Kritika
RB Stone: Lonesome Traveler's Blues
2011-07-04
Roland Bennett ’RB’ Stone meglehetősen változatos életet él. A coloradói muzsikus a középiskola befejezését követően menedzserként dolgozott, később csaknem mindenét eladva egy indián rezervátumba költözött. Nappal lovakkal foglalkozott, éjszaka gitározni tanult. Közel tíz év elteltével döntött úgy, hogy a mindennapjait a zenélésnek fogja szentelni.Az első albumát egy barátja segítségével jelentette meg, majd megalakította saját lemezkiadóját (Wild Stallion Records), mely által hanganyagai Európába, Kanadába és Ausztráliába is eljutottak. A világ öt kontinensének 32 országába lépett fel, s lemezeiből 40000 példányt sikerült eladni. A gitáros-énekes zenéje számtalan gyökérből táplálkozik, amit a legutolsó, Lonesome Traveler's Blues című korongján is megtapasztalhatunk. Az elhangzó dalok a blues mellett a rock, a boogie woogie és a funky stílusjegyeit viselik magukon. A pályafutása során több díjjal jutalmazott RB Stone bariton hangja tökéletesen alkalmas az életről, a szerelemről, az összetört szívekről szóló szerzemények tolmácsolására. A kísérőzenészek közül a gitáros Glen Kuykendall önfeledt, mégis elegáns játékát emelném ki.
Miközben hallgatom ezt a minőségi muzsikát, újfent elgondolkodom, hogy a sok értéktelen produktum helyett, ami manapság megy a rádiókban, miért is nem kapnak nagyobb teret az ilyen felvételek.
Middle Mountain Music, 2011
hoati
The 44’s: Boogie Disease
2011-07-02
A dél-kaliforniai The 44’s nevű quartet 2007-ben alakult. Az együttes még ebben az évben negyedik helyezést ért el az International Blues Challenge-n. Az energikus előadásaiknak köszönhetően a Los Lobos 2008 évi turnéjának az előzenekara voltak, a rákövetkező esztendőben pedig B.B. King előtt léphettek fel a Doheny Blues Festival-on.A Chicago bluest a vibráló rock and roll-lal kombináló formációt, az egyik fellépésüket követően Kid Ramos kereste meg, és felajánlotta segítségét bemutatkozó korongjuk elkészítéséhez. A tavalyi év során megjelent albumra két saját szerzemény, valamint Lester Butler, Willie Dixon, Chester Burnett, William Clarke, Willie Love és Kid Ramos dalai kerültek. Ez utóbbi muzsikus a produceri teendők mellett négy számban gitártudását is megvillantotta. A The 44’s képzett zenészekből áll, akik érezhetően élvezik azt, amit csinálnak. Közülük a szájharmonikás Tex Nakamura (War) és a basszusgitáros Mike Turturro (Lynwood Slim, Candye Kane) neves muzsikosok kísérőformációiban is megfordult.
A Boogie Disease jól megírt és profin összerakott lemez, nincs semmi túlbonyolítva rajta - a banda tagjai egyszerűen képtelenek voltak hibázni. Soha rosszabb debütáló anyagot!
Rip Cat Records, 2010
hoati
24Pesos: Busted Broken And Blue
2011-06-28
Aligha van örömtelibb dolog, amikor egy olyan zenekarral találkozunk, akik valami új, valami érdekes dolog létrehozásával próbálkoznak. Ilyen a londoni 24Pesos, akikről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nincs önálló karakterük.Valamikor 2008 táján két angol zenész úgy érezte, ideje együttest alapítani. Az addig producerként és session zenészként dolgozó Julian Burdock és Silas Maitland hiába keresett jól, mégsem volt elégedett. A 24Pesos megalakulásakor célként fogalmazták meg maguknak, hogy legyenek szórakoztatóak, érdekesek és kihívóak.
A 2010-ben megjelent Busted Broken And Blue címet viselő album ékes bizonyítéka annak, hogy lehet a blues, a gospel, a soul, és a funk stílust a hip hoppal úgy keverni, hogy ezek szimbiózusa megvalósuljon, s egy új minőség legyen létrehozva. Eredetileg Neckbones And Gumbo munkacímet adták a lemeznek, majd ezt az angol politikai életben (is) jelen lévő korrupció, valamint a világméretű recesszió hatására változtatták meg. A CD 11 saját szerzemény hallható. A dalok jól kitaláltak, ügyesen kidolgozottak, egyszerűen, közvetlenül szólalnak meg, szólnak hozzánk. A csapat egyedisége a Maxwell Street és az In The Summertime végighallgatása után kétségbevonhatatlan, ráadásul a steliritás és a személytelenség is messze kerüli ezt a produkciót. Nem egy az elidegenedés jeleit mutató muzsika szólal meg itt, hanem inkább egy gyermeki látásmódot tükröző, dinamikus, tökösen rakendrollos zeneanyagot sikerült összerakniuk a muzsikusoknak.
A korong legnagyobb erénye, hogy képes szélesebb közönséghez szólni, de elsősorban mégis olyan fiataloknak ajánlanám ezt a lemezt, akik most ismerkednek a műfajjal.
Ougate Records, 2010
hcs
Kaye Bohler: Like A Flower
2011-06-21
Az amerikai Kaye Bohler karrierje kezdete óta megfordult hazája jelentős blues fesztiváljain, s beutazta a világot Japántól Alaszkáig. Fellépései során olyan nagyságokkal osztotta meg a színpadot, mint Johnnie Johnson, Magic Slim, Tommy Castro, Bozz Skaggs és Rod Piazza.Az elmúlt évtized végén, hatévnyi várakozást követően jelent meg ez idáig utolsó lemeze Like A Flower címmel. A „fehér Tina Turner” címmel illetett Bohler a negyedik korongján, az előző hanganyagaihoz hasonlóan a blues, a soul és az R & B népszerűsítését tűzte zászlajára. A csakis saját szerzeményeket tartalmazó album nótáit hallgatva Aretha Franklin, Gladys Knight, Tina Turner és Dinah Washington neve ugrik be. Az elhangzó dalok női szemen keresztül a világ jó és rossz oldalát mutatják be. Az igazán erőteljes, lélekkel teli, szépen kimunkált énekhanggal bíró Kaye Bohler a lemez rögzítéséhez többek között Robben Fordot, Tommy Castrot, Danny Caront, Garth Webbert és Nancy Wrightot hívta segítségül.
Ha szeretnél elmerülni a ’40-’70-es évek zenei világában, akkor a kaliforniai énekesnő Like A Flower című korongja ideális választás a számodra.
Magánkiadás, 2009
hoati
Hadden Sayers: Hard Dollar
2011-06-16
A texas-i születésű Hadden Sayers zenei pályafutását a 80-as évek végén kezdte. Eleinte az Antone’s Records „házi együttesében” muzsikált, később Lucky Petersonnal turnézott. Szóló karrierjét elindítva sorra jelentek meg albumai, s megközelítőleg évi 200 fellépése volt.A felfelé ívelő pályája az új évezredben megtört: lemezkiadója tönkrement, koncertszervezője elhagyta, és elvesztette nagybátyját, a kísérőzenekarában doboló Rick Frye-t is. Az őt ért sokk hatására hátat fordított a zenének, és egy düledező dél-ohiói halászkunyhóba költözött. A talpraállásban lakótársa, a nyugdíjas kőműves Conrad McCorkle segítette. A közelmúltban kiadott visszatérő korongja repertoárjának összeállítása szimpatikus, ugyanis a gitáros-énekes vállalva a kockázatot, bátran támaszkodott önnön képességeire, így csakis saját nóták kerültek feljátszásra. Az alapvetően gitárközpontú album zenei spektruma meglehetősen széles, hisz a rockos Take Me Back To Texas-tól, az All I Want Is You című swamp rock balladán át az R & B alapú Flat Black Automobile-ig, különböző stílusú darabokat hallhatunk. A lemez sarokköve, a Ruthie Fosterrel előadott duett (Back To The Blues) az énekesnő frissen megjelentetett Live At Antone’s koncert CD/DVD-jén is megtalálható.
Hadden Sayers legújabb hanganyaga által ismét egy olyan korongot vehetünk a kezünkbe, amelyen a kivételes minőségű zene tökéletes előadással találkozik. Az ilyen felvételek, és a hozzá méltóan ízléses kiállítású digipack-ként kiadott albumok miatt érdemes még mindig CD-ket gyűjteni.
Blue Corn Records, 2011
hoati
Graná Louise: Gettin Kinda Rough!
2011-06-10
Mivel tud hódítani a gyengébbik nem? A lényével, a belső kisugárzásával, a testével, a tekintetével, a figyelmességével… és hát jelen estben a zenéjével is. Graná Louise egy olyan kemény, szenvedélyes nő, aki élvezi az élet minden cseppjét - legyen az édes vagy keserű, aki lenyűgöző sokoldalúságot mutat a muzsikájában, aki könnyedén eléri, hogy bizseregés fusson át az ember testén, hogy belehasítson a szívébe, amikor megszólal a hangja, egy olyan nő, aki olykor az erkölcstelen kiszólásoktól sem riad vissza, aki úgy gondolom, hogy nagyobb figyelmet érdemelne. Graná Louise egy viszonylag új szereplő Chicago zenés térképén.Az első dolog amit észrevettem, amikor kezembe vettem az énekesnő Gettin Kinda Rough! CD-jét, egy nagy sárga matrica volt. A rajta található rövid figyelmeztetés a szexuális tartalmú szövegekre hívja fel a figyelmet. Megbotránkoztatóan pornográf kiszólások ennek ellenére nincsenek az albumon, inkább humorosan van megközelítve a testi szerelem témája. A korong anyaga két részre osztható: az első hét szám stúdióban készült, az ezt követő öt szerzemény élő felvétel. Az első résszel nincs gondom. Erős, energikus, sziporkázó, szellemes, az önismétlés csapdáit elkerülő produkciót hallhatunk. Áttetsző szövetű, kiérlelt muzsika szólal meg, amelyben a dinamika, a ritmika, a dallamok mind-mind a helyükön vannak. A második rész kis csalódással töltött el. Nem a zenei minőséggel van a bajom, hanem a választott számokkal, hisz ki ne hallotta volna már számtalanszor a Queen Bee, a Back Door Blues, a I Can’t Stand The Rain vagy a Hey Joe című szerzeményeket. Talán szerencsésebb lett volna itt a banalitást elkerülni. Az énekesnő a korong egészén nyugodtan számíthat zenésztársai partnerségére, hisz tökéletes társai Ők. A lemezanyag centrális darabjai a Learning How To Cheat On You és a Bang Bang Ba-Bang Bang Bang Bang! tételek.
Zárásként: azt nem állítom, hogy az egész lemez lenyűgözött, de azt igen, hogy az a bizonyos bizsergés és szívfájdalom megvolt, és ez éppen elég!
Delmark Records, 2011
hcs
King King: Take My Hand
2011-06-08
A glasgow-i The Nimmo Brothers a szigetország meghatározó blues formációi közé tartozik. A több mint egy évtizede működő banda névadói, Alan és Stevie Nimmo néhány éve úgy döntöttek, hogy külön-külön is kipróbálják magukat. Ez előbbi muzsikus megalakította a King King nevű zenekart, míg testvére Texas-ba utazott első szólóalbumát rögzíteni.A quartett felállásban játszó King King lélegzetállító bemutatkozására a Monaghan Blues Festival-on került sor. Sikerüket jellemzi, hogy csakhamar olyan fesztiválokon léphettek fel, mint a Great British Rhythm And Blues Festival, az Edinburgh Jazz And Blues Festival és az Abertillery Festival. A debütáló Broken Heal című EP-jük 2008-ban jelent meg, melyet idén a Take My Hand követett. A 11 számos hanganyag dalainak több mint felét Alan Nimmo, és a basszusgitáros Lindsay Coulson szerezte, de hallhatóak John Hiatt, Eric Clapton – Robert Cray, Howlin' Wolf és Toussaint McCall szerzeményei is. Az elhangzó blues-rock stílusú, mérhetetlen életerőtől, energiától duzzadó nótákat a zenekar olyan elsöprő lendülettel és intenzitással adja elő, hogy előlük kitérni nem csak dőreség, de jószerivel reménytelen.
A King King a Take My Hand című lemezével megszilárdította jó hírnevét, s bebizonyította, hogy ma is lehet olyan színvonalú muzsikát létrehozni, mint közel ötven éve a brit blues boom idején.
Manhaton Records, 2011
hoati
Marcia Ball: Roadside Attractions
2011-06-01
New Orleans és környéke már hosszú idő óta a térség zenei életének a központja, egy olyan hely ahol az ott élő afro-amerikaiak, latin-amerikaiak és európaiak mind hozzáadtak valamit a gazdag zenei örökséghez. Számos jelentős zongoristát, billentyűst is magáénak tudhat a város, pl.: Professor Longhair, James Booker, Dr. John és Allen Toussaint. E zenei hagyományt gazdagítja a New Orleans-i zongorajátékot a boogie woogie-val, az országúti ritmusokkal és Texas soullal vegyítő Marcia Ball is.Marcia Ball 1949-ben Texas-ban született egy olyan családban, ahol a hölgyek közül mindenki zongorán játszott. Ez a tény nagyban befolyásolta a későbbi sorsát, de a gyakori zongoraleckék mellett a legnagyobb hatással mégis Irma Thomas energikus, tüzes előadása volt rá. 1978-ban jelent meg a debütáló – country-rock jegyeket magán viselő - albuma a Capitol Records-nál. Az elkövetkező éveket úgy írhatnánk le, mint a saját hang megtalálásának az időszaka. A sikeres albumok ezekben az években sem maradtak el, miközben hat albumot készített a Rounder Records-nál. Újabb korszak kezdetét jelenti a 2001-es Alligator Records-hoz történő szerződése. Jobbnál jobb korongok és díjak jelzik Ball töretlen fejlődését.
Idén jelent meg a művésznő tizenkettedik - Roadside Attractions címet viselő - az eddigiek közül talán a legönéletrajzibb albuma. A lemez amolyan személyes napló: tele van országúti történetekkel, a turnébusz ablakából ellesett pillanatokkal. A dalok visszatükrözik az elmúlt negyven év tapasztalatait, betekintést engednek az úton eltöltött évekbe, kihangsúlyozva a szeretet és a család maradandó értékét. Marcia Ballnak érzelmes, kellemes stílusa van, vidám hangon, energikusan szólal meg. Természetes nyitottsággal, szokatlan könnyedséggel mesél. Zenésztársai ott, akkor és olyan hangsúllyal szerepelnek, ahogy ezt a zene szövete megkívánja, így minden adott a szárnyaláshoz. Varázslatos pillanatokat hoznak a Between Here And Kingdom Come, az I Heard It All, a Believing In Love és a The Party’s Still Going On című számok.
Marcia Ball egy magával ragadó, az élet örömeiről szóló albummal ajándékozott meg minket, élvezzük hát, ezeket a pillanatokat!
Alligator Records, 2011
hcs
Terry Quiett Band: Just My Luck
2011-05-27
Terry Quiett a zenei pályafutását szóló előadóként kezdte. A gitáros-énekes 2002 nyarán határozta el, hogy létrehozza első együttesét, melyet több különböző stílust képviselő formáció követett. Jelenlegi zenekarát, a Terry Quiett Band-et 2006-ban alakította meg.A kansasi power trió az azóta eltelt időben beutazott 200000 mérföldet, s közel 300 fellépésen van túl. 2008-ban megnyerték a Wichita Blues Society-, majd két év múlva az Ozark Blues Challenge-et. A magánkiadásban megjelent debütáló lemezüket (Cut The Rope) idén követte a második hanganyaguk. A kizárólag saját szerzeményeket tartalmazó korongon a blues, a jazz és a southern rock keveréke hallható. A dalok többsége - egyedi megközelítésben - a nőkről és a szerelemről szól. Kiemelkedő számok közé tartozik a jazz-es Work For It, az önéletrajzi ihletésű Fool's Gold, és a záró Close To You, melyben leginkább megtapasztalható, hogy micsoda erő és szenvedély lakozik Quiett hangjában. Az összeszokott ritmusszekció (Aaron Underwood - basszusgitár, Rodney Baker - dob) valamennyi tételben biztos alapot nyújt a zenekarvezető változatos és erőteljes gitárjátékához.
Az album produceri teendőit a Grammy-díjas Jim Gaines (Carlos Santana, Albert Collins, Luther Allison, stb.) látta el, akinek munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Terry Quiett Band a regionális ismertségből kilépve, megérdemelt nemzetközi hírnévre tegyen szert.
Lucky Bag Records, 2011
hoati
Brad Vickers & His Vestapolitans: Traveling Fool
2011-05-25
A new yorki Brad Vickers évtizedek óta szerves része a blues világ vérkeringésének. Turnézott többek között Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry és Rosco Gordon társaságában, de volt szerencséje szerepelni Pinetop Perkins Grammy-díjra jelölt albumain (Born In The Delta, Ladies Man) is.A gitáros-énekes az új évezredben szólópályára lépett, a debütáló lemeze (Le Blues Hot) 2008-ban került kiadásra. Rá két évre készült el a Stuck With The Blues című korong, melyet a világ közel 250 rádióállomása játszott. Az idén piacra dobott Traveling Fool az elődei nyomdokán haladva a blues, a ragtime, a hill country breakdowns és a rock 'n' roll keverékét tartalmazza. A 15 számos CD-n saját szerzemények, társszerzővel (Margey Peters) írt dalok, valamint Sonny Terry, Tampa Red, J.B. Lenoir és Leroy Carr művei hallhatók. Vickers gitárjátéka nyers és letisztult, az énekhangja pedig Fats Dominot és Bill Monroe-t juttatja eszembe. A visszafogottan, de mérhetetlen energiával játszó zenekara, a Vestapolitans tagjai mellett Bobby Radcliff, V.D. King, és a hanganyag producere, Dave Gross is szerephez jutott.
Brad Vickers harmadik albuma jól átgondolt, egységes lemez, szórakoztató és szellemes dallamok gyűjteménye. A szerzőket és a muzsikusokat csakis a legnagyobb dicséret illeti!
ManHatTone Records, 2011
hoati
Various Artists: BlueSax! Live! Season 2008/09
2011-05-21
Déli szomszédunk, Horvátország blues előadói/zenekarai közül meglehetősen keveset ismerünk. Hazánkban leginkább Nebojsa Buhin és Tomislav Goluban munkásságáról hallottunk, pedig mellettük számtalan igényes zenét produkáló muzsikus létezik.A fentieket támasztja alá a BlueSax! Live! Season 2008/09 címet viselő kiadvány. A zágrábi Sax! klub 2008/2009 évi szezonjának koncertjeiből került 40 formáció 40 dala kiválasztásra, a majdhogynem 175 percnyi hosszúságú tripla CD-re. A lemezek a Something Traditional, a Something Different és a Something New címkét kapták, így próbálták elosztani a különböző zenei világot képviselő felvételeket. Az első korong repertoárja az akusztikus bluestól, a jazz-blueson át a Fleetwood Mac ihlette blues-rockig terjed. Többekkel egyetemben Bob Dylan, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, a Rolling Stones és a Cream szerzeményeinek feldolgozásai kerültek a második albumra. A legérdekesebb talán a harmadik CD, mely 12 előadó saját, több esetben horvát nyelven előadott blues, blues-rock, etno-blues, folk és boogie stílusú kompozícióját tartalmazza. Az általam legjobbaknak vélt produkciókat a Nebo & The Downstrokes, az Ana B. & Torreadores, a Robert Johnson’s Backbone, Ivan Vragolovich és a Tomislav Goluban & LPFB adta.
A Drazen Buhin segítségével összeállított, kalandokban bővelkedő hanganyag egyszerre nyújt intellektuális és zsigeri élményt. „Over 2 1/2 Hours Of Good Music!” – szól a kiadvány szlogenje, s teljes mértékben igaza van.
Croatia Records / Spona / BlueStone, 2009
hoati
32. Blues Music Awards, avagy a Blues Oscar díjkiosztó gála Memphis-ben
2011-05-19
Évek óta tervezem, hogy elmegyek, de ugye nem olcsó a jegy és messze is van. Ez évben mégis úgy döntöttem, nem halogatom tovább, megrendelem a 125 dolláros jegyet és lefoglalom a szokásos, olcsó, no meg kellőképpen szagos hotelszobámat Memphis egyáltalán nem előkelő részen (előkelő rész amúgy is kevés van). Mivel Memphis jó 7 órányi autózásra van Atlantától, egy nappal előbb indulok, hogy egy nemrég nyílt Juke Jointot meglátogassak az alabamai Birminghamben. A Juke Joint tulajdonképpen nem más, mint egy „Hole In The Wall”, azaz „lyuk a falon” típusú élő zenés hely. Ilyen hely nagyon kevés van már az országban és mindig nagy öröm, ha egy magamfajta blues zenész bekukkanthat egy általában 100% afroamerikai zenészek és vendégek által látogatott viskóba. Igen viskó, nem több, de ez nem is a tisztaságról és a milliós berendezésről szól. Itt nincs engedély alkohol árusításra, konyhára meg élő zenére, így hirdetve sincsen. Mégis a beavatottak tudják a programot, és szép számmal látogatják a helyet nem másért, csak a zene szeretetéért. Itt is kell belepőt fizetni (ami megy a zenekarnak) és azért inni is muszáj pár pohárkával ugye. Közben a 200 kilós tulaj hölgy előtted rázza szekrény nagyságú fenekét, néha énekel pár sort és mosolyog. Két mosoly között azért mindig van egy jó szava hozzád és a többi vendéghez. Mintha házibuliban lennél. Nem kell ide nyakkendő meg vasalt ruha, senkit nem érdekel, hogy honnan jöttél, mit viselsz. Egy 20 év körüli, meglehetősen szegény külsejű feka srác „Boldog 70. születésnapot” képeslappal pénzt kéreget - mondván Ő ma 70 éves. Mindenki nevet, de még a Happy Birthday-t is elénekelik, a dollárok meg gyűlnek. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de szinte késsel lehet vágni a szeretetet. Talán ez a titka a napról napra, hétről hétre telt háznak?
Memphis. Délután 5 órakor lehet felvenni a jegyet. Autóval elmegyek a Convention Center mellett, már látom a villogó öltönyöket, csillogó magassarkúkat - jó, hogy farmerben jöttem, gondolom magamban. Legalább észrevesznek.
A 125 dolláros jegyért itt vacsorát ígérnek, de az italért fizetni kell. Aranyos kis sorjegyeket lehet venni - import sorjegy $6.50, amiért Heinekent lehet bevinni a szervezetbe.
A ceremónia hivatalosan 7 órakor kezdődik, de a földszinti előtérben 5-kor már a Blues zenei díjas Eden Brent nyitja az estet. Eden Brent egy fantasztikus énekesnő és zongorista Mississippiből. Én személy szerint kevés fehér énekesnőt szeretek, Ő az egyik, akit igen. Pici hölgyről van szó, kb. 150 centi, körülbelül ugyanennyi cigit szív és a bort is eléggé szereti. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy szerezze be nemrég megjelent lemezét (Ain’t Got No Troubles), ami az Album Of The Year kategóriában volt jelölve.
Következő fellépő a Chris O’ Leary Band. Jó előadást adtak pár technikai bakival, és egy ácsorgó (?) háttérénekesnővel. Chris egy tehetséges harmonikás-énekes és láthatóan az együttes tiszteli a főhőst. A Best New Artist kategória jelöltjeként szerepeltek a műsorban. A harmadik s egyben utolsó nyitó fellépő a Vincent Hayes Project, ha jól tudom Michigan államból. Fiatal gitáros-énekesről van szó, engem nagyon emlékeztet Anthony Gomezre, mind gitár, mind pedig öltözködés és hajviselet szempontjából. Bluesos, rockos gitárnyűvés ez, afroamerikai ritmus szekcióval és egy 20 év körüli orgonistával, aki állva nyúzza hangszerét, kitűnően kísér, és töltöget ahova kell. Ők is a Best New Artist kategóriában voltak jelölve.
7 óra, kezdődhet a buli. Mindenkit felszólítanak, hogy foglalja el a helyet a nagyteremben. A belépő kártyán megtalálom az asztalom számát (I5) és utolsónak el is foglalom a székem. Mint kiderült Reba Russell - Koko Taylor Award jelölt - mellett kaptam helyet.
Steve Miller egy jó 10 perces számot ad elő éppen, kitűnő hangzással. Ezt követően bemutatják az est házigazdáit és kezdetét veszi a káosz. A B.B. King’s Bluesville rádióból jól ismert hang arca Big Lou és az énekes Mickey Thomas vicces konferanszai még rendben is lennének, de a keverős srác túl sokat ihatott vagy keveset aludt, mert a milliós hangládákból idegesítő recsegés tódul felénk és a beszédek felét nem halljuk. Ez egész este on/off zajlik. Én ezt felháborítónak tartom. Közel 20 fellépő van a ceremónián és Steve Miller, valamint a később érkező Buddy Guy kivételével (akik saját technikust hoztak) az összes produkció botrányosan szólt. Janiva Magness kb. 3 percig énekelt anélkül, hogy azt bárki is hallotta volna. John Hammond akusztikus gitárjai úgy szóltak, mint valami olcsó ukulele és Denise LaSalle, 5 perc alatt berekedt, úgy kellett ordítania, hogy hallja magát. Lehetne még sorolni a bakikat, de felesleges. Szerintem egy ilyen fontos esten ez megengedhetetlen. Nem is beszélve arról, hogy a vendégek többsége - engem is beleértve - átlagosan $300 dollárt, azaz kb. 60.000 Ft-ot költ arra, hogy itt lehessen. Ennyi pénzért azért a keverős gyereket csak hátba vágnám egy lapáttal, vagy legalább udvariasan megkérnem, hogy hívjon segítséget, ha Ő nem érti, hogy melyik gombot kell megnyomni az adott pillanatban.
Az est egyébként az első 3 órában teljesen formálisan zajlik le. Fellépő, beszéd, díjátadás, beszéd, fellépő, fellépő, beszéd, fellépő, díjátadás a sorrend. A vacsorát követően - szerintem a rossz hangzás következményeként - egyre kevesebben figyelnek, elkezdődik az iszogatás, mindenki ki-be járkál, vagy asztalról asztalra koccint rég nem látott ismerősökkel. Ez körülbelül úgy néz ki, hogy a fekete terítős 10 fős asztalok kezdenek kiürülni, és Bob Margolintól Bob Corritore-ig mindenki sörért áll sorba. Ez azért egy kicsit vicces, valljuk be. Mindegy, ez a blues. A Blues Foundationnek valószínűleg nincs elég pénze a full gathering szervizt fizetni, így a vacsora után pincér Bye Bye So Long és még egy pohár vízért is sorba kell állni a kerekes söntésnél. Cerveza, por favor.
Körülbelül 9 óra körül úgy gondolom, hogy elmegyek aludni. Nem én vagyok az egyetlen, a susmorgás már elkezdődött a teremben. Szervezetlen beszédek, technikai bakik, unalmas előadások. Akkor sem volt nagy ováció, mikor Robert Johnson fiát és két unokáját, mint meglepetést mutattak be a színpadon. Rajtam kívül, talán pár ember, ha figyelt. Miért is? Az előtéri zenekarokat kivéve (Ők 30-40 perces előadást adtak) minden fellépő 2 számot játszik és valami oknál fogva az tuti, hogy az egyik egy shuffle. Délután 5 órától este 9-ig láttam kb. 10 fellépőt, ez 10 lassú bluest és ugyanannyi shuffle-t jelent, ami egy idő után kicsit aggasztó. Nem értem, hogy miért játssza mindenki ugyanazt a sémát.
Már a folyosón beszélgetek, mikor Buddy Guy lép a színpadra - shuffle-lassú blues műsorral. Na de kérem, ez azért más. Az első pillanattól kezdve Buddy Guy uralja a színpadot, leinti a zenekart. Nem 2000 watton őrjöng, hanem dinamikusan, izgalmasan felépítve vezényeli le számait, a közönséget is bevonva a játékba. Na erről beszélek! Buddy Guy 5 díjat vitt el ezen az estén, és ha lehet, még másik ötöt is adtam volna neki. Az Ő 5 perces produkciója nekem megérte az egész utazást és fejfájást. Ez az előadás ismét mosolyt csal az arcomra, megrendelem a következő sörömet és visszaülök az asztalomhoz. John Hammond következik a tőle megszokott profizmussal, de a már említett keverős miatt ez is nehezen hallható produkció volt - természetesen a shuffle itt sem maradt el. Mr. Hammond az év akusztikus előadója kategóriában volt jelölve, amit meg is nyert.
Janiva Magness rövid szoknyája jött ezután – a hangzás borzalom ugye, majd
Magic Slim fáradt shuffle-lassú blues produkciója ismét pakolásra kényszerít, pedig nagyon vártam a chicagói társaságot. Tudom, Ők is öregszenek és nyílván senki nem haragszik rájuk. Különben is ennyi idősen ki a franc képes 5-6 órát várni, hogy színpadra kerülhessen és még energia is maradjon benne. Slim egyébként az év tradicionális blues előadója kategóriában volt jelölt.
Már majdnem megint meggondoltam magam, mikor az ajtóhoz érve Lucky Peterson zongorás első száma 5 percre felfrissítette pilledő rákoskeresztúri agyamat, de a következő szám ismét egy shuffle, így a 62. shuffle ritmust megunva, kb. 11 óra körül udvariasan távozom.
Ne vegye senki ezt a beszámolót negatívumnak, az élmény így is nagy volt. Az összes fellépő és zenekar természetesen kitűnő volt, csak a rossz koncepció és hangzás unalmassá tette az estet. Nyilván szeretem én a shuffle-t, de más az, ha egy ilyen stílusú zenekart elmész megnézni (Anson Funderburgh szinte mást sem játszik, mégis egész nap hallgatnám). Az is más, ha 20 zenekar van jegyezve, szinte mind másfajta blues papíron, de mégis ugyanazt a sémát választják egy estére. Ez így persze csalódás. A nyitó három zenekar az előtérben sokkal jobb volt, mint bármelyik „nagy kutya” a fő ceremónián - tisztelet a már említett kivételeknek.
Kiemelném még az „újonc” Peter Parcek urat, valamint Rick Estrin produkcióit. Rick egy szólóharmonika számot adott elő, ami lenyűgöző volt. Egy eddig általam nem látott gitárost is megemlítenék, Kirk Fletchert. Fantasztikus blues gitározás folyik ott kérem. Tessék utána nézni!
A hétvége zárásaként hazafelé vezetve kis kitérőt tettem és meglátogattam Mississippi Fred McDowell sírját, Como, Mississippiben. Leültem a fűre és egy jó órát csak ültem a semmi közepén, bámultam Fred McDowell fényképét, mint egy kisgyerek a cukros zacskót. Én ezt a díjat viszem haza magammal.
A 32. Blues Music Awards fellépői, sorrend szerint:
Eden Brent, Chris O’Leary Band, The Vincent Hayes Project, Steve Miller Band, Bob Corritore, Willie Big Eyes Smith, Peter Parcek, Denise Lasalle, Reba Russel, Rick Estrin & Kirk Fletcher, The Mannish Boys, Buddy Guy, John Hammond, Janiva Magness, Magic Slim & Teardrops, Lucky Peterson, Eugene Bridges, Sonny Rhodes, Smokin’ Joe Kubek, Arthur Adams, Tad Robinson, Nighthawsk, Walter Trouth, Mitch Woods, Karen Lovely és Matt Hill.
Little G. Weevil
Memphis. Délután 5 órakor lehet felvenni a jegyet. Autóval elmegyek a Convention Center mellett, már látom a villogó öltönyöket, csillogó magassarkúkat - jó, hogy farmerben jöttem, gondolom magamban. Legalább észrevesznek.
A 125 dolláros jegyért itt vacsorát ígérnek, de az italért fizetni kell. Aranyos kis sorjegyeket lehet venni - import sorjegy $6.50, amiért Heinekent lehet bevinni a szervezetbe.
A ceremónia hivatalosan 7 órakor kezdődik, de a földszinti előtérben 5-kor már a Blues zenei díjas Eden Brent nyitja az estet. Eden Brent egy fantasztikus énekesnő és zongorista Mississippiből. Én személy szerint kevés fehér énekesnőt szeretek, Ő az egyik, akit igen. Pici hölgyről van szó, kb. 150 centi, körülbelül ugyanennyi cigit szív és a bort is eléggé szereti. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy szerezze be nemrég megjelent lemezét (Ain’t Got No Troubles), ami az Album Of The Year kategóriában volt jelölve. Következő fellépő a Chris O’ Leary Band. Jó előadást adtak pár technikai bakival, és egy ácsorgó (?) háttérénekesnővel. Chris egy tehetséges harmonikás-énekes és láthatóan az együttes tiszteli a főhőst. A Best New Artist kategória jelöltjeként szerepeltek a műsorban. A harmadik s egyben utolsó nyitó fellépő a Vincent Hayes Project, ha jól tudom Michigan államból. Fiatal gitáros-énekesről van szó, engem nagyon emlékeztet Anthony Gomezre, mind gitár, mind pedig öltözködés és hajviselet szempontjából. Bluesos, rockos gitárnyűvés ez, afroamerikai ritmus szekcióval és egy 20 év körüli orgonistával, aki állva nyúzza hangszerét, kitűnően kísér, és töltöget ahova kell. Ők is a Best New Artist kategóriában voltak jelölve.
7 óra, kezdődhet a buli. Mindenkit felszólítanak, hogy foglalja el a helyet a nagyteremben. A belépő kártyán megtalálom az asztalom számát (I5) és utolsónak el is foglalom a székem. Mint kiderült Reba Russell - Koko Taylor Award jelölt - mellett kaptam helyet.
Steve Miller egy jó 10 perces számot ad elő éppen, kitűnő hangzással. Ezt követően bemutatják az est házigazdáit és kezdetét veszi a káosz. A B.B. King’s Bluesville rádióból jól ismert hang arca Big Lou és az énekes Mickey Thomas vicces konferanszai még rendben is lennének, de a keverős srác túl sokat ihatott vagy keveset aludt, mert a milliós hangládákból idegesítő recsegés tódul felénk és a beszédek felét nem halljuk. Ez egész este on/off zajlik. Én ezt felháborítónak tartom. Közel 20 fellépő van a ceremónián és Steve Miller, valamint a később érkező Buddy Guy kivételével (akik saját technikust hoztak) az összes produkció botrányosan szólt. Janiva Magness kb. 3 percig énekelt anélkül, hogy azt bárki is hallotta volna. John Hammond akusztikus gitárjai úgy szóltak, mint valami olcsó ukulele és Denise LaSalle, 5 perc alatt berekedt, úgy kellett ordítania, hogy hallja magát. Lehetne még sorolni a bakikat, de felesleges. Szerintem egy ilyen fontos esten ez megengedhetetlen. Nem is beszélve arról, hogy a vendégek többsége - engem is beleértve - átlagosan $300 dollárt, azaz kb. 60.000 Ft-ot költ arra, hogy itt lehessen. Ennyi pénzért azért a keverős gyereket csak hátba vágnám egy lapáttal, vagy legalább udvariasan megkérnem, hogy hívjon segítséget, ha Ő nem érti, hogy melyik gombot kell megnyomni az adott pillanatban.
Az est egyébként az első 3 órában teljesen formálisan zajlik le. Fellépő, beszéd, díjátadás, beszéd, fellépő, fellépő, beszéd, fellépő, díjátadás a sorrend. A vacsorát követően - szerintem a rossz hangzás következményeként - egyre kevesebben figyelnek, elkezdődik az iszogatás, mindenki ki-be járkál, vagy asztalról asztalra koccint rég nem látott ismerősökkel. Ez körülbelül úgy néz ki, hogy a fekete terítős 10 fős asztalok kezdenek kiürülni, és Bob Margolintól Bob Corritore-ig mindenki sörért áll sorba. Ez azért egy kicsit vicces, valljuk be. Mindegy, ez a blues. A Blues Foundationnek valószínűleg nincs elég pénze a full gathering szervizt fizetni, így a vacsora után pincér Bye Bye So Long és még egy pohár vízért is sorba kell állni a kerekes söntésnél. Cerveza, por favor.
Körülbelül 9 óra körül úgy gondolom, hogy elmegyek aludni. Nem én vagyok az egyetlen, a susmorgás már elkezdődött a teremben. Szervezetlen beszédek, technikai bakik, unalmas előadások. Akkor sem volt nagy ováció, mikor Robert Johnson fiát és két unokáját, mint meglepetést mutattak be a színpadon. Rajtam kívül, talán pár ember, ha figyelt. Miért is? Az előtéri zenekarokat kivéve (Ők 30-40 perces előadást adtak) minden fellépő 2 számot játszik és valami oknál fogva az tuti, hogy az egyik egy shuffle. Délután 5 órától este 9-ig láttam kb. 10 fellépőt, ez 10 lassú bluest és ugyanannyi shuffle-t jelent, ami egy idő után kicsit aggasztó. Nem értem, hogy miért játssza mindenki ugyanazt a sémát.
Már a folyosón beszélgetek, mikor Buddy Guy lép a színpadra - shuffle-lassú blues műsorral. Na de kérem, ez azért más. Az első pillanattól kezdve Buddy Guy uralja a színpadot, leinti a zenekart. Nem 2000 watton őrjöng, hanem dinamikusan, izgalmasan felépítve vezényeli le számait, a közönséget is bevonva a játékba. Na erről beszélek! Buddy Guy 5 díjat vitt el ezen az estén, és ha lehet, még másik ötöt is adtam volna neki. Az Ő 5 perces produkciója nekem megérte az egész utazást és fejfájást. Ez az előadás ismét mosolyt csal az arcomra, megrendelem a következő sörömet és visszaülök az asztalomhoz. John Hammond következik a tőle megszokott profizmussal, de a már említett keverős miatt ez is nehezen hallható produkció volt - természetesen a shuffle itt sem maradt el. Mr. Hammond az év akusztikus előadója kategóriában volt jelölve, amit meg is nyert.Janiva Magness rövid szoknyája jött ezután – a hangzás borzalom ugye, majd
Magic Slim fáradt shuffle-lassú blues produkciója ismét pakolásra kényszerít, pedig nagyon vártam a chicagói társaságot. Tudom, Ők is öregszenek és nyílván senki nem haragszik rájuk. Különben is ennyi idősen ki a franc képes 5-6 órát várni, hogy színpadra kerülhessen és még energia is maradjon benne. Slim egyébként az év tradicionális blues előadója kategóriában volt jelölt.
Már majdnem megint meggondoltam magam, mikor az ajtóhoz érve Lucky Peterson zongorás első száma 5 percre felfrissítette pilledő rákoskeresztúri agyamat, de a következő szám ismét egy shuffle, így a 62. shuffle ritmust megunva, kb. 11 óra körül udvariasan távozom.
Ne vegye senki ezt a beszámolót negatívumnak, az élmény így is nagy volt. Az összes fellépő és zenekar természetesen kitűnő volt, csak a rossz koncepció és hangzás unalmassá tette az estet. Nyilván szeretem én a shuffle-t, de más az, ha egy ilyen stílusú zenekart elmész megnézni (Anson Funderburgh szinte mást sem játszik, mégis egész nap hallgatnám). Az is más, ha 20 zenekar van jegyezve, szinte mind másfajta blues papíron, de mégis ugyanazt a sémát választják egy estére. Ez így persze csalódás. A nyitó három zenekar az előtérben sokkal jobb volt, mint bármelyik „nagy kutya” a fő ceremónián - tisztelet a már említett kivételeknek.
Kiemelném még az „újonc” Peter Parcek urat, valamint Rick Estrin produkcióit. Rick egy szólóharmonika számot adott elő, ami lenyűgöző volt. Egy eddig általam nem látott gitárost is megemlítenék, Kirk Fletchert. Fantasztikus blues gitározás folyik ott kérem. Tessék utána nézni!
A hétvége zárásaként hazafelé vezetve kis kitérőt tettem és meglátogattam Mississippi Fred McDowell sírját, Como, Mississippiben. Leültem a fűre és egy jó órát csak ültem a semmi közepén, bámultam Fred McDowell fényképét, mint egy kisgyerek a cukros zacskót. Én ezt a díjat viszem haza magammal.A 32. Blues Music Awards fellépői, sorrend szerint:
Eden Brent, Chris O’Leary Band, The Vincent Hayes Project, Steve Miller Band, Bob Corritore, Willie Big Eyes Smith, Peter Parcek, Denise Lasalle, Reba Russel, Rick Estrin & Kirk Fletcher, The Mannish Boys, Buddy Guy, John Hammond, Janiva Magness, Magic Slim & Teardrops, Lucky Peterson, Eugene Bridges, Sonny Rhodes, Smokin’ Joe Kubek, Arthur Adams, Tad Robinson, Nighthawsk, Walter Trouth, Mitch Woods, Karen Lovely és Matt Hill.
Little G. Weevil
Roomful Of Blues: Hook, Line & Sinker
2011-05-17
A Roomful Of Blues egy márkanév, egy intézmény, az Egyesült Államok zenei kincsei közül az a zenekar, amely az eltelt 44 évben a többszöri tagcseréket követően is sikeresen megtartotta önazonosságát. A csapatot 1967-ben alapította Duke Robbilard gitáros és Al Copley zongorista. A kezdeti években blues-rockot játszottak, majd 1970-ben Greg Piccolo (tenorszaxofon), Rich Lataille (alt- és tenorszaxofon) és John Rossi (dob) csatlakozásával stílus váltottak, a jump blues felé mozdultak el. Az elmúlt évtizedek során több mint ötven muzsikus fordult meg a bandában, többek között olyan nevek, mint: Ronnie Earl, Ron Levy, Lou Ann Barton, Sugar Ray Norcia és Curtis Salgado.A banda alig két hónappal új énekese Phil Pemberton érkezése után készítette el a legújabb, Hook, Line & Sinker címet viselő albumát. A korábbiakhoz hasonlóan ezen a korongon is túlsúlyban vannak a derűsebb, táncolhatóbb darabok, mindemellett a témaválasztásban igyekeztek változatos tételtípusokat, hangulatokat is elővezetni. A 12 gondosan kiválasztott szám között találhatunk Little Richard, Dave Bartholomew, Amos Milburn, Clarence "Gatemouth" Brown és Floyd Dixon szerzeményt. A CD-n muzsikáló zenészek közül Rick Lataille a legrégebbi zenekartag, de mellette ki kell emelni a Chris Wachon energikus, tüzes gitárjátékát valamint Phil Pemberton több oktáv-szintet is „bejáró” énekét. A nagyszámú zenészgárda végig együtt mozog, tökéletesen interpretálja a darabokat. Hangzásukban, zenei világukban napjainkban ugyanúgy tetten érhető a Kansas City stílus, a Chicago blues, a jump blues, mint a swing vagy akár a New Orleans-i behatások. A lemez megszólalása vonzó, differenciált, fényekkel, árnyékokkal teli.
A Roomful Of Blues bebizonyította, hogy erősebbek mint valaha, s sikerült ismét egy professzionális munkával előrukkolniuk.
Alligator Records, 2011
hcs
Micke & Lefty Featuring Chef: Up The Wall
2011-05-12
A finn nemzetiségű Micke Björklöf & Blue Strip zenekar a pályafutása során Európa számos országában megfordult, és négy lemezt is készített. A több személyi változáson átesett együttes három tagja, a zenekarvezető Micke Björklöf, valamint Ville ’Lefty’ Leppänen, Miikka ’Chef’ Kivimäki az új évezred elején létrehozta a Micke & Lefty Featuring Chef triót.Az idén tavasszal, a Berlinben megrendezésre került European Blues Union-on is fellépő banda második korongja, Willie Dixon és Tony Joe White egy-egy szerzeménye mellett csakis saját nótákat tartalmaz. Az együttes a Delta- és Country blues, a jazz, a country és a rock elemeit felhasználva alakította ki saját zenei nyelvét. Micke Björklöf erőteljes énekével, Ville ’Lefty’ Leppänen virtuóz slide gitározásával, míg Miikka ’Chef’ Kivimäki precíz basszusjátékával bizonyítja tehetségét, de több szerzeményben megtapasztalhatjuk lenyűgöző háromszólamú éneküket is. Az üresjárattól mentes, minden ízében minőségi produkció egymás után sorjázó, tizenhárom akusztikusan előadott dala közül a You Better Me, az Up The Wall és a Good Friend című tételek lopták be leghamarabb magukat a szívembe.
Összességében elmondható, hogy az öreg kontinens legizgalmasabb, legkiválóbb blues formációi közé sorolandó zenekar olyan albumot készített, ami joggal követelhet magának helyet az otthoni blues kollekciókban.
Hokahey! Records, 2010
hoati
Radics Béla: Dat-Ol'-Boogie-Man-From-Angel-Land
2011-05-04
Radics Béla a magyar rockzene legendás és nagy hatású alakja, „Jimi Hendrix legjobb magyar tanítványa”. A szűkre szabott élete során játszott a Sankó Group, a Sakk-Matt, a Tűzkerék, az Alligátor és a Nevada együttesekben, de legnagyobb sikereit a Taurus EX T 25-75-82-vel érte el. Pályafutása során - a két Taurus kislemezt leszámítva - hanganyaga nem jelenhetett meg. Ezt a hiányt próbálják meg pótolni a rendre megjelenő posztumusz kiadványok.A legutolsó ilyen jellegű anyag, a Dat-Ol'-Boogie-Man-From-Angel-Land a Moiras Kiadó gondozásában LP-n, 330 példányban korlátozva került kiadásra. A vinyl-lemez A oldala a Tűzkerék 1977-ben rögzített demójával indul, a szerzeményeket (Johnny B. Goode, Királyi madár, Guitar Boogie) a Radics – Póka – Döme trió adta elő. Az oldal további tételei valódi unikumot jelentenek, hisz Radics Béla az Illés zenekar, valamint Németh "Nemecsek" Tamás által alkotott alkalmi jam formációval szerepel. A felvételt Gittinger Tibor 1973-ban az FMH-ban készítette. Még ugyanebben az évben létrejött, néhány hónapos felállást megélt Alligátor együttes négy számos demója adja az album B oldalát. Az elhangzó nóták közül a Napfényes napok és a Csodálatos utazás Radics legjobban sikerült dalai közé tartoznak.
A borító előlapjának grafikája többekben ellenérzést váltott ki, ennek ellenére biztosra vehető, hogy a meglehetősen változatos hangminőséget képviselő felvételeket tartalmazó lemez, a gyűjtők körében komoly értéket fog képviselni.
Moiras Kiadó, 2011
hoati
miX&dorp: Blues + Beat
2011-04-20
Számosan akadtak olyanok, akik az új korok kihívásainak megfelelően kísérelték megújítani a több mint száz éves múltra visszatekintő blues zenét. A próbálkozások közül mindenképpen érdemes megemlíteni R.L. Burnside, Chris Thomas King, Skip "Little Axe" McDonald munkáit, vagy éppen a Fat Possum New Beats From The Delta című válogatás albumát.Hasonló kaliberű kezdeményezés Jan Mittendorp miX&dorp művésznéven kiadott, remix-eket tartalmazó CD-je. A holland Black & Tan Records főnöke a közelmúltban megjelent hanganyaghoz dalokat a lemezkiadója égisze alatt megjelent felvételekből válogatott. A korongra így Boo Boo Davis, Big George Jackson, Billy Jones, Harrison Kennedy és Roscoe Chenier szerzeményei kerültek. A régi és az új ördögi kombinációját tartalmazó darabokban a blues elektronikával keveredik, dubos effektek és samplerezett loopok jellemzik a Mittendorp által létrehozott zenei világot. A nóták többsége alaposan átalakult, a tételekre jellemző arányok eltolódtak, sokszor rá sem lehet ismerni a kiinduló, „update-elt” dalokra.
Érdemes esélyt adni e nyers, kreatív energiától duzzadó albumnak, mert különben olyan élményekről maradhatunk le, amelyek képesek ízlésünket formálni, látókörünket növelni.
Black & Tan Records, 2011
hoati
Todd Sharpville: Porchlight
2011-04-14
Ki ez az ember? – tettem fel magamnak a kérdést Todd Sharpville zenéjét először meghallva. Neve csengése alapján származhatna a Mississippi deltájából, zenéje a három királyok – Albert King, B.B. King, Freddie King – muzsikáját idézi, szövegei Bob Dylan és Buddy Guy dalszövegeire emlékeztetnek, s emellett csupa-csupa lélek. Nos, személyében egy angol nemesi családból származó muzsikust tisztelhetünk, aki ugyanúgy bírja Joe Cocker szimpátiáját, mint B.B. King elismerését, de a legtöbbet mégis Hubert Sumlin szavai mondanak róla: „Todd a legjobb brit gitáros, akit Peter Green óta hallottam.”Az utóbbi években meglehetősen viharosan alakult a zenész magánélete: keresztülment egy váláson, alaposan megviselte őt a gyermekeitől való elszakadás hosszúra nyúlt procedúrája, majd egy rövid időre idegösszeomlással kórházba is került. Már-már kezdtek a dolgok jóra fordulni, amikor az apja a Porchlight album felvételének a felénél váratlanul meghalt. Szomorú történet ez… Mindezek hatására a 2010-ben megjelent lemeze egy élettapasztalattal, szenvedéssel teli, ihletett munka, amit édesapja emlékének ajánl. Az első CD-n szereplő hét számban a házasságról, a szétmálló családról, a saját démonaival való küzdelemről mesél. A második CD egy változatosabb munka, itt a blues műfaj sokszínűségét mutatja meg. A két korongon hallható zenét finom, árnyalt megszólalás jellemzi. A szerzemények intenzívek, szépen kivitelezettek, tisztán tagoltak, a zene a maga természetességében folyik tova. Todd énekhangja lírai, visszafogott, a szövegekkel harmonizáló. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy az énekes-gitáros az egyik legkeresettebb dalszerző.
Összegzésként elmondható, a Porchlight egy revelatív hatású lemez, amit mindenkinek hallani kell!
M.I.G. Music, 2010
hcs
John-Alex Mason: Jook Joint Thunderclap
2011-04-12
A harmincas évei közepén járó John-Alex Mason az egyesült államokbeli Colorado államban nőt fel. Tinédzserkorának meghatározó zenei élményeit a Led Zeppelin és Robert Johnson munkássága jelentették számára. Katonai szolgálati idejét Európában töltötte, ahol számtalan alkalommal utcazenészként muzsikált. A hadseregből leszerelve nem a tanult hivatásában, biológusként helyezkedett el, hanem az előadói karriert választotta.Döntése helyesnek bizonyult, hisz 2001-ben megjelent a sokak által méltatott bemutatkozó lemeze, a Walking Tracks, és ugyanebben az évben megnyerte a Telluride Acoustic Blues versenyt is. Korábbi albumaihoz hasonlóan a legújabb, Jook Joint Thunderclap című korongján a tőle megszokott zenei stílus, gospel elemekkel átitatott Mississippi- és Hill Country blues található. A gitáros-énekes nem fél kockáztatni, új dolgokat kipróbálni, ezért a bevált one man band produkción felül közismert muzsikusokkal (Gerry Hundt, Lightnin' Malcolm, Cedric Burnside, Cody Burnside, Lionel Young, …) feljátszott nótákat is hallhatunk. A vendégzenészek különböző irányból érkeztek, így az elhangzó tételek csipetnyi modern ízt, multikulturális (rap, afrikai ritmus) hatást sem nélkülöznek. A saját szerzemények mellett Oscar Brown, Fred McDowell és Robert Johnson egy-egy dala is rögzítésre került.
John-Alex Mason-nek sikerült demonstrálnia, hogy az új évtizedben változatlanul eleven, izgalmas és karakteres előadó. Aktuális lemeze a blues nagyságok legjobb hanganyagaira emlékeztet, klasszikus album, amit – nem lehet kérdés - évtizedek múlva is hallgatni fogunk.
Naked Jaybird Music, 2011
hoati
Big Shanty: Collection
2011-04-10
Az amerikai Big Shanty sajátos színfoltot képvisel a nemzetközi blues életben. A gitáros-énekes muzsikáját meglehetősen nehéz kategorizálni, hisz a kőkemény blues-rockot Delta blues-zal, funky-val és némi technóval keveri. Zenéjében leginkább Jimi Hendrix, Lonnie Brooks, Neil Young, Root Boy Slim és a White Stripes hatása érhető tetten.Debütáló albuma 2004-ben World Of Trouble címmel jelent meg. A korong pozitív fogadtatásban részesült, azonban az átütő sikert a három év múlva piacra dobott Ride With The Wind hozta meg számára. A neves vendégmuzsikusok (Liz Melendez, Jack Hall, Col. Bruce Hampton, …) közreműködésével rögzített hanganyagot a Real Blues Magazine a ”#1 Blues Album Of 2007” díjjal jutalmazta. A CD húzódala, a háborúellenes Killing Fields öt hétig vezette a Blues Critic rádió slágerlistáját és ”Best Blues Song” címre is jelölték. A zenekedvelők több mint egymillió alkalommal töltötték le ingyenesen a lemezt a King Mojo Records oldaláról. Soron következő albuma, a Sold Out… meg sem közelítette elődje sikereit, de mégis elmondhatjuk róla, hogy fogós és jól összerakott, szerethető nóták gyűjteménye.
Idén Collection címmel az eddigi korongjain található szerzeményekből válogatva, valamint a House Of Jam-ben adott egyik koncertjének a részletét tartalmazó dupla lemez jelent meg. A death metal blues és a heavy metal funk jelzővel is illetett dalok közül személyes kedvenceim a Whisky Woman, a Killing Fields és a Born Up In Trouble. Lehet, hogy ezek a CD-k nem okoznak váratlan meglepetéseket Big Shanty pályafutását ismerőknek, de abban biztosak lehetünk, hogy a gitáros-énekes munkásságának gyöngyszemeit tárják elénk.
King Mojo Records, 2011
hoati
Shemekia Copeland: Deluxe Edition
2011-04-05
Shemekia Copeland a legendás texasi gitáros Johnny Copeland lánya 1979. április 10-én született New York Harlem negyedében. 11 évesen már részt vett édesapja a városban tartott koncertjein (először a The Cotton Clubban lépett fel, és a Too Stingy With The Love For Me című dalt énekelte), 15 évesen vele együtt turnézott. Az első albuma 1998-ban jelent meg, ezt azóta még négy követte.Az Alligator Records-nál rögzített lemezei közül válogat az év elején megjelent Deluxe Edition. Mint minden ilyen összeállítás, ez is a korábban megjelent anyagok legjobb pillanatait, csúcspontjait gyűjti össze, de a művésznő további karrierjét ismerve elmondható akár az is, hogy a vadabb, „hangosabb” évek lettek dokumentálva. Az énekesnő zenéjében tükröződik apja texasi blues stílusa, de otthonosan mozog az akusztikus bluesban, a R&B-ban, és zenéje magán viseli Stax-soul nyomát is. Életkorához képest (ne feledjük, még csak 19 éves volt, amikor az első album készült) hangjában megkapó életbölcsesség esszencia hallható. Shemekia tiszta szívből, őszinte odaadással énekel, hangja magabiztos, érett, erőteljes. Bruce Iglauer nem bízott semmit a véletlenre, tévedhetetlen ízléssel választotta ki a lemezeken szereplő zenésztársakat. A megszólaló muzsikusok sokasága ellenére azonban nyoma sincs minőségbeli ingadozásnak. A dalok közül kiemelkedik a lélegzetelállító Ghetto Child, a funkys Better Not Touch, az akusztikus Beat Up Guitar, a balladisztikus Don’t Whisper és Salt In My Wounds, valamint a rockos hangvételű It’s 2 A.M., Wild, Wild Women és a Your Mama’s Talking. A CD-n egy karácsonyi szám is szerepel - a Stay A Little Longer, Santa a kiadó Alligator's Genuine Houserockin’ Christmas albumáról lett átemelve.
Shemekia Copeland egy igazi egyéniség, erről győz meg e gyűjtemény, de ezt már korábban is tudtuk.
Alligator Records, 2011
hcs
