Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Archívum

A Delta Groove újdonságai
2007-08-21 | hír


A mai nap a Delta Groove Productions két új lemezt jelentet meg, Rod Piazza & The Mighty Flyers Blues Quartet Thrill Ville, valamint (a) The Insomniacs Left Coast Blues című anyagát.
Úgy gondolom Rod Piazza-t senkinek sem szükséges bemutatni, hisz korábbi együttesei a Dirty Blues Band és a Bacon Fat eléggé ismert formációk. A jelenlegi együttesét felesége Honey Piazza - zongora, basszusgitár, Henry Carvajal - gitár és Dave Kida - dod alkotja.
A lemezen a saját számok mellett feldolgozás számokat is megtalálunk Walter Jacobs-tól, Willie Dixon-tól és Elmore James-től.
Piazza és bandája a For The Chosen Who című lemezzel mutatkozott be a Delta Groove-nál, majd megnyerték a 2006-os Blues Music Award-on a "Band Of The Year” címet.

Számcímek:
1. Hate To See You Go
2. Westcoaster
3. Sugar
4. Get Wise
5. Hoodoo Man Blues
6. MFBQ
7. Honey Bee
8. I Don't Play
9. The Civilian
10. Stranded
11. It Can't Be True
12. The Waddle
13. Stranger Blues
14. Sad Hours

A The Insomniacs Left Coast Blues című bemutatkozó lemeze ígéretes anyag a fiatal bandától.
Az együttes vezetője a 25 éves énekes/gitáros Vyasa Dodson, a további tagok Dean Mueller - basszusgitár, Dave Melyan - dob és Alex Shakeri - billentyűs hangszerek. Zenéjükben a blues, a swing és a rock & roll keveredik.

Számcímek:
1. Stick Around
2. Serves Me Right
3. Watch Your Mouth
4. Stuttering Blues
5. Crime Scene
6. Wrong Kind of Love
7. I'm Treat You Right
8. I'm Not Sorry
9. Shake the Chandelier
10. I Got Money
11. Be Quiet

Bonus track:
12. The Waddle

Pampalini


Jimmy Rogers: Feelin' Good
2007-08-11 | kritika


Ismét egy klasszikus előadó és egy klasszikus lemez kerül a terítékre blues zenei kalandozásom folyamán. Az előadó, akiről szó lesz Jimmy Rogers, a vizsgált album címe: Feelin’ Good. Klasszikus, hiszen Ő is ahhoz a generációhoz tartozik, aki még zenélt Muddy Waters zenekarában, sőt a banda alapító tagja.
1924. június 3-án született Jimmy Rogers (eredeti neve: James A. Lane) Ruleville-ben, Mississippi-ben. 1926 és 1934 között a georgiai Atlantában élt, 8 éves volt, amikor először hangszert vett a kezébe: szájharmonikát, de később dobolni is tanult. 1935 körül egy házilag készített hangszeren tanult meg gitározni. Nagy hatással volt rá Big Bill Broonzy, Joe Willie Wilkins, Robert Jr. Lockwood. A 40-es években Chicago-ba költözött, itt játékával nevet szerzett magának. 1946-ban létrehozott egy duót Blue Smitty-vel közösen, amelyhez később Muddy Waters is csatlakozott. 1947 elején Smitty kilépett a csapatból, helyét Little Walter vette át. A 40-es évek második felében Rogers intenzív gitártanulásba kezdett. Stílusukkal „zenei földrengést” idéztek elő az akkori Chicago-ban, s új stílust teremtettek. Első önálló lemezfelvételére 1947-ben került sor az Ora-Nelle Records-nál, ezt a cég eladta a Regal, majd az Apollo kiadónak is. Ezek a felvételek azonban nem jelentek meg, mivel féltek a sikertelenségtől. Leonard Chess volt az első, aki igazán fantáziát látott benne, s a lemez, amit először kiadott a That’s All Right volt. 1948-tól 1955-ig Muddy Waters bandájában játszott. Később Ő is, mint sokan mások abban az időben rock’n’roll-al próbálkozott, majd a 60-as évek elején Rogers visszavonult az aktív zenei élettől.
1972-ben megjelent a Shelter Records stúdiójában, s baráti segítséggel felvették a saját szerzeményeit. Az ismét aktív zenész a 90-es évekig több lemezt készített, majd a fiát is -Jimmy D. Lane- bevonta a zenekarába.
A Fellin’ Good felvételére 1983 és 1984 között került sor Californiában, Rod Piazza-val és a Mighty Flyers-el.
Már maga a borító is szimpatikus, egy idős néger mosolygós arc néz felfelé, fogai kivillannak, kezében gitárja.
Ha rápillantunk a közreműködő zenészek névsorára láthatjuk, hogy nem is akárkik játszanak: Honey Piazza, Alex Schultz, Bill Stuve, Jimi Bott, Bill Swartz, Steve Killmann és Junior Watson.
Rock This House a nyitó dal, a stílus amit elővezetnek jump/swing blues. You’re So Sweet a következő tétel címe -na ekkora én már elhasaltam-, majd egy instrumentális szerzemény következik, amelyben Rod Piazza-é és a szájharmonikáé a főszerep. Később szerepel még egy újabb instrumentális szám a korongon Sharp Harp címmel, s a lemezen végig fúj Rod Piazza, nem is akárhogyan.
1997. december 19-én elhunyt Jimmy Rogers megújította ezzel a lemezzel az Ő Chess sound-ját, s egy klasszikus blues lemezt alkotott meg.

Blind Pig Records, 1994
10/9

Turista


Megjelent Robben Ford új lemeze
2007-08-07 | hír


A mai nap Truth címmel új lemez jelent meg Robben Ford-tól, mely lemezt a Concord Records adta ki. Ez a legendás blues/jazz gitáros harmadik lemeze ennél a kiadónál, hisz a Blue Moon című lemeze 2002-ben, majd a Keep On Running című anyaga a rákövetkező évben jelent meg.
A dalszerzésből kivette a részét Keb Mo, Gary Nicholson, Danny Flowers, Ford felesége Anne Kerry Ford és unokatestvére Gabriel Ford, de az albumon feldolgozás nóták is megtalálhatóak, így hallhatjuk Otis Redding Nobody's Fault But Mine, valamint Paul Simon One Man's Ceiling Is Another Man's Floor című számát is, melyben Susan Tedeschi énekel.

Számcímek:
1. Lateral Climb
2. How Deep In The Blues (Do You Want To Go)
3. Nobody's Fault But Mine
4. Riley B. King
5. You're Gonna Need A Friend
6. One Man's Ceiling Is Another
7. Too Much
8. Peace On My Mind
9. There'll Never Be Another You
10. River Of Soul
11. Moonchild Blues

Pampalini


Két nap igazi Mississippi Blues
2007-08-02 | hír


Jazz In Town Festival – Mississippi Blues Nights, Július 14-15, Berlin, Németország

Ha jól tudom nyolcadik alkalommal rendezték meg Berlinben (Kopenick), a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues estéket. Sokfelé rendeznek Bluesfesztivált, nagy nevekkel, millió eurós költségvetéssel, de ilyen jó élményekkel ritkán tér haza a blues zenész vagy éppen az utazó rajongó. Remélem sikerül kedvet csinálnom a következő fesztiválhoz és jövőre néhány magyarral is találkozhatok a Dame folyó partján.

Hangolás:

12-én éjjel fél 1-kor, másfél órás késéssel érkeztem meg a Berlin Schönefeld repülőtérre, ahol kedves ismerősöm Michael Maass dobos és egyben a fesztivál szervezője öleléssel, mosolygós arccal fogadott és rögtön megnyugtatott, hogy tartogat egy üveg német narancsos sört a számomra, behűtve (ez egy nagyon fontos szempontnak tűnt 4 órányi repülőteres várakozás után).
Időközben befutott Podlovics Péter barátom egyenesen Budapestről, így pár órás alvás után, vicc és sztori mesélések közepette, kitűnő hangulatban érkeztünk meg a helyszínre, ahol már minden elő volt készítve a számunkra.

A fesztivál:

Két nap igazi Mississippi Blues. Így szólt a hirdetés és ennyi elég is volt ahhoz, hogy mind a két napra már elővételben elkeljenek a jegyek. Ez hozzávetőlegesen 700-800 embert jelentett egy este, gyönyörű, szabadtéri helyszínen, kitűnő ételekkel, jéghideg sörrel és tökéletes kiszolgálással.
Szombat délután 3 órakor sorban jelentkeztek a zenészek hangbeállásra, így minden terv szerint, precízen a helyén volt a 19:30 órai kezdéshez. Kisebb tanakodás után végül megszületett a fellépők sorrendje és örömmel konstatáltam, hogy én kezdek.

Fellépők:

19.30 Little G. Weevil - gitár, ének, lábdob (H)
20.00 Roman Puchowski - gitár, ének, tánc (PL)
20.30 Blues Rudy - gitár, ének, dobok / Igor Flach - ének, szájharmonika (D)
21.00 The Crazy Hambones:
Henry Heggen - szájharmonika, ének (USA)
Peter Krause - gitár, ének, szájharmonika (D)
Michael Maass - dobok, kanalak (D)
22.00 Little Victor - gitár, ének, szájharmonika (USA)
22.30 Erik Trauner - gitár, ének, szájharmonika (AT)
23.00 Finale - Jam session

Mint ahogy látjátok, igazi világsztár név nincs a művészek között. Talán Erik Trauner -a nagy öreg a csapatban- a legismertebb Európában, de semmiképp nem mondanám világszerte híres blues zenésznek. Mégis, mint már előbb említettem teljes telt ház mellett zajlottak az események és a kelet-berlini közönség az egyik legjobbnak bizonyult, akiknek valaha is játszottam. Külön érdekesség volt (mások szerint eléggé aggasztó tény), hogy az átlag korosztály ránézésre 50 év körül mozgott, de most is bebizonyosodott, hogy ez a korosztály a zenéért jön egy fesztiválra és nem a “Zöldszilváni” készlet teljes megsemmisítése érdekében.

Este fél 8-kor, 30 fokos melegben álltam (ültem) színpadra és már a bevezető számot hatalmas ováció követte. A második számomat, R. L. Burnside “Skinny Woman”-et egész számon keresztül tartó ütemes taps kísérte, s ez a hangulat a jóval lassabb és szomorkásabb hangulatú Sad Sad Feeling (elhunyt barátom emlékére íródott) után is megmaradt. Ezt meg egy saját darab, majd egy Mance Lipscomb feldolgozás követte. A hatodik számban felhívtam Mr. Henry Heggen és Michael Maass kollégáimat egy jó boogie erejéig, ez pedig az egyik legfrissebb szerzeményem, a Highway 78 volt. Az extra dob és a harmonika megtette hatását. Igazán elindult a buli - gondoltam. A nálunk is ismert szabadtéri fesztivál padok és székek között elindult a mozgás, jártak a lábak, emelkedtek a poharak, azon sem lepődtem volna meg, ha pár csirkecomb a levegőben cserélt volna gazdát.
Öröm volt a színpadon lenni, elmondhatatlan boldogság töltött el, hogy értik minden szavamat, figyelnek, reagálnak a konferálásra, velem énekelnek, magyarul: értékelik a muzsikámat. S ebből az érzésből minden fellépő részesült, mind a két nap.
Utánam következett Roman Puchowski Lengyelországból, aki egy kb. 100-110 éves, megfejthetetlen márkájú “hawai” stílusú gitárral robogott a színpadra és bár néha belezavarodott a konferálásba, ez senkit sem zavart: igazi showmanként eladta a bulit. Velem ellentétben ő jobban beleásta magát az un. öt ujjas picking technikába és ezzel a gyönyörűen szóló veterán gitárral nagyon élvezetes volt az előadása. Külön megemlítem, hogy nagyon jó dalszerzőnek tartom őt, a Robert Johnson feldolgozások mellett frissítően hatott egy-két új dallam. Nem beszélve a saját számai alatt történő színpadról le-fel ugrálásról, “idétlen” tánc és a nézőtér körbefutása háromszor féle show teljesen lenyűgözte a hallgatóságot (egy instrumentális szerzemény erejéig Michale Maass volt a vendége kanalakon, s míg Mr. Maass szólózott, Puchowski leugrott a színpadról és amolyan esőtánc szerű mozgással körbeugrálta a közönséget és táncra hívta a pincéreket).

Az ezt követő Blues Rudy - Igor Flach duo produkciót sajnos nem láttam mert a backstagen ragadtam.
Hogy miért?

Számomra a legnagyobb élmény maga Little Victor személye volt. Valószínűleg az egyik “leghangosabb” blues zenész, akivel valaha találkoztam, s őszintén megmondom az első pár órában azt hittem falnak megyek a hihetetlen szövegmennyiségtől és a szűnni nem akaró sztorihegyektől. Viszont egy jól sikerült beszélgetés után ez a negatív előítélet teljesen megváltozott és rá kellett jöjjek: Little Victor az egyik legkarakteresebb figurája a mai akusztikus vagy ha úgy tetszik one man band bluesnak, és egy nagyon kedves, vicces embernek találom őt.
Ismertem és nagyon kedveltem a zenéjét korábban is, igazi Southern blues, valami olyasmi ami az én szívemhez nagyon közel áll.
Victor West Memphisben született olasz apától (innen az állandó duma, hehehe) és szinte a Beale Streeten nőtt fel abban az időben, amikor még blues utcazenészek lepték el a W.C. Handy parkot. Ez teljes mértékben meghatározta stílusát és ez a játék az én füleimnek felettébb kedves, olyan… Memphises…
Mint mondtam Roman koncertje után a backstage felé vettem az irányt ahol éppen ő hangolt. Valami olyasmit játszott, amit korábban Clarksdale-ben (Mississippi) hallottam, így kértem tőle mutassa meg megint azt a figurát. Rám nézett, mosolygott és leültetett. Ebből egy jó fél órás tanítás következett, nem sajnálta az időt, hogy rögtön a fellépése előtt leüljön velem és tanítson: mi is ez, meg ez a figura, mire kell figyelni, ez a groove miben más, mint a másik, stb… Ez egy olyan csodálatos dolog egy blues zenésztől, hogy szavakkal nehezen lehet kifejezni. Little Victor nekem egy igazi, autentikus Blues Zenész, nagy B–vel és Z-vel aki –ezek szerint - boldog ha valakinek átadhatja a tudását…

Na de vissza a fesztiválhoz.

Blues Rudy produkciója után következett a hazai csapat, a The Crazy Hambones. Victorral és Podlovics Péter barátommal néztük végig a showt, és a 700 emberrel együtt csatlakoztunk a közös ordításhoz, énekléshez. Nagyon jó csapat a Crazy Hambones, hamisítatlan high energy boogie, sok sok southern feelingel, egy kitűnő gitárossal és egy zseniális frontemberrel. Henry Heggens (harmonika, ének) amellett, hogy egy született parodista és poénzsák, az egyik legízesebben játszó harmonikás, énekes ebben a műfajban. Minden hang, amit játszik vagy énekel tökéletesen stílushű, a dallamok jól követik egymást, igazi iskola volt nekem. A mindössze 20 perces show alatt jutott idő mindenre, elindult a tánc, lehetett érezni, hogy ez egy felejthetetlen este lesz.

A szünet után Little Victor következett. Nem szaporítom tovább a szót, hiszen istenítettem őt korábban. Aki ismeri Junior Kimbrough, R. L. Burnside, David Evans (aki egyébként a nagybácsija), Robert Belfour zenéjét az össze tudja rakni a képet. Bárcsak a szomszédom lenne…

A session előtti utolsó fellépő nem más, mint a nagy öreg Erik Trauner volt, aki a tőle megszokott fanyar humorral vezette be koncertjét: “ Én már akkor játszottam a bluest, amikor titeket még a nyugdíj járulék nem érdekelt .” Fantasztikus profizmussal játszott, már fájt, hogy egy koszos hang vagy mellékzörej sem zavarta meg a számokat. Tökéletes slide tudás, gyönyörű, kreatív, saját szerzemények, mindez egy hiba nélkül. Hja, kérem a szomszéd kertje…

Ezután ismét a Crazy Hambones csapott a húrokba, hogy elővezesse a finálét, vagyis a közös jammelést. A szünet sem fárasztotta el a zenekart és ott folytatták ahol abbahagyták. Egy perc alatt talpra ugrasztották a publikumot, így aztán a második szám után mindannyian szinte euforikus állapotban leptük el a színpadot, s a közönség végig táncolva, tapsolva figyelte a történéseket. Méltón ért véget az első nap -gondoltuk-, de mint később kiderült a “java” még hátravan.

Elég gyorsan hagyta el mindenki a fesztivál helyszínt, hogy közösen leüljünk szállodánk előterében és átbeszéljük a történteket. A négy csillagos hotel koktélbárja segített enyhíteni a “fájdalmat”, amit a “vége a fesztiválnak” hangulat képezett. Mondanom sem kell: pár pizza, saláta, sör, és egyéb italok után éjjel 1órakor elkezdődött a reggelig tartó közös zenélés. Én valamivel reggel 3 óra után támolyogtam a szobámba, akkor még javában szólt a blues a helyi személyzet szomorúságára és a francia vendégek örömére.
Nagyon sok minden kiderült ebben a pár óra spontán jammben.
Peter Krause aki a Crazy Hambones (ami egy elektromos trió) zenekar gitárosa tulajdonképpen egy fantasztikus szóló zenész. Kifogyhatatlan volt a számokból, technikai tudása mindenkit lenyűgözött. Újra és újra olyan elképesztő finomsággal kezelte Podlovics Péter barátom közel negyven éves Harmony akusztikus gitárját, hogy a végén mindannyian csak mosolyogva tártuk szét a kezünket. Ha valaki szereti a 20-as évek ragtime lüktetésű bluesait, az azonnal keresse meg Peter Crow C. weboldalát.
Little Victor hasonlóan sziporkázott. Repertoárja kb. 300 számnál kezdődik és mint korábban is, teljesen levett a lábamról. De természetesen a közös játékból mindenki kivette a részét és alig vártuk, hogy elkezdődjön a következő nap.

Vasárnap szikrázó napsütésre és rettenetes gyomorfájásra ébredtem, amit valószínűleg még a pénteki Mojito és a benne lévő másfél deciliter barna cukor okozhatott (a srác nem értett angolul és a kevesebb cukrot kérésre megtriplázta a mennyiséget). De ez sem szegte kedvem, tele energiával az elsők között jelentkeztem a hangbeállásra. A szervezők úgy határoztak, hogy a mai nap Little Victor kezd és én a show második részében, közvetlen Erik Trauner előtt játszom. Minden ugyanúgy indult, mint az előző nap, német precizitással, percre pontosan kezdődött a fesztivál, a közönség fél órával a kezdés előtt, mintha parancsra érkeztek volna, ellepte a helyet.

Ügyeltem arra, hogy ezúttal megnézzem Blues Rudy és Igor Flach koncertjét, és örülök, hogy nem hagytam ki. Blues Rudy egy mosolygós, pocakos, nagyon kedves, hawai inges úriember, aki egyszerre gitározik, énekel, és kezeli a lábdob- lábcin féle szerkezetet. Finom ének, sallangmentes gitározás, hangulatos számok jellemezték a duót. Külön kiemelném Igor Flach játékát, aki egy nagyon jó harmonikás, minden szólóját megtapsolta a közönség, én meg akkor ordítottam nagyot, mikor (korábban a nap folyamán) Roman Puchowskihoz szállt be, hogy a Mother’s Children névre keresztelt számot együtt adják elő. Valami oknál fogva két különböző hangnemben kezdett a két zenész (dur–moll problémák), de Igor könnyűszerrel megoldotta a helyzetet. Addig csavarta a hangokat, amíg bele nem illetek a skálába. Ebből egy fantasztikus szóló kerekedett, majdnem leestem a székből a csodálattól.

Mindenki remekül teljesített ismét és nekem sem volt okom panaszra, valamiért nagyon szerettek ezek a németek. Csak úgy, mint szombaton, a második dalt már végig tapsolva kísérte a közönség, és értékelték a mai, egy hajszálnyival “pörgősebb” műsoromat. Ezúttal Michael Maass, Henry Heggen mellett Peter Krause is a vendégem volt két számban.

Nem untatom az olvasót a fesztivál hátralévő részével (vagy az utána szerveződött szállodai közös jammeléssel), csak folytattuk amit abbahagytunk és a közönség nagyon szerette. Azt azért hozzá teszem, hogy az est folyamán csatlakozott hozzánk a DePhazz zenekar énekesnője Pat Appleton, ami elég nagy meglepetés és megtiszteltetés volt.

Mindent összevetve egy életre szóló élmény lett ebből a “kis” fesztiválból.
Kiderült, hogy nem attól lesz egy fesztivál jó, hogy milliókért megvettünk egy nagy nevet vagy ex nagy nevet. Július második hétvégéjén a közönség nem maradt otthon, azért mert nem ismerte a fellépő neveket vagy hiányolta az amerikai vagy angol sztárokat. Jó zenészek, jó emberek és jó szervezés kell egy jó estéhez. Berlinben ezen a hétvégén mindezt megkaptuk.
Külön szeretném megköszönni Podlovics Péter barátomnak, hogy leszervezte nekem ezt a bulit és természetesen Michael Maas, német partnerünknek, hogy meghívott, etetett, itatott. Remélem Michael, most már tudsz egy kicsit pihenni!

Little G. Weevil
2007. július 16.