Beszélgetések

Kaptunk néhány igen szívet melengető kritikát - interjú Borsodi Lászlóval

2013-02-12

Visszatérő interjúalanya oldalunknak Borsodi László, aki a zenélés mellett a békéscsabai Elefánt Sörözőben tartandó Csabai Csípős Blues Club programjainak a szervezésével is foglalkozik. A nagyszerű muzsikus most a CsCsBC tavaszi koncertjeiről és az együttesei körüli történésekről mesélt nekünk.

Összeállt a Csabai Csípős Blues Club tavaszi programja. Kiket tekinthetnek meg az érdeklődők?
Mindig öröm egy ilyen koncertprogramot összeállítani, ami ezúttal sokkal könnyebben ment, mint az őszi műsor megszervezése. A Csabai Csípős Blues Clubnak és az Elefánt Sörözőnek hála, folytatódhat a „varázslat”. A legendás csütörtöki koncertek egy ideje már péntek este kerülnek megrendezésre, így lesz ezúttal is. A közönséget legkönnyebben a „sztár” zenekarokkal tudjuk becsábítani, ezért biztos vagyok abban, hogy a Pribojszki Mátyás Band, valamint a Kyru - Benkő Zsolt - Móré Attila - Tomor Barnabás - Horváth Misi féle supergroup, a Harakyru sok embert vonz majd. A legnehezebb a messziről érkező, minőségi underground együtteseket finanszírozni, ennek ellenére a Kéknyúl Hammond Band és az Éles Gábor Trió meghívása nem lehetett kérdés. Vannak régi visszatérők, mint a Blues Bell, és kitekintünk más műfaj irányába is, a mátészalkai gitárhős, Király István vezette G-Jam Project által - ez utóbbi csapat nagy népszerűségnek örvend errefelé. Fiatal, feltörekvő zenekarok akadnak szép számmal hazánkban, ezúttal a szegedi Sweet Sixteen kap lehetőséget, a helyi bandák közül pedig az Elefánt Band (február 8-án a blues és funky elegyét játszó együttessel ünnepelték a páratlan koncertsorozat indulásának hetedik évfordulóját - a szerk.) és az Orszlán.

Márciusban egy nagyobb fesztivált is szerveztek. Milyen előadók/zenekarok kerülnek meghívásra?
A fő fesztiválunk a Csabai Blueskert szeptember elején, de azért lassan hagyománnyá érik a márciusi Bluesház is, ami ez évben az új békéscsabai kulturális központban, a Csabagyöngyében kerül megrendezésre. Ezúttal nem „sok zenekaros” fesztivál mellett döntöttünk. Csupán két fellépő lesz, a Jambalaya kezd, utána az együttesem, a Borsodi Blue Trio következik, két sztárvendég, Tátrai Tibor és Pribojszki Mátyás közreműködésével. Természetesen eszem ágában sem lenne a saját bandámat betolni fő produkciónak, de úgy gondolom, hogy a két vendég mindenképp megérdemli a kitüntető figyelmet.

Tátrai Tibor már többször vendége volt a gitárpárbaj-sorozatnak is.
Igen, Tibusz eddig három alkalommal látogatott el az Elefánt Sörözőbe, a gitárpárbaj-sorozatra, ahol együtt játszottunk. Ezek közül az utolsó, az ifj. Szász Ferenc társaságában adott koncert olyan jól sikerült, hogy azóta is emlegeti. Számunkra óriási élmény és megtiszteltetés vele és Mátyással játszani, azt hiszem, elmondhatom, köztünk a kapcsolat baráti.

Zenekaroddal, a Borsodi Blue-val készített Moonshine & Wine című lemez 2011 év végén jelent meg. Milyen visszajelzéseket kaptatok az albumról?
Kaptunk néhány igen szívet melengető kritikát, ezek az interneten fellelhetők. A szakma részéről is csak pozitív visszajelzések érkeztek, a kollégák szerint nem sok ilyen színvonalú lemez született eddig idehaza. Kiadónk és terjesztőnk azonban nincs, az album külföldi promotálásába pedig nulla energiát fektettem. A Zenész - Gitár Magazin egyik száma viszont négy oldalt szánt rám. Ez jól esett, mint ahogy az is, mikor azt hallom, hogy valakinek a könnyei potyognak (nem a nevetéstől) egyik-másik dalunkat hallva.

Idén a Borsodi Blue Trióval rögzítesz lemezt. Milyen konkrétumokat lehet erről tudni?
Egy jó ideje ebben a felállásban játszunk, természetes, hogy lassan megérik egy lemeznyi anyag. A MAW egy sötét, melankolikus album, rengeteg harmóniával, ezúttal lényegesen egyszerűbb muzsikát fogunk rögzíteni. A triós koncertek sodró hangulata, groove-ok és energikus gitározás fogja jellemezni az anyagot, többnyire a blues keretein belül. Persze nem lepődnék meg, ha a stúdióban meglódulna a fantáziánk, főleg most, hogy Pfeff Márton basszusgitáros is kiveszi a részét a komponálásból. További szerzőtársunk Little G Weevil, aki a dalszövegekért felelős, a doboknál pedig Tímár Tamás lesz hallható. A munkálatok nyár elején kezdődnek, többet babonából nem mondanék!

hoati

Kötődöm a dalokhoz - interjú Nemes Zoltánnal

2012-12-04

Nemes Zoltán, a New Orleans-i muzsikát játszó Jambalaya vezetője szólólemezzel jelentkezett. A részletekről tudhatunk meg többet a vele készített beszélgetésből.

hoati: A napokban jelent meg Noblesse Oblige - Piano Solo Album címmel az első szólólemezed. Mire utalsz a cím első felével?
Nemes Zoltán: A lemez címének jelentése egy híres francia uralkodói kifejezés nyomán: a nemesség kötelez, ami egy infantilis szójáték a vezetéknevemmel (hiszen így hangzik a szó szerinti fordítás). Én azonban sokkal jobban szeretek egy hasonlóan elterjedt változatot, mely úgy hangzik: a rang kötelez. Nem az én akármiféle rangomról van szó, hanem a zene rangjáról. Aktualitásként pedig az élő muzsika napjainkban elszenvedett rangon aluli helyzetére szerettem volna felhívni a figyelmet.
Mindemellett zongorista-énekes zenész vagyok. Ez határozza meg a zenei identitásomat. Régóta dédelgetett álmom volt egy ilyen album elkészítése, ezért az apropó duplán is összevágott.

h.: A dalok szalagos magnóval kerültek rögzítésre. Miért éppen ezt az adatrögzítő eszközt választottad, hogyan dolgoztál?
N.Z.: Év elején vendégzenélésre invitált egy banda és a munkálatok közben láttam, hogy a stúdióban használaton kívül porosodik egy megörökölt szalagos magnó. Egyeztettem a hangmérnökkel, örömömmel tapasztaltam, hogy számukra is külön kihívást jelentene az eszköz bevetése. (Azóta tudom, hogy több - nagyobb formációval rögzített - hanganyagot is készítettek a szalagos magnóval. Ezúton is köszönet, hogy úttörő lehettem náluk e-téren.)
Sok régebbi munkámnál is felfigyeltem az analóg módon rögzített felvételek meggyőző mivoltára. Zenészek, hangmérnökök, hifi-őrültek teljes egyetértésben a szalagos magnóval készült hanganyagok mellett teszik le a voksukat.
A szokásos keverési utómunkálatok helyett, inkább a felvételek előkészítésére - főleg a mikrofonok gondos kiválasztására és elhelyezésére - volt szükség a legmegfelelőbb hangzás eléréséhez. Gyakorlatilag leültem a Steinway zongorához és énekkel együtt feljátszottam a tervezett repertoárt fülhallgató, megállások és egyéb kényszerítő körülmények nélkül egy külön erre a célra kiépített mahagónifa borítású teremben.

h.: Milyen szerzeményekből épül fel a lemez repertoárja?
N.Z.: Még kb. egy éve - mikor már komolyan gondolkodtam a lemezen - volt pár görcsös szempontom (pl.: csak olyat feljátszani, amit még soha-sehol máskor, vagy hogy csak saját dalok legyenek, stb.). Szerencsére ezektől később megszabadítottam magamat. Rájöttem, hogy szólóban senkihez és semmihez nem kell igazodnom, ezért inkább pont az ebből fakadó szabadsággal kéne élnem. Mi lenne, ha egyszerűen csak játszanám, ami jelenleg a legjobban esik?
A repertoárban vannak saját számok, van hogy egy barátom a szerző, vagy hogy egy másik barátommal közösen írtuk. Kötődöm a dalokhoz, történetek fűződnek hozzájuk és ez nagyon fontos számomra. Filmzenék, híres és kevésbé ismert szerzemények, gospel, ragtime, cajun és persze New Orleans-i blues muzsika is felcsendül, számos egyéb zenei hatás mellett.

h.: Mikor és hol tartod a lemezbemutató koncertet?
N.Z.: Az biztos, hogy igazi zongorán szeretném bemutatni az albumot, a részletek szervezése jelenleg is folyamatban van. Ha lesz rá mód, örömmel hírt adnék majd az eseményről a Blues van oldalán. Addig is, akit érdekel a lemez, szívesen látom a koncertjeimen. Kiemelnék két szólóban játszott belvárosi megmozdulást: december 6-án az Arborétumban, 11-én a Kék Ló Fashion Pubban jászom, ezeket a koncerteket már a lemezbemutató előhírnökének szánom.

h.: Mi a helyzet a Jambalaya háza táján? Már régebben felmerült, hogy a zenekar friss lemezzel jelentkezik. Lehet erről tudni valamit?
N.Z.: A 2011-es és a 2012-es élő felvételeinkből, valamint a nemrég stúdióban feljátszott dalokból fog állni az új album. Innentől az utómunka, a különböző helyeken rögzített felvételek összecsiszolása és további zenei ínyencségek lesznek irányadók. A kész hanganyag remélhetőleg már az óévben jelentősen körvonalazódik. A megjelentetésre több elképzelésünk is van, remélhetőleg hamarosan új hírekkel tudok szolgálni.

hoati

Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivál a folyók városában

2012-10-27

Az elmúlt négy évben Győrben megtartásra került Boogie Woogie és Blues Est olyan nagy sikert aratott, hogy Dániel Balázs háromnapos (2012. december 6-7-8.) ünnepet rendez a stílus szerelmeseinek. A tehetséges zongorista mindössze 22 éves, de már most elmondhatja, ő a boogie woogie hazai nagykövete. Az eddigi koncertek során tíz országból érkeztek fellépők a folyók városába, és idén is tovább bővül a lista.

hoati: Öt éve rendeztétek meg először a Boogie Woogie és Blues Estet. Az ötlet és annak megvalósítása között csupán három hónap telt el. Elég kockázatos vállalkozásnak tűnt ez a hazai zenei helyzetet ismerve.
Dániel Balázs: Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Estet egy klubkoncert előzte meg még 2007-ben a győri Rómer Házban. Ez volt az első önálló egész estés koncertem, ami nagy sikerrel zárult. A teltházas koncertet követően sokan kérdezték, hogy lesz-e még ilyen rendezvény, és ekkor gondoltam arra, hogy szülővárosomban szervezzek egy nagyobb megmozdulást a boogie woogie műfajában. Külföldön láttam, hogy az ilyen rendezvények hatalmas sikernek és látogatottságnak örvendenek, így a recept egyszerűnek látszott: próbáljuk meg ugyanezt meghonosítani Magyarországon.
Az első estet valóban mindössze három hónappal a koncert előtt – mely 2008. december elején volt – kezdtük el szervezni. Utólag visszagondolva ez hatalmas rizikó volt, de a dolgok szerencsére jól alakultak. Nagy izgalommal vártam az estet. A jegyek két nappal a koncert előtt fogytak el. A koncertre példaképemet, Christoph Steinbach osztrák zongoristát hívtam el, aki Európa egyik legvirtuózabb boogie woogie zongoristája és egyben Liszt Ferenc rokona is. Minden várakozásomat felülmúlva a közönség többször is álló vastapssal jutalmazta az előadást.
A koncertet követően még nem is sejtettük, hogy ebből a kezdeményezésből koncert-sorozat, majd pedig egy országosan egyedülálló fesztivál lesz.

h.: Idén három napos fesztivállá bővül az est. Mire számíthatnak az érdeklődők?
D.B.: A Boogie Woogie Esteket egyre nagyobb népszerűség övezte, így a nagy érdeklődésre való tekintettel idén már három napos fesztivállá bővül a rendezvény. A szervezést a kezdetek óta szüleimmel együtt végzem, mely mindig egy évnyi kemény munkát jelent számunkra. Itt szeretném megjegyezni azt, hogy ez a siker nem valósulhatna meg a támogató cégek és segítő magánszemélyek nélkül. A fesztivál fővédnöke Győr Megyei Jogú Város Alpolgármestere, Dr. Somogyi Tivadar.
A fesztivál új arculattal, 5. Boogiefeszt - Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivál néven 2012. december 6-7-8-án kerül megrendezésre. A három nap alatt öt különböző rendezvény várja a műfaj kedvelőit. December 6-án a győri ÁRKÁD-ban lesz egy fesztiválindító zenélés külföldi vendégzenészekkel, melyre a belépés ingyenes. Pénteken a győri Hotel Konferencia báltermében vacsorával egybekötött táncos-zenés est várja az érdeklődőket. December 8-án három rendezvény kerül megrendezésre: a délután folyamán egy tánc workshop, este a hagyományos nagykoncert a Richter Teremben, majd ezt követően egy hajnalig tartó afterparty.
A fesztivál fellépői idén is a műfaj és a magyar zenei élet kiváló képviselői. Ismét elhívtam a fesztiválra példaképemet, Christoph Steinbachot, akivel az első boogie estet indítottuk. Sokan kérdezték azóta, hogy mikor jön újra Győrbe, így örömmel mondhatom, hogy ismét hallhatják játékát a fesztiválra látogatók. A másik fő fellépő Christian Christl lesz, aki Németországból érkezik a fesztiválra. Számos zenei díj tulajdonosa, a blues legnevesebb képviselőivel játszott már együtt, mint például Ray Charles, B. B. King vagy Miles Davis. Külön érdekesség, hogy édesanyja magyar, mégis első ízben muzsikál hazánkban. A pénteki rendezvény főszereplője egy magyar-szerb rock and roll zenekar, a Streetrockers lesz. Az esteket színesíti egy profi táncos testvérpár is Lengyelországból, akik jelenleg a világranglista második helyezettjei. A koncerteken én természetesen triómmal lépek fel, és további meglepetésvendégekre is számíthat a közönség a hagyományoknak megfelelően.
További információ a programokról és a fesztiválról a www.boogiefeszt.hu oldalon érhető el.

h.: A fesztiválra egy új lemezt is tervezel. Mit kell erről tudni?
D.B.: Nyáron felvettem egy szóló lemezt, melyen a legújabb számaimat játszom. A CD-n nemcsak kizárólag boogie woogie számok hallhatók (persze többségében azok), hanem más stílusok is. Nagyon friss lesz a lemez, az utolsó simításokat most végezzük rajta. A gyártótól szinte egyenesen a fesztiválra viszem a korongokat.

h.: Év közben is számtalan helyen felléptél. Merre jártál, kikkel koncerteztél?
D.B.: Az idei év is koncertekben gazdagra sikeredett, a hazai fellépések mellett koncerteztem Ausztriában, Németországban, Lengyelországban és Angliában is. Úgy érzem, hogy egyre jobban kezdek bekerülni a nemzetközi boogie woogie vérkeringésbe, ami nagy örömmel tölt el. A külföldi fesztiválokon a stílus legnagyobb képviselőivel játszhatok együtt, ami sok inspirációt ad számomra.

h.: Lassan befejezed az egyetemet. Hogyan tovább?
D.B.: Ez egy nehéz kérdés. Több út áll előttem: vagy elkezdek dolgozni vagy tovább tanulok (esetleg külföldön). Valószínű a kezdetekben a szakmámban szeretnék elhelyezkedni és amellett zenélni, aztán bízom benne, hogy egyre jobban a zene irányába fog eltolódni a dolog és pár év múlva főállású zenész lehetek.

hoati

„Lelkének egy darabja mindig itt lesz a szívemben” – interjú ifj. Katona Tamással

2012-09-13

Ifj. Katona Tamás első nagy és jelentős fellépése 1994-ben a paksi Gastroblues Fesztiválon volt. A sajtó úgy ünnepelte őt, mint ahogy egykor a gyermek Mozartot egész Európa. A tizennegyedik életévét még be sem töltötte, amikor a hazai blues rajongók már mind ismerték a nevét. 2007. október 3-án Texasba utazott és azóta ott él. Az eltelt években olyan zenészekkel játszott együtt, mint Wes Jeans, Alan Haynes, Jim Suhler, Lance Lopez, Texas Slim és Tommy Shannon, Stevie Ray Vaughan egykori basszusgitárosa. Jelenleg új lemezének utómunkálatain dolgozik.

hoati: Lassan öt éve annak, hogy az Egyesült Államokba költöztél. Hogyan sikerült megszoknod az egészen más kultúrát?
Ifj. Katona Tamás: Eleinte nagyon furcsa volt, ugyanakkor jó érzés is, hogy eljuthattam arra a földre, ahova régóta vágytam. Kizárólag Stevie Ray Vaughan iránti erős vonzalmam miatt jöttem Texasba. Egy különös belső érzés irányított, hogy nekem itt a helyem és vinnem kell tovább, amit Stevie itt hagyott. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy olyan emberek álltak és állnak mellettem, akik rengeteget segítettek a beilleszkedésben. Először egy magyar származású barátom adott szállást otthonában közel másfél évig. Voltak pillanatok, amikor kicsit elbizonytalanodtam, gyötört a honvágy, magányos voltam. Megfordult a fejemben, hogy haza kellene mennem, de a szüleim nagyon sokat bátorítottak, hogy legyek erős és tartsak ki lelkileg. Ez nekik sem volt egyszerű, sőt, sokszor nagyon nehéz volt. A Jóisten viszont úgy akarta, hogy itt maradhassak. 2009 elején megismertem azt a lányt, aki immár három éve a feleségem. Rachelnek köszönhetem egyrészt azt, hogy hivatalos letelepedési engedélyt kaptam és jövőre már állampolgárságot kérhetek, másrészt pedig a biztos egzisztenciát, amit az ő segítsége nélkül nagyon nehéz lett volna elérni. Tavaly költöztünk egy szép kis házba Friscóba, ahol most boldogan élünk. Azt hiszem, ezzel a gyermekkori álmom megvalósult. Egy napon talán még könyvet is írhatnék az itteni kalandjaimról.

h.: A Voodoo Blue nevű zenekarral példaképed, Stevie Ray Vaughan örökségét ápoljátok. Mennyire van igény egy ilyen tribute bandára?
K.T.: Erre nagy igény van főleg itt Dallas környékén, mivel rengeteg ember – főleg a 40-50 év körüli és efölötti korosztály – emlékezik Stevie Ray Vaughanre. A legtöbben még élőben is látták és az óta is emlékeznek a tragikus napra, amikor a rádiók és TV-k Stevie halálhírével voltak tele. A Voodoo Blue célja, vagy inkább küldetése, hogy ennek a csodálatos embernek a zenei hagyatékát ápolja, hogy mindig emlékezzenek az emberek, ki is volt Stevie Ray Vaughan. Rengeteg rajongónk van az egész Dallas / Fort Worth körzetben. Egyelőre itt játszunk a leggyakrabban, de másfelé is utazunk, Austinban, Houstonban és más texasi városokban is megfordultunk már. Igazából most egy profi menedzsmentet keresünk, ami országszerte tudna koncerteket szervezni. Büszkén mondhatom, hogy a világ minden tájékáról vannak rajongók, akik rendszeresen üzennek nekünk interneten keresztül és kérdezik, hogy mikor megyünk már koncertezni, pl. Japánba. Óriási érzés, hogy így szeretnek bennünket. Ez mindhámunkat épít, inspirál.

h.: Jelenleg saját együtteseddel, a Tommy Katona Banddel rögzített lemezed utómunkálatai folynak. Mire számíthatnak az érdeklődök?
K.T.: A Voodoo Blue és a Tommy Katona Band ugyanaz a zenekar, csak más repertoárt játszunk. A Voodoo Blue - Tribute To Stevie Ray Vaughan kizárólag SRV számokat ad elő. A nevemet viselő együttessel többfajta zenét is játszunk, saját szerzeményeket, régi bluesokat modernebb felfogásban és hangszereléssel. Ezekből a dalokból fog összeállni az a bizonyos lemez. Itt a cél végül is hasonló, mint Stevie Ray Vaughannál: a blues örökség ápolása, életben tartása, megújítása. Ez a saját vonal, amivel igazán szeretnék előre törni. Nem áll szándékomban egész életemben Stevie muzsikáját játszani és a kalapját viselni, bármennyire is jólesik. Belőle csak egy volt, egyszeri és megismételhetetlen. Lelkének egy darabja mindig itt lesz a szívemben és bármilyen zenét is fogok csinálni a jövőben, az ő inspirációja mindig jelen lesz.

h.: Mikorra tervezed az album megjelenését, milyen úton-módon lehet majd Magyarországon beszerezni?
K.T.: Elvileg októberre tervezzük a megjelenést, addig pedig intézzük a szerzői jogi ügyeket, valamint a lemezborító tervezését. Az interneten is meg lehet majd vásárolni az iTunes zeneáruházában.

h.: A közelmúltban egy hangszergyártó cég keresett meg. Mesélnél erről nekünk?
K.T.: Az Indiana államban székelő Hamiltone gitár- és erősítőgyártó cégtől idén áprilisban kaptam a megtisztelő lehetőséget, hogy az elsőszámú reklámemberük (endorser) lehetek. Az együttműködés révén nagyon jutányos áron sikerült hozzájutnom egy erősítőhöz, illetve Stevie Ray Vaughan Hamiltone gitárjának pontos másához. Ezt a bizonyos gitárt lehet látni többek között a Cold Shot és Couldn’t Stand The Weather videoklipeken. Emellett a New York Amp Show-ra is meghívtak – ez egy nagyszabású gitár, erősítő és pedál kiállítás –, hogy ott képviseljem a céget. Sosem jártam New Yorkban azelőtt, így óriási élményekkel gazdagodtam. A Times Square-en, B.B. King klubjában sikerült egy helyi blues együttessel jammelni, a következő napon megnéztem a híres Carnegie Hallt, ahol Stevie a 30. születésnapi koncertjét játszotta 1984-ben, ezután pedig ismét egy blues jamre mentem a West Village-be, Manhattan szívébe. Nagyszerű volt, nagyon jó zenészekkel játszhattam együtt és nagy elismerést kaptam. A Hamiltone céggel természetesen azóta is kapcsolatban vagyok és minden koncerten használom ezt a csodaszép hangszert.

h.: Július elején néhány napot Magyarországon töltöttél. Milyen élményekkel tértél vissza Texasba?
K.T.: Nagyon jó volt ismét otthon lenni, bár nagyon rövid volt az idő. Jó érzés volt újra látni a családomat és a barátaimat. Ez nekem feltöltődés minden alkalommal, amikor hazamehetek kicsit. Szülővárosomban, Pécsett a Zsolnay Negyedben található E78 klubban adtam egy koncertet a PMD Blues Banddel, annak idején velük kezdődött a zenei pályafutásom, édesapám által kerültem be az együttesbe kilenc évesen. Ezután a 20. Paksi Gastroblues Fesztiválon játszottam régi barátaimmal, zenésztársaimmal, Fekete Attilával és Mezőfi ’Fifi’ Istvánnal. Hihetetlen szeretettel fogadtak, a közönség nagyon hálás volt, így még különlegesebb volt a fellépés. Közreműködött még édesapám, id. Katona Tamás és Pfeiffer Ákos. Elmondhatatlanul jó érzés látni olyan fiatal tehetségeket, mint Ákos, aki 2005-ben Pakson, ugyanazon a színpadon látott engem először játszani és ennek hatására ragadott gitárt, s mostanra profi gitárossá fejlődött és szép sikereket ért el. Megnyugtat, hogy a blues jövője igenis jó kezekben van, és a fiatalok viszik tovább az ősök zenéjét, szellemét.
Itt szeretném külön megköszönni Gárdai Györgynek a meghívást a fesztiválra, azt hiszem az ő segítsége nélkül talán nem is jutottam volna el idén Magyarországra. Óriási élmény volt, nagyon köszönöm mindenkinek, aki ott volt és támogatott!

h.: Milyen fellépések várnak rád a közeljövőben?
K.T.: Folyamatosan játszunk a zenekarral, hetente két-három koncert van, de előfordul, hogy több is. Vannak klubok, bárok, ahová rendszeresen visszajárunk. A naptárunk elég sűrűn be van táblázva, van dolgunk bőven, hála Istennek. Szabadtéri koncerteken is játszunk, illetve privát meghívásokat is vállalunk. Szép számú közönségünk van, sokan szeretnek és támogatnak. Remélem ez csak gyarapodni fog és egyre többen megismerhetnek a közeljövőben.

hoati

Bemutatkozik a Fat Cat

2012-06-08

A Czibolya testvérpár alapította budapesti Fat Cat a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rock irányzatokból táplálkozik, de zenéjükben alkalmaznak pszichedelikus elemeket is. A rövid idő alatt jelentős mennyiségű kisebb-nagyobb klubot és több fesztivált is megjárt együttest hihetetlen színpadi energia jellemzi. Következőnek június 21-én az A38 Hajó tetőteraszán találkozhat velük a közönség.

hoati: Lassan három éve annak, hogy testvéreddel, Péterrel megalakítottad a zenekart. Miért éppen ezt a nevet választottátok a bandának?
Czibolya Tamás: Ez egy igen sűrűn ismételgetett kérdés a zenekarral kapcsolatban. Miért pont Fat Cat? Van oka egyáltalán ennek a névválasztásnak? A helyzet az, hogy az első koncertünk előtt még az anonimitás áldásos leple alatt garázdálkodtunk, a programba viszont ugye írni kellett valamit. Igazi ipari szülés következett. A mai napig nem tudom, hogy áldjam vagy átkozzam-e magam az ötletem miatt, mindenesetre rajtunk ragadt név, a macska figura meg főleg.

h.: Hogyan definiálnád az együttes stílusát?
C.T.: A zenénk alapvetően a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji, ma már kissé elvontabbnak titulált blues-rock irányzatokból táplálkozik. Szerves részét képezi az egyre inkább domináló instrumentalitás, illetve - elvégre gitárzenéről van szó - minden zaj és zörej, ami egy régi startocasterből kihozható. Egy osztrák programfüzetben „Psychedelische Blues-Rock” zenekarként tüntettek fel bennünket. Szerintem, ez elég jól fedi a valóságot.

h.: A jelenlegi felállásotok a közelmúltban alakult ki. Mi tette szükségessé az énekes cserét? Milyen a közös munka Kőszegi Zsolttal?
C.T.: Őszintén szólva, sokaknak szemet szúrhatnak a sűrű tagcserék az énekes-, illetve dobos posztokon. A formáció mind a mai napig alakul, a maga módján képlékeny. Az öcsémmel ketten keressük az ideális utat és persze eközben rengeteg új tapasztalatot szerzünk. Minden váltásnak meg volt a maga oka, de úgy érzem a cserék - habár sosem egyszerűek - alapvetően előremutatnak.
Kőszegi Zsolt még januárban fogadta el a meghívásomat, mely - a közös munkán fellelkesülve - eleinte egy-két, végül pedig minden további koncertre szólt. Hazai viszonylatban, a megfelelő körök által igen elismert zenészről beszélünk, aki tényleg rászolgált a hírnevére. Zseniális hang, szeretek vele egy színpadon állni.

h.: Egy hozzátok hasonló fiatal zenekarnak milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
C.T.: A hazai könnyűzene helyzete semmiképp sem rózsás. Abban az esetben, ha az ember ráadásul hozzánk hasonlóan, még rétegzenét is játszik, úgy ez hatványozottan igaz. A Fat Cat-tel most zömmel neves, a köztudatban igen jó megítélésnek örvendő klubokban játszunk, valamint külföldön is gyakran vannak fellépéseink.
Kevesen látnak csak bele, mennyi befektetett energia, milyen mennyiségű munka bújik meg akárcsak a legkisebb eredmény mögött is. Tapasztalataim szerint a magyar zenészek között borzasztó mértékű széthúzás uralkodik. Egymás segítése helyett a „ha nekem nem jó, másnak se legyen” alapú gáncsoskodás dominál. Minden tiszteletem azé a maroknyi emberé, akik néhanapján képesek még rácáfolni erre a szomorú realitásra.

h.: Számos magyarországi klub mellett Nyugat-Európában is felléptetek. Merre jártatok?
C.T.: Európa - mint olyan - afféle jelképes célkitűzéssé vált az elkövetkezendő időszakra. Hála a közösségi-, illetve videómegosztó oldalaknak, sokan találtak ránk és több megkeresést, meghívást is kaptunk. Idén, az őszi klubszezonban központunká újfent inkább Bécs válik, de az osztrák területeken túl egyéb kiruccanások is találhatóak már a 2012-es koncertnaptárunkban.

h.: A nyári fesztiválszezonban hol láthatnak benneteket az érdeklődők?
C.T.: Sajnos-szerencsére a nyarunk meglehetősen szellős ilyen szempontból. Műhelymunkák jellemzőek mostanában a zenekarra, felvételeket készítünk, jelentékeny mennyiségű újdonság várható az elkövetkezendő hónapokban. Erre az időszakra épp ezért csak néhány nagyobb budapesti koncerttel készülünk, ilyen lesz például a legközelebbi, június 21-én esedékes fellépésünk is az A38 Hajón.

hoati

A faműves blues muzsikus

2012-04-11

Az Erdélyből származó Szabó Ferencz Lóránd (Jimi Taylor), a Rockin' Chair és Jimi Taylor Band zenekarok alapítójaként legfőképpen a blues gyökereit ápolja, de sokszínű muzikalitását számos felállásban, több eltérő stílust képviselő együttesben is megmutatta már. A fiatal generáció egyik figyelemreméltó gitáros-énekese, a magyar blues élet feltörekvő egyénisége.

hoati: A gyerekkorodat a romániai Szászrégenben töltötted. Hogyan kerültél Magyarországra?
Szabó Ferencz Lóránd: Vajdahunyadon születtem, de nem sokkal utána Szászrégenbe költöztünk, szüleim és nővérem a családjával most is ott élnek. Nem gyakran van lehetőségem rá, de amikor tudok, mindig hazalátogatok. 1999 szeptemberében kerültem Magyarországra, amikor felvételiztem a budapesti Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskolába, faműves-fafaragó szakra, amit két év alatt sikeresen el is végeztem. Előtte a faipar területén dolgoztam Szászrégenben, először festő-dekoratőrként, aztán fafaragóként, de amikor úgy éreztem, hogy az életem elérkezett egy keresztúthoz, s hiányzik valami, elköltöztem Budapestre.

h.: Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?
Sz.F.L.: Tekerjük vissza a filmet a diákéveimhez. Mielőtt leérettségiztem, már kialakult bennem egyfajta kapcsolat a zenével, ami arra késztetett, hogy megtanuljak gitározni. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségiztem szobrászat szakon, ahol az osztályok úgy voltak kialakítva, hogy nem volt külön zene szakos és képzőművészetis osztály, így a muzsikusnak készülő osztálytársaim révén közelebbi kapcsolatba kerülhettem a zenével. Vásároltam egy sérült fémhúros gitárt egyik osztálytársamtól, aki megtanította nekem az első akkordot lefogni. Megjavítottam a hangszert és elkezdtem szorgosan pengetni.
Később (kb. 11 éve) megismerkedtem Fekete Jenővel, pontosabban, vettem a bátorságot és odaléptem hozzá egy Old Man's Pub-os Muddy Shoes koncert után, s megkértem őt, hogy segítsen eligazodni a bluesban, mutasson pár kottát. Két napra rá ott ültünk egész délután nála a szobában, ő játszott gitáron és énekelt, én meg elkezdtem kísérni szájharmonikán. Általa ismertem meg a blues zene nagyjait, Robert Johnson, Muddy Waters, John Lee Hooker, B.B. King, Buddy Guy, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, stb. munkásságát, akiknek a muzsikája most is nagy hatással van rám. De ahogy azt szokás mondani, rá kell érezni a bluesra ahhoz, hogy valaki hitelesen el tudja játszani, elő tudja adni, hiszen a blues nem csak egy műfaj, hanem egy életérzés. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor elkezdtem mélyebben belevetni magam a zenélésbe.
Egyébként az egyik fülemre születésem óta nem hallok, emiatt nem is írattak be szüleim zeneiskolába tízenévesen. Ennek ellenére egész jól kifejlődött jobb fülemre a hallásom, és talán ez motivált, hogy megtanuljak hangszeren játszani. Először hegedűvel és tangóharmonikával próbálkoztam, végül a gitárnál kötöttem ki, az éneklés és a szájharmonikázás utána jött. Valamennyi hangszeren autodidakta módon tanultam, a gitározást művelem leginkább, s énekelek. A szájharmonikát kevésbé van alkalmam fújni, legfeljebb ha szólóban játszom.

h.: Milyen formációban kezdtél zenélni?
Sz.F.L.: Az osztálytársaimmal a P.F.E.A. Kézműves és Szolgáltató Szakiskolában alapítottuk életem első együttesét, aminek a neve rövidítve É.Z.D.N. volt, ami annyit jelentett, hogy Élő Zene Van, Disco Nincs. A bandában Toperczer Ákos basszusgitározott, akivel később a Blues On Stage és Rockin' Chair zenekarokban játszottam együtt.

h.: Jelenleg több együttesben is zenélsz. Mesélnél ezekről a formációkról?
Sz.F.L.: Ezelőtt tizenegy évvel, mielőtt még a faműves-fafaragó szakmát is megszereztem volna, egy duót alapítottunk egyik ismerősömmel, ő énekelt és gitározott, én gitároztam és vokáloztam, ami rövid ideig, de működött. Később bekerültem a Blues On Stage nevű blues-rock együttesbe. Nagyon jó koncerteket adtunk, de aztán „kiégett” a dolog, családi problémák is adódtak egy-két zenésztársam életében, viszont én úgy gondoltam, hogy folytatom. Mivel korábban énekeltem pár dalt a Blues On Stage bulikon, ezért Toperczer Ákossal (basszusgitár), Bíró Zoltánnal (dob) és Márkus Lászlóval (szájharmonika) először quartet felállásban játszottam. Az együttest elneveztük Rockin' Chair-nek. Idővel csatlakozott hozzánk a Blues On Stage gitárosa, Zombori Gábor is. Utóbb átalakult a zenekar. A basszusgitáros Cser László, a dobos Idrányi Barna és a szájharmonikás Svoboda Róbert alkotta csapat egész jól bevált felállás lett, egyre nagyobb körben kezdtek megismerni bennünket, egy-két éven belül már fesztiválokon játszottunk, majdnem egész évben voltak fellépéseink. Azonban a tagok nagy része más zenekarban is játszott, így egy idő után már nem sikerült összeegyeztetni a koncerteket és a helyettesítést. Aki ráért, eljött, aki nem, azt pótolni kellett. Ekként jött a képbe Köteles Róbert, Kiss Dala Péter, Szabó Tamás, Mezőfi ’Fifi’ István, Szabó ’Csobán’ Gergő, Lakatos ’Szoszó’ Sándor és Nagy Zsolt, akik mind kiváló muzsikusok. Különféle felállásokban léptünk fel, volt duó, trió, quartet és quintet összeállítás is.
A folyamatos tagcserék végett 2010 második felében úgy döntöttem, hogy Jimi Taylor Band néven folytatom tovább, mivel én voltam az egyetlen biztos pont az együttesben, illetve az ismerőseim és a rajongók nagy része évek óta Jimi becenevemen ismernek, ami 14 éves korom magasságában ragadt rám. Leginkább session zenészekkel (Kárpáti László - percussion, Csók Imre - basszusgitár, Lakatos ’Szoszó’ Sándor - billentyűs hangszerek, Nagy Zsolt - billentyűs hangszerek, Szabó Tamás - szájharmonika) játszom, mindig más felállásban.
Közben bekerültem a blues-rock és country feldolgozásokat interpretáló Magnolia Gardenbe, valamint a blues, soul, jazz és pop dalokat előadó Rita Soul nevű akusztikus trióba.

h.: Milyen gitárokon játszol?
Sz.F.L.: Van egy Cort elektroakusztikus gitárom, egy Ibanez AS73-BS Jazz gitárom, egy vörös színű Fender Squier Bullet Stratocasterem, és egy fekete elektroakusztikus Oscar Schmidt dobro gitárom. Alapból csöves erősítőn játszom (Fender Hot Rod Deluxe), néha effektet is használok, de leginkább akusztikus gitáron szeretek játszani.

h.: Mennyire figyeled a blues világ napi aktualitásait?
Sz.F.L.: A mindennapokban nem sok időm marad arra, hogy az internetet böngésszem, hogy utána olvassak dolgoknak, de amikor tehetem, próbálok minél több infót begyűjteni. Amit nagyon hiányolok Magyarországon, az az, hogy nincsenek blues fesztiválok, vagy nagyon kevés van, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt. Régebben néhány szervezést én is bevállaltam, pl. 2007-ben Buddy Májkival együtt csináltunk egy kisebb blues-rock fesztivált az Almássy téri Szabadidőközpontban, ami elég jól sikerült.
A blues nagyjai közül nagyon sokan már az égi zenekarban játsszák a dalt, akik még élnek pedig lassan olyan korba érnek/értek, amikor már csak egy-két nagyobb fellépésre marad energiájuk, vagy már arra sem, aztán pihenés, éppen ezért a fiatalabb generációnak erősíteni kell a mezőnyt.

h.: Létezik olyan hely, ahol rendszeres fellépési lehetőséget kaptok?
Sz.F.L.: Igen, van egy-két olyan pub, vagy nagyobb szórakozóhely, ami biztos pont, s bízom benne, hogy a számuk egyre csak gyarapodni fog. Rendszeresen játszunk az Old Man's Music Pubban, múlt év végéig a Yes Pubban is többször felléptünk, reméljük, hamarosan visszamegyünk oda. Téli időszakban a Lámpás Klubban koncertezünk, akusztikusan pedig havonta egyszer a Limonádé Joe country pubban játszom. Májusra a Silenus étterembe kaptunk meghívást, és úgy néz ki, hogy időközönként fel fogunk lépni a Lokál Kávézóban Szabó Tamással, de további helyek is szervezés alatt állnak.

h.: Tervek a jövőre nézve?
Sz.F.L.: Tervek mindig vannak, kérdés, hogy sikerül-e kivitelezni őket. Múlt év tavasszal sok koncertünk volt, a legmelegebb hónapokban viszont kevésbé sikerült fesztiválokon fellépni, ezért nem lenne rossz ezen a nyáron erősíteni egy kicsit a fesztiválok terén, de tervezek Erdélyben is fellépést.
Szeretnék egy lemezt felvenni, de még nem körvonalazódott bennem teljesen, hogy milyen dalok fognak rákerülni, illetve még azt sem döntöttem el, hogy akusztikus vagy zenekari jellegű legyen. Sok koncerten kérdezik, hogy van-e már CD-nk, és ez visszajelzésként azt sugallja, annak ellenére, hogy az mp3 világában élünk, azért még mindig szükség van a kézzelfogható albumokra is. Persze, mint tudjuk, manapság nem is olyan könnyű lemezt kiadni, mint ahogy azt sokan gondolnák. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy szeretnék minél hamarabb egy saját CD-t tartani a kezemben, saját produkcióval, úgyhogy szponzorok segítségét, minden támogatást vagy ötletet szívesen veszek.

hoati

A szájharmonikás ex-pénzügyminiszter

2012-03-09

Oszkó Péter leginkább a közéleti és politikai szerepvállalása végett ismert, s kevesen tudják róla, hogy szabadidejében a Blue sPot zenekarban szájharmonikázik. Az alábbiakban ezen oldaláról tudhatunk meg többet.

Oláh Andor: Emlékszel-e arra a meghatározó pillanatra, ami arra késztetett Téged, hogy szájharmonikát ragadj - esemény, film, valamilyen előadó - és elindulj a blues világába, mint zenész?
Oszkó Péter: Emlékszem, különösen azért, mert ezt a sztorit, ha nem is zenész körökben, de sok más helyen már többször elmondtam. Eredetileg klasszikus zongorán tanultam, gyerekkoromat végig kísérte a zene, de ebből persze még nem következik, hogy az ember elkezd szájharmonikázni. Ez a hangszer teljesen véletlenül került a kezembe. Gimnazista koromban gyakran nyaraltam úgy, hogy stoppolva közlekedtem és egyszer Balatonról jöttem úgy haza, hogy egy zenekari kisbusszal vettek fel, ahol nagyon jót beszélgettem egy amatőr bandával. Végül úgy búcsúztak el tőlem, hogy a kezembe nyomtak egy szájharmonikát, hogy próbáljam ki ezt a hangszert is. Valójában mikor az interneten lehetett elérni anyagokat, akkor jöttem rá, hogy a harmonikázásnak is meg van a maga technikája és a maga hangskálái, amit érdemes megtanulni, érdemes játszani. Úgyhogy igazából a hangszer talált meg engem, mindenféle tervezettség nélkül és spontán módon. Nagyon könnyen megszerethető hangszer a szájharmonika.

O.A.: Szerinted mi az, ami a bluesban megfoghat egy embert első hallásra?
O.P.: Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy a jelenlegi zenekarommal nem, vagy nem csak klasszikus blues zenét játszunk. Számos helyen próbálom a harmonikát használni, nem feltétlenül csak hagyományos megoldásokkal. A világzenétől, a népdalfeldolgozásoktól a klasszikus rockon és a grunge-on át egészen a sanzonok világáig sokféle stílusjegy megtalálható a számainkban. Számomra ezért a szájharmonika nem is csak szűken a klasszikus blues zenéhez kötődő hangszer. Ezzel együtt én azt gondolom, hogy a bluesnak is, meg általában a szájharmonika zenének is, van egy olyan hangzásvilága és vonzereje, amiben benne van a kreativitás lehetősége, az azonnali improvizáció, a mindenki füle hallatára zajló alkotás folyamata. Benne van az, hogy a hangszerből olyan zene szólal meg, ami a zenésznek nem csak a technikai tudását, de pillanatnyi hangulatát és érzéseit is visszaadja. Ezt a műfajt és ezt a hangszert sosem lehet gépiesíteni, számítógépes, elektronikus megoldásokkal, szintetikus sablonokkal kiváltani. Félreértés ne essék, szerintem a kortárs technológiai vívmányokat felhasználó zenék is lehetnek nagyon jók, de van, amit nem fognak tudni sosem kiváltani és kiszorítani. Erre pedig remek példa azonnali kreativitást felmutató és ezért azonnali érzéseket közvetíteni képes, lényegében a közönséghez valós időben beszélő zene, aminek az unikum jellegét éppen a mainstream irányzatok elgépiesedése hangsúlyozza ki. Számomra részben a blues, részben minden más, amit szájharmonikával játszható, ezt jelenti.

O.A.: Az itthoni mamut fesztiválok szervezői és egyes sztárjai a bluesnak arról beszélnek, hogy nem megy a blues, nem divatos, vagy hallottam olyan kifejezést is, hogy halott. A blues igaz, hogy rétegzene, de a művészetben szerintem nincsenek mértékegységek. Ez a zene fontos része az egésznek, ami áthatja a jazz, rock, pop és world music világát is. Szerintem igaz, hogy fél lábon áll a hazai blues, de egy minden zenére érvényes természetes mozgásában közelít a holtpont felé (mint szerintem a világzene is). A zenészeknek, szövegíróknak, szakembereknek, a hazai médiának és szervezőknek dolga, kötelessége, hogy a nálunk közel 50 éve meghonosult zenét átsegítse ezen a küszöbön. Ez nekem olyan, mint a világ törekvése arra, hogy találjanak még egy élhető bolygót az űrben ahelyett, hogy vigyáznánk a Földre. Szerintem globális átalakulás megélői vagyunk, gazdasági, ökológiai és ezek hatására egy kulturális átértékelődés is zajlik. Mi a Te véleményed erről?
O.P.: Szerintem szó sincs arról, hogy a blues halott. Én azt gondolom, amit az előbb elmondtam: az én szememben a blues, az élő zene egyik prototípusa. Valójában ma üzleti modellt egyre inkább élő zenére lehet felépíteni; fesztiválokra, színpadon játszott zenére. Tehát én azt gondolom, hogy ha volt is egy olyan hosszú időszak, amikor, mondjuk úgy a kommersz sztenderdekre vagy gépesített megoldásokra épülő zenének szinte kizárólagos konjunktúrája volt és óriási közönséget tudott teremteni magának, azáltal, hogy újra az élő zene az, amivel a közönséget lehet vonzani, a színpadi produkciónak egyre inkább értéke lesz, és egyre inkább újraértékelődik a hangszeres játéktudás.

O.A.: A bluest főleg Európában beskatulyázták egy bizonyos érzéssel azonosítva, ez köszönhető egy régebbi politikai kommunikációnak is, ami az üldözött amerikai feketék tragikus helyzetére igyekezett felhívni a figyelmet, de aki ismeri ezt a zenét, tudja, hogy ez csak egy része a blues kultúrának. A blues zene és annak szövegei az előadókat körülvevő - durva szóval - bulvár világában megjelenő eseményeket, illetve személyes élményeiket énekelték meg, ez által aktuális volt és ismert, mint Lópici Gáspár az utca hírmondója. Én a hazai blues tovább lépésének esélyeit ebben látom. Merni kell megfogalmazni a világot akkor is, ha az éppen ellentétes a jelenkor meghatározott kultúrájával. A bluest hallgatók létszáma is valószínűleg a kiöregedésnek köszönhetően változott. Ez a generáció szinte szakemberként, gyűjtőként vett részt a koncerteken. Ezek az emberek ma már otthonaikban hallgatják lemezeiket és nézik videón kedvenceiket. Felgyorsult a kommunikáció, ezt a zenét a gyerekek szinte az internetes kultúrában felnövő generációjához eljuttatni nagyon nehéz a régi üzenettel, ma már mások a zenei alapok és más a slang. Beszéltem egy 90-es években sztár dj-nek számító emberrel, aki azt mondja, hogy az ő közönsége sincs már a parti helyeken, már ő sem érti a mai nyelvezetet, hatalmas a rotáció, egy-egy trend maximum 1-3 évet jelent, bő kézzel mérve is. Én azt mondom, hogy a több száz éves gyökerekkel rendelkező zene és az elektronika találkozása értő kezekben időt állóvá teheti a bluest, a tradíciók maximális tisztelete és ápolása mellett. A tradicionális bluesban megjelenő beates alapok egyben már retro, illetve a legmodernebb megszólalásával teszi izgalmassá a zenét. Ezt hogy látod, érzékeled?
O.P.: Rengeteg lehetőséget látok a blues továbbélésére. Ha tíz évvel ezelőtt valakit megkérdeztem, hogy mi a mainstream zene, akkor mondott egy vagy két irányzatot. Ma szerintem nem lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a mainstream, mi a divatos zene. Manapság egyre inkább elfogadott, hogy rengeteg műfaj létezik egymás mellett, időről időre az egyikre vagy másikra több figyelem irányul, de nincs többé kizárólagos, vagy egyedüli domináns sem, miközben az egyes műfajok egyre inkább keverednek, egyre gyakrabban kerülnek kölcsönhatásba egymással. A saját tíz éves fiamon látom, hogy miközben az osztálytársaival, barátaival saját korosztályuk zenéjét hallgatják, ha én mutatok neki egy-két klasszikus bluest, illetve nem erőszakosan, csak rávezetve mutatok internetes oldalakat, ahol ezeket meg lehet hallgatni, pillanatok alatt rá tud kapni, meg tudja szeretni és utána ő maga kezdi el ezeket tovább keresni. A zene korlátok nélküli terjedése egyidejűleg a kombinációk óriási számát teremti meg, mert innentől lehet akár kísérletezni azzal is, hogy valaki szájharmonikával elektronikus alapra játszik vagy nem csak klasszikus bluesra, hanem népzenei motívumokra, és nincs ok félni tőle, hogy ezzel olyan a szűk rétegzenét hozna létre, ami ne tudná megtalálni a közönségét.

O.A.: A magyar mecenatúra siralmas állapota minek köszönhető? A tehetős ember is érti, szereti, élvezi a muzsikát születésétől haláláig, de nem áldoz rá. Nem tudják esetleg, hogy a zene mögött muzsikusok ülnek, akik siralmas körülmények között kénytelenek alkotni, vagy azt, hogy egy-egy fesztivál, ami sok embernek nyújthatna kikapcsolódást és élménytöltődést ebben a feszült világban? Nyugaton egy tehetős ember nem jet-ski sportba önti a pénzt, hanem jótékonykodik, segíti a társadalom kulturális szegmensét. Erről mi a véleményed?
O.P.: Az itthoni elit megteremtődő félben van, és mint ilyen, alapvetően a saját belső problémáival van elfoglalva. Az, hogy a legkülönbözőbb anyagi helyzetben levő emberek szeretik a zenét, borzasztó könnyen megmagyarázható; a zene jellemzően nem az anyagi jellegű problémáknak, hanem bármelyikünk életében felgyülemlő érzelmi töltéseknek a levezetése, kisülése. Ma azonban a - mondjuk úgy - felső tízezer vagy a jómódban élő emberek, különösen a mostanság, többségében leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a tipikusan még nem olyan rég, közelmúltban elért anyagi sikereiket tartósítsák, biztosítsák és a gyerekeik, unokáig számára is elérhetővé tegyék. Nincsen még meg Magyarországon az a több generációs gazdagság, az a polgári jólét, aminek a biztonsága mellett az ember már azzal foglalkozik, hogy kortárs képeket gyűjt, művészeket támogat, vagy a kortárs zene továbbélését segíti. Szűk körben persze léteznek effajta kezdeményezések, de a mértékük, kiterjedésük még távol van az ideálistól. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ez nagyságrendjében megváltozzon akár két-három generáció is szükséges.

O.A.: Mi a célod a saját zenekaroddal?
O.P.: Fontos, hogy elmondjam, hogy ezt a zenekart nem én alapítottam. Amellett, hogy az életem során mindig fontos volt a zene, nem erre tettem rá a karrieremet, nem ezzel töltöttem a legtöbb időt, hanem búvópatakként néha feltűnt, néha szinte teljesen nyoma veszett. A mostani bandába teljesen véletlenül keveredtem, de azóta sem merült fel, hogy kikeveredjek belőle. Ez számomra egy olyasfajta szerencsés lehetőség, ahol azt a hajlamomat, hogy szeretek zenélni és szeretek zenei környezetben feloldódni, kiélhetem. Egyfajta kiegészítő önmegvalósítás és feloldódás. Mindez nem úgy értendő, hogy a zenekar másodlagos lenne, viszont a magam részéről nyilván nem tudok a zenélés és a zenekar működésének motorja lenni, hiszen személyes energiáimat rengeteg más dologra is fordítom, viszont amily sebességet a banda többi tagja diktál, azt mindenképp tartom. Így például nem álltam le a zenéléssel és a koncertezéssel még a pénzügyminiszterségem egy éve alatt sem.

O.A.: Kikapcsolódás, vagy egy kicsit több? Közölni szeretnél esetleg valamit ezzel, vagy csak hagyod, had menjen? Esetleg több cél, lemez, fellépések?
O.P.: A lemezzel kapcsolatban: részben már tettünk lépéseket ebbe az irányba, stúdióban felvettünk tíz saját számot, amik akár lemez kiadására is alkalmasak lehetnek. Azóta még több új szám készült, amelyeknek szerintem mindegyike nagyon jól szól. A lemezkiadásnál azonban nekünk sokkal fontosabb, hogy legyen rendszeres fellépés, legyen rendszeres megjelenés. Ráadásul én a magam részéről kifejezetten ambicionálom, hogy egyszerű blues kocsmákba kerüljünk el és ott tudjunk játszani.

O.A.: Melyik volt eddig a legélvezetesebb koncertetek?
O.P.: Különböző szempontból nagyon emlékezetes helyeken is játszottunk. Koncertélményként - ez alatt azt értem, amikor a közönség együtt él a zenekarral, ugrál, hullámzik - az első szigetes koncertünk volt talán a legemlékezetesebb. Emellett voltak más sajátos élményeink is. Pénzügyminiszterként például úgy jelentem meg a 2010-es menedzserbálom, hogy a megnyitó részeként beszédet mondtam, díjakat adtam át, majd később szájharmonikásként is színpadra léptem a zenekarunkkal. Érdekes volt látni a közönség reakcióját. Öltönybe, szmokingba öltözött céges felsővezetők, amint megláttak engem a színpadon kvázi feloldódva zenélni, pillanatok alatt elözönlötték a táncparkettet és mindenki feszengés nélkül rögtön bulizni kezdett.

Oláh Andor

„Van egy új generáció, ami reményt ad…”

2012-01-10

A tavalyi év végén új lemezzel jelentkezett az évek óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Little G Weevil. Az énekes-gitáros 2004 szeptemberében megunva a hazai blues előadók nem túl perspektivikus helyzetét, először Alabamába költözött, később Memphisbe tette át a székhelyét. A Louisana Mojo Queen gitárosaként turnézott a déli államokban, majd egy rövid hazai és londoni kitérőt követően a 2008-2009-es év számára az utazásról szólt. 16 országban lépett fel, mely során olyan nevekkel játszott, mint Shemekia Copeland, Johnny Winter, The Holmes Brothers, The Neville Brothers, Terry Evans vagy Anson Funderburgh. A 2009 júliusától immár Atlantában élő muzsikus a The Teaser című korongját olyan zenészek segítségével készítette el, akik olyan blues legendákat kísértek korábban, mint John Lee Hooker, James Cotton, Lazy Lester. Őt kérdeztük…

hcs: 2004-ben költöztél ki az Egyesült Államokba. Tekinthetjük ezt sorsfordító eseménynek? Azóta máshogy látod a dolgokat?
Little G Weevil: Mindenképpen sorsfordító volt, hiszen mindent szinte elölről kellett kezdenem. Itt senki nem tudta, hogy hívnak, honnan jöttem, kivel játszottam, hány lemezt és milyen színvonalon adtam ki korábban. Minden találkozáskor és színpadra kerüléskor egy esélyem volt, tehát szívemet, lelkemet bele kellett adni, hogy mint zenészt elismerjenek és később is meghívjanak. Hála Istennek ez sikerült, de ez korántsem történt egyik napról a másikra. A göröngyökkel teli úton az ember sok mindent átértékel, levonja a következtetést, tapasztal és tanul. Ez mindenképpen pozitívan hat a zenédre és az emberi mivoltodra is.

hcs: Valószínűleg eleve elrendeltetett számodra ez a dolog. Szoktál rajta gondolkozni, hogy mi lett volna, ha Magyarországon maradsz?
L.G.W.: Emlékszem, a Szabó Tamás már 2000-ben megmondta, hogy én ki fogok menni. Biztos sokat beszélhettem róla. Én nagyon lelkesen, szenvedéllyel tele csöppentem be a hazai blues életbe. Kerestem az utakat, kitől lehet tanulni, ilyesmi. Nem voltam szégyenlős, tudtam mit akarok hallani, és mit akarok elérni. Annyira beleszerettem ebbe a zenébe, hogy engem semmi más nem érdekelt. Kapcsolatokat szakítottam meg, szüleimmel vitáztam, amit el tudsz képzelni. Engem senki le nem tudott beszélni a zenéről. 1996-ban 19 évesen az első komolyabb zenekarommal a Jefferson Blues Banddel tulajdonképpen már turnéztunk. Aztán jött a Pure Blues zenekarom első felállása, majd csatlakoztam Szabó Tamás zenekarához. 2001-ben újra alapítottam a Pure Blues-t, volt is bulink egy ideig, de lassabb lett minden. A zenekarokat egyre nehezebben lehetett eladni. Egy évvel később megismerkedtem Horváth Misivel, valahogy így: „- Gabesz van egy formációm és vidéken kéne játszani. Te leszel a vendég. Egy nappal előtte lemegyünk, próbálunk egyet. Jó gyerekek ezek, jól fogod magad érezni. Vonattal lemegyünk, veszünk pár sört, azt’ el leszünk. Mit szólsz? - Jól van!” Felszálltunk a vonatra, azt hittem ott is fogok megöregedni. Mentünk több mint 4 órát, aztán egyszer csak a Misi szólt, hogy itt vagyunk. Hol? A román határnál, a semmi közepén ott állunk az állomáson. Ott egy ember nem volt. Még a forgalom irányító is a szobájából sípolt. A ködben eltűnt a vonat, mi meg ott állunk a susnyásban. Később felvett minket az autó, Borsodi Lacika vezetett. Egy szeszfőzdében próbáltunk, gondolod milyen próba volt... Hahaha. De másnap megcsináltuk a koncertet ügyesen. Így kezdtem el Misivel duóban játszani. Szervezett is bulit rendesen. Szinte az ország összes kocsmájában játszottunk. Lehet, hogy a helyen a büdös életben nem volt élőzene, de a Misi addig „kaparta a gesztenyét” amíg eladta a formációt. Talán senki nem mert neki nemet mondani. Hahaha. Volt is rengeteg kalandunk, jó időszak volt. Másfél vagy két évig annyi duó bulink volt, hogy azt a végén energiával nem bírtam. Közben éreztem, hogy ennyi volt, egyre kevesebb embert illetve klubot érdekel a blues zene, zenekarral pedig majdnem lehetetlen normális pénzért koncertet lekötni. 2004-ben volt még egy próbálkozásom a Pure Blues zenekarral. Kijött a One című lemez, volt is valamennyi pénz promócióra, de két-három hónap alatt kiderült, hogy semmi komoly előre lépés nem lesz belőle. Volt pár turné a bandával itt-ott, de ennyi. Én meg annyira fanatikusan rajongtam a zenéért, hogy úgy éreztem egy lehetőségem van, kockára teszek mindent és máshol próbálkozom.

hcs: Rengeteg zenei élménnyel gazdagodtál ezen időszakban. Mennyiben változott a zenéhez való viszonyod?
L.G.W.: Sokat tanultam az elmúlt hét évben. Örülök, hogy pár évvel ezelőtt elkezdtem saját számokat írni. A zenéhez való viszonyom nem változott. Továbbra sem tudok élni nélküle, ha nem játszom legalább háromszor egy héten, furán érzem magam.

hcs: Ha most össze kellene állítani az önéletrajzodat, mit emelnél ki, mit vennél előre?
L.G.W.: Sorrendet nem tudnék most produkálni. Minden formáció, alkalmi produkció, külföldi és hazai kiválóságok kísérése vagy „csak” egy estés vendégeskedés rendkívül hasznos és élvezetes volt. Az örömzenélések, a közös turnék, az összes kiadott lemez, a turnébuszban eltöltött órák, füstös kocsmai beszélgetések, tévészereplések (itt kiemelném a Lottóshow-ban mezítláb ugráló vagy éppen a reggeli gyerek műsorban a röhögéstől félájultan babozó Spo-Dee-O-Dee zenekart), sorolhatnám még órákig. Legyen az Magyarország vagy az Egyesült Államok, minden zenéléssel töltött idő hozzájárult a fejlődéshez. Kiváló emberekkel hozott össze a sors az elmúlt több, mint másfél évtizedben.

hcs: A november folyamán jelent meg az új lemezed "The Teaser" címmel. Hogyan jellemeznéd ezt egy olyan embernek, aki nem hallotta még az albumot?
L.G.W.: Ez egy lélekkel teli, szívből jövő blues zene, 12 általam írt nótával. Igaz történetek ezek, néha viccesek, néha szomorkásabbak, de az egész lemeznek összességében nagyon pozitív kisugárzása van. Legyen az a táncos lábú vagy inkább ülős-figyelős zenehallgató, itt mindenki megtalálja a kedvére valót. 20 számból választottam ki a megmaradt tizenkettőt. A végeredmény 8 zenekaros és 4 szóló szám. A zenekar öttagú, mindegyikük kiváló zenész. Ezek az arcok olyan neveket kísértek a karrierjük során, mint: Muddy Waters, John Lee Hooker, Chuck Berry, Lazy Lester, John Hammond, Delbert McClinton és még sorolhatnám. Öröm volt velük dolgozni, elégedett is vagyok az anyaggal.
A lemezt egyébként abban a lakónegyedben vettük fel ahol a legendás Blind Willie McTell élt és dolgozott évekig. Volt egy több mint 100 éves zongora a stúdióban, amit leporoltam és behangoltattam. Egy hatvanas évekbeli analóg, szalagos szerkezeten futott át az összes felvétel, nagyon jó, bakelit hangzást adva a lemeznek. A hangmérnök Shemekia Copeland 2009-es Grammy-díjas lemezén is dolgozott, de csinált felvételeket Derek Trucks, Sean Costello, a Delta Moon és hasonló kaliberű zenészekkel, együttesekkel. Nagy dolgok ezek szerintem, boldog vagyok, hogy ezt megcsináltam. A lemez sajtó kampánya egyébként három hete kezdődött és eddig kizárólag kitűnő kritikát kapott Anglia, Franciaország, Belgium, Kanada és az Egyesült Államokbeli szakemberektől. A kampánynak természetesen nincs vége, a java csak most jön. Remélem továbbra is mindenkinek ennyire fog tetszeni.

hcs: A dalokat Te jegyzed. Könnyen ment az alkotás? Sokat kellett dolgozni rajtuk?
L.G.W.: Szerintem nekem elég könnyen megy az alkotás, mondjuk nem is bonyolítom túl a dolgokat. Először mindig az alap ritmus, zene van meg. Arra hablatyolok rá és hagyom, hogy a „feeling” alkossa a számot. Ha eszembe jut valami, azt mindig felveszem. Hordok magammal egy digitális felvevőt, hogy még véletlenül se felejtsek el egy esetleges jó ritmust, melódiát. Vezetés közben, ebédkor, vagy álmomból felkelve is vettem már így fel zenét. Ezeket akár napokig, hetekig békén hagyom, majd leülök, mikor megszáll az alkotó vágy. Ilyenkor egy huzamban akár két hétig is csak szövegeket írok, szerkesztgetek, aztán előjövök 5-6 számmal. Aztán lehet, hogy egy hónapig megint semmi majd megint két hét, újabb 5 szám. Valahogy így megy ez nálam.

hcs: A korongot Kepes Róbert emlékére dedikáltad.
L.G.W.: Robi nemrégiben hunyt el és természetesen rettenetesen lesújtott. A családnak ezúton is szeretném a részvétemet kifejezni. Nem lehettem ott a temetésen és a legutóbbi magyarországi utamkor sem sikerült találkoznunk. 2010 decemberében játszottunk együtt utoljára. Robit nagyon tiszteltem és szerettem. Felnéztem rá, nagyon bölcs ember volt, kitűnő zenész és nagyon büszke férj, apa. 1996-ban ismertem meg mikor a Palermo Boogie Gang feloszlott és elhívtam basszerosnak az akkori zenekaromba. Ez 15 éve volt. Tudom, ha a lemezt meghallgatná, megkérdezné, milyen gitárt használt a basszeros, hogy volt beállítva az erősítője, milyen vastag húrokon, milyen technikával pengetett. Majd megkérdezné: „Gabesz, és nem röfögünk egyet valahol?” – magyarul, csináljunk egy közös koncertet.
Annyi közös emlék van. Sokszor jut eszembe egy-egy szólása-mondása. Mosolygok rajta, aztán sóhajtok egyet. Sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet egy ilyen embert. Minimum, hogy a lemezt az ő emlékének dedikálom.

hcs: Korábban szó volt róla, hogy lesz pár olyan bónuszdal is a korongon, amit hazai zenészekkel rögzítettél. Hallhatóak lesznek ezek majd valamikor?
L.G.W.: Ezt most még nem tudom. Ha lesz apropója, akkor mindenképpen ki kéne pár dalt adni érdekességképpen. Jobb ötletnek tartom egy esetleges jövőbeli stúdió session kiadását. A szerencse az, hogy annyit játszottunk már együtt, hogy egy ilyen örömzene jellegű sessiont bármikor tudunk produkálni. Tartozom is eggyel Pribojszki ”Champion Matt” Matyinak, úgyhogy valamit majd kitalálunk, és jól meggazdagszunk. Hahaha.

hcs: December folyamán volt a "The Teaser" bemutatója a tengerentúlon. Lesz esetleg magyarországi koncert is a közeljövőben?
L.G.W.: A tervek szerint a 2012 júliusában megrendezésre kerülő paksi Gastroblues Fesztiválon lesz a hazai lemezbemutató.

hcs: Megvannak már a 33. Blues Music Awards jelöltjei. Átböngészted már a listát?
L.G.W.: Igen. Nagyon örülök, hogy a már megszokott arcok mellett új neveket is látok. Hála Istennek a The Blues Foundation próbál nyitottabb lenni. Mindenképp jó jel, hogy látok olyan fiatal neveket a jelöltek között, mint Victor Wainwright, a magyar közönség által is jól ismert Ian Siegal, Jon Cleary vagy Sharrie Williams, a one man band királyság Ben Prestage, a gitár őrület Kirk Fletcher, stb.
Vannak számomra furcsa jelölések is, amit nem tudok mire vélni, de ez maradjon a személyes véleményem. A lényeg, hogy a blues zene még él, működik, és ennek örülni kell. Van egy új generáció, ami reményt ad arra, hogy majd a fiaim is ismerhetik ezt a gyönyörű zenei műfajt. Mára a blues zene egy kiszáradó növényke lett és minden csepp vízre szükség van, hogy életben tartsuk. Amíg vannak emberek akik hordják a vödröt, addig nagy baj nem lehet.

hcs: Mik a terveid a jövőre nézve?
L.G.W.: Most a legfontosabb feladat az album megismertetése, és remélhetőleg egy sikeres sajtó kampány után a kritikák elemzése, majd az album turné szervezése. Egyes rádiók már játsszák a számokat, az első hivatalos kritikák is nagyon pozitívak, ami jó jel. Ez egy 5 hónapos kampány, tehát még hosszú út van előttünk. Addig is dolgozni kell, koncertezni és közben reménykedni, hogy mindenkinek tetszeni fog a lemez.
A CD egyébként megvásárolható, letölthető a web oldalamon: www.littlegweevil.net, illetve az amazon.com és az iTunes oldalakon is.
Köszönöm az érdeklődést és mindenkinek boldog új évet kívánok!

hcs

"Boldog vagyok, szabad vagyok és hiszek a jövőmben."

2011-09-07

Garda Zsuzsát számtalan zenekar frontembereként, háttérénekeseként ismerhetjük, de produkciójával több tehetségkutató keretein belül is találkozhattunk. A napokban fejeződtek be a Benkő Zsolttal alkotott formációjának, a Garda - Benkő Blues Duónak a lemezfelvételei. Ennek okán tekintettük át az énekesnő karrierjét.

hoati: Mikor kezdtél el az énekléssel foglalkozni? Kik voltak a tanáraid?
Garda Zsuzsa: Elsőként tiszteletem és szeretetem jeléül had említsem meg egyetlen mesteremet, Király Évát. Számomra ő az az énektanár, aki senkit nem átalakítani akar, hanem a saját stílusát csiszolni, kihozni belőle a legjobbat, ami benne van! Sík Olga tanítványa volt ő is, mint sok olyan énekes és tanár, akik nagy hatással voltak a magyar zenei világra. Jelenleg három helyen tanít klasszikus, jazz és gospel éneklést.
Több mint 10 év után nemrég újra találkoztunk. Kedvessége, mély embersége, szerénysége és tudása mit sem változott, ezért a mester-tanítvány és - büszkén mondhatom - baráti kapcsolatot újra felfrissítve megint hozzá járok feltöltődni szakmailag és lelkileg egyaránt.
Komolyan kb. 23 éves koromban kezdtem énekelni a Görögtűz nevű együttesben. Nagy iskola volt, mélyvízbe vetődtem, hiszen a heti kétszer négy órás próbák mellett, heti 1-3 koncert várt rám, teljesen amatőrként. Hamar beleszoktam, nagyon élveztem a bulikat! Ebben a bandában többek között Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Led Zeppelin és a Deep Purple számait játszottuk. Óriási volt a hangulat, akkor még tömegek jártak a koncertjeinkre, évi nyolcvan előadással büszkélkedhettünk… Muris volt, hogy új helyeken sokszor azt hitték, valamelyik tag „csaja” vagyok és teljesen kiakadtak, hogy én fogom eme dalokat énekelni! (Aki nem ismer, annak magyarázatképpen: 150 cm-es nőszemély vagyok.) A szkepticizmust a szünetre rendre felváltotta a lelkesedés, elismerésképpen pedig atomos mennyiségű alkoholos itallal ajándékoztak meg a közönség tagjai.

h.: Kik azok az énekesek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?
G.Zs.: Szívem legmélyén, úgymond „civilben” mindig a férfi rockénekesek voltak a kedvenceim. Disturbed, Deftones, Depeche Mode, stb. Női példaképeim inkább szakmai szemmel nézve értékesek számomra, bár a dalaikat is szeretem hallgatni. Például Kim Lembo, Patti Labelle, Beth Hart, Anouk. Ők Magyarországon nem olyan ismert nevek. Örülnék neki, ha valaki épp e cikk kapcsán keresne rájuk a YouTube-on!
A magyarok közül Cserháti Zsuzsa az örök etalon. Személyesen közelebbről is ismerem Keresztes Ildikót, sokat muzsikáltunk együtt. Néhányszor beszélgettünk, szakma és magánélet összefonódásáról, zenéről… Az ő munkássága, személyisége is példa nekem - az eredmények és az általa bevállalt kudarcok egyaránt. Sokszor nyers őszintesége néhány embernek szúrhatja a szemét, számomra viszont abszolút hitelességét bizonyítja!
A fiatalok közül Rúzsa Magdival volt szerencsém együtt dolgozni a Billentyűsök éjszakáján, de szeretem Oláh Ibolya hangját is.

h.: Pályafutásod során vendégművészként, illetve háttérénekesként mely formációkkal dolgoztál együtt? Melyikre vagy a legbüszkébb?
G.Zs.: Egyértelműen a Kimnowak a koronaékem! A zenekar utolsó négy aktív évében egyedül vokáloztam a koncerteken. Óriási élmény volt, hiszen akkor, mint amatőr csöppentem bele egy vérprofi együttesbe. Ájulásszerű érzés találkozni, zenélni velük… Még az évekig tartó közös munka sem tudta elnyomni bennem az elfogódottságot, ha együtt voltunk. Szívesen összeülnék, beszélgetnék bármelyikükkel, de mint mindenki tudja, rendkívül elfoglaltak. Én meg nem vagyok az a nyomulós fajta… De a ritka találkozásokból tudom, hogy a kölcsönös szeretet megmaradt.
Másik büszkeségem Pribil György saját formációja, az Equus. Sajnos nem lettek ismertek, pedig igazi „supergroup” volt! Gyuri a Kimnowakból érkezett, a basszusgitáros Vörös Gábor gyakorlatilag az Omentől a Pokolgépen át az összes híres metál bandában megfordult, a doboknál pedig Gerdesits Feri ült, akit most a Quimby-ből ismerhetünk. Mindkét lemezükön volt szerencsém közreműködni, több hírességgel egyetemben (Hobo, Ferenczi György, Dióssy D. Ákos, Novák Péter, Lukács László). Náluk négy évig énekeltem. Zenész életem egyik legszebb időszaka volt…
Vokáloztam a legnagyobb old school sztároknak (Charlie, Takáts Tamás, Vörös István, Pohl Mihály) a Billentyűsök éjszakáján 2010-ben, valamint büszke vagyok rá, hogy egy színpadon lehettem a fellépő billentyűsökkel (Benkő László, Lerch István, Pálvölgyi Géza, Jankai Béla, Gidófalvy Attila, Závodi Gábor, Berkes Gábor)! Felvételen Varga Miklósnak vokáloztam, akivel egy rockoperában együtt is játszottam (Jónás könyve - írta: Huszti Zoltán). Említettem Keresztes Ildit, aki évekig állandó vendégművészünk volt a Janis Joplin Emlékzenekarban. Őt helyettesítettem egyszer egy Omega koncerten. Freinreisz Károly 60. születésnapi koncertjén is háttérénekes voltam, ahol a rock nagy öregjei tiszteletüket tették barátjuk előtt (régi LGT, Metro, Skorpió teljes legénység és Új Skorpió). Neveket nem említek, minek?

h.: A musical világa sem ismeretlen számodra. Mely darabokban szerepeltél eddig?
G.Zs.: Itt szeretném megemlíteni, hogy nagyon sokat köszönhetek a karrierem szempontjából Demeter Györgynek (Rózsaszín Bombázók, XL Sisters, Not For Sale, Bulldózer, Demjén Ferenc)! Szinte az összes eddig felsorolt nagy koncertre ő vitt magával, és ezeken Gyuri volt a társam a színpadon.
Ő hívott meg társulatába, a Musicalitas-ba is. 5 éve tart már óvatos barátkozásom a musicalekkel, kisebb-nagyobb sikerrel. Őszintén szólva, szerelem nem lett, inkább kihívás, megmérettetés. De a társulatban sokat tanultam színpadi jelenlétről, megjelenésről…
Konkrét darabot nem játszottunk, kreatív musical show-kat találunk ki. Nem is sorolnám, miket énekeltem. Musical szempontjából amúgy is problémás vagyok, lévén nagyon karakteres. Tehát Júlia és A kis Hableány szerepéről vérző szívvel lemondhatok.

h.: Néhány tehetségkutatóban láthattak téged az érdeklődők. Milyen tapasztalatokat szereztél ezekben?
G.Zs.: Vegyeseket. Ez egy külön cikk lehetne. Megvan a véleményem az effajta „csillámgyárakról”. Igen, az ember próbálkozik, reménykedik és elbukik. De tanul és újjászületik! Ha érdekel valakit ez a téma, hosszan kitárgyalom, de ebbe itt most ne menjünk bele - kb. 12 éve Kifutó, 6 éve Megasztár. Ennyi. Még egyszer próbálkoztam a Megasztárral, de vágóképnek sem kellettem, úgyhogy…
Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, dühös. Sőt! Bevallom, csúnyán összeomlottam. De nem lennék az, aki most vagyok, ha ezeket a tapasztalatokat nem élem át. Voltam keserű, de már nem vagyok. Voltam irigy, de értelmét vesztette. Feltettem a kérdést: „Szeretnél úgy élni, kinézni és azt énekelni, mint ezek?” A válasz határozott NEM. Úgyhogy 36 éves koromra elmondhatom, hogy boldog vagyok, szabad vagyok és hiszek a jövőmben.

h.: Jelenleg mely együtteseknek vagy a tagja?
G.Zs.: Had kezdjem az egyik legkedvesebbel, a Garda - Benkő Blues Duóval. Zsoltival egy közös Janis Joplin Emlékzenekar - HaraKyru Band koncerten találkoztunk. Akkor már rég kerestem egy gitárost, akivel duóban játszhatok. Meghallottam és tudtam, Ő az! A színpad mellett kérdeztem meg, van-e kedve, és mivel neki is tetszett a produkcióm, örömmel mondott igent.
Másik büszkeségem jelenleg a Keep Floyding. Több mint 10 éve Echos Of Pink Floyd néven kezdték. Jelenleg sokak véleménye szerint az egyik leghitelesebb Pink Floyd cover band Európában! Külföldre is eljutottunk. Magyarországon is rohamosan terjed a hírünk. Iszonyatosan sok munkát, energiát, szeretetet és pénzt fektettek bele ebbe a bandába a fiúk. Ez látszik, hallatszik. A külcsínre is odafigyelünk, teljes fény- és lézershow-val rendelkezünk. Saját fénypultosunk (Zsámboki Gergely) és hangmérnökünk (Prohászka Ferenc) szintén a csapat tagjai.
Természetesen a Janis Joplin Emlékzenekart sem hagyom ki. A tagok sokszor változtak már. Volt rengeteg és kevéske koncertünk. Sok mindent átéltünk együtt. Joplin zenéje és a blues varázsa megmaradt, még mindig igény van rá. Úgyhogy szeptembertől megint rendszeresen zenélünk állandó klubunkban, a Rock Randevúban. Említettem már a Musicalitas társulatot…
El nem múló szerelem a jelenleg inaktív Red Pill. Ez valóban saját zene, a szövegeket is én írtam. Gitáros-zeneszerző Czifra Miklós, aki most a Balkan Fanatic-ban muzsikál. Valahol mélyen úgy érzem, az embereknek szüksége van ennek a zenének a fényére.

h.: Az elmúlt napokban, hetekben stúdióba vonultatok Benkő Zsolttal, hogy rögzítsétek közös duótok bemutatkozó lemezét. Milyen hangulatban telt a munka, mire számíthat az album iránt érdeklődő?
G.Zs.: Zsoltival hihetetlen harmóniában tudtunk dolgozni, már az első pillanattól kezdve! Ez a saját dalokon is érződik. Bár a szövegeket nem én írom, hanem Hetesi Péter Pál, de a mi életünkből veszi a példákat, vagy hozzánk közeli témát választ, így nem nehéz a dolgunk.
Nagyon gyorsan állnak össze a nóták. A gitárdallamok és a szöveg ritmikája szinte adja az énekdallamot… Élvezzük a közös ihletettséget, inspiráljuk egymást. Jellemző momentum, hogy a múltkori próbán kb. 5 perc alatt raktunk össze egy dalt! A stúdiómunka is nyugodt, derűs, gyors. Szinte relaxálni megyünk a stúdióba. Főleg, hogy gyönyörű helyen van, és a „háziak” is mindent megtesznek, hogy teljes legyen a kényelmünk.

h.: Mikor tartjátok a lemezbemutató koncertet?
G.Zs.: Szeptember 22-én a budapesti Gödör Klubban. Terveink szerint a vendégzenekar, Hetesi Péter Pál formációja, a Budapest BluesBoy kezd. Különleges estére lehet számítani, hiszen együtt tartjuk a lemezbemutatónkat Tóth János Rudolféval, aki az Ütött-kopott angyal nevű zenekarának Ösvény az éjszakában című albumát mutatja be. A mi vendégművészünk Petruska András lesz. Nagyon örülünk, hogy elvállalta a felkérésünket, mert óriási tehetségnek tartjuk! A próbák alapján nem akármilyen produkciónak örülhet majd a publikum.

h.: Milyen távlati terveid vannak?
G.Zs.: Szeretném életre kelteni a Red Pillt, vagy ha úgy alakul, mindenképp valamilyen saját zenével foglalkozni a duón kívül is.
Tudatosan fejlődni szakmai téren, egyre inkább igazi profivá válni, a szó nemes értelmében! Boldog lennék, ha bekerülhetnék vokálosként egy komolyabb projektbe. Nagy fejlődési lehetőség lenne!
A Garda - Benkő Blues Duóval és a Keep Floyding-gal is remélhetőleg nemzetközi porondra lépünk. Törekszünk rá, hogy Európában megmutassuk magunkat, és sikereket érjünk el! Ez már el is kezdődött: Ausztriában és Németországban jártunk mindkét zenekarral. Benkő Zsoltival pedig novemberben 12 állomásos cseh koncertturnét tervezünk.
Őszintén szólva, stabilan meg szeretnék élni ebből, ezért persze kompromisszumokat is kötök: jelenleg egy party formáción dolgozunk Nagy Norbival.
Rendkívüli művészekkel együtt dolgozni mindig felemelő. Izgalmas ez a szakma és én örömmel vetem bele magam az új feladatokba!

hoati

Apa és fia közös zenekarban

2011-08-18

A hazai blues életben sem szokatlan felállás, amikor apa és fia ugyanazon zenekarban játszik, gondoljunk csak a hosszú évek óta koncertező PMD Blues Bandre. Most a csolnoki Pfeiffer Gáborral és fiával, az egyik legreménytelibb gitárossal, Pfeiffer Ákossal ismerkedhetünk meg, akik bemutatják a Blues And Roll és Blues Revolver nevű együtteseiket is.

hoati: Mikor és minek a hatására fogtatok először hangszert a kezetekbe?
Pfeiffer Gábor: Én valamikor 1980 táján kezdtem el gitározni. Nem volt különösebb apropója, csak mint minden tizenéves, akkoriban én is megfertőződtem a gitárzenével. Az idő tájt a kedvenceim a Piramis, a P. Mobil és a HBB voltak. Ezek közül a HBB, illetve Hobo a mai napig elkísér és irányt mutat. Ebben az időszakban volt egy diákzenekarom, ami Vakegér néven futott - itt énekeltem és ritmusgitároztam, majd egy ideig az esztergomi Titanic zenekarban énekeltem és basszusoztam. Aztán, ahogy lenni szokott katonaság, nősülés... és a zene majdnem huszonöt évig kimaradt az életemből, már úgy éreztem végleg, amikor jött Paks, ahol ifj. Katona Tamás gitárjátéka mindkettőnket annyira lenyűgözött, hogy belevágtunk.
Pfeiffer Ákos: 2004-ben a paksi Gastroblues Fesztiválon láttam Katona Tomit, aki akkora hatással volt rám, hogy igazából miatta kezdtem el komolyan venni a gitározást, és az ő hatására szerettem bele a bluesba.

h.: Honnét az ötlet, hogy közös együttest hozzatok létre? Milyen zenei világot képvisel a Blues And Roll?
P.G.: Mint említettük, Paks meghatározó volt a mi zenei életünkben. Ákos a hazaérkezés után „kisírt” magának egy elektromos gitárt és egy erősítőt (korábban már tanult egy kicsit klasszikus gitáron), aztán rövid idő múlva én is vettem magamnak egy basszus felszerelést, hogy tudjam kísérni. Valahogy adta magát a dolog. Később csatlakozott hozzánk egy barát gitárral, majd egy dobos, de még ekkor sem gondoltuk, hogy valaha is színpadra állunk. Ez a felállás kb. egy évig élt, és jó pár koncertet adtunk együtt. Aztán kivált a gitáros és a dobos is, és ekkor egy énekesnővel és egy új dobossal gazdagodtunk. Boros Viktória személyében egy rendkívül tehetséges és energikus énekesnőre tettünk szert. Viki megfordult már több rock zenekarban és tíz évig vendéglátózott is, ahol hatalmas rutint szerzett. Barassevich Krisztián egy hihetetlenül profi dobos, aki két hét alatt megtanulta a repertoárt, mert volt egy lekötött bulink. Ő régebben rock és metal együttesekben dobolt - Viktória hozta a zenekarba tavaly októberben, ő pedig előtte májusban csatlakozott hozzánk.
Az együttes, mint a neve is sugallja, bluest és rock and rollt játszik, Stevie Ray Vaughan-től, Hendrixen át a Zeppelinig, és az én kedvemért néhány HBB dal is van a repertoárban.

h.: Kezdő zenekar létére elég sok helyre eljutottatok már. Mesélnél erről picit bővebben!
P.G.: Próbálunk minden lehetőséget megragadni, hogy felléphessünk. Eleinte csak Csolnokon léptünk fel (itt lakunk), aztán kimerészkedtünk a szomszéd falvakba, majd később, mikor már voltak kapcsolataink, többször felléptünk Budapesten is. Tavaly októberben, amikor ifj. Katona Tamás először jött haza három év után, Budapesten a mi két bandánk volt az előzenekar Tomi csapata előtt. Lassan elkezdtek érdeklődni irántunk a fesztiválok, illetve mi is megkerestünk őket. Így idén nyáron már felléptünk a pilismaróti Karasna Fesztiválon, a IX. Lábatlani Blues-Rock Fesztiválon, és legnagyobb örömünkre a paksi Gastroblues Fesztiválon is, ami pár éve még az álom kategóriába tartozott. Most, hogy Katona Tomi ismét hazalátogatott Amerikából, vele is felléptünk Csolnokon, ahol mi szerveztünk egy blues-rock fesztivált. Ezen a fesztiválon sok más gitáros barátunkat is vendégül láttuk. Legutóbb pedig Pécsen jártunk Tamás meghívására, igaz, hogy nem az egész zenekar, csak Ákos, Dlabig Peti (Blues Revolver - ő kísérte Tomit a dobon), meg én.

h.: Hogyan sikerült a mostoha időjárási körülmények között megtartott I. Csolnoki Blues-Rock Fesztivál?
P.G.: Nagyon tartottunk az esőtől, és a félelmünk sajnos nem bizonyult alaptalannak, de szerencsére a blues szerető közönséget az időjárás és a sár sem tudta elkedvetleníteni. Szép számmal megjelentek a rajongók az illusztris névsor hatására. Külön öröm volt, hogy rengetegen jöttek messziről, Budapestről, Győrből, Esztergomból… 19 órától hajnal 2-ig dübörgött a blues és a rock. Nagyon jól érezte magát mindenki, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Szeretnénk hagyományt teremteni a fesztiválból, de ez sajnos nem rajtunk múlik. Nem tudjuk egyelőre, hogy lesz-e folytatás. Mi mindent megteszünk, hogy legyen II. Csolnoki Blues-Rock Fesztivál.

h.: Ákos, Te a Blues Revolverben is zenélsz. Bemutatnád az együttest az olvasók részére!
P.Á.: A banda 2009-ben alakult, az elején négyen voltunk, de mostanra kialakult a végső felállás. A zenekar tagjai a legjobb barátaim, már óvoda óta ismerem őket, Láng Dániel (basszusgitár) és Dlabig Péter (dob). Leginkább Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan dalokat tartalmaz a repertoár, de játszunk még ZZ Top, Doyle Bramhall II, Beatles nótákat is. Folyamatosan bővítjük a műsorunkat, próbálunk saját számokat írni, és bárhol szívesen fellépünk, ahova hívnak.

h.: Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
P.G.: Én szeretném folytatni a zenélést, amíg lehet, és amíg Ákos ki nem repül a fészekből. Világmegváltó terveink nincsenek, próbálunk minél többet koncertezni klubokban, fesztiválokon, és talán ősszel vagy télen elkészítünk egy demo lemezt is, amire saját nóták kerülnének - ebből még csak egy van, de többnek kész a szövege és a zenei ötlet is megszületett már. Mindemellett bővíteni akarjuk a repertoárunkat Eric Clapton, Gary Moore, AC/DC dalokkal, meg még amit a szél elénk fúj.
P.Á.: Szeretnék minél több helyen játszani, saját számokat írni, érettségi után pedig beiratkozni a kőbányai Zeneiskolába.

hoati

„A jazz és a blues nagyon passzolnak egymáshoz.”

2011-08-10

Csehország legpatinásabb, nemzetközi szinten is jegyzett jazz fesztiváljából, a Bohemian Jazz Fest-ből kiválva, idén első alkalommal kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest. A koncertsorozatra meghívást kapott két magyarországi zenekar, a Kaltenecker Trio és a Jack Cannon Blues Band is. Ennek apropóján került megkeresésre a fesztivál dramaturgi és produceri feladatait ellátó Jiří Grauer.

Augusztus második felében kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest. Kapcsolódik-e valahogy a koncertsorozat a Bohemian Jazz Fest-hez? A rendezvény mely városokban kerül megtartásra?
A Bohemian Jazz Fest-nek (BJF) kezdetben két alapító tagja, szervezője volt, Rudy Linka és Jan Nedvěd. Mindketten egy nagy nemzetközi fesztivált akartak létrehozni, hogy nagyszerű muzsikusok léphessenek fel a cseh főtereken. Ahogy telt az idő, a két főszervező zenei elképzelése egyre jobban kezdett eltávolodni, és végül el is váltak útjaik egymástól. A szétválás óta ebben az évben először kerül megrendezésre a South Bohemian Jazz Fest (SBJF), aminek célkeresztjében Dél-Csehország van.
A SBJF küldetése, a jazz zenét olyan városokba eljuttatni, ahol ennek a műfajnak nincs nagy hagyománya, és az embereknek nincs annyi lehetőségük ilyen rendezvényekre eljutni, mint pl. Prága, Brno, Plzeň városokban, ahol minden évben nagy jazz fesztiválok kerülnek megrendezésre. A SBJF a Dél-csehországi együtteseket is támogatni akarja, ezért mindig a közülük kiválasztott zenekarok nyitják a koncerteket. A SBJF nem ér véget nyáron, az estek ősszel folytatódnak a cseh klubokban, ahova kb. tizenöt jazz koncertet tervezünk.
Az első fesztiválra négy várost választottunk: České Budějovice-t, Tábor-t, Nové Hrady-t és Týn nad Vltavou-t. České Budějovice és Tábor fontos történelmi-turisztikai központok, Nové Hrady az a város, ahol a fesztivál főszervezője él, Týn nad Vltavou pedig az ügyvezető partnerhez (ČEZ) kapcsolódik. A következő évben szeretném megrendezni Písek-ben is a fesztivált, mely városhoz szintén szorosan kötődik a jazz.

Kik lépnek fel a SBJF-en?
A fesztivál az utolsó pillanatban került megszervezésre. A SBJF szervező csapata engem kért fel a dramaturgi és produceri posztra. Elkezdtem ezért azon gondolkodni, hogyan tudnám megkülönböztetni a két nagy fesztivált (a BJF-et és SBJF-et). A fő előadókat nem csak a klasszikus jazz és a jazz-rock világából (az irányvonal, amit Rudy Linka támogatott) akartam kiválasztani, ugyanis a zenében én szeretem az átfedéseket.
A három leghíresebb fellépő eltérő zenei világot képvisel. Jacky Terrasson klasszikus jazz-t játszik, míg Mina Agossi jazz muzsikájának része a világzene, az improvizáció és a kísérletezés. Mindemellett ez a koncert egy különleges show lesz, egy nagyon karizmatikus énekesnővel. A harmadik fontos fellépést Erik Truffaz fogja adni. Az ő muzsikája az elektronikus alkotóelemekkel tökéletesen passzol a tágas Budějovice-i főtérhez. És miért is döntöttem ezen művészek mellett? Nagyon szeretem őket és erre a napra nem volt másik koncertjük.
Azért, hogy még változatosabb legyen a fesztivál, meghívtunk két blues együttest is. A jazz és a blues szerintem nagyon passzolnak egymáshoz.

A fesztiválon két magyar zenekar is fellép. Ők hogyan kerültek a képbe?
Én személy szerint inkább a jazz vonalon mozgok kb. hét éve. Többnyire a klubéletben tevékenykedem, mint szervező, és ezalatt az idő alatt számos magyar formációval dolgoztam együtt. Immáron harmadjára hívom el Kaltenecker Zsoltot, ezen kívül többször együtt dolgoztam a dobos Markó Ádámmal (különböző felállásokban), a Borbély Mihály Quartettel, és további magyar előadókkal.
Másrészt a kollegám, a České Budějovice-i blues klubból (Highway 61) preferálja a blues muzsikát. Tőle jött az ajánlat, hogy hívjuk meg a Jack Cannon Blues Band-et a fesztiválra (a trió többször játszott már ebben a klubban - a szerk.).
Én nagyon szeretem a magyar, a lengyel jazz-t és zenét. Mindkét nemzet zenéjében vannak eltérő, jellegzetes elemek, amik különbözővé teszik őket. Nálatok, a magyar jazz-ben és általánosan a magyar zenében igazi „tűz” érezhető.
A forgatókönyv minden egyes estre a következő: a koncerteket Dél-bohémiai együttesek nyitják, az őket követő fellépők pedig olyan zenekarok, akik a cseh vagy az európai klubéletet képviselik, és nevükkel találkozhatunk a fontosabb fesztiválokon is (Beata Hlavenková Trio a Marcel Bárta, Kaltenecker Trio, Jack Cannon Blues Band, René Trossman Band, František Uhlíř Team, P.J. Ryba). Az esteket a headliner előadók zárják.

Milyen látogatottságra számítotok? Mik a tervek a jövőre nézve?
Reméljük, hogy a közönség számossága legalább akkora lesz, mint az idei BJF-en volt. A kiválasztott négy nagyvárosban a látogatók számát tizenkétezerre becsüljük. Természetesen a legtöbb ember České Budějovice-ben várható (České Budějovice a legnagyobb város a Dél-csehországi régióban - a szerk.).
Szeretnénk folytatni a SBJF-et a következő években, csakúgy, mint a klubélet támogatását, mivel a klubok Dél-Csehországban lassan, de biztosan eltűnnek.

Interjú és fordítás: Biró Kristyna, Biró Ádám

Kicsi Misi Lábatlanról

2011-07-27

Nem sok jóval kecsegtette az Országos Meteorológiai Szolgálat azokat, akik július 23-án, szombaton délutáni-esti program gyanánt azt tervezték, ellátogatnak a lábatlani Gerenday kertbe, hogy részt vegyenek a IX. Blues-Rock Fesztiválon. A kedvezőtlen időjárási előrejelzés ellenére mégis sokan döntöttek úgy, hogy eső, hűvös idő ide vagy oda, ők bizony nem maradnak otthon, amikor végre egy színvonalas zenei program kínálkozik.
A fesztiválon fellépett a Trick Band, a Blues And Roll, a Bőrgyári Capriccio, a Borsodi Blue Trio, a Fekete Jenő Group, és végül, de nem utolsósorban a szakmai berkekben is elismert svájci Paul Camirelli. A koncertek alatt, a szünetekben a közönséget több sátorban elfogadható áron ételek, italok várták.
Az egyik átszerelés során sikerült a rendezvény - egyébként roppant elfoglalt - főszervezőjét, Horváth Mihályt felkérni egy interjúra, aki szívesen nyilatkozott az Esztergom és Vidéke olvasóinak. Misi lábatlani származású, jelenleg Budapesten él. Elismert zenész, hangszere a szájharmonika. Első együttesét még Lábatlanon alapította Fullánk Blues Band néven. Vidéki kiskocsmákban léptek fel, ami Misit nem elégítette ki, ezért a legjobb környékbeli zenészekből új formációt hozott létre, a Kába Szuflát. Velük már eljutott több fesztiválra, igényes vendéglátóhelyekre hívták őket. De a vidéki fiú nagyot álmodott: országos elismerésre vágyott. Úgy gondolta, erre csak a „tűzközelben”, Budapesten van lehetősége, így a fővárosba költözött. Ott találkozott Borsodi Lacikával, és megalapították a Virga Negrát. Öt éven át szinte az összes magyarországi fesztiválon felléptek, neves klubokban zenéltek. Misivel beindult a szekér, a csapatok, amikben jelenleg játszik, csak felsorolásszerűen: Török Ádám és a Mini, HaraKyru Band (blues, funky, rock), Long Tall Sonny (azaz Mr. Rhythm-and-Blues, Európa legfigyelemreméltóbb autentikus rhythm and blues énekese, gitárosa), Nemes Zoltán, Fekete Jenő és Zeffer András. A szívügye a Musical Trips Trió, egy hangulatos, kellemes zenei világot képviselő együttes. A repertoárjukat képező dalokban megtalálhatóak blues, boogie, funky, bossa és balkán zenei ízek egyaránt.

evid: Ez a kilencedik alkalom, hogy megrendezitek a fesztivált. Honnan az ötlet, hogy egy vidéki kisvárosba ilyen színvonalas zenei rendezvényt hozzatok?
Horváth Misi: A történet talán onnan indul, hogy miután Pestre kerültem, nem igazán hívtak játszani ide a környékre, blues koncertek sem voltak. Így kitaláltam, hogy ha nem hívnak, hát én magam csinálok egy rendezvényt. Szerettem volna megmutatni az ittenieknek azt a világot, ami az életem. Az ötlettel felkerestem a lábatlani önkormányzatot, ahol nagy szeretettel fogadtak és rengeteget segítettek.

evid: A fesztiválra nem szedtek belépőt, ami manapság bizony elég ritka. Hogyan tudtok mégis ilyen színvonalas programot kínálni?
H.M.: Az önkormányzat és a Holcim támogat bennünket. Azt is szeretném kiemelni, hogy mivel zenélek, benne vagyok a „zenei vérkeringésben”, a barátaim minimális tiszteletdíj fejében vállalják a fellépéseket. Így tudunk nagyon kevés pénzből minőségi, hangsúlyozom: nagyon minőségi programot csinálni. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is lenne szívem pénzt elkérni a helyiektől. Ha már fesztivál, legyen ingyenes, ne azoknak szóljon, akiknek van pénzük. Nagyon fontos, hogy a bérből, fizetésből élő átlagemberek is el tudjanak jönni. A büfé árait is szabályoztam, itt nem lehet drágán adni az ételeket és az italokat.

evid: A fellépők közt van fiatal, kezdő zenekar is. Számukra lehet-e a fesztivál egyfajta „ugródeszka” a siker felé?
H.M.: Az, hogy a nevük szerepel a plakátokon, mindenképp nagyon jó reklám. Fontosnak tartom, hogy minden évben meghívjunk egy fiatal, helyi zenekart, hisz ők a következő nemzedék, akik majd tovább viszik a stafétát.

evid: Te vagy a fesztivál főszervezője. Beszéljünk egy kicsit rólad. Nagyon sokunk emlékezetében a break és az electric boogie jeles képviselőjeként élsz. Gyakran álltunk körbe a discóban, és tátott szájjal bámultuk a bemutatódat. Hogyan jutottál el onnan a szájharmonikához, a blueshoz?
H.M.: El lehet mondani, hogy én vagyok Magyarország egyetlen breaktáncos blueszenésze. Na de félretéve a tréfát, ezen már én is nagyon sokat gondolkodtam. Már gyerekként is szerettem az igényes, élő zenét, mindenféle stílusban. Hallgattam bluest, rockot, funky-t és szerettem Chuck Berry-t. Honnan a szerelem a blues iránt? Megkerestem a régi kazettáimat, és döbbenten hallgattam a rádióból felvett - akkoriban még így csináltuk - amerikai country, meg blues zenéket. A felvételek idején lehettem tán 10-12 éves…
Mellette meg táncoltam - break, electric boogie -, és hozzáteszem, nem rosszul. Tizenévesen már sok pénzt kerestem vele, elismertek, elit szállodákban táncoltam a Balatonnál. De mögötte rengeteg gyakorlás állt, és a hit, hogy sikeres leszek.
Ugyanez a kitartás, céltudatosság jellemzi a zenei pályafutásom is. 20 évesen kezdtem el szájharmonikázni, most 42 éves vagyok, de még mindig több órát gyakorlok naponta.
Azt hiszem, „jól állok a dolgokhoz”. Ha valamit meg akarok csinálni, azt végig is viszem. Most éppen gitározni tanulok, már harmadik éve. Vannak saját dalaim, szövegeim, magam írom őket. A cél egy saját lemez, ami már elérhető közelségben van. Alkotok, és ez nagyon jó érzés. Azt vallom, hogy minden akaraterő kérdése. Ha nagyon akarsz valamit, és hajlandó vagy mindent meg is tenni érte, az működni fog.

evid: A mai fiatalokból mintha hiányozna ez a fajta hozzáállás.
H.M.: Szerencsére mindig vannak követők. Én is ilyen „követő” vagyok, Török Ádám bácsi követője. Ádi bácsi a második apám, neki köszönhetek mindent. Úgy gondolja, az én generációm a következő a sorban, akinek ezt a műfajt tovább kell vinni. Az élő zenét - bár a művelői nincsenek könnyű helyzetben - csinálni kell, nem szabad feladni.

evid: Ki tanított herflizni?
H.M.: Zenélni magamtól tanultam, de az úton Török Ádám indított el. Véletlenül „csöppent” az életembe. Születésnapom volt, és a barátaim őt hívták el meglepetésvendégnek. Hallott játszani, aztán elhívott egy koncertjükre. Azóta rengeteget zenélünk együtt, bár ma este Fekete Jenőékkel játszom a Palermo Boogie Gangból.

evid: Létezik egy olyan formáció is - egy kis játék a szavakkal -, hogy Török Ádám és a Misi.
H.M.: Igen, most ősszel jelenik meg a lemezünk, ami nagyon jól sikerült, és ismét valóra vált egy álom. Nem az eddig megszokott blues, vagy jazz, hanem egy új, modern hangzásvilágú korong lesz, ami minden korosztálynak szól.

evid: Hogy éled meg, hogy a magyar könnyűzene nagy egyéniségeivel dolgozhatsz?
H.M.: „Öregek” közé kerültem, akikre mindig is felnéztem. Őket - a blues- és rockzenészeket - becsülöm igazán nagyra. Meg tudnak maradni hétköznapi embereknek, sztárallűrök nélkül. Küzdenek a fennmaradásért, kevés pénzért zenélnek az éjszakában. De nélkülük nem működne az élő zene, a klubok. Azt hiszem, ők is megkedveltek engem, jó érezni a szeretetüket. Ők a példaképeim, az öreg blueszenészek, rockerek.

evid: Ez a fesztivál is bizonyítja, hogy bár már évek óta Budapesten élsz, lélekben azért megmaradsz lábatlaninak.
H.M.: Sosem fogom elfelejteni, honnan indultam. Fellépésekkor a színpadon Ádi bácsi mindig úgy mutat be: Kicsi Misi Lábatlanról.

evid: Köszönöm a beszélgetést, és olvasóink nevében is kívánok neked további szép sikereket. A fesztivál közönsége nevében pedig üzenem Misinek: Jövőre veled, ugyanitt!

Németh Gabriella

A cikk eredetije az Esztergom és Vidéke Társadalmi és Kulturális Folyóirat oldalán jelent meg.

„A pillanatok a fontosak…”

2011-06-24

Tóth János Rudolfot jól ismerhetjük a Bergendyből, a Hobo Blues Bandből, a Magyar Atomból, vagy éppen a Macskafogó című rajzfilmből, melynek Négy gengszter dalához kölcsönözte a hangját. Első saját lemeze 2009-ben jelent meg, míg a második, az Ütött-kopott angyal zenekarral készített albumának megjelenése szeptemberre várható. Ez utóbbiakról, s jövőbeni terveiről kérdeztem a népszerű gitáros-énekest.

hoati: Pályafutásod kezdete óta több zenekarban megfordultál, de az első önálló lemezed csak 2009-ben jelent meg. Mi adta a lökést a Boldog-szomorú blues című album elkészítéséhez?
Tóth János Rudolf: Hetesi Péter Pál (HePePe) nem mindennapi dalszövegekkel, majd két évig tartó ösztökéléssel hajtott bele a lemezkészítésbe, amit én egyáltalán nem akartam. Egyrészt a lustaságom miatt, másrészt ismerve a hazai könnyűzenei állapotokat. A Haláltánc-tanár című nótát még Németországban írtam meg, ahol éppen a Dioptrio-val játszottunk, és ez volt az első dal és az alibim, hogy már készülődök, közben azon törtem a fejem, hogyan lehetne kimászni a dologból. Egyáltalán nem érdekelt a lemezkészítés, de a HePePe csak erősködött. Aztán megmutattam a Babos Gyuszinak a szövegeket, aki azt mondta: „ezek nagyon kemény dolgok, nagyon rávilágítanak a valóságra” - akkor döntöttem el, hogy megcsinálom. Sorban jöttek a további nóták és kialakult a lemez arculata. Az összes szervezési munkát a HePePe intézte. Először teljesen akusztikusnak indult, de a felvételek közben egyre többet és többet kívánt a vázlat, és jöttek a barátaim: a Magyar Atom (Tátrai, Solti, Zsoldos Tomi, Jamie Winchester), Fekete Pisti, Fekete Kovács Kornél, Gyöngyösi Gábor (volt növendékem), Szabó Tamás, Bizják Gabi, Marosi Zoli, Henrik fiam és Evelyn lányom, valamint a Pizzicato vonósnégyes. A Trendetlen arra utal, hogy távol van minden általános zenei hangzástól, és a stílusok egybeolvadása miatt, nem lehet csak úgy besorolni bármilyen kategóriába. Ez szándékosan van így. A soul és a blues nem formailag, hanem spirituálisan van jelen, ez már régóta így van, de a Fekete szivárvány azért formailag is blues, igaz, nem a séma szerint.

h.: Két év távlatából, milyennek látod a végeredményt? Visszahallgatva a CD-t, változtatnál rajta valamit?
T.J.R.: A megtörtént dolgokat vállalni kell. Nem változtatnék semmit. A „pillanatok” a fontosak, amik a stúdióban születtek és kerültek felvételre. Semmi nem volt kidolgozva, csak vázlatok voltak, így aztán az ott született pillanatokat vettük fel, amik előtte sohasem voltak. Ezekért a pillanatokért érdemes muzsikálni.

h.: Lassan közeleg jelenlegi zenekaroddal, az Ütött-kopott angyallal készített második korongodnak a kiadása. Mit kell tudni erről a hanganyagról?
T.J.R.: Az Ütött-kopott angyal egy elektroakusztikus trió, amivel bluest, rhythm and bluest és balladákat játszunk, egy nótán belül angolul és magyarul. A fordításokat én készítettem azzal a céllal, hogy tartalmilag is megismerje az angolul nem értő közönség, miről is szólnak a dalok. A trió nevét a Boldog-szomorú blues egyik tételének a címéről vettük. Életem során rengeteg számot játszottam már a soul és a blues műfajából, és sokszor volt olyan érzésem, hogy fontos lenne a tartalmi rész is a közönség „lelki manipulálásához”.
Fejér Simon Pál, aki jelenleg a Deák Bill Blues Band gitárosa, a trióban a mandolin, vagy ha kell a brácsa kezelője, Li Olivér (gitár) pedig a Cry Free-ben játszik, és ha a dolgok úgy adódnak, akkor John Lorddal (Deep Purple) lépnek fel Közép-Európában. Természetesen vokáloznak is. 22 évesek, szemben az én 62 évemmel, azaz 40 év korkülönbséggel ülünk a színpadon, ami nem jelent semmiféle problémát. Példa értékű is lehet, hogy generációs nézetkülönbség csak ott van, ahol nem akarják megérteni egymást az emberek. Mindketten Kőbányán végeztek a legkiválóbb minősítéssel, én már az első évfolyamban felfigyeltem rájuk. Innét jött az ötlet a trióra, de csak a harmadik évben szóltam nekik - hiányzott a Dioptrio, majdnem megcsináltuk újra, de a Ferenczi Gyuri addigra már nagyon elfoglalt ember lett, és véglegesítette azt a zenei utat, amin járni akart. Ez így van rendjén. Akkor raktuk össze a triót, ami végül az Ösvény az éjszakában című lemezt létrehozta.

h.: Dalaid szövegírója, Hetesi Péter Pál dokumentumfilmet tervez forgatni az Ütött-kopott angyalról. Hogyan fogadtad az ötletét? Mikorra várható a forgatás kezdete?
T.J.R.: Nem igazán lelkesedem az ötletért, az én terepem a színpad, legyen az bármekkora. A világ, amit manapság elénk rak, egyáltalán nem vonz. Túl harsány, kíméletlen, indiszkrét és helyenként nagyon bunkó. Nem fogok ehhez a világhoz tartozni. A zene az igazi birodalom a számunkra, ezt érzi a Simon és az Olivér is. Angolul és németül beszélnek, érdekli Őket a világ igazi arca, nem ez a celeb-kergető műanyag csillogás. A közös felfogásra álljon itt egy szövegrészlet az egyik nótánkból.

„Ha nem kell a blues, nézz Megasztárt
Ott nincs sok érzelem
A műmosoly és a csillogás
Nem az esetem
Ne egy style-ist mondja meg
Milyen legyek
És ahhoz sem kell jó tanács, hogy
Mikor mit egyek”

A HePePe nagyon szorgalmazza ezt a film dolgot, Ő másképpen látja a világot. Én pedig csak a magam mércéje szerint vállalom, ha igazán látszik a dolog lényege. HePePe szerint fontos a jelenlét, az elérhetőség, az éjjel-nappal láthatóság. Ez persze szöges ellentétben áll a felfogásommal, így aztán majd meglátjuk, mennyire is jutunk. Állítólag valamikor az ősszel kezdődik a forgatás, és remélem nem egy baráti és munkakapcsolat végét hozza magával.

h.: A Kőbányai Zenestúdió tanára is vagy. Milyennek látod a mai fiatalokat?
T.J.R.: Sok a tehetséges fiatal. A baj nem velük, hanem a zenei környezettel van. A rádiók ontják az üzleti zenét, vagy valami ahhoz hasonlót. A melódiák, a hangzás uniformizálódott, és sok esetben a technika uralja a dolgot. Az érzelmeket gépekre bízni felelőtlenség, az eredmény az igényes hallgató számára nem kielégítő. Sémák, műkedv, csillogás… , amit az előbb idéztem. Ha a fiatal generáció megérti, hogy zenei korszakváltásra van szükség, akkor eljött az idejük. A változásokat mindig az ifjúság ereje és akarata hozza létre, ez mindig így volt. Kérdés, hogy akarnak-e változást, van-e bátorságuk, gondolatuk és egyáltalán érzik-e a dolog súlyát?

h.: Milyen ötleteid, terveid vannak a jövőre nézve?
T.J.R.: Csinálunk egy verslemezt - szintén trendetlen módon -, ahol végre tíz éves álom után előkerülnek a 2007-ben elhunyt Mózsi Ferenc, chicagói költő barátom dolgai is. Császár Angéla 30 verset mondott fel a Feri anyagából, a stúdióban ezeket fogjuk felhasználni a kétnyelvű előadás mellett. Az Ösvény az éjszakában című, ősszel megjelenő album záródala is erre a lemezre utal. A nem igazán olvasó emberek világát talán a zenével meg lehet közelíteni. Ki tudja?
Azonkívül van egy Meeting Point nevezetű zenekar, akikkel szintén lemezmunkán törjük a fejünket. Természetesen akkor, amikor az emberek nem vásárolnak lemezeket. Ilyen most a világ, nincs sok szeretni való benne. A Meeting Point más profil. Csadó Attila - gitár, (ex-Tóth Vera zenekar), Móré Attila - dob (ex-Herfli Davidson, Jamie Winchester - Hrutka Róbert, Palermo Boogie Gang, …) és a Zsoldos Tomi - basszusgitár, akivel a Magyar Atomban is játszom, és a többi zenekarát azt hiszem, már Ő sem tudja felsorolni. Brian Auger, Colosseum, Jethro Tull, War, Blind Faith, és ehhez hasonló korai progresszív muzsika a műsor, tehát eljött az ideje egy saját anyagnak, természetesen a HePePe szövegeivel.

hoati

Ha bluesban úszol…

2011-04-16

Bluesban úszol címmel jelent meg az immár 16 éves Blues Bell zenekar első CD-je. Az élő zenei klubokban sikeresnek mondható formáció egyik alapítóját, Török Pétert kérdeztem a zenéről, a lemezükön szereplő számokról és egyéb terveikről.

hcs: Mi volt az a momentum az életedben, ami alapján úgy döntöttél, hogy a blues-zal szeretnél foglalkozni? Honnan az elköteleződésed?
Török Péter: Konkrét, sorsdöntő pillanatra nem emlékszem, valószínűleg momentumok sorozatáról beszélhetünk az elkötelezettség kapcsán. Az már kisgyerek koromban magától értetődő volt, hogy valamilyen formában muzsikával fogok foglalkozni, hiszen a zene családtag volt nálunk, lévén szüleim klasszikus zenészek. A blues iránti szeretet talán akkortól kezdett erősödni, amikor 11-12 éves koromban a gitárt választottam fő hangszeremnek, így az akkori gitártanárom segítségével már „belülről” tapasztalhattam meg a műfajban lévő nyers erőt, a lüktetést, és a látszólag monoton formán belül lévő végtelen változatosság lehetőségét.

hcs: Tagja vagy a Blues B.R.Others Show-nak és a Blues Bell zenekarnak is. Mely felállás áll a közelebb hozzád?
T.P.: Nagyon nehéz a saját „gyermekek” között ilyen összehasonlítást tenni. A két zenekar alapvetően eltérő jellegű, az előbbi egy nagyobb létszámú, a színpadi látványra, megjelenésre, koreográfiára is hangsúlyt fektető, így egy kicsit talán populárisabb, jobban eladható produkció, míg az utóbbi egy intimebb hangulatú, kevésbé kötött műsor, ami elsősorban kisebb helyeken, klubokban működik jól, és ahol a zene, illetve az improvizáció valamivel nagyobb teret kap. Ha mindenképpen választanom kellene, a Blues Bellre voksolnék, mivel a kettő közül ez a régebbi formáció, saját dalok is helyet kapnak a programban, és a Blues B.R.Others Show gerincét is ez a zenekar alkotja.

hcs: Ez évben jelent meg a Bluesban úszol című Blues Bell CD. Mesélnél erről?
T.P.: Régi adósságunk volt már ez a CD a rajongók és saját magunk felé is. A Blues Bell 1994 óta folyamatosan működik, de eddig inkább az élő fellépésekre helyeztük a hangsúlyt. Ez nyilván a műfaj sajátosságai miatt alakult így, hiszen az improvizációt is magában hordozó zenei stílusok elsősorban élő közegben működnek jól. A rajongók kitartó unszolása, a saját magunkban feltámadt ilyen irányú igény, és nem utolsó sorban támogatóink segítsége azonban arra ösztönzött bennünket, hogy kilépjünk a koncertzenekar státuszból, és a Blues Bell elmúlt 16 évét egy saját CD elkészítésével összegezzük. A CD-n közreműködő zenészek: Hrabovszky Tamás – ének, szájharmonika, doromb, Török Péter – gitárok, Wilhelm Gábor – basszusgitár, Szabó Csaba – dob, Gulyás Levente – billentyűs hangszerek. A felvételek Budapesten, Kecskeméten és Szegeden készültek, úgyhogy elég mozgalmas időszakon vagyunk túl. Elég rendesen kihasználtuk az internet adta lehetőségeket is, előfordult, hogy egyszerre két különböző városban is folyt a felvétel, majd a sávokat elektronikus úton küldtük át a stúdióba.
A lemezen saját szerzemények és feldolgozások is szerepelnek, amelyek közül a korábbi megszólalásukhoz képest jó párat leporoltunk, áthangszereltük és a mostani zenei elképzelésünkhöz igazítottuk őket. Jó néhány zenei elképzelés, ötlet megvalósítására nem maradt időnk, pedig pont ezekkel a nüansznyi apróságokkal, „okosságokkal” szerettük volna még egyedibbé tenni a hangzást. Mindezzel együtt a lemez jól szól, élvezhető, a kimaradt ötleteket pedig majd a legközelebbi felvételeknél megvalósítjuk.

hcs: A számok között kevésbé bluesos feldolgozásnóták is helyet kaptak, amik a külső szemlélőnek akár idegenként is hathatnak. Miért pont ezek?
T.P.: Lehet, hogy meglepően hangzik, de én nem egy echte blues lemezt szerettem volna készíteni. Az elmúlt 16 év alatt a blueson kívül sok más stílus is hatással volt a zenénkre, ez a repertoárunk változásán és a saját számok hangzásán is jól érezhető. Valóban, a CD-n vannak olyan dalok, amelyek első hallásra nem tuszkolhatóak bele az autentikus blues dobozába, de ha kicsit távolabbról nézzük a műfajt, ha kicsit tágabban értelmezzük a „bluesságot”, ezek a dalok hangulatukkal, esetleg mondanivalójukkal jól beilleszkednek a programba. Pontosan azért válogattuk be a repertoárba és „bluesbellesítettük” őket, mert úgy éreztük, alkalmasak arra, hogy a műsorunkat színesítsék, változatosabbá tegyék anélkül, hogy valami nagyon más, tőlünk esetleg idegen irányba menne el a zenekar. Nem utolsó sorban pedig szeretjük is ezeket a számokat, és úgy tűnik, a közönség sem bánja, ha egy kicsit más zenei területeken is kalandozunk.

hcs: Mit jelent számodra a lemezkészítés? Összegzés, kifejezésmód?
T.P.: A CD készítésének egyik célja az volt, hogy a zenekar működésének elmúlt másfél évtizedéről egy lenyomatot készítsünk. Ezt tulajdonképpen tekinthetjük egy összegzésnek is. A lemezkészítés folyamatát, főleg a stúdiómunkát nagyon izgalmas dolognak tartom. Az ember megfelelő körülmények és elegendő idő esetén rendesen meg tudja tornáztatni a kreatív energiáit, ami nálunk többek között azt is jelentette, hogy a koncerteken régóta játszott számok egy részénél a megszokott hangszereléstől eltértünk, a hangzást kicsit dúsítottuk, így ezek a dalok eddig még nem hallott új formában jelentek meg. A végső megvalósításhoz persze a zenekartagok nagyfokú együttműködésére és kompromisszum-készségére van szükség, hiszen sokszor eltérő elképzeléseket kell egy mederbe terelni. Ilyen szempontból a lemezkészítés csapatépítő tréningnek sem utolsó.

hcs: A lemezkiadás összeomlóban van. Mennyire érint ez most titeket?
T.P.: A Bluesban úszol teljes egészében szerzői kiadás, elsősorban promóciós célokra készült, így hivatalosan kereskedelmi forgalomba sem került. Emiatt jelenleg ez a probléma nem igazán érint bennünket, de a következő lemezanyagnál nekünk is el kell gondolkodnunk a kiadás és terjesztés különböző formáiról. Szerencsére a CD kiadás mellett ma már vannak alternatív módszerek, amikkel el lehet jutni a hallgatósághoz, ez ügyben érdemes a külföldi példákat tanulmányozni, ott elég jó hatékonysággal alkalmazzák ezeket. Ami sokkal inkább érint bennünket, az a koncertlehetőségek érezhető csökkenése. Sajnos egyre kevesebb hely engedheti meg magának, hogy élő fellépéseket szervezzen, pedig tapasztalataink szerint a szervezők, klubtulajdonosok és a persze a közönség részéről is változatlan az igény ezekre a programokra.

hcs: Az elmúlt hetekben volt a lemezbemutató koncertetek. Hogy sikerült?
T.P.: Kösz szépen, nagyon jól sikerült. Egy olyan helyen tartottuk ezt a lemezbemutatót, ahol még soha nem játszottunk, úgyhogy nem tudtuk pontosan, mire számítsunk. Hál’ istennek jó sokan eljöttek, pótszékes-pótasztalos buli lett a dologból, és sok olyan rég nem látott arc is megjelent, akivel hosszú évek óta nem találkoztunk. A zenekart ezen az estén Gulyás Levente barátunk is erősítette, aki billentyűsként a CD-n is közreműködött, és nagyfokú profizmusával segítette a megszólalásunkat.

hcs: Az elkövetkező időszakra milyen terveitek vannak?
T.P.: Elsősorban továbbra is minél több koncertmeghívásnak szeretnénk eleget tenni, ehhez ez a CD nagy segítség, hiszen célzottan tudunk a szervezőkhöz eljutni. Lassan elindul a fesztiválszezon, remélhetőleg sok helyen megfordulunk majd. A hazai bulik mellett külföldi koncertek is szerepelnek a terveink között, többek között egy osztrák-német utat szeretnénk nyélbe ütni. A fellépések mellett természetesen gyűjtögetjük az ötleteket egy újabb CD anyaghoz, nagyon reméljük, hogy a következő lemez kiadására nem újabb 16 év múlva kerül sor.

hcs

„Merjünk nagyot álmodni!”

2011-03-29

A másfél évtizede működő kilenctagú veszprémi együttes, a The BLUESBERRY Band 2010 decemberében útjára indította a Bluesberry-clubot, mely a hétvégén utolsó állomásához érkezik. Ez alkalomból kérdeztem a zenekarvezetőt, Eckert Ervint, aki által bepillantást nyerhetünk a csapat életébe és jövőbeni terveikbe is.

hoati: Az együttes 1996-ban a Mozizenekar felbomlását követően jött létre. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Eckert Ervin: A Mozizenekar felbomlását követő napon eldöntöttük az akkori gitárosunkkal, hogy csinálunk egy másik zenekart. Egy nagy létszámú együttest akartunk, dögös rhythm & blues zenével, fúvósokkal, gitárokkal, amolyan igazi örömzenélés volt a cél. Veszprém nem nagy város, mondhatni mindenki ismer mindenkit, úgyhogy konkrét elképzelésünk is volt a tagok személyéről. Szerencsénkre valamennyien igent mondtak a megkeresésre.
Persze, ahogy az lenni szokott, a hosszú évek alatt nálunk is jöttek-mentek tagok, de ezzel nem untatnék senkit. Akit érdekel a történetünk, honlapunkon a biográfiában utánanézhet a folyamatnak. Ami viszont szerintem jó dolog, hogy a 9 alapító tagból 4 jelenleg is aktív tagja a Bluesberry-nek! Azt hiszem, mostanra jutott el abba a felállásba a banda, amin nem szívesen változtatnék, ha nem muszáj. Mind emberileg, mind zeneileg rendben van így, ahogy van. Szeretnék hosszú ideig ezzel a csapattal muzsikálni!

h.: Mely előadók/zenekarok azok, akik a legnagyobb hatással voltak az együttes stílusának kialakulására?
E.E.: A stílusból, zenekari felállásból adódóan kézenfekvő volt - főként a kezdeti időkben - a The Blues Brothers hatása, akkoriban a filmet amolyan bibliaként kezeltük mindannyian, egyfajta kultusz társult a sztori és a filmben szereplő muzsikusok köré. Magával ragadó volt a lendület, ami belőlük áradt.
Aztán ahogy jöttek-mentek a tagok és a zenei ízlésünk is folyamatosan alakult, nyilván a műsor is változott valamelyest. Az utóbbi időkben - ha lehet egyáltalán konkrét előadókat említeni, akik befolyásolják a zenénket - jobban a Sam & Dave, Wilson Pickett, Eddie Floyd féle soul-os rhythm & blues vonal az, ami közelebb áll hozzánk. Azt hiszem, inkább külön-külön tagonként tudnék előadókat említeni, hogy kire melyik nagy előd játéka volt hatással. Van akit Albert Collins vagy Buddy Guy, van akit Django Reinhardt vagy Jimmy Page, van akit Jaco Pastorius vagy Jimi Hendrix, és van akit Chat Baker inspirál. Érdekes nem? Elég sokszínű a paletta. De azt hiszem, pont ettől a sokszínűségtől tud izgalmasan együtt szólni a Bluesberry. Próbáljuk a dögös, „ereszd el a hajam” mellett az igényesebb, muzikálisabb vonalat is erősíteni a műsorunk összeállításánál.

h.: Műsorotok csakis feldolgozásokból áll. Tervezitek saját számok írását?
E.E.: Persze! A helyzet az, hogy tavaly év elején volt egy nagyobb „vérfrissítés” a zenekarban. Akikkel nem voltak azonosak az elképzeléseink, azoktól elköszöntünk és olyan tagokat hívtunk az együttesbe, akikkel emberileg is egy hullámhosszon vagyunk és zeneileg is hasonlóak az elképzeléseink. Férfiasan bevallom, nem érzem azt, hogy a korábbi tagokkal képesek lettünk volna hasonló színvonalú nótákat írni, mint amiket egyébként játszunk a műsorunkban. Annak meg semmi értelme, hogy a koncertek „negatív csúcspontjaként” előadjunk egy-egy saját számot.
A 2010-es év elején összeállt együttessel az addig játszott műsort teljesen újragondoltuk, újrahangszereltük, sok esetben teljesen átértelmeztük. Kiegészültek a számok saját ötletekkel, általunk írt zenekari betétekkel. Ezáltal nem „csak” játszuk, hanem meg is éljük a nótákat.
Most abszolút érzem azt az erőt, kreativitást, muzikalitást a Bluesberry-ben, hogy képesek vagyunk saját zenét írni, remélhetőleg azon a színvonalon, amit a közönség tőlünk megszokott és talán már el is vár. Ezt bizonyítja, hogy amely számokhoz hozzányúltunk, átdolgoztuk, azok szerintem kivétel nélkül jobbak, izgalmasabbak lettek, mint ahogy előtte játszottuk őket. Kialakult egy ránk jellemző stílus. Szerzőtől, eredeti előadótól függetlenül képesek vagyunk saját képünkre formálni a nótákat. Úgyhogy azt hiszem, most van itt az ideje a saját számoknak!

h.: A zenekar meglehetősen nagy létszámú. Mennyire nehéz a fellépéseket megszervezni, a különböző egyéniségű embereket összefogni?
E.E.: Azt kell, hogy mondjam, amióta ezek a tagok alkotják az együttest, azóta sok minden működik, ami előtte csak nehezen. Az esetek nagy részében én szervezem a koncerteket, de nem panaszkodom a srácok hozzáállására. Mindig vannak céljaink, próbáljuk koncepciózusan felépíteni a zenekar életét. Azt hiszem csak így tud működni, akár kisebb, akár nagyobb létszámú egy csapat.
Mindezek mellett rájöttem valamire: merni kell nagyot álmodni! Azért, hogy aztán célként lebegjen a szemünk előtt. Mindig legyen egy léc, amit meg kell ugrani, legyen hova fejlődni, legyen mibe kapaszkodni. Ha ez működik, akkor nem nehéz összefogni az embereket. Ha valaki pár éve mondja, hogy milyen helyeken fogunk játszani (mekkora sikerrel) és hogy kikkel adunk közös koncertet, azt hiszem sürgősen lázmérőt kerestem volna neki. Most meg már nem is tűnik olyan elérhetetlennek. Ez nagy tanulság volt!

h.: 2010. december elején útjára indítottátok a Bluesberry-clubot. Volt valamilyen koncepció az egyes esték műsorainak összeállítása során?
E.E.: A Bluesberry-clubot azzal a nem titkolt céllal keltettük életre, hogy az együttes közreműködésével bemutassuk a Veszprém környéki élőzene rajongóknak a blues, rhythm & blues és soul műfaj sokszínűségét, mindezt egy-egy karizmatikus hangszeres, énekes szólista segítségével. Igyekeztünk a blues zene közismert hazai nagyjai közül olyan előadókat meghívni, akik mind-mind más oldalról közelítik meg a műfajt, más-más színezettel, ízzel képviselve azt a sokoldalú zeneiséget, amit az általunk is szeretett és játszott műfaj magában rejt.
A műsorunkat minden alkalommal az aktuális vendéghez igazítottuk, az Ő személyéhez kötődő szerzeményekkel egészítettük ki repertoárunkat. Ez a feladat komoly kihívás volt az egész együttes számára, hiszen egyikünk sem érezte volna jól magát, ha nem megfelelő színvonalon, minőségben interpretáljuk azokat a dalokat, amik az adott este sztárvendégeit naggyá tették a közönség szemében, és amiket nagy valószínűség szerint sokan ismertek is a jelenlévő hallgatóság soraiból. A kihívás mellett természetesen izgalmas volt alkalomról-alkalomra hol a Ferenczi György által egykoron képviselt Herfli Davidson, hol a Muck Ferenc szerzeményeivel ismertté vált Besenyő Blues Band vagy a Muckshow, hol a Pribojszki Mátyás Band, vagy éppen Mohai Tamást kísérő formáció bőrébe bújni és hitelesen előadni a fent említett zenekarok frontembereivel saját szerzeményeiket, vagy éppen az Ő közreműködésükkel a mi műsorunkat.
Jó kis sorozat volt! Élveztük, és a sztárvendégeink visszajelzései alapján Ők is kellemes élményként élték meg. Tervezzük, hogy hagyományt teremtünk, jövő télen újra megszeretnénk szervezni a sorozatot.

h.: Az egyik sikeres klubnapotoknak köszönhetően a banda tagsága is bővült…
E.E.: Igen. Óriási elismerésként éltük meg, hogy amikor a decemberi közös koncertünk után megkérdeztük Muck Ferit, tudna-e ajánlani az együttesbe állandó tagként komolyabb előadói kvalitásokkal rendelkező szaxofonost, esetleg lenne-e a tanítványai közül olyan, akit el tud képzelni nálunk, azt válaszolta, hogy Ő maga. Leesett az állunk az ajánlatától! Nem kértünk gondolkodási időt. Azóta kiderült, hogy az általa képviselt szakmai színvonal mellett remek emberi tulajdonságokkal felruházott taggal bővült zenekarunk!

h.: Hogy is áll akkor most össze a The BLUESBERRY Band?
E.E.: Jó hosszú a névsor: Muck Feri – szaxofon, a zenekar állandó vendége; Beke Gellért – trombita; Eckert Ervin – basszusgitár, vokál; Halmai Robi – billentyűs hangszerek, vokál; Horváth Ákos – ének, gitár; Hovorka Pisti – harsona; Marton Zolika – trombita; Nagy Gergő – gitár, vokál; Raáb Zsolti – dob

h.: Április 2-án Tátrai Tiborral fogtok fellépni. Vele mikortól kezdődtek a közös együttzenélések?
E.E.: Tibusszal tavaly májusban játszottunk először. Próbáltunk egyet, játszottunk egy nagyon jó bulit, aztán megmaradt a kapcsolat, ami mára - talán mondhatom - barátivá fejlődött. Decemberben közösen koncerteztünk Ajkán az iszapkárosultak javára és folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Megtiszteltetés volt például a Hobo Blues Band búcsúkoncertje után együtt ünnepelni vele! Az idei utolsó Bluesberry-club külön érdekessége, hogy ez alkalommal áll először színpadra a The BLUESBERRY Band az új felállásban, Muck Ferenccel kiegészülve.

h.: Van valami közeli-távlati tervetek, amit mindenképpen szeretnétek megvalósítani?
E.E.: Természetesen. Ahogy korábban mondtam, folyamatosan vannak terveink. Ami jó, hogy abszolút baráti a légkör a zenekarban, nagyon jól érezzük magunkat együtt, akár próbán vagyunk, akár fellépésen, akár egy kerti sütögetésen családtagjaink körében.
Az együttes repertoárja lehetővé teszi, hogy az országhatárokon túl is koncertezzünk. Nyelvi nehézségeink nincsenek, járunk is külföldre, amikor csak lehet. Tavaly többször voltunk Németországban, fesztiválokon és klubokban játszottunk. Szerencsénkre van egy nagy segítségünk ezeknek a fellépéseknek a lekötésében, a bátyám Eckert Róbert személyében. Ő Németországban él és teljesen magáénak érzi a Bluesberry ügyeit. Sokat köszönhetünk neki a szervezésben!
Ezek a túrák minden alkalommal olyan hangulatúak, mintha osztálykirándulásra mennél, csak nincs veled a tanárod. Szenzációs! Már az utazás is. Kilencen egy buszban. Gondolhatod! Aztán ahogy a nap 24 óráját együtt töltjük. Imádjuk! Az meg már a hab a tortán, ahogy fogadnak bennünket, amilyen sikerünk van a koncerteken, szinte kivétel nélkül. Nagyon szeretjük ezeket a turnékat. Az idei évre is vannak külföldi meghívásaink és dolgozunk rajta, hogy Európa egyik legkomolyabb jazz-blues fesztiváljára eljussunk. Tavaly eljött az egyik főszervező, meghallgatta a zenekart az Earth, Wind & Fire előtt. Tetszettünk neki, úgyhogy jó esélyünk van a kijutásra. Természetesen a hazai fellépéseket is szervezzük gőzerővel. Nyáron fesztiválok és szabadtéri rendezvények, ősztől klubok.
Egyébként azt hiszem, úgy tisztességes, ha a bátyám mellett megköszönjük a türelmét, segítségét a családtagjainknak, hogy tolerálják (biztos nem mindig könnyű) amikor nem töltjük otthon a szabadidőnket, Ferenczi Zé-nek a web oldalunkat, Siki Gyurinak a nyomdai munkáját, Mészáros Zolinak, Muraközy Péternek és mindenkinek a segítségét, akik kisebb-nagyobb dolgokkal mozdítják előre az ügyünket.
Az együttes honlapján folyamatosan nyomon követhetitek életünket. Láthatod, tele vagyunk rövidebb és hosszabb távú tervekkel, célokkal. Tudod, ahogy mondtam: merjünk nagyot álmodni! Bluesbaráti üdvözlet a Blues van olvasóinak!

hoati

Izgalmas tavasz elé néz a csabai Elefánt Söröző

2011-03-02

A békéscsabai Elefánt Söröző a Csabai Csípős Blues Club tagjainak hathatós segítségével Magyarország legszínvonalasabb blues klubjává nőtte ki magát. A klub megalakulása óta eltelt időről, a soron következő programjaikról kérdeztem Borsodi Lászlót, aki mesélt saját zenekaraival kapcsolatos terveiről is.

hoati: Milyen meggondolásból hoztátok létre a Csabai Csípős Blues Club-ot?
Borsodi László: A Csabai Csípős Blues Club egy civil szervezet, jelenleg közel száz tagdíjfizető taggal. A koncertekre ennél sokkal többen járnak, azzal a különbséggel, hogy a klubtagoknak a belépés ingyenes. Azért jött létre ez a klub, mert egy olyan varázslat kezdődött el négy éve, amit mindenképp életben akartunk tartani. Egy civil szervezetbe tömörülve erősebbek vagyunk, pályázhatunk, fesztiválokat szervezhetünk. Az ötlet egyébként az Elefánt Söröző tulajdonosától, Belanka Jánostól, az elnöktől, Ferencz Rezsőtől és néhány aktivistától származik.

h.: Az elmúlt napokban a Takáts Tamás Blues Band koncertjével ünnepeltétek fennállásotok negyedik évfordulóját. Mi történt veletek a magalakulásotok óta eltelt időben?
B.L.: Felsorolni is nehéz lenne. Többször elmondtuk már, és remélem, nem hangzik szerénytelenül, de az itt járt muzsikusok elmondása, és a különböző fórumokon terjengő hírek alapján egyértelműen a legrangosabb magyarországi blues klubbá nőttük ki magunkat, több száz koncerttel a hátunk mögött. A teljes hazai élvonal megfordult itt, és - egy embert leszámítva - mindenki fantasztikusan érezte magát. Természetesen az underground blues élet is egyenrangú szereplő nálunk. A közönség a zenekar előtt állva szinte közvetlen közelről lélegzik együtt a muzsikusokkal, a hangulat leírhatatlan. Az amerikai Billy Gibson Memphis-be hazatérve azonnal írt nekem, és csak a legjobbakat tudta mondani, az európai turnéja egyik legforróbb koncertjét adta itt. Egy évben két nagy fesztiválunk is van, márciusban és szeptemberben, de egyre több a "külsős" megkeresés is. A Csabai Csípős Blues Club nélkül azonban valószínűleg befellegzett volna a koncerteknek, hiszen a PANKKK pályázaton jogosan elnyert összegünket nem fizették ki, az illetékesek pedig egyszerűen felszívódtak. Komoly veszélybe kerültünk, de a hely tulajdonosa mellett a klub most már oroszlánrészt vállal a finanszírozásban, így úgy néz ki egyenlőre tudjuk folytatni. Megjegyezném, hogy az elnökségnek jómagam nem vagyok tagja, én elsősorban muzsikus vagyok, a kapcsolataimmal és a programok szervezésével segítem a blues fellegvárat.

h.: Az Elefánt Sörözőbe egyedülálló koncertsorozatot terveztek tavaszra. Mesélnél erről bővebben?
B.L.: A tavaszi szezonunk a Gitárpárbaj tavasz címet kapta. Biztosan tudjátok, hogy minden évben rendezünk egy-két olyan koncertet, amikor egyszerre három gitáros - ritmusszekcióval kiegészülve - jammel a színpadon. Ezek a bulik megrendítő sikerűek voltak, zsúfolt teltházzal. Az idén tavasszal négy ilyen koncert lesz. Érkezik hozzánk: Tátrai Tibor, Mohai Tamás, Pély Barnabás, Szász Ferenc, Nagy Ádám, Király István, Gál Gábor, Sipeki Zoltán, és természetesen Benkő Zsolt. Többen közülük visszatérőek, de vannak első „áldozatok” is! A házigazda minden esetben én vagyok, ezt a klub el is várja tőlem, köszönöm is nekik, hogy ilyen fantasztikus gitárosokkal játszhatok együtt. A Tátrai - Mohai - Borsodi estről egyébként élő koncertfilm készül, HD minőségben. A kíséretről Skorka Zoltán - basszusgitár, Pfeff Márton - basszusgitár és Tímár Tamás - dob gondoskodnak. Ellátogat még hozzánk tavasszal: a Loop Doctors, a Smith And Wessons, az Orszlán, a Young Bluesers és a Pribojszki Mátyás Band.

h.: A közelmúltban meglehetősen keveset hallottunk zenekarodról, a Borsodi Blue-ról. Mi a helyzet felétek?
B.L.: Már többször elhangzott, most azonban biztosan állíthatom: a Moonshine & Wine című bemutatkozó lemezünk munkálatai valóban a finisben vannak. A mastering előtt állunk, de több ajánlat közül kell választanom. A lemezről, és hogy mi történt az elmúlt két évben, talán egy másik interjúban beszélnék, érdekesebb talán az, hogy miért nem lát minket többet a közönség. Igaz, hogy a Hit The Road And Live The Blues EP-nk óta nem sok mindent tettünk le az asztalra, és csupán néhány alkalommal - mint például Joe Bonamassa előtt - kavartuk fel a port, azonban a körülöttünk levő csendről inkább a blues fesztiválok szervezőit kéne megkérdezni. Én hiába dörömbölök a zárt kapukon, inkább azt mondanám: kérdezzék meg a zenekaromról azokat a fantasztikus zenészeket, akik a vendégeink voltak, vagy akik engem hívtak közreműködni.
Újdonság azonban a házunk táján, hogy miközben készül a lemez, létrehoztam a Borsodi Blue Trio-t, a közeljövőben ezzel a formációval kívánok koncertezni. Főleg standardeket játszunk a saját szánk íze szerint. Be is vonultunk a próbatermünkbe, bemikrofonoztuk a cuccot, barátaim hoztak három HD kamerát és feljátszottunk négy nótát (Everyday I Have The Blues, Rollin’ And Tumblin’, Be Careful With A Fool, és egy saját: Man Of Poise). Ha van kedvetek kukkantsatok rá a neten. A nagy videó megosztóba csak üssétek be: Borsodi Blue Trio (plusz valamelyik számcím). Üdvözlet a Blues van olvasóinak, remélem, hamarosan találkozunk, és jövünk a lemezzel!

hoati

A szájharmonika világa

2011-02-15

Nem mindennapi csemegére számíthatnak azok, akik ellátogatnak a Budavári Művelődési Házba, a Pribojszki Trió közreműködésével, havi rendszerességgel tartandó Szájharmonika Klub estekre. Zenés beszélgetések lesznek itt, a szájharmonika múltjáról, jelenéről és jövőjéről, zenei műfaji korlátok bontogatásával. Pribojszki Mátyást kérdeztem a sorozattal kapcsolatban.

hcs: Szájharmonika Klub indul a Budavári Művelődési Házban február 18-án, a Pribojszki Trió közreműködésével. Hány részes lesz ez a sorozat?
Pribojszki Mátyás: Egyenlőre három alkalomra kaptam felkérést, havi rendszerességgel. Az első alkalom február 18-án lesz, majd ezt követően március 25-én, illetve április 15-én. Remélem, hogy sikerül egy hosszabb távú együttműködést kialakítani a Bem Rockpartal, de ehhez természetesen szükség van az érdeklődőkre is.

hcs: Az első alkalommal Szabó Tamás lesz a vendégetek. Milyen további meghívottakra számíthatnak azok, akik ellátogatnak ezekre a koncertekre?
P.M.: Több ötletem is van, remélem, hogy sikerül vendégül látnom majd Bobos barátomat Szlovákiából, így akár nemzetközi szintű is lehetne a klub, de a hazai herflis, illetve zenész barátaim közül is sok mindenkit szeretnék vendégül látni, egy közös zenélésre, beszélgetésre.

hcs: A klubestek folyamán beszélgetés is lesz a hangszer múltjáról, jelenéről és a jövőjéről. Milyennek látod ma a szájharmonika helyzetét?
P.M.: A szájharmonika és a szájharmonikázás is fejlődik folyamatosan. 10-15 évvel ezelőtt még sok esetben nem igazán magas technikai tudású herflisekkel találkoztam a világban, akár személyesen, akár csak felvételeken. Ma viszont rengeteg jó szájharmonikás van, és ez viszi előre a hangszert is. A herflik minősége ma már sok esetben sokkal jobb, tartósabb, mint mondjuk 15-20 éve. A legtöbb cég igyekszik felülmúlni a másikat, ezáltal még jobb szájharmonikákat gyártani a herflis világnak, ami azért nem kicsi, bár kétségtelen, hogy nem túl populáris.

hcs: Milyen új irányzatok, technikai megoldások, hangképek vannak?
P.M.: Az internet szabadsága teljes zenei szabadságot (is) ad(hat), persze annak, aki tud élni ezzel a szabadsággal. Újabb technikai megoldások vannak, alakulnak, amik fejlődnek folyamatosan és nyitogatják az eddig korlátoltnak hitt szájharmonika határait is. Ilyen pl. az „overblow” és a „overdraw” technika, aminek helyes elsajátításával komplett kromatikus skála is kijátszható egy egyszerű 10 hanglyukú, diatonikus „blues” herflin.
Kezdik újra felfedezni a szájharmonika csodálatos hangját egyéb zenei stílusokban is, így a jazzben, pop zenében, a világzenei irányzatokban, sőt az elektronikus zenékben is. Ez szerintem nagyon jó.

hcs: Melyek azok a hatások, amelyek formálják a hangszer megszólalását?
P.M.: A hangszer megszólaltatására a legnagyobb hatással véleményem szerint az van, hogy milyen zenéken, zenei stílusokon nőtt fel, szocializálódott az adott muzsikus, de nagyon fontos a későbbiekben a kreativitás is, valamint az, hogy az adott zenész mit akar hallani, mit szeretne előadni, elmondani, eljátszani a hangszerén keresztül. Mindenkinek meg kell találnia a saját világát, tónusát, ami a legnagyszerűbb ennél a hangszernél. Persze vannak, akik egész életükben csak valakire, vagy valakikre (általában a nagy elődökre) szeretnének hasonlítani és ezért meg is tesznek mindent. Ez az egyik út, sőt az elején ez érthető, és amivel nincs is semmi gond, hiszen az elődeink nagyon, nagyon sokat hagytak ránk, amit ápolnunk kell. De én úgy gondolom, hogy nekünk ezen felül az is a feladatunk, hogy megpróbáljunk valami újat alkotni, létrehozni, akár technikában, akár soundban és nem utolsó sorban, zenében is.

hcs

„Muzsikánk valószínűen más érdeklődésű közegben fog betalálni…”

2011-02-06

A tradicionális akusztikus bluest játszó Dr. Valter & The Lawbreakers meglehetősen hangos sikert aratott, itthon és külföldön egyaránt. A 2002-es feloszlásukat követően mindenki hozzálátott saját elképzelése megvalósításához. Az elmúlt hónapokban azonban a két régi zenésztárs, Oláh Andor és Gál Csaba Boogie útjai ismét találkoztak, s megalapították a Mississippi Beat nevű zenekart. A 2011. február 15-én, budapesti Gödör Klubban tartandó bemutatkozó koncertjük apropójából kerestem meg Őket.

hoati: Első közös zenekarotok a Dr. Valter & The Lawbreakers volt, mellyel a Delta blues magyarországi népszerűsítését tűztétek ki célul. Hogy látjátok, mennyire sikerült ez?
Oláh Andor: Az együttest 1992-ben alapítottam - a 20-as évek zenei világának szeretetétől fűtötten - azzal a céllal, hogy azt játsszam, amit igazából szeretek, és ezt minél több emberrel meg tudjam osztani. A Delta blues hazánkban történő meghonosítása iránti tudatosságunk meglepően jó eredményeket hozott: minden szombaton saját teltházas klubot tartottunk fent, az összes fesztivál kereste a bandát, városi rendezvényeken, magán partikon játszottunk és sok európai országban a magyar bluest a Dr. Valter & The Lawbreakers nevű zenekarral azonosították.
A CrossRoads Records segített bennünket az első, Baby Ride című kazettánk kiadásával, és ezt még három lemez követte. Évi százhúsz körüli koncertet adtunk, és csak azért ennyit, mert közülünk két muzsikusnak munkahelye volt, illetve úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a zenéléstől függeni. A szervezést menedzser hiányában én intéztem, és azt hiszem ennek köszönhetően lett belőlem szervező is.
Gál Csaba: Rengeteg kalandunk volt, nem fogtuk magunkat vissza a szórakozás terén, nem foglalkoztunk a szakma véleményével (nem igazán érdekelt ez bennünket), csak játszottunk boldogan. Voltak persze nehéz idők, de sok iróniával és a muzsikával minden megszépült valahogy. Érdemes lenne leülni a régi tagokkal és megírni a saját könyvünket! Akkor alakult a zenekar, amikor a bluesnak még nagy keletje volt Magyarországon. Aztán a működésünk alatt ez egyre inkább kezdte erejét veszteni, de nekünk mégis szerencsénk volt: fenn tudtunk maradni, sok koncertet játszottunk, lemezeket adtunk ki. Mindig is volt valami hendikepje az akusztikus bluesnak az elektromossal szemben, főként a rock-blues ellenében. Ezzel együtt viszont a mi hatókörünk meglepően széles volt, mert a jazzkedvelők és a népzene-fanok is megtalálhatták bennünk a szeretnivalójukat, és még motoros fesztiválon sem vallottunk szégyent. Mi voltunk minden idők legsikeresebb akusztikus blues bandája.

h.: Milyen emlékeitek vannak az együtt töltött évekről?
O.A.: Nekem csak jó emlékem van ebből a korszakból. A Boogie-val hangszereltük a nótákat, valamint készítettük a saját számokat, ez heti két próbát jelentett. Mindig körültekintően, odafigyelve építettük fel a dalokat, és ennek köszönhetően született meg a jellegzetes Dr. Valteres hangzás. Ketten annyit játszottunk együtt, hogyha leülnénk, szerintem száz-százötven nótát el tudnánk játszani, emlékezve a saját témákra és az átvariált szerkezetekre egyaránt.
G.Cs.: Sok dolog összefolyik már nálam, mert elég régen, 16-17 éve kerültem a zenekarba. Azt hiszem, hogy szinte egy könyvet is megérdemelne az a rengeteg sztori, a sok bumlizás, amin keresztülmentünk. A számtalan szigetes fellépés (mindig tök sokan voltak), a német-holland turnék, eltöltött időnk a Yellow Stúdióban, a ki nem fizetett gázsis bulik, a debreceni Folk Másfélnap és a Tolerancia Fesztivál, a Gyökér Klub, a Crossroads Klub (ettük a micset), ahol most a Lágymányosi híd budai leágazása van, a bodajki bulik (pl. András nap) a helyi SZTK/Bring Bear Banddel, Csécsei Szilveszter, Vincze Béla, a „menedzserünk”, a szlovákiai Szímő „királya”, Vajda Tibi, a címlistán elején díszelgő „O, mint Oroszlány” felirat, ugyanott a Fekete Bárány, meg buli a postás Árpiéknál (Zsenáék, Dölá stb.), a gombai bulik, ahol sokszor nekünk volt nagyobb sikerünk, mint a helyi rockzenekarnak, amikor a Tatrossal vagy a Ternipével együtt játszottunk felvételen, Bob Cohen a csángó bál másnapján a stúdióban, John Cephas és Phil Wiggins Drezdában, Téka-táborok Nagykállóban, sok, sok minden.

h.: A banda feloszlását követően nyolc év elteltével milyen koncepcióval hoztátok létre az új formációtokat?
O.A.: Szerintem a Dr. Valter & The Lawbreakers valamennyiünk számára szakmai továbbképzést jelentett, ismeretek és zenei vonatkozásban egyaránt. De eljött annak az ideje, hogy mindenki kipróbálja magát a vadvizeken és megvalósítsa saját elképzelését. Valter elektromos bandát épített, Bényei Tibor brass együttest hozott életre, Boogie a Megasztárban szerepelt és beutazott a pop vizeire is, én meg a Mississippi Grave Diggers-t vezetve először Big Daddy Wilsonnal, majd Karen Carroll-lal zenéltem.
Az újdonsült formáció Boogie-val megint egy új korszak kezdete és ugyanazt a töltés érzem, mint a Dr. Valter & The Lawbreakers időszakában. Egy olyan formát szeretnénk meghonosítani országunkban, ami egy hiányzó fogaskerék a hazai blues életben a Nu blues parti közegben való megjelentetésével.
G.Cs.: Lehet egy kicsit más, nem annyira hagyománytisztelő oldalról megközelítve is bluest játszani. A gyökereinkhez továbbra is ragaszkodunk, de szeretnénk keverni a Mississippi bluest modern elektronikus tánczenei elemekkel. Ettől sok hagyományosabb felfogású zenerajongónak égnek áll a haja, de mi nem hagyjuk magunkat.

h.: Hogyan kategorizálnád a zenéteket? Várhatóak saját dalok is?
O.A.: A Mississippi Beat név magáért beszél. A jövő mindenféleképp saját zene létrehozását követeli meg tőlünk, hisz van mit mondanunk. Muzsikánk valószínűen más érdeklődésű közegben fog betalálni, mint amit eddig megszoktunk, de bízom a fanok nyitottságában!
G.Cs.: Mississippi bigbeat blues? Nu-Delta blues? Kicsit csinált nevek, de ha címke kell, akkor valami ilyesmi. Lényeg, hogy hangzatos legyen, kifejezze röviden, mit is akarunk. Egyelőre - akár magyar nyelvű - feldolgozások lesznek a műsoron, de később teret engedünk saját számainknak is. Már van pár dalkezdemény.

h.: Bemutatkozásotokra 2011. február 15-én a Blues Patika Klub keretében, a budapesti Gödör Klubban kerül sor. Rajtatok kívül kiket láthatnak még az érdeklődők?
O.A.: A Ferenczi György és a Rackajam próbálkozik még a hangulatkeltéssel, szerintem vidám este lesz sok csipkelődéssel és jó zenével!

hoati

Alvin Lee az I. Budapest Blues Legends Fesztiválon

2010-09-11

Blues legenda a láthatáron! Alvin Lee, a Ten Years After alapítója és egykori szólógitárosa 2010. szeptember 25-én, Budapesten a Petőfi Csarnokban koncertezik. A 60-as, 70-es évek egyik legizgalmasabb gitáros egyénisége, a Jimi Hendrix, Eric Clapton, Peter Green, Rory Gallagher alkotta nagy gitáros-nemzedék kitűnő képviselője utoljára 2005-ben járt hazánkban.

Idén a hagyományőrző szándékkal megrendezésre kerülő I. Budapest Blues Legends Fesztivál sztárvendégeként köszönthetjük fővárosunkban a lánglelkű gitárost, aki negyvenévnyi koncertezéssel, és több mint húsz lemezmegjelenéssel a háta mögött méltán érdemel előkelő helyet a zenei legendák között. Szólóalbumain olyan hírességekkel közös felvételek találhatók, mint Jerry Lee Lewis, Jon Lord, Scotty Moore vagy D.J. Fontana. George Harrisonnal közös dalát, a The Bluest Blues-t sokan a valaha rögzített legtökéletesebb bluesnak tartják.
A mindig újító szellemben dolgozó Lee korát meghazudtoló kirobbanó formában készül a magyar közönség elé állni, hogy virtuóz gitárjátékba ágyazva ajándékozzon meg minket több mint 40 évnyi bluesban és rock and rollban gyökerező életérzéssel. Az est folyamán egy feltörekvő, a progresszív blues-rock rajongói körben már jól ismert első lemezes zenekar, a Bőrgyári Capriccio vezeti fel a rendezvényt. A hazai és az európai fesztiválok sztárzenekara, a Karen Carroll With The Mississippi Grave Diggers pedig a rá jellemző örömzenével pörgeti fel a hangulatot Alvin Lee előtt.

A Jamboree Produkciós Iroda által készített interjúból sok érdekességet megtudhatunk a "Nyugat leggyorsabb kezű gitárosa" címmel illetett zenészről.

Szakértők szerint a woodstocki Fesztivál legnagyobb eseménye a Ten Years After fellépése volt. Hogy látod ezt négy évtized távolságból? Milyen élmény volt?
Woodstock különleges volt az emberek miatt. Teljesen más időket éltünk. A 60-as évek életérzése, a remények, várakozások és a fiatalok tenni akarása itatott át mindent. Egységbe kovácsolt minket a közös cél, a háború és a fennálló rendszer ellen való fellépés. Mindez nem állt a zene útjában, sőt. A dolgok jobbra fordultak, de ahogy telt az idő és lankadt a figyelmünk, minden visszafordult önmagába.

A hatvanas-hetvenes évek fordulója a nagy gitáros nemzedék ideje volt. Ki/kik azok az egyéniségek, akik a legnagyobb hatással voltak rád kortársaid közül?
Minden zenésztársamat nagyra értékelem, de akik a legnagyobb hatással voltak rám, azok az ötvenes évek nagy előadói, úgy mint Scotty Moore, Chuck Berry és Franny Beecher. Korábbról jazz gitárosok, mint Charlie Christian, Barney Kessel és Wes Montgomery. Bluesban Freddie, B.B. és Albert King városi hangzását részesítettem előnyben, de igazi szenvedélyem Big Bill Broonzy, Lonnie Johnson és John Lee Hooker country blues zenéje volt. Ezek a hatások forrtak egybe, majd hoztak létre valami nagyon érdekeset és izgalmasat, mikor elkapott a rock & roll.

Mit gondolsz a tiédet követő generációról?
Kiváló zenészek vannak feltörőben, csak az a kérdés, hogy képesek-e megőrizni egyediségüket ebben az X-Faktor és Big Brother uralta világban. Nehéz lehet manapság valóban megismerni a zenét, és megtanulni hangszeren játszani, miközben videojátékok és a modern világ hi-tech eszközei árasztják el a fiatalok életét. Amikor én zenélni kezdtem, még televíziónk sem volt, és ennek nagyon örülök. Nem hiszem, hogy napi négy órát gyakoroltam volna, ha van otthon Playstation.

Hallasz manapság eredeti dalokat, vagy a te generációd már letett mindent az asztalra?
Még közel sem valósítottunk meg mindent, a mai napig is csináljuk... De komolyra fordítva a szót, természetesen rengeteg eredeti és kiváló zene születik ma is. Én személy szerint hiszek abban, hogy valami nagyszerű dolog van kialakulóban. Át kell törnie rengeteg szeméten, hogy felszínre kerüljön, de ott van valahol és közeledik.

Mi volt az oka a Ten Years Aftertől való elválásnak?
Túlhajtottság és a túl sok pénz. Nyolc évig játszottunk együtt, ami sok időnek számít. A nagy arénák és stadionok azonban kivették a húzást a zenekarból, és így számomra megszűnt a zenélés öröme. A kreativitásom szenvedte meg a rengeteg turnét. Az ezzel együtt járó felelősség és az életforma pedig egyszerűen gyilkolt engem. Ebből ki kellett szállnom.

Hogy lehet, hogy a zenekar tartotta meg az eredeti nevet?
Amikor felfedeztem, hogy az eredeti nevet használják, megkértem Őket, hogy változtassanak, mivel ez összezavarhatja az embereket, akik így az eredeti felállást várnák. Ők megtagadták ezt a kérésemet. Mivel jobb dolgom is volt annál, hogy éveket töltsek pereskedéssel, hagytam, hogy menjen minden a maga útján.

A szóló lemezeid közül melyik a legemlékezetesebb számodra?
Az On The Road To Freedom, mivel az volt az első szóló kalandom. A szabadságot jelentette ahhoz a pénzgyári munkához képest, amiben korábban találtam magam. Szabadon alkothattam, és új zenészeket ismerhettem meg, ami mindig inspiráló élmény.

A legutolsó 2007-ben felvett Saguitar című albumod 14 új dalt tartalmaz. Ezekből is fogunk hallani a budapesti koncerten?
Általában az elmúlt 44 évben játszott kedvenceimet szoktam előadni, melyek jól hangszerelhetőek trióra, és amelyekben mindig ott a lehetőség, hogy a szóló részek tovább fejlődjenek. Ezek a legfontosabbak számomra, hiszen sohasem játszom el kétszer ugyanúgy egyetlen szólómat sem. Ez az, ami a legnagyobb örömöt és kihívást jelenti a játék során.

Hogyan kategorizálnád magad? Blues, rock vagy rock and roll gitárosként?
Azt mondanám, hogy mindegyik vagyok egyszerre, de talán a blues-rock áll hozzám a legközelebb. Az emberek szeretik a zenészeket berakni egy “dobozba”, bár ezt ők maguk nem szokták megtenni.

Most is a kedvenc vörös Gibson ES-335 gitároddal érkezel? Mi a története ennek a szerelemnek?
Igen, mindig ezen a típuson játszom, azóta ez a kedvencem, hogy először láttam rajta Freddie Kinget játszani. Természetesen nem az eredeti, egykor Woodstockban használt gitárt hozom, hiszen az már nagyon régi és törékeny, pótolhatatlan darab.

A koncerted az I. Budapest Blues Legends Fesztivál keretén belül kerül megrendezésre. Milyen érzés, hogy élő legendaként tartanak számon?
Jobb élő, mint halott legendának lenni...

Üzennél valamit a fiatal magyar zenészeknek?
Csak menjetek egyenesen az orrotok után és játszatok a fületek szerint. Szálljatok le a Playstationről!

„Készen állunk a komolyabb megmérettetésekre.”

2010-07-16

A Tenderfoot Blues Unit a hazai blues új generációjának egyik legígéretesebb formációja. Az öt éve létező zenekar gyorsan népszerű lett a blues rajongók körében. Számtalan fesztivál és verseny győztesei, igényes, jól kidolgozott produkciójuk mindig kiváltja a közönség elismerését. A napokban megjelenő Cruel Cradle című EP-jük kapcsán válaszolt kérdéseimre a zenekar két alapító tagja, Horváth Bálint és Megyeri Dániel.

hoati: Mikor, és kik hozták létre a Tenderfoot Blues Unitot?
Tenderfoot Blues Unit: A zenekar alapítói, Megyeri Dani, Horváth Ádám és Horváth Bálint 2005 nyarán szerencsés véletleneknek köszönhetően találkoztak (persze Ádám és Bálint testvérek lévén már ismerték egymást), nem sokkal később augusztusban, Dani ötlete nyomán megszületett a Tenderfoot Blues Trio, s elkezdődött a közös zenélés. Első nekifutásra két gitár és ének volt a felállás, cirka egy évig így léptünk fel, de később basszusgitárral (Stubnya Bence), szájharmonikával (Kőhalmi András) és tagcserék után dobbal (Stubnya Péter) kiegészülve nyerte el a zenekar mai formáját, s Unitként a ma is ismert nevét.
A banda azonban továbbra is koncertezik az eredetihez hasonló, autentikusabb és akusztikus felállásban (ének, gitárok, szájharmonika), ami a más hangzás mellett más repertoárt is jelent.

h.: Hogyan írnád le a zenétek stílusát?
TBU.: Mindenképpen a blues van a középpontban, e mellé jönnek a vele rokon műfajok, a funk, a swing és némi rock. Arra törekszünk, hogy megtaláljuk azt a műfaji kevercset, ami egyrészt hagyománytisztelő, másrészt kicsit újító is. Semmiképpen sem a sokadik shuffle-banda szeretnénk lenni.

h.: Milyen zenék, előadók inspirálják a zenekart?
TBU.: Mindenki más-más zenét hallgat a zenekaron belül, így ha a Tenderfoot Blues Unit egyetlen személy lenne, akkor a jazztől a kulturáltabb elektronikus zenéig minden a kedvencei közé tartozna. A közös metszet azonban mindenképpen a blues és egyre inkább a funk, ezért tudunk ennyi ideje együtt muzsikálni.

h.: Az elmúlt években szerepeltetek a Veszprémi Utcazene Fesztiválon, valamint a Fringe Fesztiválon is. Milyen eredményt sikerült elérnetek?
TBU.: A 2007-es Utcazene Fesztiválon a közönség szavazatai alapján harmadik helyezést értünk el, az ezt követő évben díjjal nem, de rengeteg élménnyel és a közönség bíztató szavaival gazdagodtunk. Az ott megszerzett, felbecsülhetetlen értékű koncertrutinról már nem is beszélve.
A 2007-es Fringe Fesztiválon a zsűri által fellépésre ajánlott zenekarok listájára került fel a Tenderfoot Blues Trio, 2008-ban – immár Unitként – Fringe-díjjal, 2009-ben pedig Szakmai díjjal jutalmazott minket a zsűri (az itt nyert stúdióidőben rögzítettük a Cruel Cradle-re keresztelt EP-nket). Ez idő alatt, ahogy az elismerések is mutatják, évről-évre folyamatos és progresszív fejlődésen ment át a zenekar. 2010-ben díjat ugyan már nem nyerhetett, de részt vett a Pécsett megrendezett fesztiválon a banda – a közönség legnagyobb örömére.
Más vonatkozásban viszont Kőhalmi András a Breaking Blues-zal Különdíjban, Horváth Bálint szólóprodukciója pedig Fringe-díjban részesült, így közvetve mégis csak sikerült elismeréssel távoznunk a 2010-es mustráról.

h.: Felléptetek a fiatal blues zenekarokat bemutató Blues Junior Breakdown-on is. Mennyire találjátok hasznosnak az ilyen koncerteket? Hogyan fogadják a megkereséseket a meghívott vendégzenészek?
TBU.: Felettébb hasznosnak és szükségesnek tartjuk az effajta rendezvényeket, mert nagyon nehezen lehet eljuttatni a(z élő) muzsikát a közönséghez. Egyrészt ugye rétegműfajról van szó, másrészt ebben a rétegműfajban itthon már jó ideje le vannak osztva a lapok. Arra törekszünk, hogy újrakeverjék ezt a paklit, s bekerülhessünk a hazai blues élet körforgásába. Továbbá azt is fontosnak tartjuk, hogy aránylag fiatal korunkból adódóan egy teljesen új réteget tudunk megszólítani a lassacskán száz éves műfajjal.
Nagy szerencsénkre az általunk megkeresett vendégzenészek örömmel jönnek velünk jammelni, habár Benkő Zsoltot régebb óta ismerjük és nem a Gödrös koncert volt az első alkalom, hogy gitárjátékával emelte egy Tenderfoot-est fényét.

h.: A Cruel Cradle című EP-tek anyaga letölthető az oldalatokról, de CD-formátumban is megjelenik. Vannak már visszajelzések róla?
TBU.: Igen, hála az aktív internetes jelenlétnek (MySpace, Facebook). Az eddigi visszajelzések kivétel nélkül pozitívak, a legtöbben az igényes, és a négy szám ellenére is változatos merítést méltatták.

h.: Milyen távolabbi céljaitok vannak?
TBU.: A most megjelent hanganyag nyomán szeretnénk tovább indulni, elsősorban saját számok írása és a még sajátosabb hangzás megtalálása a cél, természetesen a blues és a funk elemeivel ötvözve. Jelenleg ezen dolgozunk, emellett pedig szeretnénk a közönségnek minél több élményt szerezni, erre pedig az aktív koncertezésnél nincs is jobb mód.
Igényes koncertzenekarként szeretnénk bekerülni a hazai blues-körforgásba, a visszajelzések eddig mindenesetre kedvezőek. Készen állunk a komolyabb megmérettetésekre is.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati

Kiemelt koncertek

Ajánlott albumok

Beszélgetések

Újdonságok

Kereső

Archívum

Társoldalak

Cikkek a bluesról