Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Jeff Healey: Last Call
2010-05-03


Már két éve annak, hogy a nagyszerű gitáros, Jeff Healey nincs köztünk. A Stony Plain Records úgy döntött, megjelenteti utolsó rögzített anyagát Last Call címmel.
A kanadai muzsikus, mint blues-rock gitáros szerzett világhírnevet, de nem volt idegen számára a jazz stílus sem. A ’80-as évek végétől My Kinda Jazz címmel rádióműsort vezetett kisebb-nagyobb megszakítással a CBC rádiónál, de hallható volt a torontói CJRT-FM-en is. Mindkét állomáson igazi ritkaságokat játszott le a több mint 30 ezer darabos lemezgyűjteményéből.
Az ezredfordulót követően megtanult trombitálni és a ’20-’30-as évek jazz muzsikájához fordult - két klasszikus jazz albumot adott ki (Among Friends, Adventures In Jazzland) saját lemezkiadójával, a HealeyOphonic-kal, míg a 2006-ban a Stony Plain Records által megjelentetett It’s Tight Like That koncertalbumot a legendás brit jazz muzsikus, Chris Barber társaságában rögzítették.
Az idén megjelent korong jazz, swing és pop "hangulatú" szóló, duó és trió felvételeket tartalmaz - Drew Jurecka (hegedű) és Ross Wooldridge (zongora, klarinét) működött közre a CD-n.
Jeff jazz gitár stílusát nagyban befolyásolta a New York-i jazz zenész, Eddie Lang, tőle két felvétel, a The Wildcat és a Black And Blue Bottom került rögzítésre. Két dalt régi Broadway show-hoz írtak, míg a Pennies From Heavent a hasonló című filmben Bing Crosby énekelte. A Fats Waller által sikerre vitt I’m Gonna Sit Right Down And Write Myself A Lettert nemcsak meghallgathatjuk, hanem bonuszként koncertfelvételét meg is tekinthetjük.
A Last Call egyike azon posztumusz albumoknak, mely nem hiányozhat egyetlen zeneszerető lemezgyűjteményéből sem.

Stony Plain Records, 2010

hoati


The Hamburg Blues Band: Mad Dog Blues
2010-04-28


Hanza város legismertebb zenekarát, a The Hamburg Blues Banddet 1982-ben az énekes-gitáros Gert Lange és a gitáros Alex Conti alakította. A zenekar munkájában a kezdetektől 2004-ben bekövetkezett haláláig részt vett Dick Heckstall-Smith szaxofonos, a Colosseum tagja, de többször dolgoztak együtt Mike Harrisonnal, az egykori Spooky Tooth énekesével is – egyik közös CD-jük, a 2001-ben megjelent Touch produceri teendőit Jim Gaines végezte el.
Alex Conti 2008-ban kilépett a zenekarból, utódja Clem Clempson lett, de ekkor csatlakozott a csapathoz a billentyűs Adrian Askew is, akivel a hangzás némileg megváltozott.
A tavaly év elején megjelent Mad Dog Blues stúdió és koncert felvételeket tartalmaz. Vendégzenészként a skót énekesnő, Maggie Bell egy dalban szerepel (Wishing Well), míg Chris Farlowe csodálatos hangját négy felvételen élvezhetjük. Az igazi meglepetést azonban egy ballada, az Into The Neight okozta, melynek gyönyörű gitárszólóját nem egykönnyen lehet elfeledni.
A feldolgozás nóták mellett ugyanolyan arányban saját szerzeményeket is hallhatunk, melyek szövegét a legendás Cream együttes és Jack Bruce szövegírója, a zenekar „háziszerzője”, Pete Brown jegyzi.
Mind hangzásában, mind zenei minőségében nagyszerű, energiával teli albumot sikerült létrehozni, igazolva a németekre jellemző maximalizmust.

Handmade Music, 2009

hoati


Janiva Magness: The Devil Is An Angel Too
2010-04-26


Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, sokat köszönhet Janiva Magness a bluesnak - hogy miért is e kijelentés, kiderül, ha megismerjük az énekesnő életútját.
Janiva Magness Detroitban született, fiatalkorában apja lemezgyűjteményéből blues és country előadókat hallgatott, illetve szülővárosának Motown soundja nyűgözte le. Tinédzser volt, amikor elkezdődött a vesszőfutása, mivel 16 éves korára elvesztette mindkét szülőjét. Ezek után az utcákon élt, majd 17 évesen gyerekanya lett.
Reménytelenül kezdődött az élete, s talán rosszul is végződött volna, ha nincs a blues. Történt ugyanis, hogy egy téli éjjelen a kiskorú Magness beszökött egy klubba, ahol Otis Rush lépett fel. Az ott látottak teljesen lenyűgözték. Ezt követően tudatosan kezdett el blues koncertekre járni, s olyan előadók felvételeit kezdte el hallgatni, mint James Brown, Aretha Franklin, Etta James és más R&B előadók. Azonban nemcsak hallgatta, figyelte ezeket az előadókat, hanem életirányt, életcélt is adott neki a zene.
A következő lényeges momentum évekkel később történt meg. Egy lemezstúdióban gyakornokként dolgozott, amikor a főnöke megkérte, hogy vokálozzon. Innentől kezdve lassan megtalálta saját hangját, hamarosan elkezdett háttérénekesként dolgozni. 1985-ben mentorával, Bob Tate-tel alakította meg a Janiva Magness And The Mojomaticsot, ami rövidesen Phoenix legjobb blues bandája lett. 1997-ben Jeff Turmes-szel készítette el második albumát (az első egy kazetta volt), ami az It Takes One To Know One címet viselte. 2004-ben került a Northern Blues Records-hoz (itt két albumot rögzített, ezek a lemezek nagy médiafigyelmet, illetve jó kritikákat, sőt díjakat kaptak), majd 2008-ban a neves chicagói Alligator Records művésze lett.
Idén tavasszal jelent meg a The Devil Is An Angel Too CD-je. Nick Lowe és Julie Miller szerzeményével indul a korong, mely dal az emberi természet démoni és angyali oldalát is megvizsgálja. Ez a szám amolyan tematizáló nóta, hiszen a lemez egészén végigvonul a sötét és a fény, a jó és a rossz, az ördög és az angyal kettőssége. A dalválasztás meglehetősen eklektikusra sikeredett. A lemezen megtalálhatjuk Graham Parker (I'm Gonna Tear Your Playhouse Down), Percy Sledge (Walkin' In The Sun) és Marvin Gaye (End Of Our Road) egy-egy számát, Leslie Bricusse és Anthony Newley közös dalának (I'm Fellin' Good) új felfogású előadását, valamint férjének és alkotótársának, Jeff Turmes-nek két szerzeményét (Weeds Like Us, Turn Your Heart In My Direction).
Janiva Magness hangja kifejező, gazdagon árnyalt, mély érzelmekről tanúskodik. Előadását parázsló intenzitás, fájdalom és humor jellemi. Olyan előadó, aki sokféle érzelmen keresztül képes vezetni a közönségét, szenvedélyes éneklésével felvillantja, megmutatja a dalok mélységét.

Alligator Records, 2010

Turista


„Sir” Oliver Mally: Ol’ Dogs Nu Yard
2010-04-14


A 2010-es év kettős jubileumot hozott „Sir” Oliver Mally részére, hisz immár 25 éve áll a színpadon és 20 éve alakította meg zenekarát, a Blues Distillery-t.
Az eltelt évtizedek zenei termékenységét mutatja, hogy a gitáros-énekesnek az évi kb. 150 koncert mellett közel húsz lemeze jelent meg, volt úgy, hogy egy éven belül két albumot is készített. Ez utóbbi igaz az idei évre is, mivel az Ol’ Dogs Nu Yard című szólólemeze mellett szeptemberre várható a Blues Distillery új CD-jének megjelenése.
Az új albumon található tíz dal többsége Mally óriási repertoárjából került kiválasztásra, így ezeket már hallhattuk korábbi lemezein. Az egyetlen feldolgozás nóta Lou Reed Perfect Day című dala, míg a Bluebird és a Same Old Story / Same Old Song Martin Moróval közös szerzemény - Moro komplex munkát végzett, hisz a dalszerzés mellett vendégzenészként és producer minőségben is fáradozott az album megszületésén.
A CD többnyire lassú tempójú szerzeményeket tartalmaz, hangulatát valamiféle melankolikus hangvétel hatja át. Az osztrák muzsikus technikás, de virtuozitásra nem törekvő gitárjátéka, nagyszerű éneke és mély érzelmi hátteret sugalló előadásmódja különleges élményt nyújt a zenehallgató számára.
 „Sir” Oliver Mally egy nagyon színvonalas jubileumi albummal ajándékozott meg bennünket - nyugodt szívvel mondhatjuk reá, olyan mint a jó bor, az idő múlásával egyre jobb.

office-4music, 2010

hoati


Nick Moss: Privileged
2010-04-09


Van az úgy, hogy egy zenész, egy zenekar úgy érzi, hogy az adott műfajban, az adott körülmények között szinte mindent elért, s váltania kell. Sok lehetőség kínálkozik ilyenkor, ami sok csapdát is rejt. Kevesen vannak ugyanis, akik a zenei önazonosságuk megőrzése mellett az új produkciójukkal is eredetit, egyedit alkotnak.
A hírek szerint egy rövid (?) kitérőre vállalkozott Nick Moss is, akinek hét Chicago blues album, két Blues Blast Music Award díj és tizenhat Blues Music Award nevezés után zenei pályája új irányt vett. Azonban szeretném nyomban leszögezni, megijednünk nagyon nem kell.
Nick Moss-t mielőtt találkozott volna Jimmy Rogers-szel, Jimmy Dawkins-szal és Lurrie Bell-lel, olyan előadók zenei munkássága nyűgözte le, akik azonos gyökerektől indultak el, s zenéjüket az adott kor szellemének megfelelően keményebben, rockosabban játszották. A közös alap a Mississippi Delta blues, az előadók a Led Zeppelin, a The Allman Brothers Band, a Free, Jimi Hendrix, a ZZ Top és a Cream voltak.
Mindezekből következik, hogy az ez év márciusában megjelent Privileged lemezzel Nick egy rockosabb, blues-rockosabb irányba mozdult el. Az okot sejthetjük, rajongói táborát szeretné ezáltal bővíteni, és nevét még ismertebbé tenni.
A tracklistát végigböngészve rögtön találunk pár ismerős számot, ilyen a Louise (Howlin’ Wolf dala), a Politician (ezt a Cream zenekar szerezte és játszotta, nem is akárhogy) és a For What It’s Worth (Stephen Stills szerzeménye).
Az énekes-gitáros gyökeresen új megoldásokat nem keresett, a ’60-as, ’70-es évek zenéjét éli, teljesíti ki, menti át szellemi és megnyilvánulásbeli eszközeit birtokba véve. Ott folytatja, azt a részét ragadja meg, ami a legéletrevalóbb, a legmeggyőzőbb volt. A lemez végig egységes, a CD-n gyakrabban, hangsúlyosabban sejlik fel a Cream zenei világa.
Zárásként elmondható, igaz hogy nem sikerült a legjobb anyagát megalkotnia Nick Moss-nak, azonban sikerült egy személyes világot létrehoznia az új lemezén.

Blue Bella Records, 2010

Turista


Vadvirágok, Eric Sardinas és más bluesolások
2010-04-05


A Vadvirágok Blues Band hazatért első nagyszabású turnéjáról, ami bátran mondhatjuk, hogy eléggé nagy sikerrel zárult. Vázolom a tényleges adatokat: 4 ország, 10 koncert, 1 nemzetközi sztár, kb. 3000 km.
Nem volt zökkenőmentes az indulás, mivel a gitáros otthon felejtette az útlevelét. Ennek ellenére sikeresen megérkeztek a fiúk Pécsre, majd egy kellemes kis koncert után célba vették a szerb határt. Kisebb döccenők után következett Zenta és a méltán híres Mojo Club, a turné egyik felejthetetlen koncertje. Mindenki nagyon kedves volt a bandához, nagyon értették és élvezték a bluest. Hatalmas buli volt.
A csapat egy kemény utazás után érte el Szófiát és turnéjuk fő állomását, a Sofia Blues Meetinget Eric Sardinas-szal. A klub, amiben játszottak körülbelül 500 férőhelyes volt és aznap tele is lett. Az este kezdéseként egy pre-war blues duó mutatkozott be. Majd a Vadvirágok következtek, akik nem voltak teljesen ismeretlenek a bolgár közönségnek, mivel nem első ízben jártak Bulgáriában. Igazi Blues 'N’ Roll hangulatot varázsoltak régi klasszikusok egyedi interpretálásával, és a közönség nagy meglepetésére, saját magyar nyelvű számaikkal. A fiúk után következett Vasko The Patch nemzetközi hírű blues zenész egy fergeteges rhythm and blues repertoárral.
Ezek után eljött az est fénypontja, Eric Sardinas and Big Motor, egy iszonyú robbanékony, elvarázsoló és persze felpezsdítő műsorral, amitől mindenki dobott egy hátast. Nagyon nagy élmény volt egy ilyen világklasszist élőben látni. Már magában hatásos volt a dobro gitár Marshall erősítőre kötve és kihajtva.
Az este megkoronázásaképpen közös blues jam sessionnel búcsúztak a zenészek, ahol a Vadvirágok Blues Band összes tagja együtt zenélhetett Eric Sardinas-szal. Két dob, két basszusgitár és persze számtalan gitár. A koncert utáni vacsorán sikerült jó barátságba kerülni Eric Sardinas-szal, ami örök emlék mindenki számára.
Ezek után a csapat indult tovább Bulgáriába, majd Romániába, ahol meglátogatták a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetet és a méltán híres Green Hours Jazz Clubbot. A turné záróakkordjaként Kolozsvárott léptek fel egy igazi egyetemi klubban, a Soul Clubban, ahová a banda nemsokára visszatér.
A fiúk fáradtan, de sok élménnyel tértek haza és várják az újabb utazást, amire nem is kell olyan sokat várniuk…

Suba Attila


Dave Arcari: Got Me Electric
2010-04-02


Mivel Dave Arcari személyében egy olyan előadó lemezét mutatom be, aki hazánkban kevésbé ismert, ezért szeretnék némi információval szolgálni a gitáros-énekes pályafutása iránt érdeklődőknek.
A glasgow-i muzsikus első akusztikus gitárját 19 évesen vásárolta. Két évre rá megalakította első zenekarát, a Summerfield Blues-t, mellyel 1993-ban az Edinburgh Jazz & Blues Festivalon megnyerték a Scottish Blues Band Of The Year címet. A formáció Devil & The Freightman címmel egy CD-t készített, majd 1996-ban feloszlott.
Dave 1997-ben Radiotones névvel új bandát hozott létre. Négy lemezük jelent meg, melyeket az Egyesült Királyság mellett világszerte szívesen játsszák a rádióadók. A Radiotones a mai napig létezik, igaz évente csakis néhány alkalommal lépnek fel.
Dave Arcari jelenleg szóló előadóként évi több mint 150 koncertet ad, fellépett már többek között Finnországban, Észtországban, Franciaországban és Németországban is. Bemutatkozó EP-je Blue Country Steel címmel 2004-ben jelent meg, melyet két-két EP és CD követett.
Új lemeze, a Got Me Electric saját szerzemények mellett Frankie Miller (One More Heartbreak), Blind Willie Johnson (Soul Of A Man) és Robert Johnson (Walkin’ Blues) dalait tartalmazza, míg a Parcel Of Rogues Skócia nemzeti költőjének, Robert Burns-nek megzenésített verse.
Arcari hangját whisky-áztatta, slide gitárjátéka agresszív és dinamikus, a zene pedig a tőle megszokott punk és rockabilly stílusjegyeket is tartalmazó háború előtti Delta blues.
A skót zenész személyében egy remekül éneklő és kiválóan gitározó előadót ismerhetünk meg, akinek a produkciója a világ bármely táján képes gyorsan felvillanyozni a koncertlátogató közönséget.

Buzz Records, 2009

hoati


The Kilborn Alley Blues Band: Better Off Now
2010-03-25


Már korábban illett volna foglalkoznunk a The Kilborn Alley Blues Banddel, így most kapóra jött a - Better Off Now címet viselő – régóta várt új albumuk. Régóta vártuk, hiszen már tavaly szeptemberre ígérte a kiadó a megjelenését, és fotók is kerültek fel az internetre a lemezbemutató buliról. S hogy megérte-e a várakozás? Nem vitás!
A zenekar története nem tekint vissza hosszú múltra. Andrew Duncanson (ének, gitár) alakította a csapatot 2000 áprilisában, középiskolás korában. Társai közül Chris Breen (basszusgitár) és Josh Stimmel (gitár) az iskolai baráti köréhez tartoztak. Néhány hónap elteltével Joe Asselin (harmonika) csatlakozott hozzájuk, de csak 2005-ben Ed O'Hara (dobok) belépésével alakult ki a mai felállás.
Már az első két albumuk (Put It In The Alley, Tear Chicago Down) kitűnt a többi korabeli blues korong közül, sőt mind a kettőt Blues Music Awards díjra (Best New Artist Debut, Best Contemporary Blues Album) nominálták. A tavalyi év során a Sean Costello Rising Star Award díjat is megkapták, melynek az átadójára Buddy Guy Legends klubjában került sor.
A csapat az új lemezén is előnyben részesíti a hagyományos megszólalást: klasszikus Chicago bluest játszanak, ezt vegyítik egy kis déli soul zenével. Előadásmódjuk energikus, fiatalos, a lemezt hallgatva elhisszük, hogy ők lesznek azok, akik megszerettetik a blues zenét a mai ifjúsággal.
Az új CD a gazdasági válságról szóló Nothin’ Left To Stimulate-tel nyit, és a Tough Times című számmal zárul. Ami közte van, az maga a csoda, csupa-csupa kiemelkedő nóta követi egymást, pl.: Watch It – Magic Slimes, mozdonyként zakatoló, Train To Memphis – funky-s, egy személyes élmény szolgál alapjául, amikor Andrew Duncanson New Orleans-ba utazott, Woah Yeah Woman – lendületes, Muddy Waters világát idézi.
A lemez egy összeszokott együttes kiforrott produkciója. Andy Duncanson hangjában van egy kis Bob Hite, némi Buddy Miles, és egy csipet Eric Burdon. Joe Asselin játékában visszaköszönnek a nagy elődök: James Cotton, Sonny Boy Williamson II. és Little Walter Jacobs. A korábban metál zene rajongó Josh Stimmel gitárjátéka igényes, színes, játékában érvényesülnek a kötelező stíluselemek.
Higgyétek el nekem, a Better Off Now sem kerüli el az első két lemez sorsát! Sőt…

Blue Bella Records, 2009/2010

Turista


Steve Howell: Since Saw You Last
2010-03-13


Egyáltalán nem mondhatjuk, a több mint negyven éve az amerikai roots music legjobb előadói közé tartozó Steve Howellre, hogy lemezei számával valamiféle rekordra törne, hiszen a januárban kiadott Since Saw You Last előtt eddig csak két albuma jelent meg.
Az első, a 2006-os Out Of The Past című CD country blues és háború előtti jazz szerzeményeket tartalmaz, míg utódján, a My Mind Gets To Ramblin'-on csakis country blues hallható.
Az énekes-gitáros ezen időszak alatt ismerkedett meg Darren Osbornnal, a Sandbox Recording Studio tulajdonosával - kapcsolatuk az új lemezen is folytatódott, Osborn a produceri és a stúdió munkák mellett dobol és ütőhangszereken játszik.
A Since Saw You Last meglehetősen eklektikusra sikeredett, country blues, rockabilly, folk és R&B dalok hallhatóak rajta javarészt akusztikusan előadva. Az ember hallójárataiba lassacskán másznak csak bele a lemezen hallható dallamok, majd kivétel nélkül minden dal felfedi saját szépségét és egy igényesen összeállított szólóalbum képe rajzolódik ki előttünk.
Frank Stokes, Mance Lipscomp, John Lee Hooker, Taj Mahal, stb. szerzeményei követik egymást - ha ki kellene választanom, hogy melyek érintik meg legmélyebben a hallgató lelkét, akkor voksomat a Downtown Blues, I Won’t Cry és a Since I Fell For You nótákra adnám le.

Out Of The Past, 2010

hoati


Mare Edstrom: Mare’s Blues
2010-03-09


A wisconsini énekesnő, Mare Edstrom útja a blues-hoz nagyon hosszú volt és sok más műfajon keresztül vezetett. Először helyi rock bandákban énekelt és zongorázott, később a jazz felé fordult és Townes van Zandt, Eric Taylor, Greg Brown, Janis Ian stb. szerzeményeit énekelte.
Első kimondottan blues felvételeket tartalmazó lemeze 2004-ben Inside The Blues címmel jelent meg, melyen olyan blues legendák felvételeit dolgozta fel, mint Jimmy Rogers, Blind Willie McTell, Muddy Waters és Robert Johnson.
Második CD-je, a Shake 'Em On Down új kísérőzenészekkel, korai blues ritkaságokat tartalmazva 2006-ban látott napvilágot. Ez, az előző lemezhez képest még nagyobb figyelmet, még több dicséretet kapott.
Kis zenei kitérőt követően újabb blues lemeze Sugar Sweet címmel jelent meg – Mare elfeledett mesterek, Betty Everett, Julia Lee, Arthur Alexander és Ma Rainey szerzeményeit ásta elő.
A tavaly kiadott Mare’ Blues a fenti albumokból szerkesztett izgalmas, jó arányérzékkel összeállított válogatás, mely tradicionális és modern blues-okat, akusztikus és a keményebb világot képviselő elektromos felvételeket is tartalmaz, ösztönzőleg hatva további ismerkedésre azok számára is, akik ez idáig nem hallottak semmit Mare Edstrom munkásságáról.

Spiritone Records, 2009

hoati


Shawn Pittman: Too Hot
2010-03-03


Ha Texas blues-ról beszélünk, akkor Blind Lemon Jefferson, Lightnin' Hopkins, Johnny Winter és Stevie Ray Vaughan nevét feltétlenül meg kell említeni. De nem feledkezhetünk meg az e stílust játszók újabb generációjához tartozó Shawn Pittman nevéről sem.
Az ifjú gitárnyüvő tavaly novemberben olaszországi koncertkörúton szerepelt, ahol az egyetlenegy szabadnapját kihasználva stúdióba vonult, majd rögzítette a Too Hot című lemezt, mely nem sokkal a megjelenését követően a Real Blues Magazine Top 100-as listájának tizedik helyén landolt. A CD a címadó Jerry McCain dal mellett még olyan jól ismert szerzeményeket tartalmaz, mint a How Many More Years (Howlin’ Wolf), The Same Thing Could Happen To You (Lazy Lester), Slow Down (Larry Williams), Geronimo Rock (Jerry McCain) és Lookin’ Good (Magic Sam).
Pittman tökéletes felkészültségéhez, virtuozitásához és zenei érzékenységéhez kétség sem fér, míg a dalok mesterien kidolgozottak, melyeket a turnén is szereplő kiváló olasz zenészek, ’John Lee’ Emanuel Zamperini (dob) és Martin ’Keith Punch’ Iotti (basszusgitár) kíséretében, Max Luglival (szájharmonika) kiegészülve ad elő.
Shawn Pittman lenyűgöző gitárjátékát hallgatva mindenki a saját fülével győződhet meg róla, hogy miért tartozik a világ legkedveltebb előadóinak a sorába.

Feelin’ Good Records, 2010

hoati


Thorbjorn Risager: Track Record
2010-02-26


A skandináv országok jól ismertek arról, hogy nagyszerű blues és jazz muzsikusokat adtak a zenei világnak. Ezt a tényt erősíti a látókörömbe került dán nemzetiségű blues előadók/zenekarok sora: a Mike Andersen Band, Thorbjorn Risager és Tim Lothar.
Thorbjorn Risager ez idáig 15 országban koncertezett, felvételeit a világ 65 rádióállomása játszotta. A tavaly megjelent Live At Victoria című, a svédországi Malmö városának színházában rögzített koncertfelvételen csak néhány új szerzemény volt hallható – ezzel szemben, a Track Record kilenc új, valamint Big Joe Williams örökérvényű szerzeményének, a Baby Please Don’t Go feldolgozását tartalmazza.
Risager zenéjében sok nagyszerű blues, rhythm ’n’ blues és soul művész hatása mutatható ki, ennek ellenére sikerült kialakítania saját, könnyen felismerhető stílusát.
A hattagú zenekar – aminek tagjai többségével 2003 óta együtt dolgozik – harmonikással és háttérvokalistákkal kiegészülve remek muzsikát produkál, tökéletes zenei hátteret biztosítva a gitáros-énekes részére, aki lenyűgöző, erőteljes, kissé rekedt hanggal rendelkezik.
Néhány dal, mely elvarázsolt: Let’s Go Down, Stand Beside Me és az Eyes That Turned Away.
A CD-t nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek meghallgatásra.

Cope Records, 2010

hoati


Tim Lothar: In It For The Ride
2010-02-22


Napjaink elektromos zenei dömpingjében üdítően hat, ha akusztikus produkcióval találkozik az ember. „Hibátlan tradicionális, de mégis egyéni hangú country blues Robert Johnson, Son House és társaik nyomdokában haladva.” – olvasható Tim Lotharról. Na de ki Ő, aki felüdülést hoz a zajos mindennapokba?
Tim Lothar 1968-ban született Dániában. Zenei karrierjét dobosként kezdte, majd 25 év elteltével a váltás mellett döntött, akusztikus gitárra nyergelt át és klasszikus amerikai delta blues-t kezdett el játszani. A szóló előadóművészi évei kezdetén nem tétlenkedett sokáig, 2006-ban, otthonában elkészítette a Cut To The Bone című debütáló lemezét. A korong pozitív fogadtatásban részesült hazájában és külföldön is: „Egy gitáros blues-zal a vérében”, „Egy újabb európai klasszis blues zenész” – lelkesedtek a kritikusok. Az album nemcsak ismertté tette a nevét, hanem ennek révén beutazhatta Európát.
2009-ben jelent meg a második In It For The Ride címet viselő lemeze, amin továbbra is Mississippi Blues-t játszik. A CD-n sikerült megtartania a bemutatkozó album nyersességét, továbbra sem díszítette túl a számokat, csak Ő van és a gitárja. Zenéjének fő érdeme az ismert szerzemények (Someday Baby Blues, Shake It And Break It, Mississippi Aberdeen, Careless Love, Stones In My Passway) személyes újraértelmezése, a jó saját dalok (In It For The Ride, Honeybee, Over There), valamint a hibátlan slide gitárjáték. A pozitív visszajelzés ebben az esetben sem maradt el, az angol Blues Matters magazin ezt írta róla: „Tim Lothar saját dalai annyira jók, hogy utána kell nézned, hogy sajátja-e, vagy Sleepy John Estes vagy Charley Patton szerzeménye.”. A gitáros az albumért megkapta az év Dán Blues Lemezének járó díjat.
A zenész az elkövetkező napokban többször is hallható lesz hazánkban, kár lenne kihagyni!

Magánkiadás, 2009

Turista


Tomislav Goluban & Little Pigeon ForHill Blues: Zagorje Blues
2010-02-17


Tavaly volt szerencsém bemutatni a horvát Tomislav Goluban és zenekarának, a  Little Pigeon ForHill Bluesnak a Mr. B. című lemezét. Recenzióm befejezésében kíváncsiságomnak adtam hangot, a folytatást illetően. És lőn, a napokban az énekes-szájharmonikás legújabb lemezét vehettem a kezembe.
Tomislav Goluban 1997-ben kezdett szájharmonikázni. Az azóta eltelt közel másfél évtizedben három stúdió lemeze és két maxi single-je jelent meg. Részvett a 2005-ös trossingeni World Harmonica Festivalon, ahol negyedik helyezést ért el, valamint a huszonötödik International Blues Challenge-en, Memphis-ben.
Zenéjében a country blues-t szülőföldje, Zagorje tradicionális muzsikájával kombinálja, melyhez némi zydeco, ragtime és gospel keveredik – e koncepció a Zagorje Blues-ra is igaz.
A CD-n található saját, valamint tradicionális dalok horvát nyelven szólalnak meg, mely cseppet sem zavaró. A közreműködő zenészek névsora meglehetősen hosszú, valamennyiük nevét felsorolni képtelenség, mivel harmincan voltak, így csak a két külföldi előadó, az amerikai Joe Filisko (szájharmonika) és az olasz Mike Sponza (gitár) nevét említeném meg.
Néhány kedvencem a lemezről: Isel budem v kleticu (Goluban és mentora, Filisko duó felvétele), Oj, mladoski moja (a XIX. században, az Osztrák-Magyar Monarchiában közkedvelt szlovák dal), Brzi vlak (először a hasonló című maxin volt hallható) és a Kaj god blues (1971-ben keletkezett szerzemény).
Összességében nem találtam gyenge pontot a lemezen, melynek dalai végig tele vannak vibrációval, de ugyanakkor érzékiséggel is. Tomislav Goluban a bevezetőben említett lemezével meglehetősen magasra tette a mércét, melyet az új albumával sikerült felülmúlnia.

Aquarius Records / Spona, 2009

hoati


Ferenczi György és a Rackajam: Milyen lárma?!
2010-02-06


Az énekes-szájharmonikás Ferenczi György zenei pályafutását a ’80-as évek közepén kezdte - napjainkig több mint 250 lemezen szerepelt, a Herfli Davidson és Rackajam nevű zenekaraival pedig Európa-szerte nagy népszerűségre tett szert.
A Milyen lárma?! című lemeze 2007-ben, egy új korszak nyitányaként jelent meg. A CD-n található 11 dal egyik fele saját szerzemény, míg másik fele Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és Weöres Sándor megzenésített versei, melyek hol népzenei stílusban, hol blues-ban, egyszer szájharmonikán, máskor hegedűn játszva szólalnak meg, létrehozva a sajátos Rackajam stílust.
A lemezen Ferenczi különböző hangszereken előadott virtuóz, ugyanakkor kifinomult és túlzásoktól mentes játéka, zenei nyitottsága, továbbá sajátos humora meghatározó. A Rackajam tagjai más generációt képviselnek, ebből kifolyólag zenei gyökereik is máshol keresendők, mégis a közös hangot tökéletesen megtalálták a zenekarvezetővel.
A CD belső borítóján Gere Attila bortermelő, a híres villányi Gere Pincészet tulajdonosának sorai olvashatók a természet és az ember közti tökéletes harmóniáról, a muzsikus és a bor kapcsolatáról - kedvet csinálva az igényes zene melletti minőségi bor fogyasztásához.

Gryllus, 2007

hoati


Tail Dragger: Live At Rooster's Lounge
2010-01-28


2005-ben jelent meg Tail Dragger: My Head Is Bald: Live At Vern's Friendly Lounge című CD/DVD-je, amit a Living Blues Magazine az év legjobb blues DVD-jének választott. A kedvező fogadtatás után a Delmark Records 2009-ben egy újabb, szintén élő anyagát adta ki a művésznek, ami még a blues zenészek között sem egy bevett szokás.
2009. március 21-én Chicago West-Side városrészének egyik utolsó igazi gettó blues klubjában rögzítették a Live At Rooster's Lounge című anyagot.
A helyszín, a közeg ismerős volt, hiszen az énekes a hetvenes évek elején, hét napból hat éjszakát a környék blues klubjaiban játszott. Ezek a helyek kicsik voltak, a feketék látogatták általában, és sok pénzt nem hoztak. Arra azonban jó volt ez az időszak, hogy a tengerentúli blues közönség körében meghozta az elismertséget. Egy évtizeddel később Európa is megismerhette, ekkor a bécsi Mojo Blues Banddel zenélt együtt a kontinensünkön.
A környezet, a légkör most is a korai éveket idézi, egy kis létszámú érdeklődőt vonzó klubban repíti vissza a hallgatót az ’50-es, ’60-as évek Chicago blues világába. Nyilvánvaló, hogy Dragger nagyon érzi a bluest, karizmája betölti a teret, elemében van, a személyesség tapintható. Pedig nem csinál semmi úttörőt, és a számok között is sok a jól ismert standard: Louise, Baby Please Don’t Go, I’m In The Mood, Everything Gonna Be Alright, Blues With A Feeling. Előadásmódja leginkább Howlin’ Wolfot idézi, de kisebb részben Willie Dixon és Muddy Waters világa is megidéződik.
Zenésztársai közül kiemelkedik Rockin’ Johnny gitárjátéka, akivel már több mint tíz éves a kapcsolata - ő a mai modern chicagói blues gitárosok egyik legjobbja. Vendégként Jimmy Dawkins szerepel a Be Careful című dalban.
Egy napon ez a fiú fogja átvenni a helyemet - mondta Howlin' Wolf, s milyen igaza lett.

Delmark Records, 2009

Turista


Hilden – Arndt – Gross: The Vineyard Session
2010-01-26


Adott három zenész: Gregor Hilden, Richie Arndt és Timo Gross, akik a német blues gitárosok élvonalához tartoznak, s tiszteletreméltó zenei karriert mondhatnak magukénak.
Gregor Hilden saját zenekara mellett számos projektben zenélt, pályafutása során eddig 14 lemezen szerepelt. Harriet Lewis-zal közös CD-jét év elején adták ki. Zenéje a blues, a soul és a jazz keveréke.
Richie Arndt 15 éve vezetője a Richie Arndt & The Bluenatics blues-rock triónak, de gyakran zenél együtt a kirobbanó energiájú amerikai énekes-szájharmonikás, Kellie Ruckerrel is. A tavalyi év során jelent meg a Train Stories című, „Train Song”-okat tartalmazó dupla CD-je.
Timo Gross eddigi talán legismertebb lemeze, a Travellin' 2007-ben jelent meg. Timo zenésztársai, Frowin Ickler (basszusgitár) és Michael Siegwart (dob) társaságában Franciaország, Svájc és Skócia mellett fellépett kelet-európai országokban, valamint Richie Arndthoz hasonlóan szerepeltek a German Blues Challenge tavalyi döntőjében is.
E három, különböző irányból érkező zenész eddigi pályafutása során színtiszta akusztikus lemezen nem szerepelt, így a The Vineyard Sessionön új oldalukról mutatkoznak be, hisz a 2009-ben megjelent CD unplugged album. A mindössze három nap alatt rögzített lemezre egyenlő arányban kerültek szerzeményeik, melyek közt kimondottan erre a projektre írt dalok is találhatóak (Love Ain’t Given Up On Me, 500 Miles, Rock-Zabern).
Hilden, Arndt és Gross által előadott zenei spektrum a blues-t, a jazzt és a country-t fogja át, mely erőteljes, izgalmas és virtuóz, érzelmileg magával ragadó szórakozást nyújtva a hallgató számára.
Elterjedt nézet hazánkban, hogy ritka a jó blues zenész Németországban – ez a CD alkalmas e sztereotípia csökkentésére.

Fuego, 2009

hoati


Shirley Johnson: Blues Attack
2010-01-11


14 dal és számtalan zenész hallható a chicagói soul-blues énekesnő, Shirley Johnson 2009-es Blues Attack lemezén, s még mi is?
Mint oly sok afro-amerikai előadó, Shirley Johnson is templomban, egyházi kórusban kezdett el énekelni és csak később tért át a világiasabb zenékre. A felnövő lány Etta James-t, Bobby Blue Blandet és Ruth Brownt hallgatott - ezek a hatások a mai napig nyilvánvalóak zenéjében.
Bár élete során sok időt töltött Chicago városában, mégsem ez a szülővárosa, hisz Franklinben, Virginiában született 1949. júniusában. A szelek városába a ’80-as évek elején költözött, ekkor először egy felvételre utazott ide, de itt ragadt, s elkezdett olyan zenészekkel együtt dolgozni, mint: Little Johnny Christian, Artie "Blues Boy" White és Eddie Lusk.
Az utóbbi 17 évben rendszeres, szinte hetenkénti fellépője a város Blue Chicago klubjának, a North Side-on. Mindez a tény nem kevés rutint, tapasztalatot sejtet.
A korongon szereplő szerzemények, ritmusok jelentősen összetettebbek és változatosabbak, mint ami a tipikus blues albumokon hallható. A CD-n játszó népes szereplőgárda tagjai közül érdemes pár nevet kiemelni: Roosevelt Purifoy (zongora, orgona) játéka árnyalt és mély, Luky Pytel (gitár) hangzása telt, játéka kidolgozott, Lawrence Fields (tenor szaxofon) végig ízlésesen játszik, szólói figyelemreméltóak.
Johnson hangja hol erős - hol lágy, hol tüzes - hol parázsló, néha mogorva, nagyon-nagyon szerethető.
A dalok közül kiemelkedik a 634-5789, a fájdalmas You Shouldn’t Have Been There, a Felt So Good és a funkys Take Your Foot Off My Back. S hogy szükség volt-e még egy feldolgozásra a klasszikus Unchain My Heart-ból? Nem vitás, egy vibráló újraértelmezés született!
Számtalan remek blues énekesnő hallható manapság is, mégis gyakrabban kerülnek előtérbe a hangosabb, gitárcentrikusabb férfi előadók. Azonban mint ez a lemez is bizonyítja, érdemes odafigyelnünk a gyengébb nemre, mert bizony „izmos” dolgokkal rukkolnak elő.

Delmark Records, 2009

Turista


Thomas Ford & The Dirty Harmonys: Separation Street
2010-01-07


Az énekes, slide gitáros és szájharmonikás Thomas Ford (Simon Thomas Langsford) 2008 eleje óta egyszemélyes, one-man blues bandként járta az Egyesült Királyság koncerttermeit, mígnem tavaly augusztusban a The Dirty Harmonys zenekart létrehozva hozzáláttak bemutatkozó lemezük rögzítéséhez.
A Plymouth-i együttest Thomas testvérei, Becca Langsford és Timmy Langsford, a nemzetközileg is elismert blues és roots zenekar, a The Wildcars két tagja, Vince Lee és Al Wallis, valamint Patrick Pearson alkotják.
A lemez címadó, önéletrajzi ihletésű dala, a Separation Street egy létező Melbourne-i utcára utal, ahol Thomas Ford hosszú ideig a barátnőjével élt, míg a CD-n található, a delta blues tradíciókra épülő, sötét, lírai humort tartalmazó szerzeményeket  hallgatva Robert Johnson, Ian Siegal és Tom Waits neve ugrik be.
Úgy néz ki, a szigetországban sem fenékig tejfel a zenészek élete, itt is előfordulnak low-budget költségvetésű produkciók, hisz az album felvételére és keverésére Timmy Langsford Plymouth-i házának hálószobájában került sor - de a hangzásra így sincs okunk panaszkodni, a borító pedig Vince Lee grafikai tehetségére bizonyíték.
Thomas Ford & The Dirty Harmonys egy újabb név, melyet érdemes jól megjegyeznünk, akikről biztos vagyok, hogy sokat hallunk még a jövőben, és remélhetőleg következő albumuk egy komoly kiadó által a világ majd valamennyi blues rajongójához eljut.

Magánkiadás, 2009

hoati


Richie Arndt: Train Stories
2010-01-03


A tematikailag összekapcsolódó dalokból álló, legtöbb esetben egy komplett sztorit kibontakoztató lemezt konceptalbumnak nevezzük – mely, még ha meglehetősen ritkán, de a blues műfajon belül is készül.
Példa erre Richie Arndt & The Bluenatics Rorymania CD-je, mely az ír blues-rock legenda, Rory Gallagher stílusában íródott dalokat tartalmaz, vagy ugyancsak a német gitáros-énekes által készített Train Stories című lemez.
Richie Arndt az album producere, Felix Janosa segítségével több év kutatómunkát követően, több száz folk-, blues-, rock- és pop stílusú „Train Song”-ból válogatta ki a dupla CD-re kerülő szerzeményeket. John Lennon - Paul McCartey, Graham Nash, Leadbelly, Tom Waits, T-Bone Walker, John Lee Hooker és a többiek dalai utasokról, híres-hírhedt vasútvonalakról, úti rablókról, hobókról és hétköznapi dolgokról szóló történetek.
Az első lemezen (Songs) Richie Arndtot zenekara, a The Bluenatics tagjai kísérik vendégzenészekkel kiegészülve, míg a második CD-n (Stories) Arndt szóló előadóként mutatkozik be, a dalok történetét pedig sok-sok érdekes információval kiegészítve, mint egy mesemondó ismerteti a hallgatóval.
A Train Stories jóval az átlag feletti, minden szempontból szórakoztató hanganyag.

Fuego, 2009

hoati