Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Kritika

D’Mar & Gill: Real Good Friend
2011-10-06


Derrick ’D’Mar’ Martin és Chris Gill változatos karriert tudhat magáénak. A dobos D’Mar keresett session muzsikus, tizenöt évig játszott Little Richard zenekarában, majd megalakította saját együttesét, a Nu Funkot. Chris Gill mentora, a bentoni blues legenda, Jack Owen volt. A gitáros, énekes és dalszerző különböző stílusú formációkban szerepelt, jelenleg szólókarrierje mellett a Sole Shakers nevű bandát is vezeti.
A két nemzetközi szinten jegyzett zenész idén tavasszal készítette el közös lemezét. Az International Blues Challenge ez évi versenyének negyeddöntőjéig jutott duó bemutatkozó albumának a repertoárja jórészt Gill szerzeményeire épül, mindössze Little Walter klasszikusa, a My Babe érkezett külső forrásból. Nehéz lenne kedvenceket választani az élőben feljátszott, gazdag zenei világot tükröző kompozíciókból, de az biztos, hogy a Runnin’ Wild Bluest, a Crawfish Boogie-t és az International Blues Stompot feltétlenül hallani kell mindenkinek. D’Mar a hagyományos dob mellett afrikai ütőhangszereken is játszik, Chris Gill gitárjátéka pedig a Delta blues mestereinek stílusát idézi meg - annak ellenére, hogy egy új formációról van szó, jól megfigyelhető a két muzsikus egymásra hangoltsága.
A duó debütáló CD-jén nincs igazán túlcifrázva semmi, egyszerűen érezni a görcsmentességet az energiától duzzadó dalokban. A Real Good Friend című kiadvány egy eredeti, izgalmas produkció, ami még a komolyabb lemezgyűjtemények fényét is emelheti.

Airtight Records, 2011

hoati


Üssed, Fifi
2011-09-29


Nos, elmentem a koncertre, ami arra volt hivatott, hogy tiszteletet tegyen Kepes Robi emlékének.
Az emlékezés sikerült, de a végéről hazamentem.
Hogy is van ez?
Kétségkívül a probléma velem van, nem mással.
Elhiszem én, hogy a fellépő zenészeknek nagyon fáj Robi hiánya.
Nekem is.
Sok örömet szerzett sok embernek, a színpadon és a deszkák előtt is. Ma legalább a közönség egy része megtudta, megérezte, megsejtette, hogy mit jelent, mi dolga van egy zenekarban egy basszernak.
Kell.
… és olyan basszer kell, mint a Robi. Akkor és ott, úgy.
Már indultam hazafelé, amikor az ajtóban összeakadtam Vörös Gabival. Nagy vonalakban ez a találkozás volt a legjobb dolog ezen a koncerten. (Bár kerestem Bendzsit is, akinek szintén itt lett volna a helye… Hol a francban vagy, amikor igazán szükség volna Rád? Amikor tényleg erőt, jövőt adhatnál? Hiányoztál, b+. Ezt elkú.tad. Tartozol eggyel. … én meg százzal, de végre neked is behúztam egy rubrikát.)
Szóval Gabi. Ő volt az, aki azért jött, amiért én is. Nem búcsúzni, hanem köszönni. … és az nem ugyanaz. Daczi Zsoltról beszélgettünk, Robiról, a fiamról. Ne haragudj, Gabi, az utolsót már nem kellett volna meginnom. De a lényeg a lényeg: itt voltál, és erről a koncertről már örökké Te jutsz az eszembe. Köszönöm.
Tudtam én előre, hogy nem kell ilyen koncertet csinálni. Pusztán Robi fejével gondolkodtam, aki biztosan nem akart volna ilyesmit.
Annak ellenére, hogy nagyon szerette azokat az embereket, akik ma játszottak neki a színpadon. Nagyon szerette Őket. Mondta nekem, többször is - és csillogott az a ravaszdi, huncut szeme. Nem hazudott.
Ha valamit szívesen látott volna, azok a tanítványai. Ők meg már zálogba vannak csapva.
Te, Máté, hol voltál, amikor itt lett volna a helyed? Hiányoztatok a színpadról, és hiányoztatok mellőlem. Olyat adhattatok volna, amit senki, de senki más. Nekem és Robinak is.
Nem érdekel Fekete Jenő jamje százkilencvenhetedszer. Ötvenedjére sem érdekelt. Unom, és szar is. Nincs összepróbálva, szanaszéjjel mászik, ütemtelen, gazdátlan, a „rutinra” hagyatkozik, nem jön sehonnan és nem megy sehová, ami nem elég a boldogsághoz. Az enyémhez és Robiéhoz sem. Még jó, hogy nem ezektől függ…
Szerettem Robit. Jó volt vele dolgozni, vagy pusztán csak sörözni. Kompromisszum nélkül volt szerethető. Egyszerűen csakis a szeretés kedvéért szerette az ember, és - tudom, hogy - nemcsak én. Ezt nem lehet tanulni, ilyenje vagy van egy embernek, vagy nincs.
Tanított, jól. Ez talán a legnagyobb dolog, ami létezik a világon. Láttam ezen a bulin nem egy tanítványát. Nekik már eztán máshol kell tanulniuk, de helyesnek gondolom, ha kimondják: „A leckét megtanultam, Robi. Én készültem…”
Nekik van a legnehezebb dolguk.
Nekik kell megmutatniuk, mi is az, amit tanultak, és mit is tettek hozzá ahhoz, amit Robi tanított nekik. Hogyan lesznek ők basszerből muzsikusok? Szerethető muzsikusok.
Az én unokám talán már nem tudja majd, ki volt az a Kepes Robi. De a gyerekem tudja. Ha nem is mondja el majd az Ő gyerekének, de „úgy” játssza majd, ahogy azt kell, egy hanggal sem többet. Talán. Remélem így lesz.
Zenei szempontból megfogható momentum egyetlen akadt a színpadon. Nevezetesen amikor Mezőfi Fifi beült a dob mögé. Akkor azért minden más lett. Odaütött és elsírtam magam.
Ő valóban megidézte Robi szellemét a színpadra. Nem akart Ő ilyet tenni, de hát Fifi ilyen. Aki ismeri, az tudja, miről is beszélek (bár itt értelmetlenek a szavak). Soha úgy nem hiányzott színpadról senki még, mint amikor Fifi beszállt a dalba, és Robi nem.
Azonnal hazamentem, mert ez itt a koncert vége. Nincs tovább.
A koncert előtt fecsegtem Fifivel. Tartotta magát, keményen. De amikor odaütött, minden kiderült. Felszállt a köd, kitisztult az ég. Hihetetlen, hihetetlen, hihetetlen volt.
Nehogy aszidd', Kepes Robi, hogy ennyivel megúsztad. Akár hiszed, akár nem, tudjuk, mit kell tennünk. Mert megtanítottad.
Visszük, amit „zeneileg” itt hagytál, ez ügyben nem kell aggódnod. A szellemedet is megidézzük, amíg élünk, és amíg szellemet tudunk idézni. Aztán meghalunk mi, szépen sorban, és nem idézi meg a szellemedet már többé senki sem. Elfelejtik a nevedet, nem hallgatják többé a dalaidat.
A huncut mosolyod, a csillogó szemed és a hang, amit csak Te tudtál eljátszani: az itt marad ezer évig.
Na ugye, hogy megérte.
Nyugodj békében, barátom.

EOX


Elam McKnight & Bob Bogdal: Zombie Nation
2011-09-25


Elam McKnight és Bob Bogdal neve nem teljesen ismeretlen a blues világában. A gitáros-énekes McKnight szólókarrierje során három lemezt készített, az utolsó albumán (Supa Good) található szerzeményét, a Devil Minded Womant Best Blues Song címre jelölték a 7. Annual Independent Music Awards-on. Bogdal több mint húsz éve van a pályán, a szájharmonikás jelenleg az új hanganyagán (Shadow Of A Darkened Moon) dolgozik.
Kettejük barátsága 2008-ig nyúlik vissza, de csak a közelmúltban döntöttek a közös munka mellett. Ha a CD borító alapján akarjuk kitalálni bemutatkozó lemezük zenei stílusát, komoly meglepetések érhetnek bennünket. Sokan úgy gondolnák, hogy a korong egy Heavy Metal együttes, vagy éppen egy Punk Rock banda dalait tartalmazza. Az ő feltételezésük tévesnek bizonyulna, hisz az albumon Mississippi Delta blues és Hill Country blues hallható. Az elmúlt hetekben megjelent hanganyagra Elam McKnight szerzeményei kerültek feljátszásra - a Brother To A Stone és a Hocus Pocus című nótákat William Cullen Bryant, illetve Kurt Vonnegut munkássága inspirálta. Az akusztikus és elektromos dalok színvonala egyenletes magas, egyszerűség és nyersesség uralja őket. A két muzsikust dobon a Grammy-díjas Tom Hambrigde kíséri, míg Michael Saint-Leon gitárjátékát a nyitó Pojo’s Place-ben élvezhetjük.
Összegzésként megállapítható, hogy a Zombie Nation pontosan olyan lemez, amelyet az ilyen kaliberű előadóktól elvár az ember - a McKnight - Bogdal páros albuma nagy műgonddal és tehetséggel összerakott, a zenei tudást a lélek rezdüléseivel elegánsan vegyítő hanganyag.

Desert Highway Records, 2011

hoati


Dicky James And The Blue Flames: Hard Rain
2011-09-23


Richard Wagster, művésznevén Dicky James 2008-ban hozta létre a Dicky James And The Blue Flames nevű zenekart. Az öttagú banda The Blues Taste Good című bemutatkozó albuma a megalakulásukat követő évben került kiadásra. A szakmai körökben és a hallgatóság soraiban is pozitív visszhangot keltett kiadványt idén követte az együttes második lemeze.
A Pinetop Perkins emlékének ajánlott korongon a zenekar tagjainak szerzeményei mellett két örökzöld blues sláger, a Rock Me és a Born Under A Bad Sign új köntösbe bujtatott verziója található. Az album nyitódala, az A Real Good Blues tökéletesen megadja a lemez alaphangját, s már ekkor könnyedén leszűrhetjük, hogy első osztályú muzsikával állunk szemben. A Chicago blues stílusú, energiától duzzadó, kiváló témákkal teletűzdelt szerzeményeket tartalmazó kiadvány csúcspontjait a címadó dal, a Hard Rain, és az instrumentális Icehouse Shuffle jelenti. Az utolsó nóta elhangzását követően érdemes picit várnunk, mivel a korong egy „rejtett” számot (Roll The Credits) is tartalmaz.
Nem vagyok próféta, de talán nem tévedek nagyot, ha kijelentem, a Hard Rain olyan hanganyag, ami tovább fogja bővíteni a Dicky James vezette, összeérett formáció képét mutató együttes zenéje iránt érdeklődők táborát.

Magánkiadás, 2011

hoati


Demetria Taylor: Bad Girl
2011-09-21


Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha van valaki, aki bátran kijelentheti, hogy a zene, a blues a vérében van, az nem más, mint a Szeles városból származó Demetria Taylor. Családjának tagjai közül édesapja (Eddie Taylor), bátyjai (Eddie Jr., Larry és Tim) és két nővére (Edna és Brenda) is a blues zenét választotta hivatásául.
A legkisebb lány, a még a negyvenedik életévét sem betöltő Demetria életében most nyílt lehetőség arra, hogy elkészítse első lemezét. Az album címválasztásában egyfajta utalásként apja egy korábbi lemezének, a talán a legsikeresebb munkájának a Bad Boy-nak a címe lett megidézve. A társai a szakma krémjét alkotják: Shun Kikuta (gitár), Eddie Taylor Jr. (gitár), Roosevelt Purifoy (billentyűs hangszerek), Greg McDaniel (basszus), Pookie Styx (dob), valamint hozzájuk csatlakozott vendégként Big Time Sarah (ének), Billy Branch (harmonika), Eddie Shaw (tenor szaxofon) és Luke Pytel (gitár). A választott dalok a Chicago blues „örökzöldjei” közül valók, így hallhatunk itt Willie Dixon, Magic Sam, Koko Taylor és Luther Allison szerzeményt is.
Demetria Taylor szivacsként szívott magába mindent a múltból, és mindazon zenei tapasztalat ami felhalmozódott, rétegződött eddigi élete folyamán egy karakteres, egyedi megszólalást eredményezett. Zenei atmoszférája a visszafogott megszólalástól a kitárulkozó, forró hevületű interpretációkig terjed. Az énekesnő rendelkezik azzal a képességgel, hogy átadja a lényét, hogy a zene folyamában feloldódva, a hallgató is eljusson a feloldódás élményéig.
Nem véletlenül látott fantáziát a Delmark Records a fiatal énekesnőben, s bizakodással tölthet el az a tény is, hogy következő lemezére már saját szerzeményeket is ígért.

Delmark Records, 2011

hcs


Fabrizio Poggi & Chicken Mambo: Spirit & Freedom
2011-09-10


Fabrizio Poggi munkássága sokrétű. Az olasz muzsikus a zenélés mellett írt két szájharmonika tankönyvet, de zenetudósként és újságíróként is tevékenykedik. Pályafutása során több alkalommal koncertezett a tengerentúlon, az útjai alatt megismert blues hírességek közül sokan meghívásra kerültek aktuális lemezei felvételére.
A tavalyi évben Spirit & Freedom címmel piacra dobott hanganyagára kiválasztott dalok mondanivalója többnyire a szellem és szabadság témaköre körül forog. Az énekes-szájharmonikás tizenharmadik korongján néhány tradicionális dalon túl, egyebek között Bob Dylan, Leonard Cohen, Reverend Gary Davis, Kris Kristofferson és Willy DeVille szerzeményei találhatóak. A repertoárból mindenképpen kiemelendő Woody Guthrie költeménye, a My Peace, a folktrubadúr lánya, Nora Guthrie énekével, a We Shall Not Be Moved című szívhez szóló spirituálé, és a jól ismert polgárjogi himnusz, a Glory, Glory. A blues, gospel, soul és folk stílusú tételek rögzítésére valódi all-star csapat gyűlt össze, hisz olyan muzsikusok játékát élvezhetjük az albumon, mint Guy Davis, Charlie Musselwhite, Garth Hudson, Eric Bibb, vagy éppen a The Blind Boys Of Alabama tagjaiét.
Már elsőre is tetszett a lemez, de többszöri meghallgatás után újabb és újabb értékeket fedeztem fel. A Fabrizio Poggi & Chicken Mambo igazán figyelemre méltó CD-vel ajándékozta meg a bluesrajongókat.

Ultra Sound Records, 2010

hoati


Various Artists: Sweet Home Nové Zámky
2011-09-02


Semmi sem tart örökké, szoktuk valami jó dolog elmúltát követően mondani. Sajnos e megállapítás az érsekújvári Blues Pubra is igaz, mivel a sok-sok előadó számára fellépési-bemutatkozási lehetőséget biztosító, a mindennapokban pizzériaként üzemelő szórakozóhely 2011. július 22-én bezárta kapuit.
Szlovákia egyik legjelentősebb blues kocsmája két és fél évig üzemelt. A szervezők, Sajtos Feri és társai el akarták érni, hogy gyermekeink is tudják, mi az az élő, minőségi zene, hogy megismerjék John Lee Hooker, B.B. King, Eric Clapton, vagy éppen Jimi Hendrix muzsikáját. A statisztika szerint közel 150 koncertet láthattak az érdeklődők, melyeken a felvidéki, szlovákiai együttesek mellett megannyi magyar és külföldi formáció is megfordult.
A több esetben a Klikkblues Jamboree és a Jazz Blues Jamboree fesztiválhoz csatlakozó klub záró estjére került kiadásra a Sweet Home Nové Zámky című album. A hanghordozóra a Blues Pubban számos alkalommal fellépett előadók stúdió és koncert felvételei kerültek. A lemezt a Hajlok Blues Band nyitja, majd őket a blues standardokat játszó Csukamájolaj követi. A Felvidék legnépszerűbb blues-rock bandájának, a História zenekarnak sokak által kedvelt szerzeményei közül a Régi mocskos blues, a Mit ír az újság és a Kína is megtalálható a korongon. A Sajtos Feri vezette Joint Venture négy dallal képviselteti magát, de hallhatjuk még Dzulietta Rysavá-t, valamint az énekes, gitáros, rádióműsor-vezető Peter ’Bonzo’ Radványi és a Joint Ventura által közösen előadott Sweet Home Nové Zámky című számot is.
A Blues In Blues Pub alcímmel kiadott album méltó emléket állít a közkedvelt klubnak. Az érsekújvári, a környékbeli blues rajongóknak nem kell sokáig szomorkodniuk, hisz szeptembertől új helyen fojtatódnak a blues zenei estek.

Magánkiadás, 2011

hoati


Ivan Appelrouth: Blue And Instrumental!
2011-08-30


Ivan Appelrouth a zenei karrierjét a 80-as évek elején kezdte. Az azóta eltelt három évtizedben megfordult Johnny Sansone, Li'l Ronnie, Big Joe, Earl King és Nappy Brown együtteseiben – ilyen muzsikusokkal zenélni felér egy diplomával a „Blues Egyetemen”.
A gitáros az EllerSoul Records-nak köszönhetően jelentette meg az első lemezét. A CD-n a saját kompozíciók mellett jól megfér Albert Collins, T-Bone Walker, Acker Bilk és a Roy Milton - Johnny Rogers páros egy-egy szerzeménye is. A csakis instrumentális felvételek rögzítéséhez Appelrouth korábbi zenésztársai kerültek meghívásra. A stúdiómunka kétszer öt órát vett igénybe, a végső formájukat a stúdióban elnyerő nóták vázai a richmondi muzsikus fejében megvoltak, melyekhez mindenki hozzáadta saját ötleteit. Az album nyitó és záró tétele, az Olsen Ranch Shuffle két különböző verziója között olyan kitűnő dalok találhatóak, mint a Blues á la King, a The Uptown Downtown Groove, a Booky's Boogie és a Drivin' With Ivan. A spontán feljátszott szerzeményekben Ivan Appelrouth ízléses, dinamikus, érzelmekkel teli gitárjátéka Magic Sam, Albert Collins és Duke Robillard stílusát egyesíti.
Amikor egy kiváló produkciót hall az ember, hajlamos telhetetlenné válni. Így jártam én is, mivel az utolsó szám elhangzását követően előtört belőlem a kérdés: Miért csak ilyen hosszú a lemez játékideje?

EllerSoul Records, 2011

hoati


The Mighty Mojo Prophets: The Mighty Mojo Prophets
2011-08-25


A napfényes Kalifornia a 80-as és 90-es években olyan kiváló előadókat adott a blues világnak, mint James Harman, Rod Piazza, és a néhai William Clarke. E klasszis zenészek képviselte West Coast blues népszerűsítését tűzte zászlajára a The Mighty Mojo Prophets.
A Tom ’Big Son’ Eliff és Mitch Dow által 2007 végén alakított együttes valamennyi tagja amatőr muzsikus, neveik valószínűleg az elkövetkező esztendőkben kapnak nagyobb ismertséget. Bemutatkozó albumuk megjelentetésére, a Scott Abeyta által nemrégiben alapított Rip Cat Records égisze alatt került sor. A lemezre Whiteboy James Boogie Woogie Rhythm című tételét leszámítva, csakis a zenekar tagjainak a szerzeményei kerültek. A The Blues Express vezetője nemcsak szerzőként képviselteti magát a hanganyagon, hanem saját dalát el is énekli - mellette még Junior Watson, Johnny Mastro és San Pedro Slim került meghívásra. A vidám West Coast blues és a nyers Chicago blues keverékét tartalmazó korongon egy instrumentális szám (Da Switch) is helyet kapott.
A lemezt leginkább a lehengerlő jelzővel lehetne illetni, és bátran kijelenthetem, hogy ezzel a produkcióval bármely blues klub vagy fesztivál közönségét tűzbe lehetne hozni.

Rip Cat Records, 2011

hoati


Too Slim And The Taildraggers: Shiver
2011-08-16


A gitáros-énekes Tim ’Too Slim’ Langford huszonöt évvel ezelőtt alakította meg a Too Slim And The Taildraggers névre hallgató zenekart. Az együttesnek a pályafutása során eddig tizenhat lemeze jelent meg, melyek közül a legnagyobb sikert a Free Your Mind és a The Fortune Teller érte el (Billboard Top Blues Album Chart 5. ill. 9. helyezés).
A negyedszázados évfordulóját világ körüli turnéval ünneplő power trió közelmúltban piacra dobott hanganyaga a Shiver címet kapta. A tizenkét szerzeményt tartalmazó CD valamennyi tételének szerzője a zenekarvezető Too Slim, aki egyben a lemez producere is volt. A seattle-i muzsikusok bátran kísérleteztek a minél sokrétűbb zenei hatás elérése érdekében. Az elhangzó dalok között alig találunk olyat, amikor önmagában csak a triót halljuk játszani, ugyanis hol a fúvósok, hol egy Hammond B3, vagy éppen a vendégénekesek jutnak szerephez - az album rögzítéséhez illusztris zenészek, többek között Curtis Salgado, Duffy Bishop és a Texas Horns is meghívást kapott. A végtelenül gazdag hangzásvilágot képviselő nóták közül, a Daddies Bones, az I Heard Voices és a Bucerius című tételek feltétlen említést érdemelnek.
A Too Slim And The Taildraggers aktuális korongjával megismerkedőknek nem kell csalatkozniuk, hiszen egy energikus, változatos stílusú szerzeményeket, hátborzongató és humoros dalszövegeket is tartalmazó hanganyagot vehetünk a kezünkben, amin mindenki találhat magának kedvére való számot.

Underworld Records, 2011

hoati


Nebojsa Buhin Nebo: Six String Diary
2011-08-03


A horvát Nebojsa Buhin a gitározás csínját-bínját autodidakta módon sajátította el. A kezdeti években a Sigma Jazz Band-del és Danijela Martinovic-csal játszott, majd Németországba költözött, ahol stúdiózenészi munkája mellett Inusa kísérő együttesében szerepelt.
Miután hazájába visszatért, több mint 30 korong felvételén közreműködött. A jelenleg szülővárosában, Bjelovarban elő muzsikust öt alkalommal Horvátország legjobb pop-rock gitárosának választották, szólólemezei közül pedig a Guitar Language-ot a Porin Award díjátadón a „Best Instrumental Album” címmel jutalmazták. Ez idáig utolsó hanganyagának megvalósítása, az ötlettől a lemez kiadásáig két évet vett igénybe. A Six String Diary a blues, jazz és rock keverékét képező instrumentális zenét tartalmaz. Az elektromos és akusztikus tételekben Nebojsa Buhin virtuóz gitárjátéka hihetetlen precizitással és hatalmas beleéléssel párosul - stílusa Eric Clapton, Robben Ford, Larry Carlton és Michael Landau hatásának nyomait viseli magán. A saját szerzemények és Eric Clapton Behind The Sun dalának rögzítésében a legjobb horvát muzsikusok, valamint Greg Koch és Mike Gage segédkezett. A gitárfenomén Koch az első Zagreb International Blues Festival-on járva töltött egy órát a stúdióban, míg Gage Texas-ban játszotta fel dobszólamait.
A 2010. évi International Blues Challenge elődöntősének Six String Diary című albumát számtalan szaklap (Blues Matters!, Blues In The South, Twój Blues, ...) méltató szavakkal illette. Nem teljesen véletlenül, ezt bizton állíthatom!

Dallas Records, 2010

hoati


Victor Wainwright & The WildRoots: Lit Up!
2011-07-29


Victor Wainwright és Stephen Dees munkakapcsolata közel egy évtizedes múltra tekint vissza. A Georgia államból származó zongorista-énekes, a zeneszerzőként és producerként is tevékenykedő basszusgitárossal nyolc évvel ezelőtt, egy segélykoncerten ismerkedett meg. A két muzsikus azonos hullámhosszon mozgott, ezért megegyeztek a közös munkáról.
Először a Piana From Savannah című, Wainwright debütáló albumaként napvilágot látó hanganyagon dolgoztak együtt. A sikeresnek bizonyult CD-t követően Victor Wainwright & The WildRoots néven folytatták a zenélést. A formáció a két éve kiadott Beale Street To The Bayou után az elmúlt hónapban jelentette meg friss lemezét. A Wainwright - Dees alkotta páros szerzeményeinek stílusa széles zenei spektrumot ölel fel: a blues az alap, melyhez jazz, boogie woogie, rock ’n’ roll és funky társul. A változatos zenei ötletekben tobzódó korong egészét a rekedt hangú zenekarvezető expresszív zongorajátéka uralja. A szórakoztató dalszövegekkel bíró, igényes köntösbe bújtatott tételek feljátszásában, az összeszokott együttes képét mutató The WildRoots tagjai mellett számtalan vendégzenész segédkezett (Charlie DeChant, Mark Hodgson, Chris Stephenson, …).
A memphis-i székhelyű Victor Wainwright & The WildRoots-nak sikerült teljesítenie a magasra tett elvárásokat, legyen szó zenéről, dalszövegről, vagy éppen az album hangzásáról. A Lit Up! egy nagyon dögös lemez, az ez évi felhozatal egyik legerősebb termése.

WildRoots Records, 2011

hoati


Susan Wylde: In The Light
2011-07-28


Susan Wylde klasszikusan képzett zongorista, aki zenei tanulmányait a Western Conservatory Of Music-on végezte. A kanadai származású muzsikus a hangszeres játék mellett az énekléshez is vonzódott, így fiatalkorában több musical darabban szerepelt.
Szólópályájának első komolyabb visszhangot kiváltó állomása a 2009-ben megjelent, több blues és jazz díjra jelölt Sambhala című lemeze volt. A rákövetkező évben a pop dalokat tartalmazó korongján (Evolution) túl, az Absolute Voices 2. válogatás albumon hallhattuk, olyan énekesnők társaságában, mint Norah Jones, Sarah McLaughlin, Alison Krauss és Sade. A jótékonysági estek szervezőjeként is tevékenykedő Wylde legutolsó CD-je a zenei stílusok széles palettáját vonultatja fel. A lemezen található saját szerzemények, valamint az egyedi hangvételű feldolgozások a blues, a jazz és a pop stílusjegyeit viselik magukon. Susan Wylde szépen kimunkált, melegséget árasztó hangja kiválóan alkalmas az emberi érzelmek közvetítésére. Zongorajátéka meggyőző, de a kísérőzenészekre sem lehet panaszunk, hisz a meghívott muzsikusok Kanada legjobbjai közé tartoznak (Jack de Keyzer - gitár, Pete Schmidt - gitár, Alec Fraser - basszusgitár, Paul Reddick - szájharmonika, ...).
A csodálatos atmoszférájú, mesterien hangszerelt, gyönyörű dallamokat és virtuóz szólókat tartalmazó felvételek már az első hallgatást követően utat találnak a hallgató szívéhez.

Sun, Moon & Stars Entertainment, 2011

hoati


Johnny Rawls: Memphis Still Got Soul
2011-07-22


Zenei stílusok jönnek és mennek, de akadnak olyan előadók, akik zenei irányultsága az évtizedek során mit sem változik. Közéjük tartozik a gitáros-énekes Johnny Rawls is.
A Mississippi államban született muzsikus kezdetben klarinéton és szaxofonon játszott, majd középiskolás korában Joe Tex és Z.Z. Hill együtteseiben vokálozott. Az időközben gitározni is megtanult Rawls a 70-es évek közepén O.V. Wright zenekarához csatlakozott, amit a soul legenda 1980-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Ezt követően néhány évig Little Johnny Taylor-ral turnézott. A szólókarrierjét 1985-ben elindító Blues Music Awards díjas művész lemezeit a Stax, a Motown és a Hi Records előadói által képviselt zenei világ jellemzi, ahogy azt az aktuális albumán is megtapasztalhatjuk. A Memphis Still Got Soul címet viselő CD egyetlen feldolgozás dala, O.V. Wright koncertjeinek egyik elmaradhatatlan tétele, a Blind, Crippled And Crazy, melyet az utóbbi időben a The Derek Trucks Band tett ismerté. A gondosan kidolgozott szerzemények a korábbi lemezein megismert kísérőzenészek által kerültek feljátszásra. Vendégmuzsikusként meghívásra került a megalakításának 40-edik évfordulóját ünneplő Motown Records stúdiózenésze, Johnny McGhee, akinek a gitárjátékát Marvin Gaye és Diana Ross hanganyagain is élvezhetjük.
Johnny Rawls egyenletesen magas színvonalú albumai számtalan elismerésben részesültek. Biztos vagyok abban, hogy az emlékezetes dalokat, szívből jövő szenvedélyes éneket és ragyogó hangszeres teljesítményeket tartalmazó friss korongja hasonló jókra számíthat.

Catfood Records, 2011

hoati


Peter Parcek 3: The Mathematics Of Love
2011-07-17


Peter Parcek egy olyan lélekkel teli, érzelmes, technikailag felkészült virtuóz gitáros, aki szélesre tárta zenei világának kapuját, akinek a rock-, a gypsy-jazz-, a country-, a folk- és a blues zenére egyaránt nyitott stílusa van.
A muzsikus zenei pályafutása a vietnami háború kitörésével egy időben kezdődött. A Middletown, Connecticutból származó, középiskolás éveit Londonban töltő zenész jelen volt a ’60-as évek brit blues robbanásakor és élőben láthatta Eric Clapton, Jeff Beck valamint Peter Green játékát. Életének ebben a szakaszában a sors azonban nem volt kegyes hozzá, munkavállalási engedély hiányában visszaküldték az Egyesült Államokba. Az ekkora már Peter Green fanatikussá váló fiatalember, a zenével továbbra sem hagyott fel, Skip James, Muddy Waters, Albert King, Jimi Hendrix, B.B. King, Albert Collins és Buddy Guy előadásait látogatta. Az első zenekara Boston’s Nine Below Zero volt, ennek a csapatnak köszönheti, hogy felfigyeltek rá, így játszhatott Pinetop Perkins albumain ill. a zongorista legenda turné együttesének a vezetője lett.
A The Mathematics Of Love címet viselő korongja az előadó második lemeze. „Az első albumom címe Evolution volt, de ez az album az igazi evolúció a számomra. Ez a legösszeszedettebb, érzelmileg legsokrétűbb művészi munkám, amit a saját nevem alatt készítettem.” – magyarázza a stílusát "soul guitar"-nak nevező Peter Parcek. A lemez a Showbiz Blues című Fleetwood Mac klasszikussal indul, ami rögtön megszabja az atmoszféráját. Csupa finom, érzékeny darabot hallhatunk, amiket messzire kerül a harsányság. A dalokat érzelmi energiákkal tölti fel a gitáros-énekes, olyan zenei világot teremtve, amiből nem hiányzik a mélység, a szívszorítás, a harmóniák, és az emelkedettség sem. A CD-n 7:3 arányban a feldolgozásnóták felé billen a mérleg, de a saját szerzemények is belesimulnak a többség adta hangütésbe. A hangszerelésre, a zenekari összjátékra, a zene minőségére nem lehet panasz, ezen felül Peter Parceknek szépen felépített szólói vannak. Magamutogatás nélküli gitárjátékával, olykor lágy és visszafogott, olykor erőteljes megszólalásával képes rá, hogy az aktuális lelkiállapotunkból kimozdítson.
Buddy Guy mondta egyszer neki: „Olyan rossz vagy, mint Eric Clapton” - úgy gondolom, a hallottak alapján hihetünk neki!

Redstar Entertainment, 2009

hcs


Donna Herula: The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk
2011-07-14


Bizony nehéz mosoly nélkül megállnom, amikor Donna Herula ez év januárjában megjelent második albumát a lejátszómba helyezem. Itt egy szép és intelligens hölgy, akit nem ragadtak el a futó trendek által felkapott műfajok és stílusirányzatok, hanem Robert Nighthawk slide-gitáros dalait részesíti előnyben. Robert Nighthawkról tudnunk kell, hogy a klasszikus bluesman archetípusa (szinte egész élete folyamán csavargott, gyilkosság vádjával is hírbe hozták, személyét jórészt rejtély fedi), egy olyan előadó, akinek a játéka nagyban befolyásolta Elmore James, Muddy Waters, B.B. King és Earl Hooker megszólalását is.
A tíz évesen először gitárt a kezébe fogó lányt a kezdetekben Johnny Winter, Rory Block, Eric Sardinas, Bob Brozman, Bonnie Raitt és John Hammond Jr. játéka inspirálta, majd fokozatosan felfedezte Son House, Robert Johnson, Muddy Waters zenéjét is. A chicagói Old Town School Of Folk Music intézményében eltöltött idő alatt folytatta a tradicionális blues zenék tanulmányozását, és megismerkedett olyan női előadók munkásságával is, mint Ma Rainey, Bessie Smith, Sippie Wallace és Memphis Minnie. 2009-ben fellépett Robert Nighthawk emlékére tartott centenáriumi megemlékezésen a Chicago Blues Festival-on, és az arkansasi Helenában tartott konferencián is.
Nem minden előzmény nélküli tehát az év elején megjelent The Moon Is Rising – Songs Of Robert Nighthawk korong. Az anyag intellektuális felkészültségről, műfajismeretről tesz bizonyságot, és nem hiányzik a hiteles tolmácsoláshoz szükséges érzékeny, befogadó személyiség sem. A „mester” szerzeményei kiváló nyersanyagnak bizonyultak, amolyan újból megtalált, felfedezett hangok, dalok ezek. A zenészek nem rémültek meg a feladattól, felszabadultan, örömmel zenélnek, a gépies másolás és a maníros hangvétel csapdáit ügyesen elkerülve. Megszólalásuk úgy historizáló, hogy a mai fül számára is élvezhető. Nem csúcsosodnak itt ki érzelmi és dinamikai csúcspontok, inkább a kiegyensúlyozott, természetességében, egyszerűségében is gyönyörködtető hangvétel a jellemző.
Azt kell, hogy mondjam: le vagyok nyűgözve! Donna Herula és zenésztársai személyes ügyként vették kezükbe Robert Nighthawk örökségét, s az utolsó hangok lecsengése után, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elővegyem a korszak többi „klasszikus” előadójának a munkáit is.

DH Records, 2011

hcs


JP Soars: More Bees With Honey
2011-07-13


JP Soars tizenegy évesen kezdett el gitározni. Számos zenekarban megfordult a heavy metal és a rock műfaján belül, mígnem az érdeklődése a blues felé fordult. Muddy Waters, T-Bone Walker, Guitar Slim mellett Jessie Mae Hemphill és John Lowe játéka volt rá nagy hatással.
Az első lemeze 2008-ban Back Of My Mind címmel került kiadásra. A figyelemre méltó bemutatkozó albumát idén követte második CD-je, az időközben International Blues Challenge és Albert King Blues Guitar Award nyertes floridai muzsikusnak. A korongra a saját kompozíciók mellett Eddy Owens és Louisiana Red egy-egy szerzeménye került. Az elhangzó tételek mondanivalója nem túl mély, általában a nőkről, a párkapcsolatokról szólnak, mint azt oly sok blues dal esetében megtapasztalhattuk. Közülük három kedvencemet, az okos tempó váltásokat tartalmazó Hot Little Woman-t, a Chasin’ Whiskey A Whisky című lassú bluest, valamint JP Soars cigar-box gitár és Jason Ricci szájharmonika szólójával emlékezetessé tett Where’d You Last Night-ot emelném ki. A Blues Music Awards díjas Riccivel egyetemben még olyan zenészek segédkeztek a hanganyag feljátszásában, mint Terry Hanck, Sax Gordon és a néhai Robin Rogers.
Az utóbbi időben több International Blues Challenge finalista lemezét hallottam. Valamennyi korong, így JP Soars albuma is kifogástalan produkciót tartalmaz, cáfolatot adva a fanyalgóknak, akik a blues jövőjével kapcsolatban negatív véleményüket fogalmazták meg.

Soars High Productions, 2011

hoati


A blues sikere a Víz, Zene, Virág Fesztiválon!
2011-07-08


A blues hazai és nemzetközi sztárjai léptek fel Tatán 2011. június 24-e és 26-a között, a Víz, Zene, Virág Fesztivál keretein belül. A Mississippi Big Beat nagy sikerrel népszerűsíti hazánkban a műfajt, a kizárólag az ő nevükhöz fűződő nu blues irányzatot, szemmel láthatólag a közönség megelégedésére. Hangos tetszésnyilvánítás közepette élvezték a fesztiválra látogatók a trió big beatjeit, akik megtáncoltatták a jelenlévőket. Az Oláh Andor, Gál Csaba Boogie és Gyur alkotta Big Beat a jövőben is számos helyen koncertezik az országban és külföldön, érdemes hát odafigyelni rájuk!
A műfaj világsztárja, a Mungo Jerry a második napon, a Kastély Színpadon lépett fel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a zenekar megalakulása óta (negyvenegy éve) töretlenül, és folyamatosan örvendezteti meg hallgatóközönségét olyan dalokkal, mint az In The Summertime, a Baby Jump, a Lady Rose, vagy az Alright, Alright, Alright. Nem volt ez másképp itt sem. Az együttes négy taggal érkezett, a frontember Ray Dorset ének, gitár és szájharmonika előadása hatalmas lelkesedést váltott ki a közönségből, majd következtek egy-egy szóló erejéig a tehetségüket külön is megvillantva: Winnie Martin basszusgitáron, Mark David dobon és Toby Hounsham billentyűn. A Mungo Jerry két órás koncertje  bizonyára a hallójáratokat átjárva, lábakat megmozgatva, szájakat éneklésre kanyarítva maradandó élménnyé vált, a több mint hatezer főt számláló közönség számára! In the summertime when the weather is high, You can stretch right up and touch the sky. – ezt a Mungo Jerry-nek elhisszük.
A Jamboree Guru szervezésében hamarosan újból találkozhat a hazai közönség Ray Dorset csapatával. Ugyanezen produkciós iroda idén is összerakott egy nagyon színes műsort a Sziget Blues Színpadára. A részletekért mindenki kattintson a Jamboree Guru weboldalára.

Rudas Marianna


Grady Champion: Dreamin’
2011-07-06


Grady Champion egy szegény többgyermekes családban látta meg a napvilágot, ezért nagyon korán megtanulta, hogy mit jelent a kemény és fáradságos munka. Mielőtt elindította volna zenei karrierjét, szülei farmján dolgozott, de bokszolóként és DJ-ként is kipróbálta magát.
Már az 1998-ban megjelent debütáló lemezével (Goin Back Home) jelezte a nemzetközi blues színtéren, hogy igen, vele is komolyan számolni kell. Nem sokkal később nevét a jövő nagy reménységei, Shemekia Copeland és Shawn Pittman társaságában emlegették. Az igazi áttörést a 26. International Blues Challenge megnyerése hozta meg számára. Az énekes-szájharmonikás aktuális albuma rögzítésére Zac Harmon és zenekara segítségével került sor. Az ötödik hanganyaga a korábbi korongjai által kijelölt vonalat viszi tovább, a jól megszokott stílusjegyekkel: a tradicionális blues soul-lal és R & B-val keveredik. Kimagasló dalokból persze ezúttal sincs hiány, gondoljunk csak a My Rooster Is King, a Make That Monkey Jump és a Walk With Me Baby című tételekre. A csúcspontot mégis egy gyönyörű ballada, a Weight Of The World jelenti, melyhez videoklip is készült.
A precízen kidolgozott, tartalmas szórakozást ígérő kiadvány professzionális hangminőségben szólal meg. A Dreamin’ remekmű-gyanús, kiváló állomás egy viszonylag egyenletes karrierben, melyből egy dolog hiányzik, de az nagyon: egy magyarországi koncert.

GSM Music Group LLC, 2011

hoati


RB Stone: Lonesome Traveler's Blues
2011-07-04


Roland Bennett ’RB’ Stone meglehetősen változatos életet él. A coloradói muzsikus a középiskola befejezését követően menedzserként dolgozott, később csaknem mindenét eladva egy indián rezervátumba költözött. Nappal lovakkal foglalkozott, éjszaka gitározni tanult. Közel tíz év elteltével döntött úgy, hogy a mindennapjait a zenélésnek fogja szentelni.
Az első albumát egy barátja segítségével jelentette meg, majd megalakította saját lemezkiadóját (Wild Stallion Records), mely által hanganyagai Európába, Kanadába és Ausztráliába is eljutottak. A világ öt kontinensének 32 országába lépett fel, s lemezeiből 40000 példányt sikerült eladni. A gitáros-énekes zenéje számtalan gyökérből táplálkozik, amit a legutolsó, Lonesome Traveler's Blues című korongján is megtapasztalhatunk. Az elhangzó dalok a blues mellett a rock, a boogie woogie és a funky stílusjegyeit viselik magukon. A pályafutása során több díjjal jutalmazott RB Stone bariton hangja tökéletesen alkalmas az életről, a szerelemről, az összetört szívekről szóló szerzemények tolmácsolására. A kísérőzenészek közül a gitáros Glen Kuykendall önfeledt, mégis elegáns játékát emelném ki.
Miközben hallgatom ezt a minőségi muzsikát, újfent elgondolkodom, hogy a sok értéktelen produktum helyett, ami manapság megy a rádiókban, miért is nem kapnak nagyobb teret az ilyen felvételek.

Middle Mountain Music, 2011

hoati