Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Hírek

A 2008-as Blues Music Awards jelöltjei
2007-12-13


A Grammy-díjra jelöltek névsorának ismertetését követően, a 29. Blues Music Awards jelöltjeit is nyilvánosságra hozták. A díjak átadására 2008. május 8-án, Mississippi-ben kerül sor.

A részletes lista itt tekinthető meg.


Pampalini



Nyilvánosságra hozták a Grammy jelöltek névsorát
2007-12-10


Múlt hét csütörtökön, Szent Miklós napján jelentették be az ötvenedik zenei Grammy-díjra jelöltek névsorát. 110 kategória létezik, a 66. ill. a 67. kategóriában találjuk a blues-os jelöléseket. Érdekesség, hogy idén először külön díj lesz kiosztva a zydeco/cajun műfajban.
A díjátadásra 2008. február 10-én, Los Angelesben kerül sor.

Best Traditional Blues Album – Legjobb tradicionális blues album:
(Vocal or Instrumental)

Pinetop Perkins:
Pinetop Perkins On The 88's - Live In Chicago
(Sagebrush Productions/Vizztone Label Group)

Otis Rush:
Live... And In Concert From San Francisco
(Blues Express, Inc.)

Kenny Wayne Shepherd Featuring Various Artists:
10 Days Out: Blues From The Backroads
(Reprise Records)

Koko Taylor:
Old School
(Alligator Records)

Henry James Townsend, Joe Willie "Pinetop" Perkins, Robert Lockwood, Jr. & David "Honeyboy" Edwards:
Last Of The Great Mississippi Delta Bluesmen: Live In Dallas
(The Blue Shoe Project)

Best Contemporary Blues Album – Legjobb kortárs blues album
(Vocal or Instrumental)

Joan Armatrading:
Into The Blues
(429 Records)

Doyle Bramhall:
Is It News
(Yep Roc Records)

JJ Cale & Eric Clapton:
The Road To Escondido
(Reprise Records/Warner Music Group)

Robben Ford:
Truth
(Concord Records)

Bettye LaVette:
The Scene Of The Crime
(Anti)

Turista


Új Phantom Blues Band album a Delta Groove-tól
2007-12-02


2007. novemberében új albummal jelentkezett a Phantom Blues Band. A Footprints albumukon – mely a Delta Groove gondozásában jelent meg - különleges keverékét hallhatjuk a R&B-nak , a soul-nak, a funky-nak, a reggae-nek és a blues-nak.
Az első lemezük 2003-ban jelent meg limitált példányszámban, ezt követte az Out Of The Shadows című CD-jük. A lemezeik megjelenése előtt sem voltak egymásnak ismeretlenek a zenészek, hiszen Taj Mahal kísérőzenészei voltak, közösen szerepeltek Európa, Japán, Ausztrália Jazz és Blues Fesztiváljain, 2001-ben pedig a "Band of the Year
" címet nyerték el a W.C. Handy díj szavazásán.

Számcímek:
1. Look At Granny Run
2. See See Baby
3. Leave Home Girl
4. Cottage For Sale
5. Fried Chicken
6. Barnyard Blues
7. Your Heartaches Are Over
8. My Wife Can't Cook
9. When Malindy Sings
10. Chills and Fever
11. A Very Blue Day
12. A Fool For You
13. When The Music Changes

Turista



Luther Allison régi, Bob Brozman új felvételeit jelentették meg
2007-11-21


A gitáros/énekes legenda Luther Allison elfelejtett, 1958-ban készült felvételei kerültek kiadásra Underground címmel, mely felvételekre fia talált rá egy bakelit lemezen, édesanyja Fannie Mae Allison házában. Az anyag blues történeti érdekesség, Luther első próbálkozásai a stúdióban, a számok a chicagó-i Wonderful stúdióban kerültek rögzítésre.

Számcímek:
1. Hide Away
2. Don't Start Me Talking
3. Drivin' Wheel
4. Cut You Loose
5. Easy Baby
6. You're Gonna Miss Me
7. Take My Love
8. Rock Me Baby



Bob Brozman Post-Industrial Blues címmel, új lemezzel jelentkezett, mely albumon található dalok olyan politikai témákat is feszegetnek, mint az Iraki háború. A lemezen Bob Brozman saját fejlesztésű Reso-Phonic National gitárjait hallhatjuk.

Számcímek:
1. Crooked Blues
2. Old Man Blues
3. Frim Fram Update
4. Look At New Orleans
5. Hammock Blues
6. Immigrant
7. Follow The Money
8. Lonely Children In The World
9. Rolling Through This World
10. Slow Motion Blues
11. Strange Ukulele Blues
12. Green River Blues
13. Let's Get It Boy
14. Airport Blues
15. People Are Strange
16. How I Love That Woman


Mindkét CD-t a Ruf Records jelentette meg.

Pampalini



Átadták a Blues Patika Életműdíjat
2007-11-18


A héten csütörtökön, a X. Blues Patika Jamboree-n átadásra kerültek a 2007. évi Blues Patika Életműdíjak. A második alkalommal átadott díjat Tátrai Tibor gitáros, Deák ’Bill’ Gyula énekes, valamint Sharrie Williams amerikai énekesnő kapta.
A díjról független szakmai kuratórium tagjai döntöttek, a kisplasztika ef. Zámbó István - a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjének tulajdonosa - alkotása.


Pampalini


Újdonságok a Stony Plain Records-tól
2007-11-13


A kanadai Stony Plain Records 2007. októberében két új lemezt adott ki, David Wilcox Boy In The Boat és Ronnie Earl and The Broadcasters Hope Radio című lemezeit.

A blues-rock gitáros David Wilcox a kanadai zenei élet ismert alakja, az új lemezén 14 felvétel található, hét saját szerzemény, valamint hét feldolgozás Blind Lemon Jefferson-tól, Blind Boy Fuller-tól, Muddy Waters-tól és Buddy Boy Hawkins-tól.

Számcímek:
1. Boy In The Boat
2. Drop The Pressure
3. Pistol Packin' Mama
4. Catman
5. Step It Up and Go
6. Shuckin' Sugar
7. Professional Victim
8. Bend A Little
9. I Am A Natural Born Lover
10. The Groove
11. Feel Like...
12. Flip, Flop and Fly
13. Buddy Boy's Blues


A kétszeres W.C. Handy díjas gitáros Ronnie Earl új lemeze már a negyedik, mely a Stony Plain Records-nál jelent meg (I Feel Like Goin’ On, Now My Soul, The Duke Meets The Earl, ez Duke Robillard-dal közös lemez). A lemezen zenésztársai (a) The Broadcasters tagjai: Dave Limina - billentyűs hangszerek, Jim Mouradian - basszusgitár és Lorne Entress - dob, vendég zenészként közreműködik: Michael “Mudcat” Ward - basszusgitár és Nick Adams - gitár.

Számcímek:
1. Eddie's Gospel Groove
2. Bobby's Bop
3. Blues For The West Side
4. I Am With You
5. Katrina Blues
6. Wolf Dance
7. Kay My Dear
8. Blues For The Homeless
9. Beautiful Child
10. Blues For Otis Rush
11. New Gospel Tune

Pampalini


Blues Patika Életműdíj
2007-11-08


A Blues Patika Alapítvány a tavalyi évet követően, idén ismét életműdíjat adományoz a blues zenéért legtöbbet tett személyek részére.

Blues Patika Életműdíj 2007 - jelöltek listája:

Deák Bill Gyula - énekes
Póka Egon - basszusgitáros
Tóth János Rudolf - gitáros
Tátrai Tibor - gitáros
Török Ádám - énekes


A díj odaítéléséről független kuratórium dönt, ez évben azonban a közönség is bekapcsolódhat interneten keresztül a szavazásba a www.bluespatika.com címen.
A díj átadására 2007. november 15-én, a budapesti West Balkánban megrendezésre kerülő X. Blues Patika Jamboree-n kerül sor
.

Pampalini



Az Electro-Fi Records újdonságai
2007-11-08


2007. október 23-án az Electro-Fi Records két új blues CD-t jelentetett meg, Sharrie Williams I’m Here To Stay, valamint a Fathead Building Full Of Blues című lemezét.

Sharrie Williams nem ismeretlen a magyarországi blues zenét szerető közösség számára, hisz többször koncertezett már hazánkban, következőnek a 2007. november 12-től 17-ig tartó X. Blues Patika Jamboree-n lép fel. Az új lemezén 15 saját szerzemény hallható, kíséri zenekara, (a) The Wise Guys.

Számcímek:
1. Fire
2. Jealousy
3. Seeking
4. I'm Here To Stay
5. Gotta Go Thru Hell
6. Will You Still Love Me
7. Rhythm Of Life
8. I Gotta Find Me A Mojo
9. Power
10. It's Getting Late
11. I'm A Real Woman
12. Don't Give Up
13. I'm So Blue
14. Time
15. Pocono Praise

A kanadai Fathead az 1994-es megalakulásuk óta több lemezzel jelentkezett, melyek közül kiemelkedik a Blues Weather című anyaguk, ezzel megnyerték a "Best Blues Album" díjat a Juno Award-on (ez a díj Kanadában egyenértékű a Grammy-díjjal). A zenekar koncertezett Charlie Musselwhite-al és King Ernest-tel, szerepeltek a chicago-i Little Mack Simmons két lemezén.

Számcímek:
1. Jellyfish Blues
2. Fire In The Hole
3. What About Me?
4. Bitter When I'm Old
5. Katrina
6. One Day That Sun Will Shine
7. Apartment 10
8. I Pity The Fool
9. Too Many Heartaches
10. Backwoods Paradise
11. The Last Time
12. Building Full Of Blues

Novemberben sem maradunk Electro-Fi újdonság nélkül, hisz 20-án jelenik meg High Country Blues címmel Harrison Kennedy új lemeze. A kanadai énekes-gitárosnak ezt megelőzően csak egy CD-je jelent meg, melyet a Black & Tan Records adott ki VOICE + STORY címmel.

Számcímek:
1. Let Me Call You
2. Everybody Gets The Blues
3. High Country Blues
4. The Jones'
5. Run-A-Round Blues
6. Love Serenade
7. Baby Boy
8. U Meant It
9. Rollin' Man Blues
10. Don't Set Your Mind To Worryin'
11. I Got Your Number
12. Luv Work
13. Scratchin' Time
14. Blues From A Bottle
15. Get Up 'N' Go
16. Gonna Be Alright

Pampalini



A pécsi blues kocsma mozgalom története
2007-10-18


Írta: Fekete Kálmán, a PMD alapítója

40 évvel ezelőtt
1967-ben a pécsi Széchenyi Gimnázium helikoni Blue Sunshine zenekarának basszusgitárosa lettem, az akkori zenekarvezető: Szabó Árpád énekelt és tangóharmonikán játszott. Ebben a felállásban egyaránt játszottunk akkori olasz táncdalokat és pl. a Chicago együttes világhírű I’m A Man c. számát.

1968-ban basszusgitárosként – és egy-két számban énekesként – léptem be a Jam együttesbe, ahol Tátrai Stoni Antal – énekes-gitáros volt a frontember. Saját, magyar nyelvű számommal indultunk az akkori Ki-Mit-Tud Baranya megyei döntőjén, de nem jutottunk tovább…

Wamp – 20 éve
1987. szeptemberében Schützenhofer György szólt, hogy Sándor Péter október 23-án blues-kocsmát indít a Kalamáris étteremben.
Elmentem, és mivel jam session-t hirdettek, beszálltam énekelni, s egy dobozgitáron kísértem magam. Utána szóltak, úgysincs énekesük, maradjak.
És így kezdődött.

Hangerő problémák miatt két hét után átköltöztünk az Aranykacsa… akkor még nem is annyira étterembe, hanem inkább – kocsmába…

Sándor Péter „Teve” is a pécsi zenei élet egyik meghatározó személyisége. Megszámlálhatatlan formációt hozott létre, maga köré gyűjtötte, szervezte a kallódó pécsi rock zenészeket, és mindenkit, aki valamilyen módon a műfajhoz kötődött.
Első zenekara a Byblos volt 1977-ben, ’81-ben ezt követte az Ariel, majd már sikerek felé kacsingatott az SK együttessel ’85-ben, 1987-ben hozta létre a Milleniumi Földalatti Vasút nevű zenekarát. Az SK-ban már szerepelt egy bajszos srác, bizonyos Katona Tamás, aki már akkor feltűnően jól kezelte piros színű Aria gitárját, amely megtévesztésig Gibson Les Paul utánzat volt. Ő is több bandában próbálkozott kibontakozni, még a félig-meddig üzleti zenéléstől sem riadt vissza: 1979-ben a Szabó Árpád vezette Quad-Rock csapattal hakniztak.

Az ötletgazda: Sándor Péter „Teve”
Teve agyában 1986. október 8-án pattant ki a blues-kocsma ötlete. Budapesten ekkor már javában működött a híres-hírhedt Kassák klub, ahol a Hobo Blues Band akkori szájharmonikása, Bodonyi Attila adta elő egy szál gitáros, szájharmonikás ős-blues fordításait. Bodonyi volt az egyik első hazai blues zenész, aki Robert Johnson fordításokat játszott, de énekelte saját megzenésített dalszövegeit is. Kb. 30 éve Ausztráliában él. Ugyancsak ebben a klubban tartotta első blues történeti előadásait Nemes Nagy Péter blues kutató.
Teve tárgyalt, győzködött, s az első helyszín a Kalamáris étterem lett. A tulaj nem igen tudta, mit is takar a blues-kocsma kifejezés, de honnan is sejthette volna, amikor Pécsett ilyesmi még sosem volt. Valójában session, vagyis örömzenélésnek lett meghirdetve, s a „blues szagra” gyűlt is az éji zenész vad/had.
Megjelent Stoni, vagyis Tátrai Antal, akivel jómagam már 1968-ban muzsikáltam: egy nyarat lehúztunk Tapolcán, a Tó-Presszóban (az volt a Jam együttes).

Első helyszín: Kalamáris Étterem
Kerek 20 év után, 1987. október 23-án találkoztunk össze a Kalamárisban. A Teve által összehívott alapzenekar a következőkből állt:
Somlai Gábor – dob,
Sándor Teve Péter – basszusgitár,
Katona Tamás – gitár,
Juhász Gábor – gitár.

Vendégként hárman szálltunk be: Stoni – gitár, Bakó Attila (pár éve meghalt) – ének-szájharmonika és jómagam – ének-gitár. Bár az „éneket” inkább így, idézőjelbe tenném… játszottam még zsírpapírba burkolt fésűn.
Sajnos, két hét után a lakók panaszt emeltek a „hangerő” miatt, ezért búcsúznunk kellett… Akkor még nem sejtettük, hogy ez a panasz milyen jellemző és visszatérő momentum lesz pályafutásuk során…
Teve ismét nyakába vette a várost, de most már engem is vitt magával, és csakhamar kikötöttünk az Aranykacsa étteremnél. Háber Tamás üzletvezetőt nem kellett sokáig győzködnünk, s alig két hét kihagyás után már ott folytattuk.
Juhász Gábor rábeszélésére vállaltam el az énekesi posztot, s a Párizsban élő húgom jóvoltából hamarosan igazi Blues Harpot hozott a posta: akkoriban Magyarországon még nem forgalmaztak kimondottan blues hangolású szájharmonikákat (később is Bécsből hoztunk).

Aranykacsa – Szent Blues Szerdák
Az Aranykacsában beindultak tehát a „Szent Blues Szerdák”, mivel hogy ezt a napot jelölte ki Háber Tamás. Este hattól tízig játszottunk, a szomszédok miatt tovább nem szabadott hangoskodni. Ez jól működött, hamarosan kemény és komoly próbákat tartottunk, Tevénél, a legendás „szódában”. Ez egy félreeső kis sufni volt, udvaruk nyugati sarkában, a fél ország ismerte, budapesti zenészek gyakorta fordultak meg abban a piciny helyiségben. Katona Tamás elsőként egy Peter Green – Eric Clapton instrumentális remekművet tanultatott meg a zenekarral, amelyet mind a mai napig játszanak, a Greeny-t. Majd főleg John Mayall és Eric Clapton számokat tanulgattunk, no meg persze Teve saját számait is, amelyekre, egyelőre ő írta az angol szöveget. Nemsokára tizennyolc-húsz számból álló repertoárral bírtunk, amely már lehetővé tette a három menetes műsort: háromszor negyvenöt perc zene, tizenöt perc szünet.
Az első cikket ekkor írattam magunkról a Dunántúli Naplóban, ahol kérdezték – és mi a nevünk? Felhívtam Tevét, aki közölte, hogy éppen egy Hamvas Béla könyvet olvas, abban találta Bormester Ignác nevét.

Bormester Blues Band
A következő héten Péter közölte, a fővárosi Casablanca együttesbe hívták, és azonnal átadja nekem a zenekarvezetői posztot. Elvállaltam azt a feladatot, amely kezdetben hiúsággal, ambíciókkal, reményekkel párosult, később azonban mind nagyobb teherré vált számomra, ám ha azt akartam, hogy zenélhessünk, muszáj volt végeznem. (Mindmáig – 2007-et írunk – vállamon maradt ezt a ma már cseppet sem kedvemre való, de „szükséges rossz”…)

Péter ment, én pedig elkezdtem az igen hálátlan zenekarvezetői tisztségem gyakorlását.
Próbáltam más helyszíneket is bevezetni, attól tartván, hogy az Aranykacsában sem lesz hosszú életű a buli. Így jutottunk el a Vasutas Művelődési Házba, ahol három-négy teltházas koncertet adtunk. Ekkor már visszatérő vendégünk lett Stoni, és érezhető volt némi feszültség: a színpadon egyszerre három gitáros – noha mindhárom más-más stílus elkötelezettje – kicsit sok, pláne, ha egyikük-másikuk nem ismeri a zenei alázat fogalmát…

Eközben az Aranykacsában felejthetetlen bulik sorozata zajlott. Teltház volt mindig, a blues szerdák híre gyorsan terjedt a városban, de vidéken is.
Juhász Gábor, az apai ágon észt származású, rendkívül érzékeny lelkületű, óriási tehetséggel megáldott zenész. Kilógott a bandából, bevallottan nem a blues volt kedvenc műfaji ága, hanem a – jazz. Amíg édesanyjával Pécsett laktak, többször jártam fenn, harmadik emeleti kis lakásunkban, ahol minden a zenéről szólt, Gábor órákig játszott nekem, tanítgatott, magyarázott, rendkívüli elhivatottsággal. Gondolatban ő már a fővárosban járt, készült a konzervatóriumba.

Stoni…
Mielőtt felvették, elkövettünk vele szemben egy nagyon nagy emberi hibát: Stoni javaslatára Katona Tamással raportra hívtuk szegény Gábort, ahol közöltük: megválunk tőle. Ami magyarul ugye annyit tesz – ki vagy rúgva… Tipikus „vörös khmer” eljárás volt részünkről, kezet foghattunk volna Pol Pottal: kirúgtuk azt, aki jóval nagyobb zenei tudással bírt nálunk…

Aztán bevettük a csapatba Tátrai Stoni Antalt, aki egy zeneszerző őstehetség, zseniális zenei érzékkel, nagyszerű énekes, de sajnos, sorsa megáldotta egy jó adag összeférhetetlenséggel… és ezzel kezdetét vette a Bormester Blues Band bomlása: a szokásos zenész ellentét csak egyre gerjedt, immár két erős gitáros egyéniség vívott szerdánként egymással (ego-? és) gitárpárbajt: Katona Tamás és Stoni.
Utóbbi ráadásul valódi frontember ambíciókkal is bírt, hiszen jól énekelt (és énekel is mind a mai napig!)
Mindebből a közönség vajmi keveset tapasztalt, Blues Húsvét, Blues Mikulás, karácsonyi bulik, elő- és utó-szilveszteri bulik tették emlékezetessé sok pécsi számára ezt az időszakot.

Zenekarok születtek…
Vissza-visszatérő vendég volt Teve, de meghirdettük az állandó sessiont, s így szinte valamennyi pécsi könnyűzenész, üzleti muzsikus, profi és amatőr fellépett az Aranykacsában.
Csak néhányat a nagy nevek közül: Boros Mátyás dobos (meghalt 2000-ben), Cseke Lajos ének-gitár, Nagy Gyula szaxofon, Kaszás Csaba gitár, Nagy György szájharmonika (ő alapította meg az orvos- és jogi egyetemistákból álló Gyökerek zenekart), Németh István szájharmonika, Percsy „Pepe” Zoltán gitár (Szabó Család zenekar vezetője), aztán megjelent Rudán Joe, akit már akkor fantasztikus énekesként tartottak számon.
Joe egyszer kérte, hadd mutatkozzanak be új zenekarával: ez volt a CODA.
Led Zeppelin és egyéb hard-rock feldolgozásaikkal hamarosan hatalmas közönséget gyűjtöttek maguk köré.

Teve posztján több basszusgitáros is megfordult hosszabb-rövidebb ideig a Bormester Blues Band-ben: előbb Marsi „Marcel” Csaba, aki a CODA-ban is játszott, majd Ferencsik Zoli, alias „Bendzsó” következett, aki Stoni zenekarából igazolt át egy időre.
Bajban voltunk a basszistákkal, ugyanis akkor már erősen nyomtam a bandát a chicagói blues irányába, ennek a stíluságnak aligha volt itthon művelője, egészen speciális, alapos tudást, gyakorlatot követelő feladat: a shuffle, a boogie, a tucatnyi blues ritmus nem ismert az általános rockzenészek körében, ezt csak megszállott bluesrajongók ismerik, tudják.

Egy éves jubileum – kirúgtak
1988. november 19-én tartottuk a Bormester Blues Band egy éves jubileumi koncertjét az Aranykacsában. A Pécsi Városi TV-t is meghívtuk – örök hála és köszönet Szűcs Imre szerkesztőnek! –, köszöntőt mondott Háber Tamás üzletvezető, aki feliratos tortával kedveskedett nekünk, amelyet Sándor Péter kivételével a teljes alapító csapat vágott fel, hiszen eljött Budapestről Juhász Gábor is.
A pompás ünnepi hangulat még nem vetített előre a közelgő zenekari vihart: A bajt ezután én is tetéztem: hirtelen ötlettől fogva vásároltam egy használt alto szaxofont, amin úgy kezdtem el „játszani”, hogy valójában nem ismertem sem a hangszert, sem a technikáját… Teljesen érthetően ez meglehetősen irritálta a fiúkat, s amikor 1989 szeptemberében hazatértem adriai nyaralásomból, egy levélke várt, amelyet mind a mai napig őrzök a zenekari albumban.
Kirúgtak…

Attila – kicsi fiam…
Ekkor már rendszeres kísérőm volt elsőszülött fiam, Attila, aki szinte minden szerdán ott ült és figyelt, csakhamar pedig Juhász Gábor tanítványa lett. Rábeszéltem Atit, szedje össze zenélgető barátait, és megalakítottuk a Kavicsok zenekart, amelyet pár sikeresnek mondható fellépés után maga oszlattam fel… (Néhány Kavicsok próbára eljött Katona Tamás…)
Közben megtudtam pár hét múlva, Stonival való összeférhetetlenségére hivatkozva Katona Tamás kilépett a Bormester Blues Bandből… Üzentem Stoninak, hogy a nevet ne használják többé, azt hiszem, ekkor született meg a Stoni Blues Band.

Kazinczy Blues Kocsma
1989. késő őszén Sándor Péterrel újra csak klubkeresőbe indultunk, s a végállomást a Kazinczy étterem jelentette.
Az idő tájt Pécsett már legalább öt blues, vagy bluesközeli zenekar versengett a közönség kegyeiért: a Nagy Gyuri vezette egyetemi Gyökerek, amely valójában nem blues zenekar volt, inkább a 60-as évek bluesból kinőtt rock együtteseit másolták. Néhány Rolling Stones slágert, Tina Turnert és pl. John Mayall nótákat.
Teve új bandája, a H.A.S.Z.Ü. (Használt Akkumulátorokat Szétszerelő Üzem), amelyben újra feltűnt Katona Tamás, ellenben már kemény rock-bluest próbált előadni. Tamás meghatározó, hosszú évek gyakorlásával kimunkált, rendkívül egyéni gitárjátéka jóvoltából nekik már több közük volt a blueshoz. Eric Clapton, Robben Ford, John Mayall, James Cotton nótákat játszottak, meglepően jól.
A Stoni Blues Band egyéni stílust alakított ki, lévén az egyetlen banda az összes közül, ahol a frontember a klasszikus énekes-gitáros, stílusosan mondva: shouter figurát hozta. Ten Years After-es ízű dalokat, Rory Gallagher átiratokat, valamint Stoni magyarnyelvű saját számait játszották, meglehetősen stabil törzsközönségüknek (Jozsó, Vezér Gyuri, stb).
Utolsókat rúgó bandám, a Kavicsok pedig jobbára saját szerzeményeimet játszotta, néhány blues feldolgozáson kívül.
Ám a pálmát vitathatatlanul a Led Zeppelint, Deep Purple-t és általában a hard-rock jeles képviselőit másoló CODA együttes vitte el, amely szintén szerepelt 1989. november 24-én, az Aranykacsa Étterem „2. Éves a Blues Kocsma” nevű rendezvényén, de a hangulat már korántsem volt a régi.
Ifjoncokból álló zenekarom, a Kavicsok ekkor lépett fel utoljára. Nem volt türelmem a fiammal egykorú bohém suhancok regulázásához, valamint tojtak a klasszikus bluesra, őket sokkal modernebb műfaji ágak érdekelték. Én viszont chicagói-bluest akartam játszani…

PMD születik
Még ’89. őszén Attila fiammal megbeszéltük, hogy új zenekart hozunk létre, az alábbi tagokkal: Marton Tamás dob, Fekete Attila gitár, jómagam pedig énekeltem és szájharmonikáztam.
Pepe előtt mégegyszer próbálkoztunk Marcellal, de őt teljesen lekötötte a CODA turnéja. (Ma már hihetetlennek tűnik, de a ’90-es évek elején egy jó vidéki blues banda komoly turnékon vehetett részt…)

1990. február 1-én tartottuk a Kazinczy Blues Kocsma premierjét, amelyre Tevével meghívtuk a Deák Bill Blues Bandet, a CODA-t, a Gyökerek együttest, és persze mi is felléptünk.
Mi, akik ekkor már új névvel jelentkeztünk: Pécsi Magasfiúk Dalárdája. Névadónk Marton Tamás dobos lett. A Pécsi Dalárda emléktáblája megtalálható a Sétatér mellett, az Apáca utca egyik házának falán. Innen jött Tamás ötlete, a „magasfiúk” pedig kézenfekvő volt: hárman is két méter körüliek voltunk, Major Béla basszusgitáros, Attila fiam és én. Béla még basszerozott velünk néhány emlékezetes bulin, majd bevonult katonának, s ezután több zenésszel próbálkoztunk, mígnem végül összetalálkoztam Percsy „Pepe” Zoltán gitárossal, akit rábeszéltem, hogy vállalja el a basszusgitáros posztot.
A PMD első hónapjaiban – a tagok egyöntetű véleményére hagyatkozva – felejteni próbáltuk az általam favorizált chicagói bluest, mondván, azt úgysem tudjuk eljátszani. Amiben volt némi igazság, hiszen egyikünk őse sem volt fekete rabszolga… Így aztán a Monkees-től kezdve a Kinks-en át a Grand Funk Railrod-ig mindenféle muzsikát megpróbáltunk eljátszani, de volt már négy-öt saját nótánk is. Még igazi, ízig-vérig eredeti angol dobosunk is akadt néhány hétig, a Yeovilból érkezett, fogyatékos gyermekek gondozását vállaló James Foster személyében. Angliában a Chern’o’ Bill And The Red Hot Reactors nevű bandában játszott. Ám angol dobos ide, saját számok oda, sajnos, a CODA elvitte a közönséget, mi pedig a teljes megsemmisülés szélén álltunk. Ekkor jött Pepe mentő ötlete: játsszunk Doors számokat.

Doors-emlékműsor- első sikerünk
Majdnem négy hónapig szinte kétnaponta próbáltunk a pincében, mire úgy-ahogy összeállt a tizenkét Doors nóta. Akkoriban Pécs legjobb élőzenés rock pódiuma a Gyár klub volt, ahol 1992. március 26-án mutattuk be, nagy hírverés után a Doors emlékműsort, amely teltházas bulit eredményezett, innentől kezdve kezdték jegyezni a PMD nevet. Ezen a bulin találkoztunk Katona Tamással, aki nézőként érkezett, s ott kértem fel, a közelgő I. Pécsi Blues Fesztiválon erősítse csapatunkat.

Nemes Nagy Péter és a Magyar Blues Társaság
Ez a fesztivál nemcsak azért volt döntő, mert ekkor már valóban a chicagói blueshoz közeli stílust sikerült zenekarommal eljátszani, de ekkor ismerkedtünk meg a fesztivál műsorvezetőjével, Nemes Nagy Péterrel. A fesztiválnak otthont nyújtó Nevelési Központban az ő vezetésével alakult meg Pécsett néhány hónap múlva a Magyar Blues Társaság. Időközben feladtuk a Doors majmolást: ezzel elvesztettük „doorszos-hippis”, csápoló közönségünk java részét, de sebaj, gondoltuk, ennyit érdemes áldozni a blues oltárán. És jól gondoltuk.
Mert a már majdnem tisztán blues műsorunkkal az összes nagyobb hazai blues fesztiválon részt vettünk Nemes Nagy Péter befolyása, ajánlása révén. Ezután Dick – mert a szakmában csak így hívják –, sorra küldte a kazettákat, ily módon is bővítve zenei ismereteinket, csiszolva stílusunkat. Katona Tamás állandó tagunk lett, így már ketten gitároztak, Attila fiammal, sőt, időnként még én is gitárt akasztottam a nyakamba, noha ekkor már élénken érdeklődtem a zongora iránt.

Kék blues – az első kazettánk
Egy teljes lemezalbumnyi saját számunk gyűlt össze, amelyeket Kék blues címmel 1993-ban jelentettünk meg kazettán. Ezen javarészt Bodonyi Attila szövegekre írt, és közösen, de részben Katona Tamás által komponált zenéink találhatók, és egy Rilke vers, amit jómagam zenésítettem meg – A Nap lenyugszik lágyan.

A fesztiválokon való gyakori szereplés, a klub-jellegű koncertturnék sok új ismeretséget eredményeztek. Számos fővárosi és vidéki zenésszel kerültünk előbb baráti, majd munkakapcsolatba: Orosz Andrea énekes a budapesti Mama Killed A Chicken zenekarból, aki másfél évig járt velünk alkalmanként fesztiválokra, és három számot énekel az 1995-ös Szombat esti blues c. CD-nken. Andrea számos tévéfelvételen is látható a PMD-vel.
Szabó Lacika billentyűs a Deák Bill B.B-ből, külön fejezetet érdemelne: Aranykacsa, stúdiófelvételek, Petőfi Csarnok, fesztiválok, München, Zenta, Belgrád, hogy csak néhányat említsek, ahol fantasztikus, virtuóz billentyűjátékával emelte a produkciót.
A vidékiek közül kiemelném Pribojszki Mátyás szájharmonikást Békéscsabáról, aki a Szombat esti blues lemezünkön szájharmonikázik. Velük vonultunk tehát 1994-ben stúdióba, és ők játszottak velünk a paksi fesztiválokon is. Vendégzenészeink sora nem teljes: velünk játszott néhány alkalommal a Pécsett orvostanhallgató görög Peter Andrikopulosz, majd az Áfiumban megismerkedtünk Csicsery-Rónay Istvánnal, az USA-ban élő, magyar származású bölcsészprofesszorral, aki két számban énekel és gitározik a Szombat esti blues-on.

Ifj. Katona Tamás
1993-ban Katona Tamás lakásán előjött a kisszobából 8 éves fiacskája, Tomi, és azzal nyaggatott, hadd játsszon el nekem egy számot az apu piros gitárján. Jól van, gyerök, játssz! Rábeszéltem a fatert, hozza el akkori klubunkba, az Áfium étterembe. Ott kezdte…
Tomika tehetsége nyilvánvaló volt, hamarosan rádió- és tévériportok mutatták be a kis vidéki kölyök tudományát, az írott sajtóban megszámlálhatatlan cikk, stb. jelent meg róla. Klipszerű tévéfelvételeink száma közel kéttucatnyi.
Részben, de főleg Tomika miatt, egy ideig hívták is a PMD-t klubkoncertekre, újabb fesztiválokra, mert a ’90-esévek első felében Magyarországra is elérkezett – 40 éves késéssel – a Blues Boom. A híres, emlékezetes fesztiválok kora virágzott: Tatabánya, Tatai Jazzkonferencia, amelyen kétszer szerepelt a PMD, és mindkétszer a fesztiválról kiadott válogatáslemezre is került. Négy felejthetetlen fesztivált jegyezhet Pécs, egyet-egyet Majs, Zsámbék, többet Budapest, Zalaegerszeg, Békéscsaba, Debrecen, de mindegyik közül a legkiemelkedőbb, 2002-ben a jubileumi tizediket ünneplő Paksi Blues, Rock, Jazz és Gasztronómiai Fesztivál, amelyen az elsőt is számítva, még négyszer szerepeltünk.

Eb Davis, a New York-i énekes
Nemes Nagy Péter a fél blues világgal tartotta a kapcsolatot, blues ismeretségeket kötve, előbb hagyományos levelezés, majd az Internet segítségével. Így lett 1993. őszén levelező partnere a Berlinben élő, New York-i származású fekete soul-blues énekes, Eb Davis, aki 1943. december 25-én született az arkansasi West Memphisben. Dicktől azt kérte, küldjön neki magyar blues együttesek felvételeiből. Három zenekar kazettáját küldte el Eb Davis-nek, a budapesti Takáts Tamás Dirty Blues Band, a Palermo Boogie Gang és a PMD kazettáját.
Legnagyobb meglepetésünkre, Mr. Eb Davis-nek a PMD: Kék blues-a tetszett a legjobban. S a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta: mert nem másolnak, hanem magyarul játszanak…
Néhány levélváltás után 1995. június elején hozta el Berlinből Eb Davist, barátunk Markó Tibor, és Dick. Az addig csak levélben küldött tananyag fantasztikusan megszólalt az első közös próbákon. Másnap már utaztunk is a III. Tatai Jazzkonferenciára, ahol megtörtént Mr. Eb Davis első magyarországi fellépése a PMD Blues Banddel, vendégünk volt Somló Tamás szaxofonon. A koncertünket a Magyar Jazz Kutatási Társaság, PMD Blues Band featuring Eb Davis, Live In Hungary címmel CD-n megjelentette.
Másnap következett a paksi fesztivál, ahol szintén ebben a felállásban mutatkoztunk be, sajnos, a 18 órai időpontra tette kezdésünk nem volt méltó sem Eb Davishez, sem a PMD addigi munkájához, pláne ifj. Katona Tamás első, nagyközönség előtti bemutatkozásához.
Eb Davisszel komoly munkához láttunk, 1996. május 31-én – Almási József építési vállalkozó barátunkkal, három hónapi szervezőmunkával – a POTE aulájában létrehoztuk az I. John Bull Pub Supersession-t, amelyre Eb Davisen kívül az alábbi előadókat és zenekarokat hívtuk meg: Pécsről a Klán, Budapestről a Road Kill Cafe zenekart, Somló Tamás, Török Ádám, Takáts Tamás, Muck Ferenc, Jankai Béla, Benkő Zsolt, Rudán Joe zenészeket, Szegedről Tóth Anetta énekesnőt, Békéscsabáról Pribojszki Mátyás szájharmonikást, és a pécsi Sár József dobost. A koncertet a Paksi VTV. rögzítette.
A viszonylagos sikeren – kb. 500 néző volt – felbuzdulva, Eb barátunknak majdnem két lemezanyagát tanultuk meg, ő pedig szöveget írt néhány saját szerzeményünkre, amelyeket rögzítetünk is ’96 őszén a pécsi Teve Sound Stúdióban. A lemezt akkori polgármesterünk támogatta, de mindössze 50 db-ra futotta a pénzből…

Faters & Sons
Néhány évig Apák és Fiúk néven is koncerteztünk, az alábbi felállásban:

Fekete Kálmán – zenekarvezető, ének, harp, billentyűsök
Ifj. Katona Tamás – ének-gitár
Id. Katona Tamás – gitár
Fekete Attila – basszusgitár
Somlai Gábor – dob

Ezt még számos emlékezetes fellépés követte Eb Davisszel: Szeged JATE klub, Zenta: Mojo Club, Belgrád: Saint James Jazz-Blues Club, és persze, itthon a Pécsi Napok. De játszottunk vele a VII. Budapesti Rhythm and Blues Festivalon, 1998. március 7-én, Budapesten a Petőfi Csarnokban, ahol közvetlen utánunk lépett színpadra Mick Taylor és csapata. Itt 11 tagú zenekarral kísértük a mestert, Szabó Lacika billentyűzött, és velünk voltak fúvósaink, a pécsi Daneil Speer Brass-ból. Erről is készült lemez és videó anyag.
Ugyancsak Eb Davisszel marad felejthetetlen emlék a Pécsi Sörfőzde Majálisa, a Paksi Atomerőmű Majálisa, a szekszárdi Zug-ban adott koncert, a pécsi Planetben, az IH-ban, és még jó néhány helyen tartott fellépésünk. Sajnos, sem a város, sem a – nem létező? – hazai szakma nem méltányolta erőfeszítéseinket, sem azt, hogy az országban egyedüli zenekar voltunk, amelynek állandó amerikai, fekete bőrű blues énekese volt. A Pécs TV-nek köszönettel tartozunk, mert a stúdióban három klipet rögzítettek, és számtalan riportot forgattak erről a korszakunkról.
Mint ahogy ifj. Katona Tamást is úgy kezdték elfelejteni, ahogy ő fejlődött… Ma már szinte csak a volt blues-kocsma tagok, néhány rajongó tudja, hogy él Pécsett egy „kölyök” – már lassan érett férfi –, aki 8 éves korától nyomja a bluesokat, s aki mára a legnagyobbakkal egyenértékű gitáros. Csakhogy Pécsett él…

A hanyatlás kezdete…
Közel ötévnyi, soha nem felejthető együttműködés után 1999 táján kezdett megszakadni kapcsolatunk Eb Davisszel. Ő előrelépést, fejlődést várt volna, s nem tudta megérteni, hogy Pécsett, de az országban is büntetik az igényes könnyűzenét, lassan se klubok, se meghívások, se fellépések nem voltak. Azt meg pláne nem értette, hogy miért vállalunk fellépéseket alamizsnáért? Nehezen tudtam neki elmagyarázni a hazai jövedelmi (v)iszonyokat…

Chicago Blues Fesztivál 2000
Én pedig közben, 2000. június elején Chicagóban jártam barátaimmal. Köztük volt Weinberger Attila (tolmácsom Bukarestből). A háromhetes tanulmányútról szól a Blues Expedíció Chicagóban c. könyvem, valamint az a kétszer 20 perces film, amit a kint készített 8 órányi alapanyagból a Pécs TV összevágott. Van még alapanyag bőven, de arra hivatkozva, hogy nincs pénzük az utómunkára, nem készült több sorozatrész…
Chicagói utam tapasztalata röviden: a fekete zenészek alapvetően más attitűddel játszanak: nem a technikai játék, nem a virtuóz hangszeres játék, hanem a zenekari produkció egységessége és érzelmeik zenei formában történő közlése a legfontosabb számukra. Rájöttem, itthon sokkal több alázatra, a zenei iránti feltétlen odaadásra, hűségre, gyakorlásra, munkára volna szükség ahhoz, hogy előbbre lépjünk. Már persze, ha egyáltalán akar valaki előbbre lépni…
Hazatérve azonban azt éreztem, nem értik, miről mesélek…

Ismét kirúgtak saját bandámból…
Itthon a kudarcok, a reménytelenség és kilátástalanság megviselte a zenekar tagjait, Pécsnek ekkorra már egyetlen igazán bluest játszó zenekara maradt, a - PMD. A bomlasztó hatás nem kerülte el a zenekart sem, személyi ellentétek vezettek a törvényszerűen bekövetkező szakításhoz. Hazatérve hiába voltam fellelkesülve a Chicagóban átélt élményektől, 2000. októberében az egyik próbán Katona Fater közölte velem, hogy billentyűs nélkül akarnak tovább zenélni. Felálltam és közel egy évig nem találkoztam zenésztársaimmal, akikkel addig közel 12 évet töltöttem el. Mindig is tisztában voltam azzal a sajnálatos ténnyel, hogy nem vagyok egy nagy tudású, tehetséges zenész, de talán viszonylag jól szerveztem és életben tartottam a bandát.
Mindmáig alapprobléma maradt, hogy míg a két Katona Tamás a gitár-centrikus, blues közeli rockzenét szeretne játszani, én inkább hajlanék a sokkal finomabb, lágyabb, dallamosabb soul-blues műfaj felé…

Ifj. Katona Tamás & The Blues Power
Fiam, Attila maradt velük, s ők megalapították a Katona Tamás Bandet – amit később Blues Power-re keresztelt – amelyben a főszerep Tomiké lett, példaképe, álmainak netovábbja, Stevie Ray Vaughan szerzeményeit tűzték műsorukra. Ők még kitartanak – egy darabig.

Sugar Blue – a botrányhős…
2001. év elején, felhasználva chicagói kapcsolataimat, Mózsi Ferenc, Chicagóban élő költő és utazási irodavezető segítségével elhoztuk Magyarországra, Pécsre a világ leghíresebb élő fekete blues szájharmonikását, énekesét, Sugar Blue-t. Az 53 éves bluesman a New York-i Harlemben született, valódi neve James J. Whitling. Anyja énekes- és táncosnő volt a New York-i Apolló Színházban, apja munkakerülő, hamiskártyás. A szakirodalom szerint a párizsi metróban fedezte fel Mick Jagger, de nekünk elmesélte, hogy ez csak az újságírók blöffje, amúgy nem sok jót mondott Jaggerről, nagyképű pénzembernek titulálta…
Kéthetes turnét szerveztem Sugar Blue-nak. Még utazása előtt felkértem az ex-CODA gitáros Jezernitzky Tamást, hogy vállalja el a gitáros posztot, mert Sugar Blue lemezanyagán a japán Motoaki Makino elég félelmetes riffeket, szólókat nyom. Tamás nagyszerűen megoldotta e nehéz feladatot, alig két hónapunk volt erre, mert igazából félidőben dőlt el, hogy Sugar Blue belegyezik abba, hogy a PMD kísérje le a magyar turnén. Ez óriási megtiszteltetés volt számunkra. Az első koncertre 2001. március 31-én került sor a Pécsi Ifjúsági Ház nagytermében. A teltházas koncertet Koszits Attila nyitotta meg, s a Pécs TV élőben közvetítette. Blue hozta a tőle elvárható formáját, óriási szólókat nyomott és fantasztikusan énekelt hozzá, dacára torokfájásának. Vendégzenészként fellépett a két Katona Tamás, apa és fia. Tomikáról, blues-gitározásáról mellesleg Sugar Blue szuperlatívuszokban nyilatkozott, de ennyi történt, s nem több…
A következő hét elején még jobban össze próbáltuk vele a számokat, csütörtökön a Planet sörözőben tartottunk teltházas koncertet, másnap a kaposvári Station Music Pubban léptünk fel vele, szombaton, április 7-én, pedig Kis-Jugoszláviába utaztunk, ahol közép-Európa legjobb blues szentélyében, a zentai Mojo Clubban adtunk örökké felejthetetlen koncertet. A Mojoba teltház esetén kb. kétszáz ember fér be, ott, akkor az utcán állt a sor vége, álltak a söntéspulton, az asztalokon, és a tömegben kézről-kézre adták be őt, amikor – szokásához híven - az öltözőben már elkezdte fújni rádiós mikrofonjába az első nótát, a Help Me-t. Az Újvidéki TV rögzítette az egészet.
A következő héten, szerdán át kellett adnunk őt a budapesti kollégáknak, akik Szombathelyre vitték, ahol Mr. Blue sessionben játszott velük. Mi két nap múlva láttuk viszont, az érsekújvári Klikk Pubban. A szlovákiai blues élet szervezője, Sajtos Feri vállalta a rendezést. Sajnos, itt némi botrányt is okozott chicagói zenésztársunk, de erről inkább hallgatnék…
Végül másnap, április 14-én, Budapesten játszott sessionben. Jellemző, hogy a budapesti szervezők nem vették meg a PMD-vel a produkciót, csak Sugar Blue-t.., ez is a kirekesztés egyik formája, amely szépen, stabilan működik szép kis hazánk könnyűzenei életében.

Hattyúdalunk az IH-ban
Ez a turné úgy lelkileg, mint fizikailag borzasztóan megviselt, utána szétszéledtünk, a PMD gyakorlatilag megszűnt működni. Pécsett szinte már egyetlen felkérés, fellépési lehetőség sem kínálkozott, 2001. őszén még egyszer felléptünk az IH Billentyű Kultúrkocsmában, majd a Blues Planetben, de ide a második felkérést már lemondtam. Jezernitzky Tamás nem akarta folytatni, és a hitem is megingott. A következő héten bejelentettem, hogy 12 évnyi zenélés után feloszlott a PMD Blues Band. Hogy miért? Mert Pécsett semmiféle megbecsülést, elismerést, lehetőséget nem kapott a zenekar. Kivétel a rajongók, akik mostanában szinte naponta megkérdezik, mikor, hol játszotok? Egyelőre nem tudok válaszolni e kérdésekre. Rajtunk nem múlik…
A Katona Tamás Band még létezik, próbálnak, de hogy hol lépnek fel...?

Paksi Gasztroblues Fesztiválok
Kezdettől fogva rendszeres fellépői vagyunk Magyarország legnagyobb blues-jazz és rock rendezvényének, az Int. Gastroblues Paks fesztiválnak. Utoljára 2005-ben a Manfred Mann’s Earth Band elő-zenekaraként léptünk fel Pakson, Eb Davisszel.
Eb Davisszel nem szakadt meg a kapcsolat, évente egy-két alkalommal el tudom hozni Pécsre.

Könnyűzene és az EKF…?
Több kört tettem ez ügyben, ám egyelőre – legalább is e sorok vetésekor, 2007. augusztusában – reménytelennek látszik, hogy az EKF-vezetők komolyan vegyék az I. Regionális Könnyűzenei Projekt c. munkámat, melynek lényege lenne, hogy hozzunk létre Pécsett egy könnyűzenei produkciós irodát, amely nemcsak regisztrálná a régió könnyűzenei formációt, de klubokat, állandó fellépési lehetőséget is biztosítana számukra. Ily módon akár a 20 éve elindult pécsi blues-kocsma mozgalom is újjáéledhetne.
Az EKF-vezetők egyelőre azonban nem támogatják ezt a projektet.


A Palermo Boogie Gang egykor és ma
2007-10-06


A Palermo Boogie Gang megalakulásáról és a 2007-es új lemezéről Szabó Tamás tolmácsolásában olvashatjuk az alábbi sorokat.

A kezdetek:
A Palermo Boogie Gang igen csak kalandos módón alakult meg abban a formában, azokkal a tagokkal, ahogy leginkább ismerik az emberek (Fekete Jenő, Szabó Tamás, Bacsa Gyula, Kepes Róbert, Mezőfi István). Ezen azt kell érteni, hogy nem úgy született meg, mint ahogy a zenekarok többsége, (nekiállunk keresni tagokat, elszipkázzuk a zenészeket, egyiket ebből, a másikat abból a csapatból) hanem úgy, hogy elképesztő kanyargós utakon ismertük meg egymást, és nem közvetlenül a zenén keresztül.

Egy kis ízelítő a labirintusból:
Annak idején Hagyó Béla alapította a zenekart, melynek nevét az egykori Kassák blueskocsma büféjében lévő kávégépre ragasztott Milano Jazz Gang, (hozzátenném, hogy pár hónapja jártak Budapesten) matricáról változtatta át, Palermo Boogie Gang-re. Ha jobban belegondolok, (átvitt értelemben) ez Bodonyi Attilának köszönhető, hiszen az egykori blueskocsma mozgalom beindítója hívta meg a Bélát egy fellépés erejéig, és valami hangzatos nevet kellett kiírni a plakátra.
Szóval: Akkoriban a Béla egyszemélyes one man band zenekarába jól jött egy kisegítő gitáros. Így, hol Sykora Tamással, hol Fekete Jenővel játszott duóban. Jenővel, a „Kis Képzőben” (képző és iparművészeti középiskola) ismert meg. Egy pár évfolyam különbséggel, Ő és Jenő is odajárt. Aztán történt, hogy Jencinek eljött az akkor még kötelező bevonulás. Maradt Sykora Tamás, aki néha ráért, néha nem. Elkezdődött a vándor magyar. Bekerült a képbe az Európa Kiadó zenekar egykori gitárosa, Dénes „Dönci” József, majd érkezett Makó László szaxofonos, Helyes Gábor zongorista, Bacsek István harmonikás és olykor- olykor jó magam (ebből a korszakból vannak az első, próbákon készült kazettás, garázsfelvételeink). Ki, mikor ért rá.
De, hogy ne kerüljünk messzire, folytatom:
Közben Jenő, a katonaságnál megismerkedett Kepes Róberttal, akivel közel egy időben szereltek le, s miután összehaverkodtak adódott az alkalom egy zenekarra. Én akkoriban az Udvari Bolondok nevű blues bandában játszottam, ahol az akkor még éppen csak, hogy 14 éves dobos, Gyenge Lajos püfölte a hangszert. Mivel mi egy iskolába jártunk, a Nyomdaipari Szakmunkásképző és Szakközépiskolába, ezért többször elhívtam a Bélás zenéléseinkre. Közben Bacsa Gyula - aki egyébként a csapatban, az 1963-as születésével az örök rangidős lett - ebbe a suliba járt fotó- montír tagozatra, ami amolyan utóképzőnek számított. Ő is ahhoz a tanárhoz járt, aki nekem volt a rajztanárom, és aki később egy nagyon fontos mentorommá vált (pl. közmunka címén elkért a matekórákról).
Gyulát először ott láttam, ott ismertem meg. Ám, ahogy ez szokott lenni, a diáktársak a suli végeztével többnyire szétválnak, ezért Ő is erre a sorsra kárhoztatott. Sokáig nem kerültünk képbe. Ez mindaddig tartott, amíg a véletlen úgy hozta, hogy Gyula megismerkedett Jenővel. Akkoriban egy munkahelyen dolgoztak, a Magyar Nemzeti Galériában. Utólag vicces volt az akkori munkatársi gárda. Jenő képkeret restaurátorként dolgozott, Gyula a raktárban, és kiállítás rendezőként. Az érdekesség kedvéért mesélem, hogy a sor még nem zárható le, úgy, hogy ne említsem meg Soma Gésa nevét aki, akkoriban (itt-) ott takarított, és aki, később többször énekelt egy-egy számot velünk a Fregattos időkben.
Honnan tudom? Én akkoriban a galéria Szabados Árpád GYÍK műhelyébe jártam, heti rendszerességgel, művészettörténeti órákra és rajzolni.
Telt múlt az idő, és az Udvari Bolondok zenekarnak egyre jobban futott a szekér. Külön klubunk is volt, sok helyen játszottunk. Gyenge Lajos barátommal néha napján, a Palermoba is zenéltünk. Egy alkalommal Murányi György vezette Blueseum nevű klubban játszott az Udvari Bolondok zenekar, amikor megjelent Kepes Róbert és Jenő. Jenő szokásához híven akkor is beszállt egy lassú bluesba, így létrejött az első közös örömzenélésünk. Hazafelé menet a 6-os villamoson felmerült, hogy játszanék-e a zenekarukban. Mondom, hm, miért ne. Három zenekar, és még 18 éves sem vagyok, ez aztán a pályafutás. Lassan, lassan személyesen is megismertem az akkor még trió három tagját, amelyet Jenő, Kepes Róbert és
Vadász Péter dobos, (ma, Péter, többek között, a United zenekar oszlopos tagja) alkotott. Nagyon frappáns nevünk volt Claptomán. Jenci akkoriban nagyon szerette Eric Claptont (gondolom innen a név). Szerintem és a többiek szerint is ez a név rettenetes volt (gondoljatok a szó magyar tartalmára).
Vadász Peti, akkor még általános iskolás nebuló volt, és érthetően minden koncerten ott ültek a szülei (hiszen…). Az egyik bulink előtt mondta Jenci, hogy elhívott egy zongoristát. Aznap a budapesti Eötvös klubban volt fellépésünk. Nos: megjelent Gyula, így összeállt a kép.
Vadász Pétert sajnos a szülői szigor elszólította, így elkezdődött a dobos vándorlás. Sokszor zenéltük Lajossal, de Ő is egyre inkább a Jazz és az egyéb alkalmi popzenélés felé fordult.

Egy gondolatig visszatérnék Bélához.
Ő megismerkedett egy NDK-ban élő lánnyal, és a szerelem egyre hangsúlyosabbá vált, egyre többet maradt távolt, és a végén ki is költözött hozzá.
Nem felejtem el, az egyik utolsó hosszú éjjelbe nyúló beszélgetésünket, ahol nem csak egy harmonikás, egy haver, hanem egy barát és zenei példakép is született számomra. Ő elhagyta az országot, és a Palermo név ideiglenesen megszűnt. Mi Claptomán néven játszottunk tovább.
A mese úgy folytatódott, hogy nem tudtunk normális nevet adni a zenekarnak. Éreztük ez nem az igazi, de nem jött az ihlet. A Béla néha megjelent a fellépéseinken, közösen játszottunk, főleg Szentendrén, az Eötvös klubban. Az egyik alkalommal felvetette, hogy miért nem lesz az a nevünk, hogy Palermo. Fáradságos hiábavaló töprengés után, megjött az isteni szikra, legyünk Palermo Boogie Gang.
A zenekar ötödik tagja Mezőfi „Fifi” István. Őt, a budapesti Fiatal Művészek Klubjában („FIKA”), ismertük meg. Akkoriban már rendszeresen játszottunk a Fregatt sörözőben, többnyire dob nélkül, vagy alkalmi dobosokkal, és a koncertek után, mindig látványosan átvonultunk a FIKA-ba. Egyszer csak ott játszott egy zenekar, (Puki-Bugi Band) ahol a Fifi beugró dobos volt. Lecsaptunk rá! Ahogy zenéltünk és egyre több volt a fellépés, összecsiszolódott a zenekar. Egy ponton szóbakerült, ki honnan is jött. A Fifi meglepő módon abba a nyomdába járt gyakorlatra mint műszerész, ahol én voltam gépmester tanonc. Azt gondolom bezárult a kör, „félelmetes” és egyedi összeállásunk története. A képhez hozzátartozik az akkori miliő. Az éjszakában mozgó ifjú képzőművészek, alternatív zenészek, írók, festők, szobrászok szinte mindegyikét ismertük. Mindenki a saját múltjából hozta a kapcsolatokat. A Bizottság „művészzenekar” tagjai, a Tyereskova zenekar, épp úgy a haveri körhöz tartoztak, mint Greguss Sándor, Garaczi László, Tandori Dezső írók, Kádár Miklós Gulyás Gyula képzőművészek. Kevés akkori profi zenésszel voltunk személyes kapcsolatban. A muzsikus barátaink inkább az alternatív világból kerültek ki. Törzshelynek számított a Fekete Lyuk, a Tilos az Á, vagy a Blue Box. Ezeken, a helyeken inkább a kemény punk, a kísérleti zenét játszó bandák muzsikáltak. Emlékszem olyan bulira, ahol Wahorn András és Soma közös produkciója után, volt egy Palermo koncert, majd ezt követte a VHK tombolása. Szerintem, ez is meghatározója lett a zenekar pályafutásának, a zenéhez való hozzáállásunknak. Mindig befogadóak voltunk, rengeteg zenész fordult meg a koncertjeinken, részint, mert érdekesnek találták a műfajt és szerették volna kipróbálni magukat, részint, mert barátok voltak. Volt idő, amikor egy-egy koncerten résztvevő zenészek száma 12-16 fő volt. Ma is van olyan plakátom az arhívumomban, ahol ez áll: "Játszik a száztagú Palermo Boogie Gang".
Pár név a teljesség igénye nélkül: Lambech László, Balogh Mari-trombita, Eishinger Tibor-gitár, Weszely Ernő- zongora, Vojnics Attila-harmonika, szaxofon, Kirschner Péter,
Gál Gábor-gitár, Bana Róbert, Süle Ferenc, Molnár Gábor-dob, Kiss Endre-gitár,
Ef. Zámbó István-billentyű, Mákó Miklós, Kárpáti Dodi-trombita, Krunovsky Gábor-vibrafon. Flór Gábor, Makó László-szaxofon, aki 1991-ig állandó vendégként játszott velünk,
Kuncsner Mónika-pozán, Dániel Annah, Takáts Tamás- ének, Pribil György, Benkő Zsolt-gitár, stb.

Két fontos emberről, még nem esett szó: Podlovics Péterről és Nemes Nagy Péterről.
Podlovics Pétert Hagyó Béla mutatta be nekünk. Akkor ez egy fantasztikus dolog volt, már-mint az, hogy lesz egy zenekari Manager. Egy teljesen kitaposatlan úton ment Ő, és a zenekar is, hiszen ez a féle blues nem igazán volt népszerű. Nem ismerték. Nehezen lehetett eladni, nem voltak meg a kitaposott utak. Mindig magyarázni kellet, milyen zenét játszunk. Együtt tanultuk a műfajt, a szakmát. Akkoriban mindenki a blues szót, a Rolling Stones-hoz, a Doors-hoz, a Hendrix-hez, az Animals-hez kötötte. Mi egy nagyon más irányból jöttünk, és másként gondoltuk.
Péter merészségével csomó mindent kivívott a zenekarnak. Sokfelé jártunk, évi több száz koncertet szervezett, lemezt stb. Ma, amikor évente „ezer” blues fesztivált rendeznek, rengeteg külföldi zenész jár hazánkba, bele sem gondolunk, hogy egykoron nem így volt. A 70-es – 80-as években ugyan fel-feltűnt egy-egy előadó, Memphis Slim, Philadelphia Jerry Ricks, Rory Galagher, Alvin Lee, de nem volt általános. Ő az elsők között volt, aki komoly, csak a bluesról szóló fesztivált hozott össze. Szinesbőrű zenészeket hívott el, jó produkciókat, akiket még nem láthatott a közönség. Saját költségén nonprofit kazettákat jelentetett meg, így népszerűsítve a műfajt. Hála a jóságos égnek, ma is megmaradt az ezirányú megszállottsága!

A másik Pétert talán nem kell bemutatnom, hiszen az oldalt látogatók többnyire ismerik. Nemes Nagy Pétert (Dick) a 80-as évek elejei HBB koncertekről ismerem. Bluestörténeti előadásainak rövid gépelt másolata most is megvan. Bár a HBB közönség többségét nem kötötte le az előadás, hiszen a koncert félidejében mindenki rohant a büfébe, de egy lelkes mag mindig ott ült. Többnyire én is. Ő ismertette meg velem, Alexis Korner, Muddy Waters, Clifton Chenier, Johnny Winter és mások munkásságát.
Erről jut eszembe egy történet: Péter az egyik előadásában Muddy Waters-ről beszélt. A szünetben, vettem a bátorságot és odamentem hozzá (kb. 13 évesen). Félénken megszólítottam, és mondtam neki, nekem meg van Muddy Waters összes felvétele. Mondtam úgy, hogy a birtokomban volt egy Yugoton nyomású dupla lemez a felvételeivel. Azt gondoltam, hogy ennek a figurának olyan fura neve van, Muddy Waters, és nem is értem a szöveget, amiről énekel, (kínai angol) a lemez ráadásul dupla (anno nem volt gyakori a dupla lemez a boltokban), akkor ez egy nagy ritkaság lehet! Péter nézett rám, nem szólt semmit, csak elmosolyodott, aztán megbeszéltünk egy találkozót, ahol egy perc alatt kiderült a tudatlanságom. Az azóta eltelt évek alatt, számtalan felvételt cseréltünk, hol én, hol Ő segített nekem. Hogyan kapcsolódik a zenekarhoz? Sok koncerten volt. Néha jogosan, néha elfogultan, néha jogtalanul kritizálta, vagy éppen dicsérte a zenekar koncertjeit. A kezdetektől fogva fontos volt a véleménye. Sokat segített a zeneszerzők és számok felkutatásában, ha adódott lehetősége, akkor valamelyik műsorában népszerűsített minket. Mindig jelen volt a háttérben.

A lemezről:
A most megjelent lemez, bármilyen deviánsan is hangzik a 10 éves feloszlásunk alkalmából készült. Ezt nem szokták ünnepelni, „nemdebár”!
Tudjuk, ma nagyon sok jó előadó és zenekar van itthon. Mivel tanítok, sok új arccal találkozom. Vannak csapatok, akik hasonlóan járják az útjukat, mint ahogyan mi. Jó hallani jó lemezekről, és technikás játékosokról. Sokat tanulunk mi is, mert másként gondolkodnak, mint mi akkor és most. Sok tévút is van!
1997-ben feloszlottunk, de igazán nem váltak szét soha az útjaink. Mindig is voltak közös zenélések. Ez így jó, és így kellett lennie. Nem siránkozunk, ha van mód, játszunk. Mindenki próbálja megvalósítani az egyéb zenei elképzeléseit, de párhuzamosan mindegyikünk tud a másikról. Az elég nagy ünnep, hogy még mindig rendszeresen játszunk egymással! Egy másfajta jubileum, mint, amit az Anniversary (1996) című albumunkkal ünnepeltünk.
„Parking Lot Blues”. Igen, parkolóban állunk, de most nem azért, mert a műfaj itt áll. Nem fogjuk semmire és senkire. Ez van, elmúltak a pörgős évek. Havonta játszunk egy-egy koncertet, ahol mindenki jókedvű, és jól esik játszani a volt dalokat. Nem szoktunk próbálni, sokszor a helyszínen születnek meg a dalok. Egyszerűen csak játszunk. Ma amúgy is rá vagyunk kényszerítve, hogy rögtönözzünk, hiszen mindenki, mindenhol, mindenkit helyettesít.
Egy pár koncertet felvettünk, de nem úgy, ahogy ma szokás. Látványosan kivonul egy stúdió, technikusokkal, ilyen-olyan ketyerékkel, majd jön egy 30 órás stúdiómunka, ahol eltüntetjük a zene emberi oldalát. Hanem, nyersen, ahogy a helyi technika adta. Egy sávra vettük fel az egészet, egy teljesen átlagos, kissé lestrapált klubkeverővel, ami még olykor-olykor hallhatóan recseg is, mint valamikor a ’60-as években. Mindegyikünknek van bakija a lemezen. Jobb és rosszabb pillanata. Nem tökéletes lemez. Nem is az volt a célunk, hogy hibátlan anyagot készítsünk. Hogy megmutassuk, hogyan is kell ezt csinálni. Mindenki tisztában van, hogy mi született, hiszen mindenkinek van más jellegű zeneanyaga, amin nem engedi meg magának azokat a bizonyos pontatlanságokat, hamisságokat, ami szerintünk, itt nem zavaró.
Szavazással döntöttünk melyik változatok kerüljenek a lemezre. Vannak dalok amik jobban, és vannak, amik nem olyan jól szólnak. Amilyen nyersen szól egy koncert. Szerintem passzol a műfajhoz. Szándékosan nem dolgoztuk el a számok végeit, sokszor durván és gyorsan ér véget egy-egy felvétel, nem szerettünk volna közönségzajt, csak a csupasz számokat. Nem egy lemezem van, ami hasonlóan készült, csak a mai hangzásigénynek, fülidegen. Amerikában ma is jelentős irányzat a garázskoncertek készítése.
Készíthettünk volna egy új stúdió albumot, de szerintünk most ez nem aktuális. Nem akartunk blöffölni. Ezért, könnyen támadható a lemez. Amilyen könnyen kritizálható, olyan hosszúra sikerült. Egy koncert anyag nem 3-4 perces számokról szól. Sok hosszú, végtelennek tűnő blues van rajta. Tudjuk, letűnt a ’70-es évek hallgathatatlanul unalmas gitárszólóinak korszaka, de szeretjük ezeket a számokat, attól függetlenül, hogy a többségük örökzöldnek minősül, és rengeteg változatban hallhattuk már. Anno 150-170 számos repertoárunk volt. Sok koncerthez, sok szám kell a változatossághoz. Az élet lecsupaszította, nem csak a zenénket, hanem a listát is. Viszont, annyit játszottuk a számokat, hogy még ma is mikor előkerülnek, szinte ugyanúgy szólnak, mint a hőskorban. A világ másfelé sodorja a zenét, és minket is. Én rengeteg műfajban dolgozom, nem különben Gyula, Fifi. Kamatoztattuk a tanulópénzt.
Más zenében, máshogy. Most az-az életünk, de ez mégsem azt jelenti, hogy nem ez (remélem érthető)! Szerintem, mi már együtt öregszünk meg.
Ha ez igaz, akkor nagyon nagy szerencsénk van. Ma nem ez a jellemző. Elfogadtuk egymást, aminél nem kell több.
Mai napig is sok zenekar táplálkozik abból, amit valamikor elkezdtünk. Talán nagyképűségnek hat, de sok zenekar és előadóra volt hatással a csapat zenéje. Egy pár név: Szűcs Gábor, Pribojszki Mátyás, Nagy Szabolcs, Takáts Tamás, Péli Barnabás, Quimby. Ez a folyamat, ma is jelen van, látva a bulikra rendszeresen jövő ifjú titánokat.
A lemezen játszó vendégzenészek mindegyikét régóta ismerjük. Így, Ripoff Raskolnikov az első a sorban, akit megemlítenék. Vele játszottunk a legtöbbet. Kölcsönös tisztelet van közöttünk, úgy, hogy az elmúlt 15 évben akadtak közös sérelmek, kevésbé jól sikerült bulik. Mégis, ha úgy adódik, a mai napig is szeretünk egymással játszani.
Szász Ferenc gitáros, aki pont azok közé tartozik, akiknek egykor meghatározó élményt jelentett a Palermo zenéje. Ő szerintem egy nagyon tehetséges gitáros. Én nem ismerem annyira, mint a Jenő, de szerintem hasonlóan vélekedünk róla: „Fajin Csávó!”.
Long Tall Sonny gitáros, énekes: nos, hármójuk közül Ő, a legfiatalabb, és őszintén megvallom, egy igazi gyöngyszem. Kevés előadó van hazánkban, aki ekkora kisugárzással, karakterrel bír, mint személye. Mikor még játszott a Spodeeodee nevű zenekarom, Ő volt Szűcs Gábor majd Mezei Ádám után az utolsó a gitáros a sorában. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az a zenész, aki a ma divatos bluesgitározást játssza. Bizonyos blues-irányzatokat nem fog, és nem is akar eljátszani. Mégis, most már az ötödik közös évet tapossuk, úgy, hogy már rég nem létezik az a zenekarom. Látni és hallani kell! Sajnálom, hogy viszonylag kevés fórumot kap, pedig Wild Cows nevű formációjával igazán megérdemelné a „tapsot”.
Ez a lemez egy lenyomat arról, ami múlóban van, ami ki tudja hogy, hogy fejeződik be. A terveket nem művien irányítva kell megvalósítani. A karriert lehet ugyan egyengetni, de ez csak akkor hiteles, ha nem megerőszakolt, nem feltétlen sikerorientált, hanem cirkuszmentes és ösztönös.

Turista


Special Guest Szabó Tamás
2007-10-01


A napokban Special Guest címmel új lemeze jelent meg Szabó Tamásnak, és a Palermo Boogie Gang-nek is új CD-je jött ki, melynek címe Parking Lot Blues. Szabó Tamás jóvoltából elsőként a saját lemezéről és a zenéhez való viszonyáról olvashatunk, majd később a Palermo Boogie Gang történetével és az új lemezével ismerkedhetünk meg.

Special Guest Szabó Tamás
A lemez alapgondolata már régen megfogalmazódott bennem, még 1997 körül, amikor az első szólólemezemen dolgoztam. Szerettem volna egy olyan anyagot készíteni, ahol nem csak a koncertekről ismert zenei oldalamat mutatom meg újból a közönségnek, hanem azt, ahogyan esetenként elkalandozom egy más zenei területre. Szeretem a ma születő zenéket, az új hangzások adta lehetőségeket. Szeretnék lépést tartani, miközben tudom, hogy a hangszerem nem a modernségre hivatott, hiszen a legautentikusabb hangszerek közé tartozik. A hangszíne miatt nehéz beilleszteni a ma zenéibe. Fantasztikus szájharmonikások vannak a világban, akik új és új technikákat fejlesztenek ki, (szinte követhetetlen a felhozatal) de nem tudnék olyan herflist mondani Stevie Wonderen kívül, akinek a szájharmonika tudása a könnyűzenén keresztül lett ismert. A popzene, ugyanakkora kihívás, mint a blues megtanulása. A kettő ötvözése nem új keletű. Magyarországon viszonylag kevesen ismerik Little Axe nevét, és a Cafe Del Mar elektronikus zenekarnak is inkább a poppos oldalát hallgatják. A kedvenceim közé tartozik a Propellerheads remix csapat, de az ő zenéjük már jóval merészebben elrugaszkodik az általam elkészített anyaghoz képest. Ők voltak többek között azon úttörők, akik ötvözték a mai irányzatokat a tradicionális zenékkel, hangszerekkel, blues-zal. Én igazából még régebbre tenném ennek a műfajnak a keletkezését. Gyökerei visszanyúlnak az első surf zenekarokig, mint pld. Hustlers, Pastel Six (1960). Angliában, Amerikában, Franciaországban mára már jelentős irányzattá vált ez a műfaj. Sorra jelennek meg a rég nagy jazz előadóinak eredeti felvételei, híres DJ-k lemezein.
Tudom, ijesztően hangzanak ezek a szavak egy blues blogon, de az a CD, ami a napokban jelent meg, egy különleges blues lemez. Blues, mert régi tradicionális dalokat, vagy ismert számokat forgattunk ki, mint pl. a Rolling And Tumbling, Wang-Dang Doodle, Hound Dog.
Az eredeti felvételeket hallgatva folyton ott zakatol az a groove, amit a mai zenei nyelvvel ötvözve, egy számomra új, érdekes világ született. A lemezen számos nagyszerű zenész muzsikál. Mindenki csak olyan feladatot kapott, amiről tudtam, hogy meg tudja csinálni, és nem kell erőlködnie, mert nem érzi a zenét. A névsor igazán gazdag: Ripoff Raskolnikov, Little G. Weevil, Sena, Long Tall Sonny, Sonja, és még sok ismert énekes. A hangszeres zenészek névsora is erősen a blueshoz kötődik, pl: Benkő Zsolt, Nemes Zoltán, Bacsa Gyula Gyenge Lajos, csak hogy pár előadót említsek.
A műfajra jellemző az eredeti előadók felvételeinek becsempészése, így hallható: Bo Dollis, Howlin’ Wolf, Muddy Waters, Bo Diddley, Marva Wright, Diamanda Galás hangfoszlányai, valamint számos loop egyéb előadóktól, pl: Coax, Captain Beefheart, Bernard Allison, Price, Skeewiff, Apples stb. Nem volt egyszerű megtalálni azokat a zenei részleteket, tempókat, dallamokat, amik az általam elképzelt zenéhez kellettek. A felvételek készítése jó alkalmat adott arra is, hogy számtalan más, számomra még nem ismert előadó anyagát meghallgassam.
A korongra felkerült zene jellegzetessége, hogy ellentétben a mai minimalista felfogással, viszonylag zsúfolt. Szerettem volna megtartani az archaikus bluesokra, annyira jellemző koszosságot, „kavarást”, rendezetlen, mégis rendezett díszítéseket. A CD-n nem feledkeztem meg az akusztikus blueshangzásról sem, így több rövid, egyhangszeres szóló kapott helyet.
Az anyag arculatánál számításba vettem, hogy egy ilyen jellegű zenét nem lehet több ezres példányszámban eladni (főleg itthon), nem csak a stílus ismeretlensége miatt, hanem az általános lemezpiac hanyatlása, és a reklámlehetőségeim végett is. Ezért csak kis példányszámban jelent meg. Inkább a ma közkedvelt letöltős oldalakra helyeztem fel, mint például a www.dalok.hu zenei portálra, amúgy is eredetileg MP3-as formátumban szerettem volna megjelentetni (utalva a korra), de sajnos előadó jogilag erre, egyelőre még nincsen mód.

Miért kapta a lemez a Special Guest Szabó Tamás címet? Részint a zene elárulja, részben a saját szerepem ezúttal nem kizárólag csak a szájharmonikázásban merült ki, hanem a zenék jelentős részét én hangszereltem. Két segítségem volt egy-egy szám erejéig, akiknek ezúton is szeretnék köszönetet mondani, Czomba Imre, és Bacsa Gyula. Mostanában egyre többet foglalkoztat egy hangkép megszületése, egy dallam, harmónia meghangszerelése. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a herflizés, csak én ezt az utat próbálom ki, a saját magam megújulásának. Mindig is voltak külön vargabetűim, amik egy kissé elrugaszkodtak a tradícióktól, vagy a szigorú értelemben vett bluestól. Viszont mindig visszakanyarodtam oda, ahonnan jöttem, ahova igazán tartozom (lásd, a 2006-ban megjelent Obsession lemezemet). Ezért sem lehetek igazán jólmenő, „belvárosi” popzenész. Szerintem, a hangszeres képzettség, (ez alatt a technikás, jellegzetes blues és rétegzenészeket értem) meggátolja, hogy valaki olyan számokat írjon, ami a rádiókban slágerré válhat (legalábbis erre enged következtetni a médiumokból ismert slágerlista). Ha valaki meg tanult jazzt játszani, akkor már képtelen elvonatkoztatni (tisztelet a kivételnek), adott esetben a slágerhez lebutulni.
Tudom, hazánkban nehezen fogadják el, hogy valaki egyszer bluest, majd könnyűzenét, klasszikus darabokat, vendéglátós slágerzenét játszik. Pedig ez Magyarország. Ma azok a zenészek tudnak fennmaradni akik nyitottak, és megpróbálnak alkalmazkodni a jelenlegi piachoz. Nagyon tisztelem azokat a kollegákat, akik egy zenére teszik fel az életüket, és abból mindent elsajátítanak amit csak lehet, de én nem egy műfajt, hanem egy hangszert szeretnék megismerni. Feltérképezni a határaimat, a kreativitásomat, adott esetben a merszemet. Minden előadónak vannak, érdekes korszakai, amiből vagy tovább lép, vagy meghátrál, mert ráérez mi az, ami már kurválkodás, megerőszakolása önmagának, vagy mi az, ami az illetőt még kiforrottabbá teszi. Amíg ez az önkontrol megvan, addig tanul és fejlődik a zenész, utána már csak trónol, és a sablonosság hatalmába kerül. A publikum felöl jövő jelzések csak mindig másodrangúak lehetnek egy jó zenész fejlődésében. Ha a közönség nyitott, akkor elfogadja azt az alkotót, aki az egyről a kettőre szeretne lépni.

Turista


Szomorú hírek
2007-09-27


Az elmúlt napokban két szomorú esemény történt, 2007. szeptember 17-én reggel elhunyt Ernie Payne énekes/gitáros, majd szeptember 23-án napjaink egyik legkreatívabb harmonikása Gary Primich.

Ernie Payne Louisianaból származik, zenéjében a delta blues és a folk zene keveredett. Első lemeze Coercion Street címmel 2004. áprilisában jelent meg a Black & Tan Records gondozásában. A lemezt a kritika lelkesedéssel fogadta, pozitív írások jelentek meg a Blues Wax és a Blues Revue oldalain. Néhány alkalommal Európában is koncertezett, eljutott Hollandiába, Franciaországba, Írországba és Belgiumba is. A halál Los Angelesben érte.

Gary Primich még abból a generációból való zenész volt, aki közvetlenül tanulhatott a mesterektől, de amellett, hogy megbecsülte a hagyományt, egyéni hangzást alakított ki.
Chicago külvárosában született, serdülőkorában vette a kezébe először a szájharmonikát. 1984-ben Texas-ba költözött, majd külsősként dolgozott egy austini klubban. 1987-ben Jimmy Carl Black-el megalapították a Mannish Boys-t, velük két albumot készített.
1991-ben jelent meg az első saját albuma, majd ezt jobbnál jobb lemezek követték: Travelin’ Mood (1994), Mr. Freeze (1995), Company Man (1997).
Az utolsó lemeze 2006-ban jelent meg Ridin The Darkhorse címmel. Ezen az 50-es évek rockabilly zenéje, a roadhouse blues, a honky tonk country ill. a New-Orleans-i stílus keveredik.
Nemcsak Amerikában, hanem Európában is sikeres volt, és elismerték a tudását.
Tom White mondta róla: „Garry Primich mindent tud, de azt nagyon. Piszkosabb country blues, dögös vastag chicagoi, chromatikus harpos swinges, hihetetlen sokoldalú.”
Szerette az embereket, szerette az állatokat, szeretette a zenét és szerette az életet.

Turista & Pampalini


Koncertlemez Eric Bibb-től
2007-09-22


Az M.C. Records megjelentette Eric Bibb első koncertlemezét An Evening With Eric Bibb címmel, a lemez 14 Bibb szerzeményt tartalmaz.
Eric Bibb New Yorkban született zenész családba, édesapja Leon Bibb folkénekes, nagybátyja John Lewis világhírű jazz zongorista és zeneszerző, a Modern Jazz Quartet tagja, a család barátai Pete Seeger és Odetta. Ezek után nem meglepő a kis Eric zene iránti érdeklődése, és már nagyon fiatalon, hét évesen elkezdett gitározni.
Eric Bibb zenéjében keveredik a blues, a folk, a soul és a gospel, előadói és dalszerzői tehetségét mutatja, hogy a Shakin' a Tailfeather lemezét Grammy díjra jelölték, továbbá 4 W.C. Handy jelölést is kapott (Spirit and the Blues, Home To Me and A Ship Called Love; 'Kokomo' - Best Acoustic Blues Song of the Year, Best Acoustic Blues Artist of the Year).

Számcímek:
1. Good Stuff
2. Shingle by Shingle
3. Needed Time
4. Lonesome Valley
5. Don't Ever Let Nobody Drag Your Spirit Down
6. Sebastians Tune
7. Got To Do Better
8. Panama Hat
9. To Know You Is To Love You
10. No More Cane on the Brazos
11. Right On Time
12. For You
13. In My Father's House
14. I heard The Angels Singin

Pampalini


Black & Tan válogatáslemez
2007-09-14


A hollandiai székhelyű Black & Tan Records válogatáslemezt jelentetett meg a kiadványaiból KEEPING LIVING MUSIC ALIVE vol. 2 címmel, mely lemez 14 előadó/zenekar 18 felvételét tartalmazza.
A lemezen többek közt hallhatjuk Boo Boo Davis felvételeit, neki már négy lemeze jelent meg a Black & Tan Records-nál, az utolsó 2006-ban került kiadásra Drew, Mississippi címmel. Az albumon megtalálható még a gitáros Doug MacLeod két felvétellel, az énekes/szájharmónikás Big George Jackson és a chicagói blues legenda Byther Smith is.
Mindenképpen kiemelném még az egyik kedvencem Mike Andersen nevét is, zenekarának eddig két anyaga jelent meg (My Love For The Blues, Tomorrow).
A lemezt ajándékba kapja mindenki, aki először rendel a Black & Tan Records kiadványaiból.
A kiadó valamennyi lemezére érdemes odafigyelni, nagyszerűek, de sajnos a lemezen szereplő előadók/zenekarok közül eddig senki sem jutott el hazánkba, annak ellenére, hogy legtöbbjük Európában rendszeresen koncertezik.

Számcímek:
1. Boo Boo Davis - Who Stole The Booty
2. Doug MacLeod - The Leavin' Road
3. Turnip Greens - Sixsixtysix
4. Billy Jones- Never Let You Go
5. Big George Jackson - If I Could Change
6. Mike Andersen - Fooling Yourself
7. Boo Boo Davis - Drew Mississippi
8. Erskine Oglesby - Jack and Coke
9. Billy Jones - Crystal
10. Roscoe Chenier - Bad Luck
11. Byther Smith - Little Voice
12. Ernie Payne - Mother's Uncle
13. Teresa James - My Heart Took A Beating
14. Harrison Kennedy - 40 Acres And A Mule
15. Sunset Travelers - Walk A Mile In My Shoes
16. Percy Strother - Cause Of It Al
17. Doug MacLeod - Ain't No Cure
18. Turnip Greens - Kissed Her On The Cheek

Pampalini



Új lemez Ian Siegal-tól
2007-09-07


Szeptember 3-án új lemezzel jelentkezett sokunk kedvence Ian Siegal. Az album címe Swagger és az előző albumához hasonlóan a Nugene Records-nál jelent meg. Az albumon megemlékezik azokról az emberekről, akik a pályája folyamán leginkább befolyásolták, valamint található barátok által inspirált dal is: Horse Dream (Ripoff Raskolnikov), Let My Love (Big George Ross Watt). Aki látta a nyár folyamán valamelyik koncertjét, az már ízelítőt kaphatott pár számból, aki nem az belehallgathat a szerzeményekbe a kiadó oldalán.

Számcímek:
1. Swagger
2. Groundhog Blues
3. Catch 22
4. Horse Dream (Western)
5. Stranger than a Green Dog
6. Mortal Coil Shuffle
7. High Horse
8. God Don't Like Ugly
9. I Can't Believe You Wanna Leave
10. Horse Dream (Swamp)
11. I Don't Know What You Got (But It's Got Me)
12. Curses
13. Let My Love

Turista



Joe Bonamassa új lemeze
2007-09-04


A múlt hónapban megjelent Joe Bonamassa új, hetedik stúdióalbuma Sloe Gin címmel. A gitáros-énekes-dalszerző Bonamassa az Egyesült Államokbeli New York állam Utica városában született 1977. május 8-án, az első gitárt négy évesen vette kézbe, hat évesen már el tudja játszani Jimi Hendrix Voodoo Chile-ját, 12 éves, amikor B.B. King előtt koncertezik.
Első lemeze az A New Day Yesterday 2000-ben jelent meg, a 2006-ban kiadott YOU & ME című albuma a Billboard blues zenei listáján az első helyezést érte el.
Az új lemezét Rod Steward bemutatkozó, 1969-ben megjelent szóló lemeze inspirálta, az album producere Kevin Shirley, aki együtt dolgozott Joe Satriani-val, a Black Crowes-sal, az Aerosmith-sel és a Led Leppelin-nel is.

Számcímek:
1. Ball Peen Hammer
2. One of These Days
3. Seagull
4. Dirt in my Pocket
5. Sloe Gin
6. Another Kind of Love
7. Around the Bend
8. Black Night
9. Jelly Roll
10. Richmond
11. India


Pampalini



A Delta Groove újdonságai
2007-08-21


A mai nap a Delta Groove Productions két új lemezt jelentet meg, Rod Piazza & The Mighty Flyers Blues Quartet Thrill Ville, valamint (a) The Insomniacs Left Coast Blues című anyagát.
Úgy gondolom Rod Piazza-t senkinek sem szükséges bemutatni, hisz korábbi együttesei a Dirty Blues Band és a Bacon Fat eléggé ismert formációk. A jelenlegi együttesét felesége Honey Piazza - zongora, basszusgitár, Henry Carvajal - gitár és Dave Kida - dod alkotja.
A lemezen a saját számok mellett feldolgozás számokat is megtalálunk Walter Jacobs-tól, Willie Dixon-tól és Elmore James-től.
Piazza és bandája a For The Chosen Who című lemezzel mutatkozott be a Delta Groove-nál, majd megnyerték a 2006-os Blues Music Award-on a "Band Of The Year” címet.

Számcímek:
1. Hate To See You Go
2. Westcoaster
3. Sugar
4. Get Wise
5. Hoodoo Man Blues
6. MFBQ
7. Honey Bee
8. I Don't Play
9. The Civilian
10. Stranded
11. It Can't Be True
12. The Waddle
13. Stranger Blues
14. Sad Hours

A The Insomniacs Left Coast Blues című bemutatkozó lemeze ígéretes anyag a fiatal bandától.
Az együttes vezetője a 25 éves énekes/gitáros Vyasa Dodson, a további tagok Dean Mueller - basszusgitár, Dave Melyan - dob és Alex Shakeri - billentyűs hangszerek. Zenéjükben a blues, a swing és a rock & roll keveredik.

Számcímek:
1. Stick Around
2. Serves Me Right
3. Watch Your Mouth
4. Stuttering Blues
5. Crime Scene
6. Wrong Kind of Love
7. I'm Treat You Right
8. I'm Not Sorry
9. Shake the Chandelier
10. I Got Money
11. Be Quiet

Bonus track:
12. The Waddle

Pampalini


Megjelent Robben Ford új lemeze
2007-08-07


A mai nap Truth címmel új lemez jelent meg Robben Ford-tól, mely lemezt a Concord Records adta ki. Ez a legendás blues/jazz gitáros harmadik lemeze ennél a kiadónál, hisz a Blue Moon című lemeze 2002-ben, majd a Keep On Running című anyaga a rákövetkező évben jelent meg.
A dalszerzésből kivette a részét Keb Mo, Gary Nicholson, Danny Flowers, Ford felesége Anne Kerry Ford és unokatestvére Gabriel Ford, de az albumon feldolgozás nóták is megtalálhatóak, így hallhatjuk Otis Redding Nobody's Fault But Mine, valamint Paul Simon One Man's Ceiling Is Another Man's Floor című számát is, melyben Susan Tedeschi énekel.

Számcímek:
1. Lateral Climb
2. How Deep In The Blues (Do You Want To Go)
3. Nobody's Fault But Mine
4. Riley B. King
5. You're Gonna Need A Friend
6. One Man's Ceiling Is Another
7. Too Much
8. Peace On My Mind
9. There'll Never Be Another You
10. River Of Soul
11. Moonchild Blues

Pampalini


Két nap igazi Mississippi Blues
2007-08-02


Jazz In Town Festival – Mississippi Blues Nights, Július 14-15, Berlin, Németország

Ha jól tudom nyolcadik alkalommal rendezték meg Berlinben (Kopenick), a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues estéket. Sokfelé rendeznek Bluesfesztivált, nagy nevekkel, millió eurós költségvetéssel, de ilyen jó élményekkel ritkán tér haza a blues zenész vagy éppen az utazó rajongó. Remélem sikerül kedvet csinálnom a következő fesztiválhoz és jövőre néhány magyarral is találkozhatok a Dame folyó partján.

Hangolás:

12-én éjjel fél 1-kor, másfél órás késéssel érkeztem meg a Berlin Schönefeld repülőtérre, ahol kedves ismerősöm Michael Maass dobos és egyben a fesztivál szervezője öleléssel, mosolygós arccal fogadott és rögtön megnyugtatott, hogy tartogat egy üveg német narancsos sört a számomra, behűtve (ez egy nagyon fontos szempontnak tűnt 4 órányi repülőteres várakozás után).
Időközben befutott Podlovics Péter barátom egyenesen Budapestről, így pár órás alvás után, vicc és sztori mesélések közepette, kitűnő hangulatban érkeztünk meg a helyszínre, ahol már minden elő volt készítve a számunkra.

A fesztivál:

Két nap igazi Mississippi Blues. Így szólt a hirdetés és ennyi elég is volt ahhoz, hogy mind a két napra már elővételben elkeljenek a jegyek. Ez hozzávetőlegesen 700-800 embert jelentett egy este, gyönyörű, szabadtéri helyszínen, kitűnő ételekkel, jéghideg sörrel és tökéletes kiszolgálással.
Szombat délután 3 órakor sorban jelentkeztek a zenészek hangbeállásra, így minden terv szerint, precízen a helyén volt a 19:30 órai kezdéshez. Kisebb tanakodás után végül megszületett a fellépők sorrendje és örömmel konstatáltam, hogy én kezdek.

Fellépők:

19.30 Little G. Weevil - gitár, ének, lábdob (H)
20.00 Roman Puchowski - gitár, ének, tánc (PL)
20.30 Blues Rudy - gitár, ének, dobok / Igor Flach - ének, szájharmonika (D)
21.00 The Crazy Hambones:
Henry Heggen - szájharmonika, ének (USA)
Peter Krause - gitár, ének, szájharmonika (D)
Michael Maass - dobok, kanalak (D)
22.00 Little Victor - gitár, ének, szájharmonika (USA)
22.30 Erik Trauner - gitár, ének, szájharmonika (AT)
23.00 Finale - Jam session

Mint ahogy látjátok, igazi világsztár név nincs a művészek között. Talán Erik Trauner -a nagy öreg a csapatban- a legismertebb Európában, de semmiképp nem mondanám világszerte híres blues zenésznek. Mégis, mint már előbb említettem teljes telt ház mellett zajlottak az események és a kelet-berlini közönség az egyik legjobbnak bizonyult, akiknek valaha is játszottam. Külön érdekesség volt (mások szerint eléggé aggasztó tény), hogy az átlag korosztály ránézésre 50 év körül mozgott, de most is bebizonyosodott, hogy ez a korosztály a zenéért jön egy fesztiválra és nem a “Zöldszilváni” készlet teljes megsemmisítése érdekében.

Este fél 8-kor, 30 fokos melegben álltam (ültem) színpadra és már a bevezető számot hatalmas ováció követte. A második számomat, R. L. Burnside “Skinny Woman”-et egész számon keresztül tartó ütemes taps kísérte, s ez a hangulat a jóval lassabb és szomorkásabb hangulatú Sad Sad Feeling (elhunyt barátom emlékére íródott) után is megmaradt. Ezt meg egy saját darab, majd egy Mance Lipscomb feldolgozás követte. A hatodik számban felhívtam Mr. Henry Heggen és Michael Maass kollégáimat egy jó boogie erejéig, ez pedig az egyik legfrissebb szerzeményem, a Highway 78 volt. Az extra dob és a harmonika megtette hatását. Igazán elindult a buli - gondoltam. A nálunk is ismert szabadtéri fesztivál padok és székek között elindult a mozgás, jártak a lábak, emelkedtek a poharak, azon sem lepődtem volna meg, ha pár csirkecomb a levegőben cserélt volna gazdát.
Öröm volt a színpadon lenni, elmondhatatlan boldogság töltött el, hogy értik minden szavamat, figyelnek, reagálnak a konferálásra, velem énekelnek, magyarul: értékelik a muzsikámat. S ebből az érzésből minden fellépő részesült, mind a két nap.
Utánam következett Roman Puchowski Lengyelországból, aki egy kb. 100-110 éves, megfejthetetlen márkájú “hawai” stílusú gitárral robogott a színpadra és bár néha belezavarodott a konferálásba, ez senkit sem zavart: igazi showmanként eladta a bulit. Velem ellentétben ő jobban beleásta magát az un. öt ujjas picking technikába és ezzel a gyönyörűen szóló veterán gitárral nagyon élvezetes volt az előadása. Külön megemlítem, hogy nagyon jó dalszerzőnek tartom őt, a Robert Johnson feldolgozások mellett frissítően hatott egy-két új dallam. Nem beszélve a saját számai alatt történő színpadról le-fel ugrálásról, “idétlen” tánc és a nézőtér körbefutása háromszor féle show teljesen lenyűgözte a hallgatóságot (egy instrumentális szerzemény erejéig Michale Maass volt a vendége kanalakon, s míg Mr. Maass szólózott, Puchowski leugrott a színpadról és amolyan esőtánc szerű mozgással körbeugrálta a közönséget és táncra hívta a pincéreket).

Az ezt követő Blues Rudy - Igor Flach duo produkciót sajnos nem láttam mert a backstagen ragadtam.
Hogy miért?

Számomra a legnagyobb élmény maga Little Victor személye volt. Valószínűleg az egyik “leghangosabb” blues zenész, akivel valaha találkoztam, s őszintén megmondom az első pár órában azt hittem falnak megyek a hihetetlen szövegmennyiségtől és a szűnni nem akaró sztorihegyektől. Viszont egy jól sikerült beszélgetés után ez a negatív előítélet teljesen megváltozott és rá kellett jöjjek: Little Victor az egyik legkarakteresebb figurája a mai akusztikus vagy ha úgy tetszik one man band bluesnak, és egy nagyon kedves, vicces embernek találom őt.
Ismertem és nagyon kedveltem a zenéjét korábban is, igazi Southern blues, valami olyasmi ami az én szívemhez nagyon közel áll.
Victor West Memphisben született olasz apától (innen az állandó duma, hehehe) és szinte a Beale Streeten nőtt fel abban az időben, amikor még blues utcazenészek lepték el a W.C. Handy parkot. Ez teljes mértékben meghatározta stílusát és ez a játék az én füleimnek felettébb kedves, olyan… Memphises…
Mint mondtam Roman koncertje után a backstage felé vettem az irányt ahol éppen ő hangolt. Valami olyasmit játszott, amit korábban Clarksdale-ben (Mississippi) hallottam, így kértem tőle mutassa meg megint azt a figurát. Rám nézett, mosolygott és leültetett. Ebből egy jó fél órás tanítás következett, nem sajnálta az időt, hogy rögtön a fellépése előtt leüljön velem és tanítson: mi is ez, meg ez a figura, mire kell figyelni, ez a groove miben más, mint a másik, stb… Ez egy olyan csodálatos dolog egy blues zenésztől, hogy szavakkal nehezen lehet kifejezni. Little Victor nekem egy igazi, autentikus Blues Zenész, nagy B–vel és Z-vel aki –ezek szerint - boldog ha valakinek átadhatja a tudását…

Na de vissza a fesztiválhoz.

Blues Rudy produkciója után következett a hazai csapat, a The Crazy Hambones. Victorral és Podlovics Péter barátommal néztük végig a showt, és a 700 emberrel együtt csatlakoztunk a közös ordításhoz, énekléshez. Nagyon jó csapat a Crazy Hambones, hamisítatlan high energy boogie, sok sok southern feelingel, egy kitűnő gitárossal és egy zseniális frontemberrel. Henry Heggens (harmonika, ének) amellett, hogy egy született parodista és poénzsák, az egyik legízesebben játszó harmonikás, énekes ebben a műfajban. Minden hang, amit játszik vagy énekel tökéletesen stílushű, a dallamok jól követik egymást, igazi iskola volt nekem. A mindössze 20 perces show alatt jutott idő mindenre, elindult a tánc, lehetett érezni, hogy ez egy felejthetetlen este lesz.

A szünet után Little Victor következett. Nem szaporítom tovább a szót, hiszen istenítettem őt korábban. Aki ismeri Junior Kimbrough, R. L. Burnside, David Evans (aki egyébként a nagybácsija), Robert Belfour zenéjét az össze tudja rakni a képet. Bárcsak a szomszédom lenne…

A session előtti utolsó fellépő nem más, mint a nagy öreg Erik Trauner volt, aki a tőle megszokott fanyar humorral vezette be koncertjét: “ Én már akkor játszottam a bluest, amikor titeket még a nyugdíj járulék nem érdekelt .” Fantasztikus profizmussal játszott, már fájt, hogy egy koszos hang vagy mellékzörej sem zavarta meg a számokat. Tökéletes slide tudás, gyönyörű, kreatív, saját szerzemények, mindez egy hiba nélkül. Hja, kérem a szomszéd kertje…

Ezután ismét a Crazy Hambones csapott a húrokba, hogy elővezesse a finálét, vagyis a közös jammelést. A szünet sem fárasztotta el a zenekart és ott folytatták ahol abbahagyták. Egy perc alatt talpra ugrasztották a publikumot, így aztán a második szám után mindannyian szinte euforikus állapotban leptük el a színpadot, s a közönség végig táncolva, tapsolva figyelte a történéseket. Méltón ért véget az első nap -gondoltuk-, de mint később kiderült a “java” még hátravan.

Elég gyorsan hagyta el mindenki a fesztivál helyszínt, hogy közösen leüljünk szállodánk előterében és átbeszéljük a történteket. A négy csillagos hotel koktélbárja segített enyhíteni a “fájdalmat”, amit a “vége a fesztiválnak” hangulat képezett. Mondanom sem kell: pár pizza, saláta, sör, és egyéb italok után éjjel 1órakor elkezdődött a reggelig tartó közös zenélés. Én valamivel reggel 3 óra után támolyogtam a szobámba, akkor még javában szólt a blues a helyi személyzet szomorúságára és a francia vendégek örömére.
Nagyon sok minden kiderült ebben a pár óra spontán jammben.
Peter Krause aki a Crazy Hambones (ami egy elektromos trió) zenekar gitárosa tulajdonképpen egy fantasztikus szóló zenész. Kifogyhatatlan volt a számokból, technikai tudása mindenkit lenyűgözött. Újra és újra olyan elképesztő finomsággal kezelte Podlovics Péter barátom közel negyven éves Harmony akusztikus gitárját, hogy a végén mindannyian csak mosolyogva tártuk szét a kezünket. Ha valaki szereti a 20-as évek ragtime lüktetésű bluesait, az azonnal keresse meg Peter Crow C. weboldalát.
Little Victor hasonlóan sziporkázott. Repertoárja kb. 300 számnál kezdődik és mint korábban is, teljesen levett a lábamról. De természetesen a közös játékból mindenki kivette a részét és alig vártuk, hogy elkezdődjön a következő nap.

Vasárnap szikrázó napsütésre és rettenetes gyomorfájásra ébredtem, amit valószínűleg még a pénteki Mojito és a benne lévő másfél deciliter barna cukor okozhatott (a srác nem értett angolul és a kevesebb cukrot kérésre megtriplázta a mennyiséget). De ez sem szegte kedvem, tele energiával az elsők között jelentkeztem a hangbeállásra. A szervezők úgy határoztak, hogy a mai nap Little Victor kezd és én a show második részében, közvetlen Erik Trauner előtt játszom. Minden ugyanúgy indult, mint az előző nap, német precizitással, percre pontosan kezdődött a fesztivál, a közönség fél órával a kezdés előtt, mintha parancsra érkeztek volna, ellepte a helyet.

Ügyeltem arra, hogy ezúttal megnézzem Blues Rudy és Igor Flach koncertjét, és örülök, hogy nem hagytam ki. Blues Rudy egy mosolygós, pocakos, nagyon kedves, hawai inges úriember, aki egyszerre gitározik, énekel, és kezeli a lábdob- lábcin féle szerkezetet. Finom ének, sallangmentes gitározás, hangulatos számok jellemezték a duót. Külön kiemelném Igor Flach játékát, aki egy nagyon jó harmonikás, minden szólóját megtapsolta a közönség, én meg akkor ordítottam nagyot, mikor (korábban a nap folyamán) Roman Puchowskihoz szállt be, hogy a Mother’s Children névre keresztelt számot együtt adják elő. Valami oknál fogva két különböző hangnemben kezdett a két zenész (dur–moll problémák), de Igor könnyűszerrel megoldotta a helyzetet. Addig csavarta a hangokat, amíg bele nem illetek a skálába. Ebből egy fantasztikus szóló kerekedett, majdnem leestem a székből a csodálattól.

Mindenki remekül teljesített ismét és nekem sem volt okom panaszra, valamiért nagyon szerettek ezek a németek. Csak úgy, mint szombaton, a második dalt már végig tapsolva kísérte a közönség, és értékelték a mai, egy hajszálnyival “pörgősebb” műsoromat. Ezúttal Michael Maass, Henry Heggen mellett Peter Krause is a vendégem volt két számban.

Nem untatom az olvasót a fesztivál hátralévő részével (vagy az utána szerveződött szállodai közös jammeléssel), csak folytattuk amit abbahagytunk és a közönség nagyon szerette. Azt azért hozzá teszem, hogy az est folyamán csatlakozott hozzánk a DePhazz zenekar énekesnője Pat Appleton, ami elég nagy meglepetés és megtiszteltetés volt.

Mindent összevetve egy életre szóló élmény lett ebből a “kis” fesztiválból.
Kiderült, hogy nem attól lesz egy fesztivál jó, hogy milliókért megvettünk egy nagy nevet vagy ex nagy nevet. Július második hétvégéjén a közönség nem maradt otthon, azért mert nem ismerte a fellépő neveket vagy hiányolta az amerikai vagy angol sztárokat. Jó zenészek, jó emberek és jó szervezés kell egy jó estéhez. Berlinben ezen a hétvégén mindezt megkaptuk.
Külön szeretném megköszönni Podlovics Péter barátomnak, hogy leszervezte nekem ezt a bulit és természetesen Michael Maas, német partnerünknek, hogy meghívott, etetett, itatott. Remélem Michael, most már tudsz egy kicsit pihenni!

Little G. Weevil
2007. július 16.


Új Sharrie Williams koncert DVD és CD
2007-07-18


A hazánkban már több alkalommal koncertező Sharrie Williams 2006-ban a franciaországi Bay-Car Blues Festival-on rögzített koncertjét jelentette meg a CrossCut Records DVD-n és CD-n.
Sharrie Williams a soul, a funk és a gospel koronázatlan királynője, kísérőzenekarával (a) The Wiseguys-al 1997 óta zenél együtt, az előző Hard Drivin’ Woman címmel megjelent lemezüket szintén a CrossCut Records adta ki 2004-ben.
A Bay-Car Blues Festival-t Franciaország észak-nyugati részén fekvő Grande-Synthe városában rendezik meg 2000-től kezdődően, a fesztiválon évről-évre több mint 4000 blues rajongó szokott jelen lenni.
A kép rögzítéséhez öt kamerát, a hang rögzítéséhez pedig 24 sávos mobil audio stúdiót használtak.
A DVD és a CD tartalma egy szám kivételével megegyezik.

Számcímek:
1. Tell Mama
2. Big Fall
3. How Much Can A Woman Take
4. Power
5. I'll Take You There
6. Hard Drivin' Woman
7. I'll Give You Me
8. Just You And Me (csak a CD-n)
9. Travellin'

Pampalini