Kiemelt koncertek


Blues for Blue 6.
2024.04.14.


Teddy Harpo
vendég:
Benkő Zsolt

2024.04.02.


Dan Patlansky

2024.04.20.


The Mojo
2024.04.26.


Fekete Jenő 60

2024.04.27.


Shemekia Copeland
Little G Weevil
and his band

2024.07.17.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Idegen tollak
Mojo Workings
Mojo Workings
Long Step
Alastair Greene
Alastair Greene
Alive In The New World
Mick Pini
Mick Pini
Backtrack
The Özdemirs
The Özdemirs
Introducing The Özdemirs
Layla Zoe
Layla Zoe
Nowhere Left To Go
The Holmes Brothers
The Holmes Brothers
State Of Grace
Buddy Guy
Buddy Guy
Blues Singer




Beszélgetések

A hetvenes évek szellemiségét megidézve
2010-02-20


A Bőrgyári Capriccio 2000 tavaszán alakult, hogy népszerűsítse a blues, rhythm & blues, rock és progresszív rock műfaj ismert és kevésbé ismert, a '60-as, '70-es években született klasszikusait, valamint, hogy saját számokkal bővítse a magyar zenei palettát.
Míg első lemezük inkább az útkeresésről szólt, második, Progressive című albumuk már jól tükrözte a zenekar által követett zenei irányt.
Az új, Túlsó oldal című, saját szerzeményeikből álló CD-jük a hetvenes évek szellemiségét megidézve több hazai blues-rock híresség közreműködésével készült, mely bemutatójára 2010. február 26-án kerül sor.


hoati: Közel másfél éve beszélgettünk utoljára. Mi történt veletek azóta? Jó pár jelentős fesztiválon is sikerült fellépnetek!
Gazdag Viktor:
Igen, repül az idő. Szerencsére több emlékezetes bulink volt azóta, a Sziget Fesztivál Blues színpadán már visszatérő fellépők vagyunk, a Millenárison is volt egy szép emlékű bulink tavaly nyáron és több motoros találkozón is szerepeltünk. Emellett elég sok időt töltöttünk a stúdiómunkával.

h.: A zenekar tagsága némileg átalakult, mi indokolta ezt?
G.V.:
Az indok részben az új album, változtattunk a hangzáson és így billentyűn rendszeresen Nemes Zoltán játszik velünk, nagyon jól színesítve a zenénket; Paróczai „Tacskó” Attila a Mini mellett nálunk is basszusgitározik, az ő játéka tényleg új hangzást hozott, illetve Kecskés András ritmusgitárosként a rock világából váltott a blues-osabb hangzás felé.

h.: Az új, Túlsó oldal című lemezetek bemutatójára 2010. február 26-án kerül sor. Kérlek, mutasd be a friss anyagotokat!
G.V.:
Hosszú munka volt, több mint egy év, amíg elkészült - főleg azért, mert a stúdióban készítettük a számokat, később jöttek a szövegek és végül a vendégművészek. De úgy gondolom megérte, mert egy fogyasztható, színvonalas album lett az eredmény. A koncepcióm az volt, hogy mivel ez a banda első saját számokból álló lemeze, hívjuk el azokat a zenészeket, akik minket inspiráltak, akik zenéjén felnőttünk. Így pár szám erejéig vendégünk Török Ádám, Tátrai Tibor, Póka Egon és Németh Károly. Emellett pályatársaink közül Oláh Andor herflizik és Nemes Zoltán billentyűzik az albumon. A zenéket én írtam, több szövegíró is bemutatkozik az albumon, de Boros Gyuri (Ölveti Blues Band) barátom is írt egy remek verset.

h.: Hogyan sikerült az említett vendégművészeket megnyerni a felvételhez?
G.V.:
A bandánk jubilál, idén 10 éves. Ezen idő alatt jó kapcsolatba kerültünk sok zenésszel, így relatív egyszerű volt, inkább az időpont egyeztetések mentek nehezebben. Úgy gondolom, hogy a lemez mindenkit hamar meggyőzött a produkció színvonaláról.
Nekünk mindenképp óriási megtiszteltetés egy albumon szerepelni velük, nekem személy szerint dalszerzőként egy régi álmom teljesült!

h.: Tavaly a Magyar Dal Napján már bemutattátok a lemez anyagát. Hogyan fogadta a közönség?
G.V.:
Szép emlék nekünk, holott még korán sem voltunk kész a számokkal. Több százan voltak Óbudán, különösen a Cseh Tamás emlékére játszott Batthyányi tér blues aratott sikert!

h.: Az előzenekar szerepét a White Coffee tölti be. Mit kell tudni erről a bandáról?
G.V.:
Régi barátaink, majdnem egyszerre alakultak velünk, több közös koncerten vagyunk már túl.
Profi banda, hasonló felállásban játszanak, mint mi. Mindenképp érdemes meghallgatni őket, rendszeresen játszanak a Colombus hajón.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Vörös szegfű blues
2010-02-15


A ’80-as évek második felében tűnt fel a hazai színpadokon az ausztriai Ripoff Raskolnikov. Jellegzetes alakját, zenéjét hamar megkedvelte a közönség. Őt kérdeztem zenéről, inspirációs forrásról, az új lemezéről…

Turista: Általában két dolgot szoktak veled kapcsolatban kiemelni. Elsősorban olyan kultikus figurákhoz, olyan dalszerzőkhöz hasonlítanak, mint Bob Dylan, Van Morrison és Tom Waits. Másodsorban meg szokták említeni, hogy később, egy másik korba születtél, mint ahogy kellett volna. Mit szólsz ezekhez a megállapításokhoz?
Ripoff Raskolnikov:
Van benne valami.

T.: Te hová helyeznéd magadat a zene világában?
R.R.:
Ezen nem szoktam elgondolkodni. Szeretek gitározni és időnként néhány dalt összerakni, és nagy örömmel veszem tudomásul, hogy ebből meg lehet élni, anélkül, hogy hatkor kelne az ember mindennap.

T.: A Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij regény hatására választottad a művészneved. Ez már több mint harminc éve történt. Azóta is olvasol szépirodalmat?
R.R.:
Igen, persze. Még mindig szeretem a XIX. századbelieket, de olyan angol nyelvű kortárs írókat, mint pl. Paul Auster vagy Kazuo Ishiguro is nagyon kedvelem.

T.: Sosem gondolkodtál azon, hogy néhány ausztriai vagy akár magyar zenészhez hasonlóan kiköltözzél az Egyesült Államokba?
R.R.:
Nem. Amúgy töltöttem egy kis időt az USA-ban, de nem találtam valami szimpatikus országnak.

T.: Mennyire figyeled a blues világ napi aktualitásait?
R.R.:
Egyáltalán nem.

T.: Mi hat rád inspirálólag napjainkban?
R.R.:
Ha az utolsó pár lemezemre gondolok, nem állíthatnám, hogy sok másról szólnának, mint a szerelemről vagy annak hiányáról. Ebben, úgy látszik, hűségesen követem a blues tradícióját. Ahogy a franciák szokták mondani: Cherchez la femme...

T.: Vonzódsz még hazánk felé? Ugyanis, ha az utóbbi éveket összegezzük, a mérleg nyelve nem éppen pozitív irányba mutat.
R.R.:
Ez sajnos igaz. Engem a sok jobboldali menetelés és zászlólobogtatás eléggé ijeszt. Ahogy, pl. a cigányokhoz viszonyul a magyarok többsége, az szerintem egyszerűen borzasztó.

T.: A közelmúltban rögzítetted az új lemezedet. Mesélnél erről?
R.R.:
Éppen a keverés fázisában vagyunk. Ugyanabban a felállásban vettük fel, mint a 2006-os Everything Is Temporary-t, és úgy néz ki, 14 dal lesz rajta. Azt a tényt, hogy a sok visszahallgatás során még nem untam meg az anyagot, azt igen jó jelnek érzem.

T.: Milyen témákat járnak körül az új dalok?
R.R.:
Ahogy már korábban mondtam…

T.: Többször felléptél már a Budapest Blues Fesztiválon. Ez idén sem lesz másként. Kijelenthetjük, hogy elismer, szeret a magyar közönség?
R.R.:
Csak nyugodtan!

T.: Játszani fogsz Pécsett és Szentendrén a dán Tim Lotharral is. Övé lett 2008-ban, Dániában a legjobb blues lemez. Mivel készültök erre az estre?
R.R.:
Különösebben nem készülök, gondolom Ő sem. Két valamit erő bluesman csak tud majd valamit improvizálni.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„A zene mindent felülírt az életemben.”
2010-02-13


Oláh Andor 1999-ben alapította meg a Blues Patika Közhasznú Alapítványt a műfaj népszerűsítése céljából. Az alapítvány koncerteket, fesztiválokat, turnékat, hangszeres oktatásokat és blues történeti előadásokat szervez. Az elmúl évben tizenkettedik alkalommal rendezték meg a Blues Patika Jamboree-t. Ennek apropóján kérdeztem a pályafutását 20 éve kezdő szájharmonikást.

hoati.: Tavaly, november végén tizenkettedik alkalommal került megrendezésre a Blues Patika Jamboree. Mennyire váltak be elképzeléseitek, hogy sikerült a fesztivál?
Oláh Andor.:
A Jamboree színes programot terített a látogatók elé. A partnerként társuló Gödör Klub adottságai teljesen megfelelnek nekünk, és a visszajelzések alapján a közönségünknek is. Ott laza körülmények között, akár egy sörrel, cigivel a kezedben is végignézhetsz egy koncertet.
A szervezés már az év elején elindult és több név is szóba került lehetséges fellépőként. Helyszínek között a budapesti mellett felmerült szlovákiai és csehországi rendezvény lehetősége is. Charlie Musselwhite és zenekara, a három helyszín közül a cseh partner válságviharát érezve visszalépett, ezzel kútba esett ez az ötlet és nagy csobbanással elmerült az iszapos vízben.
Közvetlen baráti szálak fűződtek Jeanne és Karen Carroll révén Koko Taylorhoz, de az érezhető nehézségek és a kaszás lassan végleg felszedte az ide vezető út köveit. Ezután kevés időnk maradt, így a hosszas ötletelés után szlovák partneremmel, Sajtos Ferenccel egyetértésben Mungo Jerry mellet döntöttünk, és utólag azt kell mondanom, hogy nem volt rossz a választás. A zenekar több mint kettő és fél órás muzsika élményében fürdette a közönséget egy igazi élő legendához méltóan.
A mai világban ritkán találkozom olyan zenésszel, aki tényleg szívből, élvezettel játszik a közönségnek. A profizmus néha már a kimért játékidőig terjed. Idegen tőlem, amikor azt látom, hogy a sztárzenekar dobosa az utolsó leütés után mesterien kidolgozott mozdulattal már a tokba is dobja az ütőket, és mintegy szimbolizálva a koncert végét behúzza a cipzárt.
Szerencsére a mi rendezvényünkre ez soha nem volt jellemző. Tavaly is jó muzsikával, baráti légkörben és hangulatban töltöttük az éjszakát hajnal fél ötig. Velünk volt Jimi Hendrix lelke, a hajnali kakasszó előtt tért vissza a túlvilági zenészek klubjába.
Saját bandám is komoly sikert könyvelhetett el. A rendezvény napján jelent meg a zenekar első lemeze, és ünnepléssel töltöttük az estét, igazi örömzenével sikerült bevonni ebbe a közönséget is.

h.: Esetleg egy momentum, egy sztori, amire évek múltán is szívesen emlékszel?
O.A.:
Millió van, de ami kötődik az eseményhez, az Mungo Jerry két és fél órás koncertjéhez fűződik. A koncert előtt megkérdezte, hogy mennyit játszhat. Hetven - kilencven percet kértem tőle, aztán ez jócskán több lett. Végül a hátam mögött nyugtalankodó zenészek miatt jeleznem kellet neki többször is, hogy sajnos lejárt az idő. Ők azonban csak nyomták a blues-t. Másnap a zenészek nevetve mesélték, hogy Ray beállított órája egyszerűen megállt, ezért felborult az időérzéke. Szerintem ez csak egy kedves magyarázata volt a zenében való elszállásnak, amit egy igazi blueser megért és elfogad. Végtére is nem siettünk sehová, előttünk volt még az éjszaka, és így kb. fél ötkor szálltak alá a Hendrix-esek.
Másnap Mungo Jerry-t a Klikk Fesztiválra vittem, Szlovákiába. Ott három órás fergeteges bulit játszott. Duracell nyúlként töltötte a közönséget. A tini feelinggel megáldott 63 éves mester tanított valamit a fiatal generációnak: játszani csak szívből érdemes!

h.: A Blues Patika Életműdíjat Török Ádám kapta. Nem látjátok célszerűnek egy olyan díj évről-évre történő kiosztását, mely a feltörekvő előadókat/zenekarokat célozná meg? Úgy gondolom, ez sokakra inspirálóan hatna.
O.A.:
Ezt a feladatot a tehetségkutatókra hagyom. A Blues Patika Életműdíj egy bizonyos műfaj, stílus iránti elkötelezettséget, és annak eredményeit díjazza.
Nincsenek már polihisztorok. Ahogy a világunk, úgy a blues is szétágazik milliónyi irányba. Különböző utakon halad tovább, és vannak vak ösvények, sokan bolyonganak. Van, aki rosszul választ vagy elviszi az életforma, vagy épp ellenkezőleg, a zenéje profi, de nincs meg az életforma. Ezek az előadók hiteltelenné válnak, ezeket nevezem hang zsonglőrnek, akiket benyel a hakni, stb. - vékony a jég, érezni kell a határokat. Találd meg magad, legyél mester!
Akik eddig díjat kaptak szerintem teljesen megérdemelten élvezik a kuratórium, és a közönség bizalmát, szeretetét. A nemzetközi blues elit tagjaivá váltak. Az elismerés, a tisztelet, nem megvásárolható. Ez a tehetség és az önzetlenség fizető eszköze. Egy fiatal zenész számára ijesztő lehet 20-30 évnyi eredményes munka, de hát ettől szép a díj kiérdemlése. Segítsen annyi, hogy az idő gyorsan repül, csak nem mindegy, hogy mivel töltjük a pergő perceket.

h.: A Mississippi Grave Diggers Karen Carrollal közös lemeze Evolution Revolution címmel jelent meg. Várható lemezbemutató turné itthon vagy külföldön?
O.A.:
Természetesen, most kerekedik ki egy közel két éves előkészítő munka. Karennel két éve dolgozom együtt. Tavaly júniusban robbantottam a régi formációt, és egy hónap alatt összeállítottam az új, állandó, ütőképes csapatot. A zenekar már ismert alakjai mellé feltétlenül fiatal, tehetséges zenészeket akartam behozni a lendület és a nyitott játék miatt. És természetesen fontos volt maga az ember is!
Mindenképpen nemzetközi vizekre szánom terelni a zenekar hajóját, mert ott a helye. Túl vagyunk már egy-két megmérettetésen. A visszajelzések alapján bárhol szívesen látják a bandát a blues nemzetközi élvonalában. Generációs váltás küszöbén állunk. Az élet törvényei szerint újra rendeződnek a sorok. A guruk helyébe csak guruk léphetnek a blues nagy világában. Mi készen állunk. Behajóztunk, csak a jó széljárásra várunk!

h.: A Jamboree Produkciós Iroda együttműködést alakított ki a Gazdasági Rádióval, mely minden nap 20 órától egy óra hosszban, Blues legendák címen, Kajárik Andrea szerkesztésében blues zenéket sugároz. Hogy épül fel egy műsor?
O.A.:
Nagyon egyszerűen. Ellátom a rádiót mérhetetlen mennyiségű blues-zal és különböző minőségi zenével. Ez nem csevegős adás. Azt egy másik rádióban szeretnék indítani.
Megállapodtam a Rockélet Magazinnal is, ahol rendszeresen, kéthetente jelenünk meg különböző írásokkal, kritikákkal a blues világából.

h.: Húsz éve kezdted a zenei karrieredet. Milyen tervekkel vágsz neki a soron következő éveknek?
O.A.:
A zene mindent felülírt az életemben. Ezzel tisztában vagyok, így már könnyebben kezdem a következő lapok megírását. Aranykort érzek, zenészként és szervezőként azt vallom, hogy a zenei szabadság madarának nem egy rozsdás kalitkában a helye, hanem a levegőben. Ezért meg is teszek mindent, ami tőlem telik.
Az életem zenével töltött első húsz éve hamarabb pergett le, mint ahogy egy láma egy imamalmot megpördít. Azt kell mondanom, hogy eléggé tartalmasan, aktívan, szórakozva töltöttem eddig is az életem és valószínűleg ezután sem lesz másként. Ez az életformám!
Nem akarok görcsösen mindent, mert a dolgok nagy része megtörténik magától is. Elég a teremtő gondolat, és az eddig hasznosított energia, idő végül pályára kell, hogy állítsa, és önjáróvá kell, hogy tegye az ötleteimet. Persze ember tervez, isten végez!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


A Blues Aperitiv tehetségkutató nyertesei
2010-02-03


A Jack Cannon Blues Band 2006 őszén alakult, akusztikus blues-t játszó trió. A zenekar 2008-ban megnyerte a Blues Aperitiv tehetségkutató versenyt, melynek köszönhetően felléptek Csehország egyik legnagyobb blues fesztiválján, a Blues Alive-on. „A trió fő csillaga Zoltai György harmonikás és énekes, nem szolgai módon játssza a standard mintákat, hanem nagyon is alkotó módon…” - olvasható a fesztivál szórólapján. További információk az énekes-szájharmonikásról, valamint a zenekarról az alábbi beszélgetésből tudhatók meg.

hoati.: A szájharmonika 14 évesen ragadott magával, nem sokkal később már Ferenczi Györgytől tanultál. Mi fogott meg ebben a hangszerben?
Zoltai György.: Magam sem tudom, hogy mi. Egyszer egy sítúrán hallottam a testnevelő tanáromat harmonikázni és nagyon megtetszett. Ő ajánlotta Ferenczi Gyurit, aki elkezdett tanítani és nagyon sokat köszönhetek neki.

h.: Milyen zenekarokban játszottál 2006-ig, a Jack Cannon Blues Band megalapításáig?
Z.Gy.: Sok zenekarban megfordultam, de a legfontosabbak a Deák Bill Blues Band (2001-2002), a Kentucky Publix (2003-2004, velük tradicionális bluegrass-t játszottunk) és az Another Country (2005-2006, egy bluegrass formáció Bruce Lewis-zal) zenekarok voltak.

h.: Kérlek, mutasd be a Jack Cannon Blues Bandet: kik a társaid, ők milyen zenei előélettel rendelkeznek?
Z.Gy.: Rajtam kívül a zenekar tagja Bíró Ádám és Gyergyádesz Péter, kiknek a zenei pályafutása ekképpen alakult:

Bíró Ádám (akusztikus gitár)
Kétszínű csend: 1993-1994, alternatív rock
Bíborköd: 1994-1997, blues-rock
Sulyom fiúk: 1997, 2004, hakni
Crazy Blues Band: 1997, blues
Detroit: 1997-2003, instrumentális progresszív rock
Handmade: 2003-2005, instrumentális progresszív rock
Smilemakers: 2004-2005, jazz & soul
F.C.Pop: 2005-2006, akusztikus pop-blues-rock

Ezek közül kiemelném a Bíborködöt, amivel ’95-ben bejutottak az országos Ki Mit Tudba, a Detroitot, velük számos sikerük volt és készítettek egy nagylemezt, mely nem jelent meg. Az F.C.Pop duó pedig az énekes Wiegand Gyula tragikus halálával ért véget.

Gyergyádesz Péter (nagybőgő)
Kentucky Publix: 2000-2004
Acousticure: 2003- (2008-ban Európa legjobb bluegrass zenekara címet nyerték el az EWOB-on)
Another Country: 2005-2006
Rodeó: 2005-2007

h.: Csehország egyik legnagyobb blues fesztiválja, a minden évben Sumperkben megrendezésre kerülő Blues Alive. Ide az előtte megtartandó Blues Aperitiv tehetségkutató verseny megnyerésével is be lehet jutni. Ti ezt 2008-ban megnyertétek. Honnét jött az ötlet, hogy induljatok a tehetségkutatón?
Z.Gy.:
Nem tudtuk, hogy tehetségkutató, egyszerűen csak elküldtem a jelentkezésünket. Kaptunk egy válaszlevelet, amit persze csehül írtak, egy ismerősünk lefordította és kiderült, hogy a beküldött anyagunk alapján beválogattak a versenybe, amiben már csak a legjobb 10 zenekar vett részt. Megnyertük, így 2008-ban a kisszínpadon, 2009-ben a nagyszínpadon játszhattunk.

h.: Kik léptek még fel a Blues Alive-on? Esetleg ti is rákerültetek a fesztivál hivatalos CD-jére?
Z.Gy.:
2008-ban csak a nagyszínpadi koncertek kerültek fel a CD-re, a tavalyi Blues Alive-ról pedig nem készült lemez, sajnos erről lecsúsztunk.
Kevés lenne a hely, hogy felsoroljam az összes zenekart. 2008-ban a kisszínpadon játszottunk, óriási klubhangulatú buli kerekedett. Végig ott állt az első sorban egy nagydarab néger blues arc, a koncertünk végén gratulált is nekünk. Akkor még nem tudtuk, hogy ki ő, de később James Cotton-nal láttuk a színpadon. Nagyon jólesett, hogy ő is értékelte a zenénket, nekünk az ő játéka tetszett a legjobban.
2009-ben leginkább Zac Harmon, Diunna Greenleaf és Gregg Wright közös műsora tetszett. Sosem szerettem igazán a chichago blues-t, de ez ütős volt.

h.: A márciusi cseh turnétok időpontjainak száma egyre bővül, ez is azt mutatja, hogy Csehországban csaknem sikeresebbek vagytok, mint hazánkban. Ezt a tehetségkutató megnyerésének köszönhetitek?
Z.Gy.:
Tavalyelőtt megismerkedtünk Prágában egy koncertszervezővel, akinek nagyon megtetszett a formációnk, így felvállalta a turnék szervezését - ezeket a márciusi bulikat is ő szervezte. Persze a tehetségkutatónak is sok kapcsolatot, koncertet köszönhetünk.

h.: Első lemezeteket Trendi címmel készítettétek el, mely eddig még nem jelent meg. Mi hátráltatja a CD kiadását?
Z.Gy.:
Tavalyelőtt megnyertünk egy itthoni országos tehetségkutató versenyt. Szerződést kötöttünk „velük” lemezkiadásra és promotálásra. 2009 januárjában el is készítettük a lemez anyagát (60 napon belül ki kellett volna adniuk) és vártuk, hogy kiadják. A végén már ügyvédhez fordultunk, de már felesleges volt, a cég ellen felszámolási eljárás indult 2009 decemberében. Logikus, hogy a tehetségkutatóra felvett támogatásokat is lenyúlták. Ebben csak az a rossz, hogy tavaly két pályázat is volt, ami az első lemezes zenekarokat támogatta, így ezekről lemaradtunk. Azt hiszem, több tehetségkutatóra nem megyünk.

h.: Blues With The Mouth-Harp címmel szájharmonika oktató tankönyvet jelentettél meg. Milyen visszajelzéseid vannak, mennyire keresik ezt? Te milyennek találod a hazai utánpótlást?
Z.Gy.:
A visszajelzések szerint jól sikerült, egy pár lelkes kezdő herflis fel is keresett. Kétszer nyomták már újból, szóval azt feltételezem, hogy viszik is. Tanítok is pár éve, de a szájharmonika tanuláshoz sok kitartás kell, és ez kevesekben van meg. Sokan vágnak bele, mert azt gondolják, hogy a szájharmonika egy könnyű hangszer, ami a súlyára igaz is. Van akiben a feeling van meg, van aki hajlandó gyakorolni, de a kettő együtt ritka.

h.: Milyen szájharmonikákat használsz?
Z.Gy.:
Most már legfőképp Seydel 1847 Classic-ot. A legjobb harmonika, amit valaha is használtam. 10 lyukas fa betétes diatonikus blues harmonika, ami acél lemezzel van felvértezve, nem úgy, mint a "hagyományos" herflik, amiket réz lemezzel készítenek. Gyors, iszonyat vastag hangja van és a tartóssága hihetetlen. Amúgy 20 féle típusú harmonikát biztosan használtam már eddig és a szétfújt harmonikáim száma 100 felett van (gyűjtöm a megboldogultakat egy ládában).

h.: Szájharmonikás példaképek, kedvenc lemezek?
Z.Gy.:
Amikor elkezdtem harmonikázni sok harmonikás tetszett Sonny Terry-től kezdve Lee Oskarig. Aztán egyre kritikusabb lettem, de Paul Butterfield akusztikus játékát és Ferenczi Gyurit azért kiemelném. Mindig is a torzítás nélküli tiszta játékot szerettem, nem értem minek kellenek effektek, hisz magában is állatul szól. Sajnos ezt kevesen művelik, így inkább gitárosokat hallgatok. Szeretem Donny Hathaway-t (zenéje számomra az igazi soul), Robben Fordot, Prince-t, az AC/DC-t (pl.: Back In Black) és Ian Siegalt - a Meat & Potatoes lemeze talán a legjobb, ha valaki nem ismeri érdemes utána járnia, nem fog csalódni! Hiteles, nem megcsinált "véres" zenélés.

h.: Terveitek a jövőre nézve?
Z.Gy.:
Tavaly év végén elkezdtünk dolgozni Kertész Ákossal (professzionális ütős), vele együtt szeretnénk újra felvenni a Trendi lemezt, élőben, egy jobb stúdióban. Ő főleg cajonon csatlakozik a zenekarhoz. Keresünk menedzsert és külföldi szervezőket, kapcsolatokat, ki szeretnénk adni a lemezt és minél több fesztiválon, klubban játszani, turnén részt venni.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Életem és a misszióm is
2010-01-15


Magyarországon a II. világháború után élték fénykorukat a szájharmonika zenekarok, majd a ’70-es években jelentősen visszaesett az érdeklődés e csodálatos hangszer iránt. A hazai szájharmonikázásnak újabb lendületet a ’80-as évek első felének „blueskocsma mozgalma”, majd a ’90-es években tomboló „blues boom” adott. Ezekben az években már kiemelkedett Szabó Tamás és Ferenczi György a trossingeni Szájharmonika Világbajnokságon kapott kiváló minősítése. Most azonban egy újabb ponthoz érkezett a történet, hiszen nem zenészeinket díjazták, hanem immár egyikük értékelt.
Pribojszki Mátyást kérdeztem trossingeni élményeiről, lemezfelvételről, a hazai utánpótlásról …


Turista: Első magyar zenészként meghívást kaptál a négyévente Trossingenben (Németország) megrendezésre kerülő Szájharmonika Világbajnokság nemzetközi zsűrijébe. Mesélnél a tagsággal járó feladatokról, munkáról?
Pribojszki Mátyás:
Rendkívül nagy megtiszteltetés volt ez számomra, zenei életem egyik nagyon fontos állomása. Zsűritagként a „Nyitott kategóriában” kellett pontoznom két nagyszerű szájharmonika művész (Tom Stryker (USA), Olivier Ker Orio (FR)) társaságában. Ebben a kategóriában mintegy 25 versenyző indult, zenei műfaji korlátok nélkül. Világzene, amelyben klasszikus, jazz, blues elemek keveredtek, vagy éppen harmonika zenekarok, duók, triók, kortárs darabok …, amik egyéb, konkrét műfajokba nem fértek bele. Öt fő szempont alapján hoztuk meg a döntéseinket. Pontoznunk kellett a technikai felkészültséget, színpadi megjelenést, hangszerkezelést, előadásmódot és az érzelmi töltést, angolosan a „feeling-et”.
Szóval rendkívül összetett volt az összesített pontszám, és nehéz is volt a döntés, de a zsűri minden tagjával nagyon hasonlóan láttuk és éreztük a dolgokat, így nem volt vita.

T.: Kik azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád a versenyen?
P.M.:
Elsősorban a kategóriában győztes Susan Sauter és Mano Nortmann (D) fantasztikus duója, de nagyon tetszett és rendkívüli hatással volt rám a svájci Tobias Volkamer előadása, valamint a kínai és japán előadók ill. csapatok felkészültsége.

T.: Felléptél a rendezvény gálaműsorában is.
P.M.:
Igen, a Blues Est gálán. A német és angol zenészekből álló B-Sharp Rhythm Section kísért és mintegy 40 percet játszottunk. Óriási élmény volt olyan teltházas teremben fellépni, ahol a közönség is nagyon jó, ráadásul az összes lemezemet el is adták a koncert után. Azóta is többen írtak e-mailt, hogy nagyon tetszett a fellépésem, és az az igazság, hogy én is nagyon jól éreztem magam, így gondolom, hogy ezt is érezhette a közönség.

T.: A Hohner internetes oldalán találhatóak képek, melyeken azok a pillanatok láthatóak, amint az érdeklődők megismerkednek azzal, hogy hogyan készülnek a szájharmonikák. Voltál már te is a trossingeni gyárban?
P.M.:
Természetesen igen. Ez egy nagyon érdekes folyamat és aki a szájharmonika rabja, mint én, az tuti nem hagyja ki Trossingenben a gyárlátogatás lehetőségét. Ez történelem. Nekem már két alkalommal is volt szerencsém megnézni és egyszerűen lenyűgöző.

T.: A múlt év végén a Pribojszki Mátyás Band az A38 Hajón tartott koncertjét rögzítették. 2007-ben már megjelent egy élő DVD-tek, esetleg most is egy koncertfelvétel kiadásán gondolkodtok?
P.M.:
Gondolkodunk koncertfelvétel kiadásán, de ezt most nem DVD, hanem audio CD formájában, hiszen decemberben csak audio felvétel történt a Hajón. Januárban kapom meg a nyersanyagot, amely meghallgatása után eldöntöm, eldöntjük a hanganyag sorsát. Szóval elképzelhető, hogy a Pribojszki Mátyás Band egy koncertanyaggal rukkol elő tavasszal, de erről úgyis informállak.

T.: 2003-ban jelent meg a „Herfli suli” könyv formátumban, majd 2009-ben a tartalma részben felkerült az internetre is. Milyen az utánpótlás ma?
P.M.:
Nagyon nagy öröm számomra, hogy van érdeklődés a „Herfli Suli” című munkafüzetem iránt, mivel ez azt jelenti, hogy van érdeklődés a szájharmonikázás iránt, és ez a lényeg. Idén végre elkészül a folytatása is. Az utánpótlás igazán jó, sok ügyes szájharmonikás van az országban. Olyanok is bőven akadnak, akik már nagyon jó szinten kezelik a hangszert, de nincsen zenekaruk, stb..
Mindenesetre ami tőlem telik megteszem, megpróbálok minden érdeklődőnek segíteni, mert a szájharmonikázás az életem és egyben a misszióm is.

T.: Így új év kezdetén adódik a kérdés, hogyan értékeled zenei szempontból a 2009-es évet?
P.M.:
Számomra egyrészt egy igazán jó év volt a 2009-es, hiszen számos koncertünk mellett megjelent osztrák barátommal, Ripoff Raskolnikovval közös akusztikus lemezünk, októberben ismét sikerült megrendeznem a Nemzetközi Szájharmonika Fesztivált Budapesten, majd pedig részt vehettem a Szájharmonika Világbajnokságon, Trossingenben, Németországban. Másrészt sajnos a magyarországi klubkoncertek, fesztiválmeghívások száma jóval kevesebb volt az elmúlt évekhez képest. De csinálom a saját dolgaimat, mert szeretem, és nem adom fel, mert a zene, a blues zene nagyon fontos számomra.

T.: Februárban közösen léptek fel Kellie Ruckerrel a Budapest Blues Fesztiválon. Milyen terveid vannak még?
P.M.:
Rengeteg tervem van a jövőre nézve. Sok jó zenekari lemezt készíteni, de tervben van már évek óta, hogy rögzítünk egy duós lemezt a billentyűs barátommal, zenésztársammal, Kovács Erikkel. Természetesen szeretnék sokat koncertezni itthon és külföldön egyaránt, valamint együtt muzsikálni sok jó zenésszel, előadóval. Ilyen alkalom lesz februárban a Budapest Blues Fesztivál, ahol az amerikai Kellie Ruckerrel lépünk fel közösen. Nagyon várom, mert még személyesen nem találkoztunk, de biztos vagyok abban, hogy vidám, jó buli lesz!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Fotó: Domaniczky Tivadar

A gálaműsorból részlet itt tekinthető meg.


Archaikus hangon
2009-12-20


Aki egy picit is ismeri Little G. Weevil eddigi pályafutását, az tudja jól, hogy következetesen a zenei karrierjét építő muzsikusról van szó. Az ismét az Egyesült Államokban élő és alkotó zenész mesél mindennapi életéről, terveiről…

Turista: Nyáron ismét kiutaztál az Egyesült Államokba, mivel az utolsó amerikai turnédon egy produceri ajánlatot kaptál. Mesélnél erről?
Little G. Weevil:
Tulajdonképpen az elmúlt két hónapban már kevésbé működünk együtt, mivel a cég sok társával együtt nehézségekkel küzd, így közös elhatározás eredményeképp egyedül dolgozom tovább. Eleinte az általuk szervezett koncerteket feltétel nélkül meg kellett csinálnom, és ebben nem is volt hiba. Több és más lehetőséget is kínált ez a kapcsolat, de én biztosabbnak éreztem nem aláírni egy exkluzív szerződést. Így nem tartozom senkihez, nem függök senkitől és anyagi zűrbe sem kerülök.

T.: Folyamatosan figyelem a koncertnaptáradat, úgy tűnik ebben a válságban is rendszeresen jutsz fellépési lehetőséghez.
L.G.W.:
Hála Istennek, nincs panaszra okom. Mivel éreztem a cég labilis helyzetét, én már előre elkezdtem dolgozni, nehogy koncert nélkül maradjak. Rengeteg segítséget, felkérést kapok, főleg Alabamából. Valami oknál fogva nagyon szeretnek ott az emberek és a Magic City Blues Society is támogat. Én ezt megpróbálom minden erőmmel viszonozni. Atlanta környéke is tele van élő zenés helyekkel és a memphisi kapcsolataim is jól működnek. Lehetne persze több koncert - vagy kevesebb koncert több pénzért -, de én már így is boldog vagyok. Nem kell nekem hírnév, meg koszorú, csak hely ahol zenélhetek. Szeretek itt lenni. Itt még a legutolsó étteremben is Little Walter vagy hasonló szól.

T.: Ez érdekes, mesélj erről, kérlek! Ezek szerint nem fertőződött meg teljesen a zenei életük?
L.G.W.:
Nem tudom pontosan, mit értesz fertőzés alatt. Nyilván a blues már nem piacvezető zenei műfaj, mint a 30-40-50-es években. Akkor ez egy új hangzás volt, az emberek megőrültek érte. Aztán ebből született a rock ’n’ roll, később jöttek a technikai, digitális megoldások és a blues háttérbe szorult. Valószínűleg ez így is marad. A rock ’n’ roll, illetve Európában a beatzene azért lett nagy durranás, mert egy addig nem hallott hangzást képviseltek az előadók. A rap és a hip-hop sikerének is ez a titka, és még sorolhatnám. A blues mégis Amerika védjegye. Mikor Mississippi államba érsz, ez a tábla köszönt: "Welcome To Mississippi - The Birthplace Of American Music". Szóval a blues Amerikának az, mint nekünk a magyar népzene. A különbség csupán annyi, hogy a blues minden ma létező zenei műfajra hatással volt, illetve azok a bluesból nőttek ki.

T.: Milyen zenét játszanak most a fekete fiatalok?
L.G.W.:
Erre így nem tudok válaszolni, mert ez olyan, mintha azt kérdeznéd, milyen zenét játszanak a magyarok vagy a lengyelek. Az azért biztos, hogy a déli államok kisvárosaiban több fekete blues zenészt találsz, mint mondjuk egy nagyvárosban - Atlanta (Georgia) vagy Houston (Texas). A város mindig hozza magával a divatot. Mississippi, Louisiana, Alabama és Arkansas államok még mindig kb. 20 évvel le vannak maradva a többitől. Ez nekem, mint blues zenésznek egy kincs, mivel úgy, mint bármelyik másik országban, ezeken a helyeken jobban őrzik a hagyományokat. Számos iskola tart rendszeres blues zenei külön órákat, foglalkozásokat, rendezvényeket. Ezek egy részét a kormány is támogatja. A templomi kórusok, zenekarok is fantasztikusak, és mint tudjuk a templomi (gospel) zene tulajdonképpen blues - másképp. Én a közelben (Kennesaw, Georgia) levő "fekete" templomba járok, és meg kell, hogy mondjam, alig várom a vasárnapot. Órákat tudnék még mesélni. A lényeg az, hogy legyen fehér vagy fekete, nem elég ember hallgat bluest, viszont mindenki szereti a jó blues zenét és tisztelik, ha az ember szívből játszik.

T.: Magyarországon is jártál templomba? Zenélsz esetleg a templomi zenekarban is?
L.G.W.:
Rendszeresen nem jártam, és ennek több oka is van, amire nem akarok kitérni, mert sertő lehet pár ember számára. Az itteni mise tulajdonképpen egy ünnep minden vasárnap. Nagyon inspiráló és a beszédekből sokat lehet tanulni. A 10 órai mise kb. 2 órás, aminek az első 30-40 perce csak ének, zene, illetve közben és a végen is teljes zenei őrület. Ez kb. úgy néz ki mint amit a filmekben látsz, néha az emberek transzba esnek, mindenki énekel, táncol, csörgődobol, ilyesmi. A zene, mint motiváció működik közre. Az énekesek és a zenekar mindig olyan lelkesedéssel és szívből játszik, hogy az embert a sírás kerülgeti állandóan.
Nem, én nem játszom a templomi zenekarban. A templomi zenekar több alkalommal próbál egy héten, illetve szerdán és vasárnap szinte egész nap játszanak. Ez egy főállású foglalkozás, amit nem tudok bevállalni a saját koncertjeim miatt.

T.: November közepén szerepeltél az alabamai ABC TV-ben. Honnan jött a lehetőség?
L.G.W.:
Egy nap felhívott a csatorna alabamai PR managere, hogy szeretnék, ha fellépnék ebben a műsorban. Eredményes reklám volt, a következő 2 szóló és 2 duó (Billy Gibsonnal) koncertem teltházasra sikeredett.

T.: Ha már szóba került Billy Gibson, 2010 elején ismét együtt fogtok zenélni. Nem tervezitek esetleg egy közös lemez felvételét?
L.G.W.:
Beszélünk róla természetesen, de ez csak az anyagiak függvénye. Jó lenne kiadni az új számokat jövőre, de egyikünk sem akar lemezt készíteni megfelelő promóció nélkül. Megemlítettük egy esetleges DVD kiadását is, én erre szavaznék inkább. Egyenlőre csak élvezzük a közös játékot és tervezzük a jövő évi európai turnét. Billy Gibson egyébként csókoltat minden kedves magyar embert.

T.: Mivel töltöd a fellépések közötti időszakot? Menyi idő jut a gyakorlásra?
L.G.W.:
Gyakorolni mindig kell. Annyi mindent kell még tanulnom, hogy vicces lenne nem foglalkozni a gitárral. Sokszor csak leülök, pengetek valamit. Ha tetszik felveszem, ha nagyon tetszik 10 perc múlva még kész is lehet a szám. Úgy érzem egyre tradicionálisabb vagyok, nem bonyolítom túl a dolgokat. Hihihi. Inkább a sztorira koncentrálok, és azt próbálom kiszolgálni a zenével. Ezen kívül csak csinálom, amit bárki más. Iszom, drogozom... - csak hülyéskedek! Nemrégen megházasodtam, és a párommal már várjuk is a babát. Még nagyon az elején vagyunk, de mindketten örülünk a helyzetnek. Ha minden jól megy, július környékén már hárman leszünk.

T.: Jórészt szólóban játszol. Nem hiányoznak a zenekaros fellépések?
L.G.W.:
Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy zenekar állandó zenészekkel az, ami néha hiányzik. Tudod, mikor egy csapat rendesen össze van szokva. Ugyanakkor nagyon élvezek egyedül, illetve duóban játszani. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szóló zenész leszek. Emlékszem, még 2000 környékén Ripoffal borozgattunk édesanyámék hazában és Ő büszkén mesélte, hogy mennyire jó az, amikor az ember egyedül leül a teraszon, és csak gitározgat, énekel. Nekem ez akkor dög unalmasnak hangzott. 10 év eltelt és most inkább egyedül játszom. Ha szükség van zenekarra és kifizetik, természetesen összerakok egy bandát. Ezt általában csak egy fesztivál tudja megengedni magának, illetve ha klub turnén vagyok, akkor a " helyi erő" bevonásával - mintegy jam formájában levezényelem az estet. Viszont másnap megint egyedül indulsz tovább, nem kell öt ember reggeli tortúráját kivárni. Hehehe.

T.: Az év zárásaként Elnora Spencerrel zenélsz? Hogyan találtatok egymásra?
L.G.W.:
2004-ben láttam Elnorát először Birminghamben. Nekem Ő Alabama hangja. Szerintem jelenleg nem találsz még egy ilyen hangot a blues zenei palettán.

T.: Biztosan érdekli a magyarországi blues rajongókat, hogy mikor láthatnak itthon ismét?
L.G.W.:
Az említett helyzet miatt lemondtam a tavaszi európai turnét és csak szeptember-október környékén tervezem a hazamenetelt. Persze jó lenne hamarabb, de nem akarom a feleségemet egyedül hagyni a terhesség alatt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„Én a gyorsabb, virtuózabb boogie-kat szeretem…”
2009-12-06


A Második Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est december 11-én Győrben, a Richter Teremben kerül megrendezésre. A garantáltan vidám és színvonalas szórakozást ígérő show-n a házigazda Dániel Balázs mellett fellép a boogie woogie műfaj egyik legnagyobb alakja, a svájci Silvan Zingg, valamint profi boogie woogie táncosok és több meglepetés vendég is. Az estről és az elmúlt egy év történéseiről a 19 éves boogie zongoristát kérdeztem.

hoati: Tavaly, az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est vitathatatlan sikert aratott a közönség soraiban, mely hosszú vastapssal köszönte meg a látottakat, hallottakat. Ugyanekkor jelent meg az első lemezed is. Ez milyen kritikákat kapott?
Dániel Balázs:
Az első CD-m a PANKKK program támogatásával jelent meg. Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est volt a lemezbemutató koncertem. A CD-m 12 számot tartalmaz, melynek fele saját szerzemény. A lemezen a boogie woogie mellett blues számok is hallhatók. Legjobb tudomásom szerint ez az első olyan lemez Magyarországon, ami csak zongorás boogie woogie-t tartalmaz, ebben Nemes Nagy Péter is megerősített. Írt róla egy kritikát a Rockinformban, melyben legnagyobb örömömre pozitívan nyilatkozott a CD-ről. „Az album kiváló belépő egy sokra hivatott tehetségtől!”
Lemezemet főként a koncertjeim után terjesztem. A nézőktől is, és szakemberektől is elismerő kritikákat kaptam. Külön örülök annak, hogy a külföldi neves boogie woogie zongoristák is dicsérik lemezemet. Fabrice Eurly francia boogie zongorista mondta - akivel nemrég volt közös koncertem -, hogy mindenképpen küldjem el neki Párizsba a CD-met, mert szeretné megmutatni az ismerőseinek is.

h.: Az eltelt egy évben jelentős hazai és külföldi fesztiválokon léptél fel. Kezdjük a magyarországi koncertekkel. Merre jártál, kikkel zenéltél?
D.B.:
Magyarországon számos városban léptem fel. Például: Keszthely, Miskolc, Pécs, Mosonmagyaróvár és Kapuvár. Kiemelném két fellépésemet, mely közül az egyik Kecskeméten a XVIII. Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon volt idén márciusban. A fesztivál mindhárom napján volt alkalmam játszani. Az első napon vendégváró zenészként, a második napon a „zongorashow” program keretében, az utolsó napon pedig együtt játszhattam olyan nagy nevekkel, mint Herbert Christ, Jeff Hamilton, Matthias Seuffert, Ad van Beerendonk és Korb Attila. A fesztivál szervezője, Ittzés Tamás már meghívott a jövő évi kecskeméti fesztiválra. A másik koncertem a közelmúltban volt Budapesten, a Take Five Jazz Clubban. Ide két zongoristát hívtam el: Michael Pewny-t Ausztriából és Fabrice Eurly-t Franciaországból. Fabrice most játszott először Magyarországon. A koncert fergeteges volt, a közönség többször visszatapsolt minket. A koncert után Michael meghívott a 2010-es általa szervezett Nemzetközi Boogie Woogie Fesztiválra, melyen a boogie és blues élet olyan nagy nevei lépnek majd fel, mint Axel Zwingenberger, Lila Ammons, Christoph Steinbach és a Mojo Blues Band.

h.: Mi a helyzet külföldön? Ha jól tudom számos hírességgel is sikerült fellépned?
D.B.:
A nyár közepén volt egy kisebb körutam külföldön. Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Estet követően a meghívott vendégművész, Christoph Steinbach elhívott az ő boogie fesztiváljára, melyet Kitzbühelben (Ausztria) rendez meg minden évben. Itt a boogie woogie zongoristák krémje volt jelen. Olyan neves zenészekkel is együtt játszhattam, mint a Mungo Jerry zenészei, vagy Tony Sheridan (ex-Beatles tag). A három napos fesztivált követően rögtön Oestrich/Winkelbe vezetett az út, ahol egy jazzhétvége keretében zenéltem. A Frankfurt melletti kisvárosba Herbert Christ hívott el, akivel a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon találkoztam itthon Kecskeméten. A koncertet követően hazafele Münchenben álltam meg, ahol a Vogler Jazzbarban Christian Christl német boogie woogie zongoristával játszottam együtt.
Hatalmas élmények voltak számomra ezek a koncertek és örülök neki, hogy már több külföldi fesztiválra is van meghívásom. Köztük, a 2010-es Steinbach Boogie Woogie fesztiválra és Michael Pewny fesztiváljára is.

h.: December 11-én ismét nagy dobásra készülsz. Megkérhetlek, mesélnél erről bővebben?
D.B.:
December 11-én este fél nyolckor kerül megrendezésre a Második Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est. A tavalyi koncert nagy sikerét követően szüleimmel idén is megszervezzük ezt a Magyarországon egyedülálló produkciót. Szeretnék hazánkban hagyományt teremteni a boogie woogie műfajának. Az idei koncertre a világhírű Silvan Zingget hívtam meg. Már fellépett Európa szinte összes országában, de bejárta Szaúd-Arábiát, Amerikát, Kínát és Indiát is. Magyarországon azonban most Győrben lép fel először. Az esten triómmal fogok zenélni, Koch Barnabás dobossal és Zink Ferenc bőgőssel. A koncerten profi boogie woogie táncosok és meglepetés vendégek fokozzák majd a hangulatot. A külföldi nagykoncertekhez hasonlóan egy afterparty zárja a rendezvényt, mely a közeli Golden Ball Clubban lesz. Itt alkalom nyílik a zenészek közelebbi megismerésére, együtt zenélésre és táncolásra is.

h.: Megosztanád velünk, mely boogie woogie lemezeket hallgatod a legszívesebben, hogy mi az, ami igazán megfogott bennük?
D.B.:
Példaképem Christoph Steinbach osztrák boogie woogie zongorista. Az összes lemeze megvan, és már rongyosra hallgattam őket. A játékomra még nagy hatással van Silvan Zingg is, hiszen az ő fesztiválja adta számomra az első „lökést” 2006-ban. Luganóban hallottam először élőben zongorás boogie woogie-t, és akkor döntöttem el, hogy én is ezt szeretném csinálni. Nagy kedvencem még Vince Weber, az ő játéka is hatással van a stílusomra, sőt az első CD-men hallható egy szám, amit neki írtam, egy általa játszott szám alapján. Ezt a számot egyébként eljátszottam neki egy boogie woogie fesztiválon, mely elnyerte tetszését. Hatással van még játékomra Martin Schmitt, Jo Bohnsack és Axel Zwingenberger is. Én a gyorsabb, virtuózabb boogie-kat szeretem a legjobban.
Tehát összefoglalva, a ma élő zongoristák közül inkább a német nyelvterületen élőket kedvelem, de a boogie woogie klasszikusoktól is sok számot szoktam játszani, nagy kedvenceim Pete Johnson szerzeményei. Azonban más stílusokat is zongorázom, például ragtime-ot és stride-ot is, valamint a New Orleans-i zongorázás is nagyon megfogott. Név szerint: Fats Wallertől és James Bookertől tanulok számokat.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


„Számomra csak kétféle zene létezik…”
2009-11-29


A New Orleans-i zene legismertebb hazai népszerűsítője, a Jambalaya zenekar az októberben megjelent Végállomás, vagy utazás című CD-jével fontos állomáshoz érkezett, hisz a lemez magyar nyelven, csakis saját szerzeményeket tartalmaz. Erről, és még sok minden másról a zenekarvezető, Nemes Zoltán mesélt.

hoati: Országos ismertségre a Szabó Tamással közösen alakított Spo-Dee-O-Dee-val tettél szert. Közösen négy lemezt is készítettetek, mégis 2005-ben elváltak az útjaitok. Mi volt ennek az oka?
Nemes Zoltán:
Arra a speciális rétegzenére, amit a Spo-Dee-O-Dee a zászlajára tűzött egyre kevesebb igényt éreztünk Magyarországon. Ez akkoriban – 2000-2005 környékén - általánosan jellemző volt az élőzenére, ilyen hullámvölgyek mindig is voltak és lesznek is, és sajnos sokszor okozzák a zenekarok vesztét. Nagyon jólesett azonban tavaly ősszel újra összeállni egy koncert erejéig, amit az Amerikából hazatért Little G.-vel (alias Szűcs Gáborral) és Sonny-val együtt összesen hat főre duzzadt formációval ejtettünk meg a Take Five Jazz Klubban. Tamással egyébként, azóta is számos egyéb lemez készítésén működtünk együtt közösen, alkalmanként szoktunk együtt játszani duóban, vagy kisebb formációkban.

h.: A New Orleans-i zene iránti szeretetedet már a Spo-Dee-O-Dee-ban is megtapasztalhattuk. Mi az, ami annyira megfogott ebben a zenei stílusban?
N.Z.:
Amellett, hogy New Orleans zenetörténetbeli szerepe vitathatatlan, én mégis a legfontosabbnak azt a zenei értelemben vett „ízt” tartom, amivel ők - műfajtól függetlenül - bármilyen muzsikához hozzányúlnak. Fontos számunkra azt a New Orleans-i vonalat követni, ami a mai napig megújuló, azonban klasszikus módon zenei kérdés-felelet jellegű muzsikálást jelent.

h.: A Jambalaya zenekar első két lemeze New Orleans-i darabokat, valamint hasonló stílusban íródott saját dalokat tartalmaz. Mennyire sikerült megszerettetni a közönséggel e rétegzenének számító műfajt?
N.Z.:
Szépen duzzadó közönségünk és a növekvő érdeklődés is azt mutatja, hogy a zenénknek idehaza is van létjogosultsága, nem csak külföldön. Persze az is igaz, hogy a műfajt sok esetben meg kell ismertetni az emberekkel, és ez külön kihívást jelentett, főleg a kezdetekkor. De számomra csak kétféle zene létezik, jó és rossz, ahogy egy zenekarnak is két útja lehet. Mi azt a rögösebb és hosszabb utat tudjuk csak elképzelni magunknak, amihez nem kell főzőműsorokban és szennylapokban feszítenünk műanyag emberek között.

h.: A zenekar harmadik CD-je Végállomás, vagy utazás címmel magyar nyelven jelent meg. Minek köszönhető ez a váltás?
N.Z.:
New Orleans-i alapú muzsika hallható az új albumon, azonban ez már száz százalékban a mi zenénk. Magyarországon élünk, egész más hatások érnek itt bennünket. Szerettük volna az elmúlt időszak inspirálta saját gondolatainkat megmutatni zenei és szövegbeli értelemben egyaránt. A lemezen minden dal saját szerzemény. Külön öröm számomra, hogy a zeneszerzésbe ezúttal a tagokat is be tudtam vonni társszerzőkként.

h.: Milyen visszajelzéseket kaptatok a lemezbemutatóról, az új lemezről? Megkérhetlek, bemutatnád az albumot!
N.Z.:
A lemezbemutató nagyon jól sikerült. Egy összetett hangszerelésű anyagot mutattunk be októberben az A38-on, ami a helyi erőknek köszönhetően nagyon jól megszólalt élőben. Külön energiát jelentett az Octovoice Énekegyüttes szereplése, akik a capella műsorukkal nem csak előzenekarként, de a Jambalaya programban a vokált erősítve is nagy sikert arattak. Aztán, ott volt rajtuk kívül Tóth Vera (ének), Varga Livius (ütőhangszerek), Kolmann Gábor (szaxofon) és Mohai Tamás (gitár), akik egytől-egyig szívüket-lelküket beleadva játszottak. Ők egyébként a lemezen is a vendégeink voltak. Az albumon szereplő többi vendég névsora is igen figyelemre méltó. Tommy Vig (vibrafon) egy igazi világsztár, aki többek között Frank Sinatrával és Eric Claptonnal is együtt dolgozott. Voga Viki nagyon ígéretes tehetségű énekesnő, most jelent meg az első önálló albuma Presser Pici bácsi ajánlásával. A fúvós szekciót a lemezen Almási Attila harsonán erősítette kiváló játékával. Végül, de nem utolsó sorban az albumon játszik Glaser Péter (nagybőgő) is, akinél az albumot készítettük. Az ő állhatatos munkájának köszönhetően úgy érzem örök érvényűt sikerült közösen alkotnunk. A dalok történetében központi szerepet kap az utazás fogalma. Az utazás azonban átvitt értelemben képzeletbeli állomások, hangok, érzések, fogalmak, és nem csupán helyek között folyik. A címadó dalban helyet kapó végállomás szó pedig, önmagában egy rossz üzenetet közvetítene. Mi azonban arra gondoltunk, miért ne fordítsuk meg a dolgot, és miért ne lehetne a mi végállomásunk valami újnak a kezdete.

h.: Az új CD-tek címadó dalához készült video klip már régóta megtekinthető az interneten. Mennyire van arra lehetőség, hogy ezt az országos zenei csatornák is játsszák? Várható újabb klip forgatása?
N.Z.:
El is készült már az új klip a Tóth Verával közösen énekelt Mindenhol című nótára, és úgy tudom, a magyar MTV játszaná is. Ennek az intézése jelenleg folyik, úgyhogy remélem, minél előbb játszani kezdik. Az interneten már megtekinthető az új klip is. A Végállomás című klipünket egyébként a Duna Televízió rendszeresen szokta játszani, bízom benne a két klip – már csak eltérő mivoltuk miatt is - minél szélesebb körben utat tud magának találni.

h.: Hogyan tovább, milyen úton indultok el a következőkben?
N.Z.:
Talán lesz jövőre új klip és sok egyéb tervünk van, de a legfontosabb, hogy mostantól az új album dalai életre kelljenek azáltal, hogy elkezdjük játszani őket országszerte.

h.: Mennyire keresett a zenekar külföldön?
N.Z.:
Európában többfele jártunk már és nagy örömünkre ismét külföldi koncertek elé nézünk. Jövőre is, már biztosan látható, hogy játszani fogunk Németországban, Hollandiában és Ausztriában. Szervezés alatt vannak egyéb országok fesztiváljai és klubjai is. Részben új helyekre megyünk, részben visszahívnak, utóbbi szintén nagyon hízelgő, különösen olyan fesztiváloknál, akik nem gyakran szoktak egy fellépőt több ízben szerepeltetni. A legtávolabbi külföldi meghívásunk 2011 nyár elejére szól.

h.: Hobo új szólólemezén, a Circus Hungaricus-on is játszol. Milyen volt vele a közös munka?
N.Z.:
A munka csak most kezdődött el igazán. Jelenleg a lemez bemutatójára készülünk, ami a Millenárison lesz.  Ezt követően jövőre indul el a lemezbemutató turnésorozata országszerte. Hobóval együtt dolgozni különösen meghatározó élmény. Az én zenei irányultságomat, a blues muzsika iránti elkötelezettségemet neki köszönhetem, mondhatni zenészként ő hívott életre. Mindezen túl is nagyon jó hangulatban folyik a közös munka, a személyisége nagy hatással van rám. A csapat is nagyszerű, Madarász Gábor kiváló gitáros és a lemez zeneszerzője. Először dolgozom vele és nagyon megkedveltem őt, akárcsak a többieket. Egyedüli régi ismerősöm a csapatból Sántha Gábor barátom, a csapat másik gitárosa. Kiváló a ritmusszekció is, Hoffer Péter dobos és Kovács Barnabás basszusgitáros személyében.

h.: Elég gyakran fellépsz duóban, a szájharmonikás Horváth Misivel. Milyen dalok szerepelnek a repertoárotokban?
N.Z.:
New Orleans-i zenéket játszunk, sokszor saját dalokat is, a repertoár azonban nagyban eltér a Jambalaya repertoárjától. James Booker, Dr. John, Johnny Adams, Tom Waits például gyakran kerül terítékre.

h.: Emellett van még olyan projekt, ahol szerepelsz?
N.Z.:
Elsőre talán nem tűnik műfajba vágónak, mégis a saját zenémet játszom a Varga Livius (Quimby) vezette A Kutya Vacsorája nevű formációval is. Ezt úgy kell érteni, hogy az én New Orleans hangulatú honky tonk zongorázásom fuzionál a többiek különbözőségeivel. Ahány felől jövünk, annyiféle dolgot hozunk magunkkal, és ez már sok éve nagyon jól működik így együtt. Tulajdonképpen ez a jelenleg legrégebben működő formációm.

h.: Hazánk zongoristái időközönként közös boogie woogie esttel lepik meg a nagyérdeműt. Várható a közeljövőben hasonló megmozdulás?
N.Z.:
Horváth Miska barátom szokott összehozni évente egy zongorista találkozót, remélem az idei sem marad el. Alkalmanként szóba kerül, hogy ezt gyakrabban is meg lehetne ejteni, nekem sincs ellenemre az ötlet.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Nyáridő a Mungo Jerry zenekarral
2009-11-19


Az 1970-ben feltűnt Mungo Jerry zenekar nevét meghallva mindenkinek az In The Summertime című szám ugrik be, mely dal szinte példa nélküli módon hét hétig vezette a brit slágerlistát. A zenekar körüli „Mungomania” akkortájt, már-már a Beatles körüli felhajtást kezdte idézni. Bár a kezdeti évek zajos sikere idővel csendesebb lett, a zenekar mindmáig működik, és sikeresen koncertezik. A Ray Dorset által vezette csapat a XII. Blues Patika Jamboree fő attrakciójaként immár másodszor lép fel Magyarországon.

hoati: 1972-ben jártál már hazánkban. Milyen érzés volt akkor egy szocialista országban fellépni?
Ray Dorset:
Nem nagyon volt különbség, talán az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a magyar közönség kissé visszafogottabb és udvariasabb volt, mint a nyugati országokban.

h.: A ’70-es években a zenekar körüli „Mungomania” már-már a Beatles körüli felhajtást kezdte idézni. Miben látod sikeretek kulcsát?
R.D.:
Valószínűleg annak köszönhető, hogy a hangzásunk és a megjelenésünk is egyedi volt.

h.: Mely albumotokat tartod a legjobban sikerültnek?
R.D.:
Ez mindig éppen a hangulatomtól függ. Leginkább a Candy Dreams–t szeretem hallgatni, de például vezetéshez a Boot Power, vagy az Adults Only albumokat javasolnám mindenkinek.

h.: Jelenleg kik alkotják a zenekart? Zeneileg hova helyeznéd magatokat?
R.D.:
A felállás: Alan Johnson - gitár, Mark David - dobok, John Playle - basszusgitár, Toby Hounsham - billentyű, és jómagam, harmonika, gitár és ének.
Erősen tradicionális blues, rockabilly, r&b alapú zenéket játszunk. Minden a groovokon alapszik rengeteg spontaneitással és improvizációval.

h.: Az elmúlt hónapokban néhány koncerteteken fellépett veletek az alapító tag, Paul King. Milyen érzés volt újra együtt zenélni Paullal? Mennyire jellemző, hogy a régi tagok feltűnnek koncertjeiteken?
R.D.:
Volt ugyan egy megbeszélésem Paullal, de végül nem léptünk fel együtt. Mike Cole, aki az eredeti Mungo Jerry felállás bőgőse volt gyakrabban megfordul egy-egy koncerten, sőt lemezfelvételhez is csatlakozott a jelenlegi felálláshoz. Tartom a kapcsolatot a régi Mungo Jerry tagokkal és gyakran beszélünk arról, hogy a jövőben összeállunk egy-egy projekt erejéig.

h.: Jövőre ünneplitek 40 éves fennállásotokat? Milyen különlegességekkel készültök a jubileumra?
R.D.:
Rengeteg fellépésünk lesz. Az ünneplést Los Angelesben kezdjük januárban, fellépünk Cannes-ban, több fesztiválon Monacóban. És tervezünk egy Angliai turnét is. Nem utolsó sorban pedig Stephen Phipps tollából megjelenik rólam egy életrajzi könyv.

h.: Számos slágerlistás dalotok közül a legismertebb az In The Summertime című. Melyek azok, amiket még mindig repertoáron tartotok és a budapesti koncerten is meghallgathatunk?
R.D.:
Nem készülök előre összeállított listával, de valószínűleg játszani fogjuk az Open Up, Lady Rose, Baby Jump című dalokat, és talán elhangzik majd az is, hogy: Alright, Alright, Alright...
Már nagyon várom, hogy újra találkozhassak a magyar közönséggel.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

hoati


„… tekerjétek fel a hangerőt!”
2009-11-13


Karen Carroll, a Chicagóban született, jelenleg Németországban élő blues díva és zenekara, a magyar és szlovák nemzetiségű zenészek alkotta Mississippi Grave Diggers 2009 nyarán adott egyik koncertje rögzítésre került. Az est hanganyaga CD-n, Evolution Revolution címmel jelenik meg, mely bemutatójára a XII. Blues Patika Jamboree keretein belül kerül sor. Ennek apropóján válaszolt a kérdéseimre a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő énekesnő.

hoati: Édesanyád - annak ellenére, hogy nemcsak ő, hanem keresztszüleid, Bonnie Lee és George Freeman is zenészek - óvott a zeneipartól. Mit gondolsz miért féltett?
Karen Carroll:
Azoktól a nehézségektől féltett, amikkel szembe kell nézni, ha az ember ezt a pályát választja. Nem akarta, hogy megsérüljek, mivel nőként nagyon nehéz érvényesülni ebben a szakmában.

h.: Zenei karrieredet 14 évesen kezdted, éppen az ő zenekarában. Az eltel évek során mennyire volt jellemző, hogy közösen szerepeltetek? Valamiféle többletet adnak ezek a fellépések?
K.C.:
Édesanyámnak köszönhetem, hogy megtanultam és megszerettem a bluest. A mai napig örülök minden alkalomnak, mikor együtt állhatunk színpadra. Már Magyarországon is volt alkalmunk együtt fellépni. Minden fellépés nagyon fontos, boldog vagyok, ha úgy érzem, hogy a közönséget sikerül megérinteni a zenével.

h.: Szülővárosodban, Chicagóban számtalan „sztárral” zenéltél, később mégis Európába, Németországba költöztél. Mi végett döntöttél így?
K.C.:
Talán az az oka, hogy elegem lett az ottani kötöttségekből. Ha valamilyen stílusba egyszer besorolnak, szinte lehetetlen váltani. Nem engedték, hogy másként énekeljek, mint ahogyan elvárták. Egy idő után sikítani tudtam volna az egésztől. Elegem lett és ez rányomta a bélyegét az életmódomra. Klubozás, éjszakázás, drogok... mindez talán egy „könnyű” élet látszatát keltheti, de valójában közel sem az.

h.: Az öreg kontinensen könnyen megtaláltad a helyed? Sikerült hamar zenésztársakra lelned?
K.C.:
Igen. Európai turnéim során rengeteg ismerőst szereztem, és mikor úgy alakult, hogy letelepszem, sokan jó barátokká és zenésztársakká lettek. Segítettek és mellettem álltak.

h.: Mik az amerikai és az európai blues élet főbb különbségei?
K.C.:
Alapjában véve nincsen különbség. A blues az életről szól. Nincsen a földön ember, aki ne érezte volna még a „bluest”. Mindannyian emberek vagyunk, így hát mi lehet a különbség? OK, talán azt mondhatom, hogy az Európaiak kissé visszafogottabbak, az amerikai közönség üvölt és énekel a koncertek alatt, kommunikál a zenészekkel, az európai inkább csak hallgatja.

h.: Meglehetősen kevés lemez jelent meg a pályafutásod során. Hogy látod, mi volt ennek az oka?
K.C.:
A pénz.

h.: A XII. Blues Patika Jamboree-ra jelenik meg első közös lemezetek állandó zenekaroddal a Mississippi Grave Diggers-el. Bemutatnád az albumot néhány szóval?
K.C.:
A lemezt egy budapesti koncert alkalmával, Michael Jackson halálának másnapján vettük fel, ami egyben a fiam születésnapjának dátuma is. Nagyon szomorú voltam, de a zenekarom átsegített ezen. Ez a közös munkánk igazi varázsa, és ez a lemezen is hallható: blues és mojo.

h.: Közös tervek a jövőre nézve? Mit gondolsz, az amerikai közönségnek tetszene a zenekar?
K.C.:
Szeretnénk minél többet turnézni.
Biztos vagyok benne, hogy az amerikai közönség szeretné! A srácok a blues fejlődését képviselik, fiatalok, őszinték, megismerik és közvetítik a tradíciókat, de fel is rázzák kicsit... hát ez az, amiről minden szól.

h.: Üzensz valamit a magyarországi rajongóidnak?
K.C.:
Köszönöm, igen. Meg szeretném köszönni a sok elfogadást és jó érzést, amit tőlük kaptam, remélem, hogy ebben Ők is osztozni tudnak egymással, egyszóval: köszi, hogy hallgatjátok a zenét, és tekerjétek fel a hangerőt!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

hoati


A külföldi siker előkapujában
2009-09-14


A ’90-es évek jól ismert west coast blues formációja, a Paid Holiday stílusváltás és tagcseréket követően szeptember 24-én a budapesti Gödör Klubban tartja a The Midnight Spy című lemez előmegjelenésének bemutatóját. (Az est folyamán a Blúz tér 10 is fellép.) A zenekar és a megjelenő lemez iránt komoly érdeklődés mutatkozik külföldön. További részletekről a zenekar gitáros-énekese Arsenic Alex mesél.

hoati: Gyermekkorodban az egykori Jugoszláviában éltél. Ott mennyire volt ismert e műfaj?
Arsenic Alex:
Minden zenei műfaj, amely az úgynevezett nyugaton jelen volt képviseltette magát abban az időben, a new wave-től a bluesig. Nagyon színes volt a zenei élet és nagyon sok zenekar működött. A chicago blues és a blues gyökereihez közelebb álló műfajok kevésbé voltak ismertek, és nem is voltak jelentős képviselőik. Azt hiszem most is ez a jellemző.

h.: Hogyan kerültél kapcsolatba a blues-zal?  Milyen formációkban kezdtél zenélni?
A.A.:
Az első koncert, amit élőben láttam egy helyi blues zenekar koncertje volt, amely a brit és az amerikai „gitár blues” vonalat követte: Eric Clapton, Johnny Winter, Stevie Ray Vaughan… Később saját zenekart alakítottam dobos-énekesként, már az elején a Deep Purple, Jimi Hendrix és Eric Clapton zenéjét próbáltuk leszedni, amely persze nem sikerült, így alakultak ki a „saját” számaink.

h.: Mi volt az, ami miatt úgy döntöttél, hogy áttelepülsz Magyarországra?
A.A.:
Felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneakadémia hangszerészképző iskolájába, így hallgatóként értesültem a kinti eseményekről és fordulatokról, amikkel nem tudtam azonosulni. Édesanyám magyar állampolgár, és gyermekkorom felét Pécsett töltöttem, így természetes volt egy idő után, hogy a család révén és ennek köszönhetően a kulturális és egyéb hatások eredményeképpen magyar állampolgár legyek.

h.: Mikor alakítottad meg a Paid Holiday-t? Kik voltak a zenésztársaid, hogy találtál rájuk?
A.A.:
1994-ben alakult a Paid Holiday és a véletlenek sorozatának eredményeképpen köszönhetem azt, hogy a zenekar az akkori formációban létrejött. Szalay Huba – szájharmonika, Dobos András - basszusgitár, Gyenge Balázs – dob, Baráth Tamás – gitár, és jómagam Arsenic Alex - ének. Később Baráth Tamás nélkül folytattuk, így adódott, hogy gitáros-énekes lettem.

h.: Számtalan klubban, fesztiválon megfordultatok, Second Hand Blues címmel kazettát/CD-t adtatok ki. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
A.A.:
Nagyon szép emlékeim vannak, hiszen megvalósult az egyik nagy álmom, hogy egy menő zenekar tagja lehessek, utazzak, új embereket ismerjek meg a zene által.
Akkoriban szinte mindenhol ott voltunk, és ez a Takáts Tamás Dirty Blues Band tagjainak, Takáts Tamásnak és Vasvári Bélának is köszönhető, akik felfedeztek és mindenhol ajánlottak minket, mi pedig nem okoztunk csalódást.

h.: Ebben az időben szervezted meg az I. Blues Tehetségkutató Versenyfesztivált. Feltűnt olyan tehetséges előadó/zenekar, mely országos ismertségre tett szert?
A.A.:
A következő nyertesek voltak a tehetségkutatón: Roy és Ádám - stúdióidő a Tramps formációval, ifj. Katona Tamás gitárt nyert 11 évesen, és feltűnt a Rambling Blues Anettával.

h.: Napjainkban vállalkoznál hasonló rendezvény megszervezésére?
A.A.:
Csak akkor, hogyha megfelelő csapatot lehetne kialakítani, mert nagyon nagy munkáról van szó.

h.: A zenekar Woody Allen, „A világ második legjobb gitárosa” filmjének hatására a Louis Jordan féle swing - boogie-woogie felé vette az irányt. Mi volt az, ami ennyire megfogott ebben a filmben?
A.A.:
Egymásután négyszer láttam a filmet, amikor a Puskin moziban először vetítették. A főhős, akivel azonosultam és közös vonásokat találtam, továbbá a hihetetlen humor és a csodálatos zene olyan mély benyomást tett rám, hogy másnap eladtam az elektromos gitáromat, és azóta is egy 1961-es Framus Capri Cutaway akusztikus jazz gitáron játszom. Louis Jordan lemezét Hont Péter barátomtól kaptam meg nem sokkal azután, hogy meséltem neki a filmről. Ő egyébként a régi Paid Holiday west coats blues stílusának is meghatározó alakja volt, mivel hihetetlen méretű lemezgyűjteménnyel rendelkezett, és valahogy mindig megérezte, hogy mire gondolok, és mi az, amit meg kell hallgatni, el kell játszani.
A régi ős-Paid Holiday 1994-től 1998-ig tartott és arra törekedtünk, hogy Európában ismeretlen amerikai előadók nagyszerű dalait játsszuk, akkor, amikor mindenki a klasszikus blues standardokat játszotta. Azt hiszem ez volt a siker leglényegesebb eleme.

h.: Az új arculatú Paid Holiday-ben kik a zenésztársaid?
A.A.:
Koloncsák Zsolt - zongora (ex-Pege Quartet), Vasvári Béla - basszusgitár (ex-Takáts Tamás Dirty Blues Band, Hobo Blues  Band), Mezőfi István – dob (ex-Palermo Boogie Gang), Haaz Imre – szaxofon.

h.: Új lemezetek, a The Midnight Spy stúdiómunkái jelenleg is folynak, melyet ha jól tudom külföldi lemezkiadó jelentet meg. Honnét ez a lehetőség?
A.A.:
Külföldön a kiadóknál óriási sikert aratott az új anyag, mert az elküldött dalok és különösképpen a zene atmoszférája, hangulata megtetszett az embereknek. Az eredeti elképzelésünk is az volt, hogy mivel az anyag angol nyelvű, a fogadtatása külföldön valószínű jobb lesz. Az utóbbi időben az európai üzleti világban szerzett tapasztalataimat és kapcsolatokat felhasználva érjük el a megfelelő embereket. A management és az összeszedettség, arculat legalább annyira fontos, mint a zene.

h.: Mit kell még tudni erről az albumról? A közönség számára mikor lesz elérhető az anyag?
A.A.:
Az album dalai két világot ötvöznek magukba, a latinos – swinges - bluesos hangulatot, amely a The Midnight Spy kamaraszínházi előadás zenéjét tartalmazza és hasonlít az elmúlt évek swing zenéjére, amit játszottunk. A másik a lounge – blues - jazz és más műfajok behatásait ötvöző zene, amellyel eljutottunk a külföldi siker első lépcsőfokaihoz.
A lemez speciális külföldi megjelenés előtti korlátozott példányban megjelent darabjai a koncerteken és a honlapon keresztül lesznek kaphatóak. A külföldi megjelenésről, kiadásról szerintem jövő év februárjában lehet szó, mivel az csak a lounge – blues - jazz féle zenéket fogja tartalmazni, és nagyon valószínű kérni fognak még néhány dalt tőlünk a producerek.
Úgy látom, hogy a kamaraszínházi előadás zenéje és az új műfaj azt hozhatja, hogy két különböző anyag jelenik meg jövőre.

h.: A lemez magyarországi előmegjelenésének bemutatóját szeptember 24-én a budapesti Gödör Klubban tartjátok. Mire számíthat a koncertre ellátogató közönség?
A.A.:
Olyan dalok is elhangzanak, amelyek a magyar lemez verzión ebben a pillanatban nem lesznek hallhatóak. Úgy terveztük, hogy a kamaraszínházi elemeket is bevisszük a lemezbemutatóra, de ez különféle okokból nem sikerült, így az előadás különleges felépítése komolyzene és jazz átvezetőket, fény és különleges hangulatokat fog tartalmazni.

h.: Mennyire van lehetőségetek, hogy külföldön is fellépjetek?
A.A.:
Legutóbb Németországban a Framus Museumban illusztris közönség előtt exkluzív koncertet adtunk, részben azért, mert olyan gitárral, mint az enyém a múzeum nem rendelkezik, részben azért, mert a demó anyag és később a koncert nagyon nagy sikert aratott.
A további külföldi fellépések szervezése lassan kikerül a kezem alól, ahogy a kiadó managementje átveszi a munkát, de úgy tűnik havonta lesz külföldi fellépés.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Fekete hang fehér ruhában
2009-06-16


Így emlegetik Magda Piskorczyk lengyel énekes-gitárost, aki fiatal kora ellenére szép kis sikert mondhat magáénak. A szokatlan, már-már férfias hangszínnel rendelkező előadó hazájában háromszor volt az év énekesnője, tavaly nevét és kézlenyomatát megörökítették a „lengyel blues csillagok sétányán”, valamint olyan előadók hívták közös zenélésre, mint Billy Gibson és Bob Margolin.
Július 3-án a Gastroblues Fesztiválon játszik, erről és sok egyébről kérdeztem.


hoati: Informatikát tanultál Wroclaw Műszaki Egyetemén. A számítástechnika elég messze van a zenétől, hogyan jutottál mégis a zene világába?
Magda Piskorczyk:
Nos, napjainkban a zenei világ nincs is olyan messze az informatikától. Számítógépeken veszünk fel, számítógépek segítségével szerzünk zenét, tehát nyugodtan mondhatom, hogy jó informatikusnak lenni, nem gondolod? Egész hasznos dolog. (nevet)

h.: Kik ihlettek meg téged? Zenészekre, énekesekre, zeneszerzőkre gondolok…
M.P.:
Soha nem volt egy adott zenész, aki különösen inspirált volna. Inkább azt mondanám, hogy az ihletet a körülöttem lévő világból merítem. Utazom például a villamoson, és meghallok a kerekek zakatolásában egy dallamot, vagy az eső hullásának a gyönyörű alaphangját, az emberek beszélgetését, stb.
De talán egy évvel ezelőtt volt, hogy az édesanyám emlékeztetett arra, hogy négy évesen nem tudtam elaludni anélkül, hogy ne hallgattam volna meg Aretha Franklin, a The Staple Singers és a nagyszerű Mahalia Jackson zenéjét. Azok a hölgyek, akiknek a mai napig hű rajongója vagyok, Mavis Staples és Mahalia Jackson – a gospel örök királynője. Emlékszem, hogy addig táncoltam és énekeltem velük, amíg végül elaludtam. Így ültetődött el a mag már kora gyermekkoromban.

h.: Első együttesed, a Sexy Mama díjat nyert a bialystok-i fesztiválon. Mit jelentett ez neked?
M.P.:
Mondhatni ez volt a zenei és szakmai utam kezdete. Tulajdonképpen a valódi kezdet egy évvel később volt, szintúgy a Jesien z Bluesem fesztiválon Bialystok-ban. Az előző fesztivál nyerteseiként játszottunk ott. Az együttes, melyet említettél, nem jött el, és életemben először egyedül kellett játszanom. Slawek Wierzcholski felajánlotta, hogy játszhatok az együttese, a Nocna Zmiana Bluesa (Éjszakai blues műszak) dobosával és basszusgitárosával. Ez tehát egész szép kezdet volt egy szóló karrierhez. (nevet)

h.: A lengyel előadók közül te voltál az első, aki kétszer is játszott a híres nemzetközi blues versenyen, az International Blues Challenge-en Memphis-ben. Milyen eredményt értél el, és milyen visszajelzések érkeztek a fellépéseidről?
M.P.:
Az egész utazás Memphis-be őrült dolog volt. Kb. 10 lábbal a föld fölött lebegtem, amikor odaértem. Ez volt az első utam a blues városába, a Beale Street-re, az első alkalom ebben a hatalmas blues hagyományokkal rendelkező városban. Valójában el sem tudtam hinni, hogy ott vagyok. Az IBC fesztivál után még ottmaradtam, és körülnéztem a városban, ami fantasztikus élmény volt. Különböző stílusban játszó zenészekkel találkoztam, nem csak a blues világából. A Mississippi folyó közelében laktam, és mondhatom, hogy a vize tényleg nagyon iszapos… Volt két férfi Paksról, akikkel akkor Memphis-ben találkoztam. Little G. Weevil is ott volt. Ugyanazon a helyszínen játszottunk a 2005-ös IBC fesztiválon. És találkoztam Billy Gibson-nal is, aki felkért, hogy énekeljek vele és az együttesével néhány dalt a Room Boogie Cafe színpadán. Zsűritag volt azon a helyszínen, ahol játszottam, de ezt akkor ott nem tudtam. Csak akkor tudtam meg, amikor hazajöttem, és megkaptam az eredményt a Blues Foundation-től. Elég vicces volt. És most közös turnét tervezünk jövőre. Csodálatos zenei élmény volt. Rengeteget tudnék Memphis-ről beszélni. De ez órákba telne. Még mindig libabőrös leszek, ha rágondolok, vagy beszélek róla. Ó, és azt is kérdezted, hogy milyen visszajelzéseket kaptam. Azt mondhatnám, hogy nagyon jókat. Amikor olyan nagyszerű zenészek, mint Billy Gibson és Bob Margolin hívnak, hogy énekelj néhány dalt velük a színpadon, ez a tény önmagáért beszél, azt hiszem. (nevet)

h.: Tavaly Slawa városában megörökítették a neved és a kézlenyomatod a „lengyel blues csillagok sétányán”. Hogy fogadtad ezt, hiszen még egész fiatal vagy?
M.P.:
Nagyon meglepődtem, és egyben nagy megtiszteltetésként fogtam fel. Mondhatnám, hogy kisebbfajta sokként ért, mert ahogy te is mondtad, még egész fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetésben legyen részem.

h.: Milyennek találod a lengyel blues zenei életet?
M.P.:
Úgy gondolom, hogy nagyon jó bandák vannak Lengyelországban. Tulajdonképpen a bluesnak elég nagy tere van az országunkban.

h.: Elárulnád olvasóinknak, milyen zenék vannak az mp3 lejátszódon? Milyen zenét szoktál gyakran hallgatni?
M.P.:
Hű, rengeteg különböző zene van rajta, blues, gospel, jazz, soul, rock; leginkább olyan zenéket hallgatok, amelyeknek az alapja a régi afrikai blues hagyományokra tekint vissza... Eredeti zenéim vannak Afrika, India, Szerbia, Törökország, Lengyelország (a régi népzene közel áll a régi afrikai blueshoz) különböző részeiről, klasszikus zene és sok-sok más. Én nem csak egyetlen zenei stílust kedvelek. Általában imádom a zenét és a ritmust. Úgy gondolom, hogy ezek a legcsodálatosabb ajándékok, melyeket Isten adott nekünk!

h.: Jó koncert, jó közönség – mit jelentenek számodra ezek a kifejezések?
M.P.:
Energiát, és emberek közötti párbeszédet.

h.: Számos nemzetközi fesztiválon léptél fel, melyek nem mindegyike a bluesra fókuszált. Ott voltál például Liverpool-ban a City Sings Gospel 08-on. Milyen emlékeid vannak a Beatles-ről elhíresült városból? És a fesztiválról?
M.P.:
Igen, meglepő volt, hogy megtaláltak minket. Csodálatos élmény volt. Megtapasztaltuk a God Spell-t ausztrál, új-zélandi, amerikai, és Európa különböző részeiről származó emberekkel. Ez nem csak egy zenei fesztivál volt, hanem elsősorban találkozás az emberekkel, és a város körülutazása Isten szavait hirdetve. Az együttesem és én 10 csodálatos napot töltöttünk ott... És őszintén szólva, bár minden tiszteletem a Beatles-é, nem nagyon gondoltam rájuk akkor.

h.: Mik a kedvenc hangszereid? És melyeken játszol?
M.P.:
Ez egy meglehetősen nehéz kérdés... Először is az énekhang. Ezen a hangszeren játszom elsősorban. Aztán ott van a basszusgitár, amit imádok, az afrikai dobok, a gitár, az arab hangszerek, stb. Nem hiszem, hogy van elegendő hely itt arra, hogy mindet felsoroljam. (nevet)

h.: Mondanál pár szót az első Blues Travelling címen megjelent albumodról?
M.P.:
A Blues Travelling az akkori zenei utam eredménye. Mind zenei értelemben, mind az életben egy utat jártam azokkal a csodálatos zenészekkel, akik szerepeltek ezen a CD-n. És egyik nap úgy gondoltam, hogy „rendben, vegyünk fel együtt egy lemezt, és adjuk bele mindazon érzelmeket, amelyekben a CD-ig tett utunk során osztoztunk.” A többiek örömmel elfogadták a felkérést, és rövidesen megszületett a Blues Travelling. (nevet)

h.: A legutóbbi lemezed tavaly jelent meg Magda Live címmel. Milyen érzéseket kelt benned ez a CD, ha újra meghallgatod?
M.P.:
Ez volt együttesként az első CD-nk. Ez számomra a legfontosabb. Ez volt egyben az első élő felvételünk is, stúdióbeli hozzáadások, javítások, stb. nélkül. Biztosra veszem, hogy tudod, hogyan készül az élő albumok többsége manapság. Játszol egy csomó koncerten, felveszed őket, majd eldöntöd, hogy mely koncertekről válogatod össze a felvételeket. A zenészek olykor javítanak az anyagon, és egyes számokat újra vesznek. A mi esetünkben úgy történt, hogy elmentünk a Radio Gdansk-hoz, lejátszottuk a koncertet élő adásban, és felvették. Természetesen kicsit újrakevertem, hiszen a jó hangminőség fontos, de nem javítottam az éneken, gitárokon, stb. Amikor meghallgatom ezt az albumot, ami nem fordul elő túl gyakran, azokra a pozitív érzelmekre emlékeztet, amelyeket átéltünk a közönséggel kapcsolatban, akik eljöttek. Arra a különleges pillanatra emlékeztet, az emberek közötti párbeszédre...

h.: Mikor várhatunk új felvételeket tőled?
M.P.:
Új CD viszonylatában ez mindig attól függ, hogy mikor kapunk pénzt arra, hogy felvegyünk és kiadjunk egy CD-t. Ha valamelyik nagy kiadó gondozásában készülnék megjelentetni a CD-met, az azt jelentené, hogy adnak nekem egy stúdiót, pénzt, stb., de... De ez egyben azt is jelenti, hogy azt is megmondják, hogy mit vegyek fel. Ez gyakran arról szól, hogy a kiadó mit akar, és nem arról, amit a zenész szeretne mondani. Jelenleg majdnem két CD-nyi anyagom van. Tehát, amikor sikerül saját magunknak összerakni a pénzt, lesz új album. „Isten hozott a való világban” – ahogy mondani szokták. (nevet)

h.: A közeljövőben fellépsz Pakson a Gastroblues Fesztiválon. Kikkel érkezel hozzánk? Kérhetném, hogy mutasd be a zenész társaid?
M.P.:
Természetesen. Örömmel mutatom be a barátaimat, akikkel játszani szoktam: Aleksandra Siemieniuk gitár, Grzegorz Zawilinski dobok, Roman Ziobro nagybőgő, Max Ziobro szintén dobok és Staszek Witta zongora és Hammond. A Gastroblues Fesztiválra Aleksandra, Grzegorz és Staszek kísér el. Nagy kaland lesz...

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Köszönöm a beszélgetés létrejöttéhez nyújtott segítséget, valamint a fotókat Irek Graff-nak.

hoati


Colombre, a zenélő szörny
2009-05-22


Szülővárosomban, Győrben mindig léteztek szeretni való zenekarok. Ilyen volt a jazz-t játszó Art Swing, majd a Granny Had A Goose blues zenekar - mindkét csapatban mára már országosan ismerté vált zenészek is játszottak. Jelenleg a Colombre Band ilyen. Az elmúlt időszakban élőben többször láttam Őket és megállapítottam: egyre jobbak! Az utolsó alkalom során Tóth János Rudolffal muzsikáltak, mely fellépést követően Hetesi Péter Pál - sok nagysikerű előadó szövegírója - fogalmazta meg: „a tiétek a Kárpát-medence egyik legegyénibb hangú szövegírója”. Na, de nézzük, mit is kell tudni róluk - ebben a zenekar vezetője, Váray László (ének, gitár) volt a segítségemre.

hoati: Kezdjük a zenekar nevével. Miért éppen ezt a nevet választottátok? Ezzel szeretnétek valamit kifejezni?
Váray László:
Leginkább meg akartam nehezíteni, illetve ki akartam kerülni a felmerült nevekhez kapcsolódó asszociációkat, akár helyesek, akár nem. A „colombre” szó nincs köztudatban, nincs se egyértelmű, se mögöttes tartalma, így a zenekart sem tudja senki a neve alapján megítélni. Nem mellékesen egyébként ez egy Dino Buzzatti novellának a címe, a történet szerint a colombre egy tengeri szörny – nagyon szeretem ezt a novellát, fanyar paródiája a saját démonjaikkal küzdő embereknek.

h.: Mikor alakult meg a zenekar? Kik voltak az alapítók?
V.L.:
2007 májusában alakult az a trió, amit már nyáron Colombre-ra kereszteltem: Kovács Gábor (dob) és Makri Tamás (basszusgitár) barátaimmal egy garázsban kezdtünk próbálni, vittem a dalokat és közösen kidolgoztuk őket. 2008 januárjában Csordás Veronika egy közös próba után csatlakozott a csapathoz, ez a felállás júniusig tartott, akkor Tomi nem tudta tovább vállalni a koncertezéseket, így elváltak útjaink.

h.: Hogy alakult ki a jelenlegi felállás?
V.L.:
Miután basszeros nélkül maradtunk, már megvolt a zenekar meghívója a veszprémi Utcazene Fesztiválra, ahol a kiírás szerint egy héten át tartó akusztikus koncertekre szólt a felkérés. Kovács Gabival és Verával leültünk a garázsba az akusztikus gitárral, Deák Gábor barátunkat pedig megkérdeztük nincs-e kedve velünk tartani, mivel kellett még egy hangszer az én gitárom mellé. Áthangszereltük a dalokat, egy hét múlva pedig már Veszprémben muzsikáltunk, és mint újjáalakult Colombre Band jöttünk haza.

h.: Hogyan tudnád meghatározni a zenekar stílusát?
V.L.:
Akusztikus pornó – nagyjából így, mivel körülírni tudom csak a stílusunkat, de egzakt választ úgysem tudok adni. Akusztikus blues – rock - funky alapok sok latinos csípéssel és ritmizálással, a szövegeim és előadásmódom hip-hop-os stílusát Vera vérbő blues-os hangja és előadásmódja ellensúlyozza.

h.: Csakis saját szerzeményeket játszatok. A szövegek teljes egészében a Te nevedhez köthetőek. Mi a helyzet a zeneszerzéssel? Közös munka folyik, vagy egy személyben írod őket?
V.L.:
A zenék is az én ötleteim, a szöveggel együtt a zenék alapja is adott, amiket a próbákon közösen bontunk ki. Onnantól közös a szerkezet végleges kialakulása. Van egyébként olyan dal is, amiben például Deák Gabi önálló ötletét beemeltük a nóta szerkezetébe.

h.: Koncertjeiteken már több alkalommal szerepelt Ferenczi György. Hogy alakult ki ezen munkakapcsolat? Milyen közös fellépéseitek voltak?
V.L.:
Amikor véget ért a veszprémi Utcazene Fesztivál, nem Győrbe jöttünk, hanem Ravazdra, ahol a Mediawave keretein belül egy akusztikus zenei műhely is indult, Ferenczi György volt a vezetője. Egy hasonló alkalommal már dolgoztunk együtt májusban, így a Colombre dalok nem voltak ismeretlenek előtte – végül a zenei műhely zárókoncertjének gerincét Colombre Band dalok alkották, Gyuri instruálása mellett és az ő részvételével énekkel, szájharmonikával, hegedűvel. Akkor úgy köszönt el tőlünk, hogy viszlát egy szeptemberi Rackajam bulin – ez nem volt más, mint a 40. születésnapi koncertje az Új Színházban a Rackajam, Csík és Colombre Band zenekarokkal, illetve Gryllus Dorkával, Ungváry Istvánnal és sok neves művész közreműködésével. Azóta számtalan koncerten együtt muzsikáltunk, illetve adtunk közös koncertet Győrben, Budapesten, Dunaszerdahelyen.

h.: Győrben, a Rómer Házban klubbot indítottatok, melyre helyi vendégzenészeket is rendszeresen meghívtatok? Hogy sikerültek a klubnapok? Lesz ennek ősszel folytatása?
V.L.:
Az októberben indult klub nagyon sok tapasztalatot és folyamatos színpadi lehetőséget adott a zenekarnak. Képesek voltunk 9-10 dallal, erősítés nélkül kiülni az első alkalmakkor a színpadra, mondván ez itt most akkor a Colombre Klub - azért a lelkesedésünk rendben van. Hamar megizmosodott a repertoárunk, kipróbálhattuk az ötleteinket, poénjainkat a klub közönsége előtt, nem mellékesen lelkes és hűséges rajongókra tettünk szert - az őszi folytatásra mindenképpen lehet számítani.

h.: Eddig csak egy négy számos promóciós CD-t készítettetek. Mikorra várható az első CD-tek megjelenése?
V.L.:
Nem tudjuk, de gyúrunk rá. Nyilván pénzfüggő, most lányokat futtatunk és zsarolással próbálunk egy kis mellékest keresni, úgy gondoljuk ezzel másoknak is jót teszünk – persze ez nem igaz, de jól fizetne.

h.: Merrefele lesztek láthatóak a nyár folyamán?
V.L.:
Ami biztos: június 1-én Budapesten a Jam Pubban, 20-án a sárvári Nádasdy-várban lesz koncertünk. Sok helyről várjuk a visszajelzést, potyognak az infók és az e-mail-ek szervezőktől, amint ezek lefixálódnak, küldöm a dátumokat, hogy az olvasók is tudjanak róla, illetve ahol mindezek frissítve fellelhetőek:

www.colombre.hu
www.myspace.com/colombreband

Koncertszervezés: 30-262-5788

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Buli fenékrázásig
2009-04-10


Little G. Weevil Southern Experience című lemeze egy éve jelent meg. Az album fogadtatásáról, az azóta eltelt időről és a jövőbeni terveiről kérdeztem az énekes-gitárost, aki április 17-én a budapesti New Brooklyn Pub-ban Kiss Tamással duó formációban lép fel. Igazi, hamísíthatatlan Southern Juke Joint blues és boogie party-ra van kilátás.

Turista: 2008. márciusában jelent meg a Southern Experience című albumod. Már több mint egy év eltelt a megjelenése óta, beszélnél egy kicsit a lemez utóéletéről?
Little G. Weevil:
Pontosan egy év telt el azóta. Szerintem egy nagyon jó albumot sikerült összehozni, így egy év után is jó néha belehallgatni, ami ritkaság, mert általában egy idő után nem tetszenek a saját munkáim. Hahaha. Az embereknek is tetszik itthon és külföldön egyaránt, hatalmas sikerről mégsem beszélhetünk. Megfelelő reklám nélkül nem lesz eladás. A lemezből ez idáig kb. 700 db fogyott (igaz csak koncerteken, illetve a weboldalon keresztül lehet megvásárolni), ami elég kevés végiggondolva, hány országban játszottam az elmúlt évben. Az internetes letöltés mostanában azért beindult, a weboldalon keresztül az egész lemezt le lehet tölteni. A tengerentúlon is kizárólag 5 csillagos kritikát kaptam, aminek azért örülni kell mindenképp.

T.: Múlt évvégén a King Mojo Records oldalán olvashattuk, hogy a lemezedet ők is forgalmazni fogják. Mi történt, hogy ez meghiúsult?
L.G.W.:
Az amerikai King Mojo Records és köztem pár hónappal ezelőtt megszűnt a munkakapcsolat, pontosabban megszüntettem. Nem lett belőle nagy botrány egyik részről sem, akkor már lehetett érezni a gazdasági válság előszelét. Sajnos a kiadó nem merte bevállalni a lemezt, miután több amerikai terjesztő cég is visszadobott King Mojo produkciókat, ami azt jelenti, hogy a gyenge piacra való tekintettel nem vállalták be első lemezes előadók anyagainak terjesztését. Miután én 2007–ben írtam alá a kiadói szerződést, kértem, hogy ebben az esetben engedjenek el, hadd keressek magamnak másik kiadót, amire ők megértéssel igent mondtak.
Egy egész neves memphis-i kiadót érdekelt is volna a lemez, de olyan kis összeget tudtak volna csak fordítani a reklámra, hogy nem láttam értelmét az egésznek. Csak gondolj bele, beletettem nem kis pénzt a lemezbe. Most aláírok egy szerződést, nagyon gyenge reklámmal kiadják a lemezt, amiből az a kis pénz is a cégnek megy. Egy közepes reklámmal az Államokban 5000 lemezt könnyűszerrel el lehet adni, amiből én is látok azért valami pénzt, de ezalatt semmi értelme eladni, illetve átadni a jogokat senkinek. Így inkább úgy döntöttem, hogy marad nálam minden.

T.: Szó volt róla, hogy az angliai tartózkodásod után visszamész az Egyesült Államokba. Ha jól tudom, akkor mégis inkább Magyarország mellett döntöttél.
L.G.W.:
Igen, volt róla szó, hogy Magyarországon maradok, de a legutóbbi amerikai turnémon kaptam egy produceri ajánlatot, aminek a papírmunkái jelenleg is folynak. Ez azt jelenti, hogy július közepén kiutazom az Egyesült Államokba, és ha megfelelőek a feltételek ott folytatom tovább kis szerény, bluesos zenei karrierem építését. Ha nem, akkor természetesen maradok.

T.: Pribojszki Matyival készítettetek egy albumot a tél folyamán. Megtudhatunk erről részleteket?
L.G.W.:
Pribojszki mester úrral és Kis Tamás dobos barátunkkal közösen elkezdtünk egy anyagot, ami közel sincs még készen. Felvettünk kb. 10-12 számot, aminek a felét már ki is dobtam. Az igazság az, hogy az utóbbi időben szélsebesen írogatok új szerzeményeket, ezért inkább kértem Matyit, hogy várjunk a befejezéssel. Eredetileg Matyi finanszírozta a költségeket, de a már említett amerikai felkérés miatt is meg kellett állni, hiszen nem akarom, hogy Matyi beletegyen egy csomó pénzt valamibe, majd nekem el kell mennem és ő hoppon marad. Így kértem, hogy maradjunk ennyiben, meglátjuk, mit hoz a jövő. Valószínűleg a felvett és meghagyott számok majd a következő Little G. Weevil szóló lemez részei lesznek, de a megjelenés időpontjáról még fogalmam sincs.

T.: Júliusban többször is játszani fogsz Billy Gibson-nal a paksi Gastroblues Fesztiválon. Ő játszott a lemezeden is, sőt már visszatérő fellépőként, vendégként tekinthetünk rá. Hogyan alakult ki ez a baráti kapcsolat?
L.G.W.:
Ez egy hosszú történet lenne, a lényeg annyi, hogy mi Memphis-ben ismerkedtünk össze, ott lettünk barátok. Amikor 2006-ban jelölték őt a BMA díjra, világszerte elkezdett turnézni, Skandináviába is rendszeresen hívták. Ha már Európa, akkor miért ne legyen Magyarország is – gondoltam, így átröppent ide és tavaly egy 11 állomásos turnét csináltunk három országban, őrületes sikerrel. Billy Gibson egy rendkívüli előadó, én nem, mint szájharmonikás tekintek rá. A legjobb showman, akivel valaha is dolgoztam, imádja amit csinál, és imádja a közönséget. Ő egy kis Mississippi állambeli településről származik és rendkívül boldog, hogy alkalma lehet Európában játszani. Ez érződik is minden egyes koncerten, szabályosan szétszedi a közönség. Billy fel-lefutkos a színpadon, leugrál a közönség közé, közben megiszik pár felest, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyi energiája. Aki szereti a bluesos, funkys, memphis-i muzsikát és kíváncsi egy energiával teli többszörös díjnyertes amerikai szájharmonikás, énekes és zenekarának koncertjére, mindenképp legyen ott július 3-án, pénteken Pakson, a Gastroblues Fesztiválon.

T.: Billy Gibson mellett a fesztiválon fellép a lengyel Magda Piskorczyk is. Vele is személyes ismeretséged van.
L.G.W.:
Magdával is Memphis-ben találkoztam 2005-ben, amikor az IBC blues tehetségkutató versenyen vett részt. Rá egy évre ismét eljött, akkor is volt alkalmunk beszélgetni egy kicsit, mint két európai muzsikus – long way from home. Aranyos, olyan kis hippis hölgy, és ha jól tudom hazájában szinte sztár. Lengyelországban azért mindig jobban működött ez a műfaj. Magda nagyon tehetséges, és a legutóbbi élő lemeze is nagyon jó - Ő a blues zenén kívül nagyon sok afrikai és folk muzsikát hallgat, ez érződik is a zenéjén.

T.: Április 17-én egy premiernek lehetnek szem- és fültanúi azok, akik ellátogatnak a New Brooklyn Pub-ba, ahol Kiss Tamással közösen fogtok fellépni. Honnan ismerhetjük Őt?
L.G.W.:
Tamás anno még a Virga Negra zenekar tagja volt, jelenleg Long Tall Sonny állandó dobosa. Dél-Magyarországról, a határ mellől költözött fel Pestre pár évvel ezelőtt. Azt hiszem kb. 2 éve volt, hogy először segített ki egy szekszárdi bulin és teljesen beleszerettem a játékába. Ösztönösen úgy kísér, mintha világ életében Juke Joint duókban játszott volna.

T.: Milyen műsorra számíthatnak azok, akik ellátogatnak?
L.G.W.:
Sok új szerzemény lesz hallható a New Brooklyn-ban, olyan felállásban, amiben még nem láthattatok. Előkerül a slide gitár is. Tulajdonképpen Southern Juke Joint blues és boogie produkcióról van szó, ami annyit jelent, hogy nagyon vidám, táncos fajta muzsika ez. Nem az a tipikus boogie, amit már annyiszor hallhattatok, ez valami keverék a North Mississippi és Delta Blues között, de a lényeg itt a táncra perdítés. Amerika déli részén nem mindenhol van pénz és lehetőség zenekarokat hívni, illetve fizetni, ezért egy vagy két embernek kell megoldania a közönség szórakoztatását egész este, és természetesen mi mást akar manapság az ember, mint felhőtlen hétvégi szórakozást, elfelejtve a nehéz hétköznapokat vagy a tegnapi villanyszámlát. Ennek jegyében fenékrázásig kell játszania az előadóknak, és ehhez mi is ragaszkodunk. Addig haza nem megyek, amíg nem táncol a nép.

T.: Lesz ennek folytatása is?
L.G.W.:
Igen lesz, nyáron több koncertet is adunk, illetve meghívást kaptunk az idei finnországi Puisto Blues Fesztiválra is. De itt a lényeg: április 17. – New Brooklyn Pub, Budapest: SOUTHERN JUKE JOINT BLUES ÉS BOOGIE PARTY!!!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Északra a jövő felé - egy őszinte alaszkai
2009-04-03


Ha Alaszka szóba kerül, akkor általában az emberek többségének elsőre a Miért éppen Alaszka? című, Emmy-díjas amerikai televíziósorozat ugrik be. A tájékozottabbak már tudják azt is, hogy ez a terület az Amerikai Egyesült Államok 49. tagállama, területe alapján a legnagyobb, lakosainak száma alapján azonban a harmadik legkisebb állam. Azonban azt nagyon kevesen tudják, hogy létezik egy lap-steel virtuóz, aki erről a vidékről származik, s kedvenc zenénket, a bluest játssza, nem is akárhogy. Son Henry-t kérdeztem…

Turista: Lap-steel gitáron játszol, ami talán nem annyira ismert hangszer. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen hangszeren zenélj?
Son Henry: Bukka White-ot nézve, amint a térdére fektetett "national"-jén játszott, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Hop Wilson és Black Ace szintén hatással volt rám a kezdetekkor. Néztem, ahogy játszottak, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Onnantól kezdve olyan embereket fedeztem fel, mint Sol Huupi és a Hawaii játékosok, és néhányakat a régi Western Swing-ből, és azt akartam, hogy képes legyek én is ilyen hangokat elővarázsolni.

T.: Alaszkai származású vagy, de már nem ott élsz. Milyen zenei hatások érhetnek egy fiatalt azon a vidéken?
S.H.: Ma már más, mint amikor én fiatal voltam. Kölyökként a legtöbb példaképem még élt, pl: Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Albert King és sokakat sikerült is megnéznem közülük. A középhullámú rádión sokszor játszottak bluest és régi eredetű zenéket, így hallgathattam chicago-i és lousiana-i rádióállomásokat éjjel, amikor jó volt az időjárás. Most nehezebb, mert az eredetiek közül már sokan nincsenek köztünk. A mai fiatalok a gitárosok új generációját láthatják, és sokak közül választhatnak - Buddy Guy-tól Robert Randolph-ig, de elmehet az ember Houston-ba, Dallas-ba, Austin-ba, Chicago-ba, Detroit-ba (sőt, Alaszkába), ahogy annak idején is elmehetett, és ott láthat öregebb blues zenészeket, akiknek híresnek kéne lenniük, de valamilyen oknál fogva mégsem azok. Sokaktól lehet tanulni. Olyan ez, mint egy új nyelvet tanulni és én olyan szerencsés voltam, hogy az „anyanyelvűektől" tanulhattam.

T.: Milyen dolog alaszkainak lenni?
S.H.:
Alaszkainak lenni: különleges dolog. Nem vagyunk igazán amerikaiak, valami egyéb helyről származunk. Az Amerikai Egyesült Államok többi részét úgy hívjuk: „kint”. Ez a zenében is észlelhető. Mivel a nap soha nem nyugszik le (vagy hosszú ideig nincs fenn az égen), hajlamosak vagyunk arra, hogy sok dolgot találjunk az elfoglaltságra, ezek közé tartozik az időtöltés a zenét játszó bárokban, vagy klubokban. Az alaszkaiak hazaszerető emberek, javarészt őszinte természetűek és jó velük mulatni.

T.: Érdekes színfolt a mai zenei palettán a származásod. Mennyire vonzó a szervezők számára, hogy Alaszkából származol?
S.H.:
Hát, furcsa kombináció Alaszkainak és lap-steel gitárosnak lenni, nincs belőlünk túl sok. Tulajdonképpen csak egy. Ez azért megnyit bizonyos ajtókat, és lehetővé teszi, hogy az emberek meghallgassák a zenét. Ettől kezdve a zene már eladja önmagát és kevésbé fontos, hogy én honnan is származom.

T.: Hogyan kerültél Skóciába?
S.H.:
Az Alaska Légitársasággal! Én, a családom, a kutyám és egy halom lap-steel gitár. 30 órás volt a repülőút, és egész végig hallottam, ahogy a kutyám ugatott a rakodótérben.

T.: Az albumaidon és a fellépéseken több tradicionális feldolgozást játszol. Kik azok a blues zenészek, akik visszaköszönnek a játékodban, zenei gondolkodásodban?
S.H.:
Folyton azt mondják nekem, hogy úgy játszom a lap-steel gitáron, mint Stevie Ray, vagy ahogy Jimi játszott volna, így nyilvánvalóan őket hallgattam. A lap-steel játékomban hallhatsz még egy kis Albert King-et és Elmore James-t is.
A hagyományos gitárokon Bukka White, Robert Johnson, Guitar Slim és a hozzájuk hasonló emberek befolyásolták leginkább a játék és éneklési stílusomat. A delta gitárosok befolyása még nyilvánvalóbb mostanában, mivel ismét játszom néhány fellépésemen kis szóló darabokat. Az emberek folyton azt kérdezték, hogy hol van a régi "national" gitárom, és ezért ismét játszom néhány régi dalt, és sokat az eredeti delta blues dalaim közül. A dalaim a mai, modern idők életéről szólnak. Például, az egyik dal címe Painted Windows (Befestett kirakatok), ez az összes olyan üzletről szól, amelyek már nem működnek és lefestették a kirakatüvegjüket, valamint arról, hogy milyen megpróbálni, és munkát találni Skóciában, manapság. Ebben a dalban nagyon sok Blind Willie Johnson befolyás fedezhető fel.

T.: Hazánkban a T. Rogers zenekar fog kísérni, akikkel játszottál már Észtországban. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?
S.H.:
Igazán mély benyomást tett rám a T. Rogers. Aznap este a kedvenc zenekarom voltak. Azonnal barátok lettünk, mivel a hasonló zenei érdeklődésünk erős kötelék volt. Valójában, annyira sok zene volt mindannyiunk számára közös, hogy nem volt nyelvi akadály, egyszerűen csak zenéltünk egy óriási fesztiválközönség előtt, és a zene kiváló volt. Van egy fényképem Ferciről: ülünk az Augustibluus színpadának a szélén, és mindketten mosolygunk, mint a gyerekek. Fercivel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezek az én emlékeim, nagyon élveztük, hogy együtt muzsikáltunk, nagyszerű zenészek. Örülök, hogy ismét lehetőségünk adódik együtt játszani, keményen kell majd dolgoznom, hogy tartsam a lépést.

T.: Áprilisban workshop-ot is tartasz Magyarországon. Csináltál már korábban is ilyet? Ha igen, milyen tapasztalataid voltak?
S.H.:
Az évek során, számos fesztiválon tartottam slide és lap-steel workshop-ot. A legnépszerűbb a lap-steel session, főleg azért, mert amint a gitárosok meghallják a zenét, meg akarják érteni, hogyan képezhetik ezt a hangzást. Szeretem, ha körbevesznek, így mindenki láthat és tanulhat valamit, ami saját játékának a fejlődésére szolgál. Számomra az igazi értelme a dolognak, hogy segítsek együtt zenélni, és hogy új utat, és hangzásvilágot mutassak. Sokszor én is tanulok, és azt is szeretem.

T.: Kevin, a dobosod nemrégen halt meg.
S.H.:
Igen, február végén elvesztettük a dobosunkat, aki szívroham miatt halt meg. Kevin csak 48 éves volt, ezért ez a dolog mindannyiunkat teljesen megrázott. Nagyszerű dobos volt, és csodálatos, jópofa ember. Tényleg nagyon fog hiányozni nekünk, mert kulcsfontosságú része volt abban, hogy a zenekarunk olyan erős volt, amilyen - hiszen egy trióval nincsen lehetőség arra, hogy elbújjon az ember, és ez mindig arra indított minket, hogy jobbak legyünk.

T.: Mennyiben fogja ez megváltoztatni a zenekart? Mit fogtok tenni?
S.H.:
Nyilvánvalóan kell találnunk egy másik dobost. Jelenleg barátok segítenek ki, így sikerül véghez vinni az aktuális turnét. Mindig egy kicsit más, amikor új ember érkezik a zenekarba, másképpen játsszuk a dalokat, mások az összetevők, más a dolog kémiája, úgyhogy olyan embert próbálunk találni, akivel szórakoztató együtt utazni (mivel sok időt töltünk együtt a buszban) és segít megőrizni a zenélés örömét. A zenekar hangzása, még ha az én gitár és lap-steel játékom is a meghatározó, - ami nem teljesen az amire az emberek gondolnak amikor egy blues zenekar képe jelenik meg előttük- sokkal inkább Chicago blues vagy Stevie Ray hatásokat mutat. Én főleg a régi delta blues zenészekből merítek és egy modern, energikus feszességet adok hozzá. Ez soha nem fog megváltozni.

T.: Mit várhatnak azok, akik soha nem láttak lap-steel gitárt, vagy nem sokat tudnak a bluesról?
S.H.:
Nagyszerű, gyors, táncos és jó szórakozást nyújtó élő blues zenét fogunk játszani. Ősi, eredeti bluest. Az emberek mosolyogva, és fáradtan fognak hazatérni. Ezt megígérhetem. És ahogyan mondtam, az alaszkaiak őszinte emberek...

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Kovács Ferencnek, a T. Rogers zenekar tagjának.

Son Henry április 12-én a Fregatt-ban ad koncertet.

Turista


"Még mindig a tanulója vagyok ennek a zenének..."
2009-03-03


Bob Corritore a világ szájharmonikás élvonalának jeles képviselője. A zenélés mellett producerként, rádiós műsorvezetőként, klubtulajdonosként tevékenykedik. Klub és fesztivál fellépések közt, Henry Gray-jel folytatott stúdiómunka során szakított időt arra, hogy válaszoljon kérdéseimre.

Pampalini: Életed meghatározó pillanata, amikor 12 évesen az egyik chicago-i rádióállomáson meghallottad Muddy Waters-t. Mi fogott meg zenéjében?
Bob Corritore:
Amikor először hallottam Muddy Waters-t, egyszerűen beleszerettem a blues zenébe. Tudtam, hogy olyan zenét találtam, ami tiszta és megindító. Tökéletesen egyesítette a keménység és a sebezhetőség ellentétes elemeit. Egyszerűen teljesen megfelelt a számomra, és ez még mindig így van.

P.: Mikor fogtad az első harmonikát a kezedbe? Játékodra ki volt a legnagyobb hatással?
B.C.:
Miután hallottam Muddy-t a rádióban, megvettem az egyik lemezét, amely tartalmazta Little Walter nagyszerű harmonika játékát. Kb. 1 évvel később az öcsémtől, John-tól kaptam egy harmonikát. Megmutatta, hogyan kell úgy meghajlítani rajta a hangot, hogy azt a síró hangzást kapjam. Minden nap játszottam rajta, amíg el nem koptattam. Akkor vettem egy másikat, majd egy következőt. Az a Little Walter hangzás teljesen kiütött. Aztán hamarosan más harmonikásokat is megismertem, mint pl. Junior Wells, James Cotton, Big Walter Horton, és mindkét Sonny Boy Willamson. Carey Bell, Jimmy Reed és Howlin' Wolf stílusát is nagyon megkedveltem. De mindig visszatértem Little Walter-hez.

P.: Hogy érzed, miben különbözik játékstílusod a többi harmonikásétól?
B.C.:
Ha körülnézek, sok nagyszerű harmonikást látok a pályán. Mindegyiküknek megvan a maga egyedi sajátossága. Mindegyikük stílusa azt a zenét tükrözi, amin nevelkedtek és amit megtapasztaltak. Büszkén mondhatom, hogy az én alapjaim chicago-i nevelkedésemből fakadnak. Már középiskolás koromban olyan nagy chicago-i harmonikásokat láthattam, mint Big Walter Horton, Carey Bell, Little Willie Anderson, Wild Child Butler és John Wrencher. Később összebarátkoztam Louis Myers-szel, Lester Davenport-tal, Big Leon Brooks-szal, Little Wille-lel, Good Rockin' Charles-szal, és másokkal, akik mindannyian személyesen ismerték Little Walter-t. Láttam játszani Junior Wells-t, Muddy Waters-t, Sunnyland Slim-et, Eddie Taylor-t, és Howlin' Wolf-ot. Ezek az élmények alakították ki a zenei ízlésem és egy bizonyos irányt is mutattak nekem ebben a zenei műfajban. A legtöbb zenész mostanában modernebb távlatokat vall, és nem azzal a régi ízzel játszik, amin én felnőttem. Nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán közelítenek az együttes stílusú játékhoz, amely a hagyományos chicago-i blues hangzás fontos eleme. Nem tudom, hogy tudnám-e máshogy játszani. Ez az, amilyennek hallom és érzem. A régi chicago-i harmonika stílus az, ami megkülönböztet engem a kortársaimtól. De mindenképpen jegyezzük meg, hogy sok mai harmonika zenész nagyon tehetséges az általuk játszott stílusban.

P.: 22 évesen létrehoztad egyszemélyes lemezkiadódat „Blues Over Blues” néven. Kiknek a felvételeit adtad ki?
B.C.:
A lemezfelvétel egy nagyon szent dolog. Egy állandó hangos fénykép, ami egy adott pillanatot kap el az időben. Ha ezt a szentséget összekapcsolod a blues időtlen jellegével és emberségével, akkor megvan az ok, amely arra ösztönöz, hogy a blues-t lemezen örökítsd meg. A húszas éveim elején a fejembe vettem, hogy blues felvételeket akarok készíteni. Chicago-ban annak idején rengeteg olyan nagyszerű blues előadó volt, akik sohasem kaptak lehetőséget arra, hogy lemezt vegyenek fel. Különösen azok a nagy harmonika zenészek érdekeltek, akikkel kapcsolatban úgy érzetem, hogy tényleg fel kellene venni a játékukat. Ekkor figyeltem fel Little Willie Anderson-ra, aki Little Walter stílusában játszott. Az elképzelésem az volt, hogy egy Little Walter hangzást megragadó lemezt próbálok meg készíteni. Így összebarátkoztam Willie-vel, és együtt elkészítettünk egy tervet. Egy nagyszerű bandát sikerült összehoznunk Robert Lockwood, Sammy Lawnhorn, Jimmy Lee Robinson, Willie Black és Freddie Below részvételével. Abszolút tapasztalatlan lemez producer voltam akkor, de valahogy mégis sikerült egy varázslatos kis lemezt összehozni mindjárt az első lépésben. Az album címe Swinging The Blues volt, és be is váltotta a hozzá fűződő reményeket.
Ezután közösen voltunk a producerei egy Big Leon Brooks CD-nek Steve Wisner-rel, aki akkor már hosszú ideje dolgozott blues lemezek producereként. Egy kellemes albumot készítettünk Big Leon-nal, aki mellett olyan sztárok dolgoztak, mint Louis Myers, Eddie Taylor, Luther "Guitar Junior" Johnson, Junior Pettis, Pinetop Perkins, Big Moose Walker, Bob Stroger és Odie Payne Jr. A címe Let's Go To Town volt.
Ezután Arizonába költöztem, és nem sokkal később felvettem a Sittin' Here Wondering című Louisiana Red albumot. Dolgoztam producerként Mojo Buford, Henry Gray, R.L. Burnside, Big Pete Pearson, Chief Schabuttie Gilliame, Pinetop Perkins, Willie "Big Eyes" Smith, Tomcat Courtney, Kim Wilson, Nappy Brown, Floyd Dixon, Chico Chism, The Reed Family és Robert Lockwood, Jr. lemezein. Adtam ki CD-t Dave Riley-vel, és számos antológiát, melyeken olyan zenészek szerepeltek, mint Lowell Fulson, Charlie Musselwhite, Paul Oscher, Johnny Dyer, CeDell Davis, Lazy Lester, Johnny Rawls és Otis Clay (együtt), Lil' Ed, Jimmy Rogers, Rick Estrin, Clarence Edwards, Bo Diddley, Sam Lay, Long John Hunter, Billy Boy Arnold, Sonny Rhodes, The Fabulous Thunderbirds, King Karl, és sokan mások. Rengeteg fantasztikus felvételem van még a pincében, amelyek kiadásra várnak. Ezeken a még kiadatlan anyagokon olyan művészek hallhatók, mint Honeyboy Edwards, Koko Taylor, Smokey Wilson, John Brim, Big Jack Johnson, Carol Fran, Henry Townsend, Robert "Bilbo" Walker, Little Milton, és mások.

P.: 1984-től a KMCR (majd a KJZZ) rádiónál műsorvezetőként dolgozol. Hogyan adódott ez a lehetőség?
B.C.:
1984 februárjában kezdtem hosszú pályafutásomat blues rádiós műsorvezetőként a KJZZ rádiónál. 12 éves korom óta gyűjtöm a blues lemezeket. Az évek során hatalmas mennyiségű blues felvételt gyűjtöttem össze, melyeket hetente megosztok a hallgatókkal. Egy blues program ötletével kerestem meg a helyi közrádiót. Bob Porter országosan sugárzott műsora, a Portraits In Blue több jazz programmal együtt már szerepelt a rádió közkedvelt adásai között. Meglepődtem, hogy beengedtek, különösen azért, mert nem volt valódi rádiós tapasztalatom. A műsort a kezdetektől jól fogadták, és ez azóta is így van. Nagy örömöt lelek abban, hogy a kedvenc blues lemezeimet hétről hétre feltehetem.

P.: Rádióműsorod negyed évszázados jubileumára Broadcasting The Blues címmel válogatás CD jelent meg a műsor vendégei által előadott dalokat tartalmazva. Mi alapján válogattad össze a felvételeket?
B.C.:
Szeretem az élő interjúkat és a rádió koncerteket a műsoromban, különösen azokkal a veterán művészekkel, akiknek mélyre nyúló gyökereik vannak a blues-ban. Az évek során szép kis gyűjteményt állítottam össze ezekből az anyagokból. Így a 25. évfordulómon fontosnak találtam megosztani a hallgatókkal néhányat ezekből az édes percekből, melyek rádiós tapasztalatom fénypontjait jelentették. Ezért a rádiós asszisztensemmel (Jennifer Waters-szel) 20 ilyen kis gyöngyszemet válogattunk össze egy gyűjteménybe, melyet Broadcasting The Blues-nak neveztünk el. E gyűjtemény a műsor fennállásának teljes 25 évéből tartalmaz felvételeket, és egy 1984-es Lowell Fulson felvétellel kezdődik, melyen a klasszikus Sinner's Prayer-t adja elő. Szerepel még rajta Billy Boy Arnold, Louisiana Red (aki minden évben műsorom vendége), Jerry Lawson, egy kellemes gospel duett Otis Clay-től és Johnny Rawls-tól, egy szép instrumentális harmonika szám Billy Flynn előadásában, CeDell Davis, Tomcat Courtney, Margo Reed, Chief Schabuttie Gilliame, Dave Riley, egy szóbeli rádió felvétel Willie Dixon-tól, Lazy Lester, Johnny Dyer Chris James-szel és Patrick Rynn-el, és még sokan mások.

P.: A zenélés, rádiózás mellett producerként dolgozol és tulajdonosa vagy a phoenix-i The Rhythm Room klubnak. Mindezen tevékenységekből, miket tekintesz pályafutásod számodra legfontosabb történéseinek?
B.C.:
Abban a szerencsében részesültem, hogy a zenei tevékenységek az egész életemet végigkísérték, amelyek együtt alkotnak egy egészet. De mindez fokozatos előrehaladás eredménye volt: először ennek a zenének a rajongója lettem, minek hatására elkezdtem harmonikázni, melynek eredményeként találkoztam és együtt játszottam Chicago számos nagyszerű blues zenészével. Ezután a producerség, a rádióműsor, és a klub megnyitása egyszerűen a soron következő logikus lépésnek tűntek. Mindazonáltal elsősorban zenésznek tartom magam, és minden más tevékenység eköré csoportosul. Egy blues este olyan művészekkel, akiket csodálok, elmondhatatlan megelégedettséggel tölt el. Néhány a legjobb ilyen alkalmak közül, ami hirtelen az eszembe jut.
- Az 1990-es évek elején két egyhetes turnét csináltam végig a nagy Jimmy Rogers-szel. A lehető legnagyobb rajongója vagyok Jimmy Rogers zenéjének, és számomra egy álom volt egy hétig vele fellépni. Mindannak a megvalósítása volt, amin rengeteget dolgoztam. Különösen csodálatos volt, mivel a turné közben nagyon jó barátság alakult ki Jimmy és közöttem.
- Fellépés a King Biscuit Blues Fesztiválon Louisiana Red-del 2003-ban. Red olyan nekem, mint a családom, és amikor együtt játszunk, olykor kifejezetten érezhető ez a szellemi közelség közöttünk. Egy igazán varázslatos fellépés volt az aznapi, amely a közönségben mindenkit nagyon meghatott. Red-ben és bennem már évek óta megvolt ez a zenei érzés, de ez volt ez első alkalom, amikor egy nagy fesztivál keretében mutathattuk meg a közönségnek. Nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt ez a show.
- A 30 éves barátságom Chico Chism-mel. Chico Chism-mel 1975-ben találkoztam, amikor Howlin' Wolf-nál dobolt. Akkor még nem tudtam, hogy életem meghatározó részévé válik majd. Közeli barátok lettünk, és alkalmanként együtt játszottunk, amikor Chicago-ban éltem. 1980-ban költöztem Phoenix-be, és 1986-ban hívtam Chico-t, hogy jöjjön el Phoenix-be egy 6 hónapos turnéra. Végül 20 évig, egészen 2007 januárjában bekövetkezett haláláig maradt. Az életemre gyakorolt hatása elsöprő volt. Elhozta a chicago-i ritmust Phoenix-be! A legjobb barátok, és elválaszthatatlan társak voltunk. Rendszeresen ő volt a dobosom, és a Rhythm Room All-Stars eredeti frontembere. Visszanézve el sem tudom képzelni az életemet Phoenix-ben e csodálatos ember nélkül. A blues-t testesítette meg minden téren, és nagyon büszke vagyok rá.
Minden nap hiányzik.
- Henry Gray Plays Chicago Blues születéséhez vezető felvételek. Mágikus felállás volt Henry erőteljes billentyű játékával és énekével, Chico Chism hatalmas dobolásával. Ehhez jött még Johnny Rapp, Paul Thomas, valamint a vendégzenészek Bob Margolin és Kid Ramos nagyszerű játéka. Ilyen felállásban harmonikázni teljesen könnyed feladat volt. Nagyon jól éreztük magunkat annak a lemeznek a felvétele alatt.

P.: Mi az, ami ennyi év után is mozgat, visz előre?
B.C.:
Ennyi év után még mindig nagy élményt nyújt egy régi Muddy Waters lemez meghallgatása. Még mindig a tanulója vagyok ennek a zenének, és sokat kell még tanulnom. Ugyanakkor felelősnek érzem magam azért, hogy megfeleljek azoknak a leckéknek, amelyeket szép számú tanárom tanított nekem, akik közül sokan már nem élnek. Úgy érzem, hogy beszélnem kell Chico Chism-ről, Robert Lockwood-ról, Jimmy Rogers-ről, Eddie Taylor-ról, Louis Myers-ről és sok más zenészről, akiket ismertem.

P.: Létezik még olyan blues muzsikus, akivel még nem játszottál, de szívesen zenélnél?
B.C.:
Olyan sok nagyszerű zenésszel adatott meg, hogy együtt játsszak; ebből a szempontból nagyon sok álmom vált valóra. Sok olyan zenész is van, akivel nagyon szerettem volna életükben együtt játszani, különösen Muddy Waters-szel. Annyira csodáltam Muddy-t, hogy mindig nehezemre esett beszélni hozzá, habár több mint 100 alkalommal láttam fellépni! Napjaink művészei közül még sohasem játszottam Precious Bryant-tel, Johnny "Yard Dog" Jones-szal, Robert Belfour-ral, és Jimmy "Duck" Holmes-szal. Mélyen tisztelem őket, és nagyon szeretem a hangzásukat. Van egypár olyan művész, akikkel játszottam, és akikkel remélem, hogy egyszer felvételt is készíthetek majd, mint pl. Eddie Clearwater, Aaron Moore, és Hubert Sumlin. Volt szerencsém fellépni velük koncerteken, és nagyon szeretném a varázslatos zenéjüket felvételen is megörökíteni.

P.: Beavatnád az olvasókat ez évi terveidbe? Nem készülsz valamikor Európába?
B.C.:
Lesz néhány fellépésem Európában májusban. Játszani fogok a Blues Station alkalmával Franciaországban, a Spring Blues Festival-on és egy De Blauwe Wolk nevű klubban Belgiumban. Van még néhány tervezett fesztivál fellépés az év második felében is, melyeknek lefixálása folyamatban van.

P.: Magyarországon is játszanak nemzetközi szintű szájharmonikások. Esetleg hallottál közülük valakiről?
B.C.:
Nagyon szeretnék többet megtudni a magyar harmonika zenészekről. Remélem, hogy lesz lehetőségem találkozni a nagy zenészeitekkel.

P.: Személy szerint mit vársz a közelmúltban beiktatott új elnöktől, Barack Obamá-tól?
B.C.:
Valóban hiszek Obamá-ban. Nekem személy szerint nagyon nem tetszett az az irány, amerre Bush elnök vitte az országot. Nagyon reménykedem abban, hogy Obama visszaállítja majd azt az értékrendet, amelyről azt tanították nekünk, hogy Amerika képviseli. Már most nagyon pozitív változást érzek az ország hangulatában, és a tengerentúli fogadtatásban. Ott voltam Chicago-ban a tömegben az elnökválasztás éjszakáján.
Nagyszerű pillanat volt!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Népek olvasztótégelye
2009-01-03


Petra Börnerová lélekkel teli, érzelemdús hangja már korábban felkeltette az érdeklődésemet, így amikor a 2008-as év végén új lemezzel jelentkezett a többnemzetiségű csapatával, nem haboztam, rögtön megkerestem egy interjú reményében.

Turista: A 2007-es évben átalakult a csapatod, egy remek szlovák jazz gitáros Miloą ®elezňák ill. egy cseh basszusgitáros Pavel Novák csatlakozott hozzátok. Mennyire befolyásolták ezek a tagcserék a stílusotokat, a zenei szemléleteteket?
Petra: A zenekar 2008 év elején alakult át. Nem nevezném tagcseréknek, inkább egy új projektnek, mivel a volt zenekari tagokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Persze az új zenészekkel a zenekar egy új stílust, hangzást és saját szerzeményeket hozott.
Miloą-ról tudtuk, hogy nagyon ügyes, jó zenész, és persze zeneszerző is. Pavel Novák alkalmanként már régebben is fellépett velünk. Ő 2008 októberében, a szlovákiai basszusgitáros Peter Oberlander-t váltotta fel. Én már nagyon régen szerettem volna egy olyan zenekart alakítani, ahol nem csak blues, hanem más zenei - pl.: folk, jazz, soul ... - irányzatokat is lehetett volna játszani.

T.: Ez év végén jelent meg az új CD-d. Elsőre szembetűnik, hogy több cseh nyelvű dal is szerepel az angol nyelvűek mellett. Mi miatt döntöttél a „kétnyelvűség” mellett?
P.:
Nem volt oka, így alakult. Az angol nyelvű dalokat Bornemissza Ádám és Dura Turtev írta, a cseh nyelvűeket pedig én. A zene és a hangszerelés Miloą munkája. A jövőben szeretnék egy cseh nyelvű lemezt kiadni.

T.: A hangszerpark is jelentősen bővült, szerepet kapott a mandolin, a banjo, és a buzuki is.
P.:
Igen, de sajnos csak a lemezen. Mivel a zenekar négytagú, így élőben nehéz lenne használni az összes hangszert. Tehát csak gitárt, dobot, basszusgitárt, tangóharmonikát és buzukit használunk.

T.: Néhány városban már koncerteztetek is az új anyaggal. Hogyan fogadták az emberek? Odamennek hozzátok, elmondják a véleményüket? Működik a visszacsatolás?
P.:
Igen, sokan kérdezősködnek, hogy mi lett a Benkő Zsoltos csapattal, és persze érdekli őket az új zenekar is. Nagyon nagy szeretettel fogadták az új zenekart, és az új saját dalokat is. Nagy sikere volt, amikor egy dalban elővettem a tangóharmonikámat, amin régebben kb. 10 évig játszottam. Az az érdekes, hogy nyáron felléptünk egy nagy németországi, és Magyarországon a Cseszneki Blues Fesztiválon, és a cseh nyelvű daloknak volt a legnagyobb sikere. Ez egy nagyon jó visszajelzés volt arra, hogy tovább kell folytatnunk az új zenekart.

T.: Eladási szempontból mennyire sikeresek a lemezeitek?
P.:
Sajnos manapság a lemezeket nem nagyon lehet eladni, így nem is kínáltuk kiadóknak vagy CD boltokba. A legtöbb lemezt úgy is a koncerteken adjuk el.

T.: Korábban férjed, Bobek említette, hogy nagyon nehéz Csehországban fellépéshez jutni, és Németország, valamint Lengyelország felé is kacsingattok. Realizálódott már valami?
P.:
Sajnos Csehországban is eljött egy nehéz időszak, egyre kevesebb a klub, ahol élőzenei produkciók vannak. Így mi külföldre próbálunk szervezni koncerteket. Lengyelországban és Németországban már többször felléptünk, de voltunk Svájcban, Ausztriában, Magyarországon és Szlovákiában is.

T.: Végigmehetünk egyesével az új dalokon? Bemutatnád őket pár szóban?
P.: Coľpak vám to nelíbí
(Hogy-hogy ez nem tetszik?)
Ezt a dalt 20 éves koromban írtam, amikor a cseh jazz legenda énekesnőhöz, Jana Koubkovához jártam énekórákra. Házi feladatként azt kaptam, hogy írjak egy dalt arról, hogy az embereknek mi nem tetszik. Akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül.

Slow changes
Bornemissza Ádám szerzeménye, ami arról szól, hogy nem szeretjük a gyors változásokat.

I got a new car
Bornemissza Ádám szerzeménye az utazásról az új gépjárművünkkel.

Jaro (Tavasz)
Ezt a dalt a 2008–as év elején szegedi káposztafőzés közben írtam, mikor kint nagyon hideg volt, és már nagyon vártam a tavaszt.

I got a man
Bornemissza Ádám szerzeménye a zenekarunkról, az autónkról és a kutyánkról.

Kdyľ
A dalt egy szlovákiai versíró, ©tefan Baláz írta. Magáról az életről szól, hogy mit szeretünk csinálni, és mit nem, mit muszáj, és mit nem.

Splín
19 éves koromból egy dal az emberi kapcsolatokról.

Someone
Egy remek szlovák blues zenész, az énekes-gitáros Dura Turtev (Bluesweiser) dala, amely megint az emberi (férfi-nő közötti) kapcsolatokról szól.

Take my hand
Bornemissza Ádám gospel/country blues szerzeménye.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Külön köszönöm a segítséget Tomáą „Bobek” Bobrovniczký-nak a fordításért!

További információkat és képeket a zenekar hivatalos honlapján találhattok.

Turista


School blues
2008-12-19


Oláh Andor szájharmonikás, szervező nem tétlenkedik. Épphogy "becsukta kapuit" a Blues Patika Jamboree, máris ismeretterjesztő sorozatot indított középiskolások részére, megismertetve velük a blues zenét.

Pampalini: A közelmúltban középiskolákban jártatok, az „ifjúságot” megismertetni a blues zenével. Honnét az ötlet? Csakis zenéltek, vagy néhány szóban bemutatjátok a stílust is?
Oláh Andor: Pár hete indítottam el ezt a programot, aminek a célja ismeretterjesztés a fiatalok számára. Ez egy régi tervem, azonban csak most tűnt úgy, hogy jó a csillagok állása ahhoz, hogy ezt a gyakorlatba is átvigyem. A Fool Of Mojo blues táborban 1996-ban már leraktam ehhez az alapokat.
Kicsit több ez, mint blues. Ez egy dolgozat, ami arról szól, hogy milyen hatással volt a történelem a blues kialakulására a 20-as években. Emellett összeállítottam egy kisfilmet, melyen több stílus, műfaj szerepel a munkadaloktól a funky-ig, sőt azon előadók zenéit is belecsempésztem, akiket a mai divat miatt hallgatnak a gyerekek, így szerepel rajta pl. popzene is. Kell, hogy tudják a fiatalok, hogy amire szórakoznak, az sokszor egy blues alapra épített muzsika.
Láposi Farkas gitáros barátom segítségével élő zenét is prezentálunk, hiszen a középiskolások a koncertre járó társadalom aktív tagjai.
Az előadás során bemutatom a hazai szakma fontos szereplőit. A szakíróinktól az öreg rókákon, a blues eliten át, a kicsi, de időtálló zenét játszó undergroud bandák, illetve előadók is fénybe kerülnek. Infót kapnak a fiatalok a szakmai háttérről, zenei érdekvédelmi szervezetekről (jogvédő, szakszervezet, Kőbányai suli stb...) is.
Megdöbbentő, hogy a tizenévesek az előadás előtt egyetlen hazai blues előadót vagy bandát sem tudnak megnevezni, és örömteli, hogy egy, egyórás előadás után özönlenek a kérdések: hol lehet ezeket látni, meghallgatni? Érdeklődnek, hogy hol találnak erről ismereti forrást, koncertet, sőt hol lehetne magával a zenéléssel kicsit barátkozni.
Fontos, hogy a gyerekek alternatívái között ott szerepeljen a blues megismerése, az effajta hagyományőrző, mégis modern zene nyújtotta élmény élvezetének lehetősége is. Fontosnak tartom, hogy vigyázzunk arra, hogy a mai médiumok defektes útvesztőiben az értékítéletük ne kapjon gellert. Felelősségünk, hogy a fiatalabbaknak átadjuk a tapasztalatainkat, hogy nekik is lehetőségük legyen megismerni azt a feeleng-et, amiben mi már régóta mártózunk.
Itt nincsenek tabuk, a nyitottság teret ad egy briliáns közösségi élethez, a közönség és a zenészek számára. A sznobizmus megjelenése és elfogadása az utóbbi időben azt eredményezte, hogy siralmas látogatottságúak az események a város blues életében. Kitűnő muzsika szól közönség nélkül. Rossz út ez, mi nem erre tartunk.
Egyébként tudomásomra jutott, hogy saját koncepció alapján Tóth János Rudolf és Benkő Zsolt is tart hasonló előadásokat.

P: Mennyire nyitottak a pedagógusok a bemutatóval kapcsolatban, hisz valószínűsítem, sokuk nem is találkozott ezzel a zenével?
O.A.: Nekem nagyon pozitív a tapasztalatom a gyerekekkel és a pedagógusokkal kapcsolatba egyaránt. Az előadás kicsit zenés történelmi antológia is, így a pedagógusoknak is szimpatikus a dolog.

P.: A bemutatókkal készültök vidékre is?
O.A.: Természetesen, több meghívást kaptam már eddig is, és már szervezem a 2009. évi előadás sorozatot. Örömmel veszem a meghívásokat, mert nekem is jó, és fontos megismernem a következő generációt. Öröm, ha kicsit át tudok adni a tapasztalataimból, akár személyes sztorik segítségével, a kötetlen beszélgetések során.
Remélem, hogy el tudok ezzel indítani egy kis mozgalmat a műfaj érdekében, mert közönség nélkül a szakma nem más, mint egy kis házibuli, vagy önkielégítés.
Adni jó. Ez 92–ben vált kristálytisztává, amikor stoppal áthúztam az Államokon, nyolcvan dollárral a zsebemben. New Yorktól Arizónáig játszottam számos blues kocsmában, kitűnő zenészekkel találkoztam, és nagyon sok jót kaptam az ismeretlenektől. Belém ivódott ez a hangulat. Átmentem Mexikóba, és a Csivava vízeséseknél ültem egy hegytetőn, alattam gyönyörű táj, felettem szivárványos égbolt volt, fújtam a harmonikámat és arra gondoltam, milyen kár, hogy csak egyedül én élvezhetem ezt az érzést.
Megfordult a fejemben, hogy kint maradok, de aztán éreztem, hogy haza kell jönnöm, és meg kell osztanom, át kell adnom valamit ebből a túlcsordult létélményből.
Az előadásomon a gyerekek egy kis ablakon keresztül beláthatnak a blues világába. Az asztalon mécsest gyújtok, melynek rebegő fénye mellet egyszer csak ismerősé válhat az asztal körül vidámkodó blueserek arca. Ha valaki ilyenkor a kíváncsiságtól hajtva veszi a bátorságot, és benyúl ezen az ablakon, az asztalon lévő tányérok és poharak tartalmát kóstolva könnyedén megismerheti a blues ízeit, nektárját és fanyarát egyaránt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Blues a bérletem
2008-12-04


Idén volt 24 éves a Tengs Lengs zenekar, az a csapat, amely ott volt a hazai blues, rhythm & blues születésénél, melynek legendás koncertjei voltak a Józsefvárosi Klubban, a Kassák Klubban és az FMH-ban. Pályafutásuk csúcsán lemezt nem adtak ki (egy kazettájuk jelent meg 1994-ben), 2006-ban jelent meg az első CD-jük a Hunnia Records gondozásában. Ez idő alatt azonban zenéjük, szövegeik mit sem koptak, szlogenjeik szállóigévé váltak. Kamarás Zoltánt, az együttes egyik alapítóját, basszusgitárosát kérdeztem.

Turista: 2006 végén jelent meg az első CD-tek. Mesélnél a lemez fogadtatásáról, valamint utóéletéről?
Kamarás Zoltán:
Az első lemezünk mára szépen elfogyott. Lehetett kapni az üzletekben is, de nagyon sokat mi adtunk el a fellépéseink során.

T.: Úgy tudom film is készült rólatok. A nagyközönség hol találkozhatott ezzel?
K.Z.:
Amikor elkészült a film, versenyen kívül bemutatták a 38. Magyar Filmszemlén. A bemutatón mi is ott voltunk, olyan volt, mint egy nagy filmfesztivál, nagyon élveztük. A közönség vette a poénokat, többen mondták, még tovább nézték volna. Aztán elküldtük a filmet kb. 40 helyi TV társaságnak, több helyről kaptunk visszajelzést, hogy levetítették.

T.: December 13-án jelenik meg a friss korongotok Prosztata Blues címmel, s ezen a napon lesz az új anyag bemutatója is. Mire számíthatunk?
K.Z.:
Nagyon készülünk erre a napra. Kicsit rendhagyó, a hagyományos Lengs koncerttől eltérő buli lesz. A bulira eljönnek azok a művészek, akik segítettek a lemezfelvételkor, hogy ugyanazt kapja a közönség, mint ami a lemezről lejön. Fellép velünk Muck Ferenc (szaxofon), Tóth Csaba (gitár - Chubby Blues), Szilágyi Attila (billentyű), és lesz két nóta, amit akusztikus gitárokon játszunk. A kapunyitás 20 órakor lesz, az első blokkban lejátsszuk a lemez anyagát, a másodikban pedig a jól bevált repertoárból válogatunk.

T.: A szövegeket már volt szerencsém olvasni, a megszokott témák mellett, mintha több foglalkozna a szerelem/erotika témakörével.
K.Z.:
Azokról a dolgokról énekelünk, amik foglalkoztatnak bennünket. Én nem gondolom, hogy túlsúlyban lenne ez a téma, ezek spontán dolgok.

T.: Rögzítésre került egy régi - még a Som Lajos idejéből – való Neoton nóta feldolgozása is. Miért esett rá a választás?
K.Z.:
Ma divatos irányzat az, hogy régi nagy slágereket feldolgoznak. Ha megnézzük a nyugati zenekarokat, akár már a hatvanas években is több zenekartól lehetett hallani ugyanazt a nótát, mind saját felfogásban. Ez ma már eljutott hozzánk is, számtalan Tribute Band létezik, gondoltuk, hogy ez a nóta nem áll tőlünk túl messze. Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a szám lesz a lemezen a „sláger”.

T.: "Túró kocsmája" c. nótában a Josefina nevű hely tulajdonosáról is megemlékeztek…
K.Z.:
Igen. Játszottunk nála néhányszor és olyan meghatározó élményben volt részünk, hogy mély nyomot hagyott a zenekarban.

T.: A 3 lekváros kenyér című nótáról már végleg le kell mondanunk?
K.Z.:
Érdekes, ez a kérdés a zenekarral kapcsolatban mindig felmerül, vajon miért? Az az igazság, hogy megpróbáltuk stúdióban felvenni, de nem jött le az a hangulat, ami a bulikon megvan, kell hozzá a közönségünk. Nem akartuk lerontani ennek a számnak a legendáját, de azért nem mondunk le róla. Ha olyan helyen játszunk, ahol tökéletes hangtechnikát kapunk, rögzíteni fogjuk és a „Best Of” lemezen már rajta lesz.

T.: Kik alkotják a Tengs Lengs közönségét, kik járnak el a bulikra?
K.Z.:
Az első CD, majd a film megjelenésével sikerült előcsalni a régi Lengs-es közönség nagy részét. Ők már - gondolom a koruk miatt – nem járnak olyan rendszeresen koncertjeinkre, mint korábban, de azért mindem bulin van régi kedves arc. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a fiatal nemzedék is szereti ezt a stílust, bárhova megyünk, mindig sikerül ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint régen. Ma már nem egy esetben előfordul, hogy régi rajongónk jön a gyerekével. Vannak állandó, visszatérő helyeink, mint pl. Érden a Blues Tanya, ahol kialakult már a törzsközönség, vegyesen fiatalok, meg örökifjak.

T.: Idén volt 24 éves a zenekar. Mik a további terveitek?
K.Z.:
Különösebb terveink nincsenek. Szeretnénk még sokáig játszani.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Weboldal: www.tengslengs.hu

Előzetes a lemezről: Pardon ez a kezem volt

Turista


Joe Bonamassa előzenekara a Borsodi Blue
2008-12-03


Az énekes, gitáros, zeneszerző Borsodi László zenekarát, a Borsodi Blue-t 2005-ben alapította. Azóta egyéni zenéjükkel, forró hangulatú koncertjeikkel igen komoly szakmai visszhangra leltek. December 13-án Joe Bonamassa előtt játszanak.

Pampalini: December 13-án a gitárfenomén Joe Bonamassa előtt léptek fel. Külön programmal készültök a koncertre, vagy a megszokott műsorotok lesz látható? Várható közös zenélés Joe-val?
Borsodi László: Nagy dilemma ilyenkor, hogy régebbi bejátszott, vagy új nótákkal "támadjunk", de olyan jók az új számok, hogy nagy a kísértés. Nem lesz sok időnk (kb. fél óra), úgyhogy nehéz dió. S hogy lesz-e jam? Úgy hallottam Joe nagyon kedves fickó és a Youtube tele van jammelős felvételeivel, úgyhogy ki tudja? Nekünk már az is óriási megtiszteltetés, hogy ott lehetünk, köszönet érte Podlovics Péternek és Little G. Weevil-nek!

P.: A közelmúltban a híres zentai Mojo Blues Fest-en játszottatok. Hogyan sikerül a fellépésetek? Kik játszottak még a fesztiválon?
B.L.:
Csodálatos élmény volt elutazni egy ilyen külhoni Blues Fesztiválra. Végül is utolsóként léptünk fel az amerikai Lord Bishop után, kb. hajnali kettő fele, de a közönség megvárt minket, és azt hiszem, nyugodtan mondhatom: nagy sikerünk volt. Azóta írt Viktor, a főnök, hogy nagyon jók a visszajelzések! Ezúton is köszönjük Pribojszki Matyinak, hogy eljött velünk, és akkorát fújt, hogy füstölt a Mojo! A már említett Lord Bishop-on kívül pl. a szlovák gitáros, Lubos Bena fantasztikus volt!

P.: Utolsó beszélgetésünk alkalmával említetted, nagylemezt szeretnétek kiadni új nótákkal, fúvóskarral kiegészítve. Hogy áltok az előkészületekkel?
B.L.:
December 4-én lesz az első fúvóskaros bulink az Elefánt Blues Pub-ban Békéscsabán, ez jó kis próba lesz, előrevetíti a lemez majdani hangulatát. Készülnek a dalok, február környékén fel is kell venni őket, mert egy hosszabb Londoni tartózkodásra készülök márciustól. Élő lemez lesz, viszonylag hagyományos blues-gitározással, modern alapokra helyezve, felkavaró, csodálatos dallamokkal, helyenként finom, puha fúvóskarral!

P.: Programszervezőként is tevékenykedsz a békéscsabai Elefánt Blues Pub-ban, melyet sokak hazánk legjobb blues klubjának tartanak. Miben látod sikeretek kulcsát?
B.L.:
Februárban leszünk két évesek. Négy hónapos ciklusok vannak, karácsonyi és nyári szünettel. Nem sok hasonló klubról tudok Magyarországon, de ha vannak, jelentkezzenek, szívesen elmegyünk! Jelenleg az a helyzet, hogy egymásnak adják a kilincset a jobbnál jobb zenekarok, a látogatottság minden esetben teltház, ez a mi esetünkben durván kétszáz fő. Mi a titok? Sokat gondolkodtunk rajta. Rejtély... Egy gyufaszálat sem lehet leejteni, zsufi van, füst és meleg, mégis jönnek. Az emberek tudják, kéthetente csütörtök: Elefánt. Ott kell lenni, nincs mese, olyan hangulat van, hogy nem tudják kihagyni! Egyébként hivatalos szervezetbe is tömörültünk, bárki tagja lehet a "Csabai Csípős Blues Klub"-nak!

P.: Milyen volt az őszi szezon? Jövőre kiket tervezel meghívni?
B.L.:
Tóth János Rudolfék kezdtek a Meeting Point-tal, de nem szeretnék senkit kiemelni, a honlapon (www.elefantsorozo.hu) úgyis minden látható. Illetve, egyvalakit muszáj, nemzetközivé avanzsálódtunk az amerikai Billy Gibson fellépésével. Fantasztikus muzsikus, lehengerlő showman és elbűvölően kedves fickó! Volt szerencsém jammelni vele, szakadt a víz mindenkiről, repedtek a falak! Ha-ha!
Év végén megtartjuk még a hagyományos "gitárpárbajt", amikor két gitárost invitálok magam mellé és várhatóan megint elszabadul a pokol. Eddig is kiváló gityósok jöttek, pl. Benkő Zsolti vagy Nagy Ádám. December 18-án Mohai Tamás és Bódy Szilárd a két következő áldozat. Januárban állítjuk össze a következő félévet, így erről még korai lenne beszélni, de forró lesz, azt ígérhetem!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini