Archívum
Blues fesztivál a Kobuci Kertben
2015-06-30 | koncertajánló
Háromnapos blues fesztivál várja a műfaj szerető és értő híveit július 8-a és 10-e között Óbudán, a városrész hangulatos főteréről nyíló Kobuci Kertben. Az immár harmadik alkalommal megrendezendő fesztiválon az elmúlt évekhez hasonlóan a blues jól ismert hazai és nemzetközi képviselői játszanak majd a Zichy-kastély belső udvarán üzemelő helyszínen. Részletes program
július 8.
17.30 – Sonny And His Wild Cows (H)
18.30 – Sir Oliver Mally feat. Victor Puertas (A-E)
20.00 – Morblus (I)
július 9.
17.30 – Zanzinger & Upor András (H)
18.30 – Raphael Wressnig Trio feat. Igor Prado (A-BRA)
20.00 – Little G Weevil’s International Allstars (E-F-I-A-H)
július 10.
17.30 – Muddy Shoes (H)
18.30 – Ripoff Raskolnikov Band (A-H)
20.00 – Marcos Coll Band feat. Jimena Segovia & Daryl Taylor (E-MEX-USA-D)
Napijegyek 2500 Ft-os áron, online kaphatók, a három napos bérlet 6000 Ft-ba kerül, és csak nyomtatott formában, a helyszínen vásárolható meg.
Szöveg: hoati, fotó: Császár Márta
Beth Hart: Izgatottan várom már a paksi fellépést
2015-06-26 | beszélgetések
A Los Angeles-i blues-rocker Beth Hart személyében napjaink egyik legnagyobb sztárját láthatja a 23. Paksi Gastroblues Fesztivál közönsége. Beth négy éves korában kezdett zongorázni, később Los Angelesben tanult ének és cselló szakon. 1993-ban került be a helyi klubok körforgásába egy tehetségkutatóban történt feltűnésével. A szakma és a közönség egyaránt új Janis Joplinként tekintett rá. Az énekhangja mellett kábítószer függősége is hasonló volt, de szerencséjére meg tudott szabadulni a drog démonától. Még ’93-ban alapította meg zenekarát, és 1996-ben adták ki debütáló albumukat Immortal címmel, amely Hart saját, illetve zenésztársaival közös szerzeményeit tartalmazta. Az igazi nagy sikert először Európában érte el 2005-ben Hollandiában tartott koncertjével, amelyről CD és DVD lemez is készült Live At Paradiso címmel. A lemez csúcsa a koncert végén előadott Led Zeppelin sláger, a Whole Lotte Love. Beth koncertműsora azonban szinte kizárólag saját dalaira épül. 2010-ben megjelent My California albumán a Sister Heroine gitárszólóját Slash játszotta, továbbá Mother Maria címmel írt egy számot a gitárosnak, akivel többször fellépet. 2011 és 2014 között két közös lemezt adott ki a blues szupersztár, Joe Bonamassával. Még 2013-ban egy dalt közösen ad elő nagy kedvencével, Buddy Guy-jal, annak Rhythm And Blues című kettős albumán. Ezt megelőzően Guy tiszteletére énekelt Jeff Beck gitárkíséretével a Kennedy Centerben, ahol többek között Barack Obama is állva tapsolt a közönséggel. Idén áprilisban került kiadásra legújabb lemeze, amely a paksi koncerten is kapható lesz. Beth Hart és csapata a paksi fellépés után Európa legnagyobb és legnívósabb két fesztiválján, a holland North Sea Jazz Festivalon és a finn Pori Jazz Festivalon lép színpadra. Az alábbi gondolatokat 2015. április 26-án a felvidéki Pöstyénben osztotta meg a Gastroblues stábjának. Ezek alapján úgy érezzük, hogy a több mint 20 éves fesztivál egyik legjobb koncertjének lehetünk részesei július 5-én.
„Gyönyörű itt minden. A hangpróba remekül sikerült, a színház csodás, és nézzen ki, gyönyörűek a fák, a folyó, itt vagyunk a partján, csodaszép. Ezelőtt még sohasem jártam itt, ez az első alkalom. Mindenki igazán nagyon kedves. Pompás esténk lesz, biztos vagyok benne.
Más-más ok miatt kedvelem a különböző koncerthelyeket. Szeretem a rock klubokat, az emberek izzadnak, mindenki hangos, iszik, és ez jó szórakozás. Szeretem a színházat, ez egy más típus, az emberek ülnek, egészen más típusú a dalösszeállítás, kicsit művésziesebbek, lágyabbak lehetünk, kipróbálhatunk ezt-azt. A fesztiválok az energiáról szólnak, amit végig meg kell tartani. A közönséget be kell vonni, amennyire csak lehet, mert nagy területről van szó. Szóval mindegyiket más ok miatt szeretem. Igazán nagyszerű mindegyik.
Sok kedves emlékem van a közönségemről. A minap Ausztriában játszottunk a Konzerthausban, csodás tapasztalat volt, de sok ilyen volt. De a kedvenceim egyike, ha már választanom kell, az, amikor a DVD-m készült a Paradisóban, Amszterdamban. Ez akkor volt, amikor előtte két, két és fél évig komoly egészségügyi problémákkal küszködtem. A karrieremnek és tulajdonképpen mindennek vége volt, és azóta újra kezdtem. Csináltam egy élő koncertfelvételt. Amikor szerződéseket próbáltam kötni, hogy támogassák a felvételt, sok ember csak annyit mondott: „nem dolgozunk vele, őt már elfelejtették”. De Új-Zéland és Hollandia teljesen elfogadott. Amikor Hollandiába mentem, egy nagyon kicsi helyen kellett volna játszanom, de olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett cserélniük a termet, és a Paradiso főtermébe kerültem. És amikor ott játszottunk annyi ember előtt, olyan érzésem volt, hogy kaptam egy második esélyt a karrierre, az egészségre, az életre. Ez egy igazán csodálatos pillanat volt. Nagyon hálás voltam, és a holland közönség igazán szuper. Nos, ez a legkedvesebb emlékem.
Várom már, hogy Pakson koncertezzünk. Különleges lesz számomra elmenni egy új országba és először játszani ott. Megpróbáljuk felvenni a közönséggel a kapcsolatot. Remélhetőleg az interneten megírják, mik a kedvenc számaik, így ha odamegyünk, tudni fogjuk, milyen műsort állítsunk össze nekik. Végül is olyan koncertet szeretnénk adni, amit az ottaniak szeretnének hallani. Szóval nagyon klassz lesz első alkalommal fellépni valahol.
A producerek, akikkel dolgozom, nagyon kedves emberek. Rob Mathes és Michael Stevens felkerestek a Kennedy Centerben adott koncert után és egy felvételt akartak készíteni velem. Amit korábban hallgattak meg tőlem, az I’d Rather Go Blind című szám volt, ami nem a sajátom. Azt akarták, hogy megint másnak dalát énekeljem, ahogy Joe-val is kettőt megcsináltam. Mármint Joe Bonamassával. Egy ehhez hasonló blues lemezt akartak. De aztán, amikor meghallgatták saját dalaimat és dalszövegeimet, felhívtak és azt mondták: „azt akarjuk, hogy a saját dalaidat add elő a saját dalszövegeiddel. Remélhetőleg ki tudjuk hozni belőled a sok pozitív üzenetet.” Mert sokszor, amikor írok, a nehézségekről írok, végtére is, ezért kezdtem el dalszövegeket írni, hogy megtaláljam az utat istenhez és elmondhassam neki, hogy küszködöm ezzel, és félek amattól, és összezavart valami, és segíts nekem. Én mindig is erre használtam az írást, de mindenki csak úgy gondolja, hogy élvezik a zenémet, ami a hitről szól, és az nem annyira érdekelte őket. De aztán mondtam nekik, ez nem úgy működik, hogy odaülök a zongora elé és azt mondom, OK, akkor most írok egy vidám dalt. Ehelyett inkább adtam nekik kb. 45 dalt és kiválasztottak közülük 12 vidámat. Amikor azt mondom, hogy vidámat, akkor arra gondolok, hogy megvan bennük egy nyilvánvaló életszemlélet, arról szólnak, hogyan bukdácsolunk mindannyian az élet jó és rossz pillanatai között, mert az életben megvan az öröm és a csoda, de a borzalom és a nehézség is ugyanúgy. Mindannyian ezeken megyünk keresztül, de a dalaim ezt a két szélsőséget valamiképpen összebékítik. Én legalábbis ezt érzem a felvételeimen. Ez azonban nem blues felvétel, inkább azt mondanám, a soul zene befolyásolta.
Az egész lemezt én komponáltam, a zenét és a dalszöveget is én szerzem. Zongorázom vagy gitározom, néha a basszusgitárt is használom, különösen, ha keményebb, rockos zenéről van szó. Ennél a lemeznél egyáltalán nem használtam basszusgitárt, csak akusztikus gitárra írtam a dalokat, és zongorára. Sok zongora van benne.
Nagyon sokan inspiráltak. Úr isten! Beethoven, Otis Redding, Aretha Franklin, Etta James, Carol King, Rickie Lee Jones, James Taylor, Black Sabbath, AC/DC, Rush. Imádom az Alice In Chains-t és imádom Chris Cornellt a Soundgardenből, különösen a korai időszakából. És persze lehet folytatni a listát, Florence And The Machine-t is szeretem, és olyan sok különböző stílusú előadót, például Annie Winehouse, Billie Holiday, Nina Simone, Frank Sinatra és lehetne folytatni a végtelenségig.
Fantasztikus a zenekarom, melegszívű, gyakorlatias emberek. Nagyon tehetségesek és remekül játszanak a hangszerükön, de van valami, ami még fontosabb nekem: van bennük egy nagyszerű tudatosság, hogy mennyire szerencsések, nemcsak azért, mert zenélhetnek, hanem azért is, mert egy csapatot alkotnak, aminek a tagjai, szeretik egymást és figyelnek egymásra. És persze együtt utaznak a világban és fellépnek mindenfelé. Ezt ők soha nem felejtik el és mindig hálásak ezért. Nincsenek elvárásaik, hanem tudnak örülni annak, amikor a lehetőséget megkapják, és számomra ez a legfontosabb, még annál is lényegesebb, hogy valaki mennyire jól zenél, vagy mennyire szépen énekel. Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a közönség megérkezik, nem arra figyel, hogy az egyes részei a koncertnek mennyire tökéletesek, hanem csak arra vágynak, hogy vidámnak és örömtelinek lássanak minket, és ebből energiát meríthessenek. Azt hiszem, én ezért vagyok a leghálásabb, hogy az én embereim és zenészeim ilyen felfogásban dolgoznak. Ez igazán csodás. Ők a családom.
Izgatottan várom már a paksi fellépést és remélem, hogy szeretni fognak bennünket. Remélem, hogy nagyon jó koncertet tudunk majd itt adni. Szeretném, ha a Facebookon tudatnák, mely dalokat szeretnék leginkább hallani, úgy fogjuk szervezni a műsort. Ez remek lenne.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy itt lehettem.”
A beszélgetés ide kattintva tekinthető meg.
„Gyönyörű itt minden. A hangpróba remekül sikerült, a színház csodás, és nézzen ki, gyönyörűek a fák, a folyó, itt vagyunk a partján, csodaszép. Ezelőtt még sohasem jártam itt, ez az első alkalom. Mindenki igazán nagyon kedves. Pompás esténk lesz, biztos vagyok benne.
Más-más ok miatt kedvelem a különböző koncerthelyeket. Szeretem a rock klubokat, az emberek izzadnak, mindenki hangos, iszik, és ez jó szórakozás. Szeretem a színházat, ez egy más típus, az emberek ülnek, egészen más típusú a dalösszeállítás, kicsit művésziesebbek, lágyabbak lehetünk, kipróbálhatunk ezt-azt. A fesztiválok az energiáról szólnak, amit végig meg kell tartani. A közönséget be kell vonni, amennyire csak lehet, mert nagy területről van szó. Szóval mindegyiket más ok miatt szeretem. Igazán nagyszerű mindegyik.
Sok kedves emlékem van a közönségemről. A minap Ausztriában játszottunk a Konzerthausban, csodás tapasztalat volt, de sok ilyen volt. De a kedvenceim egyike, ha már választanom kell, az, amikor a DVD-m készült a Paradisóban, Amszterdamban. Ez akkor volt, amikor előtte két, két és fél évig komoly egészségügyi problémákkal küszködtem. A karrieremnek és tulajdonképpen mindennek vége volt, és azóta újra kezdtem. Csináltam egy élő koncertfelvételt. Amikor szerződéseket próbáltam kötni, hogy támogassák a felvételt, sok ember csak annyit mondott: „nem dolgozunk vele, őt már elfelejtették”. De Új-Zéland és Hollandia teljesen elfogadott. Amikor Hollandiába mentem, egy nagyon kicsi helyen kellett volna játszanom, de olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett cserélniük a termet, és a Paradiso főtermébe kerültem. És amikor ott játszottunk annyi ember előtt, olyan érzésem volt, hogy kaptam egy második esélyt a karrierre, az egészségre, az életre. Ez egy igazán csodálatos pillanat volt. Nagyon hálás voltam, és a holland közönség igazán szuper. Nos, ez a legkedvesebb emlékem.
Várom már, hogy Pakson koncertezzünk. Különleges lesz számomra elmenni egy új országba és először játszani ott. Megpróbáljuk felvenni a közönséggel a kapcsolatot. Remélhetőleg az interneten megírják, mik a kedvenc számaik, így ha odamegyünk, tudni fogjuk, milyen műsort állítsunk össze nekik. Végül is olyan koncertet szeretnénk adni, amit az ottaniak szeretnének hallani. Szóval nagyon klassz lesz első alkalommal fellépni valahol.
A producerek, akikkel dolgozom, nagyon kedves emberek. Rob Mathes és Michael Stevens felkerestek a Kennedy Centerben adott koncert után és egy felvételt akartak készíteni velem. Amit korábban hallgattak meg tőlem, az I’d Rather Go Blind című szám volt, ami nem a sajátom. Azt akarták, hogy megint másnak dalát énekeljem, ahogy Joe-val is kettőt megcsináltam. Mármint Joe Bonamassával. Egy ehhez hasonló blues lemezt akartak. De aztán, amikor meghallgatták saját dalaimat és dalszövegeimet, felhívtak és azt mondták: „azt akarjuk, hogy a saját dalaidat add elő a saját dalszövegeiddel. Remélhetőleg ki tudjuk hozni belőled a sok pozitív üzenetet.” Mert sokszor, amikor írok, a nehézségekről írok, végtére is, ezért kezdtem el dalszövegeket írni, hogy megtaláljam az utat istenhez és elmondhassam neki, hogy küszködöm ezzel, és félek amattól, és összezavart valami, és segíts nekem. Én mindig is erre használtam az írást, de mindenki csak úgy gondolja, hogy élvezik a zenémet, ami a hitről szól, és az nem annyira érdekelte őket. De aztán mondtam nekik, ez nem úgy működik, hogy odaülök a zongora elé és azt mondom, OK, akkor most írok egy vidám dalt. Ehelyett inkább adtam nekik kb. 45 dalt és kiválasztottak közülük 12 vidámat. Amikor azt mondom, hogy vidámat, akkor arra gondolok, hogy megvan bennük egy nyilvánvaló életszemlélet, arról szólnak, hogyan bukdácsolunk mindannyian az élet jó és rossz pillanatai között, mert az életben megvan az öröm és a csoda, de a borzalom és a nehézség is ugyanúgy. Mindannyian ezeken megyünk keresztül, de a dalaim ezt a két szélsőséget valamiképpen összebékítik. Én legalábbis ezt érzem a felvételeimen. Ez azonban nem blues felvétel, inkább azt mondanám, a soul zene befolyásolta.
Az egész lemezt én komponáltam, a zenét és a dalszöveget is én szerzem. Zongorázom vagy gitározom, néha a basszusgitárt is használom, különösen, ha keményebb, rockos zenéről van szó. Ennél a lemeznél egyáltalán nem használtam basszusgitárt, csak akusztikus gitárra írtam a dalokat, és zongorára. Sok zongora van benne.
Nagyon sokan inspiráltak. Úr isten! Beethoven, Otis Redding, Aretha Franklin, Etta James, Carol King, Rickie Lee Jones, James Taylor, Black Sabbath, AC/DC, Rush. Imádom az Alice In Chains-t és imádom Chris Cornellt a Soundgardenből, különösen a korai időszakából. És persze lehet folytatni a listát, Florence And The Machine-t is szeretem, és olyan sok különböző stílusú előadót, például Annie Winehouse, Billie Holiday, Nina Simone, Frank Sinatra és lehetne folytatni a végtelenségig.
Fantasztikus a zenekarom, melegszívű, gyakorlatias emberek. Nagyon tehetségesek és remekül játszanak a hangszerükön, de van valami, ami még fontosabb nekem: van bennük egy nagyszerű tudatosság, hogy mennyire szerencsések, nemcsak azért, mert zenélhetnek, hanem azért is, mert egy csapatot alkotnak, aminek a tagjai, szeretik egymást és figyelnek egymásra. És persze együtt utaznak a világban és fellépnek mindenfelé. Ezt ők soha nem felejtik el és mindig hálásak ezért. Nincsenek elvárásaik, hanem tudnak örülni annak, amikor a lehetőséget megkapják, és számomra ez a legfontosabb, még annál is lényegesebb, hogy valaki mennyire jól zenél, vagy mennyire szépen énekel. Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a közönség megérkezik, nem arra figyel, hogy az egyes részei a koncertnek mennyire tökéletesek, hanem csak arra vágynak, hogy vidámnak és örömtelinek lássanak minket, és ebből energiát meríthessenek. Azt hiszem, én ezért vagyok a leghálásabb, hogy az én embereim és zenészeim ilyen felfogásban dolgoznak. Ez igazán csodás. Ők a családom.
Izgatottan várom már a paksi fellépést és remélem, hogy szeretni fognak bennünket. Remélem, hogy nagyon jó koncertet tudunk majd itt adni. Szeretném, ha a Facebookon tudatnák, mely dalokat szeretnék leginkább hallani, úgy fogjuk szervezni a műsort. Ez remek lenne.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy itt lehettem.”
A beszélgetés ide kattintva tekinthető meg.
Rhiannon Giddens: Tomorrow Is My Turn
2015-06-22 | kritika
A Grammy-díjas Carolina Chocolate Drops alapítói közé tartozó Rhiannon Giddens 2013 szeptemberében a New York-i városházán lépett fel, ahol a Coen testvérek Llewyn Davis világa című filmjéhez készült filmzenealbumot mutatták be. A klasszikus zenei végzettségű, az ünnepelt rhythm and blues énekesnőket is megszégyenítő hangú Giddens az Odetta által sikerre vitt tradicionális folk dalt, a Waterboyt adta elő. Előadása mindenkit lenyűgözött, mi több a producer T Bone Burnett felajánlotta a részére, hogy készítsen szólólemezt. Az énekesnő annak ellenére, hogy a csokipralinéról elnevezett együttesével új lemezt tervezett, a felkérést elfogadta. A Tomorrow Is My Turn című albumon olyan több zenei műfajhoz tartozó dalokat hallhatunk, amelyeket nők írtak vagy női előadók tettek híressé. A repertoárban megtaláljuk így Geeshie Wiley, Dolly Parton, Sister Rosetta Tharpe és Elizabeth Cotten egy-egy dalát is. A tradíciót és a fiatalos lendületet vegyítő lemez Los Angelesben és Nashville-ben került rögzítésre. A közreműködő zenészeket Burnett választotta ki, akik a folk, blues, soul és gospel műfajok elemeit ötvözték eredetien, magától értetődően. Nonesuch Records / Magneoton, 2015
hoati
Szavazz a Blues Blast Music Awards jelöltjeire!
2015-06-17 | hír
Május elején a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, rádiós műsorvezetők, fesztiválok támogatói, szórakozóhelyek tulajdonosai, vezetői és egyéb zeneipari szakemberek összeállították az idei Blues Blast Music Awards jelöltjeinek listáját. A szavazás 2015. július 15-én indul és szeptember 15-ig tart, a díjátadóra szeptember 25-én a champaigni The Fluid Events Centerben kerül sor. Szavazni jogosultak mindazok, akik feliratkoztak a világ leggyorsabban növekvő, a több mint 90 országból több mint 33000 feliratkozóval rendelkező internetes blues magazin ingyenes hírlevelére.
A jelöltek listája
Contemporary Blues Album
Linsey Alexander: Come Back Baby
Altered Five Blues Band: Cryin' Mercy
Dave Specter: Message In Blue
Elvin Bishop: Can’t Even Do Wrong Right
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Selwyn Birchwood: Don't Call No Ambulance
Traditional Blues Album
Mud Morganfield & Kim Wilson: For Pops (A Tribute To Muddy Waters)
Andy T - Nick Nixon Band: Livin' It Up
Sugar Ray & The Bluetones: Living Tear To Tear
Mississippi Heat: Warning Shot
Lynwood Slim: Hard To Kill
The Cash Box Kings: Holding Court
Soul Blues Album
D.A. Foster: The Real Thing
Missy Andersen: In The Moment
Otis Clay & Johnny Rawls: Soul Brothers
Robin McKelle & The Flytones: Heart Of Memphis
Tad Robinson: Day Into Night
Slam Allen: Feel These Blues
Rock Blues Album
Tinsley Ellis: Tough Love
Devon Allman: Ragged & Dirty
Anthony Gomes: Electric Field Holler
Royal Southern Brotherhood: heartsoulblood
Jarekus Singleton: Refuse To Lose
Bobby Messano: Love & Money
Acoustic Blues Album
Doug MacLeod: Exactly Like This
Dan Phelps: Going Home
Big Dave Mclean: Faded But Not Gone
Duo Sonics: N Ur Town
Steve Earle & The Dukes: Terraplane
Rory Block: Hard Luck Child
New Artist Debut Album
Joakim Tinderholt: You Gotta Do More
Magnus Berg: Cut Me Loose
Big George Harp: Chromaticism
Madison Slim: Close But No Cigar
D.A. Foster: The Real Thing
Markey Blue: Hey Hey
Fo' Real: Heavy Water
Eight O' Five Jive: Too Many Men
Live Blues Recording
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967
Reverend Raven & The Chain Smokin' Altar Boys: Live At The Red Rocket
John Ginty: Bad News Travels Live
Coco Montoya: Songs From The Road
Brandon Santini: Live & Extended
Chris O'Leary Band: Live At Blues Now
Historical Or Vintage Recording
Sean Costello: In The Magic Shop
Lead Belly: Smithsonian Folkways Collection
J.B. Hutto: Hawk Squat Deluxe Edition
Jimmy Thackery: Extra Jimmies
Junior Wells: Southside Blues Jam
John Mayall's Bluesbreakers: Live In 1967
Blues Band
Ghost Town Blues Band
Mississippi Heat
The Mannish Boys
Sugar Ray & The Bluetones
The Cash Box Kings
Rick Estrin & The Nightcats
Male Blues Artist
Brandon Santini
Bobby Rush
Lynwood Slim
Elvin Bishop
John Németh
Doug MacLeod
Female Blues Artist
Gaye Abdegbalola
Alexis P. Suter
Debbie Davies
Janiva Magness
Missy Andersen
Marcia Ball
Sean Costello Rising Star Award
Altered Five Blues Band
Jarekus Singleton
Christone ’Kingfish’ Ingram
Jeff Jensen
Selwyn Birchwood
Deb Ryder
hoati
Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről
2015-06-12 | kritika
Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az ugyancsak trióban felálló Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.
Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.
Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére.
McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.
A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.
Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Delta Moon: Low Down
2015-06-09 | kritika
A Delta Moon sokáig egyet jelentett a Tom Gray és Mark Johnson alkotta gitáros duóval, akik a Mississippi menti blues hagyományok ápolását tűzték ki maguk elé célnak. Tipikus utazó zenészek voltak, leginkább a kis közönség előtti személyesebb hangvételű koncerteket kedvelték. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumuk 2002-ben jelent meg, ettől kezdve az impresszáriók érdeklődését felkeltve Egyesült Államok, Kanada és Európa-szerte tekinthette meg a nagyközönség is a fellépéseiket. A publikum mindenütt hálásan fogadta az együttes koncertjeit és a sajtó visszhangzott a dicsérő, köszönetet mondó cikkektől. Felállásuk 2007-ben bővült, Franher Joseph basszusgitáros és Darren Stanley dobos érkezésével kvartettként folytatták a munkát. A dobos poszton időközben átalakult zenekar a közelmúltban adta ki a messzire nyúló hatásokat felvonultató jubileumi, tízedik lemezét. A repertoár tizenkét kompozíciót tartalmaz, a Roots Music Association által 2008-ban Blues Songwriter Of The Year címmel kitüntetett Tom Gray saját és társszerzőkkel írt dalait, valamint Tom Waits, Bob Dylan és Skip James egy-egy szerzeményét. Az album egésze őszinte, izgalmas és merész produkció. A legütősebb megoldás, ahogyan a slide gitárokat egymásba csúsztatják minden dalukban, s ennek eredménye a hömpölygő, áradó, magával sodró hangzás tele szenvedéllyel.Jumping Jack Records, 2015
hoati
„Eric Clapton engem választott” – interjú Ryan McGarvey-val
2015-06-01 | beszélgetések
Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Ebből kifolyólag nem túlzás azt állítani, hogy első magyarországi koncertje, melyre június 5-én kerül sor az A38 Hajón, piros betűs ünnepnap a műfaj rajongóinak. Az Új-Mexikóból származó zenész budapesti fellépése kapcsán válaszolt a kérdéseinkre.
Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?
A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: a Led Zeppelint, Jimi Hendrix-szet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.
Milyen volt akkoriban az Új-Mexikói blues színtér?
Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues dzsemmelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.
Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?
Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!
Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?
Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Son House és R. L. Burnside is, és olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és Joe Bonamassa.
A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?
Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.
Milyen érzés volt, amikor Eric Clapton és Jeff Beck felfigyelt rád?
Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több mint négyezer versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni. Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!
Mik a legutolsó albumod központi témái?
A The Road Chosenen rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatommal foglalkozik. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.
Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?
Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.
Melyik az öt kedvenc blues számod?
Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom.
Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?
A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, nagyon sokat jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra az az volt, hogy tavaly az European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.
A beszélgetés eredetije az A38 Hajó blogján jelent meg.
Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?
A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: a Led Zeppelint, Jimi Hendrix-szet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.
Milyen volt akkoriban az Új-Mexikói blues színtér?
Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues dzsemmelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.
Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?
Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!
Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?
Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Son House és R. L. Burnside is, és olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és Joe Bonamassa.
A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?
Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.
Milyen érzés volt, amikor Eric Clapton és Jeff Beck felfigyelt rád?
Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több mint négyezer versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni. Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!
Mik a legutolsó albumod központi témái?
A The Road Chosenen rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatommal foglalkozik. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.
Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?
Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.
Melyik az öt kedvenc blues számod?
Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom.
Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?
A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, nagyon sokat jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra az az volt, hogy tavaly az European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.
A beszélgetés eredetije az A38 Hajó blogján jelent meg.
