Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Beszélgetések

Colombre, a zenélő szörny
2009-05-22


Szülővárosomban, Győrben mindig léteztek szeretni való zenekarok. Ilyen volt a jazz-t játszó Art Swing, majd a Granny Had A Goose blues zenekar - mindkét csapatban mára már országosan ismerté vált zenészek is játszottak. Jelenleg a Colombre Band ilyen. Az elmúlt időszakban élőben többször láttam Őket és megállapítottam: egyre jobbak! Az utolsó alkalom során Tóth János Rudolffal muzsikáltak, mely fellépést követően Hetesi Péter Pál - sok nagysikerű előadó szövegírója - fogalmazta meg: „a tiétek a Kárpát-medence egyik legegyénibb hangú szövegírója”. Na, de nézzük, mit is kell tudni róluk - ebben a zenekar vezetője, Váray László (ének, gitár) volt a segítségemre.

hoati: Kezdjük a zenekar nevével. Miért éppen ezt a nevet választottátok? Ezzel szeretnétek valamit kifejezni?
Váray László:
Leginkább meg akartam nehezíteni, illetve ki akartam kerülni a felmerült nevekhez kapcsolódó asszociációkat, akár helyesek, akár nem. A „colombre” szó nincs köztudatban, nincs se egyértelmű, se mögöttes tartalma, így a zenekart sem tudja senki a neve alapján megítélni. Nem mellékesen egyébként ez egy Dino Buzzatti novellának a címe, a történet szerint a colombre egy tengeri szörny – nagyon szeretem ezt a novellát, fanyar paródiája a saját démonjaikkal küzdő embereknek.

h.: Mikor alakult meg a zenekar? Kik voltak az alapítók?
V.L.:
2007 májusában alakult az a trió, amit már nyáron Colombre-ra kereszteltem: Kovács Gábor (dob) és Makri Tamás (basszusgitár) barátaimmal egy garázsban kezdtünk próbálni, vittem a dalokat és közösen kidolgoztuk őket. 2008 januárjában Csordás Veronika egy közös próba után csatlakozott a csapathoz, ez a felállás júniusig tartott, akkor Tomi nem tudta tovább vállalni a koncertezéseket, így elváltak útjaink.

h.: Hogy alakult ki a jelenlegi felállás?
V.L.:
Miután basszeros nélkül maradtunk, már megvolt a zenekar meghívója a veszprémi Utcazene Fesztiválra, ahol a kiírás szerint egy héten át tartó akusztikus koncertekre szólt a felkérés. Kovács Gabival és Verával leültünk a garázsba az akusztikus gitárral, Deák Gábor barátunkat pedig megkérdeztük nincs-e kedve velünk tartani, mivel kellett még egy hangszer az én gitárom mellé. Áthangszereltük a dalokat, egy hét múlva pedig már Veszprémben muzsikáltunk, és mint újjáalakult Colombre Band jöttünk haza.

h.: Hogyan tudnád meghatározni a zenekar stílusát?
V.L.:
Akusztikus pornó – nagyjából így, mivel körülírni tudom csak a stílusunkat, de egzakt választ úgysem tudok adni. Akusztikus blues – rock - funky alapok sok latinos csípéssel és ritmizálással, a szövegeim és előadásmódom hip-hop-os stílusát Vera vérbő blues-os hangja és előadásmódja ellensúlyozza.

h.: Csakis saját szerzeményeket játszatok. A szövegek teljes egészében a Te nevedhez köthetőek. Mi a helyzet a zeneszerzéssel? Közös munka folyik, vagy egy személyben írod őket?
V.L.:
A zenék is az én ötleteim, a szöveggel együtt a zenék alapja is adott, amiket a próbákon közösen bontunk ki. Onnantól közös a szerkezet végleges kialakulása. Van egyébként olyan dal is, amiben például Deák Gabi önálló ötletét beemeltük a nóta szerkezetébe.

h.: Koncertjeiteken már több alkalommal szerepelt Ferenczi György. Hogy alakult ki ezen munkakapcsolat? Milyen közös fellépéseitek voltak?
V.L.:
Amikor véget ért a veszprémi Utcazene Fesztivál, nem Győrbe jöttünk, hanem Ravazdra, ahol a Mediawave keretein belül egy akusztikus zenei műhely is indult, Ferenczi György volt a vezetője. Egy hasonló alkalommal már dolgoztunk együtt májusban, így a Colombre dalok nem voltak ismeretlenek előtte – végül a zenei műhely zárókoncertjének gerincét Colombre Band dalok alkották, Gyuri instruálása mellett és az ő részvételével énekkel, szájharmonikával, hegedűvel. Akkor úgy köszönt el tőlünk, hogy viszlát egy szeptemberi Rackajam bulin – ez nem volt más, mint a 40. születésnapi koncertje az Új Színházban a Rackajam, Csík és Colombre Band zenekarokkal, illetve Gryllus Dorkával, Ungváry Istvánnal és sok neves művész közreműködésével. Azóta számtalan koncerten együtt muzsikáltunk, illetve adtunk közös koncertet Győrben, Budapesten, Dunaszerdahelyen.

h.: Győrben, a Rómer Házban klubbot indítottatok, melyre helyi vendégzenészeket is rendszeresen meghívtatok? Hogy sikerültek a klubnapok? Lesz ennek ősszel folytatása?
V.L.:
Az októberben indult klub nagyon sok tapasztalatot és folyamatos színpadi lehetőséget adott a zenekarnak. Képesek voltunk 9-10 dallal, erősítés nélkül kiülni az első alkalmakkor a színpadra, mondván ez itt most akkor a Colombre Klub - azért a lelkesedésünk rendben van. Hamar megizmosodott a repertoárunk, kipróbálhattuk az ötleteinket, poénjainkat a klub közönsége előtt, nem mellékesen lelkes és hűséges rajongókra tettünk szert - az őszi folytatásra mindenképpen lehet számítani.

h.: Eddig csak egy négy számos promóciós CD-t készítettetek. Mikorra várható az első CD-tek megjelenése?
V.L.:
Nem tudjuk, de gyúrunk rá. Nyilván pénzfüggő, most lányokat futtatunk és zsarolással próbálunk egy kis mellékest keresni, úgy gondoljuk ezzel másoknak is jót teszünk – persze ez nem igaz, de jól fizetne.

h.: Merrefele lesztek láthatóak a nyár folyamán?
V.L.:
Ami biztos: június 1-én Budapesten a Jam Pubban, 20-án a sárvári Nádasdy-várban lesz koncertünk. Sok helyről várjuk a visszajelzést, potyognak az infók és az e-mail-ek szervezőktől, amint ezek lefixálódnak, küldöm a dátumokat, hogy az olvasók is tudjanak róla, illetve ahol mindezek frissítve fellelhetőek:

www.colombre.hu
www.myspace.com/colombreband

Koncertszervezés: 30-262-5788

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Buli fenékrázásig
2009-04-10


Little G. Weevil Southern Experience című lemeze egy éve jelent meg. Az album fogadtatásáról, az azóta eltelt időről és a jövőbeni terveiről kérdeztem az énekes-gitárost, aki április 17-én a budapesti New Brooklyn Pub-ban Kiss Tamással duó formációban lép fel. Igazi, hamísíthatatlan Southern Juke Joint blues és boogie party-ra van kilátás.

Turista: 2008. márciusában jelent meg a Southern Experience című albumod. Már több mint egy év eltelt a megjelenése óta, beszélnél egy kicsit a lemez utóéletéről?
Little G. Weevil:
Pontosan egy év telt el azóta. Szerintem egy nagyon jó albumot sikerült összehozni, így egy év után is jó néha belehallgatni, ami ritkaság, mert általában egy idő után nem tetszenek a saját munkáim. Hahaha. Az embereknek is tetszik itthon és külföldön egyaránt, hatalmas sikerről mégsem beszélhetünk. Megfelelő reklám nélkül nem lesz eladás. A lemezből ez idáig kb. 700 db fogyott (igaz csak koncerteken, illetve a weboldalon keresztül lehet megvásárolni), ami elég kevés végiggondolva, hány országban játszottam az elmúlt évben. Az internetes letöltés mostanában azért beindult, a weboldalon keresztül az egész lemezt le lehet tölteni. A tengerentúlon is kizárólag 5 csillagos kritikát kaptam, aminek azért örülni kell mindenképp.

T.: Múlt évvégén a King Mojo Records oldalán olvashattuk, hogy a lemezedet ők is forgalmazni fogják. Mi történt, hogy ez meghiúsult?
L.G.W.:
Az amerikai King Mojo Records és köztem pár hónappal ezelőtt megszűnt a munkakapcsolat, pontosabban megszüntettem. Nem lett belőle nagy botrány egyik részről sem, akkor már lehetett érezni a gazdasági válság előszelét. Sajnos a kiadó nem merte bevállalni a lemezt, miután több amerikai terjesztő cég is visszadobott King Mojo produkciókat, ami azt jelenti, hogy a gyenge piacra való tekintettel nem vállalták be első lemezes előadók anyagainak terjesztését. Miután én 2007–ben írtam alá a kiadói szerződést, kértem, hogy ebben az esetben engedjenek el, hadd keressek magamnak másik kiadót, amire ők megértéssel igent mondtak.
Egy egész neves memphis-i kiadót érdekelt is volna a lemez, de olyan kis összeget tudtak volna csak fordítani a reklámra, hogy nem láttam értelmét az egésznek. Csak gondolj bele, beletettem nem kis pénzt a lemezbe. Most aláírok egy szerződést, nagyon gyenge reklámmal kiadják a lemezt, amiből az a kis pénz is a cégnek megy. Egy közepes reklámmal az Államokban 5000 lemezt könnyűszerrel el lehet adni, amiből én is látok azért valami pénzt, de ezalatt semmi értelme eladni, illetve átadni a jogokat senkinek. Így inkább úgy döntöttem, hogy marad nálam minden.

T.: Szó volt róla, hogy az angliai tartózkodásod után visszamész az Egyesült Államokba. Ha jól tudom, akkor mégis inkább Magyarország mellett döntöttél.
L.G.W.:
Igen, volt róla szó, hogy Magyarországon maradok, de a legutóbbi amerikai turnémon kaptam egy produceri ajánlatot, aminek a papírmunkái jelenleg is folynak. Ez azt jelenti, hogy július közepén kiutazom az Egyesült Államokba, és ha megfelelőek a feltételek ott folytatom tovább kis szerény, bluesos zenei karrierem építését. Ha nem, akkor természetesen maradok.

T.: Pribojszki Matyival készítettetek egy albumot a tél folyamán. Megtudhatunk erről részleteket?
L.G.W.:
Pribojszki mester úrral és Kis Tamás dobos barátunkkal közösen elkezdtünk egy anyagot, ami közel sincs még készen. Felvettünk kb. 10-12 számot, aminek a felét már ki is dobtam. Az igazság az, hogy az utóbbi időben szélsebesen írogatok új szerzeményeket, ezért inkább kértem Matyit, hogy várjunk a befejezéssel. Eredetileg Matyi finanszírozta a költségeket, de a már említett amerikai felkérés miatt is meg kellett állni, hiszen nem akarom, hogy Matyi beletegyen egy csomó pénzt valamibe, majd nekem el kell mennem és ő hoppon marad. Így kértem, hogy maradjunk ennyiben, meglátjuk, mit hoz a jövő. Valószínűleg a felvett és meghagyott számok majd a következő Little G. Weevil szóló lemez részei lesznek, de a megjelenés időpontjáról még fogalmam sincs.

T.: Júliusban többször is játszani fogsz Billy Gibson-nal a paksi Gastroblues Fesztiválon. Ő játszott a lemezeden is, sőt már visszatérő fellépőként, vendégként tekinthetünk rá. Hogyan alakult ki ez a baráti kapcsolat?
L.G.W.:
Ez egy hosszú történet lenne, a lényeg annyi, hogy mi Memphis-ben ismerkedtünk össze, ott lettünk barátok. Amikor 2006-ban jelölték őt a BMA díjra, világszerte elkezdett turnézni, Skandináviába is rendszeresen hívták. Ha már Európa, akkor miért ne legyen Magyarország is – gondoltam, így átröppent ide és tavaly egy 11 állomásos turnét csináltunk három országban, őrületes sikerrel. Billy Gibson egy rendkívüli előadó, én nem, mint szájharmonikás tekintek rá. A legjobb showman, akivel valaha is dolgoztam, imádja amit csinál, és imádja a közönséget. Ő egy kis Mississippi állambeli településről származik és rendkívül boldog, hogy alkalma lehet Európában játszani. Ez érződik is minden egyes koncerten, szabályosan szétszedi a közönség. Billy fel-lefutkos a színpadon, leugrál a közönség közé, közben megiszik pár felest, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyi energiája. Aki szereti a bluesos, funkys, memphis-i muzsikát és kíváncsi egy energiával teli többszörös díjnyertes amerikai szájharmonikás, énekes és zenekarának koncertjére, mindenképp legyen ott július 3-án, pénteken Pakson, a Gastroblues Fesztiválon.

T.: Billy Gibson mellett a fesztiválon fellép a lengyel Magda Piskorczyk is. Vele is személyes ismeretséged van.
L.G.W.:
Magdával is Memphis-ben találkoztam 2005-ben, amikor az IBC blues tehetségkutató versenyen vett részt. Rá egy évre ismét eljött, akkor is volt alkalmunk beszélgetni egy kicsit, mint két európai muzsikus – long way from home. Aranyos, olyan kis hippis hölgy, és ha jól tudom hazájában szinte sztár. Lengyelországban azért mindig jobban működött ez a műfaj. Magda nagyon tehetséges, és a legutóbbi élő lemeze is nagyon jó - Ő a blues zenén kívül nagyon sok afrikai és folk muzsikát hallgat, ez érződik is a zenéjén.

T.: Április 17-én egy premiernek lehetnek szem- és fültanúi azok, akik ellátogatnak a New Brooklyn Pub-ba, ahol Kiss Tamással közösen fogtok fellépni. Honnan ismerhetjük Őt?
L.G.W.:
Tamás anno még a Virga Negra zenekar tagja volt, jelenleg Long Tall Sonny állandó dobosa. Dél-Magyarországról, a határ mellől költözött fel Pestre pár évvel ezelőtt. Azt hiszem kb. 2 éve volt, hogy először segített ki egy szekszárdi bulin és teljesen beleszerettem a játékába. Ösztönösen úgy kísér, mintha világ életében Juke Joint duókban játszott volna.

T.: Milyen műsorra számíthatnak azok, akik ellátogatnak?
L.G.W.:
Sok új szerzemény lesz hallható a New Brooklyn-ban, olyan felállásban, amiben még nem láthattatok. Előkerül a slide gitár is. Tulajdonképpen Southern Juke Joint blues és boogie produkcióról van szó, ami annyit jelent, hogy nagyon vidám, táncos fajta muzsika ez. Nem az a tipikus boogie, amit már annyiszor hallhattatok, ez valami keverék a North Mississippi és Delta Blues között, de a lényeg itt a táncra perdítés. Amerika déli részén nem mindenhol van pénz és lehetőség zenekarokat hívni, illetve fizetni, ezért egy vagy két embernek kell megoldania a közönség szórakoztatását egész este, és természetesen mi mást akar manapság az ember, mint felhőtlen hétvégi szórakozást, elfelejtve a nehéz hétköznapokat vagy a tegnapi villanyszámlát. Ennek jegyében fenékrázásig kell játszania az előadóknak, és ehhez mi is ragaszkodunk. Addig haza nem megyek, amíg nem táncol a nép.

T.: Lesz ennek folytatása is?
L.G.W.:
Igen lesz, nyáron több koncertet is adunk, illetve meghívást kaptunk az idei finnországi Puisto Blues Fesztiválra is. De itt a lényeg: április 17. – New Brooklyn Pub, Budapest: SOUTHERN JUKE JOINT BLUES ÉS BOOGIE PARTY!!!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Északra a jövő felé - egy őszinte alaszkai
2009-04-03


Ha Alaszka szóba kerül, akkor általában az emberek többségének elsőre a Miért éppen Alaszka? című, Emmy-díjas amerikai televíziósorozat ugrik be. A tájékozottabbak már tudják azt is, hogy ez a terület az Amerikai Egyesült Államok 49. tagállama, területe alapján a legnagyobb, lakosainak száma alapján azonban a harmadik legkisebb állam. Azonban azt nagyon kevesen tudják, hogy létezik egy lap-steel virtuóz, aki erről a vidékről származik, s kedvenc zenénket, a bluest játssza, nem is akárhogy. Son Henry-t kérdeztem…

Turista: Lap-steel gitáron játszol, ami talán nem annyira ismert hangszer. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen hangszeren zenélj?
Son Henry: Bukka White-ot nézve, amint a térdére fektetett "national"-jén játszott, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Hop Wilson és Black Ace szintén hatással volt rám a kezdetekkor. Néztem, ahogy játszottak, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Onnantól kezdve olyan embereket fedeztem fel, mint Sol Huupi és a Hawaii játékosok, és néhányakat a régi Western Swing-ből, és azt akartam, hogy képes legyek én is ilyen hangokat elővarázsolni.

T.: Alaszkai származású vagy, de már nem ott élsz. Milyen zenei hatások érhetnek egy fiatalt azon a vidéken?
S.H.: Ma már más, mint amikor én fiatal voltam. Kölyökként a legtöbb példaképem még élt, pl: Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Albert King és sokakat sikerült is megnéznem közülük. A középhullámú rádión sokszor játszottak bluest és régi eredetű zenéket, így hallgathattam chicago-i és lousiana-i rádióállomásokat éjjel, amikor jó volt az időjárás. Most nehezebb, mert az eredetiek közül már sokan nincsenek köztünk. A mai fiatalok a gitárosok új generációját láthatják, és sokak közül választhatnak - Buddy Guy-tól Robert Randolph-ig, de elmehet az ember Houston-ba, Dallas-ba, Austin-ba, Chicago-ba, Detroit-ba (sőt, Alaszkába), ahogy annak idején is elmehetett, és ott láthat öregebb blues zenészeket, akiknek híresnek kéne lenniük, de valamilyen oknál fogva mégsem azok. Sokaktól lehet tanulni. Olyan ez, mint egy új nyelvet tanulni és én olyan szerencsés voltam, hogy az „anyanyelvűektől" tanulhattam.

T.: Milyen dolog alaszkainak lenni?
S.H.:
Alaszkainak lenni: különleges dolog. Nem vagyunk igazán amerikaiak, valami egyéb helyről származunk. Az Amerikai Egyesült Államok többi részét úgy hívjuk: „kint”. Ez a zenében is észlelhető. Mivel a nap soha nem nyugszik le (vagy hosszú ideig nincs fenn az égen), hajlamosak vagyunk arra, hogy sok dolgot találjunk az elfoglaltságra, ezek közé tartozik az időtöltés a zenét játszó bárokban, vagy klubokban. Az alaszkaiak hazaszerető emberek, javarészt őszinte természetűek és jó velük mulatni.

T.: Érdekes színfolt a mai zenei palettán a származásod. Mennyire vonzó a szervezők számára, hogy Alaszkából származol?
S.H.:
Hát, furcsa kombináció Alaszkainak és lap-steel gitárosnak lenni, nincs belőlünk túl sok. Tulajdonképpen csak egy. Ez azért megnyit bizonyos ajtókat, és lehetővé teszi, hogy az emberek meghallgassák a zenét. Ettől kezdve a zene már eladja önmagát és kevésbé fontos, hogy én honnan is származom.

T.: Hogyan kerültél Skóciába?
S.H.:
Az Alaska Légitársasággal! Én, a családom, a kutyám és egy halom lap-steel gitár. 30 órás volt a repülőút, és egész végig hallottam, ahogy a kutyám ugatott a rakodótérben.

T.: Az albumaidon és a fellépéseken több tradicionális feldolgozást játszol. Kik azok a blues zenészek, akik visszaköszönnek a játékodban, zenei gondolkodásodban?
S.H.:
Folyton azt mondják nekem, hogy úgy játszom a lap-steel gitáron, mint Stevie Ray, vagy ahogy Jimi játszott volna, így nyilvánvalóan őket hallgattam. A lap-steel játékomban hallhatsz még egy kis Albert King-et és Elmore James-t is.
A hagyományos gitárokon Bukka White, Robert Johnson, Guitar Slim és a hozzájuk hasonló emberek befolyásolták leginkább a játék és éneklési stílusomat. A delta gitárosok befolyása még nyilvánvalóbb mostanában, mivel ismét játszom néhány fellépésemen kis szóló darabokat. Az emberek folyton azt kérdezték, hogy hol van a régi "national" gitárom, és ezért ismét játszom néhány régi dalt, és sokat az eredeti delta blues dalaim közül. A dalaim a mai, modern idők életéről szólnak. Például, az egyik dal címe Painted Windows (Befestett kirakatok), ez az összes olyan üzletről szól, amelyek már nem működnek és lefestették a kirakatüvegjüket, valamint arról, hogy milyen megpróbálni, és munkát találni Skóciában, manapság. Ebben a dalban nagyon sok Blind Willie Johnson befolyás fedezhető fel.

T.: Hazánkban a T. Rogers zenekar fog kísérni, akikkel játszottál már Észtországban. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?
S.H.:
Igazán mély benyomást tett rám a T. Rogers. Aznap este a kedvenc zenekarom voltak. Azonnal barátok lettünk, mivel a hasonló zenei érdeklődésünk erős kötelék volt. Valójában, annyira sok zene volt mindannyiunk számára közös, hogy nem volt nyelvi akadály, egyszerűen csak zenéltünk egy óriási fesztiválközönség előtt, és a zene kiváló volt. Van egy fényképem Ferciről: ülünk az Augustibluus színpadának a szélén, és mindketten mosolygunk, mint a gyerekek. Fercivel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezek az én emlékeim, nagyon élveztük, hogy együtt muzsikáltunk, nagyszerű zenészek. Örülök, hogy ismét lehetőségünk adódik együtt játszani, keményen kell majd dolgoznom, hogy tartsam a lépést.

T.: Áprilisban workshop-ot is tartasz Magyarországon. Csináltál már korábban is ilyet? Ha igen, milyen tapasztalataid voltak?
S.H.:
Az évek során, számos fesztiválon tartottam slide és lap-steel workshop-ot. A legnépszerűbb a lap-steel session, főleg azért, mert amint a gitárosok meghallják a zenét, meg akarják érteni, hogyan képezhetik ezt a hangzást. Szeretem, ha körbevesznek, így mindenki láthat és tanulhat valamit, ami saját játékának a fejlődésére szolgál. Számomra az igazi értelme a dolognak, hogy segítsek együtt zenélni, és hogy új utat, és hangzásvilágot mutassak. Sokszor én is tanulok, és azt is szeretem.

T.: Kevin, a dobosod nemrégen halt meg.
S.H.:
Igen, február végén elvesztettük a dobosunkat, aki szívroham miatt halt meg. Kevin csak 48 éves volt, ezért ez a dolog mindannyiunkat teljesen megrázott. Nagyszerű dobos volt, és csodálatos, jópofa ember. Tényleg nagyon fog hiányozni nekünk, mert kulcsfontosságú része volt abban, hogy a zenekarunk olyan erős volt, amilyen - hiszen egy trióval nincsen lehetőség arra, hogy elbújjon az ember, és ez mindig arra indított minket, hogy jobbak legyünk.

T.: Mennyiben fogja ez megváltoztatni a zenekart? Mit fogtok tenni?
S.H.:
Nyilvánvalóan kell találnunk egy másik dobost. Jelenleg barátok segítenek ki, így sikerül véghez vinni az aktuális turnét. Mindig egy kicsit más, amikor új ember érkezik a zenekarba, másképpen játsszuk a dalokat, mások az összetevők, más a dolog kémiája, úgyhogy olyan embert próbálunk találni, akivel szórakoztató együtt utazni (mivel sok időt töltünk együtt a buszban) és segít megőrizni a zenélés örömét. A zenekar hangzása, még ha az én gitár és lap-steel játékom is a meghatározó, - ami nem teljesen az amire az emberek gondolnak amikor egy blues zenekar képe jelenik meg előttük- sokkal inkább Chicago blues vagy Stevie Ray hatásokat mutat. Én főleg a régi delta blues zenészekből merítek és egy modern, energikus feszességet adok hozzá. Ez soha nem fog megváltozni.

T.: Mit várhatnak azok, akik soha nem láttak lap-steel gitárt, vagy nem sokat tudnak a bluesról?
S.H.:
Nagyszerű, gyors, táncos és jó szórakozást nyújtó élő blues zenét fogunk játszani. Ősi, eredeti bluest. Az emberek mosolyogva, és fáradtan fognak hazatérni. Ezt megígérhetem. És ahogyan mondtam, az alaszkaiak őszinte emberek...

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Kovács Ferencnek, a T. Rogers zenekar tagjának.

Son Henry április 12-én a Fregatt-ban ad koncertet.

Turista


"Még mindig a tanulója vagyok ennek a zenének..."
2009-03-03


Bob Corritore a világ szájharmonikás élvonalának jeles képviselője. A zenélés mellett producerként, rádiós műsorvezetőként, klubtulajdonosként tevékenykedik. Klub és fesztivál fellépések közt, Henry Gray-jel folytatott stúdiómunka során szakított időt arra, hogy válaszoljon kérdéseimre.

Pampalini: Életed meghatározó pillanata, amikor 12 évesen az egyik chicago-i rádióállomáson meghallottad Muddy Waters-t. Mi fogott meg zenéjében?
Bob Corritore:
Amikor először hallottam Muddy Waters-t, egyszerűen beleszerettem a blues zenébe. Tudtam, hogy olyan zenét találtam, ami tiszta és megindító. Tökéletesen egyesítette a keménység és a sebezhetőség ellentétes elemeit. Egyszerűen teljesen megfelelt a számomra, és ez még mindig így van.

P.: Mikor fogtad az első harmonikát a kezedbe? Játékodra ki volt a legnagyobb hatással?
B.C.:
Miután hallottam Muddy-t a rádióban, megvettem az egyik lemezét, amely tartalmazta Little Walter nagyszerű harmonika játékát. Kb. 1 évvel később az öcsémtől, John-tól kaptam egy harmonikát. Megmutatta, hogyan kell úgy meghajlítani rajta a hangot, hogy azt a síró hangzást kapjam. Minden nap játszottam rajta, amíg el nem koptattam. Akkor vettem egy másikat, majd egy következőt. Az a Little Walter hangzás teljesen kiütött. Aztán hamarosan más harmonikásokat is megismertem, mint pl. Junior Wells, James Cotton, Big Walter Horton, és mindkét Sonny Boy Willamson. Carey Bell, Jimmy Reed és Howlin' Wolf stílusát is nagyon megkedveltem. De mindig visszatértem Little Walter-hez.

P.: Hogy érzed, miben különbözik játékstílusod a többi harmonikásétól?
B.C.:
Ha körülnézek, sok nagyszerű harmonikást látok a pályán. Mindegyiküknek megvan a maga egyedi sajátossága. Mindegyikük stílusa azt a zenét tükrözi, amin nevelkedtek és amit megtapasztaltak. Büszkén mondhatom, hogy az én alapjaim chicago-i nevelkedésemből fakadnak. Már középiskolás koromban olyan nagy chicago-i harmonikásokat láthattam, mint Big Walter Horton, Carey Bell, Little Willie Anderson, Wild Child Butler és John Wrencher. Később összebarátkoztam Louis Myers-szel, Lester Davenport-tal, Big Leon Brooks-szal, Little Wille-lel, Good Rockin' Charles-szal, és másokkal, akik mindannyian személyesen ismerték Little Walter-t. Láttam játszani Junior Wells-t, Muddy Waters-t, Sunnyland Slim-et, Eddie Taylor-t, és Howlin' Wolf-ot. Ezek az élmények alakították ki a zenei ízlésem és egy bizonyos irányt is mutattak nekem ebben a zenei műfajban. A legtöbb zenész mostanában modernebb távlatokat vall, és nem azzal a régi ízzel játszik, amin én felnőttem. Nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán közelítenek az együttes stílusú játékhoz, amely a hagyományos chicago-i blues hangzás fontos eleme. Nem tudom, hogy tudnám-e máshogy játszani. Ez az, amilyennek hallom és érzem. A régi chicago-i harmonika stílus az, ami megkülönböztet engem a kortársaimtól. De mindenképpen jegyezzük meg, hogy sok mai harmonika zenész nagyon tehetséges az általuk játszott stílusban.

P.: 22 évesen létrehoztad egyszemélyes lemezkiadódat „Blues Over Blues” néven. Kiknek a felvételeit adtad ki?
B.C.:
A lemezfelvétel egy nagyon szent dolog. Egy állandó hangos fénykép, ami egy adott pillanatot kap el az időben. Ha ezt a szentséget összekapcsolod a blues időtlen jellegével és emberségével, akkor megvan az ok, amely arra ösztönöz, hogy a blues-t lemezen örökítsd meg. A húszas éveim elején a fejembe vettem, hogy blues felvételeket akarok készíteni. Chicago-ban annak idején rengeteg olyan nagyszerű blues előadó volt, akik sohasem kaptak lehetőséget arra, hogy lemezt vegyenek fel. Különösen azok a nagy harmonika zenészek érdekeltek, akikkel kapcsolatban úgy érzetem, hogy tényleg fel kellene venni a játékukat. Ekkor figyeltem fel Little Willie Anderson-ra, aki Little Walter stílusában játszott. Az elképzelésem az volt, hogy egy Little Walter hangzást megragadó lemezt próbálok meg készíteni. Így összebarátkoztam Willie-vel, és együtt elkészítettünk egy tervet. Egy nagyszerű bandát sikerült összehoznunk Robert Lockwood, Sammy Lawnhorn, Jimmy Lee Robinson, Willie Black és Freddie Below részvételével. Abszolút tapasztalatlan lemez producer voltam akkor, de valahogy mégis sikerült egy varázslatos kis lemezt összehozni mindjárt az első lépésben. Az album címe Swinging The Blues volt, és be is váltotta a hozzá fűződő reményeket.
Ezután közösen voltunk a producerei egy Big Leon Brooks CD-nek Steve Wisner-rel, aki akkor már hosszú ideje dolgozott blues lemezek producereként. Egy kellemes albumot készítettünk Big Leon-nal, aki mellett olyan sztárok dolgoztak, mint Louis Myers, Eddie Taylor, Luther "Guitar Junior" Johnson, Junior Pettis, Pinetop Perkins, Big Moose Walker, Bob Stroger és Odie Payne Jr. A címe Let's Go To Town volt.
Ezután Arizonába költöztem, és nem sokkal később felvettem a Sittin' Here Wondering című Louisiana Red albumot. Dolgoztam producerként Mojo Buford, Henry Gray, R.L. Burnside, Big Pete Pearson, Chief Schabuttie Gilliame, Pinetop Perkins, Willie "Big Eyes" Smith, Tomcat Courtney, Kim Wilson, Nappy Brown, Floyd Dixon, Chico Chism, The Reed Family és Robert Lockwood, Jr. lemezein. Adtam ki CD-t Dave Riley-vel, és számos antológiát, melyeken olyan zenészek szerepeltek, mint Lowell Fulson, Charlie Musselwhite, Paul Oscher, Johnny Dyer, CeDell Davis, Lazy Lester, Johnny Rawls és Otis Clay (együtt), Lil' Ed, Jimmy Rogers, Rick Estrin, Clarence Edwards, Bo Diddley, Sam Lay, Long John Hunter, Billy Boy Arnold, Sonny Rhodes, The Fabulous Thunderbirds, King Karl, és sokan mások. Rengeteg fantasztikus felvételem van még a pincében, amelyek kiadásra várnak. Ezeken a még kiadatlan anyagokon olyan művészek hallhatók, mint Honeyboy Edwards, Koko Taylor, Smokey Wilson, John Brim, Big Jack Johnson, Carol Fran, Henry Townsend, Robert "Bilbo" Walker, Little Milton, és mások.

P.: 1984-től a KMCR (majd a KJZZ) rádiónál műsorvezetőként dolgozol. Hogyan adódott ez a lehetőség?
B.C.:
1984 februárjában kezdtem hosszú pályafutásomat blues rádiós műsorvezetőként a KJZZ rádiónál. 12 éves korom óta gyűjtöm a blues lemezeket. Az évek során hatalmas mennyiségű blues felvételt gyűjtöttem össze, melyeket hetente megosztok a hallgatókkal. Egy blues program ötletével kerestem meg a helyi közrádiót. Bob Porter országosan sugárzott műsora, a Portraits In Blue több jazz programmal együtt már szerepelt a rádió közkedvelt adásai között. Meglepődtem, hogy beengedtek, különösen azért, mert nem volt valódi rádiós tapasztalatom. A műsort a kezdetektől jól fogadták, és ez azóta is így van. Nagy örömöt lelek abban, hogy a kedvenc blues lemezeimet hétről hétre feltehetem.

P.: Rádióműsorod negyed évszázados jubileumára Broadcasting The Blues címmel válogatás CD jelent meg a műsor vendégei által előadott dalokat tartalmazva. Mi alapján válogattad össze a felvételeket?
B.C.:
Szeretem az élő interjúkat és a rádió koncerteket a műsoromban, különösen azokkal a veterán művészekkel, akiknek mélyre nyúló gyökereik vannak a blues-ban. Az évek során szép kis gyűjteményt állítottam össze ezekből az anyagokból. Így a 25. évfordulómon fontosnak találtam megosztani a hallgatókkal néhányat ezekből az édes percekből, melyek rádiós tapasztalatom fénypontjait jelentették. Ezért a rádiós asszisztensemmel (Jennifer Waters-szel) 20 ilyen kis gyöngyszemet válogattunk össze egy gyűjteménybe, melyet Broadcasting The Blues-nak neveztünk el. E gyűjtemény a műsor fennállásának teljes 25 évéből tartalmaz felvételeket, és egy 1984-es Lowell Fulson felvétellel kezdődik, melyen a klasszikus Sinner's Prayer-t adja elő. Szerepel még rajta Billy Boy Arnold, Louisiana Red (aki minden évben műsorom vendége), Jerry Lawson, egy kellemes gospel duett Otis Clay-től és Johnny Rawls-tól, egy szép instrumentális harmonika szám Billy Flynn előadásában, CeDell Davis, Tomcat Courtney, Margo Reed, Chief Schabuttie Gilliame, Dave Riley, egy szóbeli rádió felvétel Willie Dixon-tól, Lazy Lester, Johnny Dyer Chris James-szel és Patrick Rynn-el, és még sokan mások.

P.: A zenélés, rádiózás mellett producerként dolgozol és tulajdonosa vagy a phoenix-i The Rhythm Room klubnak. Mindezen tevékenységekből, miket tekintesz pályafutásod számodra legfontosabb történéseinek?
B.C.:
Abban a szerencsében részesültem, hogy a zenei tevékenységek az egész életemet végigkísérték, amelyek együtt alkotnak egy egészet. De mindez fokozatos előrehaladás eredménye volt: először ennek a zenének a rajongója lettem, minek hatására elkezdtem harmonikázni, melynek eredményeként találkoztam és együtt játszottam Chicago számos nagyszerű blues zenészével. Ezután a producerség, a rádióműsor, és a klub megnyitása egyszerűen a soron következő logikus lépésnek tűntek. Mindazonáltal elsősorban zenésznek tartom magam, és minden más tevékenység eköré csoportosul. Egy blues este olyan művészekkel, akiket csodálok, elmondhatatlan megelégedettséggel tölt el. Néhány a legjobb ilyen alkalmak közül, ami hirtelen az eszembe jut.
- Az 1990-es évek elején két egyhetes turnét csináltam végig a nagy Jimmy Rogers-szel. A lehető legnagyobb rajongója vagyok Jimmy Rogers zenéjének, és számomra egy álom volt egy hétig vele fellépni. Mindannak a megvalósítása volt, amin rengeteget dolgoztam. Különösen csodálatos volt, mivel a turné közben nagyon jó barátság alakult ki Jimmy és közöttem.
- Fellépés a King Biscuit Blues Fesztiválon Louisiana Red-del 2003-ban. Red olyan nekem, mint a családom, és amikor együtt játszunk, olykor kifejezetten érezhető ez a szellemi közelség közöttünk. Egy igazán varázslatos fellépés volt az aznapi, amely a közönségben mindenkit nagyon meghatott. Red-ben és bennem már évek óta megvolt ez a zenei érzés, de ez volt ez első alkalom, amikor egy nagy fesztivál keretében mutathattuk meg a közönségnek. Nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt ez a show.
- A 30 éves barátságom Chico Chism-mel. Chico Chism-mel 1975-ben találkoztam, amikor Howlin' Wolf-nál dobolt. Akkor még nem tudtam, hogy életem meghatározó részévé válik majd. Közeli barátok lettünk, és alkalmanként együtt játszottunk, amikor Chicago-ban éltem. 1980-ban költöztem Phoenix-be, és 1986-ban hívtam Chico-t, hogy jöjjön el Phoenix-be egy 6 hónapos turnéra. Végül 20 évig, egészen 2007 januárjában bekövetkezett haláláig maradt. Az életemre gyakorolt hatása elsöprő volt. Elhozta a chicago-i ritmust Phoenix-be! A legjobb barátok, és elválaszthatatlan társak voltunk. Rendszeresen ő volt a dobosom, és a Rhythm Room All-Stars eredeti frontembere. Visszanézve el sem tudom képzelni az életemet Phoenix-ben e csodálatos ember nélkül. A blues-t testesítette meg minden téren, és nagyon büszke vagyok rá.
Minden nap hiányzik.
- Henry Gray Plays Chicago Blues születéséhez vezető felvételek. Mágikus felállás volt Henry erőteljes billentyű játékával és énekével, Chico Chism hatalmas dobolásával. Ehhez jött még Johnny Rapp, Paul Thomas, valamint a vendégzenészek Bob Margolin és Kid Ramos nagyszerű játéka. Ilyen felállásban harmonikázni teljesen könnyed feladat volt. Nagyon jól éreztük magunkat annak a lemeznek a felvétele alatt.

P.: Mi az, ami ennyi év után is mozgat, visz előre?
B.C.:
Ennyi év után még mindig nagy élményt nyújt egy régi Muddy Waters lemez meghallgatása. Még mindig a tanulója vagyok ennek a zenének, és sokat kell még tanulnom. Ugyanakkor felelősnek érzem magam azért, hogy megfeleljek azoknak a leckéknek, amelyeket szép számú tanárom tanított nekem, akik közül sokan már nem élnek. Úgy érzem, hogy beszélnem kell Chico Chism-ről, Robert Lockwood-ról, Jimmy Rogers-ről, Eddie Taylor-ról, Louis Myers-ről és sok más zenészről, akiket ismertem.

P.: Létezik még olyan blues muzsikus, akivel még nem játszottál, de szívesen zenélnél?
B.C.:
Olyan sok nagyszerű zenésszel adatott meg, hogy együtt játsszak; ebből a szempontból nagyon sok álmom vált valóra. Sok olyan zenész is van, akivel nagyon szerettem volna életükben együtt játszani, különösen Muddy Waters-szel. Annyira csodáltam Muddy-t, hogy mindig nehezemre esett beszélni hozzá, habár több mint 100 alkalommal láttam fellépni! Napjaink művészei közül még sohasem játszottam Precious Bryant-tel, Johnny "Yard Dog" Jones-szal, Robert Belfour-ral, és Jimmy "Duck" Holmes-szal. Mélyen tisztelem őket, és nagyon szeretem a hangzásukat. Van egypár olyan művész, akikkel játszottam, és akikkel remélem, hogy egyszer felvételt is készíthetek majd, mint pl. Eddie Clearwater, Aaron Moore, és Hubert Sumlin. Volt szerencsém fellépni velük koncerteken, és nagyon szeretném a varázslatos zenéjüket felvételen is megörökíteni.

P.: Beavatnád az olvasókat ez évi terveidbe? Nem készülsz valamikor Európába?
B.C.:
Lesz néhány fellépésem Európában májusban. Játszani fogok a Blues Station alkalmával Franciaországban, a Spring Blues Festival-on és egy De Blauwe Wolk nevű klubban Belgiumban. Van még néhány tervezett fesztivál fellépés az év második felében is, melyeknek lefixálása folyamatban van.

P.: Magyarországon is játszanak nemzetközi szintű szájharmonikások. Esetleg hallottál közülük valakiről?
B.C.:
Nagyon szeretnék többet megtudni a magyar harmonika zenészekről. Remélem, hogy lesz lehetőségem találkozni a nagy zenészeitekkel.

P.: Személy szerint mit vársz a közelmúltban beiktatott új elnöktől, Barack Obamá-tól?
B.C.:
Valóban hiszek Obamá-ban. Nekem személy szerint nagyon nem tetszett az az irány, amerre Bush elnök vitte az országot. Nagyon reménykedem abban, hogy Obama visszaállítja majd azt az értékrendet, amelyről azt tanították nekünk, hogy Amerika képviseli. Már most nagyon pozitív változást érzek az ország hangulatában, és a tengerentúli fogadtatásban. Ott voltam Chicago-ban a tömegben az elnökválasztás éjszakáján.
Nagyszerű pillanat volt!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Népek olvasztótégelye
2009-01-03


Petra Börnerová lélekkel teli, érzelemdús hangja már korábban felkeltette az érdeklődésemet, így amikor a 2008-as év végén új lemezzel jelentkezett a többnemzetiségű csapatával, nem haboztam, rögtön megkerestem egy interjú reményében.

Turista: A 2007-es évben átalakult a csapatod, egy remek szlovák jazz gitáros Miloą ®elezňák ill. egy cseh basszusgitáros Pavel Novák csatlakozott hozzátok. Mennyire befolyásolták ezek a tagcserék a stílusotokat, a zenei szemléleteteket?
Petra: A zenekar 2008 év elején alakult át. Nem nevezném tagcseréknek, inkább egy új projektnek, mivel a volt zenekari tagokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Persze az új zenészekkel a zenekar egy új stílust, hangzást és saját szerzeményeket hozott.
Miloą-ról tudtuk, hogy nagyon ügyes, jó zenész, és persze zeneszerző is. Pavel Novák alkalmanként már régebben is fellépett velünk. Ő 2008 októberében, a szlovákiai basszusgitáros Peter Oberlander-t váltotta fel. Én már nagyon régen szerettem volna egy olyan zenekart alakítani, ahol nem csak blues, hanem más zenei - pl.: folk, jazz, soul ... - irányzatokat is lehetett volna játszani.

T.: Ez év végén jelent meg az új CD-d. Elsőre szembetűnik, hogy több cseh nyelvű dal is szerepel az angol nyelvűek mellett. Mi miatt döntöttél a „kétnyelvűség” mellett?
P.:
Nem volt oka, így alakult. Az angol nyelvű dalokat Bornemissza Ádám és Dura Turtev írta, a cseh nyelvűeket pedig én. A zene és a hangszerelés Miloą munkája. A jövőben szeretnék egy cseh nyelvű lemezt kiadni.

T.: A hangszerpark is jelentősen bővült, szerepet kapott a mandolin, a banjo, és a buzuki is.
P.:
Igen, de sajnos csak a lemezen. Mivel a zenekar négytagú, így élőben nehéz lenne használni az összes hangszert. Tehát csak gitárt, dobot, basszusgitárt, tangóharmonikát és buzukit használunk.

T.: Néhány városban már koncerteztetek is az új anyaggal. Hogyan fogadták az emberek? Odamennek hozzátok, elmondják a véleményüket? Működik a visszacsatolás?
P.:
Igen, sokan kérdezősködnek, hogy mi lett a Benkő Zsoltos csapattal, és persze érdekli őket az új zenekar is. Nagyon nagy szeretettel fogadták az új zenekart, és az új saját dalokat is. Nagy sikere volt, amikor egy dalban elővettem a tangóharmonikámat, amin régebben kb. 10 évig játszottam. Az az érdekes, hogy nyáron felléptünk egy nagy németországi, és Magyarországon a Cseszneki Blues Fesztiválon, és a cseh nyelvű daloknak volt a legnagyobb sikere. Ez egy nagyon jó visszajelzés volt arra, hogy tovább kell folytatnunk az új zenekart.

T.: Eladási szempontból mennyire sikeresek a lemezeitek?
P.:
Sajnos manapság a lemezeket nem nagyon lehet eladni, így nem is kínáltuk kiadóknak vagy CD boltokba. A legtöbb lemezt úgy is a koncerteken adjuk el.

T.: Korábban férjed, Bobek említette, hogy nagyon nehéz Csehországban fellépéshez jutni, és Németország, valamint Lengyelország felé is kacsingattok. Realizálódott már valami?
P.:
Sajnos Csehországban is eljött egy nehéz időszak, egyre kevesebb a klub, ahol élőzenei produkciók vannak. Így mi külföldre próbálunk szervezni koncerteket. Lengyelországban és Németországban már többször felléptünk, de voltunk Svájcban, Ausztriában, Magyarországon és Szlovákiában is.

T.: Végigmehetünk egyesével az új dalokon? Bemutatnád őket pár szóban?
P.: Coľpak vám to nelíbí
(Hogy-hogy ez nem tetszik?)
Ezt a dalt 20 éves koromban írtam, amikor a cseh jazz legenda énekesnőhöz, Jana Koubkovához jártam énekórákra. Házi feladatként azt kaptam, hogy írjak egy dalt arról, hogy az embereknek mi nem tetszik. Akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül.

Slow changes
Bornemissza Ádám szerzeménye, ami arról szól, hogy nem szeretjük a gyors változásokat.

I got a new car
Bornemissza Ádám szerzeménye az utazásról az új gépjárművünkkel.

Jaro (Tavasz)
Ezt a dalt a 2008–as év elején szegedi káposztafőzés közben írtam, mikor kint nagyon hideg volt, és már nagyon vártam a tavaszt.

I got a man
Bornemissza Ádám szerzeménye a zenekarunkról, az autónkról és a kutyánkról.

Kdyľ
A dalt egy szlovákiai versíró, ©tefan Baláz írta. Magáról az életről szól, hogy mit szeretünk csinálni, és mit nem, mit muszáj, és mit nem.

Splín
19 éves koromból egy dal az emberi kapcsolatokról.

Someone
Egy remek szlovák blues zenész, az énekes-gitáros Dura Turtev (Bluesweiser) dala, amely megint az emberi (férfi-nő közötti) kapcsolatokról szól.

Take my hand
Bornemissza Ádám gospel/country blues szerzeménye.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Külön köszönöm a segítséget Tomáą „Bobek” Bobrovniczký-nak a fordításért!

További információkat és képeket a zenekar hivatalos honlapján találhattok.

Turista


School blues
2008-12-19


Oláh Andor szájharmonikás, szervező nem tétlenkedik. Épphogy "becsukta kapuit" a Blues Patika Jamboree, máris ismeretterjesztő sorozatot indított középiskolások részére, megismertetve velük a blues zenét.

Pampalini: A közelmúltban középiskolákban jártatok, az „ifjúságot” megismertetni a blues zenével. Honnét az ötlet? Csakis zenéltek, vagy néhány szóban bemutatjátok a stílust is?
Oláh Andor: Pár hete indítottam el ezt a programot, aminek a célja ismeretterjesztés a fiatalok számára. Ez egy régi tervem, azonban csak most tűnt úgy, hogy jó a csillagok állása ahhoz, hogy ezt a gyakorlatba is átvigyem. A Fool Of Mojo blues táborban 1996-ban már leraktam ehhez az alapokat.
Kicsit több ez, mint blues. Ez egy dolgozat, ami arról szól, hogy milyen hatással volt a történelem a blues kialakulására a 20-as években. Emellett összeállítottam egy kisfilmet, melyen több stílus, műfaj szerepel a munkadaloktól a funky-ig, sőt azon előadók zenéit is belecsempésztem, akiket a mai divat miatt hallgatnak a gyerekek, így szerepel rajta pl. popzene is. Kell, hogy tudják a fiatalok, hogy amire szórakoznak, az sokszor egy blues alapra épített muzsika.
Láposi Farkas gitáros barátom segítségével élő zenét is prezentálunk, hiszen a középiskolások a koncertre járó társadalom aktív tagjai.
Az előadás során bemutatom a hazai szakma fontos szereplőit. A szakíróinktól az öreg rókákon, a blues eliten át, a kicsi, de időtálló zenét játszó undergroud bandák, illetve előadók is fénybe kerülnek. Infót kapnak a fiatalok a szakmai háttérről, zenei érdekvédelmi szervezetekről (jogvédő, szakszervezet, Kőbányai suli stb...) is.
Megdöbbentő, hogy a tizenévesek az előadás előtt egyetlen hazai blues előadót vagy bandát sem tudnak megnevezni, és örömteli, hogy egy, egyórás előadás után özönlenek a kérdések: hol lehet ezeket látni, meghallgatni? Érdeklődnek, hogy hol találnak erről ismereti forrást, koncertet, sőt hol lehetne magával a zenéléssel kicsit barátkozni.
Fontos, hogy a gyerekek alternatívái között ott szerepeljen a blues megismerése, az effajta hagyományőrző, mégis modern zene nyújtotta élmény élvezetének lehetősége is. Fontosnak tartom, hogy vigyázzunk arra, hogy a mai médiumok defektes útvesztőiben az értékítéletük ne kapjon gellert. Felelősségünk, hogy a fiatalabbaknak átadjuk a tapasztalatainkat, hogy nekik is lehetőségük legyen megismerni azt a feeleng-et, amiben mi már régóta mártózunk.
Itt nincsenek tabuk, a nyitottság teret ad egy briliáns közösségi élethez, a közönség és a zenészek számára. A sznobizmus megjelenése és elfogadása az utóbbi időben azt eredményezte, hogy siralmas látogatottságúak az események a város blues életében. Kitűnő muzsika szól közönség nélkül. Rossz út ez, mi nem erre tartunk.
Egyébként tudomásomra jutott, hogy saját koncepció alapján Tóth János Rudolf és Benkő Zsolt is tart hasonló előadásokat.

P: Mennyire nyitottak a pedagógusok a bemutatóval kapcsolatban, hisz valószínűsítem, sokuk nem is találkozott ezzel a zenével?
O.A.: Nekem nagyon pozitív a tapasztalatom a gyerekekkel és a pedagógusokkal kapcsolatba egyaránt. Az előadás kicsit zenés történelmi antológia is, így a pedagógusoknak is szimpatikus a dolog.

P.: A bemutatókkal készültök vidékre is?
O.A.: Természetesen, több meghívást kaptam már eddig is, és már szervezem a 2009. évi előadás sorozatot. Örömmel veszem a meghívásokat, mert nekem is jó, és fontos megismernem a következő generációt. Öröm, ha kicsit át tudok adni a tapasztalataimból, akár személyes sztorik segítségével, a kötetlen beszélgetések során.
Remélem, hogy el tudok ezzel indítani egy kis mozgalmat a műfaj érdekében, mert közönség nélkül a szakma nem más, mint egy kis házibuli, vagy önkielégítés.
Adni jó. Ez 92–ben vált kristálytisztává, amikor stoppal áthúztam az Államokon, nyolcvan dollárral a zsebemben. New Yorktól Arizónáig játszottam számos blues kocsmában, kitűnő zenészekkel találkoztam, és nagyon sok jót kaptam az ismeretlenektől. Belém ivódott ez a hangulat. Átmentem Mexikóba, és a Csivava vízeséseknél ültem egy hegytetőn, alattam gyönyörű táj, felettem szivárványos égbolt volt, fújtam a harmonikámat és arra gondoltam, milyen kár, hogy csak egyedül én élvezhetem ezt az érzést.
Megfordult a fejemben, hogy kint maradok, de aztán éreztem, hogy haza kell jönnöm, és meg kell osztanom, át kell adnom valamit ebből a túlcsordult létélményből.
Az előadásomon a gyerekek egy kis ablakon keresztül beláthatnak a blues világába. Az asztalon mécsest gyújtok, melynek rebegő fénye mellet egyszer csak ismerősé válhat az asztal körül vidámkodó blueserek arca. Ha valaki ilyenkor a kíváncsiságtól hajtva veszi a bátorságot, és benyúl ezen az ablakon, az asztalon lévő tányérok és poharak tartalmát kóstolva könnyedén megismerheti a blues ízeit, nektárját és fanyarát egyaránt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Blues a bérletem
2008-12-04


Idén volt 24 éves a Tengs Lengs zenekar, az a csapat, amely ott volt a hazai blues, rhythm & blues születésénél, melynek legendás koncertjei voltak a Józsefvárosi Klubban, a Kassák Klubban és az FMH-ban. Pályafutásuk csúcsán lemezt nem adtak ki (egy kazettájuk jelent meg 1994-ben), 2006-ban jelent meg az első CD-jük a Hunnia Records gondozásában. Ez idő alatt azonban zenéjük, szövegeik mit sem koptak, szlogenjeik szállóigévé váltak. Kamarás Zoltánt, az együttes egyik alapítóját, basszusgitárosát kérdeztem.

Turista: 2006 végén jelent meg az első CD-tek. Mesélnél a lemez fogadtatásáról, valamint utóéletéről?
Kamarás Zoltán:
Az első lemezünk mára szépen elfogyott. Lehetett kapni az üzletekben is, de nagyon sokat mi adtunk el a fellépéseink során.

T.: Úgy tudom film is készült rólatok. A nagyközönség hol találkozhatott ezzel?
K.Z.:
Amikor elkészült a film, versenyen kívül bemutatták a 38. Magyar Filmszemlén. A bemutatón mi is ott voltunk, olyan volt, mint egy nagy filmfesztivál, nagyon élveztük. A közönség vette a poénokat, többen mondták, még tovább nézték volna. Aztán elküldtük a filmet kb. 40 helyi TV társaságnak, több helyről kaptunk visszajelzést, hogy levetítették.

T.: December 13-án jelenik meg a friss korongotok Prosztata Blues címmel, s ezen a napon lesz az új anyag bemutatója is. Mire számíthatunk?
K.Z.:
Nagyon készülünk erre a napra. Kicsit rendhagyó, a hagyományos Lengs koncerttől eltérő buli lesz. A bulira eljönnek azok a művészek, akik segítettek a lemezfelvételkor, hogy ugyanazt kapja a közönség, mint ami a lemezről lejön. Fellép velünk Muck Ferenc (szaxofon), Tóth Csaba (gitár - Chubby Blues), Szilágyi Attila (billentyű), és lesz két nóta, amit akusztikus gitárokon játszunk. A kapunyitás 20 órakor lesz, az első blokkban lejátsszuk a lemez anyagát, a másodikban pedig a jól bevált repertoárból válogatunk.

T.: A szövegeket már volt szerencsém olvasni, a megszokott témák mellett, mintha több foglalkozna a szerelem/erotika témakörével.
K.Z.:
Azokról a dolgokról énekelünk, amik foglalkoztatnak bennünket. Én nem gondolom, hogy túlsúlyban lenne ez a téma, ezek spontán dolgok.

T.: Rögzítésre került egy régi - még a Som Lajos idejéből – való Neoton nóta feldolgozása is. Miért esett rá a választás?
K.Z.:
Ma divatos irányzat az, hogy régi nagy slágereket feldolgoznak. Ha megnézzük a nyugati zenekarokat, akár már a hatvanas években is több zenekartól lehetett hallani ugyanazt a nótát, mind saját felfogásban. Ez ma már eljutott hozzánk is, számtalan Tribute Band létezik, gondoltuk, hogy ez a nóta nem áll tőlünk túl messze. Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a szám lesz a lemezen a „sláger”.

T.: "Túró kocsmája" c. nótában a Josefina nevű hely tulajdonosáról is megemlékeztek…
K.Z.:
Igen. Játszottunk nála néhányszor és olyan meghatározó élményben volt részünk, hogy mély nyomot hagyott a zenekarban.

T.: A 3 lekváros kenyér című nótáról már végleg le kell mondanunk?
K.Z.:
Érdekes, ez a kérdés a zenekarral kapcsolatban mindig felmerül, vajon miért? Az az igazság, hogy megpróbáltuk stúdióban felvenni, de nem jött le az a hangulat, ami a bulikon megvan, kell hozzá a közönségünk. Nem akartuk lerontani ennek a számnak a legendáját, de azért nem mondunk le róla. Ha olyan helyen játszunk, ahol tökéletes hangtechnikát kapunk, rögzíteni fogjuk és a „Best Of” lemezen már rajta lesz.

T.: Kik alkotják a Tengs Lengs közönségét, kik járnak el a bulikra?
K.Z.:
Az első CD, majd a film megjelenésével sikerült előcsalni a régi Lengs-es közönség nagy részét. Ők már - gondolom a koruk miatt – nem járnak olyan rendszeresen koncertjeinkre, mint korábban, de azért mindem bulin van régi kedves arc. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a fiatal nemzedék is szereti ezt a stílust, bárhova megyünk, mindig sikerül ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint régen. Ma már nem egy esetben előfordul, hogy régi rajongónk jön a gyerekével. Vannak állandó, visszatérő helyeink, mint pl. Érden a Blues Tanya, ahol kialakult már a törzsközönség, vegyesen fiatalok, meg örökifjak.

T.: Idén volt 24 éves a zenekar. Mik a további terveitek?
K.Z.:
Különösebb terveink nincsenek. Szeretnénk még sokáig játszani.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Weboldal: www.tengslengs.hu

Előzetes a lemezről: Pardon ez a kezem volt

Turista


Joe Bonamassa előzenekara a Borsodi Blue
2008-12-03


Az énekes, gitáros, zeneszerző Borsodi László zenekarát, a Borsodi Blue-t 2005-ben alapította. Azóta egyéni zenéjükkel, forró hangulatú koncertjeikkel igen komoly szakmai visszhangra leltek. December 13-án Joe Bonamassa előtt játszanak.

Pampalini: December 13-án a gitárfenomén Joe Bonamassa előtt léptek fel. Külön programmal készültök a koncertre, vagy a megszokott műsorotok lesz látható? Várható közös zenélés Joe-val?
Borsodi László: Nagy dilemma ilyenkor, hogy régebbi bejátszott, vagy új nótákkal "támadjunk", de olyan jók az új számok, hogy nagy a kísértés. Nem lesz sok időnk (kb. fél óra), úgyhogy nehéz dió. S hogy lesz-e jam? Úgy hallottam Joe nagyon kedves fickó és a Youtube tele van jammelős felvételeivel, úgyhogy ki tudja? Nekünk már az is óriási megtiszteltetés, hogy ott lehetünk, köszönet érte Podlovics Péternek és Little G. Weevil-nek!

P.: A közelmúltban a híres zentai Mojo Blues Fest-en játszottatok. Hogyan sikerül a fellépésetek? Kik játszottak még a fesztiválon?
B.L.:
Csodálatos élmény volt elutazni egy ilyen külhoni Blues Fesztiválra. Végül is utolsóként léptünk fel az amerikai Lord Bishop után, kb. hajnali kettő fele, de a közönség megvárt minket, és azt hiszem, nyugodtan mondhatom: nagy sikerünk volt. Azóta írt Viktor, a főnök, hogy nagyon jók a visszajelzések! Ezúton is köszönjük Pribojszki Matyinak, hogy eljött velünk, és akkorát fújt, hogy füstölt a Mojo! A már említett Lord Bishop-on kívül pl. a szlovák gitáros, Lubos Bena fantasztikus volt!

P.: Utolsó beszélgetésünk alkalmával említetted, nagylemezt szeretnétek kiadni új nótákkal, fúvóskarral kiegészítve. Hogy áltok az előkészületekkel?
B.L.:
December 4-én lesz az első fúvóskaros bulink az Elefánt Blues Pub-ban Békéscsabán, ez jó kis próba lesz, előrevetíti a lemez majdani hangulatát. Készülnek a dalok, február környékén fel is kell venni őket, mert egy hosszabb Londoni tartózkodásra készülök márciustól. Élő lemez lesz, viszonylag hagyományos blues-gitározással, modern alapokra helyezve, felkavaró, csodálatos dallamokkal, helyenként finom, puha fúvóskarral!

P.: Programszervezőként is tevékenykedsz a békéscsabai Elefánt Blues Pub-ban, melyet sokak hazánk legjobb blues klubjának tartanak. Miben látod sikeretek kulcsát?
B.L.:
Februárban leszünk két évesek. Négy hónapos ciklusok vannak, karácsonyi és nyári szünettel. Nem sok hasonló klubról tudok Magyarországon, de ha vannak, jelentkezzenek, szívesen elmegyünk! Jelenleg az a helyzet, hogy egymásnak adják a kilincset a jobbnál jobb zenekarok, a látogatottság minden esetben teltház, ez a mi esetünkben durván kétszáz fő. Mi a titok? Sokat gondolkodtunk rajta. Rejtély... Egy gyufaszálat sem lehet leejteni, zsufi van, füst és meleg, mégis jönnek. Az emberek tudják, kéthetente csütörtök: Elefánt. Ott kell lenni, nincs mese, olyan hangulat van, hogy nem tudják kihagyni! Egyébként hivatalos szervezetbe is tömörültünk, bárki tagja lehet a "Csabai Csípős Blues Klub"-nak!

P.: Milyen volt az őszi szezon? Jövőre kiket tervezel meghívni?
B.L.:
Tóth János Rudolfék kezdtek a Meeting Point-tal, de nem szeretnék senkit kiemelni, a honlapon (www.elefantsorozo.hu) úgyis minden látható. Illetve, egyvalakit muszáj, nemzetközivé avanzsálódtunk az amerikai Billy Gibson fellépésével. Fantasztikus muzsikus, lehengerlő showman és elbűvölően kedves fickó! Volt szerencsém jammelni vele, szakadt a víz mindenkiről, repedtek a falak! Ha-ha!
Év végén megtartjuk még a hagyományos "gitárpárbajt", amikor két gitárost invitálok magam mellé és várhatóan megint elszabadul a pokol. Eddig is kiváló gityósok jöttek, pl. Benkő Zsolti vagy Nagy Ádám. December 18-án Mohai Tamás és Bódy Szilárd a két következő áldozat. Januárban állítjuk össze a következő félévet, így erről még korai lenne beszélni, de forró lesz, azt ígérhetem!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


„Egy igaz hang jobbá teszi a világot.”
2008-11-24


A 60-as évek közepén, a szigetországban lejátszódó british blues boom nagy hatással volt az öreg kontinens zenei életére is. Az ekkor alakult holland zenekarok nemzetközi hírnévre tettek szert. Közülük sajnos már csak a Livin’ Blues örökségét továbbvivő, Nicko Christiansen vezette Livin’ Blues Xperience az aktív. Ők a XI. Blues Patika Jamboree egyik fő zenekaraként 2008. november 28-án a budapesti Gödör Klubban játszanak.

Pampalini: Az énekesi pályafutásodat 15 évesen kezdted. Minek a hatására kezdtél el ilyen fiatalon blues-t játszani?
Nicko Christiansen:
Elsősorban rock and roll rajongó voltam, és leginkább a fekete zenét szerettem. 1960-ban, tíz éves koromban kezdtem rajongani olyan előadókért, mint Little Richard és Chuck Berry. Később, amikor chicago blues-t hallottam a rádióban, teljesen megőrjített: Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Buddy Guy, B.B. King, Muddy Waters, Willie Dixon, és még sorolhatnám.

P.: 17 éves voltál, amikor John Legrand-dal csatlakoztatok a Livin’ Blues zenekarhoz, melyben csaknem 8 évig énekeltél. Olyan klasszikusnak tekinthető albumokat rögzítettetek, mint a Hell’s Session, a Wang Dang Doodle és a Bamboozle, melyek hazánkban a lemezgyűjtők körében is nagy népszerűségnek örvendenek. Merre jártatok, kikkel koncerteztetek, mire vagy leginkább büszke ebből az időszakból?
N.C.:
John Legrand-dal duóban kezdtünk, és 1966-ban csatlakoztunk a zenekarhoz. 1967-re már profikká váltunk, ahogy Németországban, Svájcban, Angliában, Belgiumban és Olaszországban turnéztunk.
Felléphettünk Muddy Waters-szel Belgiumban. Londonban felvettünk két albumot Mike Vernon-nal, a Fleetwood Mac, John Mayall és B.B. King producerével. Büszke vagyok Rory Gallagher-rel való találkozásomra, és arra, hogy kezet rázhattam, illetve játszattam Peter Green-nel és a Fleetwood Mac-cel.
Az első nagy dobások a sikeres angliai turnénk idején voltak, de rengeteg dolog történt a vad hatvanas, hetvenes években. Egyszerre volt pokol és mennyország, de szívesen tekintek vissza azokra az évekre. Örülök, hogy ma már nincsen szükségem arra, hogy sokat igyak, jobban érzem magam, mióta nem fogyasztok drogokat, és alkoholt. De ha menet közben vagy, meg kell ismerned a kemény utat is.

P.: A Ram Jam Josey című lemezetek felvételét követően, 1973 telén kiléptél a zenekarból. Mi váltotta ki benned ezt az elhatározást?
N.C.:
Nem léptem ki a zenekarból. Vita volt köztünk az akkori, úgynevezett zenekarvezetővel és a menedzserrel, akik nem igazán bírták elviselni a kritikákat. Alapítottak egy másik zenekart, amely lényegében az eredeti csapat imitációja volt.

P.: Évekig a Himalaya-ban játszottál. Mi történt a zenekarral, és mi késztetett arra, hogy visszatalálj a Livin' Blues-hoz?
N.C.:
A Himalaya egy, a Livin’ Blues-hoz hasonló hangzásvilágú blues zenekar volt. Később másik 20 zenekar is volt, melyekben szaxofonosként játszottam, volt, hogy 5-8 zenekarban is egyidejűleg. Rengeteget tanultam abban az időben, de az éneklés és harmonikajátékom együtt, a Livin’ Blues hangja, ezért is alapítottam újra a zenekart.

P.: A Livin' Blues Xperience-t 2005-ben hoztad létre. Miért változtattátok meg a nevet?
N.C.:
A régi csapat jogait az első menedzsment eladta egy német lemezkiadónak. Az „Xperience” kiegészítés a zenekar nevében arra ad lehetőséget, hogy szabadon játszhassunk, anélkül, hogy saját korábbi anyagaink feldolgozás zenekara lennénk. Szeretjük a régi számokat játszani, de sohasem ugyanúgy. A szólók és a vokális részek többnyire improvizációk. A zenénk blues és rock, de időnként szeretünk funky-t játszani, sőt előfordul az is, hogy kissé jazz-es a hangzás.

P.: A This Is The Time című lemezetek idén jelent meg. Bemutatnád a lemezt! Ha jól tudom, díjat is nyertetek vele…
N.C.:
Köszönöm. Az album címe, This Is The Time azt jelenti: itt az ideje, hogy megváltoztassuk a világot!
Remélem, hogy hamarosan véget vetünk minden ellenségeskedésnek, erről az időről szól, de szól a zenekaromról is, mert már oly régóta elegünk van a semmitmondó zenékből, melyek csak sértik azokat az intelligens embereket, akik képesek meghallani és érezni a jó zenét. Itt az idő!

P.: Célok, tervek a jövőre nézve?
N.C.:
A jövő rejtély. A múltunk az öreg könyv, amiből tanulhatunk, és mindenünk, amink van, az a jelenünk, itt és most. Sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Legyünk bizakodóak, és szeressük az életet!

P.: Harminc éve ismerjük már a zenéteket, és gyűjtjük albumaitokat, minek/kinek köszönhető, hogy most végre élőben is élvezheti a zenéteket a magyar közönség?
N.C.:
A Jamboree Produkciós Iroda szervezésévek, és a moszkvai, valamint lengyelországi fellépéseink sikerének is köszönhető, hogy mindez így alakult, és ide is eljutottunk. Magyarország igazán szép hely, sok kedves emberrel.

P.: Mit üzensz a rajongóknak? Mire számíthatnak a fesztiválon?
N.C.:
Egy zenei happeningnek tervezzük a műsorunkat. Az üzenetem pedig: ne feledjük, hogy egy család vagyunk. Mindannyian a helyünket keressük, éljünk úgy, hogy jósággal töltsük meg a világot. Ne felejtsük, hogy a mennyország egy hely odabent, de ott van a pokol is. Egy igaz hang jobbá teszi a világot.
A zene a természet hangja, légy részese, csak hagyd, hogy megtörténjen. Hagyd, hogy átsüssön a nap. Ha megtörténik velem, megtörténhet veled is (…When it happens to me, It can happen to you,… - idézet a This Is The Time című számból).

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

Pampalini


Első magyarországi boogie woogie és blues est
2008-11-22


Az Első magyarországi boogie woogie és blues est új színfolt az ország zenei életében, hiszen ilyen produkció eddig még nem volt Magyarországon. Az est házigazdája Dániel Balázs 18 éves győri fiatal virtuóz zongorista, akit nemcsak itthon, hanem már külföldön is többször hallhatott a közönség. Most egy fergeteges show keretében Christoph Steinbach neves osztrák zongoristával - akit rokoni szálak fűznek Liszt Ferenchez - bemutatják ennek a nem mindennapi zongorázási technikának igazi varázsát és egyediségét két zongorán, tánc és más hangszerek kíséretében.

A koncert – mely egyben a Burning Fingers című CD bemutatója is - 2008. december 6-án 19:30-kor kerül megrendezésre a győri Richter Teremben.

Pampalini: Meglehetősen fiatalon kerültél a boogie woogie zene hatása alá. A mai világban ez kimondottan ritka dolog. Mi fogott meg ebben a zenében? Rendelkeztél zenei előképzettséggel?
Dániel Balázs: Az interneten böngészve, teljesen véletlenül akadtam egy boogie woogie felvételre, amin egy zongorista játszott. Végighallgattam a számot és rögtön úgy éreztem, hogy „hű, én is ilyet szeretnék játszani”. A zenében leginkább a lüktetése és virtuozitása fogott meg, valamint az, hogy a világ bármely táján élő zenészek képesek azonnal együtt játszani.
3 és fél éve zongorázom, boogie woogie-t pedig 3 éve játszom. Nem rendelkezem zenei előképzettséggel, de keresem a lehetőségeket, hogy a zeneelméletet is megtanuljam.

P.: Kik voltak a mestereid?
D.B.: Jelenleg Győrben Vöcsei Albert zenetanárnál tanulok, de alkalmanként Pleszkán Frigyes zongoraművésztől is szoktam órákat venni Budapesten.

P.: Svájcban sikerült az első boogie woogie és blues zongorista versenyen kiváló minősítést szerezned. Hogy zajlott le az esemény, menyien indultak, kik alkották a zsűrit?
D.B.: A versenyre Silvan Zingg, Európa hírű svájci zongorista fesztiválja keretében került sor 2006-ban. Ez a fesztivál adta meg az első igazán nagy élményt, a külföldi zongoristákat látva célul tűztem ki, hogy én is ilyen neves fesztiválokon játszhassak. A versenyre a környező országokból érkeztek versenyzők (pl. Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria… stb.), a zsűrit a fesztiválon szereplő neves amerikai, német, svájci zenészek alkották, akik közül többen a versenyt követően még külön is gratuláltak nekem.

P.: Hazánkban, valamint külföldön merre jártál, kikkel koncerteztél?
D.B.: Nagy örömömre szolgál, hogy már számos itthoni sikert magam mögött tudhatok, és külföldön is volt lehetőségem híres boogie woogie zenészekkel együtt játszani.
Magyarországon kiemelkedő sikereim:
- Teltházas önálló est a győri Rómer Házban,
- Kisfaludy Napok négyszeres aranyérem,
- Revita TV Sztárvadász tehetségkutató versenyének zene kategóriájában elért 1. helyezés,
- Prima Díjátadó Gálaműsoron való szereplés,
- Mosonmagyaróvári fellépés Ferenczi Györggyel,
- Kulturális Minisztérium pályázatának elnyerése, mely révén elkészíthetem saját CD-met.

Külföldön elért sikereim:
- Lugano (Svájc) – nemzetközi boogie woogie és blues zongorista versenyen elért kiemelkedő minősítésű oklevél,
- Bécs (Bösendorfer Saal) – négykezes Axel Zwingenberger világhírű zongoristával,
- Pöttsching (Ausztria) – after party az európa hírű Mojo Blues Band-del, Christian Christl-lel és Christoph Steinbach-al,
- Neunkirchen (Ausztria) – fellépés Christoph Steinbach, osztrák boogie woogie zongoristával.

P.: Az I. győri boogie woogie és blues zenei est alkalmával - mely egyben a CD-d bemutató koncertje -, mire számíthat a közönség? Lesznek vendégeid, tartogatsz különleges meglepetést a nézők számára?
D.B.: Az est nemcsak az első győri, hanem az első magyarországi boogie woogie és blues est, mert úgy tudom, hogy hazánkban még nem rendeztek ehhez hasonló rendezvényt, ahol egy koncertteremben két akusztikus zongorán mutathatják be a zenészek a boogie woogie igazi varázsát. Vendégművészként fellép a műsorban Christoph Steinbach osztrák boogie woogie zongorista, akit rokoni szálak fűznek Liszt Ferenchez. Az est során győri és budapesti táncosok is fellépnek, színesítve a műsort, de vannak még meglepetés vendégek is, erről többet nem árulok el…
Szóval egy fergeteges show-ra számíthat a közönség.

P.: Mr. Firehand művésznéven szerepelsz. Honnét e név?
D.B.: Mivel inkább a virtuózabb és gyorsabb boogie woogie számokat szeretem játszani, ezért választottam ezt a művésznevet, ami magyarul tüzes kezet jelent.

P.: Tervek, célok a jövőre nézve? Szeretnél a boogie woogie magyarországi „nagykövete” is lenni…
D.B.: Rendszeresen szeretnék olyan boogie woogie és blues koncerteket szervezni, mint amilyenek szerte a világban évek óta töretlen sikert aratnak. Célom, hogy Magyarországon is minél több emberrel megszerettessem ezt a stílust és, hogy hazánk is bekapcsolódjon Európa boogie woogie-s életébe.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Az együtt zenélés öröme
2008-11-18


A XI. Blues Patika Fesztivál blues sessionjának nyitó bandája a Giber János vezette G-beer zenekar, melynek tagjai a magyar zenei élet meghatározó alakjai. Dalaik nagy része koncerteken születik, zenéjüket a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület jellemzi.

Pampalini: A G-beer zenekar alapítója és frontembere vagy. Az ezt megelőző zenei pályafutásodról azonban nagyon keveset tudni…
Giber János: Klasszikus gitárt tanultam hat évig, és kb. 10 évvel ezelőtt rákaptam a szájharmonikázásra. Azt álmodtam egy éjszaka, hogy 70 ezer ember előtt harmonikázom a Wembley stadionban. Másnap vettem 15 harmonikát. A Wembley még várat magára.
Ugyancsak ekkortájt néhány barátommal alkalmanként összeálltunk, és baráti körben koncerteket adtunk, ahol a helyszínen találtam ki a dallamot, az angol és magyar szövegfoszlányokat. A zenekarok neve igen kifejező volt (Mérgezett Szendvicsek, Balatoni Szívósötös, stb.). Blues és rock számokat játszottunk.

P.: 2003-ban Láposi Farkassal megalapítottad a G-beer-t. Kik voltak még az alapító tagok? Ekkor milyen stílust játszottatok?
G.J.:
Éppen a fenti zenekarral játszottunk a Rekettyés nevű műintézményben (azóta is ott játszunk elsősorban), amikor először hallottam ugyanott a Farkast négy húron játszani (4 húros szólógitáron) Overdrive nevű akkori zenekarával. Fennakadt a szemem. Világéletemben ez a sound volt, amire vártam. Mi ketten alapítottuk a zenekart, a zenéket is együtt szerezzük, már ha ezt a performance jellegű zeneszülést annak lehet nevezni. A jelenlegi elnevezés, a G-beer a nevemből (Giber János) született, asszociálva egy életérzésre, amit a sör szó jelent.
Akkor Kovács Jocó dobolt, Veres Péter basszusozott, Lakatos Szoszó billentyűzött, és Hunyadi Laci szaxofonozott velünk. Később hosszú ideig Donászy Tibi dobolt a zenekarban.
A stílus lassan alakult ki, de minden mögött ott bujkált a blues (már a harmonika miatt is). Mégis ki kell mondanom, hogy soha nem voltunk klasszikus blues zenekar. Feldolgozásokat játszottunk (Sweet Home Alabama, Hendrix számok), és blues-rock improvizációk jellemezték akkoriban játékunkat, én” moving free”–nek (szabad mozgás) neveztem el a stílust.

P.: Kik a zenekar jelenlegi tagjai, mesélnél a zenekarról?
G.J.:
Láposi Farkas négy húros szólógitár, Oláh Gabi dob, Fekete Pisti trombita, Szuna Peti basszusgitár. Egészen mostanáig Gyöngyösi Gabi billentyűzött, de időhiány és külföldi zenélések miatt nem tudta tovább vállalni a zenekari fellépéseket. A G-beer zenekarban azonban meghatározó egyéniség volt, és a jelenlegi stílus nem alakulhatott volna ki nélküle.
Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy őt követően, Fekete Pisti jazz művész után egy másik jazz zenész, a mai magyar jazz élet egyik legmarkánsabb, legtehetségesebb alakja, Balázs Józsi csatlakozott zenekarunkhoz billentyűsként.
Csodálatos színt vitt a zenekarba, és Farkassal és Pistivel olyan zenei párbeszédeket folytatnak, hogy néha elfelejtek visszamenni a színpadra, miközben őket hallgatom.
Nagy élmény együtt zenélni ezekkel a művészekkel, dobáljuk egymásnak a témákat, örvénylik a helyszínen született zene, nincs rivalizálás, versengés, csak az együtt zenélés öröme.

P.: A zenéteket hogyan jellemeznéd, hiszen nagyon sok zenei stílus megtalálható benne? Ha egy szóval kellene leírnod, milyen meghatározást adnál a műfajotoknak?
G.J.:
Egy szóval lehetetlen jellemezni. Nagyon kemény kortárs jazz-blues-rock. Pszicho-blues. Stone jazz. Ilyeneket szoktak mondani, meg ilyeneket találtunk ki. Tom Waits, Eric Burdon, Miles Davis és Tupac keveréke, meg egy kis trash, esetleg francia rap... Most biztos mindenkit nagyon megijesztettem. Persze a Sweet Home Alabama és a tex punk-rock (lásd Tito és Tarantula) is a szívünk csücske. Sok saját számunk van, de játszunk egy-két feldolgozást is. Farkas miatt Hendrix például valahogy mindig felkerül a palettára. A zenekar stílusa most egy kicsit a jazz irányába tolódott el, de továbbra is a kemény elemek dominálnak. Azért zenénk elsősorban továbbra is Láposi Farkas csodálatos gitárjátékára épül, a vokális dallamokat pedig én találom ki

P.: A Silent Dance című lemezeteket 2004-ben adtátok ki, a CD-re került dalok négy koncertfelvétel anyagából kerültek kiválasztásra. Miért e munkamódszert választottátok?
G.J.:
Nem volt más lehetőség. A számok 70 %-ban a helyszínen születtek, és születnek most is. Tehát felvettük a koncerteket, aztán megpróbáltuk kiszűrni a háttérzajt, meg a nagyobb melléfogásokat, és így lett a lemez. Maga a Silent Dance című szám (a honlapon meghallgatható) az egyetlen, amit stúdióban vettünk fel, és szöveget is írtam hozzá. Egy lírai szám szerelemről, szenvedélyről és elválásról.

P.: Mi alapján kerülnek kiválasztásra a dalok a koncertprogramotokba? A saját számok írásával hogy álltok?
G.J.:
Sok saját számunk van, de a spontán performance, meg az én krónikus időhiányom miatt nem kerültek kidolgozásra, így minden koncerten másképp játsszuk el őket. Nagyon figyelünk a dinamikára, a sodró lendületre, és persze vannak kedvenc számok és feldolgozások. A Baby Blue című számból például nemsokára videoklip születik, de ehhez meg kéne írnom az állandó angol és magyar szöveget. Most minden koncerten más szöveggel énekelem (angolul) a pillanatnyi benyomásaim, hangulatom alapján. Azért egyszer készítünk majd egy stúdiós lemezt is, gondosan kimunkált zenei háttérrel.

P.: Emlékezetes koncertek, jamek, amire büszkék vagytok?
G.J.:
Mi főleg a Rekettyés nevű csodálatos fakocsmában lépünk fel a Hármashatárhegy tetején, egy erdő közepében (térkép lásd honlapunkon: www.g-beer.hu és www.rekettyes.hu) minden hónap utolsó péntekén. Ez most a Blues Fesztivál miatt elmarad, de majd pótoljuk. Mindig meglepődünk, hogy oda az isten háta mögé hogyan jön fel közel 100 ember a koncertjeinkre. Volt jó néhány koncert, ahol isteni pillanatokat éltünk át a spontán performance-nak köszönhetően.
Szentendrén a Nehéz Zenei Fesztiválon, és Esztergomban a Balázs Elemér Group meghívására léptünk fel, azok nagyon jól sikerült koncertek voltak. Érdekes, hogy a zenészszakmában valahogy elment a hírünk, mert sokan jönnek fel meghallgatni bennünket, vagy jammelnek velünk, ha olyan a hangulat.

P.: Létezik állandó klubbotok, ahol az érdeklődők meghallgathatnak benneteket?
G.J.:
Igen, az említett Rekettyésben van a klubunk.  A hónap utolsó péntekén várunk mindenkit a hegyre. Kilátásban van, hogy egy másik helyen, a Take Five Jazz Klubban is helyet kapunk állandóra.

P.: Amatőr zenekarként nehéz kitörni a klubok zenei világából, mit jelent számodra egy ilyen nagy múltú, országos média figyelmet élvező fesztivál programjába bekerülni?
G.J.:
Nagyon sokat számít, és nagy lehetőség, hogy többen hallanak majd bennünket. Egyébként már nem tartom amatőr zenekarnak magunkat, engem kivéve a zenekar tagjai mind a mai zenei élet meghatározó alakjai. Nem reklámoztuk magunkat, semmilyen marketing nincs mögöttünk, maga a zene nem annyira könnyen emészthető, rádión nem játszották szerzeményeinket, nincsenek magyar szövegeink, ezért kevesen ismernek, de azért jó pár koncerttel a hátunk mögött lépünk fel a színpadra.

P.: Hogyan képzeled el az elkövetkező időszakot? Maradsz az underground zenei életben, vagy a fesztiválon való fellépés azt jelenti, hogy szélesebb közönség és szakmai kör előtt is megmutatja magát a zenekar a jövőben?
G.J.:
Megpróbálunk kicsit előrelépni. Fesztiválok, külföldi fesztiválok, pár magyar szám, és a hamarosan elkészülő klip segíthet megvalósítani ezt az elképzelést.
Azért a G-beer feeling, a performance és zenei örvénylés, jazz-blues őrület meg kell, hogy maradjon ezután is, különben nincs értelme az egésznek. Nem akarunk hagyományos értelemben befutott zenekar lenni, de szükségünk van minél nagyobb közönségre, hogy együtt éljük meg a zenei energiák csodás kavargását. Ezért ezután is a koncertek lesznek mindig a legfontosabbak.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

Pampalini


Központban a blues
2008-11-15


A nemzetközi blues élet egyik legígéretesebb gitárosa Sean Carney, akit 2007-ben Albert King díjjal jutalmaztak, és ugyanebben az évben megnyerték a legjobb zenekar díját is a Blues Foundation által rendezett International Blues Challenge-en. Élete a blues zene körül forog, mint azt az alábbi beszélgetés is mutatja.

Turista: Ifjúkorod mozgalmasan telt, koncerteket szerveztél, rádióztál, stb. Mesélnél erről az időszakról?
Sean Carney: Nagyon korán kezdtem el érdeklődni a blues iránt, és a gitározáson túl is mindent meg akartam tudni róla, amit csak lehetett. Az első nagy koncertemet 22 éves koromban, 1994-ben szerveztem, a zongorista Charles Brown-nal és az R&B énekes Christine Kittrell-lel, majd a következő évben Jimmy Witherspoon és Jimmy "T-99" Nelson koncertjének a producere voltam. Társ-producerként és társ-házigazdaként több mint egy éven át közreműködtem a Spontaneous Combustion című rádióműsorban a WCBE 90.5 FM-en Peter Simon-nal, ahol rengeteget tanultam a felvételekről és műsorokról. Keményen dolgoztam, és nagyon sok tapasztalatot szereztem.

T.: Hogyan lettél a The Columbus Blues Alliance elnöke?
S.C.: Titkárként kezdtem, és onnan küzdöttem fel magam. Azt hiszem, hogy a tagoknak feltűnt a lelkesedésem és elszántságom, és nagy kockázatot vállaltak, amikor egy olyan fiatalembert, mint én elnökké választottak. 23 éves voltam, amikor ez történt.

T.: Úgy tudom, hogy „blues történészként” is tevékenykedsz szülőföldeden. Miben nyilvánul ez meg?
S.C.: Nagyon érdekel a blues és az R&B története szülővárosomban, az Ohio állambeli Colombus-ban, és régóta érdekel e történelem dokumentálása is. Olyan emberek, mint Rusty Bryant, Larry Darnell és Stomp Gordon mind Columbus-ból jöttek, és sokkal szélesebb körű elismerést érdemelnek.

T.: Mindig a blues töltötte ki az idődet?
S.C.: A számítógépek és riporterként az újságírás világában eltöltött munka mellett a blues számomra mindig a középpontban maradt. Még munka közben is valamilyen formában foglalkoztam a zenével.

T.: A biográfiádat böngészve tűnt fel, hogy elég szoros kapcsolatod alakult ki Eric Blume-mal. Honnan az ismeretség?
S.C.: Együtt jártunk középiskolába, és zenét tanultunk a Fort Hayes Előadóművészi Középiskolában. Eric olyan columbus-i blues zenészekkel játszott, mint Ray Fuller & The Bluesrockers és Willie Pooch. Amellett, hogy kiváló dobos, gyakorlott stúdió mérnök és producer is egyben. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen nagyszerű üzleti partnerrel dolgozom, mint ő.

T.: Szerkesztőségünk nagy kedvence Teeny Tucker. Hogyan találkoztatok, terveztek további közös munkát is?
S.C.: Teeny és én Christine Kittrell révén találkoztunk, aki azt akarta, hogy mi ketten együtt dolgozzunk. Játszottam a Tommy's Girl című CD-jén, és közreműködtem a dalok megírásában, és Nick Curran mellett játszottam az első First Class Woman című CD-jén. Ő énekel egy számot a Life Of Ease című CD-men, és bár egyelőre nincsenek kész terveink a jövőbeli közös munkát illetően, kapcsolatban vagyunk, és mindig nagyon várom, hogy találkozzunk.

T.: A Provisions CD-t újból kiadtátok 2007-ben. Mi ennek az oka?
S.C.: Sok rajongó kérte a CD-t, és úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy lássák, hol is kezdődött az egész. Van rajta pár dal, amelyek először nem kerültek fel a lemezre, illetve újak az illusztrációs anyagok és a borítón olvasható szövegek is. Minden CD-nk kapható a www.cdbaby.com honlapon.

T.: Mikor foghatjuk a kezünkbe a Live Blues On Whyte albumot?
S.C.: Majdnem teljesen kész, és 2009 elején forgalomba kerül. Kedves kanadai barátaim játszanak rajta, Graham Guest zongorán és B-3-on, valamint Chris Brzezicki basszuson.

T.: Kik azok, akik meghatározóak voltak a zenei pályádon?
S.C.: A példaképeim a tanáraim, Christine Kittrell, Jimmy ”T-99" Nelson és Joe Weaver. Úgy gondolom, hogy nagy hatással voltak mind a karrieremre, mind az életemre. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy egy olyan zenészcsaládból származom, amely arra buzdított engem, hogy az álmaimat követve profi zenész váljon belőlem.

T.: Ez lesz az első koncerted Magyarországon. Hallottál már korábban hazánkról?
S.C.: Csak azt, hogy egyedülálló és gyönyörű – izgatottan várom a közelgő látogatásunkat! Előre örülök, hogy látni fogom Budapestet, és rengeteg új baráttal fogok találkozni.

T.: Bemutatnád a bandádat, akikkel Magyarországon fogsz játszani?
S.C.: A Sean Carney Bandben Eric Blume dobol, aki Ray Fuller & The Bluesrockers-szel és Willie Pooch-csal lépett fel, és együtt nyertük meg a The International Blues Challenge-et. Bill Stuve basszusozik, aki harminc évig Rod Piazza & The Mighty Flyers-szel, majd a közelmúltban Kandye Kane-nel zenélt. Szerencsés vagyok, hogy az egyik legjobb ritmus szekciót mondhatom a magaménak.

T.: Lassan vége a 2008-es évnek. Mik a terveid 2009-ben?
S.C.: Elég sok tervünk van, két európai turnét is beleértve németországi, ausztriai, franciaországi és svédországi fesztiválokkal. Egy új stúdió album felvételét is tervezzük, és több amerikai és európai kiadó is érdeklődik, úgyhogy remélem, hogy hamarosan nagyon izgalmas hírekkel szolgálhatok!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Kovács Ferencnek, a T. Rogers zenekar tagjának.

Turista


„Az élő, improvizatív zenére szükség van…”
2008-09-27


Hazánk egyik leghitelesebb, a ’60-as és ’70-es évek blues-rock, progresszív zenéjét játszó zenekara a Bőrgyári Capriccio. Idén felléptek a Sziget Fesztivál Blues színpadán, november 28-án pedig a budapesti Gödör Klubban megtartandó Blues Patika Fesztiválon a hollandiai Livin' Blues Xperience előtt szerepelnek. Az alábbiakban az alapítótag, gitáros Gazdag Viktort kérdeztem.

Pampalini: A zenekar 2000-ben alakult. Kinek az ötlete volt a banda létrehozása? Kik voltak az alapítótagok?
Gazdag Viktor:
Ha emlékeim nem csalnak hirdetés alapján verbuválódott össze a csapat, jómagam éppen hazaköltöztem Amerikából és egyszerűen zenélni szerettem volna. Ezt mindenképp a csillagok állására foghatjuk, nehéz már elemezni, de nagyon hamar egymásra találtunk.
Az alapítótag dobosunk Szabó Zsolti, és a jelenlegi énekes Zarubay Bence mellett Bányai Gyula basszerozott és Rozgonyi Zoli gitározott.

P.: Az évek alatt több tagcserén estetek át. Kik zenéltek a zenekarban?
G.V.:
A doboknál Tóth Dénes lett az új tag, aki Kőbányán tanult zenélni és édesapja révén már gyerekkora óta megfertőződött a progresszív rockzenével.
Basszeron a szintén Kőbányás Szigeti Gábor után Barabás Atesz lett a végleges tag. Ő a zene mellett igazi ősmagyar kardforgató, sok hagyományőrző rendezvény vendége a hadseregével.
Korábbi programszervezőnk Preszmayer Kata vokálozott és jelenlegi párja Markos Laca billentyűzött még a bandában.

P.: Török Ádám több alkalommal is meghívott benneteket a legendás Bem Rockpartra. Honnét ez a kapcsolat?
G.V.:
Pinyó (Köves Miklós) hosszú ideig gyakorolt a próbatermünkben a Bőrgyárban, így sikerült jó kapcsolatba kerülnünk, a Bem Rockpart mellett közös koncertünk volt Szegeden is, a Jam Pubban és egyéb fesztiválokon is sokszor találkozunk. Talán mondhatom, hogy mi vagyunk, akik tovább tudjuk vinni a 70-es évek hangulatát remélhetően még jó sokáig, és remélhetően ez Ádámnak és a Mininek is tetszik.

P.: Eddig két lemezetek jelent meg. Milyen volt a fogadtatásuk? Tervezitek újabb kiadását?
G.V.:
Jó fogadtatást kaptak, a második Progressive című albumunk tükrözi a jelenlegi irányunkat.
Mivel saját magunk szervezzük a bulikat, jól tudjuk használni demo bemutatkozó anyagként.

P.: A tavalyi paksi Gastroblues Fesztivál után idén egy másik jelentős fesztiválra, a Szigetre kaptatok meghívást. Hogy sikerült a buli? Egyéb emlékezetes fellépés?
G.V.:
Szerencsére van még pár bluesőrült kishazánkban, akik a sanyarú helyzet ellenére nem adják fel, és támogatást is nyújtanak fiatalabb csapatoknak. A Sziget bulit Oláh Andor szájharmónika mogulunknak köszönhetjük, még tavaly Szekszárdon volt egy közös bulink vele és Karen Carroll-al, ezután több alkalommal is, Andor bejuttatott jó helyekre. Ezúton is köszönjük!
A pénteki Sziget Blues színpadot mi indítottuk, nagyon jó hangulatú buli volt, 40 fok és lelkes közönség.
Szívesen emlékszem a Fészek Klubos hajnali bulikra jammaléssel fűszerezve, és a hamisíthatatlan motoros bulik…

P.: Műsorotokkal egyre inkább a progresszívabb irányba mozdultatok. Tervezitek újabb, hasonló stílusú dalok beépítését a repertoárotokba? Esetleg várhatóak saját szerzemények?
G.V.:
Mondhatnám, hogy csak ilyeneket tervezünk, Zeppelin, Grand Funk, stb. Meglátjuk, melyik érik be. Saját számok várhatóak, csak idő kell, hogy kidolgozzuk.

P.: Napjainkban mennyire keresett az a fajta zene, amit ti játszatok?
G.V.:
Nem tudom, ki meri mondani ma, hogy keresett műfaj. Sajnos küzdelmes, szerintem még a nagy öregeknek is. De abban bízom, hogy az élő, improvizatív zenére szükség van, nem csak a lakodalmasra. Nem adjuk fel, de szerencse, hogy nem a gázsiból élünk!

P.: A zenekar jelenleg rendelkezik saját klubbal, ahova az érdeklődők ellátogathatnak?
G.V.:
A tavaly téli klubunk, a Telihold Blues Kocsma engedélyét sajna nem hosszabbították meg, most még nincs meg az új.
Bízom a Fészek Klubban, talán újraindulhat ott a fix klub.
November 28-án már biztosan játszunk a Gödörben megrendezendő Blues Fesztiválon a Living’ Blues előtt, a többi még szervezés alatt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Sziget után
2008-09-10


Az elmúlt napokban Nemes Nagy Péter és Karginov Allen tolmácsolásában beszámolókat olvashattunk az idei Sziget Fesztivál Blues Színpadán történtekről. Az alábbiakban a tapasztalatairól Oláh Andort, a Színpad szervezőjét kérdeztem.

Pampalini: A Sziget Fesztivál Blues Színpadának fellépőinek tervezése során volt-e valamiféle koncepció?
Oláh Andor: 2000 óta én szervezem a Blues Színpad programját és természetesen különböző szempontok szerint állítom össze a zenekarok névsorát. Nekem is, mint minden szervezőnek megvan a saját receptem. Egy bizonyos életérzés közvetítése a cél, változatos blues zenén keresztül a kulcsszó: a minőség.
A hazai sztár bandák meghívása mellet, főleg olyan külföldi zenekarokat invitálunk, akik különleges repertoárral, hangzással és stílussal bírnak. Ilyen volt Sharrie Williams, Louisiana Mojo Queen, Big Daddy Wilson, Tommy Schneider és a Breeze Gospel. Legutoljára Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers, Ron Ringwood's Gospel Messengers, és sokunk örömére Paul Lamb. Ez csak ízelítő a nyolc év, több száz meghívottjának a listájáról. A jó választást igazolja a közönség és a szakmai siker egyaránt.
A blues világának teljes bemutatására irányuló törekvéseink megvalósulni látszanak, a több mint 200 stílust, irányzatot képviselő bandák bemutatásával.
A Szigeten laza körülmények között a szakma is felfrissül a hét alatt megforduló zenészek, médiások, szervezők, és az alapítványhoz csatlakozó önkéntesek kommunikációjának köszönhetően. A blueserek kasztja tovább viszi a töltést, ami megmagyarázhatatlanul feltör a zenészekből.
Ebben az évben komolyabban elkezdtünk foglalkozni a médiamunkával, Nemes Nagy Péter és Karginov Allen referensek igyekeztek lépést tartani a napi események sodrásával. Több magazin, honlap vette át a beszámolóinkat.

P.: A Blues Színpad új helyre került. Szerencsés döntés volt? Mennyire látogatták a Színpad koncertjeit?
O.A.: Azt hiszem, hogy végre a Sziget méltó helyre tette a Blues Színpadot. Nem kellet megküzdeni minden nap a szomszéd partisátrak erőszakosabb hangviharával. Most minden zene teljes értékében tudott megszólalni, és ez a zenészeket és a közönséget is örömmel töltötte el. Mindenki élvezte a zöld liget hívogatását, a naplementét, a csodálatos nők társaságát, a gondtalan sörözést, a kitűnő muzsikáról nem is beszélve. Az egész hétre szinte az extatív mámor volt a jellemző, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Határozottan ragaszkodni fogunk ehhez a helyhez. Bár tudjuk, hogy a ragaszkodás nem válik senki erényévé, a Blues Színpadnak helye van az ország legnagyobb fesztiválján, a Sziget bármelyik pontján képes a sikerre. Ez köszönhető a blues zenészek érettségének és a szervezés profizmusának egyaránt. És nem utolsó sorban köszönhető ez a Szigetnek is, az odafigyelésének és a kért feltételek biztosításának.
A Színpad látogatottsága az első naptól kezdve az utolsó pillanatig teltházat produkált. Ez napi szinten tíz-tizenkét ezer embert jelent, ami eléggé jelentősnek mondható világviszonylatban is.

P.: Hogy látod, mely előadó vagy zenekar érte el a legnagyobb sikert?
O.A.: A legnagyobb nézetséget és szakmai sikert Deák Bill Gyula, a Takáts Tamás Dirty Blues Band, Sonny & His Wild Cows, Tom White és Barátai, a Mistery Gang Trio, Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers, valamint Paul Lamb érték el.

P.: Van-e felfedezettje a fesztiválnak?
O.A.: Igen, a közönség. Örömmel láttam, hogy megújulni látszik, és sok fiatalt kap el ez a zene, és felejthetetlen élmény forrást találtak a Blues Színpad zenekarainak őrületében, és éltető ambróziaként vették magukhoz nap mint nap.
Ja, és a fiam, aki tavaly a Sziget utolsó napjának hajnalán született, és most, már itt tartotta a születésnapját. Egyben ő volt a Sziget legfiatalabb lakója is. Abszolút bluesman, és az, hogy meghallgatott néhány zenekart élőben, azt hiszem utat rakott meztelen kis lábai alá. Minden nap harmonikázik és a maga módján énekli a blues-t.

P.: Történt-e olyan dolog, mely mindenképpen emlékezetes marad a számodra? Kérlek, mesélj el egy érdekes sztorit az olvasóknak!
O.A.: Paul Lamb kitűnő Nagyszínpados fellépése után Paul-lal és Cigány Attila barátommal játszottunk a színpad mögötti konténerben, ezt sikerült rögzíteni is. Ezek után Paul Lamb minden komolyabb invitálás nélkül fölment a Full Of Mojo-ra. A hét legélvezetesebb session-ját csinálták meg a magyar zenészekkel együtt. Nagy feeling volt vele együtt játszani, mert érezhető volt a szív és a lélek.
Nehezen tudtuk lehívni őket a színpadról, és mivel hajnalig tartott a vigasság, így kb. két óra maradt a repülésükig. De ezt valahogy sikerült megoldani.

P.: A jövőre nézve, várható valamiféle változtatás? Esetleg tervezitek a külföldi előadók számának növelését?
O.A.: Minden évben új tervek születnek, igyekszünk minél több külföldi zenekart meghívni. Részünkről mindig komoly étlappal jelentkezünk, de a Sziget mondja ki az áment. Egy dolgot ne felejtsünk el, hogy ez az ország legnagyobb Blues Fesztiválja, ami ha lassan is, de felzárkózott a világ élvonalához. Már külföldön is jegyzet rendezvény, kiemelt státusznak örvend, rengeteg megkeresést kapunk a kinti ügynökségektől és zenészektől egyaránt.
De ez főleg a magyar zenekarok workshop-ja, és komoly töltést, feeling-et, tudást adunk a blues nemzetközi világához. Tőlünk minden külföldi úgy megy el, hogy jó hírét viszik a zenekaroknak és a vendéglátás nem tapasztalt mértékének.

P.: Az év hátralévő részére milyen tervei vannak a Blues Patika Alapítványnak, valamint a Jamboree Produkciós irodának?
O.A.: A Blues Patika október 16-án és 17-én Dunaújvárosban és Pécset útjára indítja az első Delta Blues Fesztivált. Részletek egy héten belül a Blues Patika oldalán találhatók.
November 28-án és 29-én XI. Blues Patika Jamboree. November végén elkezdjük a 2009-es Sziget terveinek elkészítését.
A Jamboree egész évben fesztiválokat, koncerteket, turnékat szervez főleg a blues ritmusát közvetítve. A megújuló weboldalunkon szeptembertől megtalálhatóak lesznek az információk.
A Full Of Mojo szakmai tábor újraindítása szerepel még a tervek között, egyenlőre még befogadó várost keresünk 2009 nyarára.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini

A képet S. Varga Ilona - ALion fotó készítette.


"Csak így lehet fejlődni ..."
2008-09-05


Kiss Dala Péter pályafutása során különböző stílusú zenekarokban játszott. Jelenleg a Blúz tér 10-ben zenél, mely együttes egyik alapító tagja. A szájharmonikást a közelmúlbeli születésnapja alkalmából kérdeztem.

Pampalini: A közelmúltban töltötted be a 40. életévedet, mely alkalomból zenekarod, a Blúz tér 10 tagjai meglepetés koncertet szerveztek. Mit éreztél, amikor szembesültél e ténnyel? Hogyan sikerült az est?
Kiss Dala Péter: Az az este fantasztikus volt. Szüleimen és legközelebbi barátaimon kívül élvonalbeli harmonikások (Besenyei Csabi, Oláh Andor, Pribojszki Matyi, Szabó Tamás) és blues-gitárosok (Benkő Zsolt, Láposi Farkas, Petendi Tomi, Szabó Jimi) sora is jelen volt – a lehető legjobban kiválasztott helyen, a Bonyai étteremben. Nemes Nagy Péter műsorvezetésével 25-30 perces koncertek váltották egymást, a Pawnshop boys kezdte, majd sorrendben a Blúz tér 10, a StereoTone és a Nonszensz következett. Utána különböző összetételben örömzenéltek a jelenlévők. A visszajelzések alapján az aratta a legnagyobb sikert, mikor négy harmonikás játszott egyszerre – egy basszusgitár támogatásával. Ezúton is hatalmas köszönet a két fő szervezőnek, Szabó Joe-nak és Czobor Ritának!

P.: Mikor, mi hatására kezdtél el harmonikázni?
K.D.P: A kezdet 1984 februárjáig nyúlik vissza. Egyik középiskolai osztálytársam és barátom harmonikázott. Kölcsönkértem az egyik újonnan vásárolt harmonikáját, és otthon megtanultam rajta az „Oh, Suzannah” című közismert dalt. Na, onnantól nem volt megállás, illetve visszaút.

P.: Melyik volt az első zenekarod, mellyel már koncerteztél?
K.D.P: Az ELTE Budaörsi úti kollégiumában alakult egy zenekar diákokból, amely a kollégiumi rendezvényeken szerepelt. De ez nem volt egy tudatosan összerakott zenekar, hamar fel is oszlott, egy évet bírt csak ki.

P.: Milyen állomások következtek ezután?
K.D.P: Ez egy kicsit hosszú történet lesz. De íme:
Egy barátom ajánlotta a Tengs Lengs zenekart, mert ő a barátaival rendszeres látogatója volt klubjuknak. Én akkor (1989-ben) senkit nem ismertem a zenészek-zenekarok közül, alig egy éve laktam Budapesten. Lementem hát egy koncertjükre, ahol az említett barátom beajánlott a zenekarhoz, mint harmonikást. A következő koncerten beszálltam egy-két számba játszani. Tetszett nekik, így elkezdtem lejárogatni és játszani néhány számban velük. A megállapodás szerint, ha nem volt időm, akkor nem mentem velük, nem volt ez tehát egy nagyon szoros kötelék. Az ő műsoruk részben keményebb, rockosabb számokból állt, a harmonika hét-nyolc számban színesítette a műsort, nem is volt többre szükség.
Szinte egy időben ezzel lettem a Kevés Bölények Utcája névre hallgató zenekar tagja. Ők akkor egy nagyon egyéni módon összeválogatott, klasszikus rockzenékből összeállított műsort játszottak. Kitűnő műsor volt, tudtunk is menni sok helyre játszani vele. A zenekari tagok viszont kimondva csak hobbiként művelték a zenélést, ami hosszú távon behatárolta a lehetőségeket.
Az eltelt évek alatt rájöttem, hogy az a fajta rockzene, amit e zenekarok játszottak, túl kemény nekem. Azokban a dögös-zúzós számokban nem lehet mást tenni, mint keményen odatett, zúzós játékot produkálni, a finomságok ki sem hallatszanak – a hangerő, illetve az előadásmód miatt.
Ezért aztán szintén egy időben, 1993 tavaszán kiléptem mindkét zenekarból. Három és fél évig játszottam velük, nagyon sokat tanultam, fejlődtem ez alatt. Köszönet mindkét zenekarnak mindenért!
Másfél évig nem játszottam zenekarban ez után, lefoglalt az egyetem elvégzése után a munkahely-keresés, illetve az új életmód kialakítása. Kicsit háttérbe szorult a zene – átmenetileg.
Aztán 1995-ben elkezdtem zenésztársakat keresni. Kalandos úton így talált rám Csizi (Csizmadia László), a Road Kill Café basszusgitárosa, akivel korábbi koncertekről már ismertük egymást. 1995 vége felé lettem a zenekar tagja. Hazánkban elsőként kezdte a zenekar a bluest a funkyval ötvözni. Ebből egy – azokban az időkben - teljesen újszerű műsor kezdett összeállni. Vevők is voltak rá az emberek, szinte az egész országot bejártuk vele.
Ez a funky felé történő elmozdulás nem állt meg, végül már annyira elment a bluesos gyökerektől a műsor, ami nekem már nem fért bele. A zenekar is inkább fúvósszekcióban kezdett gondolkodni, feleslegessé vált a harmonika. Ezért 1997 februárjában eljöttem a zenekarból. Mindkét félnek megkönnyebbülés volt ez a lépés, azt hiszem.
Egy évig duóban zenéltünk Kovács Gergő gitárossal, főleg egyetemi klubokban. Aztán ez Gergő egyéb elfoglaltságai miatt abbamaradt, majd ismét Csizi megkeresésére 1999-ben elkezdődött a Nonszensz története, mely 2007 decemberéig tartott, illetve havi egy akusztikus koncert erejéig tart ma is. A csúcspont a 2007 márciusában „Dráma van” címmel megjelent szerzői kiadású CD volt.

P.: A Nonszensz miért szűnt meg?
K.D.P: Nem tudott továbblépni arról a szintről a zenekar, amit elért már 2006-ban. Mester Csaba, az énekes-szövegíró amolyan Bob Dylan vagy Cseh Tamás jellegű, egyszemélyes előadó. Kiül a színpadra egy szál gitárral és jó, amit csinál. Ha egy zenekar van a háta mögött, ahhoz már alkalmazkodni kell. Ez nem sikerült olyan szinten, ami elvárható egy komoly zenekartól.
Én sajnálom, hogy a zenekar nem tudta átlépni azt a határt, ami után már szélesebb közönség is megismerhette volna. Megérdemelte volna a dolog. Olvasok-hallok rengeteg dalszöveget, de úgy, olyan mélységben senki nem tud megragadni és elmondani érzéseket, élethelyzeteket, problémákat, ahogy Mester Csabi tette. Mindenki más csak a felszínt kaparássza hozzá képest. Sok, az országos médiában szereplő zeneszám szövege meg egyszerűen értelmetlen zagyvaság. Mondatok, melyek önmagukban sem mondanak semmit, egymáshoz sincs semmi közük. Szomorú, hogy ilyen szövegekkel „ékesített” zenék országos ismertséget tudnak elérni.

P.: A Blúz tér 10-zel minden előzmény nélkül, szinte berobbantatok a hazai blues életbe. Olyan fesztiválokra jutottatok el, ahova sokaknak több évnyi zenélést követően sem sikerül eljutni. Hogy sikerült ezt elérni?
K.D.P: Előzmény azért volt. 2007 januárjában alapítottuk a zenekart Szabó Joe-val. Dolgoztunk a műsoron, alakítottuk a számokat, kerestük a megfelelő tagokat, menet közben ugyanis kiderült, hogy egyes tagoknak más a zenei világuk, mást szeretnének. Rengeteg melót tettünk bele a zenekarba, aminek most már látszik az eredménye. Az is hozzátartozik az összképhez, hogy abszolút tudatos építkezés folyik az első pillanattól kezdve. Kimondott-lefektetett alapelv volt, hogy egy ritmikailag és zeneileg is változatos, igazi közönségszórakoztató műsort hozunk össze, aminek a gerincét saját, magyar nyelvű szerzemények alkotják. És persze a legfontosabb az, hogy nagyon szeretjük azt a zenét, amit előadunk.
Ez azt is jelenti, hogy nem egy utánérzés-zenekart hall az, aki eljön a koncertünkre.
Én úgy gondolom, hogy sikerült is, amit elterveztünk, ezért is jutunk el már most rengeteg helyre. Meg kell említenem azonban Joe szenzációs szervező munkáját is. Mert a zenénket el is kell juttatni az emberekhez. Ma már nem elég elérhetőnek lenni, oda kell menni és a vevő orra alá tolni az árut, hogy tessék, ezt vedd meg, mert ez jó.
Nem hiszek abban, hogy elég, ha jól csinálod, amit csinálsz, akkor magától megy minden, megtalálnak és elfoglalod méltó helyed, megkapod a megérdemelt elismerést. Ahogy az élet egyéb területein, a zenében sem működik ez, ma már semmiképpen sem. Vannak, akik ezt kommunikálják, de ez is csak része a marketingnek, az illető zsenialitását, illetve magasabb szintű tudását sugallja.
Jó értelemben véve kicsit „nyomulni” kell, megismertetni azt, amit csinálsz. Meg kell találni azonban ennek optimális mértékét, mert ha túlzásba viszed, az visszaüt, negatívvá formálja a kialakuló képet. Nem könnyű megtalálni a középutat.

P.: A zenekarban gitáros posztján csere történt. Ki érkezett újonnan a bandába?
K.D.P: Előző gitárosunk, Bereczky Norbert elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a további közös zenélést. Ez nagy érvágás volt, a kezdetek óta a gitáros poszt okozta a legtöbb gondot nekünk. Norbi tökéletesen beleillett a zenekarba, nagy csapás volt, amikor elveszítettük. Úgy éreztem, nem fogunk olyan gitárost találni, aki zeneileg-emberileg ennyire passzol hozzánk. Szerencsére tévedtem. Borbély Tamás lett Norbi utódja, június végén került a zenekarba. Egyből bele a mély vízbe, júliusban ugyanis folyamatosan koncerteztünk. Kitűnően helytállt, zökkenőmentes volt a váltás.

P.: További tervek, célok a Blúz tér 10-zel?
K.D.P: Mindenekelőtt egyre jobban, egyre profibban zenélni, minél több helyre eljutni és természetesen készíteni egy jó stúdió-anyagot. E téren ugyanis komoly lemaradásunk van, kezdetleges, próbán felvett anyaggal kezdtünk el szervezni, ezeket lehet hallani honlapunkon, a www.bluzter10.hu oldalon is.
Egy zenekar nem statikus dolog, változik. Fejlődni kell a tagoknak is egyénileg, ezzel együtt jár a zenekar fejlődése. Most éppen tartunk valahol, de nincs megállás, nem szabad elkényelmesedni. A legtöbb emberben benne van a hajlam, hogy szeretne kicsit hátradőlni, hogy most már készen vagyunk, de ez hamar visszaüt. Ez ellen kell folyamatosan küzdenünk nekünk is. Sokan elbuknak ezen, attól tartok.

P.: A StereoTone zenekarban is „fújsz”. Mit kell tudni erről a formációról?
K.D.P: A zenekart Vető Péter alapította 2008 januárban. A fél Nonszensz zenekart egészítik ki további tagok. Ha a tagok zenei tudását nézem, akkor ez egy profi szintű zenekar – már most. Hatalmas lehetőség rejlik benne. A tagok zenei világa nagyon különböző, eddig ennek igen szűk metszete mutatkozik meg a műsoron. Most kezdünk elmozdulni innen és megtalálni a zenekar egyéni stílusát. Nekem például az a rövid távú feladatom, hogy új harmonika-hangszíneket találjak, ami ezekhez a számokhoz illik. Mert a StereoTone nem blues-zenekar, hanem modernebb hangzás és leginkább funky-alapú zene jellemzi, illetve fogja jellemezni. El kell felejtenem a „chicago-i harmonika-sound”-ot, az egyszerűen nem illik ide.
Egyelőre feldolgozásokat játszunk, de hosszabb távon saját zene alkotása a cél. A Nonszensz és a Blúz tér 10 is saját zenét alkotott-alkot, ezek után én nem is tudnék komolyan venni egy feldolgozásokat játszó zenekart. De ennek a zenekarnak még időt kell adni, hogy kialakuljon. Persze már most is jó hangulatú koncerteket adunk, a Szigeten is felléptünk.

P.: Meglehetősen változatos stílusú zenekarokban játszottál? Melyik az a stílus, melyben igazán otthonosan érzed magad?
K.D.P: Erre nehéz egyértelműen válaszolni. Mindig törekedtem arra, hogy ne csak egy-két stílushoz tudjak hozzászólni. Akik ismernek, tudják, hogy eredetileg a country-zene volt a legnagyobb kedvencem. Sajnos még világszinten is kevesen művelik e stílust a harmonikások közül, ezért nehéz referenciákat találni. Charlie McCoy, és nagyjából vége is a felsorolásnak. Ő kiemelkedik, a többi country harmonikás között is akadnak jók, de sok rockos és bluesos elemet használnak, így ők az én szememben nem vérbeli country-harmonikások. McCoy-hoz hasonlítva semmiképpen sem.
Magyarországon Ferenczi Gyuri művelte ezt a stílust, egyszer hallottam csak egy pár számból álló bluegrass-felvételt, amin ő játszott, nagyon tetszett a játéka. De már régóta nem csinálja ő sem, és nem tudok senkiről, aki egyáltalán foglalkozna e stílussal. Emiatt saját magam mélyedtem el a témában. Évekig tartott, míg elkezdett megszólalni az a hangzás és dallamvilág, amire törekedtem – vért izzadtam vele. De végül megszólalt.
Van is bennem hiányérzet, mert nem játszottam még soha country-zenekarban. Egy 2007-es vendégszereplésem volt a River és a Buffalo Express zenekarokban egy kamionos-találkozón, ami nagyon nagy élmény volt, de ez egyszeri alkalom volt.
A kezdeti időkben rock-zenére játszottam, aztán a funky-alapú blues jött a Road Kill-ben. Először játszom „igazi” bluest a Blúz tér 10-zel. Ez már nagyon kellett, csak így lehet fejlődni, magasabb szintre jutni, ha „élő” zenekarban műveli az ember az adott stílust.
Összefoglalva a blues és a country az a két stílus, amit legjobban szeretek játszani.

P.: Milyen harmonikákon játszol? Miért pont ezt választottad?
K.D.P: Na, ezzel a kérdéssel darázsfészekbe nyúltál! Jelenleg a szájharmonika-gyártás siralmas állapotban van. Mostanában már komolyan kezdek arra gondolni, hogy szándékosan gyártanak olyan silány harmonikákat a különböző cégek, amikbe kettőt belefújsz és már tönkremegy. Egy átlagos harmonika 6, illetve most már inkább 7 ezer forintba kerül. Na, ezek azonnal tönkremennek. Van tartósabb modell, ami azt tudja, amit az előbbiek tudtak még pár évvel ezelőtt is, de az 18 ezer forintba kerül. Éljen a fogyasztói társadalom! Így kell burkoltan árat emelni. Közel háromszorosára, nem ám 10-20%-kal!
Nincs túl sok fém és fa egy harmonikában, de eszméletlen pazarlásnak érzem, amikor játszom rajta 5-10 percet összesen, aztán dobhatom a szemétbe, mert elhangolódott. Betétet lehet cserélni, de egy új betét ára kb. 70%-a egy teljesen új harmonikáénak, és én betét-cserével használható harmonikát még soha nem kaptam. Dobhattam félre, mert nem szólalt meg rendesen, még gyakorlásra is használhatatlan volt. A megvett betét ára kidobott pénz volt.
Hogy szemléltessem a helyzetet, annyit mondok, hogy idén már több mint 200 ezer forintot költöttem harmonikákra, és hol van még az év vége? És ez nem kiskereskedelmi ár, nagyobb tételben veszem, így még valamennyi engedményt is kapok az árból.
Ellenpélda: még 1990-ben külföldről hozattam 2 darab - a nagyközönség és a harmonikások számára egyaránt ismeretlen típusú - harmonikát. Intenzíven használtam őket, az első 8 évet (!) bírt ki, akkor elővettem a másikat, az „csak” 7 évet. Lehetne tartós harmonikát gyártani, de akkor csökkennének az eladási mennyiségek.
Válaszolva kérdésedre, próbálkozom mindenféle típussal, de nagyrészt kínszenvedés az egész. Nem érdemel dicséretet egyetlenegy gyártó cég sem. Most ez a helyzet.

P.: Kit tartasz példaképednek?
K.D.P: Kérdés, mit jelent a példakép. Ennek többféle értelmezése is lehet. Inkább azt mondom, kik a kedvenceim.
Rengeteg nagyon nagy harmonikás van, a sorrend természetesen szubjektív.
Nekem egy hajszálnyival Gary Primich viszi a pálmát. Kreatív, dallamos, egyéni és rendkívül technikás a játéka. És a zenéje is jó. A harmonikázás önmagában nem visz el egy műsort, akármilyen jó is.
Nagyon szeretem William Clarke játékát is. Minden jellemző rá is, amit Primich-ről mondtam.
Walter Horton-t emelném ki a fekete zenészek közül. Nem játszik virtuóz futamokat, de ilyen egyszerű témákat ilyen ötletesen, dallamosan játszani senki mást nem hallottam. Zseniális!
Nem hagyhatom ki Charlie Musselwhite-ot és Rod Piazza-t sem. Persze hosszú még a sor, nem is folytatom.

P.: Pályafutásod során, mi volt az, amire nagyon büszke vagy?
K.D.P: Későn érő típus vagyok a zenében (is!), ez a pályafutás épphogy csak elkezdődött az én megítélésem szerint. Méghozzá a saját kiadású Nonszensz CD-vel. Arra büszke vagyok – elsősorban az egész anyag miatt! Azt már jó szívvel bárkinek a kezébe oda merem adni. Annak ellenére, hogy utólag meghallgatva egyértelműen megállapíthatóak számomra azok a javítanivalók, amik a harmonikajátékomat jellemezték akkor, 2006-ban, mikor az anyag készült. Ma már sokkal jobban tudnék feljátszani egy csomó számot. De a fejlődés folyamatos, nincs megállás. Mindig is lesz egy csomó dolog, amit fejleszteni lehet és kell is.
A másik, hogy játszhattam a 2007-es Harmonikás találkozón, amit Pribojszki Matyi szervezett. A kisszínpadon kapott fél 7-től 25 percet a Nonszensz zenekar, de azt a rövid időt sikerült maximálisan kihasználni. Ezt a visszajelzésekből tudom lemérni, amiket utána kaptam még hosszú hónapokkal az esemény után is. Egy ilyen rendezvényen önálló programpontként saját zenekarral játszani egyfajta elismerése annak, amit az ember tud és csinál. Ez volt életem legjobb koncert-élménye, újfent köszönet érte Matyinak!
Mindazonáltal úgy érzem, hogy egy zenészt az alapján lehet megítélni, hogy mit tudott megörökíteni a tevékenységéből, mi marad fenn utána az utókornak. Ezért említettem elsőként a Nonszensz CD-t. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező 5-6 évben születnek még hasonló saját anyagok a Blúz tér 10-től és remélem, a StereoTone-tól is.

Köszönöm az érdeklődést, a megkeresést, örömmel válaszoltam meg a kérdéseket.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Klub Radics Béla emléke előtt tisztelegve
2008-08-27


A Radics Béla R.B. Emléktársaság, a budapesti József Attila Művelődési Központ, valamint a Tűzkerék xT zenekar CLUB ’68 névvel egy olyan klub létrejöttét kívánja elősegíteni, amely koncertekkel és egyéb eszközökkel emléket állít Radics Bélának, valamint feleleveníti a '60-as, '70-es évek világát. Ez alkalomból Tóth Tamást, a Tűzkerék xT zenekar alapító tagját kérdeztem.

Pampalini: 2008. szeptember 12-én Radics Béla emléke előtt tisztelegve CLUB ’68 néven egy új klubot indítotok. Mi ezzel a célotok? Mennyire lesznek rendszeresek ezen klubnapok?
Tóth Tamás: Elképzeléseink szerint minden hónap második péntekén szeretnénk klubnapot tartani. A szó klasszikus értelmében működő, zenei klubra gondolunk, amelynek a programját a későbbiekben a tagság alakítja majd. Radics Béla a kiinduló pont, zenéje, életműve, tovább tágítva a kört: a hatvanas-hetvenes évek gondolatisága, sokszínű kultúrája, művészeti világa, s ezek kapcsolódási pontjai, tovább élése a jelenben. Sok vendéget hívunk majd, és természetesen a házigazda a Tűzkerék xT lesz, mintegy garantálva, hogy Béla szerzeményei élőben is hallhatóak legyenek egy-egy klubkoncerten.

P.: Első alkalommal a koncertek mellett filmvetítést is tartotok a magyar rock-blues felejthetetlen pillanataiból. Mit láthatnak, hallhatnak az érdeklődők?
T.T.: Rocktörténeti, bluestörténeti előadás-sorozatról van szó, amelynek illusztrációja lesz tulajdonképpen a filmvetítés. A többi legyen meglepetés!

P.: A Radics Béla R.B. Emléktársaság közel tíz éve működik. A célkitűzéseitekből mi mindent sikerült megvalósítanotok?
T.T.: A társaság célja valójában egy folyamatos tevékenység, Béla emlékének ápolása, életben tartása, hangfelvételek gyűjtése. Ide tartozik a zenei stílus követőinek támogatása is. Persze vannak nagy beteljesülések is: ilyen volt a Radics szobor felállítás, ami egy igazán nagy eredmény.

P.: Eddig Budapesten, Esztergomban és Párkányban rendeztek Radics Bélát megidéző fotó-tárlatot. Eljut máshova is ez a tárlat, nem szeretnétek ennek egy állandó helyet?
T.T.: Létrehoztuk ennek a kiállításnak egy könnyebben mobilizálható változatát, amelyet júniusban Nyergesújfalun, Fodor Sándor, azaz Medve által vezetett Menedékhely a Vidám Profétához nevű rock klubban állítottunk ki egy hónapra. Ugyanez az anyag lesz látható minden alkalommal a CLUB ’68-ban.

P.: Zoltán Jánossal közösen szerzője vagy a Csodálatos utazás – Könyv Radics Béláról című kötetnek. Néhány év távlatából, hogy látod, milyen lett ez a könyv, mennyire keresték?
T.T.: Mind a mai napig kapok e-mail-eket, amelyek a könyv beszerezhetősége felöl érdeklődnek. Mivel a könyvet nem én adtam ki, nem igazán tudok segíteni az ilyen érdeklődőknek. Szerintem az összes elfogyott. Sokszor előfordul, hogy a koncerteken oda jönnek hozzám olyan arcok, akik olvasták a könyvet, s szeretettel nyilatkoznak róla. Sok éves kutatómunka előzte meg, de még most is kerülnek elő új anyagok, adatok. Néha elgondolkodom egy javított, bővített kiadáson.

P.: Tapasztalataid alapján, mennyire ismerik a mai fiatalok Radics Bélát, a szerzeményeit?
T.T.: Teljesen képben vannak. Ismerik, s ami több, szeretik is a dalokat. A Tűzkerék xT az összes Radics nótát napirenden, koncertprogramban tarja. Nem nosztalgiázunk, hanem újraéljük, újra értelmezzük ezt a zenét.

P.: Zenekarodról, a Tűzkerék xT-ről nagyon rég nem hallottunk. Mi van veletek?
T.T.: 2003 óta trióban nyomul a Tűzkerék xT. Anda Bálint gitározik és énekel, Geletey „Fucken” György dobol. Jómagam, mint alapító tag basszusgitározom. Fesztiválokon és klubturnékon folyamatosan koncertezünk. Érdekes, hogy Radics Bélával vagy Jimi Hendrixel kapcsolatos emlékkoncertekről folyamatosan kifelejtenek minket, de gondolom, hogy a Radics Béla R.B. Emléktársasággal közösen beindított CLUB ’68 ezen is változtat majd.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Az első klubnap programja
2008. szeptember 12. 18-24
A Radics Béla Emléktársaság ülése
Rock - történeti előadás: A magyar rock-blues felejthetetlen pillanatai I. rész (DVD film illusztrációval)
Élőzene: R.B. Kapitány Emlékzenekar, Tűzkerék xT
Helyszín: Budapest, József Attila Művelődési Központ

Pampalini


„Valóra tudtam váltani az álmom…”
2008-08-12


Rene Trossman 40 évig a „blues fővárosában”, Chicagó-ban élt. Játszott a város jelentős blues muzsikusaival, majd 13 évvel ezelőtt Prágába költözött. A MEDIAWAVE által szervezett ravazdi blues workshop alkalmával személyesen is találkoztam vele, melyet néhány nap múlva egy interjú követett.

BLUES VAN: Hogyan emlékszel vissza az USA-ban eltöltött évekre? Kikkel zenéltél együtt?
Rene Trossman: A legszebb emlékek életem az Államokban töltött időszakából a blues-zal és azokkal az emberekkel kapcsolatosak, akikkel találkozhattam. Szerencsés voltam, hogy bebocsátást nyertem Chicago blues „szentélyébe”. Barátságot kötöttem a Scott családdal, Buddy Scott-al, Walter Scott-al és Howard Scott-al, akik mind nagyszerű zenészek, valamint Little Mack Simmons-szal, Dave Myers-szel, Byther Smith-el, Joe és Nick Moss-szal, Sharon Lewis-szal, Lorenzo Thompson-nal, Nate Turner-rel, James Wheeler-rel, Bob Stroger-rel, Willie "Big Eyes" Smith-el, és még több nagyszerű zenésszel.
Buddy Scott végül a tanárom, mentorom és a barátom lett. Csak miután találkoztam ezekkel a hihetetlen emberekkel, értettem meg igazán, mit is jelent blues zenét játszani és milyen elhivatottság szükséges hozzá.
Valóra tudtam váltani az álmom, és fejlődött a játékom. Röviddel ezután, ezek a nagyszerű emberek meghívtak, hogy játsszak másodgitárosként az együtteseikben!

B.: Mi fogadott Európában? Mennyire más ez a zenei közeg, mint a tengerentúli?
R.T.: Európában nem várt semmi. Úgy jöttem Európába, hogy nem ismertem senkit. Bár nem tartott túl sokáig, hogy megtaláljam a blues zene iránt érdeklődő embereket.
Ami az Egyesült Államokbeli és az európai „zenei élet közötti különbséget” illeti, hát igen, a különbség valóban nagy. Mindenekelőtt az európai blues élet sokkal „rockosabb" és a „sztárok" fiatal, korunkbeli zenészek. Nehezebb hagyományosabb stílust játszó bandákat találni.
E probléma egyik része könnyen érthető, a világ legnagyobb blues zenészei mind az Egyesült Államokban élő idősebb emberek.
Chicagó-ban még mindig Muddy Waters az etalon, Európában azonban több ember hallgat Eric Clapton-t és Robben Ford-ot. Ez ugyan lassan változni látszik, de rengeteg idő kell még ahhoz, hogy a dolgok igazán megváltozzanak.

B.: A Postmarked Illinois című lemezed előtt mások albumain játszottál. Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttél, saját csapatod lesz?
R.T.: Rájöttem ahhoz, hogy valódi eredményt érjek el és észrevetessem magam blues körökben, énekelnem kell, és énekesként CD-t készítenem.
Ezenkívül, volt több dal is, amin dolgoztam, és nagyon szerettem volna felvenni a saját dalaimat.
A saját dalaim közül négy került fel a Postmarked Illinois CD-re: a My Endless Blue Mood, a Take, Take and Take, az Ain't Gonna Hurt Me No More és a Postmarked Illinois.
A saját bandám megalapítását illetően, miután legyőztem minden félelmemet azzal kapcsolatosan, hogy annyi éven át másodgitárosként játszottam chicagó-i bandákban, úgy éreztem, hogy készen állok arra, hogy legyen egy együttesem. 1995-ben Prágában Jan Korinek zongoristával/orgonistával megalapítottuk az első európai blues bandámat a The Next Generation Blues Band-et, amely rövid ideig The Blues Generation, majd végül a Jan Korinek and Groove néven futott.
Jelenlegi együttesemet, a Rene Trossman Band-et 2001-ben alapítottam. Jan Korinek a billentyűse ennek a bandának is. Vele a „blues szövetségünk” már több mint 12 éve tart.
Persze volt néhány vicces bandám más blues őrülttel még otthon Chicagó-ban, de ezek a bandák inkább csak arra voltak jók, hogy megtanuljunk rendesen blues-t játszani, és felkészüljünk a koncertekre, melyekre az otthoni valódi „sztárok” szerződtettek bennünket.
Az első profi fellépésem Nate Turner-rel és a The Windy City Blues Band-del volt Murphysboro-ban, Illinois államban. Még most is emlékszem, hogyan remegett a térdem és mennyire rettegtem attól, hogy hibázok.
Byther Smith, a nagyszerű blues zenész Chicagó-ból, egyike volt azon embereknek, aki a játék zenén túli aspektusaira megtanítottak, nagy hatással volt rám az ő vezetési stílusa, ahogy kiáll az együttes elé, ahogy megtervezi a látványt és különösen az, ahogy megteremti a kapcsolatot a közönséggel. Byther Smith-nek ezenkívül volt egy hosszú szabálylistája, melyet az együttesében és a koncerteken játszó zenészeknek be kellett tartaniuk. Először azt gondoltam, hogy egyszerűen megőrült! Ma azonban egy nagyon hasonló szabályrendszerrel dolgozom a saját együttesemben.
Ezek a fantasztikus emberek Chicagó-ból 30, 40, de egyesek akár 50 évig is dolgoznak a blues világában! Őrült lettem volna, ha nem hallgatok ezekre a mesterekre, de megtettem és ma is megteszem!

B.: Bemutatnád pár szóban a Postmarked Illinois című CD-det?
R.T.: A Postmarked Illinois személyes tisztelgés a hőseim előtt. Otis Rush, Earl Hooker, Albert Collins, James Wheeler és Buddy Scott dalokat vettem fel.
Valójában az összes saját dal is, melyet a CD-re írtam, „tisztelgés” a mesterek előtt: a My Endless Blues Mood B.B. King, a Take, Take and Take Jimmy Reed, a Postmarked Illinois Pee Wee Crayton, az Ain't Gonna Hurt Me No More Albert King előtt.
Azt hiszem nagyon fontos, hogy megismerjük ezeket a különböző stílusú blues-t játszó zenészeket. Ezek azok az emberek, akik megteremtették ezt a zenét!

B.: Júliusban Ravazdon egy többnapos workshop-on vendégtanárként vettél részt. Ezt megelőzően, volt e hasonlóban részed? Hogy érezted magad, hisz az időjárás elég mostoha arcát mutatta…
R.T.: A legutóbbi ravazdi workshop fantasztikus élményt nyújtott. Tartottam már workshop-okat Prágában, de mindig csak egynapos, két órás előadásokat. A ravazdi workshop ezzel szemben négy napig tartott, így sokkal több dolog részletesebb feltárására nyílt lehetőség, és sokkal jobban meg lehetett ismerni a diákokat és játékukat, mint két órában.
A nem túl kedvező időjárás valójában nem sokat számított. A tanítványok és a tanárok mind teljesen a blues-ra és a gitárokra fókuszáltak, az időjárás ezen mit sem változtatott.

B.: Mennyire fogékonyak a mai fiatalok erre a stílusra?
R.T.: Először egy kicsit nyugtalan voltam, mert azt éreztem, hogy sok diák úgy érzi, hogy nincs szükségük arra, amit én magammal vittem Ravazdra, és hogy inkább szeretnének megtanulni úgy tépni, mint Stevie Ray Vaughan és Jimi Hendrix! Történt azonban valami vicces dolog megérkezésem legelső éjszakáján.
Az üdvözlő vacsorát közös rögtönzött zenélés követette, mely során több diákkal is játszottam néhány dalt. Döbbenetemre ezeknek az embereknek nagy problémát jelentett egyszerű, normál 12-ütemű blues-t játszani, és nagyon gyakran elvesztették a fonalat, amikor ezt a legegyszerűbb, alap 12-ütemes, I-IV-V blues-t játszották!
Ekkor jöttem rá, hogy bizony tudok mit tanítani a diákoknak Ravazdon, és hogy még sokat kell tanulniuk. Mégpedig nagyon alapvető dolgokat. Ez egy kisebbfajta sokként ért engem.
Általában a diákok közül sokan tudtak kicsit szólózni, de valójában hiányoztak az eszközeik ahhoz, hogy egy énekest vagy szólistát kísérjenek. Az akkordok és a hangnemek ismeretének teljes hiánya nagyon nyilvánvaló volt szinte az első pillanatban.
A következő reggelen megtartottam a hét első workshop-ját. Különösen olyan dolgokat mutattam be, amelyek a diákok gyenge pontjainak bizonyultak, mint az akkordok ismerete és a hangnemek ismeretének fontossága.
Miután megtartottam az előadást, úgy gondolom, hogy sok diákot kezdet nagyon érdekelni az a mód, ahogy játszom. Gyorsan felismerték, hogy nagyon sok hiányzott nekik abból az alaptudásból, melyek minden blues zenélés alap „építőelemei".
Később, a hét során sok diák jött oda hozzám különböző kérdésekkel, és érdeklődött még részletesebben a workshop-on bemutatott koncepciókról. Tehát, végül mindenkit sikerült magam mellé állítanom!

B.: Korábban játszottál már Magyarországon. Hogyan emlékszel vissza az országunkra?
R.T.: A magyarországi koncertekkel kapcsolatosan leginkább a közönség lelkesedése fogott meg! Egyes országokban olyan, mintha halottak előtt játszanánk! Magyarországon az emberek a koncertek első pillanataitól kezdődően megőrülnek.
Emlékezetes még a magyarországi fellépések alkalmával tapasztalt nagy vendégszeretet, melyben részesültünk, és természetesen a nagyon-nagyon gyönyörű magyar nők. A legutóbbi visszatérésem a ravazdi workshop-ra gyorsan az emlékezetembe idézte mindhárom tényt! Egyszerűen csodálatos!

B.: Hosszú pályafutásod alatt, mi volt az, amire máig nagyon büszke vagy?
R.T.: Meg kell mondanom, hogy nagyon nehéz ezt a kérdést megválaszolni úgy, hogy csak egy dolgot választhatok. De rendben, megpróbálom.
Az eset 1992 körül történt Chicagó-ban, egy klubban a gettó szívében. A barátom - aki egyben zenészként is nagy hatással volt rám -, Jimmy Burns lépett fel, és én elvegyültem a nézők között.
Amikor Jimmy Burns észrevett engem a színpadról, felhívott. Tudnotok kell, hogy nem sokkal ezelőtt váltam profi zenésszé, és a banda, ami aznap este játszott egyszerűen gyilkos volt, a hely pedig egy blues bár a West Side gettó szívében, ami ráadásul teljesen tömve volt!
Még egy dolgot szükséges tudni a csak fekete klubokról, miszerint amikor a közönségnek nem tetszik valakinek a játéka, hátat fordítanak a színpadnak.
Na most, én ott készültem játszani, és szörnyű ideges voltam, hogy az embereknek nem fog tetszeni a játékom, és hátat fordítanak majd a színpadnak a szólóm alatt.
Aztán, amikor rám került a sor egész jól játszottam, és az emberek tapsoltak, kaptam egy csókot a pultos lánytól, többen mondták nekem, hogy „Gyere vissza mielőbb" és „Igazán jól játszottál”.
Soha, soha nem felejtem el azt az estét. Ez volt az én belépőm az igazi blues világába, az elfogadásom az igazi blues zenészek és a rajongók részéről. Ez az, amire a legbüszkébb vagyok. Hogy ezek az emberek elfogadtak engem, és azt mondták, hogy jól játszom.
Az ember barátai mindig azt mondják, hogy „jól játszol”, az ember ellenségei pedig azt, hogy „rosszul”. Nos, ezek a vélemények sohasem számítottak nekem.
Csak az számít, hogy az igazi blues kedvelők, akik ismerik és értik a blues-t, ők mit mondanak a játékomról.

B.: Milyen jövőbeni terveid vannak?
R.T.: Idén októberben Chick Willis-szel, az USA-ból származó veterán blues zenésszel, gitárossal és énekessel indulunk turnézni.
Ez év novemberében a nagyszerű bluesman-nel, Roy Gaines-szel turnézok! Fellépünk a legnagyobb cseh blues fesztiválon, a Blues Alive-on Simperk-ben, és még számos más koncertünk is lesz Gaines-szel a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban.
Roy Gaines W.C. Handy díjas, egy valódi élő blues legenda. Barátja volt és együtt játszott T-Bone Walker-rel, Ray Charles-szal és sok-sok más zenésszel.
2009-ben tervezem felvenni a következő CD-m, melyen saját dalaim lesznek hallhatóak.
Próbálok nem túlságosan előre tervezni, mivel a helyzet folyamatosan „él és változik”.

B.: Chicagó-ból költöztél Európába, Prágába. Mi miatt döntöttél így?
R.T.: Chicagó-ban nagyon kiábrándított a bűnözés, az amerikai kormány politikája, a pénzéhes társadalom, a szennyezettség, a gyors tempó, az amerikaiak új istene a Pénz, a „kulturális vákuum”, és más személyesebb okok miatt döntöttem úgy, hogy miután 40 évet leéltem ilyen körülmények között, más életet akarok látni, érezni és élni, és azután eldönteni, melyik tetszik jobban. 13 év elteltével, mivel ezt Prágából írom, azt hiszem a válasz eléggé nyilvánvaló.
Talán ha Obamát megválasztják elnöknek, visszamegyek rövidebb időre. Hogyha McCain-t (Bush-2), muszáj lesz még 4 évig távol maradnom!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Diszkográfia:
Rene Trossman Band - Postmarked Illinois
Rene Trossman Band - Blowin' In From Chicago – A Tribute to Little Walter
Lorenzo Thompson w/Jan Korinek and Groove - Good Rockin Tonight
Eb Davis w/Jan Korinek and Groove - I Write the Checks

http://www.renetrossman.com/en
http://www.myspace.com/renetrossmanband

A workshop-ról készült felvételek "Visegrádi Blues Műhely zárókoncertek a ravazdi pajtában" címmel megtekinthetőek a MEDIAWAVE oldalán (kb. 90 perc videó).

Pampalini & Turista


Nyugat-európai turné után
2008-08-08


Az International Songwriting Competition-nel (a világ egyik legnagyobb dalszerző versenye) kapcsolatban hívta fel az egyik kedves olvasónk a figyelmünket a T. Rogers zenekarra. Megismertük, megszerettük őket, azóta folyamatosan figyelemmel kísérjük dolgaik alakulását. Május 29-től nyugat-európai turnén vettek részt, melyen Mem Shannon kísérőzenekara voltak.

Turista: Hogyan sikerült ez a közel egy hónapos közös turné?
Kovács Ferenc: Nagyon jól. Bár elég feszített volt a tempó, igyekeztünk elég figyelmet fordítani az utazásra is. Jól éreztük magunkat, Mem is boldog volt, a koncertek jól sikerültek kivétel nélkül. Sokat láttunk és tanultunk, az emberek szerettek minket, és ez remélem később hasznára lesz a T. Rogers-nek is.

T.: Hogyan készültetek fel a repertoárra?
K.F.: Volt egy ütemtervünk, de természetesen az első nap kisiklott, úgyhogy a turné előtt egy-két héttel kezdtük összepróbálni a dalokat. Megpróbáltuk a lehető legjobban átültetni Mem dalait a mi hangszerelésünkre. CD-n megkaptuk a dalok nagyrészét, de volt olyan is, amit a youtube-ról kellett megtanulni. Kaptunk egy listát 28 számmal, amit Mem az első órában kiegészített 32-re. Ezen kívül a beállásokon is tanultunk számokat, valamint olyanok is voltak, amik élőben születtek. Az egyik stabilan bekerült műsorzárónak az utolsó pár koncertre.

T.: Mennyire illett bele a ti zenei világotokba Mem Shannon stílusa, az általa játszott zene?
K.F.: A kérdés inkább az volt, mennyire illünk mi bele az ő elképzeléseibe. Elég szabadon nyúltunk hozzá a nótákhoz, és kissé tartottunk tőle, hogy nem fog neki tetszeni, ahogy majd megszólal, de szerencsére tetszett.
Először meghallgatva nem az a blues volt, ami a legközelebb áll hozzánk, de megszerettük, és ahogy ezen a turnén megszólaltak a számok, nagyon tetszettek. Mi voltunk többen, elég T. Rogers-esen szólt. Utólag azt mondom, hogy a stílusa nagyon is beleillett.

T.: Milyen embernek ismertétek meg Mem Shannon-t?
K.F.: Igazi bluesman. Amikor játszik, teljesen átadja magát a zenéjének. Mindig figyelt arra, hogy a közönség is, és a zenekar is jól érezze magát. Egyáltalán nem szigorú, ahogy azt a szemöldökéből feltételeztük.
Nagyon barátságos mindenkivel, mindig együtt volt velünk, egy zenekar voltunk. Nagyon könnyen meg lehet szeretni. Már első este együtt főztük a gulyást Belgiumban, ahol egy közös próba is volt. Az utolsó koncert előtt hazautazott és vissza, így történt, hogy lebonyolíthattunk egy erős paprika cserét. Ő Erős Pistát kapott, mi meg Louisiana Hot Sauce-t.

T.: Hogyan fogadott a közönség titeket?
K.F.: Nem kezeltek külön minket, ugyanúgy szerettek. Volt egy pár ember, aki meglepődött, hogy magyarok vagyunk - miután beszélgettünk velük buli után -, de mindannyian elismerően nyilatkoztak. Talán 3-4 helyen is játszottunk már előtte, ott kifejezetten örültek nekünk, úgy kezeltek, mint régi ismerősöket. A mi lemezeinket is vették és a T. Rogers iránt is érdeklődtek.

T.: Voltak esetleg visszajelzések is? Gondolok itt újságcikkre, rádióinterjúra…
K.F.: Persze, főleg a francia újságok külön is megemlítik a zenekart, és egy T. Rogers interjút is adtunk, de az első német buli helyszínén még mindig azt hiszik, hogy a Membership játszott. Legalábbis egy internetes oldalból kiindulva.

T.: Lesz esetleg folytatása ennek a közös együttműködésnek?
K.F.: Remélem igen. Legalábbis Mem el szeretne jönni Magyarországra a következő turnéján.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„Legyetek hűségesek a zenéhez.”
2008-07-25


Kedves Olvasó! Oldalunk, a BLUES VAN a mai nap két éves lett. Úgy gondolom, hogy e tény a hazánkban „rétegzenének” számító műfajt bemutató újságok/honlapok közt szép teljesítmény, gondoljunk csak a papír alapú, a ’90-es évek végén történt jelentősebb próbálkozásokra (Blues Life, Jazz Papír). Induláskor kimondatlanul is célunk volt, egy központi „blues-os” site létrehozása, a meglévő tátongó űr csökkentése. Bízom benne, Ti is úgy látjátok, ez sikerült, hisz két éve, hétről-hétre jelennek meg írásaink, tájékoztatva arról, hogy e csodálatos műfaj honnan jött, merre tart.
Megköszönve figyelmeteket, sokak segítségét, fogadjátok szeretettel az ünnepelt „ajándékát”, egy beszélgetést a nagyszerű, négyszeres W.C. Handy-díjra jelölt Johnny Rawls-szal.

Pampalini: Pályafutásodat fiatalkori példaképed, O.V. Wright zenekarában kezdted. Hogy emlékszel erre az időre?
Johnny Rawls: Boldog, szép idők voltak. Nagyszerű volt együtt lenni egy legendával. O.V.-vel lenni olyan volt, mint egy valóra vált álom. Igazi komikus volt, mindig megnevettetett bennünket. Két különböző időben játszottam vele. Először tinédzserként, majd a 20-as és 30-as éveimben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évig voltam vele. Egyedül én voltam vele, amikor meghalt. Azt mondta, hogy folytassam tovább.

P.: O.W. Wright halálát követően elindítottad a szólókarriered. Kikkel zenéltél ezekben az években?
J.R.: Z.Z. Hill-el tinédzserként játszottam, pont azelőtt, hogy O.V.-val elkezdtem zenélni. Miután O.V. meghalt, néhányszor együtt szerepeltem Joe Tex-szel, majd Little Johnny Taylor-ral turnéztam. Én voltam az előzenekara, és a zenekarában is játszottam. Az első felvételeim L.C. Lucket-tel kerültek rögzítésre a Rooster Records-nál Rawls & Luckett néven.

P.: 1996-tól az angliai JSP Records adja ki a lemezeidet, ahol producerként, stúdiózenészként is dolgoztál. Kiknek az albumainak a létrehozásában segédkeztél? Melyek voltak a legsikeresebb lemezek?
J.R.: Ugyanakkor én voltam az ő A & R emberük is, aki a tehetségeket toborozta a JSP számára. Én a kiadónál körülbelül húsz sztár producere voltam, köztük volt Deitra Farr, Percy Strother, Phil Guy, Lonnie Shields, Johnny Marshall. Deitra Farr-é volt a legsikeresebb lemez. Újra kiadták és még mindig árulják.

P.: Miért következett be hat év után a váltás?
J.R.: Azért hagytam ott a JSP-t, mert én akartam irányítani a saját zenémet, az elkészítéstől egészen az eladásig.

P.: Ezt követően megalapítottad saját, Deep South Soul nevű kiadódat…
J.R.: Az előbbiek miatt kezdtem el a Deep South Soul-t. Én határozom meg, hogy milyen dalok legyenek a CD-n, hogy nézzen ki az album borítója, én irányítok mindent.

P.: Az utóbbi időben Bob Trenchard kiadója a Catfood Records adja ki a lemezeidet, melyek közül a No Boundaries az egyik kedvenc lemezem. Hogyan ismerkedtél meg Bob-bal?
J.R.: Akkor találkoztam Bob-bal, amikor 1998-ban felfedeztem a Kay Kay and the Rays-t. Bob volt az együttes vezetője. Kay Kay-ről és a bandáról egy barátomtól, Lee Hammond-tól hallottam, akinek egy blues clubja volt a texas-i Odessa-ban. A Texas Justice CD-jüket én adtam ki 2001-ben. Ő és a Rays többi tagja sokszor segítenek nekem, amikor Texasban vagyok. Ő az egyetlen, akivel együtt fogok dolgozni, ha esetleg felveszek egy lemezt, ami nem az enyém.

P.: A napokban fog megjelenni Red Cadillac címmel az új CD-d. Mit kell tudni erről a lemezről?
J.R.: Átöleli a blues minden területét, a soul-tól a down home blues-on át, egészen a kortárs blues-ig. Igazán jó dalok készültek, igazán jó zenészekkel a hátam mögött. A dalok közül nyolcat én, hatot Bob írt.

P.: 2006-ban megkaptad a West Coast Blues Hall Of Fame RB Male Vocalist Of The Year 2006 díját. Pályafutásod alkalmával négyszer jelöltek W.C. Handy-díjra. Mennyire fontos számodra ez a díj, a jelölések?
J.R.: Megkaptam a 2008-as West Coast díjat is. Örülök az elismerő díjaknak. Úgy gondolom, végre talán megnyerjük a Handy-t a Red Cadillac-kel.

P.: Mit üzensz a magyarországi blues zenészek részére? Mire figyeljenek oda pályafutásuk során?
J.R.: Legyetek hűségesek a zenéhez. Ne aggódjatok a pénz vagy a hírnév miatt, és a többi, már jön magától. Csak koncentráljatok a zenére.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget Bob Trenchard-nak, a Catfood Records tulajdonosának.

Pampalini


Magyarországon járt az ír gitárfenomén
2008-06-22


Sok Gary Moore rajongó álma vált valóra, amikor június 14-én hazánkban lépett fel az ír gitárfenomén a Nemzetközi Harley-Davidson Fesztiválon, Alsóörsön. A koncertet megelőzően egy remek hangulatú sajtótájékoztatón vehetett részt néhány újságíró a balatonalmádi Ramada Hotelben.
Most ennek a szerkesztett változata olvasható.


Először zongorázni tanultál. Miért hagytad abba?
Gary Moore: Mert borzasztó voltam! Szörnyű! (nevet) Én voltam a legrosszabb tanítvány. Nem szerettem a kottaolvasást, így aztán hamar véget is értek a tanulmányaim.

A hetvenes években csatlakoztál a Thin Lizzy zenekarhoz…
Gary Moore: Igen, háromszor is! (nevet)

...hogyan emlékszel vissza a legendás Black Rose albumra?
Gary Moore: Az album igazából dalok gyűjteménye volt. Néhány dal nem is erre az albumra készült, hanem Phil Lynott szólóalbumára, de mivel nem volt elég számunk az új Lizzy lemezhez, felhasználtuk őket. Ilyen például a "Sarah", amit nagyrészt én írtam. Szintén segítettem a "Black Rose", valamint a "Thoughest Street In Town" dalok szerzésében, így mondhatjuk, hogy nagy szerepem volt a lemez megírásában.

A ’90-es években újjáalakult a Cream, Clapton helyett Te csatlakoztál…
Gary Moore: Nem, ez hülyeség, teljesen téves! Azt a zenekart (BBM) én alapítottam. Eredetileg ez egy új Gary Moore albumnak indult, később csatlakozott Jack Bruce és legnagyobb meglepetésemre Ginger Baker-t ajánlotta dobosnak, mivel akkortájt még nem volt meg a dobosunk. Az ilyen jellegű kérdések ölték meg azt a zenekart!

Az első két szám arról a lemezről a "Waiting In The Wings" és a "City Of Gold" nagyon hasonlít a Cream "White Room" és "Crossroads" című számaira.
Gary Moore: És? Mit vártál? (nevet) Nézd, ha van egy dobosod a Cream-ből, egy énekesed a Cream-ből, aki ráadásul szinte az összes Cream dalt szerezte, illetve te egy gitáros vagy aki kölyökként a Cream zenéjén nőtt fel, mindenképp kicsit hasonlítani fog a végeredmény a Cream-re. Talán az lenne a furcsa, ha nem így történne. Egyébként az albumról kislemezen is megjelent "Where In The World” című dal teljesen távol áll a Cream zenei világától és a lemezt záró "Wrong Side Of Town" is inkább egy jazz ballada, tehát voltak dalok, amiknek közük nem volt a Cream-hez, melyek persze rögtön hasonló hangzásvilágot kapnak, ha Jack Bruce énekli őket.

Van valamilyen kapcsolatod Peter Green-el mostanában?
Gary Moore: Nem, azt hiszem Svédországban él jelenleg. Évek óta nem láttam már…

Ez az első alkalom, hogy Magyarországon jársz?
Gary Moore: Igen.

Van bármilyen elképzelésed a magyar blues vagy rockzenéről, vagy egyáltalán Magyarországról általában?
Gary Moore: Ha jól tudom, Magyarországnak igen komoly jazz tradíciói vannak. Amit örömmel hallottam, hiszen a jazznek szoros kapcsolata van a blues-al.

Mi volt az oka, hogy 1995-ben végül nem játszottál a Rolling Stones előtt Magyarországon?
Gary Moore: Nem fizettek eleget! (nevet) Azt mondták: "Adunk 5000 dollárt…"

Hogy látod, mennyire szerették a rajongók a legutóbbi "Close As You Get" című lemezedet? Mennyire volt sikeres?
Gary Moore: Nem tudom mennyire fogyott, a lemezkiadó nem árulta el! (nevet) Az biztos, hogy én szerettem azt a lemezt!

A ’90-es évek végén megjelent "Dark Days In Paradise" című album sok rajongódnak…
Gary Moore: …sokkhatás volt. (nevet)

Tervezel hasonló jellegű lemezt készíteni a jövőben?
Gary Moore: Mindig is azt csináltam amit épp szerettem volna csinálni, és úgy gondolom ez nagyon fontos egy muzsikus számára. Az összes zenész akit tisztelek, nem fél új és új dolgokat kipróbálni. Következő lemezem után, talán megpróbálkozom egy akusztikus albummal. Egy akusztikus-dance albummal persze! (nevet)

Mit várhatunk az új albumtól, annak dalaitól?
Gary Moore: Agresszívebbek lesznek az előző album dalainál. Az sokkal szellősebb volt, több balladával. Ez most sokkal tempósabb lesz. Néhány dal az új albumról kifejezetten rockosabb, persze még mindig a blues határain belül, de sokkal rockosabb hangzással.

Manapság egyre többet látni Fender Telecaster gitárokkal a színpadon. Lesz ennek bármilyen hatása az új lemez hangzására?
Gary Moore: Igen, például lesz az albumon egy country nóta, amihez tökéletesen passzol a Telecaster hangja. Szintén ezt a típusú gitárt használom majd néhány lassabb dalhoz is. Egyébként gyerekként az első igazi gitárom is pont egy Telecaster volt. Nagyon szeretek játszani ezeken a gitárokon.

Pár éve úgy volt, hogy fellépsz Romániában is…
Gary Moore: Még mindig nagyon szeretnék fellépni ott. Szeretném látni Romániát. Idén is volt egy ajánlatunk onnan, de végül sajnos nem jött össze a dolog.

Mi volt az oka, hogy pár éve nem sikerült?
Gary Moore: Nem emlékszem. Talán valami a rendezőkkel. Már nem emlékszem.

Van valami kötődésed a motorokhoz?
Gary Moore: Nincs. (nevet)

Tudsz bárkit magadon kívül, akit meghívtak a Monsters Of Rock és a Montreux Jazz Fesztiválra is?
Gary Moore: (hosszú gondolkodás után) Nem. (nevet)

Mi lenne a tanácsod fiatal zenészek számára, akik még csak most vannak karrierjük elején?
Gary Moore: Manapság ez nagyon nehéz, talán most a legnehezebb a fiatal zenészeknek! Minden a pénzről szól, így nagyon nehéz lemezszerződéshez jutni. Ha sikerül is, a lemezkiadók csak használják a zenekarokat, megrágják, és már köpik is ki őket. Úgyhogy ez nagyon nehéz manapság. Azt tanácsolnám, hogy tanuljanak meg játszani minél jobban, tanulják meg kifejezni magukat a hangszerükön, és ne nagyon rágódjanak azon, hogy híresek legyenek …mert talán nem is lesznek.

Van összefüggés aközött, hogy játszátok a ”Don’t Believe Word” című Lizzy számot, és hogy a dobosod, Brian Downey, a Thin Lizzy egykori dobosa?
Gary Moore: Igen, hiszen többen vagyunk az én bandámban abból a zenekarból, mint a jelenlegi Thin Lizzy-ben. Úgyhogy egy dalt mindenképp be kellett raknunk a programba! (nevet)

Épp 13 éve halt meg Rory Gallagher. Hogyan emlékszel rá?
Gary Moore: 14 évesen felléptem előtte Belfastban, amikor először jött a városba. Végtelenül kedves és figyelmes ember volt. Akkoriban nem volt pénzünk, így húrokra sem futotta és megesett, hogy egymás gitárjait használtuk, ha sajátunkon elszakadtak a húrok. Halála előtt nem sokkal Londonban találkoztunk. Egy Hotelben élt és már nagyon rossz állapotban volt. Nagyon szomorú volt. Összes gitárja ott volt vele. Csak ültünk, beszélgettünk és gitároztunk kicsit. Egy alkalomtól eltekintve sosem játszottunk együtt a színpadon. A Thin Lizzy egyik koncertjén szállt be és az egyik gitáromat használta.

Tervezel koncert DVD kiadását mostanában?
Gary Moore: Igen. Felvesszük a Montreux Jazz Fesztivál-os fellépésemet most júliusban, ahol barátom Otis Taylor, Buddy Guy és John Mayall is fellép majd, úgyhogy ez az anyag valószínűleg megjelenik. Továbbá hamarosan kiadják a tavaly októberben Londonban rögzített Jimi Hendrix emlékestet is, ahol Billy Cox és Mitch Mitchell társaságában játszottunk Jimi Hendrix dalokat.

Úgy hírlik, a ’80-as évek elején Ozzy Osbourne akart megszerezni gitárosának. Ez igaz?
Gary Moore: Igen, így volt. Ezért is utál annyira. (nevet) Elmondom hogy történt. Még Randy Rhoads előtt szerette volna, ha én leszek a gitárosa. Épp Los Angelesben éltem, és Ozzy miután kirúgták a Black Sabbath-ból szintén L.A.-ben, egy Hotelben lakott. Sharon-nal barátok voltak akkoriban, de igazából nem nagyon találkozgattak. Sharon volt a menedzserem. Ozzy-nak épp egy zenekart próbáltak összehozni, de Ő csak engem akart gitárosának. Mivel a Thin Lizzy után nem igazán akartam ismét egy drogfüggő énekes zenekarában szerepelni, és különben is megvolt már a saját zenekarom (G-Force), így csak segítettünk neki a zenészek meghallgatásakor. Ha épp egy doboson és basszusgitároson volt a sor, én is beszálltam gitáron, ha pedig basszusgitáros és gitáros volt a meghallgatott zenész, akkor a dobosom, Mark Nauseef segített. Így talált rá Randy Rhoads-ra.
A probléma akkor kezdődött, mikor Randy Rhoads halála után már másnap hívtak, hogy fejezzem be a turnét! Akkoriban Greg Lake zenekarában voltam, de mivel egy baleset következtében eltörtem egy csontot a kézfejemben, amúgy sem tudtam volna játszani. Sharon viszont ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy megsérültem, és nem tudok játszani, azt hazudta Ozzy-nak, hogy nem veszem fel a telefonjait! Amikor Sharon megkérdezett, hogy be tudnám e fejezni a turnét, azt válaszoltam: "Igen". Viszont azon az éjszakán, vagy a következőn, még mielőtt Amerikába utaztunk volna a Greg Lake Band-el, futás közben elestem és megsérült a kezem.

Hogyan képzelted el gyerekként a karrieredet, és hogy látod most?
Gary Moore: Azt mondhatom, hogy abban a szituációban vagyok, amit mindig is akartam. Gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy zenész leszek és nagyon sok időt töltöttem egymagamban, ezekről a dolgokról ábrándozva. Talán ez is segített, hogy végül valóra vált. Olyan zenészekkel játszhattam együtt, akikről mindig is álmodtam. Mostanra barátokká váltunk. Nagyon boldog vagyok.

Mesélnél első gitárodról és az ehhez kapcsolódó élményeidről?
Gary Moore: (nevet) Egyik péntek este apám hazajött a munkából és megkérdezte: "Szeretnél gitározni tanulni?". "Igen, szeretnék." mondtam, hiszen mindig is gitározni akartam. Úgyhogy szombat reggel el is vitt egy barátunk házába, ahol ez az ismerős mutatott egy akkordot. Volt egy eladó gitárja 5 fontért, apám meg is vette. Egy szörnyű, Németországban készült Framus gitár volt. Olyan magas hangszer, mint én akkoriban, úgyhogy amikor a buszmegállóban várakoztam, ki sem látszódtam a gitár mögül. Nagyon nehéz volt rajta játszani, mivel a húrok túl magasan voltak… az összes 25 év körüli gitáros csak csodálkozott, "Hogy a fenében tudsz ezen játszani?". Viszont számomra ez nagyon hasznos volt, hiszen később a jó gitárokon már nagyon könnyű volt játszani.

Hogy tetszik Magyarország?
Gary Moore: Mindössze egy napot töltöttem Budapesten, úgyhogy igazából nem nagyon volt időm. Sétáltunk egyet, körülnéztünk. Gyönyörű a város, kicsit olyan, ahogy korábban is elképzeltem, de sajnos elég kevés időt töltöttünk itt.

Talán hallottad, hogy korábban öcséd Cliff is járt már nálunk párszor…
Gary Moore: Igen, Budapesten egy hajón lépett fel.

Igen …és néhány héten belül újra hazánkba érkezik.
Gary Moore: Tudom, épp a napokban beszéltem vele.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben akár együtt is szerepeljetek egy lemezen?
Gary Moore: Nem, nem hiszem. Nagyon különböző a stílusunk. Ő inkább a ’80-as éveket kedveli. (nevet)

…talán Jeff Beck lehetne a közös nevező.
Gary Moore: Igen, Ő is szereti Jeff Beck-et. Mostanában kezdett újból jobban belemélyedni a zenébe. Korábban néhány szörnyű bandát is kedvelt. Kérdeztem is: "Miért hallgatod azt a sok szart?" Sokat vitatkoztunk a zene miatt. "Miért hallgatod a Rush-t például, miért hallgatod azt a sok progresszív rock zenét?" kérdezem mindig. "Nagyon szeretem őket!" mondta. Úgyhogy, ment is megnézni ezeket a bandákat élőben. Mostanában kezdett egy kicsit jobban körülnézni és rájött, hogy más is van a világon. Jeff Beck-et szereti, úgyhogy az rendben van! (nevet)

Mi a véleményed a manapság elharapódzott zenei letöltésről?
Gary Moore: Én is csinálom. (nevet) Mit tehetünk, ez a modern világ! Én is szeretek letölteni, van is vagy már 12.000 dalom! (nevet)

Köszönet Csillag Zoltánnak és a magyarországi Gary Moore Fanclub-nak (www.garymoore.hu), hogy a beszélgetést rendelkezésünkre bocsátotta!