Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Archívum

Új Robert Cray lemez
2006-08-31 | hír


Robert Cray : Live From Across The Pond

2006.szeptember 12-én Robert Cray-nek új CD-je jelenik meg. A felvételek májusban készültek a londoni Royal Albert Hall-ban. A két CD-ből álló felvétel a zenész első élő albuma.

Számcímek:
Phone Booth / Poor Johnny / Our Last Time / Right Next Door (Because Of Me) / 12 Year Old Boy / I Guess I Showed Her / The Things You Do To Me / I Was Warned / Twenty / Bad Influence / The One In The Middle / Back Door Slam / Time Makes Two / I’ m Walkin

Nozzle / Vanguard

Turista


John Hammond interjú
2006-08-29 | beszélgetések


Szöveg: Tom Guerra
Fordítás: Bornemissza Ádám


A rezonátoros gitárokat, a dobrókat az 1920-as évek közepén fejlesztették ki, hogy a zenekarokban a gitárosok felvehessék a versenyt a többi hangszer hangerejével. John Dopyera 1925-ben tervezte meg a National cégnek, alumínium tölcsérrel a nagyobb rezonancia elérésére. Pár évvel később, Dopyera National és John testvére Rudy magalapították a Dobro (DOpyera BROthers) céget. Hetven évvel később, a "Dopyera" név már nincs használatban, de a "Dobro" szó ma már általánosan használatos a rezonátoros gitárokra.

A szinte évente lemezzel jelentkező, a pályán 35 éve jelenlévő, többezer koncertet magáénak tudó, Grammy-díjas John Hammond még mindíg képes frissességet vinni minden fellépésébe. Több mint 10 ezer koncert után, John nem lassít a tempón, életre kelti a legrégebbi bluest is. Az erőteljes slide technikával, a rezonátoros gitárral olyan blues mesterek nyomában jár, mint Robert Johnson és Kokomo Arnold, zenéje emellett nagyon is korszerűen szólal meg.

Tom Guerra: Ki vagy mi inspirált először arra, hogy gitározni kezdj?
John Hammond: Tizenévesen nagy bluesrajongó voltam anélkül, hogy bármilyen hangszeren játszottam volna, volt egy nagy blueslemez gyűjteményem. Rengeteg előadó inspirált engem, de Robert Johnson játéka, a hihetetlen slide és fingerpicking technikája kiemelkedően hatott rám.

TG: A dobrósok közül?
JH: Olyanok mint Blind Boy Fuller, ő legtöbbször fingerpinckinget játszott, és Bukka White, akivel játszottam párszor, ők voltak az első dobrósok, akiket hallottam. Bukka fenomenális volt, egy National acélgitárja volt, mestere volt volt a slidenak. Aztán játszottam Son House-szal, fantasztikus volt. Kokomo Arnold is inspirált. Neki egy tricone dobrója volt, és egyedi stílusa!

TG: Mi volt az első hangszered?
JH: Az első jó gitárom, amivel már játszottam egy 1947-es Gibson Country Western model volt, Josh Graves-től, egy eszméletlenül jó dobróstól. Ez volt az első.

TG: Mostanában milyen hangszeren játszol?
JH: Egy National Duolian dobrón, a feleségemtől, Marla-tól kaptam. A 48-adik születésnapomra vette, és egy hónapig az ágy alatt rejtegette, majd elájultam, mikor odaadta. Ez egy 1935-ös, juhar nyakú National Duolian, 14 bundos nyakkal. Gyönyörű. Játszom még egy kézi készítésű gitáron, Angliából, David Stubbs és Vinnie Smith készítette, eddig 25 gitárt készítettek. Ez a gitár a legelső Martin mintájára van építve, hihetetlen hangzása van. Koawood hátlap és oldalak, a fedlap cédrus. Bob Jones, egy hangszerész barátom Brooklynból beállította nekem.

TG: Mi a különbség a hagyományos, vintage National, Dobro és Regal dobrók, és a maiak között?
JH: Az új National amelyek az utóbbi 5 évben készültek, nagyon jó gitárok. Don Young és Bob Brozman összeadta a tudását és a zsenijét, és abszolút kiváló kópiáját készítették el az 1930-as évekbeli dobróknak, mind a hangzás, mind a minőség tekintetében. Kitűnő!

TG: Mit használsz erősítésként a dobróhoz? Mivel veszel fel?
JH: Mindíg mikrofont használok, soha sem elektronikát. Élőben általában Shure SM-57, ez nagyon jó. Nem állítok a hangerőn; a gitártól fix távolságra van a mikrofon, a dinamikát a játéktechnikával érem el. Stúdióban általában valami drágábbat használunk…

TG: Leginkább milyen hangolást használsz?
JH: A dobrót nyitott E-re vagy nyitott A-ra hangolom. Ezek passzolnak az énekhangomhoz. Sokan lehangolnak D-re vagy G-re, ez ugyanaz, csak lejjebb.

TG: Milyen kellékeid vannak?
JH: Használok egy Sears Craftsman Deep Well csatlakozót, életre szóló garanciával, csak 3 dollár. Lowell George, David Bromberg és mások is szereztek tőlem ilyet (nevet).

TG: Vannak ritkaság gitárjaid, gyűjtöd ezeket?
JH: Van egy akusztikus Martin M-18 gitárom, ezzel játszottam jó tíz évig, mielőtt a mostanit megszereztem. Kiváló gitár, jó nagy testtel. Van egy másik National Duolian-om, 1936-os, és van egy Guild F212 gitárom, egy 12 húros, ezt a felvételeken használom. Szeretem Willie McTell zenéjét, fogok ilyesmiket játszani a 12 húroson. Ő slide-ozott a 12 húroson. És van a ’47-es Gibson.

TG: Mit gondolsz, mi ragadja meg az embereket a dobró hangjában?
JH: Az elektromos gitárok előtt ez a hangszer volt a leghangosabb gitár. Ha zenekarban játszottál vele, hallatszott még a fúvósok mellett is; jó volt vele az utcán is játszani, nem nyomta el a forgalom zaja. Használták a country-sztárok, jazzisták, és a bluesisták is, mindenki. Kitüntetettnek érzem magam, hogy találkozhattam John Dopyera-val a hatvanas évek végén, amikor ő még mindíg készített gitárokat a Dobronak. Ő volt a "the Guy"…

TG: Kik a kedvenceid és mit szeretsz bennük?
JH: Robert Johnson, Bukka White, Son House, Tampa Red… hirtelen néhányat. Tampa Red a 30-as évek közepén került Chicagoba és szerintem nagy hatással volt Elmore Jamesre. Tampa Rednek hihetetlen stílusa volt. Kokomo Arnold’s felvételei a 30-as évek végén és a korai 40-es években lenyűgözőek… Bob Brozman egy varázsló. Bonnie Raitt, együtt turnéztunk az idén, Fred McDowell-től és Son House-tól tanult sokat… ő egy igazán nagy gitáros!

TG: Jelenleg mit csinálsz és mik a terveid?
JH: Hollandiába és Franciaországba utazom néhány szóló koncertre és néhányra Duke Robillard-dal. Aztán vissza ide az államokba, néhány The Allman Brothers koncerten előzenekarkodom. Duane még azelőttről ismerem, mielőtt megalakította volna a zenekart… fantasztikus zenész, a legjobb a hagyományosan hangolt elektromos gitárosok között. Leültetett és kérte: "mutasd meg mégegyszer" (nevet). Megcsinálta a zenekart, és a kezdeti években jópárszor volt az előzenekarom. Aztán lesz egy nagy turném B.B. King produkciójával, aztán egy rövid turné G. Love-val. Ő egy fiatal, dinamikus srác, tele tehetséggel.

TG: Mit tanácsolsz a fiatal, kezdő dobrósoknak, gitárosoknak?
JH: Sokakat megijeszt a hangszer, mert elég hangos. Megvolt a National dobróm 2 évvel azelőtt, hogy ki mertem vele állni a színpadra. El kell jutni odáig, hogy kényelmesen játsz magadnak, aztán legyél kísérletező. Megtalálni azokat a dolgokat, amiket csak te tudsz, a saját technikádat, a saját hangot, ez az egyik legfontosabb. Példának van sok jó gitáros van remek technikával. Van rengeteg jó könyv, kotta, Bob Brozman Bottleneck Blues Book-ja az egyik kedvencem. Ő mindenkinél jobban ismeri a dobró történetét, és a könyvben van egy jópár ragyogó felvétel kiváló hangszerekről.

Turista



The Robert Cray Band: Twenty
2006-08-27 | kritika


Robert Crayt aki akarta megnézhette július 14-én a Papp László Budapest Sportarénában, Eric Clapton előzenekaraként. Az ötszörös Grammy díjas zenész 2005-ben kiadott Twenty lemezét mutatom be most.
Robert Cray 1953. augusztus 1-jén született a georgiai Columbusban. A zene szeretét apjától kapta, de fő hatásai között szerepel a Beatles is. 1974-ben alapította meg saját zenekarát, s az első lemeze 1979-ben jelent meg Who’ s Been Talkin' címmel. Az igazi áttörést az 1986-os Strong Persuader hozta meg a számára, s nevét mára már együtt emlegetik a legnagyobbakéval.
Az album az igencsak átlagos reggae-s Poor Johnny-val indít, de még mielőtt nekikeserednénk a That Ain’ t Love elosztja a kétségeinket a zenész kvalitásait illetően. Aki hallotta már egy lemezét is, az tudja, hogy zenéje, megoldásai egy letisztult zenészt mutatnak. Semmi felesleges virga, semmi magamutogatás, kellemes R & B és soulos darabokat hallhatunk egymásután, amiket pár jazzes darab tarkít, úgy mint pl. a a My Last Regret. Robert Cray zenekara mára már teljesen „kifehéredett”, de ők is igazi profik akik magas színvonalon hozzák a némi popularitást sem nélkülöző darabokat. A lemezen meghallgathatjuk a háborúellenes Twenty-t, amely egy ártatlan fiatalról szól, de az igazi csúcspont a : That Ain’t Love - Does It Really Matter páros, s az I’ m Walkin’. Zenéjén érződik, hogy saját útját járja, s az idén ünnepelték az immár ezredik fellépésüket.

Sanctuary Records, 2005
10/8

Turista


Új harmonikás lemez
2006-08-25 | hír


Egy új lemez van készülőben –Fishers- amely, ha minden jól megy novemberben fog megjelenni. Ezen hazai szájharmonikások fognak szerepelni: Pribojszki Mátyás, Ferenczi György, Szabó Tamás, Besenyei Csaba, Oláh Andor és Flór Gábor. A CD-n mindenki 2-2 számban, illetve egy közös darabban fog játszani, s minden egyes dolgot, produceri munka, borítótervezés, nyomda, maguk szeretnének csinálni. Tervezik, hogy  évente-kétévente összehozzák ezt a csapatot közös alkotásra.
 
Turista


Szabó Tamás: Obsession
2006-08-24 | hír


Már korábban beszámoltunk róla, hogy Szabó Tamásnak egy új, különleges CD- je jelent meg vagy 30 zenész közreműködésével. Azóta erről jó néhány írás jelent meg, s számos adásba hívták meg beszélgetésre.
A részletes lista a www.obsession.hu/visszhang  oldalon található meg.
Most nézzük, hogy hogyan értékeli az elért eredményeket:


„Lassan véget ér az Obsession lemez sajtóreferenciáinak begyűjtése, s mint ilyenkor szokás, én is összegzem a megjelentek alapján a produkció eredményességét.
Szerintem, ez év legérdekesebb hangzó anyagát jelentettem meg. Nem csak a felvételeket, zeneszámokat, hanem a csomagolást is illetően. Nagy vállalkozás volt, már csak azért is, mert minden fázisában csak magamra számíthattam, a felvételek elkészítésétől, a festők összehangolásán át, a sajtómegjelenésekig. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hiszen a klubzenekarok számos tagja megéli ezt a folyamatot, mikor megjelentet egy-egy CD-t. Ez a lemez, az összetettsége, a résztvevők száma miatt volt bonyolult, és számomra nagy kihívás. (El is fáradtam benne.) - Bár új mese nem született a történtek után, de ismét beigazolódott, hogy jól látom a dolgok folyását, s jogosak a kritikai észrevételek.
- Érthetetlenséget, közönyt, leginkább a sajtó és a kiadó részéről tapasztaltam. A már régóta ismert, és tapasztalt újságírókon kívül, szinte mindenhol hozzá nem értő tollforgatókkal találkoztam, akik egy-egy „aranyos” panorámaképet írtak, főleg, a lemez külsejére vonatkozóan, miközben a csomagolás alatt van a lényeg. Érthetetlen az is, hogy a hazánkban megjelenő zenei lapok egyike sem vette a fáradságot egy hosszabb interjú elkészítéséhez. Pedig, pont ezeken a fórumokon lehetett volna kibeszélni a problémákat.
Igen, ma már másként van, meg kell venni a hirdetést, az oldalakat, vagy minimum, egy Alföldi Robinak, egy Péli Barnabásnak, vagy „neagyisten” egy Győzikének kell lenni, ahhoz, hogy látható legyen a produkció a közönség számára. Ők, ha egy hasonló projektet hoznának létre, talán a zenei díjakon kívül, még egy állami kitüntetést is kapnának. Félreértés ne legyen: nem a személyekkel van gondom, igazából csak az ismertségről szólt az előbbi megjegyzésem! Én csupán egy herflis vagyok a háttérzenészek élvonalából, s bár naponta hallható az éteren át valamelyik gagyiban (tisztelet a kivételnek) csodás játékom, nem elég ahhoz, hogy látványos legyen a megjelenés.- Mikor kiadót kerestem és felmerült a jelenlegi kiadó neve, örültem, hiszen nagyon jó visszajelzéseket kaptam, bár erősen tartottam, miután láttam, hogy valójában az ő zenei arculatuk miről is szól. Ez egy fricska volt, hiszen egy többnyire Dj-k lemezeit megjelentető kiadó, valahol, pont magát köpi le egy ilyen lemez megjelentetésével, hiszen a mesében leírtak alapján működik. Ők nem azt értik egyediség alatt, amit mi, én. Számtalan vicces és számomra érthetetlen, mondhatnám azt, hogy amatőr akció volt részükről. Ami egy Tankcsapdánál, „egy Dj Bobonál” működik, az itt sajnos nem. Nem elég a körfax! Nem elég egy olyan sajtóreferens, akinek nincsenek ötletei, és az előadót kérdezi meg, hogy mi is ez az egész, bevallva, hogy Ő igazából semmit nem tud sem a személyemről, sem, a megjelenő Cd-ről és zenéről. Ez sajnos meg is látszik a média-visszhangon. Nem hiszem, hogy a Playboy vagy a CKM olvasóit különösebben érdekelné, (10 mondatban) hogy mi is ez a lemez, miért is született. Értem, hogy fiatalos a lendület, de vajon, miért nem tudtam folyamatosan tartani a kiadók vezetőivel a kapcsolatot. Az ismertségük, bejáratottságuk folytán, miért nem nyitottak meg kapukat? Ja, eszembe jutott! Nagyon elfoglaltak! Kérem, ez gáz! Szerintem ez nem csak az én lemezem, hanem az övék is! Ők is hozzáadták a nevüket. Értem én… Kis példányszám, nincs nyereség stb. Akkor miért vállalnak be egy ilyen kezdeményezést, ha nem tudnak mit hozzátenni? Mindenesetre köszönöm nekik, hiszen én elértem a célom, ebben Ők tették meg azt a gesztust, ami nélkül nem jöhetett volna létre.- Ma, minden „kudarcom” ellenére mégis azt állítom, hogy sikeres történet után vagyok. A zeneszámokat szeretik az emberek, szinte minden példány gazdára talált. A véletlenszerűen választott lemezborítók sokszor külön élményt, a vásárló személyiségére vonatkozó utalásokat hoztak. Akaratomon kívül életre kelt egy érdekes happening. Sokan olvasták a megjelent cikkeket, amiről kialakult egy vélemény. (ennek megítélését azonban nem tudom függetlenül leírni, ezért nem teszem.)
- Köszönöm mindenkinek a segítséget a zenészeknek, festőknek, kiadónak, riportereknek.
Tisztelettel: ÁSZT.
- Folytatás: Lesz! Talán ősszel megvalósul a lemez bemutatókoncertje, sajnos a zenészek elfoglaltsága és létszáma miatt ez elég nehézkesen megy.
- Pribojszki Mátyás és Oláh Andor kollegámmal közösen kiadásra kerül egy antológia jellegű CD, amely hazánk öt harmonikásától tartalmaz felvételeket.”


További infók:
http://szajharmonika.hu/szabotamas
http://www.obsession.hu

Turista



Buddy Guy: Last Man Standing
2006-08-22 | beszélgetések


Szöveg: Charles Bottomley & Jim Macnie
Fordítás: Bornemissza Ádám


A bluesmester lemeze akusztikus kaland a múltba. Buddy mesél John Lee Hookerrel való találkozásáról, és a "színpai vadember" hírnevének kialakulásáról.

Buddy Guy a keresztneveiken említi a híres blueselőadókat - Sonny Boy, John Lee, Muddy. A XX. századi zene óriásaiként ismerjük őket, legendás előadók, akik eljuttatták a bluest a Mississippi vidékéről az északi városokba, a munkát keresők tömegeihez. A harmincas évektől Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, John Lee Hooker, és Howlin’ Wolf voltak a blues.

Guy az ők követője lett. Egy srác volt Louisiana-ból, amikor kezdték megismerni a nevét az ötvenes évek közepén Chicago-ban. Feszes-tüzes gitárriffjei, szokatlan showman-sége, az erősítőről leugró, fogaival pengető fiatal, magát a közönség közé vető előadó hamar ismertté tette. Egy chicagoi mendemonda szerint Jimi Hendrix leülhetett volna Buddy színpada mellé jegyzetelni... Amikor a hatvanas évek nemzedéke autentikus kultúrát keresve újra felfedezte a blues legendáit, Buddy Guy is előtérbe került. A nagy mesterek követője, forró gitáros, aki csendben ül a Chicago's Chess Studio sarkában, amíg nem szólnak, hogy keltse életre hangszerét. Szerepelt Muddy Waters akusztikus Folk Singer albumán, mely nagy hatással volt olyan brit blues-előadókra, mint Eric Clapton vagy a The Rolling Stones. Az első Amerikai Folk Blues Turnén is szerepelt Európában, 1965-ben. Itt találkozott egyik nagy példaképével, John Lee Hooker-rel.

Guy túlélte a blues nagy időszakát, a zenehallgatók újra és újra felfedezik. Eric Clapton-nal és Stevie Ray Vaughan-nal turnézik a nyolcvanas évek végén, és évekkel a legnagyobb reflektorfény után megjelenteti a Damn Right I Got the Blues albumot 1991-ben. A lemez Grammy díjat hozott Buddy Guy-nak. Ma már nevét együtt emlegetik régi példaképeivel.

A Blues Singer lemezen a 66 éves mester hátranéz. Akusztikus gitár, kalapemelés a legendás előadók előtt a klasszikus delta blues darabok feldolgozásaival. A Folk Singer hangulatát megidézve, a lemez az akusztikus zene intimitásán alapul. Buddy Guy gitárjátéka és éneke egyszerre lágy és tüzes. Az albumon játszik Eric Clapton és B.B. King is, együtt tisztelegnek a blues óriásainak, mint Frankie Lee Sims (“Lucy Mae Blues”), Son House (“Louise McGhee”) és John Lee Hooker.

VH1: Először a rádióban hallottál bluest?
Buddy Guy: Még vezetékes víz sem volt, még a villany sem volt bekötve, nem volt mód arra, hogy bluest halljak. Az első rádiót úgy 14-15 éves koromban hallottam. Ez egy akkumlátoros rádió volt, ha esett az eső, nem szólt! Akkoriban baseballoztam. Mikor a rádió bluest sugárzott, reméltem, hogy nem esik az eső. Elkapó játékos voltam, a többiek nem tudtak nélkülem játszani. Mondták: “addig nem esik az eső, míg Buddy vissza nem jön”. Én meg rátapadtam a rádióra. Próbáltam elcsípni John Lee Hooker Boogie Chillun c. dalát, bármit Lonnie Johnson-tól és Lightnin’ Hopkins-tól. Amit hallani akartam, az a gitár: “bang bang bang!”

VH1: Miért döntöttél úgy, hogy Louisiana-ból Chicago-ba mész?
BG: Munkát kerestem. Nem sikerült a buszvezetői vizsgám. Ha sikerült volna, most nem beszélgetnénk! Először félénk voltam, ha énekelnem kellett. Hátat fordítottam a közönségnek, úgy énekeltem. De mondták, hogy jól csinálom, forduljak meg, hadd lássanak. Elsírtam magam, letettem a gitárom és leléptem.

VH1: Aztán Chicago-ban úgy ismertek, mint egy vad színpadi előadót.
BG: Akkoriban mindenki ülve játszott. Mindegyik jobban játszott nálam. Azt gondoltam, “jobban játszotok, de én jobban csinálom.” Akkoriban mindenki magának készítette a gitárkábelét. Bementem az üzletbe, és mondtam: “Kérek egy 150 láb hosszú kábelt.” A fickó rámnézett, “Bolond vagy!” Erre én: “Add csak, amit kértem.” A klub előtt két láb magas hó volt egyik este, mondtam a srácoknak “Én kint kezdem a koncertet a kocsiban. Hozzátok ki azt a hosszú kábelt, itt dugom be a gitárom.” Beléptem az ajtón havas lábbal, gitározva, az emberek kiáltoztak, “Mi a fene történik itt?”

VH1: Meglett a hatása?
BG: Ma már szinte senki sem játszik ülve, sem Chicagoban, sem sehol. Én csak egy kis életet akartam belevinni. Azok az öreg fickók kitalálták, megcsinálták ezt a zenét, én meg azt mondogattam: “nem tudok semmit” aztán arra gondoltam “kell valami, amit szerethetnek bennem. Az öregeknek mindnek van.” Ott volt Guitar Slim, ő járkált gitározás közben, én is elkezdtem, de kicsit vadabbul. Sok hibát megcsináltam. Egyszer feldobtam a gitáromat, valaki felrántotta a reflektort, én semmit sem láttam, és a gitár a földre zuhant "bang-a-lang!". Kiabáltak "láttad, mit csinált?" Leugrottam a gitárért, az emberek azt hitték, szándékos volt az egész!

VH1: Chicagoban reggeli koncerteken játszottál a délutános munkásoknak.
BG: Kint álltak a sorban. Azt hittük, mind sima zenehallgató, de a 80 százalékuk zenész volt. Reggel négykor a zenészek elindultak enni valamit, aztán azt mondták: “csináljunk egy jam-met!” Csak ilyenkor lehetett egy helyen, egy időben együtt hallani olyan zenészeket, mint Muddy, Wolf, Little Walter, Sonny Boy, Junior Wells, én, Otis Spann, és Matt “Guitar” Murphy. Így ismerkedtem meg ezekkel a srácokkal.

VH1: Mit gondoltak a mutatványaidról?
BG: Elmondtam nekik: “Nem tudok úgy játszani, ahogy ti, be kell dobnom valamit, amim van” Ültem a széken, játszottam, aztán: “Utolsó dal, hadd mondjam el, mennyire nem szeretem a székeket.” Lerúgtam a széket a színpadról, lesétáltam a bárpulthoz.
I remember kicking over beers and shots and thinking, “Oh my God, I’ve got to pay for that because I spilled it!” They would say, “Mister, you can come and kick another one over! I’ve never seen somebody do that.”

VH1: Mindíg ilyen természetes, tüzes voltál?
BG: Nem, félénk voltam. Nem voltam iskolázott, és mindíg attól féltem, valami butaságot mondok, és kinevetnek. Anyám beteg lett, abba kellett hagynom az iskolát, és hazamentem gyapotot szedni. Félénk voltam. Ma is az vagyok, csak megtanultam, hogyan lépjek túl rajta.

VH1: Te választottad ki a dalokat a Blues Singer lemezre?
BG: Frankie Lee Sims “Lucy Mae Blues” dala volt az egyetlen amit előtte játszottam. Sims magától tanult meg játszani, ahogy én is. Azokban az időkben az ének volt minden, a fúvós, a dob, minden. A mélyhangú énekes volt a basszushangszeres. A legtöbb gitáros mellett nem játszott ritmusgitáros, a hüvelykujj volt helyette. Mára elfelejtettem egy jó részét ennek a technikának. Vissza kell térnem ehhez, és sokat gyakorolnom. Sosem leszek már olyan jó ebben. Tudom, hogyan csinálták az öregek, de nem tanultam meg teljesen.

VH1: John Lee Hooker szelleme végig ott érezhető az albumon. Milyen emléked van a vele való találkozásról?
BG: Először Németországban, Baden Badenben találkoztam John Lee Hookerrel, az első Amerkiai Folk Blues Fesztiválon, 1965 szeptemberében. Azt sem tudtam, hogy néz ki! Akkoriban nem csináltak valósághű fotókat ilyen fekete emberekről, mint John Lee vagy Muddy Waters, kivilágosították őket. Mikor megláttam Muddy Waterst, azt mondtam: "ez nem olyan, mint a képen". Mikor lementem reggelizni a hotelben Baden badenben, a hosszú asztalon 25-30 üveg whiskey sorakozott. Mindenki beszélgetett. Találkozni akartam John Lee Hookerrel, hallom, valaki jön, dadogva beszél. Én nem tudtam, hogy ha valaki dadog, attól még rendesen tud énekelni. Gondoltam, ez nem lehet John Lee, hogyan tudnék találkozni vele? Felkaptam egy akusztikus gitárt, és elkezdtem játszani a “Boogie Chillun”-t. Erre az a dagosós figura odajön, rámmutat, és azt mondja: "Mmmm-mit csinálsz? Johnny-t játszol!" Én meg: "Nem, nem Johnny-t játszom, hanem a Boogie Chillun-t John Lee Hookertől" Erre ő magas hangon nevetett, jó sokáig. Ő volt John Lee Hooker! Nem tudtam, hogy dadog. Aznap összebarátkoztunk. A menedzserem mindíg azt mondta: "ne engedjétek John Lee-t Buddyhoz a koncert előtt", mert úgy megnevetteti, hogy elmegy a hangja. Képes volt minden nap viccelődni, és sosem ismételte magát.

VH1: Eric Clapton még mindíg koppintja a gitárjátékodat?
BG: Mindenki koppint valakit. Beszélgettem T-Bone -nal, B.B. King-gel, Muddy-val, és mondtam nekik: "nézzétek, szégyellem magam, én koppintottam tőletek rendesen". Erre ők hátbaveregettek: "mi meg valaki mástól koppintottunk ezeket, fiam. Csak játssz!"

VH1: Ahogy öregszel, jobban megérted a bluest?
BG: A gyűrűmre az van írva: “Blues.” Úgy 20 éve egyszer megérkeztem egy hotelbe, a recepciós meglátta a gyűrűt, és azt mondta: "Istenem, blues-szomorú zene". Én meg: "Itt van két jegy, jöjjön el este a koncertemre a feleségével". Másnap reggel, mikor indultam tovább, azt mondták: "Tévedtünk. Egész este táncoltunk. Azt hittük, a blues olyan szomorú dolog, - oh, nincs hova mennem - ". A blues nem ilyen. Az életről szól, ha nincs éppen semmi problémád, hát éld az életed. Amikor B.B. Kinget hallod: "I’ve got a sweet little angel", nem gondolom, hogy ez szomorú. “I love the way she spreads her wings”, érted? (nevet). Egyátalán nem szomorú!

Turista


Blues a Petőfi Rádióban
2006-08-22 | hír


1984. október 10-étől, vagyis immáron két évtizede hallható (kisebb-nagyobb megszakításokkal) a Magyar Rádióban Nemes Nagy Péter blues-sorozata.

Az augusztus 29-i Blues műsor tartalma:
[sorszám/szerző/cím/előadó]

1. R. King: Take A Swing With Me (B.B. King)
2. C. Burnett: Moanin’ At Midnight (Howlin’ Wolf)
3. Hooker: Boogie Chillen (John Lee Hooker)
4. Morganfield: I Can’t Be Satisfied (Muddy Waters)
5. J. Spencer: Bitter Lemon (Jeremy Spencer)
6. E. James: It’s Hurts Me Too (Jeremy Spencer)
7. Born Under A Bad Sign (Ms. Zeno)
8. Raskolnikov: Lenin Street (Ripoff Raskolnikov)
9. Tengs-Lengs: Gyuri blues (Tengs-Lengs)
10. C. Jagger: DJ Blues (Chris Jagger s Mick Jagger)

Turista


"Helyére tettem a dolgokat..."
2006-08-10 | beszélgetések


Beszélgetés Nemes Nagy Péterrel

Aki a bluesal behatóbban foglalkozik Magyarországon, az nem tudja megkerülni Nemes Nagy Péter nevét. Érdemei számosak, Ő az aki a háttérbe húzódva figyel, a friss kezdeményezéseket támogatja, s eközben sikerül ezt neki részrehajlás nélkül csinálnia. Őt kérdeztem most.

Turista: Olvastam, hogy a zenei fejlődésedet, a zene iránti érdeklődésedet mely dolgok befolyásolták: egyházi szertartásokon éneklő ill. zenélő nagynénik, zenei gimnáziumot végzett unokanővér, Tolcsvay Nagy Béla, Pernye András... Mégis téged elsősorban mint bluest szerető, bluesról író emberként könyveltünk el.
Nemes Nagy Péter: És még egy fontos dolog kimaradt. Édesapám otthon, lakáson dolgozott szabó kisiparosként és állandóan szólt a rádió. Akkor még csak az "Egy" vagyis a Kossuth-adó, illetve a "Kettő", a Petőfi... És persze titkon a Szabad Európa. Apám főleg operákat és más könnyűzenéket hallgatott. Tehát a zene ott volt körülöttem szinte születésemtől. Az általános iskolában pedig osztálytársaimmal felfedeztük a beat zenét. A Beatles, a Rolling Stones betörése nekem elsőkézből jött, már amennyire a rádió révén elsőkézről beszélhetünk. Akkor még nem lehetett olyan könnyen lemezekhez, videófilmekhez jutni, mint manapság. A Kisstadionba is csak évente egy-két külföldi zenekar jött el.
Ha ennyire utána olvastál a múltamnak, abban találtad Pernye András nevét, akinek a Magyar Rádió Könnyűzenei híradójában futó jazztörténeti sorozata ugyanekkor ért el. Ebben, ill. Pernye jazzről írott könyvében fedeztem fel a bluest. A rövid részben is hihetetlenül érdekes volt számomra egy-két bluesman élete, ezért elkezdtem kutatni, nyomozni utánuk. A 60-as években ez nem volt könnyű. Mivel a környezetemben a "zenebolondok" a rockra vagy kisebb számban a jazzre "kattantak rá"-úgy döntöttem, hogy a bluesra fókuszálok. Addigi lemezgyűjteményemben lévő más irányzatú lemezeket bluesra cseréltem. Egyszóval profil tisztítást hajtottam végre. És így a blueszal lettem úgymond híres, ismert. Ettől függetlenül nem vagyok elvakult bluesfanatikus, sok más zenét is hallgatok. Alapítótagja vagyok a Magyar Jazzkutatási Társaságnak.

T: Ez a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság? Azt hiszem az oldalukon jelent meg másodjára a magyarországi blues diszkográfiád (elsőnek a www.zene.net-en).
NNP: Igen a Simon Géza Gábor féle Jazzkutatási Társaság alapítótagja vagyok. Megjegyzem, más jazzkutatási társaságról nem tudok, ami hivatalos lenne. Ugyanis a cégbíróság azonos néven nem jegyez be egyesületet, céget. A magyarországi blues diszkográfia összeállítására éppen SGG ösztönzött. Először Fekete Kálmán Blues 2 könyvében került publikálásra-legjobb emlékeim szerint. Természetesen folyamatosan gondozom a lemezdiszkográfiát. És egyben ezúton kérem azokat, akik olyan hangzóanyagot adnak ki vagy forgalmaznak, ami bármilyen terjedelemben is tartalmaz bluest vagy blues jellegű anyagot, arról értesítsenek.

T: Milyen kutatómunkát végzel még?
NNP: Konkrétan nem egy dologgal foglalkozom. Az utóbbi időben a Syrius témába ástam bele magam, de ezzel korábban is folyamatosan foglalkoztam, ill. foglalkozom. Életem egyik legnagyobb és nagyban meghatározó része volt az 1969-1973 közötti munkásságuk. Remélhetőleg az ősz folyamán megjelenik a Syrius együttesről szóló Zoltán Jánossal közösen összeállított könyv.

T: Az első blueszal foglalkozó nyilvános előadásaidra 1982 májusában került sor. Ezeket nyílván számos egyéb követette. Mennyire voltak eredményesek ezek a foglalkozások? Mennyire érdeklődtek az emberek akkor, ill. érdeklődnek most a háttér infók iránt?
NNP: Nagyon pontosan "utánam néztél”…
Az a '82 májusi csupán egy előadás volt az Állami Könyvterjesztő Vállalat KISZ-klubjában. Egy, az ÁKV-nál dolgozó barátom intézte a meghívást. Akkoriban az ilyen kulturális, vagy ismeretterjesztő előadásokra tudtak némi kis pénzt összehozni. Az ott megjelent srácok és lányok is érdeklődőek voltak. Figyelték a szövegemet, nézték a diaképeket, amit vittem és érdeklődéssel hallgatták a zenéket is. Ha csak egy-két ember megszerette a műfajt, már érdemes volt.
Igazán 1983-ban, a Kassák-klubban beindult blueskocsmában váltak rendszeressé ezek az előadások. Akkor nagyon érdeklődőek voltak a srácok és többen közölük aktívan kezdtek zenélni. Szabó Tamás, a későbbi nagyszerű szájharmonikás például rendszeresen elkérte, lefénymásolta magának a jegyzeteimet. Voltak, akik kazettára másoltatták a bemutatott zenéket.

T: Hogy fogadod hogy több zenész, pl.: Szabó Tamás, Oláh Andor úgy emleget, mint aki meghatározó volt a zenei ízlésük kialakulásában.
NNP: Megtisztelőnek tartom, hogy így emlegetnek. Még Fekete Jenő és a debreceni Ölveti Laci szájából is hallottam ilyet, és persze sok más is mondta már nekem, hogy azért szerette meg a bluest, mert rendszeresen hallgatta a Magyar Rádióban 1984 októberétől futó blues-sorozatomat. Megtisztelő, mint kezdtem, hiszen magam nem vagyok gyakorló muzsikus. Ha meg kellene határozni, mi is vagyok, úgy fogalmaznék: tudatos, rendszerező zenehallgató. Szabó Tamás annak idején rendszeresen eljárt hozzám. Ilyenkor hosszasan beszélgettünk a zenéről, miközben kazettára vett a lemezeimről. Tamást már akkor arra intettem, hogy ne csak bluest hallgasson, hanem figyeljen oda más zenékre is. Amikor elkezdett járni hozzám, akkor még nem is tudta, milyen hangszeren játsszon.

T: Úgy tudom, hogy alapító tagja vagy a Magyar Blues Társaságnak is. Működik ez még? Mik a céljai?
NNP: Kovács Tamásnak, az egykori és ma már nosztalgiával emlegetett pécsi bluesfesztiválok szervezőjének, "szülőapjának" volt az ötlete, hogy alakítsuk meg a társaságot. Az volt az eredeti elképzelés, hogy a Társaság keretein belül könnyebben lehetséges majd koncerteket, fesztiválokat szervezni. Csatlakozott hozzánk Regős Laci, aki a tatabányai blueséletet szervezte, Murányi Gyuri, aki a Magyar Rádióban készített műsorokat. A zenészeket igyekeztem távoltartani, mert nem érdekképviseleti célokat szerettünk volna szolgálni. A lehetőségeket szerettük volna megteremteni a zenészeknek és a közönségnek egyaránt. Ezért úgy véltem, hogy jobb, ha nem olyan személyek szövetkeznek, akik elkötelezettek bizonyos együttesekben, zenekarokban. Tag lett ugyan egy-két olyan zenész, aki szintén szervezett, vezetett klubot. Aztán egyes zenészek, akiket nem hívtunk meg - mert az volt a véleményünk, hogy a zenész zenéljen, alkosson - elkezdtek különféle nyilatkozatokban támadni minket. Pedig senki ellen nem akartunk tenni. Nyugodt hátteret szerettük volna biztosítani egyformán mindenkinek. Profinak és amatőrnek, muzsikusnak és zenehallgatónak egyaránt. És szerettünk volna valamiféle hírlevelet, később újságot létrehozni. Nem lett semmi az egészből. Sajnos magamra maradtam Regős Lacival. Előbb Kovács Tamás mondott le tisztségéről tanulmányai, illetve a Sziget Irodán végzett munkája miatt. Aztán Laci is visszavonult: anyagi veszteségek érték a tatabányai Mayall- koncert, illetve a gazdaságtalanul működő ottani bluesklub működtetése során. Céltalannak tartottam a Társaság további fenntartását, ezért korábbi vezetőtársaimmal a megszüntetés mellett döntöttünk.
Megjegyzem, Szlovákiában a hasonló társaság szépen, eredményesen működik. Lemezeket adnak ki, és megjelentettek egy könyvet a szlovákiai blueséletről. Ott jobban összefognak az emberek, nem azt keresik, hogy milyen előnyük származik egy ilyen szövetkezésből, hanem tesznek érte.

T: Részesei lehettünk, amikor az LP-t leváltotta a CD. Később több elfeledett lemezt kiadtak bonus trackekkel, majd az újrakevert kiadások is részben megtörténtek. Mennyire tud még újat találni a magadfajta ember?
NNP: A műfaj - minden ellenkező híresztelés ellenére nem haldoklik! - él, sőt bizonyos irányban fejlődik is. A muzsikusok nem csak a régi dalokat reprodukálják, hanem új műveket is alkotnak. Korábban azt mondták, az volt a nézet, hogy a bluesjátékhoz bizonyos élettapasztalat kell. Bluest csak bizonyos életkor után játszhat hitelesen bárki is. Az elmúlt két évtizedben azonban egyre fiatalabbak kezdtek el bluest játszani. A blues hazájában Jonny Lang, Kenny Wayne Sheperd, Mike Welch, Angliában Aynsley Lister, Ausztráliában a tíz éves Nathan Cavalieri fogott gitárt és pengette a bluest. Az utóbbit támogatta egyébként Michael Jackson is, és mielőtt bárki is bármiféle rosszat gondolna gyorsan hozzáteszem, hogy második, világszerte elérhető albumának kiadását segítette, gondozta. Továbbá gondoskodott a betegségben szenvedő tehetséges kisfiú gyógyíttatásáról is. Minálunk ifj. Katona Tamás, Tóth Bagi Csaba és mások pengették választott kedvenceik dalait. És amióta technikai tudásuk megalapozottá vált, folyamatosan dolgoznak saját stílusuk kialakításán. Ha megveszel egy szaklapot, ránézel a világhálóra, tapasztalhatod, hogy hihetetlen mennyiségű blueslemez jelenik meg világszerte. Tehát, ha nálunk vegetál is a blues, - mint annyi más dolog a kultúra területén, - de világszerte működik a dolog. Nem a blues a vezető műfaj, de ez természetes is.

T: A 90-es évek blues boom-ja lecsengett. Azóta előkerültek fiatal magyar tehetségek, pl.: Pribojszki Mátyás, Szűcs Gábor. Hogy látod a műfaj magyarországi helyzetét?
NNP: Az a bizonyos 90-es évek eleji hazai blues boom, - ahogy Te is nevezted és Török Ádám is így emlegette Blues Café műsorában - valóban lecsengett. (Megjegyzem, jobban szeretem a blues robbanás kifejezést, elvégre magyarok vagyunk…) Szerintem sok tehetség mellett sok olyat is felszínre hozott, akinek vagy aminek nem sok köze volt a blueshoz. Emlékeztetnék arra, hogy divatból sok zenekar blues bandnek nevezte el vagy át magát, közben a Born To Be Wild, a Smoke On The Water vagy a Riders On The Storm fémjelezte műsorukat. Persze citálták Hendrixet, a Stonest vagy más, inkább rockos irányba mutató együttes műsorából is merítettek. Érdekes, hogy az akkoriban hazai filmforgalmazásba nem került Blues Brothers című film egy jelentős gyújtószikra volt még a hazai blueséletben, és persze ezzel együtt az ott hallott dalok befolyásolták a zenekarok műsorválasztását. Azért gondolj bele, akusztikusan "blúzolók" alig akadtak idehaza. Vas Zoli is még az egykori VÁZA-klub vagy a Fehérvári Dalos Találkozók őskövületeként" maradt mutatóba. A hazai blues robbanás kifulladása egyben egyfajta letisztulást is eredményezett. A blues is odakerült, ahová a dixieland vagy a big band jazz. Egy irányzat, aminek vannak lelkes művelői és van egy réteg, aki szereti, amely eljár a koncertekre vagy éppen megveszi a lemezeket. Azok a zenészek, akik a blues elkötelezettjei maradtak, már nem keverik össze a rock és a blues fogalmát.
Igyekeztek megismerni a gyökereket, tanulmányozni a fekete muzsikusok játékát. Így volt, így van ez az általad megnevezett két muzsikussal, Pribojszki Matyival és Szűcs Gabesszal is. Mindkettőjüket nagyon tehetségesnek, céltudatosnak tartom. És ők azok, akik külföldön is tudtak bizonyítani!

T: Kérlek nevezd meg pár kedvenc előadódat, s most nem elsősorban a nagy nevekre gondolok.
NNP: Nem szeretek neveket mondani, mert esetleg ezzel önkéntelenül is befolyásolok másokat. Úgy gondolom: mindenki fedezze fel saját magának a kedvenceit, maga válassza ki példaképeit. Természetesen vannak kedvenceim. A No. 1. nálam természetesen Robert Johnson, aztán egykor "agglegény szobám" egyik falát John Mayall poszterek foglalták el. De az európaiak közül a néhai Alexis Korner a nagy kedvenc. Mellesleg benne némi magyar vér is csörgedezett. De most akár egy "telefonkönyvet" is felsorolhatok. Hogy pontosabb és stílszerű legyek, idézhetnék egyfajta Blues Who's Who-t is ide. A hazaiak közül pedig tényleg nem akarok megnevezni senkit. Igyekszem egyforma mércével mérni, kivételt nem tenni senkivel sem. Remélem, ez a mértéktartás kiérződik rádióműsoraimból is.

T: Jársz még külföldi fesztiválokra? Kérlek beszélj a legutóbbi élményedről.
NNP: Húúú. Nehéz kérdés. Mostanában kevesebbet járok külföldre. Korábban Bécsbe jártam, jártunk barátaimmal koncertekre. Manapság már ide is el-ellátogatnak a külföldi előadók. Legutóbbi élményem...? Az idei Gastroblues Fesztivál néhány kimagasló műsora után jött Budapestre Eric Clapton. Mit is mondhatnék erről...? Nehéz szavakat találni rá, meg különben is megírtam a Rockinformba, és hozzászóltam az egyik világhálós honlapon.

T: Rádióadásokat vezetsz, évek óta írsz a Rockinformban, az interneten recenzióid jelennek meg a www.zenekar.info ill. a www.zenesz.info oldalakon. Milyen terveid vannak még?
NNP: Nehéz úgy tervezni, hogy a családom és a saját megélhetésemet napi 8 órai, más irányú munkával kell biztosítani. Azzal foglalkozom, amire időm jut és a nap nekem is csak 24 órából áll. Szerencsém, hogy kevés alvással is beérem. A nagy terveknek az is "betett", amikor néhány éve végre nyomtatásban megjelent a bluesról írt rövid, velős kötetem, arra nem volt fizetőképes kereslet. Ez elvette a kedvem... Persze, ettől függetlenül töretlenül végzem, amit elkezdtem. Csak éppen magamban helyére tettem a dolgokat és tudom, hogy mire számíthatok.

A beszélgetés e- mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Új Alligator korongok
2006-08-10 | hír


Guitar Shorty: We The People

Immár a második albuma az Alligator Records-nál. Nyers, szenvedélyes, fémes…

Számcímek:
We The People / What Good Is Life? / I Got Your Number / Runaway Train / Down That Road Again / Fine Cadillac / Can't Get Enough / A Hurt So Old / Who Needs It? / Blues In My Blood / Cost Of Livin' / Sonic Boom

Cephas & Wiggins: Shoulder To Shoulder

A nemzetközileg is elismert duó új albumán hét számban vendégszerepel Ann Rabson zongorán (The Saffire).
Új dalok és Blind Boy Fuller, Sleepy John Estes, Skip James klasszikusok.

Számcímek:
Ain’t Seen My Baby / I Did Do Right / Catfish Blues / Susie Q / All I've Got Is Them Blues / Dirt Road / Dirt Road / Three Ball Blues / Brother, Can You Spare A Dime? / I Won't Be Down / Seattle Rainy Day Blues / The Blues Three Ways

Turista



Jeremy Spencer új lemezzel jelentkezett
2006-08-10 | hír


Jeremy Spencer: Precious Little

Jeremy Spencer a Fleetwood Mac egykori tagja ismét lemezzel jelentkezett, s 30 év után is sikerült azt a színvonalat hoznia, ami a korai dalait jellemezték.
Az albumról Mick Fleetwood is elismerően nyilatkozott: „Nagyszerű! Szenvedélyes, kedélyes, nyers, az egész megérint. Gratulálok ehhez a kiváló albumhoz.”

Számcímek:
Bitter Lemon / Psychic Waste / It Hurts Me Too / Please Don't Stop / Serene Serena / Dr. J / Bleeding Heart / Many Sparrows / Trouble And Woe / Maria De Santiago / Take And Give / Precious Little

Turista


Ian Siegal: Shake Hands With The Devil
2006-08-08 | kritika


2005-ben jelent meg Ian Siegalnak a Meat & Potatoes lemeze, most mégsem erről hanem egy olyan kiadványról szeretnék írni amely nem szerepel a diszkográfiájában.
Ian Siegal 1971-ben született Angliában. A legkorábbi zenei élményei Buddy Holly, Jerry Lee Lewis, Elvis Presley és Chuck Berry voltak, de igazából Little Richard hatására lett a zene megszállotja.
Elkezdte hallgatni a bluest, s ennek a különféle változatait, de leginkább Muddy Waterst.
16 éves korában road, s unokafivére egyik bulija alkalmából megkérik, hogy énekeljen. Az eredmény eksztatikus volt.
2 évvel később kezdett el gitáron játszani, 20 éves amikor Berlinbe utazik. Mikor visszatért Angliába, akkor már tudta hogy csak a zenélés az ami érdekli.
A korong amiről írok egy 2003. szeptemberi Nottinghamben felvett koncert anyagát tartalmazza. Ezen már minden megvan ami Ian Siegelt ismerté tette. Személyes, szenvedélyes előadás, fokozások, zenei kitörések. Előadása izzó, élő. Igazi zenész, aki akkor érzi jól magát, ha játszhat, ha jó, értő közönség előtt játszhat, amikor a zenész, s a hallgató között létrejön az energiaáramlás. Repertoárja tartalmaz klasszikus, s saját szerzeményeket is.
Bár nem tudom, hogy hol tudna hozzájutni az olvasó ehhez az anyaghoz, de ha figyelemmel kíséri a magyarországi koncertkínálatot könnyen előfordulhat, hogy találkozhat Ian Siegallel egy élő előadása alkalmával, akár mint az elmúlt hónapban Szentendrén.

10/10

Turista



Paul Rishell & Annie Raines: Goin' Home
2006-08-08 | kritika


1999-ben találkoztam először Paul Rishell és Annie Raines nevével a Mafioso Records Blues katalógusában. Akkor a következőket olvashattam róluk: „Rishell egészen kivételes eleganciával játszik mind akusztikus, mind elektromos gitáron. Stílusérzéke, és a hatalmas ismeretanyag az egyik legkiválóbb muzsikussá avatják. Akusztikus bluest kevesen játszanak nála jobban. Szuper énekes és a lemezein mindig első osztályú zenészekkel veszi körül magát.” Akkor még nem, de évekkel később, folyamatosan beszereztem az összes lemezüket.
Paul Rishell 1950-ben született New Yorkban, Brooklynban. Egy barátja mutatta meg neki az első Son House, Robert Johnson, Charley Patton, Blind Lemon Jefferson felvételeket, amik egy életre rabul is ejtik. A 70-es években Massachusettsbe költözik, ahol olyan zenészek alkotnak mint Bonnie Raitt és Chris Smither. Izgalmas időszak ez a számára, olyan zenészekkel játszhat együtt, mint Son House , Johnny Shiness, Sonny Terry, Brownie McGhee, továbbá Howlin' Wolf.
Annie Rainest a blues a középiskolai évei alatt találta meg. Míg barátai a Pink Floydot hallgatták, addíg ő Muddy Waterst, és olyan blues harmonikásokat mint Little Walter, Big Walter Horton és Sonny Boy Williamson. Első fellépései bostoni klubbokban volt, majd Chicagoba utazott, ahol játszott Pinetop Perkinsel, Louis Myersel, továbbá James Cottonal.
Első közös munkájuk a Swear To tell The Truth lemez volt, ahol Annie Raines csak vendégként van megemlítve, de az elkövetkező lemezeket már közösen jegyzik.
Az I Want You To Know albumukat még csak jelölték a W.C. Handy díjra, de 2000-ben a Moving To the Country már nyert is a legjobb akusztikus blues album kategóriában.
2004-ben jelent meg a Goin’ Home lemezük, amely elég változatosra sikerült, s jó részt klasszikus blues játékosok szerzeményeit tartalmazza. Azt a színvonalat kapjuk, amit megszokhattunk a párostól, van itt steel gitáros szám (Hunkie Tunkie Blues), van a nagy folk előadókra emlékeztető szomorú szám (I Had Good Mother and Father), van soulos szerzemény (It Ain’ t Right), s találhatunk zongorás Leroy Carr- Scrapped Blackwell szerzeményt is (Memphis Town). Egy dalban Annie Raines énekel is (Black Eye Blues), s az album zárásaként egy csodálatos harmonikaszólót is hallhatunk (Lookin’ Good).

Tone-Cool Records, 2004
10/9

Turista



Blues a Petőfi Rádióban
2006-08-04 | hír


1984. október 10-étől, vagyis immáron két évtizede hallható (kisebb-nagyobb megszakításokkal) a Magyar Rádióban Nemes Nagy Péter blues-sorozata.
A FIKSZ Rádióban 1994-től készít műsort.
Nemes Nagy Péternek 1990-től több újságban, folyóiratban, napilapban jelent meg írása a blues, a jazz vagy a rock műfajjal kapcsolatban.
1992-től a Rockinform munkatársa.
2003. márciusától a Dunakanyar Rádióban jazz műsort vezetett Jazzkanyar címmel 2006 április végéig.
Szerzőtársa volt az 1987-ben megjelent Képes Rock Enciklopédiának.
A blues nyomában című kötete 2000-ben látott napvilágot.


Blues a Petőfi Rádióban-2006. augusztus 15. 23:15 órától:
[sorszám/szerző/cím/előadó]

1. Johnson: Little Queen Of Spades (Eric Clapton)
2. Cray: Twenty (The Robert Cray Band)
3. White: The Guitar Don’t Lie (Norman Beaker Band)
4. Beaker: Standing On Shaky Ground (Norman Beaker Band)
5. Byrd: Mardi Gras in New Orleans (Professor Longhair)
6. Shad: Junco Partner (Professor Longhair)
7. Shad: Junco Partner (Jambalaya)

Turista