Archívum
Boogie Woogie Est Győrben
2016-04-26 | koncertajánló
Boogie Woogie Est2016. május 21.
Győr, Vaskakas Művészeti Központ
Az évek óta sikeres Boogiefeszt főszervezője és házigazdája, Dániel Balázs hagyományteremtő szándékkal rendezi meg májusban egész estés koncertjét, mely egyszerűen és lényegre törően a Boogie Woogie Est nevet kapta. A koncertnek május 21-én a felújított Vaskakas Művészeti Központ ad otthont. Ebben a műsorban is – ahogy már a közönség megszokhatta - a virtuóz zongorajátéké, a pezsgő ritmusoké és a zenei bravúroké a főszerep. A boogie woogie egy nehéz és egyedi zongorázási technikát igénylő műfaj, amelyben az improvizáció több mint lényeges, így bármennyi előadáson vesz is részt valaki, bizonyos, hogy sosem lesz része kétszer ugyanabban a műsorban.
Fellépők:
A Dániel Balázs Boogie Woogie Trió az egyetlen olyan zenekar jelenleg Magyarországon, amely tradicionális felállásban játszik boogie woogie-t egész estés produkció keretében. Mindenki, aki csak látta és hallotta őket, meggyőződött róla, hogy nem csak Dániel Balázs, de Zink Ferenc és Koch Barnabás is mesterien bánnak hangszerükkel. A technikai tudáshoz remek hangulat, ütős poénok és játékukat fűszerező színes elemek egyaránt társulnak. Ezeket a koncerteket nehéz ülve végighallgatni, hiszen a lüktető ritmusokra mindenkinek járni kezd keze-lába, így a közönség gyakran akár széksorok között is táncra perdül.
Vendégművész: Edwin Kimmler (D)
Képzeljenek el egy virtuóz boogie woogie zongoristát. Aztán egy autentikus blues gitárost. Aztán egy szájharmonika művészt, és végül egy egyedi hangú énekest. Aztán képzeljék el mindezt egy személyben. Ő Edwin Kimmler. A német zenész igazi mókamester a színpadon, egy jelenség, az ember nem tudja róla levenni a szemét… de a fülét sem. A Boogiefeszt közönsége már hallhatta őt játszani, így akik ott voltak a fesztiválon tudják, hogy mire számíthatnak, hiszen a vendég pont kiszámíthatatlan!
Jegyek kaphatók a helyszínen 3200 Ft-os áron, valamint foglalhatók az info@mrfirehand.com e-mail címen.
Lemezbemutató koncertet ad a Grunting Pigs
2016-04-19 | koncertajánló
Grunting Pigs Grunt Away lemezbemutató koncert2016. április 29.
Budapest, Muzikum Klub
Pribojszki Mátyás nemcsak Magyarország, de talán Európa egyik legismertebb szájharmonikása is, aki az elmúlt húsz évben mintegy tíz nagylemezt, valamint egy DVD-t jelentetett meg saját neve alatt futó zenekarával. Száz Ferenc gitárossal közös Grunting Pigs nevű formációját 2014 januárjában alakította meg. Az egyedi stílusú, energikus és vidám duó koncertjein, csakúgy mint a bemutatkozó Grunt Away című lemezén kizárólag angol nyelvű klasszikus és kevésbé ismert blues szerzemények hallhatók. A többek között Jimmy Reed, Willie Dixon, Muddy Waters, Little Walter, Sonny Boy Williamson és Junior Parker felvételeit tartalmazó CD bemutatójára 2016. április 29-én, a budapesti Muzikum Klubban kerül sor. A koncerten Molnár Dániel és Csizmadia László vendégeskedik.
Belépő: 1200 HUF (elővételben) | 1500 HUF (a koncert napján)
Jegyek kaphatók a Muzikumban, valamint a L’Harmattan Kiadó könyvesboltjaiban (1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16. | 1085 Budapest, Horánszky u. 20.).
hoati
A sikert csak csapatmunkában lehet elérni - interjú Szabó Tamással
2016-04-14 | beszélgetések
A tradicionális blues, a hatvanas évek beat, illetve a későbbi korok pop dallamainak világát ötvöző Mojo Workings képviselte Magyarországot az idei European Blues Challenge-n. Élményeikről, tapasztalataikról, a hazai blues szcéna helyzetéről, múltbéli és közeljövőbéli koncertekről faggattam Szabó Tamást, a 2011-ben alakult csapat szájharmonikás-énekesét.
A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.
Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.
Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz. Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.
Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel. A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat. Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.
Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.
A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt. Igazából ez is lenne a cél.
Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.
Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.
Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai
A múlt hétvégén megrendezésre került European Blues Challenge-n a Mojo Workings képviselte hazánkat. Hogy sikerült a fellépéseteket, milyen tapasztalatokat szereztetek?
Nagyon nagy élmény volt az utunk. Az idén Olaszország volt a házigazda, huszonegy nemzet nevezői voltak jelen. Fantasztikus fesztivál hangulat fogadott minket. A mosolygás szinte minden közreműködő kelléktárában benne volt. A nagy zenekari öltözőkben kb. három zenekar öltözött, de sokszor még így is kicsinek minősült, mert annyi érdekes, drága vagy ritka hangszer volt lerakva, hogy mozdulni nem lehetett. Ami pozitívum volt, hogy szinte senki nem ivott a fellépése előtt, ha igen, akkor csak koccintás jelleggel, és sehol nem lehetett érezni a varázs cigik illatát. Sok zenekar produkciója nagyon tetszett, azt kell mondanom, hogy jóval nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz a külföldi előadók, mint itthoniak. Nálunk valamiért görcsösen ragaszkodunk a blues bevett formáihoz. Nem is igazán értem, hogy itt Európa közepén, miért akarunk mindig úgy játszani, mint a színesbőrű előadók, vagy mint például Jimi Hendrix. Én nagyon fontosnak tartom a stilisztikát, de szerintem, amikor a zenész már megtanulta, akkor ültesse bele saját játékába, alkalmazza azt, de törekedjen egy sajátos hangkép kialakítására. A világban játszó „klónok” többnyire csak rövid ideig érdekesek a szakmának és a közönség is fenntartással kezeli őket. Szóval elképesztő sokszínűség jellemző erre a kontinensre. Nekem a svédek, az angolok és az olaszok nevezettjeinek játéka és leginkább felfogása jött be. Az is nagyon tetszett, hogy egy-két zenekart leszámítva, nem hallottam igazán utánzó, csak feldolgozásokat játszó csapatot.
Minden fellépő, így ti is húsz perc bemutatkozási lehetőséget kaptatok. Hogyan építettétek fel ezt a meglehetősen rövid műsoridőt?
Érdekes volt, számos zenekar végig sem játszotta, pedig elég rövidke idő a húsz perc. Többnyire három számot fűztek csokorba. Változó volt, hogy ki hogy töltötte meg tartalommal. Volt, aki inkább kevesebb számot, hosszú szólókkal játszott, és nem egy zenekar inkább a hatásvadász elemeket használta. Legalább három zenekar front szólistáját láttam „fetrengeni” a közönség soraiban, mint bevett show elem. Mi úgy állítottuk össze a műsorunkat, hogy jusson is és maradjon is. A német nevezők nagyon szépen játszottak, de a front ember annyira tömény volt, hogy nekem úgy tűnt, nincs egy őszinte pillanata, túlzóan ripacskodós volt. Pedig, ha csak a felét használta volna a frontember, akkor ők nyerték volna meg, így csak harmadikok lettek.
Az idei verseny az európai blues szcéna nyomon követői számára is számos ismeretlen nevet tartogatott. Kit-kiket találtál figyelemre méltónak a koncerteket megtekintve?
Nem neveznék meg előadókat, az az igazság, hogy egy verseny mindig egy kényes dolog. Húsz perc nagyon kevés, hogy reálisan megítéljek valakit, milyen játékos. Azt sem tudom, hogy rossz passzban van-e, vagy tényleg csak annyit tud, mint amit mutat. Az biztos, hogy a hazai zenekarok technikailag nem maradnak el a más országokhoz képest. Amin javítani kell, az a nyelvhasználat, a kiállás és az ötletgazdagság. Ez a verseny nem a „nagyokról” szól, inkább az ismeretlen friss formációk megmérettetése. Ez nem azt jelenti, hogy kezdők, hanem, hogy a piacon még nem ismert nevek. Némely csapat egy-egy zenekari tagját már ismertem vagy hallottam, sőt van olyan énekes, akinek egy másik formációjától van lemezem. Inkább arról szól ez a verseny, hogy löketet adjon számos tehetségnek. Sajnos ez nem mindig jön össze, például a tavalyi győztesek idei fellépéseinek mennyiségét látva, nem kerültek közelebb a tűzhöz. Szerintem a verseny expo része az, ami fontos és érdekes lehet, hiszen ott lehet kapcsolatokra találni.
Látsz-e esélyt arra, hogy valaha ezt a rangos versenyt Magyarországon rendezik meg?
Hmmm... Ez egy kényes kérdés. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Elég szomorú voltam a magyar „delegációt” illetően. Nagyon jó dolog, hogy anno voltunk bátrak, hogy tagjai legyünk az EBU-nak. De ettől még nem vagyunk felkészülve! Az, hogy kifizetjük az éves tagdíjat, nem elég. Ki kéne építeni egy infrastruktúrát, fellépő helyekkel, a műfajt támogató médiával stb. Az idén például az olasz Tv1 közvetítette az eseményt. Az volt az első, hogy kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hozzájárulunk-e a közvetítéshez, tehát nem önhatalmúlag vették fel. A lengyeleknél számos napilap megemlítette a versenyt. A németeknél az egyik legismertebb blues portál élőben közvetítette a fellépők koncertjeit. Nálunk, ha nem lenne Facebook, egy-két internetes fórum, akkor senki nem tudná mi is ez az egész.
Az expo részénél pontosan ez derült ki. A magyar stand a Gasztroblues Fesztivál szórólapjaival volt teli, valamit kint volt még két tavalyról maradt Éles Gábor CD, illetve sajt, kolbász, pálinka. Szerintem nem ennyi a hazai blues élet. Ha mi nem próbáljuk nyomni magunkat a magyar asztalnál, akkor az sem derült volna ki, hogy ők mihozzánk tartoznak, illetve hogy mi ő hozzájuk tartozunk. Mi vittünk rengeteg pólót, lemezt, névjegyet stb. Horváth János gitárosunk ötletére megkértük Sinkovits Balázst, aki kvázi, mint kontakttartó volt jelen. Mások pultjánál gyönyörű könyves kiadványokat láttam, lemezeket, plakátokat mindenféle éves fesztiválokról.
Nem egy zsűritag sétált a kiállító pultok között, figyelték az embereket, beszélgettek stb. Gondolom azt is nézték, hogy egy-egy ország milyen marketinget fektet bele a saját nevezettjeibe és kultúrájába. Mint a díjátadón kiderült, nem csak a versenyzőket díjazzák, hanem az újságírókat, szervezőket, tehát azok munkáját is elismerik, akik a műfaj népszerűsítéséért dolgoznak, mint háttéremberek. Mi versenyzők, lehet, hogy készülünk, kitesszük a lelkünket, de ha nem építünk ki egy komolyabb országos managmentet, akkor nem fogunk dobogósok lenni. A sikert csak csapatmunkában lehet elérni, mind a zenekarnak, mind a háttérben serénykedő embereknek össze kell dolgozni, meg tanulni mosolyogni, befektetni pénzt, energiát, kapcsolatokat. Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, de például az idén a norvégok nyerték a zenei megmérettetést. Mivel a dán fellépők (ők szervezik 2017-ben a következő versenyt) nevezettjei nem voltak erősek, a norvégokat hozták ki győztesnek, akik 2018-ban rendezik meg a Blues Challenge-t. Marketing, marketing, marketing. Szerintem még sokat kell dolgoznunk rajta, hogy nyugodt szívvel meg tudjunk egy ilyen nagyszabású rendezvényt szervezni.
Az elmúlt években a magyarországi blues élet egy helyben topog, nem képes a megújulásra, önmaga megszervezésére. Te is így látod ezt?
Igen is, meg nem is! Számos új fiatal tűnt fel, ők már sajátosan játsszák a bluest, egyre nagyobb népszerűséggel, bár nem mindig tudják, hogyan induljanak el az ismertség felé, ezért többnyire a háttérbe szorulnak. Itt megint talán a „háttéripar” hiányáról kéne beszélnem. A bluest itthon a kocsmazenék közé sorolják. Miért? Mert ott lehet hallani. Az évenként országosan megrendezett három-négy fesztivál nem elég, hogy számottevően megjelenjen a műfaj. Nagyobb helyek nem szeretnek kockáztatni, így nem vállalnak be blues koncerteket, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A helyzet: tehetséges fiatal előadók szétmorzsolódva, itt-ott, bárhol a „talányba”. Hogyan juthat el így a közönséghez a műfaj, hogy lehet közönséget tobozozni? Itthon van négy-öt ismert előadó, akik fémjelzik a műfajt, és kész. Pedig nem ennyien vagyunk! Az sem ritka, hogy a szervezők csak külföldi nevekkel bombázzák a hazai közönséget. Azt látom, hogy szinte boldog-boldogtalan idejár, turnéznak évente akár többször is. Igen, jó hogy jönnek, mert lehet tanulni tőlük, jó koncerteket adnak. Ám be kéne látni, hogy a magyar blues kultúrát nem ők alakítják, és ha nem adunk elég fórumot a hazai zenészeknek, akkor olyan, mintha mondjuk, az angol klubélet ideköltözne. Nem alakulhat ki egy sajátos arculat, és tényleg nem lesz miért és kinek zenélni. Félreértés ne essen, nem a külföldi fellépők ellen szólok. Mindig örülök, ha valaki olyan zenész látogat el hazánkba, akit még nem, vagy csak régen láttam zenélni, viszont kevésnek tartom a hazai zenészek lehetőségeit.
A közelmúltban rendeztétek meg a Szájharmonikások éjszakája nevű estet számos fiatal herflisnek bemutatkozási lehetőséget adva. Várható-e folytatása ennek a kezdeményezésnek?
Szeretnénk rendszeressé tenni. Sajnos arra nincs pénz, és talán a közönség is félve nyúl a dolgokhoz, hogy egy-egy külföldi nagy nevet elhozzunk mindig. Amúgy is, szerintem nem árt, ha csak az itthoniak kapnak fórumot, és nem valamelyik „sztár” nevével próbáljuk életben tartani a szájharmonikás kultúrát. Jó lett volna az idén egy nagyobb pezsgést megszervezni. Sajnos hely hiányában nem tudtunk találkozókat, workshopokat becsempészni a programba. Így is óriás köszönet a Muzikum Klub szervezőinek, hogy bevállalták ennek az estének a lebonyolítását, mivel ez, inkább csak a harmonikásokról(nak) szólt. Igazából ez is lenne a cél.
Kiket tudnál kiemelni a hazai szájharmonikás utánpótlásból?
Nem neveznék meg neveket, mert véletlen kihagynék valakit a sokból. Jó néhány sajátosan játszó harmonikás van itthon, akik már nem feltétlen a tradicionális hangképet hozzák, hanem izgalmasan kísérleteznek, vegyítik a játékot ilyen-olyan irányzatokkal.
Április közepén miniturnéra indultok Tim Lotharral. Személy szerint Te nem először játszol együtt a dán származású, pályafutása során több rangos díjat begyűjtött muzsikussal.
Évekkel ezelőtt ismertem meg Timet. Podlovics Péter szervezésében volt egy évenkénti blues fesztivál sorozat, és Péter az egyik fesztivál után összehozott egy after party-t. Én ott találkoztam vele először, majd évekre rá a Tiszavirág fesztivál szervezőin keresztül játszottam is vele többször. A véletlen közös zenélés nagy hatással volt rám. Tim a műfaj pont azon irányzatát játssza, ami mindig is közel állt a szívemhez. Tavaly a Mojoval játszottunk egy sessiont, ahol ő is meghívott zenész volt. A jól sikerült koncert után jött az ötlet, hogy most mi hívjuk meg Őt, és mutassuk meg Magyarországnak. Nagyon készülünk a koncertsorozatra. A turné érdekessége, hogy nagybőgő helyett most tubás barátunkat hívtuk el, Mazura Jánost. Itthon talán furán néz ki ez a felállás, de a bluesban már bevett hangszer a tuba és számtalanszor megjelenik. A koncerten külön-külön és Timmel közösen is fogunk játszani. Fontosnak tartom, hogy az Ő személyisége domináljon, hiszen egy igazán zseniális zenész, kivételes előadó. A turné két állomására is hívtunk hazai blues, illetve boogie csapatot, így egy mini fesztivált hozva össze. A Dániel Balázs nevével fémjelzett trió hazánk egyetlen egy boogie formációja. Balázs szinte minden ma élő boogie zongoristával játszott már, neve ismerősen cseng a külföldi koncertszervezők körében. Ővelük Győrben hoztunk össze egy közös muzsikálást. A Rambling Blues Trio a szegedi koncerten lesz vendég. A több mint két évtizede alakult csapat a blues autentikus irányzatát játssza, így tökéletesen kiegészítik az elképzelésünket. Reméljük, hogy sikeres lesz a koncertsorozat, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki szereti az igényes akusztikus blues zenét.
Szöveg: hoati, fotó: Marco Mazzolai
Megjelentette harmadik lemezét a Colombre Band
2016-04-10 | hír
Váray László és a Colombre Band harmadik lemeze március végén jelent meg. A korábbi albumokon megismert zenei sokszínűség, a szövegek megoldásai és a hangzás olyan egységgé álltak össze erre a lemezre, amelynek részletei már megjelenés előtt, kislemezként vagy rádiós útjain rengeteg új helyre és emberhez elvitte a győri székhelyű zenekart. Az itt szereplő dalszövegek most is úgy hatnak, mint egy lézeres szemműtét, amivel az ember fél szembenézni, de egy pillanat alatt segít tisztán látni a dolgokat. Az Ember vagyok című nagylemez, amit egy kreatív ötlettel „audio-szelfinek” neveztek el, megvásárolható a Kaláka Zenebolt oldalán, az info@colombre.hu címre levelet küldve, vagy a csapat koncertjen.A lemezbemutató koncertek dátumai:
április 30. - Komárom, Mediawave Fesztivál
május 05. - Budapest, Mika Tivadar Mulató - közös koncert a Csaszi PillanatmŰvek zenekarral
május 07. - Győr, Színhely Kultúrpince
hoati
Kacatok - Ripoff Raskolnikov az új lemeze dalairól
2016-04-07 | névjegy
Az osztrák származású, de Vas megyében élő Ripoff Raskolnikov egy hosszabb, négyéves szünet után jelentette meg az Odds And Ends címet viselő korongját. Az alábbiakban a tiszteletbeli magyarnak számító zenész mutassa be az új album dalait a saját szavaival.1. Virgo Angel
Egy gondtalan kis szerelmes nóta, ami sokkal tartozik Bo Diddley-nek. A dalban remek szólógitározás szerepel régi cimborámtól, Little G-től, azaz Szűcs Gábortól. Mindenki, akinek köze volt a lemezhez, úgy gondolta, hogy ennek kell lennie a nyitószámnak.
2. I Don’t Wanna Know
Attól tartok, hogy ez egy amolyan kis lázadó himnusz... azt hiszem volt idő, amikor Siegal barátomhoz hasonlóan kalóznak tartottam magam... most viszont már tapasztalt hajóskapitány vagyok, aki mindent megtesz, hogy rozzant lélekvesztőjét távol tartsa a cápáktól terhelt vizektől.
3. Abalone Earrings
Ez egy igaz történet - mind a nő, mind a fülbevalók igaziak -, vagy ahogyan megtörtént igaziak voltak. Másrészről viszont a dal mégsem annyira nőkről és fülbevalókról szól, sokkal inkább egy férfiról, aki jól érzi magát és nem törődik a végkifejlettel.
4. Late Monday Night
Ennek a szerzeménynek a gyökere már régóta, a harmincas éveim óta megvolt bennem, de sehogy se tudtam dűlőre jutni vele. Viszont mivel azt gondoltam, hogy a Late Monday Night egész jó számcím, soha nem dobtam ki a hozzá tartozó vázlataimat - és láss csodát, valamikor a tavalyi évben, főképp a zenekar inspirálására életre kelt. Újraírtam a szöveget, leegyszerűsítettem az akkordmenetet és ez született meg belőle.
5. The Edge
Egy kis haraggal visszatekintés egy elmúlt szerelemre. Eredetileg sokkal hagyományosabb bluesos dal lett volna, de egy ponton a bennem megbújó Keith Richards átvette az irányítást. Az egész nótában remek Nagy Szabolcs zongorajátéka.
6. Dead End Blues
A dal ötlete, ez az ál-kelta gitármotívum azután talált meg, miután egy intenzív hetet Nick Drake számainak hallgatásával töltöttem. Drake elképesztően tehetséges brit dalszerző-énekes volt, aki huszonhat évesen követett el öngyilkosságot. Arról is lehetne beszélgetni, hogy az ő, életről alkotott optimista szemlélete mennyire hatott a dalszövegre.
7. Train
Az egyik kedvencem ezen a lemezen. Dal szerelemről, veszteségről, szívfájdalomról, de optimista felhangokkal. Ugyanakkor annak az első látásra szerelemnek a története is, amit Podlovics Péter steel gitárjával kapcsolatban megéltem.
8. Get Away
Ezt eredetileg a Pribojszki Mátyással közös duóalbumra, a Room For Two-ra rögzítettük. Alapvetően arról szól, hogy egy idősebb férfi tanácsot ad egy fiatalabbnak egy enyhén szólva is rossz kapcsolat megszakításáról. Elég büszke vagyok a mandolinjátékomra ebben, de persze nem tudhatjuk, hogy Jimmy Page mit gondolna róla.
9. Evil-Hearted Women
Mindig is sok blues volt a zenémben, viszont ezen az új lemezen, talán ez az egyetlen dal, amelyben nyilvánvaló a hatás. Emelem öreg kalapom Skip James, Blind Willie McTell, Robert Johnson és a többi nagy korai blues zenész előtt, bármerre is legyenek mostanság.
10. Sailor Song
Ez a szerzemény eredetileg egy filmben szerepelt volna, amiben én egy Waits-szerű vagabondként, egy használaton kívüli benzintöltő előtt adtam volna elő. A rendező ötlete volt az, hogy írjak arról a régi elképzelésről, hogy minden alkalommal meghal egy hajós, ha valaki gyertyával gyújt meg egy cigarettát. A film természetesen nem készült el, úgyhogy be kell érnünk csak a dallal...
11. Odds & Ends
Amolyan életközép utáni önvizsgálat. "Tízezer mérföldet jöttem és semmit nem tudok felmutatni..." - ilyesmi.
12. Cheap Hotel
Ez pedig egy kis óda a házasságtöréshez, illetve ahhoz a szép sor színvonaltalan szemétládához, akihez hű dalszerzőtöknek szerencsétlensége volt az elmúlt negyvenakárhány évben.
Ismét magyar induló az European Blues Challenge-en
2016-04-03 | hír
2016. április 7-9-én immár hatodik alkalommal rendezik meg az European Blues Challenge-et. A Torrita de Sienában tartandó rendezvényen hazánkat a Mojo Workings képviseli.Az European Blues Uniont 2010-ben fesztivál- és koncertszervezők, klubok, blues magazinok, újságírók, fotósok, független lemezkiadók, rádióműsor-vezetők és zenészek egy csoportja hozta létre abból a célból, hogy a blues zene Európában reflektorfénybe kerüljön. A közös cél megvalósulása érdekében évről évre megrendezik az European Blues Challenge-et, mely eddig Németországban, Franciaországban, Litvániában és Belgiumban került megtartásra, míg idén az Olaszországban fekvő Torrita de Siena ad otthont neki. Az ez évi versenyen huszonegy európai ország egy-egy zenekara indul, Magyarországot a Gastroblues Fesztiválnak köszönhetően az ötödik születésnapját június 29-én a fővárosi Kobuci Kertben ünneplő Mojo Workings képviseli. A koncertek mellett szakmai konferenciákat és vásárt is tartanak, ahol minden résztvevő bemutathatja, hogy mivel foglalkozik.
Az European Blues Challenge idei fellépői:
április 08.: Blues Junkers (PL), Bluestream (BG), Red Butler (GB), Tanel Padar Blues Band (ES), Gas Blues Band (FR), Juraj Schweigert & The Grove Time (SK), Christian Bundgaard Trio (DK), Mojo Workings (HU), Johnny Fontane And The Rivals (CH), Ida Bang & The Blue Tears (SE), Johnny B Beast (LT)
április 09.: Tiny Legs Tim (BE), Lena & The Slide Brothers (FI), Ulrich Ellison & Tribe (AT), Paul Venturi & The Junkers (IT), Eric ’Slim’ Zahl And The South West Swingers (NO), Wax & Boogie Rhythm Combo (ES), Budda Power Blues (PT), WellBad (DE), Phil Bee’s Freedom (NL), Zamba (HR)
hoati
