Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Kritika

Joe Louis Walker: Live On The Legendary Rhythm & Blues Cruise
2011-01-22


Ki ne szeretne egyszer az életében kedvenc előadói/zenekarai társaságában Karib-tengeri hajókörútra menni? Nos, bárki ilyen irányú vágyálma teljesülhet, ha helyet foglal magának a Legendary Rhythm & Blues Cruise-on, ugyanis az évente két alkalommal induló tengerjáró hajó utasait az egyhetes út során a kortárs blues krémje koncertek sokaságával szórakoztatja.
A tavaly januári fellépők között volt Joe Louis Walker is, akinek két egymást követő napon adott műsorát rögzítették. A több mint hetven percnyi hosszúságú korong repertoárja a feldolgozások mellett a gitáros-énekes Cold Is The Night, The Gift, Witness To The Blues és Between A Rock And The Blues című lemezein található nótákra épül. Joe Louis Walkert a koncerteken együttesének állandó tagjai kísérték, s hozzájuk csatlakoztak a „luxusladikon” tartózkodó zenészek. A CD néhány igazán varázslatos párosítással büszkélkedhet, melyek közül kiemelném a blues legendával, Johnny Winterrel (Ain’t That Cold), valamint a Curtis Salgado - Mike Finnigan duóval (You're Gonna Make Me Cry) előadott szerzeményeket.
A Live On The Legendary Rhythm & Blues Cruise színes, izgalmas és élvezetes hanganyag. Semmi erőlködés, semmi izzadságszag, a közreműködő muzsikusok olyan zenét produkálnak, aminél egyszerre érzem az egymásra figyelést, az önmagukba feledkezést és a magabiztos hangszeres tudást. Joe Louis Walker aktuális lemeze a legmeggyőzőbb marketing eszköz a körutazás reklámozására.

Stony Plain Records / Dixiefrog Records, 2010

hoati


Rob Blaine’s Big Otis Blues
2011-01-19


Nem kell nagy jósnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam: egy bluesos alaphangú, technikás, rockos gitárjátékot felmutató előadó minden időben komoly érdeklődésre, rajongótáborra tarthat számon. Többen művelik napjainkban is ezt a műfajt, közülük talán Joe Bonamassa, Kenny Wayne Sheppard, Jonny Lang és Chris Duarte a legsikeresebbek. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy mostani írásom alanya, Rob Blaine is csatlakozzék az előbb felsorolt urak névsorához.
2010-ben jelent meg a debütáló Rob Blaine’s Big Otis Blues album. Ez az a lemez, amiről sok szépet el lehet mondani, de… Rob Blaine és társai – Joewaun ”Man” Scott - basszus, James Knowles – dob - egy energiával teli, tisztességesen megszólaló albumot készítettek. Blaine gitármunkája kiemelkedő, zenéjéhez remekül passzol a mély, whiskey áztatta hangja. A CD-n a vad, rockos számok váltakoznak a lágyabb balladákkal. Mindezek ellenére a katarzis elmarad, mivel kevésbé izgalmas részek is előfordulnak az albumon, ami az összbenyomást inkább a közepes felé billenti. Ettől függetlenül ajánlott a korongot részletekben hallgatni, kiemelve az ihletett pillanatokat. Vegyük példának mindjárt a nyitó Not The Forgiving Kind számot: ragadós téma, érzelmes ének, rockos gitár. Vagy itt az A Same Old Blues című darab, a megindító, fájdalmas hangjaival. Szép, emlékezetes pillanatokkal ajándékoz meg a lírai Can’t Help But Wonder és a lángoló gitárjátékot felvonultató Must Be Nice is. Szóval, itt egy új tehetség, s bár felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban, mégis inkább a megismerésére biztatnám az olvasót.

Swississippi Records, 2010

hcs


Ferenczi György és a Rackajam: A rackák világa
2011-01-15


Ferenczi György neve igazi márkanév a hazai zenei életben. A multiinstrumentalista és együttese, a 2005-ben alakított Rackajam a nemrégiben piacra dobott kiadványával története újabb fontos állomásához érkezett.
A tavaly novemberben megjelent, A rackák világa című könyv tulajdonképpen egy fotóalbum, mely fedlapjának belső oldalába süllyesztve rejtőzik a banda friss korongja. A kötetben található, Lajtos István által készített, túlnyomórészt fekete-fehér képek a zenekar életét dokumentálják. Mivel a fiúk a muzsikáláshoz sokkal jobban értenek, mint a beszédhez, hagyták, hogy a fotók meséljenek róluk. A képi alkotások többsége élethelyzeteket mutat be, s az együttes tagjai az olvasottságuk függvényében a magyar és a világirodalom kiválóságaitól, valamint halhatatlan rocklegendáktól idézve válogattak hozzájuk vers és prózarészleteket.
A könyvhöz készült CD-re került dalok végső formátumának kialakítása több hónapig tartott, hisz nemcsak a próbateremben folyt az alkotómunka, hanem előzetesen a koncerteken is bemutatták, és a visszajelzések alapján formálták őket. A különleges zenei mixtúrát képviselő kompozíciókban jól megfér egymás mellett Bob Dylan, Jimi Hendrix és Petőfi Sándor öröksége, csakúgy, mint az autentikus népzene. A mintegy 70 percnyi hosszúságú, teljesen akusztikus lemezből süt az alkotói szabadság iránti vágy, az életszeretet és a vidámság. Ferenczi György szerzeményein túl rögzítésre került többek között a Hobo Blues Band Tetovált lány című dalának népzenésített verziója, koncertjeik sikeres egyvelege, az Esszencia táncrend, Pál István Szalonna gyűjtése alapján a Jáger Jóska balladája, és ráadás nótaként egy amerikai népdal, a Tennessee Lonesome Blues.
A múlt hagyatékán sarjadzó legnemesebb gyökerek csavarodtak egymásba a Ferenczi György és a Rackajam aktuális hanganyagán, hogy egy varázslatos, megismételhetetlen, a hallgató bensőjében hosszú lecsengésű kortárs zenei produkcióvá nőjék ki magukat.

Cartaphilus Könyvkiadó / Gryllus, 2010

hoati


Boo Boo Davis: Undercover Blues
2011-01-08


Sokan forognak a blues világában, de egyre kevesebben tudnak igazán hiteles élményt nyújtani a hallgatóság számára. Ezen, folyamatosan szűkülő körhöz tartozik a Mississippi állambeli Drew-ben felnövő Boo Boo Davis.
A hatodik ikszhez közeledő énekes-szájharmonikás az ezredforduló óta rendszeresen fellép Európában. Eddigi utolsó, 2010 őszén adott 14 állomásos koncertkörútja során 9300 kilométert tett meg az együttesével (Jan Mittendorp – gitár, John Gerritse – dob). A túra alatt számtalan zenei ötlete támadt, ezért muzsikus társaival egyik szabadnapjukat kihasználva a svájci NedRow Stúdióban hat óra leforgása alatt rögzítették az Undercover Blues című albumot.
A hanganyag feljátszására élőben került sor, így a dalok olyan nyersen szólalnak meg, ahogyan azok a koncerteken is hallhatóak. A trió által képviselt, a Delta bluest kortárs elemekkel vegyítő zenei világ egyszerre tartalmazza a régit, és az újat. A korongon azonban tőlük eddig szokatlan stílusú szerzemények is megtalálhatóak, hisz a Xmas Blues karácsonyi, míg a Thank You Dave gospel dal. Boo Boo gyermekkorában, a gyapotföldeken hallott, a munkások éneke alapján kialakított bömbölő hangját őszinteség és erő hatja át, melyet remekül egészít ki a feszes ritmusalapra úsztatott sejtelmes, olykor hipnotikus gitárjáték.
Oldalunkon aktuális lemezeit ismertetve folyamatosan kijut a dicséret Boo Boo Davis-nek, sőt az Ain’t Gotta Dime a tavalyelőtti toplistámra is felkerült. Legújabb CD-je tovább erősíti kedvenceim közötti amúgy is szilárd pozícióját.

Black & Tan Records, 2010

hoati


James Cotton: Giant
2011-01-05


A Grammy díjas James "Mr. Superharp" Cotton 1935. július 1-jén, a Mississippi állambeli Tunica városában született. A szájharmonika iránti érdeklődését az édesanyja játéka keltette fel gyermekkorában, ezt látva, szülei egy hangszert vettek neki karácsonyra. Egy rádióműsorban fedezte fel Sonny Boy Williamson zenéjét magának, onnantól kezdve elválaszthatatlan lett a herflijétől. 1944-ben, szülei halála után a nagybácsija Helenába vitte a fiút, hogy találkozzon a „hősével”. A gyerek tehetsége lenyűgözte Sonny Boy-t, aki a szárnya alá vette, tanította. Szólópályára lépése előtt felvételeket készített a Sun Records-nak, dolgozott Howlin’ Wolffal és eltöltött 12 évet Muddy Waters zenekarában is. 9 évesen a zenészpályán elinduló harmonikás saját neve alatt közel 30 albumot jelentetett meg. A művész egyike azon újítóknak – Sonny Boy Williamson II–vel és Little Walterrel egyetemben - akik nagy részben hozzájárultak ahhoz, hogy a szájharmonika megtalálja a helyét a modern bluesban.
2010-ben, a 75 születésnapját ünneplő muzsikus visszatért az Alligator Records-hoz. A ’80-as években olyan remek korongokat készített itt, mint a High Compression, a Mr. Superharp Himself – Live, vagy a kortárs blues nagyjaival közösen felvett Harpattack.
Az új, Giant címet viselő CD-t Stuart Sullivan vezetésével rögzítették a texasi Austinban. A korábbi lemezektől eltérően Cotton ezen az albumon egészségügyi problémák miatt nem énekel. Játéka azonban mit sem változott: vibráló, erőteljes, a zene egészébe szervesen illeszkedő megszólalás jellemzi. A kompozíciók gondosan csiszoltak, precízen feljátszottak. Nyoma sincs felületességnek, egyszerűen élmény hallgatni a lélekkel telt előadást. A lemezen hallható partnerei fiatal „oroszlánok”: a Neal zenész famíliából származó Noel Neal (basszus) ill. Kenny Neal Jr. (dob) ritmusszekció remekül működik együtt, Slam Allen a karakteres, helyenként B.B. Kinget idéző játékával tűnik ki. A műsorfolyam csúcspontjai a Buried Alive In The Blues, a Sad Sad Day, a Going Down Main Street, és a Blues For Koko darabok.
S, hogy miért Óriás lett a lemez címe? Azt hiszem, a leírtakból ez már kiderülhetett!

Alligator Records, 2010

hcs


The Delta Flyers: Sixteen Bars
2011-01-02


Az énekes-szájharmonikás Stevie DuPree a Texas állambeli Houstonban látta meg a napvilágot. Zenei pályafutását Paul Butterfield és Muddy Waters hatására kezdte el, amit gyermekei nevelése végett két évtizedre megszakított. Színpadra az évezred elején állt ismét, és azóta szólólemeze, valamint zenekarainak (The Dudes, The Delta Flyers) albumai által diszkográfiája is szépen gyarapodott.
Aktuális együttese, az International Blues Challenge 2009. évi döntőjében fellépő The Delta Flyers tagjaival nem a könnyebb utat választotta a Sixteen Bars című CD-n mások szerzeményeinek feljátszásával, hanem saját és társszerzővel (Travis Stephenson) készített dalokkal töltötte meg a 35 percnyi játékidejű korongot. A szerzőpáros bebizonyította, hogy lehetséges izgalmas, emlékezetes számokat írni, nemcsak „egynapos slágereket”, melyekre holnapután már senki sem emlékezik. A Mississippi- és a Chicago bluest némi New Orleans-i muzsikával ötvöző album humorral teli, egyszerű emberi történeteket elmesélő kompozíciói között éppúgy megtalálhatóak lendületes, feszes harmóniájú nóták (Mentone, Alamaba, Fishin’ Little Mama), mint lassú, elmerengő dalok (Sunflower River Rag, Dockery Farm).
A kiváló muzsikusok közül a zenekar lelke, Stevie DuPree az erős, füstös énekével, a Houston Press Music Awards nyertes Jack Saunders pedig virtuóz slide gitárjátékával tűnik ki. A lemez presztízsét tovább növeli a neves vendégsztár, Rich DelGrosso (mandolin) szerepeltetése. Rajtuk kívül még a gitáros Travis Stephenson, a dobos Rick Richards és a háttérénekes Sister Tommie Lee Bradley közreműködik a CD-n.
A Sixteen Bars karakteres, szórakoztató produkció, s biztosak lehetünk abban, hogy a The Delta Flyers nevét még sokszor hallani fogjuk a közeli jövőben.

Soulbilly Records, 2010

hoati


Swississippi Chris Harper: Four Aces And A Harp
2010-12-30


A svájci születésű Swississippi Chris Harper zenészpályája 2010. szeptember 21-én új szakaszához érkezett. Ezen a napon jelentek meg választott hazájában lemezkiadójának, a Swississippi Records-nak az első albumai, köztük az Ő új korongja is.
Azt hiszem, egy nagy álma teljesült, amikor partnereivel – Jimmy Burns (gitár, ének), John Primer (gitár, ének), Willie ”Big Eyes” Smith (dob, ének, harmonika) Robert Stroger (basszus) - elkészítette a Four Aces And A Harp című CD-t. Az életfilozófiáját előző lemeze címében (Blues Is My Life) megfogalmazó muzsikus, ugyanakkor magasra tette a mércét. Zenésztársai egytől egyig a műfaj mesterei. A hibátlan stílusérzék, a virtuozitás, a kiemelkedő hangzás, a dögös megszólalás így adott. A „főnök” teljesítményéről is csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok: harmonika játéka dinamikus, stílusában Little Walter Jacobs, Big Walter Horton és Sonny Boy Williamson II. hatása érződik. Azonban a hangja, nos nem véletlen, hogy a 18 szám közül csak 5 nótában énekel. A hangsúly mégsem az egyénekre, hanem a csapatmunkára helyeződött. A közös munka során nem hoztak létre semmi megrengető újat, csak hozták a tőlük elvárható magas színvonalat. A dalok kiválasztásánál igyekeztek elkerülni az agyonjátszott számokat, így a klasszikusok szerzeményei közül nem a legismertebbeket választották ki. Az albumon, a vendégzenészeknek köszönhetően 17 zenész szólal meg. Ők különféle összetételben, hol akusztikusan, hol pedig elektromosan játszanak.
Hogy Harper fáradozásai hosszú távon eredménnyel járnak-e, azt még nem tudhatjuk, egy viszonyt tény: új lemezével sikerült élő hagyományként bemutatnia kedvenc műfajunkat.

Swississippi Records, 2010

hcs


Mark Robinson: Quit Your Job – Play Guitar
2010-12-27


Kevesen vannak olyanok, akik azt csinálhatják, amit igazán szeretnek. Mark Robinson ezen szűk körhöz tartozik, s elmondhatja, hogy a munkája a hobbija és még fizetnek is érte.
De Ő sem volt mindig ebben a szerencsés helyzetben, hisz a főiskola elvégzését követően sokáig a tanult hivatásában dolgozott, és ha tehette kedvtelésének, a gitározásnak hódolt. Már ekkor olyan neves előadókkal lépett fel, mint Tad Robinson, Carrie Newcomer, Tom Roznowski és Bob Cheevers. Élete döntő fordulatot 2004-ben vett, amikor úgy döntött, hogy a munkáját feladva csakis a zenélésnek él. Ettől kezdve a koncertezés mellett számtalan muzsikussal készített felvételeket, de producerként és hangmérnökként is tevékenykedett.
A Quit Your Job – Play Guitar című hanganyaggal a saját CD rögzítése iránti vágya is valóra vált. A lemezre a gitáros-énekes szerzeményei, valamint elismert dalszerzők, Davis Raines, Mike Cullison és Randy Handley közreműködésével született nóták kerültek. A zeneileg meglehetősen változatos korongról egyértelmű kedvencem a Memphis Won’t Leave Me Alone és a Fixer, a csúcspontot pedig a záró dal, a Try One More Time jelenti. Mark Robinson vibráló és sokoldalú gitárjátékával, erőteljes hangjával az album egészén professzionális teljesítményt nyújt, s megállapítható, hogy az évekig háttéremberként muzsikáló zenészből valódi egyéniség lett.
Igaz, hogy a debütáló CD-je nem került jelölésre a 2011-es Blues Music Awards Best New Artist Debut kategóriájában, mégis az év legkiválóbb bemutatkozó lemezei közé sorolandó a Quit Your Job – Play Guitar.

Blind Chihuahua Records, 2010

hoati


Új idők, nagy bluesai Raoul Bhanejatól
2010-12-20


A művészet üzenet, kifejezési mód, az emberek közötti kapcsolatteremtés egyik eszköze, s mint ilyen a különböző ágai között lehetőség nyílik az átjárásra. Bizony sok színpadi előadó van, aki a zene terén is kipróbálja magát, de kevesen vannak közülük, akik valóban maradandót alkotnak. Nem így az angliai Manchesterben születetett Raoul Bhaneja. A dél-ázsiai apától és ír anyától származó fiú Ottawában és Bonnban nőtt fel. Az ottawai Canterbury Művészeti Főiskola és a Kanadai Nemzeti Színi tanoda diplomása 15 évesen kezdett el játszani, mint a Shakespeare-i utcai színház csoport, az A Company Of Fools alapító tagja. A tehetséges színészt számos film- és televíziós játéka tette ismerté (The Sentinel, Ararat, Train 48), emellett körbeutazta a világot a szólóban előadott HAMLET produkciójával.
30 éves korában, 1998 júliusában döntött úgy, hogy a zenében is megmerítkezik. Jókora inspirációt jelentett számára Howlin’ Wolf, Sonny Terry, Brownie McGhee, Muddy Waters és Otis Rush játéka.
Csapatának, a Raoul And The Big Times-nak 2000-ben jelent meg a debütáló albuma, Big Time Blues címmel. Az igazi ismertséget és áttörést azonban a 2004-es, Cold Outside CD hozta meg számukra. Az ezen szereplő Baby Don’t Stop című dal, a jól sikerült videójának köszönhetően 2005-ben bejutott a BRAVO Top 10 listájába.

  

Öt éves várakozás után jelent meg a következő, a You My People címet viselő korong. A lemez megjelenését Torontóban, a The Hard Rock Café-ban ünnepelték, ahol olyan zenészek csatlakoztak hozzájuk, mint Duke Robillard, Johnny Sansone, Julian Fauth, Bill Bourne és Madagascar Slim. A Toronto/Chicago/Hollywood Blues kombinációjaként jellemzett lemez tiszteletadás a klasszikus iskola előtt. A CD-n 13 szám található, ezek jórészét Raoul Bhaneja jegyzi. Jól megírt, önfeledt dalok ezek, amiket olyan jó nevű szerzők melódiái egészítenek ki, mint Ray Charles, McKinley Morganfield, Treasa Levasseur, és olyan jó nevű vendégzenészek színesítenek, mint Junior Watson, Mark Hummel és Tyler Yarema. Az albumon a zenészek ügyesen kerülik a klisés megoldásokat, józanul, értőn nyúlnak hozzá az ismert harmóniákhoz. Megszólalásuk stílusos, arányos és otthonosan mozognak az egymástól különböző irányzatok világában is.
A The Toronto Blues Society "BLUES IN SCHOOLS" (Blues az iskolákban) programjának keretében jelent meg a zenekar 2010-es lemeze. 2008 januárjában, Torontóban összegyűlt a zenészek egy csoportja, hogy Little Walterre emlékezzék. Az apropót a harmonikás halálának 40. évfordulója ill. a Rock And Roll Halhatatlanjainak Csarnokába való beiktatása adta. Marion Walter Jacobs akkora újító volt a blues harmonikázásban, mint Charlie Parker a jazzben, vagy Jimi Hendrix a rock zenében. A legnagyobb sikereit Muddy Waters zenekarában aratta, s számtalan klasszikus felvétel maradt utána. Ezekből válogattak a zenészek, amikor a mester emlékének megidézésére vállalkoztak. Az újra felvett régi számok előadása izgalmasra sikerült, a muzsikusok játéka technikai felkészültségről és elmélyültségről tanúskodik. Alázattal, szeretettel, érzékenységgel és nagy stílusismerettel fognak hozzá a dalok interpretálásához. Előadásuk során nyoma sincs az időnek, és felsejlik a tragikus sorsú előadó szelleme is.
A Raoul And The Big Times lemezei pompásan megmunkált zenéket tartalmaznak, érdemes megismerkedni velük!

Raoul And The Big Time: You My People
Big Time Records, 2009

Raoul And The Big Time: Blue Midnight – A Live Tribute To Little Walter
Big Time Records, 2010

hcs


Dr. Wu’ … And Friends: Texas Blues Project Vol. 2
2010-12-09


A Dr. Wu’ név a 60-as évek óta különböző zenekarokban együtt muzsikáló Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A Texas állambeli Fort Worth-ben 2002-ben alakított formáció az elnevezését egy Steely Dan dalból kölcsönözte, ami arra ösztönzi a hallgatót, hogy az élet minden percét a lehető legteljesebben élje meg.
Debütáló lemezüket “Texas Blues” Project címmel rögzítették. A korongon Gary Nicholson szerzeménye (Jacksboro Highway) mellett, a hosszú évek során írt több mint kétszáz daluk közül kiválasztott szerzemények találhatók. A hanganyag felvételéhez városuk és a környék vezető zenészeit (Buddy Whitington, "Mouse" Mayes, Danny Hubbard, Jerry Hancock, Red Young, Mike Kennedy, ...) hívták segítségül.
A sikeres albumot követően az újabb CD-jük ez évben jelent meg. A Texas Blues Project Vol. 2 az Ashworth – Freeze páros vadonatúj dalait tartalmazza, míg Buddy Whitington két nóta erejéig társszerzőként közreműködött. John Mayall zenekarának egykori tagja zenészként is besegített, gitártudását nyolc, énekhangját pedig négy nótában csillantotta meg. A bemutatkozó albumon szereplő muzsikusok mellett még olyan zenészek vállaltak részt a felvételek feljátszásában, mint Dave Millsap, Mace Maben, Gerald Lawrence és Danny Ross.
A második lemez mindig mérföldkő, pláne azért, mert illendő felülmúlni az előző anyagot. Ez sikerült: a CD végig élvezetes, zeneileg kiváló dolgokat tartalmaz, ráadásul tele van jobbnál-jobb dalokkal, melyek egy percre sem untatják a hallgatót. Ennél aligha kívánhatunk többet!

Texas Blues Records, 2010

hoati


Andy Just: Preachin’ The Blues
2010-12-03


Andy Just személyében több évtizede a pályán lévő blues muzsikust tisztelhetünk. Az amerikai szájharmonikás eddigi ténykedése során a műfaj közismert szereplőivel (B.B. King, Bo Diddley, John Lee Hooker, Lee Oskar, stb.) dolgozott együtt, szinte megszámlálhatatlan lemezen közreműködött, de szóló hanganyagai is szép számmal készültek.
Az áprilisban megjelent Smokin' Tracks című albumát követően idén már a második CD-jével jelentkezett. A Preachin’ The Blues első három szerzeményében a gitáros Shawn Pittmannel duóban játszik. Ezen dalok ódivatú megközelítése Johnny Shines Big Walter Hortonnal készített felvételeit juttatják eszembe. A fennmaradó nóták a dupla koncertlemezhez hasonlóan Donnie Romano (gitár), Charles Romagnoli (basszusgitár) és ”John Lee” Emanuel Zamperini közreműködésével kerültek rögzítésre. Az olasz zenészek egy kifogástalanul összeért zenekar képét mutatják, külön-külön is remek egyéni teljesítményekkel.
Andy Just a blues, a jazz, a soul és a rock elemeit egyesítő szájharmonika stílusa eredeti, senki máshoz nem hasonlítható. Játéka a valódi érzelmeket sem nélkülözi, szólói energikusak és parázsló intenzitásúak.
Az olasz lemezkiadó főnöke, Tano Ro így vélekedik a produkcióról: „Ez a CD Andy Just eddigi legjobb lemeze”. Persze vádolhatnánk Őt elfogultsággal, de mindenki meggyőződhet szavai igazságtartalmáról a Preachin’ The Blues meghallgatásával.

Feelin’ Good Records, 2010

hoati


Buddy Guy: Living Proof
2010-11-25


Buddy Guy egy legenda! Az ötszörös Grammy-, és huszonhétszeres Blues Music Awards-díjas (régi nevén: W.C. Handy Awards) muzsikust a Rolling Stone Magazin minden idők 100 legjobb gitárosának listáján a harmincadik helyre rangsorolta. Se szeri, se száma azon zenészeknek, akikkel pályafutása során koncertezett vagy lemezt készített, s olyanok számára nyújtott inspirációt, mint Jimi Hendrix, Eric Clapton és Stevie Ray Vaughan.
Noha csak a kilencvenes években vált széles körben ismertté, már a hatvanas években remek albumai jelentek meg (I Left My Blues In San Francisco, A Man And The Blues). A Rock and Roll halhatatlanjai közé 2005-ben beválasztott, sokadvirágzását élő Guy az új évezredben is töretlen alkotó kedvvel zenél. Az utóbbi időben piacra dobott Sweat Tea, a Blues Singer és a Skin Deep egyaránt minőségi zenét tartalmaz, kivívva a szakma és a közönség egyértelmű elismerését.
Legújabb, Living Proof című albumával sem adta alább a színvonalat. A 12 számos korong nyitó száma a 74 Years Young – ennyi éves a még mindig új hangokat és friss ötleteket kereső zenész. A lemez felvételei során egy-egy nóta erejéig két legendás muzsikus is tiszteletét tette a stúdióban: B.B. King a Stay Around A Little Longer, míg Carlos Santana a Where The Blues Begins című dalban szerepel. Szinte hihetetlen, hogy az előbbi szerzeményben először játszik együtt a „blues királyával”. Persze a többi szám is zseniális, csakúgy, mint Buddy Guy magával ragadó éneke, valamint az energikus, könnyen azonosítható gitározása. Nehezen tudom elképzelni, hogy ebben a műfajban lesz még jobb munka az idén!

Silverstone Records, 2010

hoati


Dave Arcari: Devil’s Left Hand
2010-11-20


A skót származású Dave Arcari évtizedek óta benne van az európai blues élet vérkeringésében. A pályafutását 19 évesen kezdő gitáros-énekes már első zenekarával, a Summerfield Blues-zal komoly sikert ért el (Scottish Blues Band Of The Year), de nemzetközi hírnevet csak a Radiotones nevű együttessel szerzett. Az utóbbi években szóló előadóként járja Európa koncerthelyeit, valamint készíti lemezeit.
Az ősszel megjelent Devil’s Left Hand címet viselő CD-je repertoárjában kétharmad / egyharmad arányban kaptak helyet a saját kompozíciók és a feldolgozások. Az utóbbiak esetében a legnagyobbaktól válogatott dalokat Arcari. Hallhatjuk Muddy Waters, Johnny Cash, Robert Johnson egy-egy szerzeménye mellett Skócia nemzeti költőjének, Robert Burns-nek megzenésített versét is (MacPherson's Lament). A lemez hangulata korábbi hanganyagaihoz képest sötétebb, és a feljátszott nóták magukon viselik mindazon jellemzőket, melyek Dave Arcari védjegyeként szolgálnak: a karakteres, agresszív és dinamikus slide gitárjátékában a háború előtti Delta blues némi punkkal, rockabilly-vel és skót népzenével keveredik, amihez whisky-áztatta hang társul. Az energiabombának számító produkciója pillanatok alatt képes felvillanyozni a hallgatót.
Úgy gondolom, hogy a Devil’s Left Hand nemcsak az Arcari rajongóknak okoz örömet, hanem azok számára is számos kellemes percet tartogat, akik csak most kezdik az ismerkedést a glasgow-i muzsikus munkásságával.

Buzz Records, 2010

hoati


Peaches Staten: Live At Legends
2010-11-18


Bizony kevesünknek adatik meg, hogy Chicago egyik legszínvonalasabb klubjában, a Buddy Guy’s Legends-ben múlassa az időt, látogassa a nagy öregek koncertjeit, vagy ismerkedjék a fiatalabb generációk produkcióival. Ezt pótolja most részben, a blues díva Peaches Staten újonnan megjelent élő lemeze.
Egy ártatlan kérdés indította el a Doddsville-ből származó énekesnő karrierjét. Énekeltél már valaha? – kérdezte tőle a kolléganője, abban a bárban ahol pultosként dolgoztak. A kérdésfeltevést válasz, a választ cselekvés követte, majd hamarosan a színpadon találta magát. A vállalkozó kedvét, tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1997 óta produkciójával beutazta Európát, valamint számtalan klubban, fesztiválon lépett fel.
Staten nagy előadóművész a szó minden értelmében. Meleg tónusú hangja kényezteti a fülünket, énekében ott bujkál egy kis darab Tina Turnerből, Etta James-ből és Koko Taylorból. Egyaránt otthon mozog a lomhán hömpölygő balladákban (I’d Rather Go Blind), a sodró lendületű tételekben (I Know You Love Me Baby, Bad Case Of Lovin’ You), de rácsodálkozhatunk az erőteljes washboard (It Must Be Love, I’d Rather Go Blind) technikájára is. Az lemez jórészt derűs, kellemes melódiákat tartalmaz. Nem csilloghatna azonban az őt támogató, kísérő csapat nélkül. Az értő társak – Mike Wheeler – gitár, Larry Williams – basszus, Brian James – billentyűsök, Cleo Cole – dobok, Chris Harper – szájharmonika - biztos kézzel kísérnek minket a nagy partiban.
Összegzésként mi mást írhatnék: Peaches Staten jelenléte varázslatos hangulatot kölcsönöz a CD-n található számoknak. Egyszerűen ellenállhatatlan!

Swississippi Records, 2010

hcs


Raphael Wressnig: Party Factor
2010-11-14


Raphael Wressnig 16 évesen autodidakta módon kezdte a zenélést, olyan előadók játékát hallgatva, mint Jimmy Smith, Jack McDuff, Jimmy McGriff, "Groove" Holmes és Hank Marr. A korán kialakult egyéni zongora- és orgonajáték stílusára hatással volt még John Medeski, Larry Goldings és Billy Preston is.
Első zenekarával, a Raphael Wressnig's Organic Trio-val 2002-ben készítette el bemutatkozó hanganyagát (Manic Organic). A lemez kiadását követően négy évig tartó, hat albumot felölelő együttműködésbe kezdett "Sir" Oliver Mally-jal, majd csatlakozott a gitáros-énekes Larry Garner zenekarához.
Az osztrák Hammond B3 varázsló az elmúlt években vált a nemzetközi blues- és dzsessz-színtér egyik legelismertebb szereplőjévé. Az In Between című lemezét 2004 legjobb dzsesszalbumának választották a Concerto-Magazin kritikusai és olvasói. A két esztendő múlva megjelent Boom Bello! már klasszikus orgona trió formációban került feljátszásra, Alex Schultz, Sax Gordon, Christian Bachner és Luis Ribeiro vendégszereplésével. Az Enrico Crivellaro és Lukas Knöfler társaságában készített, még ugyanezen évben piacra dobott Mosquito Bite-on a muzsikusok nem csak ámulatba ejtő dzsessz- és blues tudásról tesznek tanúbizonyságot, de lenyűgöző könnyedséggel emelnek be surf-, szving- és funky-elemeket az időnként acid dzsesszes, hip-hopos és delta blues hangulatú darabokba.
Az ezt követően megjelent CD-in a zenei stílus (Cut A Little Deeper On The Funk, (Dont' Be) Afraid To Groove) továbbra is a dzsessz és a blues közti területen mozgott, észrevétlenül elmosva a régi és új közti keskeny határvonalat.
A Party Factor című lemezén változtatott az eddigi koncepción, nem trió, kvartett vagy esetleg kvintett játszotta fel a dalokat, hanem számtalan fúvós is meghívásra került a dzsessz (Craig Handy, Harry Sokal, Christian Bachner, stb.) és a blues (Sax Gordon) irányából. A felvételek három egymástól távoli alkalommal kerültek rögzítésre, ez lehetőséget adott a kompozíciók érlelésére. A Joe Zawinul tiszteletére írt Slivovitz For Joe című szerzeménnyel induló CD legtöbb dalának hossza meghaladja a hat percet, mégsincs egyetlen unalmas perce sem a teljes mértékben instrumentális albumnak.
Raphael Wressnig elegáns, mégis robbanékony játékmódja igazi unikum. Nem tolja magát előtérbe, nem akar minden másodpercben arcpirító futamokkal és akkordokkal kápráztatni. Teret enged társainak, vendégeinek, gyakran csak a háttérből hallani a finom Hammondot, de mindezt úgy, hogy mégis az ő játéka és szelleme uralja a zene minden percét. Erre csak a valóban zseniálisak képesek.

BHM Productions, 2010

hoati


JJ Grey & Mofro: Georgia Warhorse
2010-11-10


Aki szereti a déli gyökerekkel bíró, mocsárgőzös, ízes-szagos, a memphis-i lélek áramlataival átitatott blues zenét, az Mofro személyében az emberére talált.
JJ Grey & Mofro (ahogyan a harmadik albumától nevezi magát) ugyanabban a stúdióban (Retrophonics Studio), ugyanazzal a producerrel (Dan Prothero) készítette el az ötödik, egy szöcskéről elnevezett lemezét, mint az előzőeket is. A Georgia Warhorse az ősök lábnyomát tapintó, időtlenséget árasztó, egyszerűségében is gyönyörködtető zenét tartalmaz. A CD-n egy szám kivételével saját szerzemények szerepelnek, a dalszövegek személyesek. A szerzői alkotókedv számtalan hangulatot szült, szenvedélyes témák váltakoznak a hűvösebb érzelmekkel. A hangszerelési megoldások árnyaltak, a díszítések változatosak, a hangzáskép remek, a megszólalás energiától duzzadó. Fúvósok, zongora, Hammond orgona egészíti ki a multiinstrumentalista, énekes, dalszerző feszes gitártémáit, szájharmonikajátékát. Mofro játékmódja időnként nyers, hangja érces. Olyan gyöngyszemeket hallhatunk, mint a Diyo Dayo, a The Sweetest Thing, a Gotta Know és a Lullaby. Két vendég is szerepel a korongon: a reggae ikon Toots Hibbert és a slide gitáros csodagyerek Derek Trucks. Toots a lélek húrjait pendíti meg, Derek a vadságával babonáz.
Mofro már több mint tíz éve gyűjti lemezeivel, ill. fellépései során, éjszakáról-éjszakára a rajongókat. Ezzel az albummal egy újabb hívet szerzett magának!

Alligator Records, 2010

hcs


Kirsten Thien: Delicious
2010-11-04


Az amerikai Maine államban felnövő, jelenleg New Yorkban élő Kirsten Thien az üzleti diploma megszerzését követően a jól jövedelmező Wall Street-i karrier helyett az éneklést választotta. Első önálló zenekarát az ezredforduló évében hozta létre, velük 2001 óta készít lemezeket. A múlt hónapban megjelent Delicious című CD-je már harmadik a sorban.
A 13 számos album Ida Cox és Willie Dixon egy-egy sokat bizonyított örökzöld nótája mellett saját, valamint társszerzővel (Noel Cohen) írt szerzeményeket tartalmaz. A blues, a soul és a rock ’n’ roll különleges keverékét tartalmazó, kitűnő hangszerelésű, változatos tempójú dalok az egyik hangulatból a másikba repítenek. A fiatal, vonzó énekesnő érzéki hangját hallgatva többször Bonnie Raitt neve ugrott be, de a hasonló hangszín ellenére Thien önálló stílussal bír.
A lemezen a fúvósokkal és vokalistákkal kibővített zenekara mellett vendégzenészként közreműködik Hubert Sumlin, Arthur Neilson és Billy Gibson. Ez utóbbi muzsikus a Wild Women Don’t Have The Blues-t Kirstennel duóban adja elő. A szélesebb közönség számára a Treat ‘im Like A Man és a Taxi Love rádióbarát verzióját is rögzítették.
Azt hiszem, ez a CD azokat is meggyőzi, akik eddig fanyalogva vették a kezükbe az olyan korongokat, amelyeken női előadók játszottak / énekeltek blues-t.

Screen Door Records, 2010

hoati


Junior Wells & The Aces: Live In Boston
2010-10-30


Junior Wells zenei pályafutása tizenéves korában indult el. A ’40-es évek közepén Chicagóba költözött, majd felkereste a kor nagy öregjeit, Tampa Redet és Johnny Jones-t, hogy játsszon velük. Hírnevet 1952-ben szerzett, amikor lemezt készített Muddy Waters-szel. Érdekesség, hogy a 18 éves fiú Little Waltert váltotta ekkor.
A Blues Kis Óriása 1965-ben készítette el a Chicago blues egyik alapalbumát, a Hoodoo Man Blues-t. A korong megjelenése után klubkoncerteket adott a Szeles város klubjaiban. Ennek a korszaknak a légkörét, a már-már elfelejtett előadások egyikét tartalmazza a most megjelent, lenyűgöző, 65 perces hosszúságú Live In Boston című CD.
Ízléses digipack csomagolásban jött ki a lemez, az ebben szereplő bőséges információ Scott Dirks munkáját dicséri. Sajnos a felvétel minőségét nem tüntették fel, így aki nem tájékozódik előre, akár meg is lepődhet a Lo-Fi hangminőségen. A felvételen a The Aces zenészei: Louis Myers, Dave Myers, Fred Below kísérik. Ezen muzsikusok – mint ez hallható is - nagyon érzik egymást. Játékukon érződik a bizonyítási kényszer, a becsvágy, de a virtuóz megoldásoknak is teret engednek. A lemezen hallható zene olyan, mint amilyen Junior Wells személyisége volt: magabiztos, merész és agresszív. Az album fénypontjai: a Junior’s Whoop, a Messin’ With The Kid, a Hideaway és a Got My Mojo Workin’ nóták. A dalok között található közjátékok nem lettek kivágva, így betekintést kaphatunk abba, hogy milyen módon kommunikál Wells a közönséggel.
Tizenegy dal, tizenegy pillanatfelvétel Junior Wells pályájának azon szeletéből, ami vitathatatlanul karrierje csúcsa volt. Most már csak idő kérdése, hogy ez a lemez is a klasszikusok sorába lépjen.

Delmark Records, 2010

hcs


Blúz tér 10: Jókedv blues
2010-10-28


A budapesti székhelyű Blúz tér 10 zenekart 2007 januárjában Szabó Joe és Kiss Dala Péter alapította. A kezdeti pillanattól fogva abszolút tudatos építkezés folyik az együttesben, ami a zenei világ kialakításában és a tagok kiválasztásában is tükröződik. Az első koncertjükre 2008 tavaszán került sor, ezt számtalan kisebb klubban, és nagyobb fesztiválon adott sikeres fellépés követette.
Megalakulásuk után több mint három évvel adódott lehetőségük a Jókedv blues című bemutatkozó CD-jük elkészítésére. A lemezre került dalok ritmikailag és zeneileg változatosak, mivel a szélesebb hallgatóság számára próbálják „ehetővé" tenni a blues-t, melyhez a jazz, a funky, a rockabilly, és a rock and roll elemeit, mint fűszert használják. Olyan, a koncertjeiken már közönségkedvenc dalok kerültek rögzítésre a jelenlegi felállását 2009 elején elnyerő zenekar által, mint a Jókedv blues, az esem itsE, a Ritmus és a Jó bőr, de a többi szerzeményre sem lehet panaszunk, hisz hamar megszerettetik magukat. A banda (Szabó Joe - ének, Kiss Dala Péter - szájharmonika, Borbély Tamás - gitár, Kertész Bence - billentyű, Hrecska Bálint - basszusgitár, Németh Tamás - dob) nagyon egyben van, s mindenki igyekszik a maximumot nyújtani. Itt említendő meg az egyetlen negatívum: többen többfele játszanak, és ez a koncerteken sokszor a helyettesítésüket teszi szükségessé.
A csapat énekesének, Szabó Joe-nak pozitív töltetű, játékos rímelésű dalszövegei az iróniát és a humort sem nélkülözik, közülük némelyik akár önálló versként is megállná a helyét.
A Blúz tér 10 együttes, amit eddig tehetett, megtette. Elkészített egy remek dalokat tartalmazó, szórakoztató és szerethető debütáló anyagot. A többi most már a nagyérdemű dolga.

Szerzői kiadás, 2010

hoati


Blues Buddha: I Like It A Lot
2010-10-24


Tommy Dudley, alias Blues Buddha neve a bluesbarátok körében vélhetően idegenül cseng. Ez nem meglepő, hisz a szaksajtóban az énekessel csak a néhány hete megjelent lemeze kapcsán találkozhattunk.
A New York-i Tommy Dudley kb. tíz éve élete legnehezebb szakaszában döntött úgy, hogy a szabadidejét az éneklésnek szenteli. A zenéhez mindig is szenvedéllyel viszonyult, de abban az időben egyedül az éneklés tartotta benne a lelket, segítette mérsékelni fájdalmát. Kezdetben különféle zenei stílusokkal, rhythm & blueszal, soullal és rockkal próbálkozott, majd rátalált a bluesra.
2009 elején Scott Statonnal és Denny Leroux-val megismerkedve elkezdtek dalokat írni az aktuális projectje részére. Ezek rögzítésére a hangmérnök Larry Alexander (Bruce Springsteen, Janis Ian) stúdiójában a Blues Buddha Band tagjai mellett számtalan profi muzsikus (Gil Paris, Jeff Ganz, Alan Childs, Nicole Hart, stb.) közreműködésével került sor.
Az eredmény egy lendületes, táncba hívogató, a blues, a soul és a rock keverékét tartalmazó arányos megszólalású korong, Tommy Dudley erőteljes, meggyőző hangjával, mely egyesíti Wilson Pickett, Otis Redding, Eric Burdon és Tom Jones énekstílusát. Nincs is mit mondani többet, ez a CD úgy jó, ahogy van.

Stoopid Daddy Records, 2010

hoati