Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Mahsa Vahdat & Mighty Sam McClain: Scent Of Reunion - Love Duets Across Civilizations
2010-07-18


Az iráni származású énekesnő, Mahsa Vahdat, valamint a norvég producer és poéta, Erik Hillestad 2003 óta számos közös projekten dolgozott. A szerelmes duetteket tartalmazó lemez elkészítését 2008 decemberében, egy franciaországi költői műhelyben részt véve határozták el. A jól ismert amerikai soul-blues énekesre, Mighty Sam McClainre esett a választás, hogy a dalokat Mashaval előadja.
Minkét előadó az általa képviselt stílust hozta a produkcióba, így az iráni folkot és a soul-bluest is tartalmazó korongra leginkább a világzene kategória illik.
A tavaly megjelent lemez dalszövegeit Erik Hillestad mellett az iráni Mohammad Ebrahim Jafari, míg a zenét Mahsa Vahdat, Sigvart Dagsland, Knut Reiersrud és Jarle Bernhoft írta. A különös hangzású, gyönyörű énekhangokat tartalmazó felvételek három városban (Oslo, New Hampshire és Teherán) kerültek rögzítésre.
A Scent Of Reunion a szerelem mindenhatóságát hirdetve a világ egyetemleges nyelve, a zene segítségével képes arra, hogy felhívja a figyelmet a civilizációk sokszínűségére, s közelebb hozza egymáshoz bolygónk különböző kultúráit, vallásait és politikai rendszereit.

Kirkelig Kulturverksted, 2009

hoati


Tutu Jones: Inside Out
2010-07-15


Tutu Jones-t születésétől kezdve a zene vette körül, hiszen édesapja, Johnny B. Jones és nagybátyja, L.C. Clark gitáron játszott, s a család barátai, Freddie King, Little Joe Blue és Ernie Johnson is gyakran megfordultak házukban. Ezek után cseppet sem meglepő, hogy a kis Tutu már egész fiatalon, 4 és 1/2 évesen dobon játszott, tinédzserként pedig Z.Z. Hill és R.L. Burnside zenekaraiban szerepelt.
Nem sokkal később gitárra váltott, majd szóló előadóként lemezeket készített a JSP- és a Rounder Records részére, melyek közül a Blue Texas Soul W.C. Handy Awards jelölést kapott Soul Blues Album Of The Year kategóriában.
Az elmúlt évezred utolsó éveitől kezdődően meglehetősen keveset hallottunk felőle. A csendet 2005-ös koncertlemeze, majd a tavaly kiadott Inside Out című stúdióalbuma törte meg. Ezek előző albumaihoz hasonlóan magas színvonalú, a Texas blues és a soul sajátos keverékét tartalmazzák, Tutu Jones Freddie Kingre emlékeztető gitár stílusával.
A South Dallas-i muzsikus ötödik korongjával is bizonyítja, hogy nem véletlenül sorolják a 21. század legfigyelemreméltóbb előadói közé. Csak reménykedni tudok benne, hogy újabb lemezéig nem kell éveket várni.

SoulTone Records, 2009

hoati


Tad Robinson: Back In Style
2010-07-13


Tad Robinson azon zenészek közé tartozik, aki ismeri a titkot, hogy miként lehet jó dalokat írni, és ezeket életre kelteni.
Az előadó a kilencvenes években számos felvételt készített a Delmark Records számára, mígnem a Maryland központú Severn Records-nál kötött ki. Itt készítette el a Did You Ever Wonder (2004) és az A New Point Of View (2007) CD-ket, mely utóbbit Blues Music Awards díjra jelöltek a Soul Blues Album Of The Year kategóriában.
 A zenész azóta is kitartóan műveli ezt az érzelmes stílust, és elmondható, hogy ihletőleg  a Stax- és a Hi Records előadói, illetve a Memphis- és Motown sound hatottak rá leginkább.
Az idei Back In Style című albumára a dalok jórészét Darrell Nulisch-sal és régi jó barátjával, Steve Gomes-zal írta. A nóták a maguk egyszerűségében is remekül vannak felépítve, intelligensek, és pont annyira érzelmesek, amennyire kell. Szívvel és lélekkel próbálnak hatni a szívre és a lélekre úgy, hogy az album végig igyekszik mellőzni a hatásvadász elemeket.
Robinsonnak egyedülálló, szenvedélyes stílusa van, olyan érzelmeket szólaltat meg a hallgatóban, melyeket legtöbb énekes csak élőben képes megidézni. Egyszerre visszhangzik benne/bennünk Al Green, Tyrone Davis és Syl Johnson.
Ahhoz azonban, hogy ilyen produkció születhessen kellettek a remek zenésztársak is, a lemezen vendégeskedő Memphis Horns és a "Severn házi zenekara": a gitáros Alex Schultz (William Clarke, Rod Piazza and the Mighty Flyers, Deitra Farr), a basszusgitáros Steve Gomes (Ronnie Earl, John Lee Hooker), a dobos Robb Stupka (Luther Allison, Johnny Lang), a billentyűsök Benjie Porecki (Darrell Nulisch, Roy Gaines) és Kevin Anker.
Íme egy megbízható színvonalú album, amelynek egyfajta spontán, őszinte és szerethető légköre van.

Severn Records, 2010

Turista


Thomas Ford: Thomas Ford
2010-07-09


Thomas Ford előadói karrierjét tizenéves korában a Men Of Splendor névre hallgató jazz-pop formáció frontembereként kezdte. Hamar rájött azonban arra, hogy ez nem az ő zenei világa, így a banda feloszlását követően dobro gitárt vásárolt és a nap 24 órájában gitározni tanult.
Korai szóló fellépéseinek híre gyorsan elterjedt, felkeltve a szakma figyelmét is. Egyik Plymouth-i koncertjét követően Vince Lee, a The Wildcards együttes vezetője felajánlotta, hogy szívesen zenélne vele - az énekes-gitáros később vendégzenészként közreműködött a Thomas Ford & The Dirty Harmonys debütáló, Separation Street című CD-jén.
Az angol muzsikus a saját nevét viselő szólólemezével koncertjeinek hangulatát szeretné visszaadni. A korongra - Son House Death Letter című dalának feldolgozása mellett - a tőle megszokott, a delta blues tradíciókra épülő nyers hangzású, jellegzetes dallamvilágú szerzemények kerültek, melyek atmoszférája gyorsan hatalmába keríti a hallgatót. A sötét hangulatú és szövegvilágú dalszövegek sokszor kétértelműek, s a lírai humort sem nélkülözik.
Még a legkritikusabb blues rajongók sem találnak sok fogást a brit blues feltörekvő csillagának új lemezén.

Magánkiadás, 2010

hoati


Chris James & Patrick Rynn: Gonna Boogie Anyway
2010-07-04


Az énekes-gitáros, Chris James és a basszusgitáros, Patrick Rynn zenei együttműködése 1990-ben, Chicagóban kezdődött. Közös zenekarukkal, a The Blue Four-ral széles körű ismertségre tettek szert, a legnagyobb blues legendákkal turnéztak, de szerepeltek Rob Stone, Dennis Binder, Jody Williams és Tomcat Courtney lemezein is.
A San Diego-i székhelyű duó második CD-jén - a bemutatkozó, Stop And Think About It-hez hasonlóan – az ’50-es évek Chicago bluesa hallható némi modern ízzel, azonban a Gonna Boogie Anyway az első lemezhez viszonyítva gitárcentrikusabb, valamint akusztikus felvételeket is tartalmaz. A CD-n saját szerzemények dominálnak, melyek energikusak és vibrálóak, de ugyanakkor finom zenei megoldások is jellemzik őket, csakúgy, mint a feldolgozás nótákat, melyek szerzői Robert Lockwood Jr., Bo Diddley és Jimmy Reed.
A vendégzenészek névsora igazi sztárparádé, hisz a lemez rögzítésénél közreműködött David Maxwell, Henry Gray, Sam Lay, Willie Hayes, Rob Stone és Bob Corritore.
A Stop And Think About It számtalan díjat és jelölést kapott. Chris James és Patrick Rynn új lemeze hasonló sikerekre számíthat.

Earwig Music, 2010

hoati


Aynsley Lister: Tower Sessions
2010-07-02


Aynsley Lister, a brit elektromos blues új nemzedékének egyik legfigyelemreméltóbb tagja hosszú éveken keresztül trió felállásban játszott, azonban az Equilibrium című lemeze rögzítését kibővített felállással kezdte meg. A zenekarhoz a billentyűs Steve Darrell Smith csatlakozott, ezáltal nemcsak az együttes hangzása, hanem Lister gitárjátéka is megváltozott.
A gitáros-énekes az eredményen felbuzdulva úgy döntött, hogy elkészíti második koncertalbumát. A Tower Sessions felvételére egy hosszú európai turnét követően, ezév elején a Londontól délnyugatra fekvő Winchester város klubjában került sor.
A CD-t Aynsley Lister pályafutása összegzésének is tekinthetjük, mivel eddigi albumairól tizenegy szerzeményt, valamint két feldolgozást tartalmaz. Egymást követik a rajongók kedvenc dalai: a Sugar Low, az Early Morning, a Hurricane és a Hero, a lemez fénypontja mégis Prince Purple Rain című szerzeménye, de Jimi Hendrix-től a Crosstown Traffic interpretálása is kellően izmosra sikerült.
A korongot mélységében megismerve kijelenthetem, hogy Aynsley Lister és zenekara jobb formában van, mint valaha.

Manhaton Records, 2010

hoati


Hatlövetű galeri - McCray, Pribojszki és Éles blues napi sortüze a Lamantin Jazz Fesztiválon
2010-06-27


Kissé késve mentünk a blues napi nagyvadakra hangokat vadászni, de azért meglőttük a magunkét. Hazavittük, Wordben és Photoshopban megsütöttük, s ha nem is frissiben, de annál gusztábban tálaljuk fogyasztásra a T. Olvasónak.

Szállj, harmonikás - adtuk ki magunkban a vezényszót a főtéri hangkatlan elé érve, ahonnan tempós karcsapásokkal pillangózott már kifele a herfli csalogató hangja. Ha mellbe nem is, de a felismerés kissé hátbavágott minket, hogy Éles Gábor triójáról már lecsúsztunk, Ferenczi György pedig Pribojszki Mátyásnak öltözött, holott a farsangra már (víz)keresztet vetettünk. A szájharmonika szerencsére stimmelt.
Node félre a tréfát, kollégánk azért befotózta a delikát hangzás nagymesterét, akinek zenei hitvallásában fontos a személyes hang, aki csak olyat játszik, ami őt is megmozgatja, amiért él-hal. Mi élhalak nem voltunk, mert késve úsztunk be a trió zenei hangfolyamába, így kissé partravetetten kaptunk a sajtóanyag után, amiben a következő állt:

Az Éles Gábor Triót a névadó 2007-ben alapította. Szerzeményeiben a közlés fontosságát és a zenei intimitás jelenlétét tartotta a legfontosabbnak. A darabokban az alapítóra hatást gyakorolt zenei nyelvek léptek párbeszédbe: a jellegzetes hangzásvilág alapvetően a jazzből, a soulból és a bluesból táplálkozott, de a groove és a szabad improvizáció jelenléte is tettenérhető volt benne. A trió játéka közben a ritmikus funkos lüktetést gyakran váltotta lassú sodrású, balladisztikus muzsika.

„Cél volt egy olyan zenekar létrehozása ahol saját és kollegáim zenei álmait tudjuk megvalósítani, megértve azt a zenei irányt, amiben a legjobban „üzemelek". Cél volt egy olyan koncertzenekar megalakítása, ami tud szabadon együtt játszani, de a fix, megírt részek témává, jelleggé és tartalommá válhatnak benne. Cél volt egy olyan trió létrehozása, ahol olyan zenei-szakmai helyekre juthatok el, ahová eddig még nem. Végül cél volt az is, hogy legyen blues, soul, funk, standard és mai saját muzsika."

Blues napi tettenérésünk első "áldozata" a Pribojszki Mátyás Band volt. Stílusuk egészen sajátos, szűk műfaji keretek közé nem szorítható, a dallamos jazz és a dinamikus groove-ok keveréke, erős funky érzésekkel, ízlésesen kiegészítve blues-os motívumokkal. Pribojszki, aki szinte állandó vendége a fesztiválnak és a Lamantin Klubnak, zenéjében újrapozícionálta a szájharmonikát, mint hangszert, és a szájharmonikázásról alkotott sztereotípiákat. Megmutatta, hogy ez a különlegesen intim szólóhangszer a tradicionális blues műfaján túl is nyújt zenei felfedezésekre váró új ízeket, korosztálytól függetlenül.

A szerdai estén csapatának tagjai olyan kiváló jazz/blues muzsikusok voltak, akiket a saját hangszerükön itthon a legjobbak között tartanak számon: Kepes Róbert basszusgitáron, Kovács Erik zongorán, Molnár Dániel dobon, Szász Ferenc pedig gitáron mondta fel a kötelezőt a blues vaskos tankönyvéből.

A blues napnak - talán a popularitása miatt - mindig nagyobb respektje, híre van, mint a "hagyományos" jazz napoknak. Larry McCray-t is megelőzte már a híre, hisz amennyiben a mai blues zenének van jövője a XXI. században, akkor sejthető, hogy az arkansasi születésű gitáros nemcsak visszatérő szereplő lesz, hanem egyike azon prófétáknak, akik koruk nemzedékét átvezethetik a legújabb korszakba. Zenéje ugyanis hitet tesz az eredeti blues tradíciók mellett, ám emellett új, izgalmas célok felé orientálja a műfajt.

Larry a mississippi blues - vagy ahogy egy témában szakavatott kollégától hallottuk: a "gyári blues" - képviselője, az első olyan villanygitáros stílusé, ami tetőtől talpig végigbizsergeti azt, aki hallgatja. A nemcsak kreatív energiáktól duzzadó - a Gibson szinte balalajkának tűnt a mellkasán... - gitáros soulos, erőteljes hangja alatt ugyanolyan jól érvényesültek a könnyed balladák, mint nyers és vaskos gitárjátéka.

Büki László 'Harlequin'
Forrás: Vaskarika a kultúracél

A szerző fotógalériája a koncertről ide kattintva tekinthető meg!


Vdelli: Ain't Bringing Me Down
2010-06-25


Az 1997-es megalakulása óta tíz lemezt készítő ausztráliai Vdelli utolsó CD-je, a tavaly tavasszal megjelent Ain't Bringing Me Down felvételét különös koncepcióval kezdte meg.
Szülőföldjén, valamint Európa egyes országaiban a rendkívüli népszerűségnek örvendő power trio - miután eldőlt, hogy az aktuális lemez producere Kevin Shirley (Led Zeppelin, Black Crowes, Aerosmith, Joe Bonamassa, stb.) lesz - elhatározta, hogy úgy vonul a stúdióba, mintha az első, bemutatkozó albumát készítené. Kiválasztották legjobb dalaikat, melyeket új szerzeményeikkel kombináltak, így próbálva bemutatni a zenekart azok számára, akik ezidáig nem ismerték, de ezzel egyidejűleg kedveskedni akartak hűséges rajongóiknak is.
A Michael Vdelli (gitár, ének), Ric Whittle (dob, ütős hangszerek) és Troy Gennoe (basszusgitár) alkotta együttes által rögzítésre került blues-rock nótákból süt az erő, az energia, a hihetetlen profizmus, míg a lemez hangzása tökéletesre sikerült.
Talán egyszer lesz egy olyan hazai koncertszervező, aki fantáziát lát a zenekarban, ezáltal intenzív koncertjüket is megtapasztalhatjuk.

Jazzhaus Records, 2009

hoati


Mississippi Heat: Let’s Live It Up!
2010-06-19


Idén jelent meg a Mississippi Heat harmadik albuma a Delmark Records-nál, amely összességében a csapat kilencedik lemeze.
A jövőre 20 éves együttes vezetője, motorja, a szájharmonikás-dalszerző Piere Lacocque mindig arra törekedett, hogy a legjobb zenészeket gyűjtse maga köré, s játssza azt a zenét, amibe tizenévesen beleszeretett. Megalakulásuk óta olyan muzsikusok fordultak meg a bandában, mint Billy Flynn, James Wheeler, Bob Stroger, Deitra Farr, Zora Young és Barrelhouse Chuck.
A Let’s Live It Up! lemez anyagának a zömét a herflis írta, szám szerint 11 kiváló dallal büszkélkedhet. A korai évek óta mindig szerepelt a csapatban egy energikus énekesnő, jelenleg Inetta Visor birtokolja ezt a pozíciót. Másik jellemző dolog, hogy lemezeiken sok vendégzenész játszik - ez annak tudható be, hogy Lacocque projektekben gondolkozik. Ezen a CD-n Carl Weathersby, John Primer, Chris ”Hambone” Cameron, Andrew ”Blaze” Thomas, Ruben Alvarez, Rhonda Preston és a The Chicago Horns szerepel meghívottként.
A zenekar érezhetően minél gazdagabb, változatosabb, dinamikus megszólalásra törekedett. A hangszeres játék professzionális, az állandó ritmus- és hangulatváltások képesek minden számnak ívet adni. A lemez egy a saját képességeivel jól gazdálkodó, folyamatosan alakulni, akár kísérletezni is képes, a gyökereit mindig szem előtt tartó csapatot mutat.
Trendek jönnek, trendek mennek, de a Mississippi Heat továbbra is tartja pozícióját a legjobbak közt a blues világában!

Delmark Records, 2010

Turista


Jimmy Warren Band: No More Promises
2010-06-16


Jimmy Warren zenei karrierje meglehetősen rendhagyó, mivel elég későn, 25 évesen kezdett gitározni, majd tíz év múlva, sikerei ellenére abbahagyta a zenélést, hogy minél több időt tölthessen családjával. Döntése sokakat meglepett, ugyanis olyan zenészekkel koncertezhetett, mint Junior Wells, Koko Taylor, Sugar Blue és Lonnie Mack.
Tavaly, húsz év elteltével a Live At Last koncertlemezzel tért vissza, majd idén a No More Promises került kiadásra. Első stúdióalbuma rögzítéséhez remek muzsikusokat választott maga mellé John Digregorio (gitár), Mike Boyle (basszusgitár) és Charles Price (dob) személyében, míg Jimmy sokoldalúságát bizonyítva a gitár mellett basszusgitárosként, dobosként és billentyűsként is bemutatkozik.
A tizenkét változatos tempójú blues-rock szerzemény az élet jó, s rossz dolgairól, a szeretetről, a reményről és a bánatról szól. Jimmy Warren gitárjátéka egyesíti Eric Clapton ’70-es évekbeli és George Benson jazzes stílusát, melyhez néhol Jimi Hendrix vadsága társul – erre legszebb példa a Darker Shade Of Grey című tétel, míg az It Aint Fair-t Bob Margolin slide-játéka végett emelném ki.
Az elmúlt hetekben sokszor meghallgattam, félretettem, majd ismét elővettem a No More Promises című albumot, mely mindannyiszor elkápráztatott. Bölcs döntés volt Jimmy Warren részéről, hogy folytatta zenei pályafutását.

Electro Glide Records, 2010

hoati


Anders Osborne: American Patchwork
2010-06-12


Úgy tűnik, új vizek felé evez az Alligator Records. Múlt hónap végén jelent meg a kiadó első, csak digitális formátumban kapható lemeze, s itt van Anders Osborne friss albuma is.
Már az elején le kell, hogy szögezzem: nem blues lemezről van szó, s bizony sokat vívódott a lelkem a CD-t hallgatva. S, mitől billent a mérleg nyelve a pozitív oldalra? Hát az emlékezetes, ragadós (nem szirupos) daloktól!
Anders Osborne lelkében két személyiség lakik: létezik egy erős, dinamikus slide gitáros oldala, aki átvette a New Orleans-i zenei hagyományokat, valamint van egy kivételesen tehetséges énekes-dalszerző fele is. Ha fogódzót keres a kedves olvasó, akkor Bruce Springsteen és Van Morrison neve ugrik be elsőként. A svéd ősöktől származó zenészt ért hatások szélesek: Robert Johnsontól Ry Cooderen át legendás jazz zenészekig (pl.: Miles Davis, John Coltrane) terjednek.
Mint említettem, nagyszerű dalokat ír Anders Osborne. Azonban nem csak erre a lemezre születtek kiváló nóták, hisz az 1989-es debütálása óta sokaknak / sokakkal dolgozott. Két szerzeménye szerepel Keb Mo’ 1999-es Grammy-díjas Slow Down lemezén, írt dalt a country sztár Tim McGraw-nak, Brad Paisley-nek, Tab Benoit-nak és Jonny Langnak is.
Ezen az albumon szereplő szerzeményeknek nagyszerű lírai, pozitív kicsengésű szövegei vannak, melyek jórészt a gyógyítással, a megváltással, az elfogadással foglalkoznak. Míg mások házakat, városokat építenek, Ő az emberi lélek újraépítésén fáradozik.
Az amerikai Patchwork a remény útja, és ez a CD egy új, fényes fejezet a zenész karrierjében.

Alligator Records, 2010

Turista


Rocky Jackson: Testify!
2010-06-10


Rocky Jackson hajdan tinédzserként, Ray Charles az Austin Auditoriumban adott koncertjének hatására döntött úgy, hogy zenész lesz. Pályáját kevésbé ismert formációkkal kezdte, majd 1980-tól közel egy évtizedig a Magic Blues Band tagjaként számos blues hírességgel dolgozott együtt (George "Harmonica" Smith, Paul Butterfield, Coco Montoya, stb.).
Első saját neve alatt megjelent CD-je a négyszámos Blue Streak volt, melyet 2006-ban a Squeeze Here követett. E korong világszerte hízelgő kritikákat kapott, sokan Rocky gitárjátékát a fiatal Eric Clapton és Robert Cray játékához hasonlították.
Régóta várt új lemeze, a Testify! saját szerzemények mellett Willie Dixon, Robert Johnson, Jimmy Reed és Muddy Waters „örökzöld” dalait, valamint a tradicionális Early In The Morning-ot tartalmazza. A CD-t az I Just To Make Love To You című dal nyitja, mely - a többi feldolgozás nótával egyetemben - úgy kapott új köntöst, hogy megtartotta eredeti „ízét” is - a hatvanas évei elején járó gitáros-énekes által játszott stílus alapvetően Texas blues, melyet Chicago- és Delta blueszal kever. A korongon egy instrumentális tétel, a Magic Samre emlékező gyönyörű lassú blues, a Like Magic is helyet kapott.
Rocky Jackson 70 percet is meghaladó hosszúságú CD-je nagyszerű perceket tartogat a hallgató számára - ha csak egyetlen szóval kellene jellemezni a Testify! című albumot, akkor azt mondanám: remekmű.

High Life Records, 2010

hoati


Lemezek Little Freddie Kingtől
2010-06-04


Little Freddie King (eredeti neve: Fread E. Martin) 1940. július 19-én a Mississippi állambeli McComb városában született. Az első akkordokat édesapja, Jessie James Martin mutatta meg neki, aki szintén blues zenész volt.
14 évesen New Orleans-ba költözött, ahol Polka Dot Slimtől és "Boogie Bill" Webbtől tanult. Nem sokkal később már együtt játszott Bo Diddley-vel, John Lee Hookerrel és Freddy Kinggel - a Little Freddie King nevet Freddie King gitározási stílusához hasonló játéka miatt kapta. 1970-ben Harmonica Williams-szel készített lemezt, majd a ’70-es évek közepén Bo Diddley, Texas Alexander és John Lee Hooker társaságában Európában turnézott.
Következő lemezére 27 évet kellett várni, ekkor az Orleans Records Swamp Boogie címmel adta ki albumát. Ezt a Sing Sang Sung és a Fat Possum Records által kiadott nagysikerű You Don't Know What I Know követte. Utolsó két lemeze a MadeWright Records gondozásában jelent meg.

  

A Messin’ Around Tha House CD saját és feldolgozás nóták mellett D.J. Martin Tino Gross három remix-ét tartalmazza, míg a Walk With Da King koncert lemez - előző albumainak repertoárjára építve - az Annual Thirsty Ear Festivalon, New Mexicoban került rögzítésre.
A lemezeket hallgatva megállapítható, hogy Little Freddie Kingre igaz az állítás, miszerint vérében van a zene. Bár hosszú évek óta New Orleans-ban él, zenéjében mégis a Mississippi vidékének elektromos country bluesa köszön vissza. Egyszerű, lecsupaszított, csillogástól mentes, de érzéssel teli szenvedélyes gitárjáték jellemzi, hangján pedig érezni lehet az élet megpróbáltatásait.
Hazánkban 2004-ben, a 33. Debreceni Jazznapok keretében fellépő muzsikus igazán „dögös”, energiával teli albumokkal ajándékozott meg bennünket.

Messin’ Around Tha House
MadeWright Records, 2008

Gotta Walk With Da King
MadeWright Records, 2010

hoati


Ruben Hoeke Band: Coexist
2010-06-02


Ruben Hoeke gyermekkorában arról álmodott, hogy híres futballistaként a holland nemzeti tizenegyben fog szerepelni. Álma rögvest szertefoszlott, amint meghallotta a Guns ’n’ Roses Sweet Child O’ Mine dalának gitár intróját – a labdát gitárra cserélte, majd elkezdett gitározni tanulni.
Döntése jónak bizonyult, mivel 2008-ban neki ítélték oda a legjobb holland gitárosnak járó díjat, a ”The Duiveltje”-t. A rákövetkező évben hozzálátott új lemezének elkészítéséhez. A dalok több mint 3/4-e rögzítésre került, amikor a számítógép winchesterének meghibásodása végett elvesztek. A munkát újra kellett kezdeni, így a Coexist című CD csak 2010-ben kerülhetett a boltok polcaira.
A Ruben Hoeke Band (Ruben Hoeke – gitár, Frank Van Pardo – ének, szájharmonika, Ralph De Lange – basszusgitár, Arjen Knapp - dob) által művelt stílus a blues-rock kategóriával jellemezhető leginkább, melyhez némi rhythm & blues, boogie woogie és soul vegyül. Ezt a zenei sokszínűséget, az útkeresést jelképezheti a lemez címe is (a Coexist jelentése: egymás mellet) - új utak keresése nem történhet a gyökerek megtagadásával.
Természetesen ezen a lemezen is vannak olyan dalok, amelyek közelebb állnak hozzám a többinél, ezek pedig a Close My Eyes, a Love & Mercy és a True Love című szerzemények.

A Dimension Records, 2010

hoati


Colombre Band: Tánc az ördöggel
2010-05-29


Szülővárosomban, Győrben mindig léteztek szeretni való zenekarok. Ilyen volt a jazzt játszó Art Swing, majd a Granny Had A Goose blues zenekar - mindkét csapatban mára már országosan ismerté vált zenészek is játszottak. Az utóbbi időben ezt a helyet a Colombre Band foglalta el.
A Colombre Banddet 2007-ben Váray László alakította. A jelenlegi felállás (Váray László – ének, gitár, Csordás Veronika – ének, vokál, Deák Gábor – gitár, Kovács Gábor – cajun/ülődob) kisebb tagcserét követően a következő év nyarára, a veszprémi Utcazene Fesztiválra alakult ki.
A zenekarnak tavaly ősszel lehetősége adódott, hogy stúdióba vonuljon és rögzítse első CD-jét Tánc az ördöggel címmel. A lemezre 11 - a koncertekről már jól ismert - jellegzetesen Colombre-s dal került. S, hogy milyen is e stílus? Akusztikus blues, rock és funky alapok latinos beütéssel és ritmizálással, míg Váray László hip-hopos énekstílusát Csordás Veronika vérbő bluesos hangja ellensúlyozza.
A korong hangulatát tovább színesíti Ferenczi György és a Rackajam zenekar tagjainak a vendégszereplése. Velük a kapcsolat nem újkeletű, hisz többször felléptek már közösen - ezek közül kiemelném Ferenczinek a budapesti Új Színházban adott 40. születésnapi koncertjét.
A szellemes, néhol szemtelen, gúnyos és provokatív szövegeket - csakúgy, mint a zenét - Váray László írta, melyek nagyszerűségét érzékeltetve álljon itt Hetesi Péter Pál - sok nagysikerű előadó szövegírójának - véleménye: „tiétek a Kárpát-medence egyik legegyénibb hangú szövegírója”.
Valamennyi dalban sikerült megvalósítani a szövegek, a zene és a zenészek közötti harmóniát, így azt hiszem, hogy ez a lemez azokat is leveszi a lábáról, akik eddig fanyalogva vették a kezükbe az akusztikus zenét tartalmazó korongokat.

Gryllus, 2010

hoati


The Cash Box Kings: I-94 Blues
2010-05-26


Itt egy csapat és legújabb lemeze, amiért az ortodox blues rajongók is feltétel nélkül lelkesedni fognak. The Cash Box Kings a nevük, és zenéjüket nem is olyan könnyű beskatulyázni. Muzsikájuk valahol az ’50-es, ’60-as évek Chicago bluesának tengelye körül mozog, megfűszerezve Delta blueszal, blues-rockkal és egy kis swinges lüktetéssel. Ha a mai előadók között kutakodunk, akkor leginkább a Roomful Of Blues és Rick Estrin & The Nightcats neve ugrik be, amolyan „testvér” csapatként. Mindez a leírás „ráhúzható” lenne más előadókra is, na de ez az íz, az érzelmekben és melódiákban gazdag játék, az bizony kevesek sajátja.
A The Cash Box Kings a játszott zenei stílus mellett több ponton is kötődik a Szeles városhoz. Egyrészt fellépéseik legtöbbje ebben a városban, illetve a környékén van, másrészt az I-94 Blues nevet viselő CD a chicagói székhelyű Blue Bella Records-nál jelent meg.
Két énekes szerepel az albumon. Joe Nosek tizenéves kora óta rajong a Chicago bluesért, s amellett, hogy energikus énekes, kiváló harmonikás és dalszerző is. Játékát hallgatva olyan előadók nevei ugranak be, mint George "Harmonica" Smith, Rod Piazza vagy William Clarke. Oscar Wilsonnak erőteljes, kifejező hangja van, olyan frontember, aki színpadi előadásával megőrjíti a közönséget. Szerepeltetése a chicagói vonalat erősíti. A doboknál Kenny "Beedy Eyes" Smith ül, róla sokat elmond a beceneve: „Human-metronome”. Az ütős született zenei tehetség, és nem mellékesen Willie "Big Eyes" Smith fia. Chris "CB" Boeger basszusgitáron és bőgőn játszik. Megszólalásában, megoldásaiban jazzes befolyásoltság érezhető. A most bemutatott zenészek jelentik a csapat magját, de rajtuk kívül több vendég is szerepelt a lemezen.
A csapatot erősítette Billy Flynn gitáros, mandolin- és banjo játékos. Tudni kell róla, hogy az utóbbi negyven évben olyan nevekkel zenélt együtt, mint: Jimmy Rogers, Junior Wells, Otis Rush, Pinetop Perkins, Buddy Guy, Jimmy Dawkins, Koko Taylor…, és még hosszan sorolhatnám. Igazi enciklopédikus tudás birtokosa, aki többféle stílusban is kiválót nyújt. A zongoránál Barrelhouse Chuck ült. Korunk egyik alulértékelt zongoristája Ő, aki karrierje során végig hű maradt a boogie-woogie és barrelhouse zongorázáshoz. Az albumon muzsikált még: Joel Paterson (gitár), Mark Haines (dob, ütős hangszerek, akusztikus gitár), Jimmy Sutton (bőgő) és Steve Freund (gitár) is.
Na, de nem kívánom tovább szaporítani a szót, hisz ez a zene magáért beszél.

Blue Bella Records, 2010

Turista


The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas: The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas
2010-05-24


Gyakran előfordul, hogy egy rockénekes blues albumot készít. Láttunk már erre számtalan példát, jót, s rosszat egyaránt. A Jefferson Starship egykori énekesének, Mickey Thomas-nak új CD-je az előzőek közé sorolandó.
Mickey Thomas zenei pályafutása 34 évet ölel át, ez idő alatt 12 lemezt készített. A tavasszal megjelent albumát a The Bluesmasters-szel rögzítette, mely zenekart 2007-ben Tim Tucker és Sean Benjamin alakította, majd hozzájuk csatlakozott Aynsley Dunbar, Danny Miranda, Ric Ulsky és Doug Lynn.
A 13 nótát felvonultató korong fő erőssége változatosságában rejlik - Mickey Thomas visszatért zenei gyökereihez, így a CD-n hallható zenei stílus a country bluestól, az elektromos Chicago blueson át az R&B-ig terjed. Hallhatjuk többek között Pete Johnson, Muddy Waters, Etta James és Phil Collins szerzeményeit, számomra mégis a favorit Elvin Bishoptól a Fooled Around And Fell In Love, mely dal a ’70-as évek közepén a slágerlistát is megjárta.
Biztos vagyok abban, hogy a The Bluesmasters Featuring Mickey Thomas sokáig a nagy kedvenceim közé fog tartozni.

Direct Music Distribution, 2010

hoati


Bernard Allison Group: The Otherside
2010-05-20


Az 1965-ben született Bernard Allisont édesapja, Luther Allison ismertette meg a fekete zene gyökereivel, a gitározás rejtelmeivel. A család legkisebb gyermeke 13 éves korában már apja Love Me Mama LP-jén, a You Don’t Love Me Know More és a Sweet Home Chicago című dalokban játszott. Az érettségit követően Koko Taylorral zenélt, akitől nagyon sokat tanult, csakúgy, mint Willie Dixontól, Freddie Kingtől és Johnny Wintertől.
Első szólólemeze The Next Generation címmel 1990-ben jelent meg. A mai napig tucatnál is több albumot adott ki, olyan nagy presztízsű kiadóknál, mint a Ruf Records, a Tone-Cool és a Jazzhaus Records.
Az elmúlt két évtizedben Bernardnak sikerült kilépnie apja árnyékából, megtalálva saját stílusát - a soul-os beütésű Chicago bluest a modernebb, funky-s, alkalmasint Jimi Hendrix-et idéző rockos motívumokkal vegyíti.
Friss korongján, a The Otherside-on nagy teret ad zenésztársainak, engedi kibontakozni Őket. Ezzel leginkább a szaxofonos, Jose Ned James élt, akinek játéka nagyszerűen kiegészíti Allison vastag, telt gitárhangzását. A saját nóták mellett Luther Allison (Let’s Try Again) és Jimi Hendrix (Fire) egy-egy szerzeményét hallhatjuk, vendégzenészként pedig Lonnie Brooks szerepel a Leavin The Bayou-ban.
A kilencvenes évek közepén, váratlan halálát megelőzően Luther Allison számított a blues legnagyobb sztárjának. A The Otherside szintű produkciókkal fia, Bernard jó eséllyel pályázik erre a fajta elismerésre.

Jazzhaus Records, 2009

hoati


Andy Just: Smokin’ Tracks
2010-05-14


A szájharmonikás Andy Just blueszal kapcsolatos meghatározó élményeit a ’70-es években a San Francisco Bay Area-ban szerezte. Először gitározni tanult, majd szájharmonikára váltott - olyan mentorai voltak, mint Gary Smith, Mark Ford és Charlie Musselwhite.
A több mint negyven éve tartó zenei karrierje során szóló munkái mellett együtt dolgozott John Lee Hookerrel, Buddy Guy-jal, Albert Kinggel és Lowell Fulsonnal, hogy csak néhány nevet említsek. Jelenleg tagja a Ford Blues Bandnek, akiknek utolsó három korongja, az In Memory Of Michael Bloomfield, az Another Fine Day és a The Butterfield / Bloomfield Contert magasztaló kritikákat kapott.
Írásom tárgya, Andy Justnak az olasz Calvari városában található blues klubban, a Muddy Waters-ben idén rögzített koncertlemeze igazi csemege a fülnek.
Az elhangzó számokat boncolgatni nem szeretném, kiemelni közülük egy nótát sem akarok, mivel fontosabbnak tartom a dupla korongra jellemző egységességet, a kiváló hangzást. A veterán West Coast harmonikást kísérő olasz zenészek, Donnie Romano (ének, gitár), Charles Romagnoli (basszusgitár) és “John Lee” Emanuel Zamperini (dob) megbízható zenei hátteret biztosítanak, tökéletesen visszaadják az egyes számok hangulatát, míg Andy Just szájharmonika játéka erőteljes, kifejező, cseppet sem szűkölködik energiában.

Feelin’ Good Records, 2010

hoati


Johnny Moeller: BlooGaLoo!
2010-05-05


Első hallásra talán nem tudjuk hova tenni Johnny Moeller nevét, de amint egy kicsit is utánanézünk eddigi zenészi pályájának, rájövünk, hogy a blues színtér egy ismerős szereplőjével találkoztunk.
Johnny Moeller tagja a The Fabulous Thunderbirds-nek, valamint a Severn Records amolyan házi gitárosaként tevékenykedik - ebbéli szerepében zenélt Darrell Nulisch, Lou Pride és Steve Guyger lemezein, illetve fellépésein is.
Mindezen munkák mellett saját neve alatt is jelentek meg már albumok, 1996-ban a Return Of The Funky Worm, 2001-ben a Johnny's Blues Aggregation, s idén a BlooGaLoo!.
Az új Johnny Moeller album négy év alatt készült el, a lassúság fő okát abban kell keresnünk, hogy „hősünk” különösen nagy hangsúlyt fektetett a dalszerzésre.
Zenéjében alapként természetesen a blues szerepel (különösen kedveli Albert Collins, Lightnin' Hopkins és a Vaughan testvérek zenéjét), ehhez keveri az általa szeretett stílusokat, a soult, a jazzt, a funky-ot és a rock 'n' rollt. Ez azonban nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a gitáros-énekes apja blues-, soul- és klasszikus rock lemezeit, valamint jazz gitárosokat is hallgatott fiatal korában - mindezeken túl, játékára hatással voltak egyes szaxofonosok is.
Zenésztársai közül, a ritmusszekció, ami kíséri ismerős, hisz’ Rob Stupkával és Steve Gomes-zel már több éven keresztül dolgozott együtt. Vendégek is szerepelnek az albumon: Kim Wilson (ének, harmonika), Lou Ann Barton (ének) és Shawn Pittman (gitár). Ezen közreműködők meghívása jó ötletnek bizonyult, mivel a különböző zenészek különböző „színeket festettek”, és mert bizony Moeller énekhangja nem a legtökéletesebb. Na, de a gitárjátéka! Karcos, éles, lendületes és vibráló.
Azt azonban mindenképpen le kell szögeznem, hogy nem egy „másolóról” van szó, Johnny Moeller egyéni zenével, sajátos stílussal rendelkezik, és a „nagyok” árnyékában sikerült mindvégig önmagának maradnia.

Severn Records, 2010

Turista