Archívum
„Véletlenül magyarul beszélek.” A szlovák Joe Cocker
2008-09-02 | kritika
„A zenekar csehszlovák zenekar, mert Michal cseh, mi pedig szlovákok vagyunk. És én véletlenül magyarul beszélek.” – mondja Peter Lipa Live In Hungary című albumának elején.A szlovák jazz-blues élet magyar felmenőkkel is rendelkező karizmatikus alakját, mintegy 5–6 évvel ezelőtt volt szerencsém felfedezni magamnak a Sziget Fesztiválon. Első blikkre azt hittem, hogy Joe Cockert látom a színpadon, már ami a fizimiskáját illeti. Fantasztikus koncerten bizonyította, hogy a Felvidéken milyen magas szinten űzik eme műfajt. Zenéjében felfedezhetők többek közt Al Jarreau, Ray Charles vagy Bobby McFerrin stílusjegyei. A felállás ének – szaxofon – zongora – basszus – dob. A zenekar igen fiatal tagjai közül külön kiemelném a cseh származású szaxofonzsenit, Michal ®ačeket, aki jiří stivíni magasságokban fújja a tenor- és alt szaxofont, valamint a fuvolát. Nemrég tudtam meg tőle, hogy autodidakta módon tanult meg hangszerén játszani. A doboknál Marcel Buntaj, a zongora mögött Juraj Tatár, a bőgőn Martin Gaąpar játszott.
Néhány évvel később egy rövidebb turné erejéig újfent ellátogatott hozzánk a csapat, hogy bemutassa Beatles In Blue(s) lemezét a magyar közönségnek. Ezen az albumon többek közt olyan Beatles-klasszikusok csendülnek fel, mint az All My Loving, Norwegian Wood, With A Little Help From My Friends, I Wanna Be Your Man. A nótákra csak a második vagy harmadik meghallgatás után lehet ráismerni, hangszerelésük rendkívül fineszes, hol lassabb, hol gyorsabb, a blues-jazz és funk zenei elemeivel megtűzdelve. A magyarországi turné hál’istennek – és a magyar kiadónak köszönhetően – megjelent Live in Hungary címmel 2004-ben. Ezen a koncertfelvételen hallható Eric Burdon The House Of The Rising Sun-ja, amely már-már lerágott csont, de a szlovák jazzmester olyan lendületes módon dolgozta át, hogy az ember hanyattesik tőle. Továbbá szerepel rajta két saját szerzemény is, illetve két nyolcvanas felvétel, amelyek a Miskolci Jazz Napokon készültek.
Egy még nagyobb budapesti koncerten, 2005 őszén az A38-on Lipáék akkora bulit csaptak, hogy majd’ elsüllyedt a hajó. Ezen koncert sikere után azt reméltem, hogy biztosan több fogja követni, de legalábbis egy újabb magyar lemez megjelenése, sajnos nem így lett, pedig mindig is mondta: szívesen jönne, ha hívnák.
Szerencsénkre 2008. augusztus 30-án az Art Mozaik Külhoni Művészeti Fesztivál keretében hosszas csend után újra meghívást kapott Lipa. Vélhetően a rossz időpontválasztásnak, vagy a kissé hanyag (?) szervezésnek tudható be, de a koncert elején a Millenáris Fogadó termében mindössze 20 fős (!) publikum várta. A kezdeti nehézségek ellenére a zenekar 2 órás koncertet adott, melynek végére a közönség száma is megtriplázódott. Az új tagokkal bővült zenekarban lehetőségünk nyílt megismerni az ifjabb Peter Lipa zongoratudását is, aki hol lassabb lírai, hol tempósabb virtuóz szólókkal frissítette a nótákat.
Örvendetes lenne, ha a hazai koncertszervezők és lemezkiadók, sőt a magyar kultúrpolitika több figyelemmel viseltetne a határon túli művészek iránt, hiszen akár a zene, mint közös nyelv utat nyithatna a megbékélés felé, s szorosabbra fűzhetné a barátinak éppen nem mondható viszonyt szomszédainkkal. Peter Lipa egyébiránt már tett ez ügyben néhány lépést: évekkel ezelőtt létrehozta a Visegrad Blues Band együttest, amely nevéhez hűen a visegrádi országokból toborozta tagjait, Magyarországról például olyan elismert zenészeket, mint Póka Egon és Solti János (!). Amíg azonban bármely külhoni művész a szombatihoz hasonló fogadtatásban részesül, ne csodálkozzunk, ha nem harap rá a magyarok kínálta szereplési lehetőségekre. Szerencse, hogy a 65 éves jazzmágus humoránál és profizmusánál fogva ezt is „könnyedén” áthidalta: „Már attól féltünk, hogy túl nagy lesz a közönség. Látom, hogy a barátok, ismerősök, rokonok eljöttek…” Jöhetnének gyakrabban, bár mennénk többen is!
andystone
Dalszöveg(elés) Özsébbel
2008-09-01 | névjegy
Kata
Egyedül élt egy házban,
Ahol kétszáz diák lakott,
Nem volt nehezebb neki, mint másnak,
Túlélt minden napot.
Kapott szobát, s munkahelyet
Egymáshoz nagyon közel,
Az anyja intett, majd a fal felé fordult,
Ő nézte, hogy hogyan megy el.
Évekig próbálta hinni,
Hogy elviszi majd valaki,
Lépni akkor kellett volna,
Könnyű ezt most mondani.
Szobájában apró emlék-
Rögök gyűltek fel,
Halott idők sírkövei,
Lassan tűnnek el.
Túl sokat az életéről
Senki sem tudott,
A csend figyelt rá és ő is csendben
Várta a holnapot.
Én is csak egy rövid
Villanásra tűntem fel,
Nem tudtam őt megfejteni,
Hát hagyta, hogy menjek el.
Könyveivel összenőve
Gyakran rosszat álmodott,
Kockába zárva hordta magánál
A holdat és a napot.
Ezer kérdésem volt,
De egyet sem tettem fel,
Bármi is voltam a szívében,
Remélem, hagyta, hogy múljon el.
Özséb
Egyedül élt egy házban,
Ahol kétszáz diák lakott,
Nem volt nehezebb neki, mint másnak,
Túlélt minden napot.
Kapott szobát, s munkahelyet
Egymáshoz nagyon közel,
Az anyja intett, majd a fal felé fordult,
Ő nézte, hogy hogyan megy el.
Évekig próbálta hinni,
Hogy elviszi majd valaki,
Lépni akkor kellett volna,
Könnyű ezt most mondani.
Szobájában apró emlék-
Rögök gyűltek fel,
Halott idők sírkövei,
Lassan tűnnek el.
Túl sokat az életéről
Senki sem tudott,
A csend figyelt rá és ő is csendben
Várta a holnapot.
Én is csak egy rövid
Villanásra tűntem fel,
Nem tudtam őt megfejteni,
Hát hagyta, hogy menjek el.
Könyveivel összenőve
Gyakran rosszat álmodott,
Kockába zárva hordta magánál
A holdat és a napot.
Ezer kérdésem volt,
De egyet sem tettem fel,
Bármi is voltam a szívében,
Remélem, hagyta, hogy múljon el.
Özséb
