Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Archívum

Colombre Band: Húsevő
2014-07-29 | kritika


A győri zenekar briliáns első lemezét még a Rockinform olvasóinak volt alkalmam bemutatni, sőt a „hozzá tartozó” interjú is a lapba készült. Időszerű tehát a Blues vanon jelenésük, hiszen immár elkészült a második Colombre CD! És hogy mi történt, mi tartott nekem ilyen sokáig, lévén a megjelenése nem tegnapi?
Alighanem az a helyzet kulcsa, hogy ezúttal cserben hagyott az érzékelő képességem! Valójában a címadó dal legkevésbé sem fantáziátlan, ám (finoman szólva betegesen vonzó) horrorisztikus klipje riasztott vissza a komplett lemezanyagtól, holott nyilván a képek alatt is ugyanez a zene szólt, a videó mégis másként hatott rám, mint a CD verzió, amelynek hallgatása közben kizárólag a muzsikára koncentrálhatok.
Azaz: majdnem! Mert a Húsevő igenis kiköveteli magának, hogy ne háttérzeneként fogyasszuk! (Ismerkedésképp megpróbáltam. Eredmény: a Colombre Band teljesen elvonta a figyelmemet a pillanatnyi „főtevékenységemről”.) Az ok a szöveg egyes sajátos képeiben, fordulataiban keresendő, amelyeket „menet közben” akaratlanul is muszáj minimum át-, netán végig gondolnunk. Sorok vagy félsorok, amelyek engem különösen megfogtak: „élvezd, ahogy a szívem áthatol a golyón”, „sosem vagy itt, hogy kidobjalak” (mindkettő a Hamu a hamuhoz című számból), „Kurva nagy tepsi, egybesülnek az állatok/annyira jó lesz ez az Európai Egyesült Államok” (Morális kielégülés), „unom a percet, ami évek óta tart” (Meglopott tolvaj), „a lélekbúvár megint csak egysejtűnek tekint” (Ébredés előtt), stb. (Az idézetek a gitáros, énekes, zeneszerző és szövegíró Váray László leleményei.) Mindez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volna és nem több, hiszen összességében mindegyik dalra érdemes ráfülelni.
Azzal együtt, hogy a legkevésbé sem vidám nótákkal teli a Húsevő, sőt. Szakítás, borongások, gyötrések, apró lélek-gyilkosságok, kilátástalanság, szóval: korunk vérbeli (underground blues, vagy milyen stílusú) zenéje ez, kérem! A lemezfelvétel óta átalakult banda remek zenei és előadói teljesítményt nyújt. A címadó szerzeményben a Djabe egyik alapembere, Kovács Zoltán „KO” hideg, fémes hang(ulat)ú billentyűs játéka több mint figyelemre méltó. Kiemelni azonban egyetlen dalt sem tudok, amelyiket úgy, ahogy van, el tudnék tenni magamnak télire: amelyik egy az egyben, tökéletesen eltalált lenne. Igaz, „töltelékszámot” sem vélek felfedezni, amelyik nem érdemelte volna meg, hogy lemezre kerüljön.
Erősnek, ám kísérletezőnek, útkeresőnek gondolom ezt az anyagot. A jövőre nézve – véleményem szerint - a mostani átlagnál erősebb blues és a fajsúlyos szövegek kombinációja lehet a nyerő, amelyhez itt a Meglopott tolvaj és az Ébredés előtt áll talán legközelebb. Meglesz-e vajon? Már csak ezért is kíváncsi vagyok a folytatásra!

Gryllus, 2013

olasz


Micke Björklöf & Blue Strip: After The Flood
2014-07-25 | kritika


A paksi Gastroblues Fesztivál és a finn Puistoblues Fesztivál együttműködésének köszönhetően számos formáció érkezett már az ezer tó országából a Duna-parti városba. Közéjük tartozik a hazánkban épp tíz esztendeje járt Micke Björklöf & Blue Strip is, amely hat év kihagyás után, tavaly jelentette meg ötödik lemezét. Az After The Flood az eddigi legambiciózusabb albumuk: a felvételek a jazz szülővárosában, New Orleansban, a híres Piety Street Stúdióban kerültek rögzítésre, a produceri feladatokat pedig az a Mark Bingham látta el, aki eddigi pályafutása során olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Dr. John, Allen Toussaint, John Mooney, Tab Benoit és John Scofield. A megszokottakhoz képest sötétebb hangulatú dalok többségét Európa legjobb slide-gitárosai közé sorolt, a Southpaw Steel 'n' Twang nevű instrumentális trióban is játszó Ville Leppanen jegyzi. A blues-rock, a New Orleans-i soul és az R & B elemeit magába olvasztó szerzeményekben Micke Björklöf és zenekarának tagjai gyakorlatilag minden eddig ismert erényüket felsorakoztatják: színgazdag játék, biztos tempóérzék és hangszerkezelés, tökéletes összhang és egymás iránti tolerancia. A több mint tizenöt éve változatlan felállással működő együttes New Orleansban tett látogatásáról, a lemezfelvételről a díjnyertes Aaron Walker rendezésében dokumentumfilm készült, ami a legismertebb videomegosztó portálon tekinthető meg.

Hokahey! Records, 2013

hoati


Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (II. rész)
2014-07-19 | kritika


A szombati program is már délután elkezdődött, Éles Gábor triója volt az első banda a fellépők sorában. Kőkemény zenéjük a progresszív zene, a jazz, a blues és a soul ötvözete. Angol nyelven megírt, melankolikus hangulatú saját számokat adtak elő főleg, melyeket cover felvételek követtek, így néhány Jimi Hendrix is, mint a Woodoo Chile, vagy az alaposan átfogalmazott Purple Haze. A popularitás oltárán semmit sem áldozó zenekarvezető, aki nemcsak kitűnően felkészült gitáros, jó torkú és hangtónusú énekes, hanem zeneszerző-szövegíró is, a puritán trió formációban, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos személyében megbízható, a hazai zenei élvonalhoz tartozó muzsikustársakra lelt.
Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte. A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.
Időben, - sőt, várniuk is kellett a zenészeknek - folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra. Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros, nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót. Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár, sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.
Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel. Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a boogie-kra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.
Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak.  Mindenesetre velük a koncert, így is parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


Cathy Lemons: Black Crow
2014-07-16 | kritika


A Wisconsin államból származó, hosszú ideig Dallasban, a ’80-as évek közepe óta San Franciscóban élő Cathy Lemons harmadik lemezét idén tavasszal jelentette meg. A Black Crow című albumot a 2010-ben kiadott, a veterán basszusgitárossal, Johnny Ace-szel készített CD-hez (Lemonace) hasonlóan, Little G Weevil utolsó hanganyagát is gondozó lemezcég, a VizzTone Label Group dobta piacra. Az albumon tíz felvételt talál a hallgató: hat az énekesnő nevéhez fűződik, mellettük Kim Wilson, Earl King, James Brown, és a hazánkban kevésbé ismert country előadó, a jelenleg szólóban zenélő Kieran Kane egy-egy dala került még rögzítésre. Cathy Lemons eddigi pályafutása során olyan nagyságok oldalán játszott, mint John Lee Hooker, Stevie Ray Vaughan, Anson Funderburgh, Tommy Castro és Mark Hummell, így nem meglepő, hogy a remek nótákat tartalmazó, mesterien szerkesztett, mély érzelmek kiváltására alkalmas lemez elkészültében a műfaj krémjéhez tartozó vendégzenészek, Doug James, Volker Strifler és Kid Andersen is segédkeztek.

VizzTone Label Group, 2014

hoati


Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)
2014-07-14 | kritika


Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as  blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.
Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et. Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.
Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes. A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.
A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt. A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain,  Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.
Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)


The Black Keys: Turn Blue
2014-07-11 | kritika


A Black Keys sikere 2008-ban az Attack & Release című lemez megjelenésével kezdődött: ezt az albumot már igazi producer, a jónevű Danger Mouse gondozta, a lemez rendes stúdióban készült, amik azt eredményezték, hogy az amerikai albumlista első húsz helyezettje közé került, sőt, a Rolling Stone magazin az év legjobbjai közé választotta. A Dan Auerbach gitáros-énekes és Patrick Carney dobos alkotta duó következő két lemeze, a Brothers és az El Camino aztán világsztár státuszba röpítette az ohiói Akronból származó párost.
Nyolcadik stúdióalbumukat, a májusban piacra került Turn Blue-t komoly várakozások előzték meg, hiszen ez a lemez már nem egy reményteljes, feltörekvő zenekaré, hanem egy olyan együttesé, amelynek meg kell mutatnia, hogy a siker nem véletlenül csúszott be.
A fiúkat az új hanganyagnál ismét Danger Mouse segítette, aki részt vállalt a dalok megírásában, a szintiszólamok feljátszásában is. A blues-rocktól szinte teljes eltávolodást hozó album melankolikusabb, sötétebb az elődjeinél, ami ha tudjuk, hogy Auerbach a közelmúltban elvált feleségétől, a gyerekláthatás elhúzódó pere pedig nyilvános élveboncolássá vált, cseppet sem meglepő. A lemez jó pár slágert tartalmaz, gondoljunk csak a Weight Of Love, az In Time, a Bullet In The Brain című szerzeményekre, a tetőpontot mégis a már kislemezként is kiadott, tévéprédikátoros klippel felhevített Fever jelenti.
A 2013 nyarán rögzített Turn Blue kiváló hanganyag, bár a Black Keys három éve megjelent, eddigi legjobb lemezének tartott El Camino szintjét azért nem éri el, de arra mindenképpen képes, hogy a zenekar emelkedő csillagát egy kicsit még feljebb tornássza. Ez abból is látszik, hogy az album kiadása után a Billboard 200-as lemezeladási listájának élére ugrott, míg az El Camino korábban csak a második helyig tudta felküzdeni magát.

Nonesuch Records / Magneoton, 2014

hoati


Southpaw Steel 'n' Twang: Hale's Pleasure Railway
2014-07-06 | kritika


Számtalan balkezes gitárost találunk a blues- és a rockzenei világban, közülük Albert King, Jimi Hendrix, Tommy Iommi és Kurt Cobain neve talán mindenki számára ismerősen cseng. A gitáron balkézzel játszók táborát erősíti a hazánkban szinte teljesen ismeretlen, ám az északi országokban komoly elismertségnek örvendő finn Ville Leppanen. Jómagam Micke Björklöffel való közös munkái révén ismertem meg a Lefty becenévre hallgató muzsikust, aki JP Mönkkönennel (basszusgitár) és Tero Mikkonennel (dob) karöltve 2010-ben Southpaw Steel 'n' Twang néven zenekart hozott létre. A trió bemutatkozó lemezén található dalok a blues, jazz és a bluegrass elemeit viselik magukon, de a Dark C című számban a progresszív zene is tetten érhető. A Steel 'n' Twang a capella előadását leszámítva csakis instrumentális szerzeményeket hallunk, melyekben Leppanen gitárjátéka (lap, pedal steel, elektromos, akusztikus és bariton) dominál. Két dalban (Bayou, Feather Wheather) vendégzenészként Jukka Haikonen Lowrey orgonán játszik, szinte észrevétlenül, csupán a hangulat kedvéért. Ígéretes kezdet, talán nem csak a saját nevemben mondhatom: kíváncsian várjuk a folytatást!

Bafe’s Factory, 2014

hoati


Blues Fesztivál a gyulai várban
2014-07-02 | koncertajánló


Ebben az évben kilencedik alkalommal rendezik meg a Vár Blues Fesztivált a Gyulai Várszínház szervezésében. A gyulai vár reneszánsz udvarán felállított várszínpad kitűnő akusztikájú, így mindig nagy élmény itt meghallgatni a blues műfaj legjelesebbjeit itthonról és külföldről. A 2014. július 20-án tartandó fesztivál idei külföldi sztárvendégei az olasz Luca Giordano Band és az Egyesült Államokból érkező Sax Gordon szaxofonos, a hazai színeket pedig a Magyar Atom, a Pribojszki Mátyás Band és a Kéknyúl Hammond Band képviseli.

A Luca Giordano Band az egyik legjobb blues zenekar Itáliában. Erről a gyulai fesztiválközönség tavaly már meggyőződhetett, amikor az azóta tragikusan elhunyt, Eric ’Guitar’ Davis-szel adtak egy feledhetetlen koncertet. Luca Giordano gitáros éveket töltött Chicagóban, ahol magába szívta a blues játékmódjának gyökereit. Gitárjátéka, éneke a blues lényegét mutatja be, és ebben segítik kitűnő zenésztársai is. Idén az olasz együttes sztárvendége a kiváló amerikai szaxofonos, Sax Gordon. Az őrületes show-kat csináló muzsikus minden alkalommal feltüzeli a közönséget. Gordon stílusa szerencsésen ötvözi az R&B-t, a blues mélységét, a rock vadságát és a gyönyörű balladákat. A Kaliforniából származó művész pályafutása során olyan neves blues muzsikusokkal lépett fel és készített lemezeket, mint Luther ’Guitar Junior’ Johnson, Jimmy Witherspoon, Champion Jack Dupree és John Hammond. Négy önálló albumot jelentett meg eddig saját zenekarával. Várhatóan nagy sikert fog aratni a Vár Blues Fesztiválon az olasz együttes szólistájaként.
Tátrai Tibor a mai gitárosok legjobbika. Játékával évtizedek óta megörvendezteti a hallgatókat sok népszerű együttes szólistájaként. Fiatal korában Radics Béla volt rá nagy hatással, akitől sokat tanult. Tizenhét éves volt, amikor elhívták a Kárpátiába játszani. Ezt a Juventus zenekar, majd a legendás Syrius együttes követte. Innen a Minibe vezetett az útja, majd Horváth Charlie zenekarához, az Olympiához csatlakozott. Játszott a Generálban, az Új Skopióban és a Hobo Blues Bandben. Ezután főleg saját formációiban lépett fel: a Tátrai Bandben, a Magyar Atomban, a Boom Boomban és a Latin Duó zenekarban. A Békés megyei városban a kitűnő zenészekből álló Magyar Atommal láthatják az érdeklődők.
Pribojszki Mátyás az egyik legjobb szájharmonikás Európában, ahol mintegy harminc országban lépett fel együtteseivel. Jelenlegi csapatával, a Pribojszki Mátyás Bandel újrapozícionálta a szájharmonikát megmutatva, hogy ez az intim szólóhangszer a blues műfaján túl is nyújt zenei felfedezéseket, új ízeket. A Békéscsabáról indult muzsikus nem csak aktuális zenekaraival koncertezik, de nagyon sok magyar neves előadó lemezén, koncertjein is hallható egyedi játéka. Fellépésein a legnagyobb világsztárokkal is játszott már, olyanokkal, mint Charlie Musselwhite, Bob Margolin, Duke Robillard és Mike Sponza. Az utóbbi években a megújult Pribojszki Mátyás Bandel lép fel, amelyben Szász Ferenc gitározik, Kovács Erik zongorázik, Molnár Dániel dobol és Eckert Ervin basszusgitározik.
A Kéknyúl Hammond Bandet a hazai és nemzetközi fronton egyaránt elismert billentyűs, Premecz Mátyás alapította 2008-ban, hogy izgalmasan kiaknázza a közel félszázados Hammond orgonájában rejlő könnyűzenei lehetőségeket. Először instrumentális zenéket játszottak, később csatlakozott hozzájuk Andy Hefler énekes. Bár a Kéknyúl hangzása ma is a Hammond orgonára épül, a hangszer kevésbé van előtérben. Céljuk egy olyan vokális-instrumentális hangzás elérése, amelyben minden zenész megtalálhatja a maga terét. Az együttes nem csak a budapesti klubélet kedvence évek óta, hanem valamennyi hazai fesztiválra is meghívást kaptak, több sikeres koncertjük volt külföldön is. A kilencedik alkalommal megrendezendő Vár Blues Fesztivál nyitózenekarának eddig két lemeze jelent meg, az első 2010-ben Nahát babám, a második 2014-ben The Wind Plays Me címmel.