között.
Az újonnan megjelent CD lemezbemutatója az eddigi talán legsikeresebb, leglátványosabb, legjobb hangulatú lemezbemutató volt, amire mintegy ezer érdeklődő ment el. Mindez bizonyítja, hogy ebben a túlbonyolított világban a közérhetőség, a minőség még megmozgatja az embereket.

Szerzői kiadás, 2010

hcs


Eden Brent: Ain’t Got No Troubles
2010-09-25


A Mississippi állambeli Greenville-ben született Eden Brent a 80-as években Abie "Boogaloo" Ames-től kezdett zongorázni tanulni. A hagyományos tanár-diák viszonyt azonban hamar kölcsönös tisztelet és barátság váltotta fel, mely a boogie-woogie mester 2002-ben bekövetkezett haláláig kitartott. Kettejük kapcsolatát a Boogaloo And Eden: Sustaining The Sound című díjnyertes dokumentumfilm örökítette meg.
Eden Brentnek a tanítójától elsajátítottakat szólópályája során is sikerült kamatoztatnia. A 2008-ban megjelent, a Blues Music Awards díjátadón két trófeával jutalmazott Mississippi Number One című albumával sikerült kitűnnie a kortárs blues gyakran gitár központú felvételei közül. Ugyanezen mondható el az idén Pinetop Perkins Piano Player Of The Year díjat kapott énekes-zongoristanő szeptemberben megjelent CD-jéről is.
Az 1920-as évek hangulatát idéző lemez a New Orleans-i Piety Street stúdióban került rögzítésre. A produceri teendőket a kanadai gitáros, Colin Linden látta el, akinek tanácsára meghívták a város legendás muzsikusait, George Porter Jr.-t, Bryan Owings-t és Jon Cleary-t a felvételek elkészítéséhez. A stúdiómunkák egy hétig tartottak, mivel a dalok nagy része már kész volt – Eden Brent szerzeményei mellett a korongra került többek közt Tommy Polk Beyond My Broken Dreams című, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások ihlette száma.
A "Little Boogaloo" becenévvel illetett művésznő füstös, whisky áztatta, Bessie Smith-re emlékeztető hangja némi fülledt sexualitást sem nélkülöz, egyéni zongorastílusa és kifogástalan technikája pedig az első hangtól az utolsóig lebilincseli a hallgatót.
Az Ain’t Got No Troubles szinte tökéletes dalai a Piano blues szerelmeseinek a mennyországot jelenthetik.

Yellow Dog Records, 2010

hoati


Így látta a szervező – Sziget 2010 Blues Színpad
2010-09-21


Elsőtől az utolsóig, az idő mint pillanat!

Az első napon a jam session adott kellő lökést az egyhetes blues őrületnek a Lord Bishop Rocks tolmácsolásában. A Blues Színpad előtt élvezkedő zsűri (rajongók) a mojo felkent püspökét megkülönböztetett figyelmével kísérte. Rögtön megragadta azt a füstös fonalat, amit Ariel helyett a Lord gurított feléje hosszú fekete ujjaival.  A Püspök a szakma egyik legavantgárdabb figurája: 180 kiló, 2-3 méter közötti a magassága. Paszományos aranyozott palástját egy űrbéli cilinder teszi teljessé.
A show varázslás eszközeként az abrakadabra helyett a profi angol blues dinamikáját használta. A Lord az általam látott eddigi legjobb zenekarával érkezett, nemzetközi tagokkal és magyar muzsikusokkal a fedélzeten. A műsor improvizatív szereplők kimeríthetetlen tárházát gyűjtötte magába, a közönségből merített ihletet és szereplőket: zenészeket és táncos lányokat egyaránt!
A lányok az erotikát, a Lord pedig az igét hirdette. Szövegeihez a világból tépte a témát. A ránk telepedett, életünket mérgező gazdasági rezsim tulajdonságáról, a ránk húzott érzelem és időgyilkos kényszerzubbonyról (életforma) énekelt. Szólt a szerelemről, és táncos nótákat is pörgetett a rongylábúaknak.
A közönség a tenyerén hordozta az óriás bébiként őrjöngő zenészt, aki árasztotta magából a szexualitást. A színpad előtt kitört a Sziget Love. Az energiától duzzadó lányok combjaik közé fogadták a Sziget pajzán ördögét. Kéjes sikolyok között, tekergőzve érezték a bluest!

A Blues Színpad fölötti mennybolt bársonyába beleégett a K&H Bank holdjának (gázos reklám léggömbjének) kékje. Ez volt a támogató jelenléte, akinek a szeme mindent lát.


  

A színpad előtti tér képe változatos volt: hol ülős – beszélgetős volt a buli, hol tombolós, pogós. A színpad népszerűsége egész héten töretlen volt. Ahogy eddig is, minden évben, a közönség már összefolyt az utca népével.
Koncepciónk szerint olyan zenék is meghívást kaptak idén a Blues Színpadra, melyek befolyásolták a blues kialakulásának történetét. Így lehetett, hogy a Firkin zenekar a maga ír punkjával - mely népi formájában nyomot hagyott a rhythm & bluesban is - a blueser közönség előtt koncertezett. A blues rajongó tömeg imádta a zenét és vidám esténk kerekedett.
A The Silver Shine psychobilly zenéje is telerakta a küzdőteret, bizonyítva, hogy a blues közönségétől ez a stílus sem áll annyira messze.
A klasszikusok hasítottak: a Blues Brothers-t vagy épp Jimi Hendrix-et idéző zenék, a chicagói muzsikát hozó Palermo Boogie Gang, valamint a bluest, rockot és funky-t játszó Hubert Tubbs - a Tower Of Power egykori énekese - kimagasló színvonalon szólaltak meg. A rockabilly napot a Sonny - Sophie páros uralta, és ahogy várható volt profi show-val jelent meg és sikert aratott a Mistery Gang is. A hazai blues hitelét az elit muzsikája biztosította Mohai Tamás, Szappanos György és Póka Egon képviseletében.
Hollandiát egy fiatal amszterdami gitáros, Gyo CC Kretz és zenekara hozta el hozzánk, rengeteg, a nézők közt helyet foglaló honfitársával együtt.
Kuriózumként az utolsó nap Európa egyik legjobb bandája, a Karen Carroll With The Mississippi Grave Diggers teremtett érzelmekkel és dinamikával átitatott teret, minőségi zenével és profi megszólalással. A koncert közepén felperdült a pódiumra egy 3 éves kissrác, Oláh Ábel, aki egész héten a színpad körül ólálkodott, leste a zenét, a fortélyokat és a mozgást. A maga módján, kis gitárjával végignyomta a koncertet, pillanatok alatt nagy feelinget és show-t teremtve! Megható pillanatokat éltünk át: egy ifjú zenész debütálásának lehettünk szemtanúi. A hitvallás, az út megtalálása és élvezete keveseknek adatik meg ily fiatalon. A közönség és a zenészek egyaránt átérezték a pillanat értékét, és a zenekar tiszteletbeli tagnak fogadta a fiatal titánt!
A blues, szilva a zene eleven kertjében, ami gyümölcsként és pálinkaként is nemesíti a testet - lelket egyaránt. A nemzetközi blues közönség érezte egymást. Kapcsolatok szövődtek, itt a jövőben már csak a nyelvi akadályokat kell áttörni.

Oláh Andor

A képeket Császár A. Márta készítette, akinek további fotói itt tekinthetők meg.