Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Beszélgetések

Ha bluesban úszol…
2011-04-16


Bluesban úszol címmel jelent meg az immár 16 éves Blues Bell zenekar első CD-je. Az élő zenei klubokban sikeresnek mondható formáció egyik alapítóját, Török Pétert kérdeztem a zenéről, a lemezükön szereplő számokról és egyéb terveikről.

hcs: Mi volt az a momentum az életedben, ami alapján úgy döntöttél, hogy a blues-zal szeretnél foglalkozni? Honnan az elköteleződésed?
Török Péter: Konkrét, sorsdöntő pillanatra nem emlékszem, valószínűleg momentumok sorozatáról beszélhetünk az elkötelezettség kapcsán. Az már kisgyerek koromban magától értetődő volt, hogy valamilyen formában muzsikával fogok foglalkozni, hiszen a zene családtag volt nálunk, lévén szüleim klasszikus zenészek. A blues iránti szeretet talán akkortól kezdett erősödni, amikor 11-12 éves koromban a gitárt választottam fő hangszeremnek, így az akkori gitártanárom segítségével már „belülről” tapasztalhattam meg a műfajban lévő nyers erőt, a lüktetést, és a látszólag monoton formán belül lévő végtelen változatosság lehetőségét.

hcs: Tagja vagy a Blues B.R.Others Show-nak és a Blues Bell zenekarnak is. Mely felállás áll a közelebb hozzád?
T.P.: Nagyon nehéz a saját „gyermekek” között ilyen összehasonlítást tenni. A két zenekar alapvetően eltérő jellegű, az előbbi egy nagyobb létszámú, a színpadi látványra, megjelenésre, koreográfiára is hangsúlyt fektető, így egy kicsit talán populárisabb, jobban eladható produkció, míg az utóbbi egy intimebb hangulatú, kevésbé kötött műsor, ami elsősorban kisebb helyeken, klubokban működik jól, és ahol a zene, illetve az improvizáció valamivel nagyobb teret kap. Ha mindenképpen választanom kellene, a Blues Bellre voksolnék, mivel a kettő közül ez a régebbi formáció, saját dalok is helyet kapnak a programban, és a Blues B.R.Others Show gerincét is ez a zenekar alkotja.

hcs: Ez évben jelent meg a Bluesban úszol című Blues Bell CD. Mesélnél erről?
T.P.: Régi adósságunk volt már ez a CD a rajongók és saját magunk felé is. A Blues Bell 1994 óta folyamatosan működik, de eddig inkább az élő fellépésekre helyeztük a hangsúlyt. Ez nyilván a műfaj sajátosságai miatt alakult így, hiszen az improvizációt is magában hordozó zenei stílusok elsősorban élő közegben működnek jól. A rajongók kitartó unszolása, a saját magunkban feltámadt ilyen irányú igény, és nem utolsó sorban támogatóink segítsége azonban arra ösztönzött bennünket, hogy kilépjünk a koncertzenekar státuszból, és a Blues Bell elmúlt 16 évét egy saját CD elkészítésével összegezzük. A CD-n közreműködő zenészek: Hrabovszky Tamás – ének, szájharmonika, doromb, Török Péter – gitárok, Wilhelm Gábor – basszusgitár, Szabó Csaba – dob, Gulyás Levente – billentyűs hangszerek. A felvételek Budapesten, Kecskeméten és Szegeden készültek, úgyhogy elég mozgalmas időszakon vagyunk túl. Elég rendesen kihasználtuk az internet adta lehetőségeket is, előfordult, hogy egyszerre két különböző városban is folyt a felvétel, majd a sávokat elektronikus úton küldtük át a stúdióba.
A lemezen saját szerzemények és feldolgozások is szerepelnek, amelyek közül a korábbi megszólalásukhoz képest jó párat leporoltunk, áthangszereltük és a mostani zenei elképzelésünkhöz igazítottuk őket. Jó néhány zenei elképzelés, ötlet megvalósítására nem maradt időnk, pedig pont ezekkel a nüansznyi apróságokkal, „okosságokkal” szerettük volna még egyedibbé tenni a hangzást. Mindezzel együtt a lemez jól szól, élvezhető, a kimaradt ötleteket pedig majd a legközelebbi felvételeknél megvalósítjuk.

hcs: A számok között kevésbé bluesos feldolgozásnóták is helyet kaptak, amik a külső szemlélőnek akár idegenként is hathatnak. Miért pont ezek?
T.P.: Lehet, hogy meglepően hangzik, de én nem egy echte blues lemezt szerettem volna készíteni. Az elmúlt 16 év alatt a blueson kívül sok más stílus is hatással volt a zenénkre, ez a repertoárunk változásán és a saját számok hangzásán is jól érezhető. Valóban, a CD-n vannak olyan dalok, amelyek első hallásra nem tuszkolhatóak bele az autentikus blues dobozába, de ha kicsit távolabbról nézzük a műfajt, ha kicsit tágabban értelmezzük a „bluesságot”, ezek a dalok hangulatukkal, esetleg mondanivalójukkal jól beilleszkednek a programba. Pontosan azért válogattuk be a repertoárba és „bluesbellesítettük” őket, mert úgy éreztük, alkalmasak arra, hogy a műsorunkat színesítsék, változatosabbá tegyék anélkül, hogy valami nagyon más, tőlünk esetleg idegen irányba menne el a zenekar. Nem utolsó sorban pedig szeretjük is ezeket a számokat, és úgy tűnik, a közönség sem bánja, ha egy kicsit más zenei területeken is kalandozunk.

hcs: Mit jelent számodra a lemezkészítés? Összegzés, kifejezésmód?
T.P.: A CD készítésének egyik célja az volt, hogy a zenekar működésének elmúlt másfél évtizedéről egy lenyomatot készítsünk. Ezt tulajdonképpen tekinthetjük egy összegzésnek is. A lemezkészítés folyamatát, főleg a stúdiómunkát nagyon izgalmas dolognak tartom. Az ember megfelelő körülmények és elegendő idő esetén rendesen meg tudja tornáztatni a kreatív energiáit, ami nálunk többek között azt is jelentette, hogy a koncerteken régóta játszott számok egy részénél a megszokott hangszereléstől eltértünk, a hangzást kicsit dúsítottuk, így ezek a dalok eddig még nem hallott új formában jelentek meg. A végső megvalósításhoz persze a zenekartagok nagyfokú együttműködésére és kompromisszum-készségére van szükség, hiszen sokszor eltérő elképzeléseket kell egy mederbe terelni. Ilyen szempontból a lemezkészítés csapatépítő tréningnek sem utolsó.

hcs: A lemezkiadás összeomlóban van. Mennyire érint ez most titeket?
T.P.: A Bluesban úszol teljes egészében szerzői kiadás, elsősorban promóciós célokra készült, így hivatalosan kereskedelmi forgalomba sem került. Emiatt jelenleg ez a probléma nem igazán érint bennünket, de a következő lemezanyagnál nekünk is el kell gondolkodnunk a kiadás és terjesztés különböző formáiról. Szerencsére a CD kiadás mellett ma már vannak alternatív módszerek, amikkel el lehet jutni a hallgatósághoz, ez ügyben érdemes a külföldi példákat tanulmányozni, ott elég jó hatékonysággal alkalmazzák ezeket. Ami sokkal inkább érint bennünket, az a koncertlehetőségek érezhető csökkenése. Sajnos egyre kevesebb hely engedheti meg magának, hogy élő fellépéseket szervezzen, pedig tapasztalataink szerint a szervezők, klubtulajdonosok és a persze a közönség részéről is változatlan az igény ezekre a programokra.

hcs: Az elmúlt hetekben volt a lemezbemutató koncertetek. Hogy sikerült?
T.P.: Kösz szépen, nagyon jól sikerült. Egy olyan helyen tartottuk ezt a lemezbemutatót, ahol még soha nem játszottunk, úgyhogy nem tudtuk pontosan, mire számítsunk. Hál’ istennek jó sokan eljöttek, pótszékes-pótasztalos buli lett a dologból, és sok olyan rég nem látott arc is megjelent, akivel hosszú évek óta nem találkoztunk. A zenekart ezen az estén Gulyás Levente barátunk is erősítette, aki billentyűsként a CD-n is közreműködött, és nagyfokú profizmusával segítette a megszólalásunkat.

hcs: Az elkövetkező időszakra milyen terveitek vannak?
T.P.: Elsősorban továbbra is minél több koncertmeghívásnak szeretnénk eleget tenni, ehhez ez a CD nagy segítség, hiszen célzottan tudunk a szervezőkhöz eljutni. Lassan elindul a fesztiválszezon, remélhetőleg sok helyen megfordulunk majd. A hazai bulik mellett külföldi koncertek is szerepelnek a terveink között, többek között egy osztrák-német utat szeretnénk nyélbe ütni. A fellépések mellett természetesen gyűjtögetjük az ötleteket egy újabb CD anyaghoz, nagyon reméljük, hogy a következő lemez kiadására nem újabb 16 év múlva kerül sor.

hcs


„Merjünk nagyot álmodni!”
2011-03-29


A másfél évtizede működő kilenctagú veszprémi együttes, a The BLUESBERRY Band 2010 decemberében útjára indította a Bluesberry-clubot, mely a hétvégén utolsó állomásához érkezik. Ez alkalomból kérdeztem a zenekarvezetőt, Eckert Ervint, aki által bepillantást nyerhetünk a csapat életébe és jövőbeni terveikbe is.

hoati: Az együttes 1996-ban a Mozizenekar felbomlását követően jött létre. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Eckert Ervin: A Mozizenekar felbomlását követő napon eldöntöttük az akkori gitárosunkkal, hogy csinálunk egy másik zenekart. Egy nagy létszámú együttest akartunk, dögös rhythm & blues zenével, fúvósokkal, gitárokkal, amolyan igazi örömzenélés volt a cél. Veszprém nem nagy város, mondhatni mindenki ismer mindenkit, úgyhogy konkrét elképzelésünk is volt a tagok személyéről. Szerencsénkre valamennyien igent mondtak a megkeresésre.
Persze, ahogy az lenni szokott, a hosszú évek alatt nálunk is jöttek-mentek tagok, de ezzel nem untatnék senkit. Akit érdekel a történetünk, honlapunkon a biográfiában utánanézhet a folyamatnak. Ami viszont szerintem jó dolog, hogy a 9 alapító tagból 4 jelenleg is aktív tagja a Bluesberry-nek! Azt hiszem, mostanra jutott el abba a felállásba a banda, amin nem szívesen változtatnék, ha nem muszáj. Mind emberileg, mind zeneileg rendben van így, ahogy van. Szeretnék hosszú ideig ezzel a csapattal muzsikálni!

h.: Mely előadók/zenekarok azok, akik a legnagyobb hatással voltak az együttes stílusának kialakulására?
E.E.: A stílusból, zenekari felállásból adódóan kézenfekvő volt - főként a kezdeti időkben - a The Blues Brothers hatása, akkoriban a filmet amolyan bibliaként kezeltük mindannyian, egyfajta kultusz társult a sztori és a filmben szereplő muzsikusok köré. Magával ragadó volt a lendület, ami belőlük áradt.
Aztán ahogy jöttek-mentek a tagok és a zenei ízlésünk is folyamatosan alakult, nyilván a műsor is változott valamelyest. Az utóbbi időkben - ha lehet egyáltalán konkrét előadókat említeni, akik befolyásolják a zenénket - jobban a Sam & Dave, Wilson Pickett, Eddie Floyd féle soul-os rhythm & blues vonal az, ami közelebb áll hozzánk. Azt hiszem, inkább külön-külön tagonként tudnék előadókat említeni, hogy kire melyik nagy előd játéka volt hatással. Van akit Albert Collins vagy Buddy Guy, van akit Django Reinhardt vagy Jimmy Page, van akit Jaco Pastorius vagy Jimi Hendrix, és van akit Chat Baker inspirál. Érdekes nem? Elég sokszínű a paletta. De azt hiszem, pont ettől a sokszínűségtől tud izgalmasan együtt szólni a Bluesberry. Próbáljuk a dögös, „ereszd el a hajam” mellett az igényesebb, muzikálisabb vonalat is erősíteni a műsorunk összeállításánál.

h.: Műsorotok csakis feldolgozásokból áll. Tervezitek saját számok írását?
E.E.: Persze! A helyzet az, hogy tavaly év elején volt egy nagyobb „vérfrissítés” a zenekarban. Akikkel nem voltak azonosak az elképzeléseink, azoktól elköszöntünk és olyan tagokat hívtunk az együttesbe, akikkel emberileg is egy hullámhosszon vagyunk és zeneileg is hasonlóak az elképzeléseink. Férfiasan bevallom, nem érzem azt, hogy a korábbi tagokkal képesek lettünk volna hasonló színvonalú nótákat írni, mint amiket egyébként játszunk a műsorunkban. Annak meg semmi értelme, hogy a koncertek „negatív csúcspontjaként” előadjunk egy-egy saját számot.
A 2010-es év elején összeállt együttessel az addig játszott műsort teljesen újragondoltuk, újrahangszereltük, sok esetben teljesen átértelmeztük. Kiegészültek a számok saját ötletekkel, általunk írt zenekari betétekkel. Ezáltal nem „csak” játszuk, hanem meg is éljük a nótákat.
Most abszolút érzem azt az erőt, kreativitást, muzikalitást a Bluesberry-ben, hogy képesek vagyunk saját zenét írni, remélhetőleg azon a színvonalon, amit a közönség tőlünk megszokott és talán már el is vár. Ezt bizonyítja, hogy amely számokhoz hozzányúltunk, átdolgoztuk, azok szerintem kivétel nélkül jobbak, izgalmasabbak lettek, mint ahogy előtte játszottuk őket. Kialakult egy ránk jellemző stílus. Szerzőtől, eredeti előadótól függetlenül képesek vagyunk saját képünkre formálni a nótákat. Úgyhogy azt hiszem, most van itt az ideje a saját számoknak!

h.: A zenekar meglehetősen nagy létszámú. Mennyire nehéz a fellépéseket megszervezni, a különböző egyéniségű embereket összefogni?
E.E.: Azt kell, hogy mondjam, amióta ezek a tagok alkotják az együttest, azóta sok minden működik, ami előtte csak nehezen. Az esetek nagy részében én szervezem a koncerteket, de nem panaszkodom a srácok hozzáállására. Mindig vannak céljaink, próbáljuk koncepciózusan felépíteni a zenekar életét. Azt hiszem csak így tud működni, akár kisebb, akár nagyobb létszámú egy csapat.
Mindezek mellett rájöttem valamire: merni kell nagyot álmodni! Azért, hogy aztán célként lebegjen a szemünk előtt. Mindig legyen egy léc, amit meg kell ugrani, legyen hova fejlődni, legyen mibe kapaszkodni. Ha ez működik, akkor nem nehéz összefogni az embereket. Ha valaki pár éve mondja, hogy milyen helyeken fogunk játszani (mekkora sikerrel) és hogy kikkel adunk közös koncertet, azt hiszem sürgősen lázmérőt kerestem volna neki. Most meg már nem is tűnik olyan elérhetetlennek. Ez nagy tanulság volt!

h.: 2010. december elején útjára indítottátok a Bluesberry-clubot. Volt valamilyen koncepció az egyes esték műsorainak összeállítása során?
E.E.: A Bluesberry-clubot azzal a nem titkolt céllal keltettük életre, hogy az együttes közreműködésével bemutassuk a Veszprém környéki élőzene rajongóknak a blues, rhythm & blues és soul műfaj sokszínűségét, mindezt egy-egy karizmatikus hangszeres, énekes szólista segítségével. Igyekeztünk a blues zene közismert hazai nagyjai közül olyan előadókat meghívni, akik mind-mind más oldalról közelítik meg a műfajt, más-más színezettel, ízzel képviselve azt a sokoldalú zeneiséget, amit az általunk is szeretett és játszott műfaj magában rejt.
A műsorunkat minden alkalommal az aktuális vendéghez igazítottuk, az Ő személyéhez kötődő szerzeményekkel egészítettük ki repertoárunkat. Ez a feladat komoly kihívás volt az egész együttes számára, hiszen egyikünk sem érezte volna jól magát, ha nem megfelelő színvonalon, minőségben interpretáljuk azokat a dalokat, amik az adott este sztárvendégeit naggyá tették a közönség szemében, és amiket nagy valószínűség szerint sokan ismertek is a jelenlévő hallgatóság soraiból. A kihívás mellett természetesen izgalmas volt alkalomról-alkalomra hol a Ferenczi György által egykoron képviselt Herfli Davidson, hol a Muck Ferenc szerzeményeivel ismertté vált Besenyő Blues Band vagy a Muckshow, hol a Pribojszki Mátyás Band, vagy éppen Mohai Tamást kísérő formáció bőrébe bújni és hitelesen előadni a fent említett zenekarok frontembereivel saját szerzeményeiket, vagy éppen az Ő közreműködésükkel a mi műsorunkat.
Jó kis sorozat volt! Élveztük, és a sztárvendégeink visszajelzései alapján Ők is kellemes élményként élték meg. Tervezzük, hogy hagyományt teremtünk, jövő télen újra megszeretnénk szervezni a sorozatot.

h.: Az egyik sikeres klubnapotoknak köszönhetően a banda tagsága is bővült…
E.E.: Igen. Óriási elismerésként éltük meg, hogy amikor a decemberi közös koncertünk után megkérdeztük Muck Ferit, tudna-e ajánlani az együttesbe állandó tagként komolyabb előadói kvalitásokkal rendelkező szaxofonost, esetleg lenne-e a tanítványai közül olyan, akit el tud képzelni nálunk, azt válaszolta, hogy Ő maga. Leesett az állunk az ajánlatától! Nem kértünk gondolkodási időt. Azóta kiderült, hogy az általa képviselt szakmai színvonal mellett remek emberi tulajdonságokkal felruházott taggal bővült zenekarunk!

h.: Hogy is áll akkor most össze a The BLUESBERRY Band?
E.E.: Jó hosszú a névsor: Muck Feri – szaxofon, a zenekar állandó vendége; Beke Gellért – trombita; Eckert Ervin – basszusgitár, vokál; Halmai Robi – billentyűs hangszerek, vokál; Horváth Ákos – ének, gitár; Hovorka Pisti – harsona; Marton Zolika – trombita; Nagy Gergő – gitár, vokál; Raáb Zsolti – dob

h.: Április 2-án Tátrai Tiborral fogtok fellépni. Vele mikortól kezdődtek a közös együttzenélések?
E.E.: Tibusszal tavaly májusban játszottunk először. Próbáltunk egyet, játszottunk egy nagyon jó bulit, aztán megmaradt a kapcsolat, ami mára - talán mondhatom - barátivá fejlődött. Decemberben közösen koncerteztünk Ajkán az iszapkárosultak javára és folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Megtiszteltetés volt például a Hobo Blues Band búcsúkoncertje után együtt ünnepelni vele! Az idei utolsó Bluesberry-club külön érdekessége, hogy ez alkalommal áll először színpadra a The BLUESBERRY Band az új felállásban, Muck Ferenccel kiegészülve.

h.: Van valami közeli-távlati tervetek, amit mindenképpen szeretnétek megvalósítani?
E.E.: Természetesen. Ahogy korábban mondtam, folyamatosan vannak terveink. Ami jó, hogy abszolút baráti a légkör a zenekarban, nagyon jól érezzük magunkat együtt, akár próbán vagyunk, akár fellépésen, akár egy kerti sütögetésen családtagjaink körében.
Az együttes repertoárja lehetővé teszi, hogy az országhatárokon túl is koncertezzünk. Nyelvi nehézségeink nincsenek, járunk is külföldre, amikor csak lehet. Tavaly többször voltunk Németországban, fesztiválokon és klubokban játszottunk. Szerencsénkre van egy nagy segítségünk ezeknek a fellépéseknek a lekötésében, a bátyám Eckert Róbert személyében. Ő Németországban él és teljesen magáénak érzi a Bluesberry ügyeit. Sokat köszönhetünk neki a szervezésben!
Ezek a túrák minden alkalommal olyan hangulatúak, mintha osztálykirándulásra mennél, csak nincs veled a tanárod. Szenzációs! Már az utazás is. Kilencen egy buszban. Gondolhatod! Aztán ahogy a nap 24 óráját együtt töltjük. Imádjuk! Az meg már a hab a tortán, ahogy fogadnak bennünket, amilyen sikerünk van a koncerteken, szinte kivétel nélkül. Nagyon szeretjük ezeket a turnékat. Az idei évre is vannak külföldi meghívásaink és dolgozunk rajta, hogy Európa egyik legkomolyabb jazz-blues fesztiváljára eljussunk. Tavaly eljött az egyik főszervező, meghallgatta a zenekart az Earth, Wind & Fire előtt. Tetszettünk neki, úgyhogy jó esélyünk van a kijutásra. Természetesen a hazai fellépéseket is szervezzük gőzerővel. Nyáron fesztiválok és szabadtéri rendezvények, ősztől klubok.
Egyébként azt hiszem, úgy tisztességes, ha a bátyám mellett megköszönjük a türelmét, segítségét a családtagjainknak, hogy tolerálják (biztos nem mindig könnyű) amikor nem töltjük otthon a szabadidőnket, Ferenczi Zé-nek a web oldalunkat, Siki Gyurinak a nyomdai munkáját, Mészáros Zolinak, Muraközy Péternek és mindenkinek a segítségét, akik kisebb-nagyobb dolgokkal mozdítják előre az ügyünket.
Az együttes honlapján folyamatosan nyomon követhetitek életünket. Láthatod, tele vagyunk rövidebb és hosszabb távú tervekkel, célokkal. Tudod, ahogy mondtam: merjünk nagyot álmodni! Bluesbaráti üdvözlet a Blues van olvasóinak!

hoati


Izgalmas tavasz elé néz a csabai Elefánt Söröző
2011-03-02


A békéscsabai Elefánt Söröző a Csabai Csípős Blues Club tagjainak hathatós segítségével Magyarország legszínvonalasabb blues klubjává nőtte ki magát. A klub megalakulása óta eltelt időről, a soron következő programjaikról kérdeztem Borsodi Lászlót, aki mesélt saját zenekaraival kapcsolatos terveiről is.

hoati: Milyen meggondolásból hoztátok létre a Csabai Csípős Blues Club-ot?
Borsodi László: A Csabai Csípős Blues Club egy civil szervezet, jelenleg közel száz tagdíjfizető taggal. A koncertekre ennél sokkal többen járnak, azzal a különbséggel, hogy a klubtagoknak a belépés ingyenes. Azért jött létre ez a klub, mert egy olyan varázslat kezdődött el négy éve, amit mindenképp életben akartunk tartani. Egy civil szervezetbe tömörülve erősebbek vagyunk, pályázhatunk, fesztiválokat szervezhetünk. Az ötlet egyébként az Elefánt Söröző tulajdonosától, Belanka Jánostól, az elnöktől, Ferencz Rezsőtől és néhány aktivistától származik.

h.: Az elmúlt napokban a Takáts Tamás Blues Band koncertjével ünnepeltétek fennállásotok negyedik évfordulóját. Mi történt veletek a magalakulásotok óta eltelt időben?
B.L.: Felsorolni is nehéz lenne. Többször elmondtuk már, és remélem, nem hangzik szerénytelenül, de az itt járt muzsikusok elmondása, és a különböző fórumokon terjengő hírek alapján egyértelműen a legrangosabb magyarországi blues klubbá nőttük ki magunkat, több száz koncerttel a hátunk mögött. A teljes hazai élvonal megfordult itt, és - egy embert leszámítva - mindenki fantasztikusan érezte magát. Természetesen az underground blues élet is egyenrangú szereplő nálunk. A közönség a zenekar előtt állva szinte közvetlen közelről lélegzik együtt a muzsikusokkal, a hangulat leírhatatlan. Az amerikai Billy Gibson Memphis-be hazatérve azonnal írt nekem, és csak a legjobbakat tudta mondani, az európai turnéja egyik legforróbb koncertjét adta itt. Egy évben két nagy fesztiválunk is van, márciusban és szeptemberben, de egyre több a "külsős" megkeresés is. A Csabai Csípős Blues Club nélkül azonban valószínűleg befellegzett volna a koncerteknek, hiszen a PANKKK pályázaton jogosan elnyert összegünket nem fizették ki, az illetékesek pedig egyszerűen felszívódtak. Komoly veszélybe kerültünk, de a hely tulajdonosa mellett a klub most már oroszlánrészt vállal a finanszírozásban, így úgy néz ki egyenlőre tudjuk folytatni. Megjegyezném, hogy az elnökségnek jómagam nem vagyok tagja, én elsősorban muzsikus vagyok, a kapcsolataimmal és a programok szervezésével segítem a blues fellegvárat.

h.: Az Elefánt Sörözőbe egyedülálló koncertsorozatot terveztek tavaszra. Mesélnél erről bővebben?
B.L.: A tavaszi szezonunk a Gitárpárbaj tavasz címet kapta. Biztosan tudjátok, hogy minden évben rendezünk egy-két olyan koncertet, amikor egyszerre három gitáros - ritmusszekcióval kiegészülve - jammel a színpadon. Ezek a bulik megrendítő sikerűek voltak, zsúfolt teltházzal. Az idén tavasszal négy ilyen koncert lesz. Érkezik hozzánk: Tátrai Tibor, Mohai Tamás, Pély Barnabás, Szász Ferenc, Nagy Ádám, Király István, Gál Gábor, Sipeki Zoltán, és természetesen Benkő Zsolt. Többen közülük visszatérőek, de vannak első „áldozatok” is! A házigazda minden esetben én vagyok, ezt a klub el is várja tőlem, köszönöm is nekik, hogy ilyen fantasztikus gitárosokkal játszhatok együtt. A Tátrai - Mohai - Borsodi estről egyébként élő koncertfilm készül, HD minőségben. A kíséretről Skorka Zoltán - basszusgitár, Pfeff Márton - basszusgitár és Tímár Tamás - dob gondoskodnak. Ellátogat még hozzánk tavasszal: a Loop Doctors,  a Smith And Wessons, az Orszlán, a Young Bluesers és a Pribojszki Mátyás Band.

h.: A közelmúltban meglehetősen keveset hallottunk zenekarodról, a Borsodi Blue-ról. Mi a helyzet felétek?
B.L.: Már többször elhangzott, most azonban biztosan állíthatom: a Moonshine & Wine című bemutatkozó lemezünk munkálatai valóban a finisben vannak. A mastering előtt állunk, de több ajánlat közül kell választanom. A lemezről, és hogy mi történt az elmúlt két évben, talán egy másik interjúban beszélnék, érdekesebb talán az, hogy miért nem lát minket többet a közönség. Igaz, hogy a Hit The Road And Live The Blues EP-nk óta nem sok mindent tettünk le az asztalra, és csupán néhány alkalommal - mint például Joe Bonamassa előtt - kavartuk fel a port, azonban a körülöttünk levő csendről inkább a blues fesztiválok szervezőit kéne megkérdezni. Én hiába dörömbölök a zárt kapukon, inkább azt mondanám: kérdezzék meg a zenekaromról azokat a fantasztikus zenészeket, akik a vendégeink voltak, vagy akik engem hívtak közreműködni.
Újdonság azonban a házunk táján, hogy miközben készül a lemez, létrehoztam a Borsodi Blue Trio-t, a közeljövőben ezzel a formációval kívánok koncertezni. Főleg standardeket játszunk a saját szánk íze szerint. Be is vonultunk a próbatermünkbe, bemikrofonoztuk a cuccot, barátaim hoztak három HD kamerát és feljátszottunk négy nótát (Everyday I Have The Blues, Rollin’ And Tumblin’, Be Careful With A Fool, és egy saját: Man Of Poise). Ha van kedvetek kukkantsatok rá a neten. A nagy videó megosztóba csak üssétek be: Borsodi Blue Trio (plusz valamelyik számcím). Üdvözlet a Blues van olvasóinak, remélem, hamarosan találkozunk, és jövünk a lemezzel!

hoati


A szájharmonika világa
2011-02-15


Nem mindennapi csemegére számíthatnak azok, akik ellátogatnak a Budavári Művelődési Házba, a Pribojszki Trió közreműködésével, havi rendszerességgel tartandó Szájharmonika Klub estekre. Zenés beszélgetések lesznek itt, a szájharmonika múltjáról, jelenéről és jövőjéről, zenei műfaji korlátok bontogatásával. Pribojszki Mátyást kérdeztem a sorozattal kapcsolatban.

hcs: Szájharmonika Klub indul a Budavári Művelődési Házban február 18-án, a Pribojszki Trió közreműködésével. Hány részes lesz ez a sorozat?
Pribojszki Mátyás: Egyenlőre három alkalomra kaptam felkérést, havi rendszerességgel. Az első alkalom február 18-án lesz, majd ezt követően március 25-én, illetve április 15-én. Remélem, hogy sikerül egy hosszabb távú együttműködést kialakítani a Bem Rockpartal, de ehhez természetesen szükség van az érdeklődőkre is.

hcs: Az első alkalommal Szabó Tamás lesz a vendégetek. Milyen további meghívottakra számíthatnak azok, akik ellátogatnak ezekre a koncertekre?
P.M.:
Több ötletem is van, remélem, hogy sikerül vendégül látnom majd Bobos barátomat Szlovákiából, így akár nemzetközi szintű is lehetne a klub, de a hazai herflis, illetve zenész barátaim közül is sok mindenkit szeretnék vendégül látni, egy közös zenélésre, beszélgetésre.

hcs: A klubestek folyamán beszélgetés is lesz a hangszer múltjáról, jelenéről és a jövőjéről. Milyennek látod ma a szájharmonika helyzetét?
P.M.:
A szájharmonika és a szájharmonikázás is fejlődik folyamatosan. 10-15 évvel ezelőtt még sok esetben nem igazán magas technikai tudású herflisekkel találkoztam a világban, akár személyesen, akár csak felvételeken. Ma viszont rengeteg jó szájharmonikás van, és ez viszi előre a hangszert is. A herflik minősége ma már sok esetben sokkal jobb, tartósabb, mint mondjuk 15-20 éve. A legtöbb cég igyekszik felülmúlni a másikat, ezáltal még jobb szájharmonikákat gyártani a herflis világnak, ami azért nem kicsi, bár kétségtelen, hogy nem túl populáris.

hcs: Milyen új irányzatok, technikai megoldások, hangképek vannak?
P.M.:
Az internet szabadsága teljes zenei szabadságot (is) ad(hat), persze annak, aki tud élni ezzel a szabadsággal. Újabb technikai megoldások vannak, alakulnak, amik fejlődnek folyamatosan és nyitogatják az eddig korlátoltnak hitt szájharmonika határait is. Ilyen pl. az „overblow” és a „overdraw” technika, aminek helyes elsajátításával komplett kromatikus skála is kijátszható egy egyszerű 10 hanglyukú, diatonikus „blues” herflin.
Kezdik újra felfedezni a szájharmonika csodálatos hangját egyéb zenei stílusokban is, így a jazzben, pop zenében, a világzenei irányzatokban, sőt az elektronikus zenékben is. Ez szerintem nagyon jó.

hcs: Melyek azok a hatások, amelyek formálják a hangszer megszólalását?
P.M.:
A hangszer megszólaltatására a legnagyobb hatással véleményem szerint az van, hogy milyen zenéken, zenei stílusokon nőtt fel, szocializálódott az adott muzsikus, de nagyon fontos a későbbiekben a kreativitás is, valamint az, hogy az adott zenész mit akar hallani, mit szeretne előadni, elmondani, eljátszani a hangszerén keresztül. Mindenkinek meg kell találnia a saját világát, tónusát, ami a legnagyszerűbb ennél a hangszernél. Persze vannak, akik egész életükben csak valakire, vagy valakikre (általában a nagy elődökre) szeretnének hasonlítani és ezért meg is tesznek mindent. Ez az egyik út, sőt az elején ez érthető, és amivel nincs is semmi gond, hiszen az elődeink nagyon, nagyon sokat hagytak ránk, amit ápolnunk kell. De én úgy gondolom, hogy nekünk ezen felül az is a feladatunk, hogy megpróbáljunk valami újat alkotni, létrehozni, akár technikában, akár soundban és nem utolsó sorban, zenében is.

hcs


„Muzsikánk valószínűen más érdeklődésű közegben fog betalálni…”
2011-02-06


A tradicionális akusztikus bluest játszó Dr. Valter & The Lawbreakers meglehetősen hangos sikert aratott, itthon és külföldön egyaránt. A 2002-es feloszlásukat követően mindenki hozzálátott saját elképzelése megvalósításához. Az elmúlt hónapokban azonban a két régi zenésztárs, Oláh Andor és Gál Csaba Boogie útjai ismét találkoztak, s megalapították a Mississippi Beat nevű zenekart. A 2011. február 15-én, budapesti Gödör Klubban tartandó bemutatkozó koncertjük apropójából kerestem meg Őket.

hoati: Első közös zenekarotok a Dr. Valter & The Lawbreakers volt, mellyel a Delta blues magyarországi népszerűsítését tűztétek ki célul. Hogy látjátok, mennyire sikerült ez?
Oláh Andor: Az együttest 1992-ben alapítottam - a 20-as évek zenei világának szeretetétől fűtötten - azzal a céllal, hogy azt játsszam, amit igazából szeretek, és ezt minél több emberrel meg tudjam osztani. A Delta blues hazánkban történő meghonosítása iránti tudatosságunk meglepően jó eredményeket hozott: minden szombaton saját teltházas klubot tartottunk fent, az összes fesztivál kereste a bandát, városi rendezvényeken, magán partikon játszottunk és sok európai országban a magyar bluest a Dr. Valter & The Lawbreakers nevű zenekarral azonosították.
A CrossRoads Records segített bennünket az első, Baby Ride című kazettánk kiadásával, és ezt még három lemez követte. Évi százhúsz körüli koncertet adtunk, és csak azért ennyit, mert közülünk két muzsikusnak munkahelye volt, illetve úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a zenéléstől függeni. A szervezést menedzser hiányában én intéztem, és azt hiszem ennek köszönhetően lett belőlem szervező is.
Gál Csaba: Rengeteg kalandunk volt, nem fogtuk magunkat vissza a szórakozás terén, nem foglalkoztunk a szakma véleményével (nem igazán érdekelt ez bennünket), csak játszottunk boldogan. Voltak persze nehéz idők, de sok iróniával és a muzsikával minden megszépült valahogy. Érdemes lenne leülni a régi tagokkal és megírni a saját könyvünket! Akkor alakult a zenekar, amikor a bluesnak még nagy keletje volt Magyarországon. Aztán a működésünk alatt ez egyre inkább kezdte erejét veszteni, de nekünk mégis szerencsénk volt: fenn tudtunk maradni, sok koncertet játszottunk, lemezeket adtunk ki. Mindig is volt valami hendikepje az akusztikus bluesnak az elektromossal szemben, főként a rock-blues ellenében. Ezzel együtt viszont a mi hatókörünk meglepően széles volt, mert a jazzkedvelők és a népzene-fanok is megtalálhatták bennünk a szeretnivalójukat, és még motoros fesztiválon sem vallottunk szégyent. Mi voltunk minden idők legsikeresebb akusztikus blues bandája.

h.: Milyen emlékeitek vannak az együtt töltött évekről?
O.A.: Nekem csak jó emlékem van ebből a korszakból. A Boogie-val hangszereltük a nótákat, valamint készítettük a saját számokat, ez heti két próbát jelentett. Mindig körültekintően, odafigyelve építettük fel a dalokat, és ennek köszönhetően született meg a jellegzetes Dr. Valteres hangzás. Ketten annyit játszottunk együtt, hogyha leülnénk, szerintem száz-százötven nótát el tudnánk játszani, emlékezve a saját témákra és az átvariált szerkezetekre egyaránt.
G.Cs.: Sok dolog összefolyik már nálam, mert elég régen, 16-17 éve kerültem a zenekarba. Azt hiszem, hogy szinte egy könyvet is megérdemelne az a rengeteg sztori, a sok bumlizás, amin keresztülmentünk. A számtalan szigetes fellépés (mindig tök sokan voltak), a német-holland turnék, eltöltött időnk a Yellow Stúdióban, a ki nem fizetett gázsis bulik, a debreceni Folk Másfélnap és a Tolerancia Fesztivál, a Gyökér Klub, a Crossroads Klub (ettük a micset), ahol most a Lágymányosi híd budai leágazása van, a bodajki bulik (pl. András nap) a helyi SZTK/Bring Bear Banddel, Csécsei Szilveszter, Vincze Béla, a „menedzserünk”, a szlovákiai Szímő „királya”, Vajda Tibi, a címlistán elején díszelgő „O, mint Oroszlány” felirat, ugyanott a Fekete Bárány, meg buli a postás Árpiéknál (Zsenáék, Dölá stb.), a gombai bulik, ahol sokszor nekünk volt nagyobb sikerünk, mint a helyi rockzenekarnak, amikor a Tatrossal vagy a Ternipével együtt játszottunk felvételen, Bob Cohen a csángó bál másnapján a stúdióban, John Cephas és Phil Wiggins Drezdában, Téka-táborok Nagykállóban, sok, sok minden.

h.: A banda feloszlását követően nyolc év elteltével milyen koncepcióval hoztátok létre az új formációtokat?
O.A.: Szerintem a Dr. Valter & The Lawbreakers valamennyiünk számára szakmai továbbképzést jelentett, ismeretek és zenei vonatkozásban egyaránt. De eljött annak az ideje, hogy mindenki kipróbálja magát a vadvizeken és megvalósítsa saját elképzelését. Valter elektromos bandát épített, Bényei Tibor brass együttest hozott életre, Boogie a Megasztárban szerepelt és beutazott a pop vizeire is, én meg a Mississippi Grave Diggers-t vezetve először Big Daddy Wilsonnal, majd Karen Carroll-lal zenéltem.
Az újdonsült formáció Boogie-val megint egy új korszak kezdete és ugyanazt a töltés érzem, mint a Dr. Valter & The Lawbreakers időszakában. Egy olyan formát szeretnénk meghonosítani országunkban, ami egy hiányzó fogaskerék a hazai blues életben a Nu blues parti közegben való megjelentetésével.
G.Cs.: Lehet egy kicsit más, nem annyira hagyománytisztelő oldalról megközelítve is bluest játszani. A gyökereinkhez továbbra is ragaszkodunk, de szeretnénk keverni a Mississippi bluest modern elektronikus tánczenei elemekkel. Ettől sok hagyományosabb felfogású zenerajongónak égnek áll a haja, de mi nem hagyjuk magunkat.

h.: Hogyan kategorizálnád a zenéteket? Várhatóak saját dalok is?
O.A.: A Mississippi Beat név magáért beszél. A jövő mindenféleképp saját zene létrehozását követeli meg tőlünk, hisz van mit mondanunk. Muzsikánk valószínűen más érdeklődésű közegben fog betalálni, mint amit eddig megszoktunk, de bízom a fanok nyitottságában!
G.Cs.: Mississippi bigbeat blues? Nu-Delta blues? Kicsit csinált nevek, de ha címke kell, akkor valami ilyesmi. Lényeg, hogy hangzatos legyen, kifejezze röviden, mit is akarunk. Egyelőre - akár magyar nyelvű - feldolgozások lesznek a műsoron, de később teret engedünk saját számainknak is. Már van pár dalkezdemény.

h.: Bemutatkozásotokra 2011. február 15-én a Blues Patika Klub keretében, a budapesti Gödör Klubban kerül sor. Rajtatok kívül kiket láthatnak még az érdeklődők?
O.A.: A Ferenczi György és a Rackajam próbálkozik még a hangulatkeltéssel, szerintem vidám este lesz sok csipkelődéssel és jó zenével!

hoati


Alvin Lee az I. Budapest Blues Legends Fesztiválon
2010-09-11


Blues legenda a láthatáron! Alvin Lee, a Ten Years After alapítója és egykori szólógitárosa 2010. szeptember 25-én, Budapesten a Petőfi Csarnokban koncertezik. A 60-as, 70-es évek egyik legizgalmasabb gitáros egyénisége, a Jimi Hendrix, Eric Clapton, Peter Green, Rory Gallagher alkotta nagy gitáros-nemzedék kitűnő képviselője utoljára 2005-ben járt hazánkban.

Idén a hagyományőrző szándékkal megrendezésre kerülő I. Budapest Blues Legends Fesztivál sztárvendégeként köszönthetjük fővárosunkban a lánglelkű gitárost, aki negyvenévnyi koncertezéssel, és több mint húsz lemezmegjelenéssel a háta mögött méltán érdemel előkelő helyet a zenei legendák között. Szólóalbumain olyan hírességekkel közös felvételek találhatók, mint Jerry Lee Lewis, Jon Lord, Scotty Moore vagy D.J. Fontana. George Harrisonnal közös dalát, a The Bluest Blues-t sokan a valaha rögzített legtökéletesebb bluesnak tartják.
A mindig újító szellemben dolgozó Lee korát meghazudtoló kirobbanó formában készül a magyar közönség elé állni, hogy virtuóz gitárjátékba ágyazva ajándékozzon meg minket több mint 40 évnyi bluesban és rock and rollban gyökerező életérzéssel. Az est folyamán egy feltörekvő, a progresszív blues-rock rajongói körben már jól ismert első lemezes zenekar, a Bőrgyári Capriccio vezeti fel a rendezvényt. A hazai és az európai fesztiválok sztárzenekara, a Karen Carroll With The Mississippi Grave Diggers pedig a rá jellemző örömzenével pörgeti fel a hangulatot Alvin Lee előtt.

A Jamboree Produkciós Iroda által készített interjúból sok érdekességet megtudhatunk a "Nyugat leggyorsabb kezű gitárosa" címmel illetett zenészről.

Szakértők szerint a woodstocki Fesztivál legnagyobb eseménye a Ten Years After fellépése volt. Hogy látod ezt négy évtized távolságból? Milyen élmény volt?
Woodstock különleges volt az emberek miatt. Teljesen más időket éltünk. A 60-as évek életérzése, a remények, várakozások és a fiatalok tenni akarása itatott át mindent. Egységbe kovácsolt minket a közös cél, a háború és a fennálló rendszer ellen való fellépés. Mindez nem állt a zene útjában, sőt. A dolgok jobbra fordultak, de ahogy telt az idő és lankadt a figyelmünk, minden visszafordult önmagába.

A hatvanas-hetvenes évek fordulója a nagy gitáros nemzedék ideje volt. Ki/kik azok az egyéniségek, akik a legnagyobb hatással voltak rád kortársaid közül?
Minden zenésztársamat nagyra értékelem, de akik a legnagyobb hatással voltak rám, azok az ötvenes évek nagy előadói, úgy mint Scotty Moore, Chuck Berry és Franny Beecher. Korábbról jazz gitárosok, mint Charlie Christian, Barney Kessel és Wes Montgomery. Bluesban Freddie, B.B. és Albert King városi hangzását részesítettem előnyben, de igazi szenvedélyem Big Bill Broonzy, Lonnie Johnson és John Lee Hooker country blues zenéje volt. Ezek a hatások forrtak egybe, majd hoztak létre valami nagyon érdekeset és izgalmasat, mikor elkapott a rock & roll.

Mit gondolsz a tiédet követő generációról?
Kiváló zenészek vannak feltörőben, csak az a kérdés, hogy képesek-e megőrizni egyediségüket ebben az X-Faktor és Big Brother uralta világban. Nehéz lehet manapság valóban megismerni a zenét, és megtanulni hangszeren játszani, miközben videojátékok és a modern világ hi-tech eszközei árasztják el a fiatalok életét. Amikor én zenélni kezdtem, még televíziónk sem volt, és ennek nagyon örülök. Nem hiszem, hogy napi négy órát gyakoroltam volna, ha van otthon Playstation.

Hallasz manapság eredeti dalokat, vagy a te generációd már letett mindent az asztalra?
Még közel sem valósítottunk meg mindent, a mai napig is csináljuk... De komolyra fordítva a szót, természetesen rengeteg eredeti és kiváló zene születik ma is. Én személy szerint hiszek abban, hogy valami nagyszerű dolog van kialakulóban. Át kell törnie rengeteg szeméten, hogy felszínre kerüljön, de ott van valahol és közeledik.

Mi volt az oka a Ten Years Aftertől való elválásnak?
Túlhajtottság és a túl sok pénz. Nyolc évig játszottunk együtt, ami sok időnek számít. A nagy arénák és stadionok azonban kivették a húzást a zenekarból, és így számomra megszűnt a zenélés öröme. A kreativitásom szenvedte meg a rengeteg turnét. Az ezzel együtt járó felelősség és az életforma pedig egyszerűen gyilkolt engem. Ebből ki kellett szállnom.

Hogy lehet, hogy a zenekar tartotta meg az eredeti nevet?
Amikor felfedeztem, hogy az eredeti nevet használják, megkértem Őket, hogy változtassanak, mivel ez összezavarhatja az embereket, akik így az eredeti felállást várnák. Ők megtagadták ezt a kérésemet. Mivel jobb dolgom is volt annál, hogy éveket töltsek pereskedéssel, hagytam, hogy menjen minden a maga útján.

A szóló lemezeid közül melyik a legemlékezetesebb számodra?
Az On The Road To Freedom, mivel az volt az első szóló kalandom. A szabadságot jelentette ahhoz a pénzgyári munkához képest, amiben korábban találtam magam. Szabadon alkothattam, és új zenészeket ismerhettem meg, ami mindig inspiráló élmény.

A legutolsó 2007-ben felvett Saguitar című albumod 14 új dalt tartalmaz. Ezekből is fogunk hallani a budapesti koncerten?
Általában az elmúlt 44 évben játszott kedvenceimet szoktam előadni, melyek jól hangszerelhetőek trióra, és amelyekben mindig ott a lehetőség, hogy a szóló részek tovább fejlődjenek. Ezek a legfontosabbak számomra, hiszen sohasem játszom el kétszer ugyanúgy egyetlen szólómat sem. Ez az, ami a legnagyobb örömöt és kihívást jelenti a játék során.

Hogyan kategorizálnád magad? Blues, rock vagy rock and roll gitárosként?
Azt mondanám, hogy mindegyik vagyok egyszerre, de talán a blues-rock áll hozzám a legközelebb. Az emberek szeretik a zenészeket berakni egy “dobozba”, bár ezt ők maguk nem szokták megtenni.

Most is a kedvenc vörös Gibson ES-335 gitároddal érkezel? Mi a története ennek a szerelemnek?
Igen, mindig ezen a típuson játszom, azóta ez a kedvencem, hogy először láttam rajta Freddie Kinget játszani. Természetesen nem az eredeti, egykor Woodstockban használt gitárt hozom, hiszen az már nagyon régi és törékeny, pótolhatatlan darab.

A koncerted az I. Budapest Blues Legends Fesztivál keretén belül kerül megrendezésre. Milyen érzés, hogy élő legendaként tartanak számon?
Jobb élő, mint halott legendának lenni...

Üzennél valamit a fiatal magyar zenészeknek?
Csak menjetek egyenesen az orrotok után és játszatok a fületek szerint. Szálljatok le a Playstationről!


„Készen állunk a komolyabb megmérettetésekre.”
2010-07-16


A Tenderfoot Blues Unit a hazai blues új generációjának egyik legígéretesebb formációja. Az öt éve létező zenekar gyorsan népszerű lett a blues rajongók körében. Számtalan fesztivál és verseny győztesei, igényes, jól kidolgozott produkciójuk mindig kiváltja a közönség elismerését. A napokban megjelenő Cruel Cradle című EP-jük kapcsán válaszolt kérdéseimre a zenekar két alapító tagja, Horváth Bálint és Megyeri Dániel.

hoati: Mikor, és kik hozták létre a Tenderfoot Blues Unitot?
Tenderfoot Blues Unit: A zenekar alapítói, Megyeri Dani, Horváth Ádám és Horváth Bálint 2005 nyarán szerencsés véletleneknek köszönhetően találkoztak (persze Ádám és Bálint testvérek lévén már ismerték egymást), nem sokkal később augusztusban, Dani ötlete nyomán megszületett a Tenderfoot Blues Trio, s elkezdődött a közös zenélés. Első nekifutásra két gitár és ének volt a felállás, cirka egy évig így léptünk fel, de később basszusgitárral (Stubnya Bence), szájharmonikával (Kőhalmi András) és tagcserék után dobbal (Stubnya Péter) kiegészülve nyerte el a zenekar mai formáját, s Unitként a ma is ismert nevét.
A banda azonban továbbra is koncertezik az eredetihez hasonló, autentikusabb és akusztikus felállásban (ének, gitárok, szájharmonika), ami a más hangzás mellett más repertoárt is jelent.

h.: Hogyan írnád le a zenétek stílusát?
TBU.: Mindenképpen a blues van a középpontban, e mellé jönnek a vele rokon műfajok, a funk, a swing és némi rock. Arra törekszünk, hogy megtaláljuk azt a műfaji kevercset, ami egyrészt hagyománytisztelő, másrészt kicsit újító is. Semmiképpen sem a sokadik shuffle-banda szeretnénk lenni.

h.: Milyen zenék, előadók inspirálják a zenekart?
TBU.: Mindenki más-más zenét hallgat a zenekaron belül, így ha a Tenderfoot Blues Unit egyetlen személy lenne, akkor a jazztől a kulturáltabb elektronikus zenéig minden a kedvencei közé tartozna. A közös metszet azonban mindenképpen a blues és egyre inkább a funk, ezért tudunk ennyi ideje együtt muzsikálni.

h.: Az elmúlt években szerepeltetek a Veszprémi Utcazene Fesztiválon, valamint a Fringe Fesztiválon is. Milyen eredményt sikerült elérnetek?
TBU.: A 2007-es Utcazene Fesztiválon a közönség szavazatai alapján harmadik helyezést értünk el, az ezt követő évben díjjal nem, de rengeteg élménnyel és a közönség bíztató szavaival gazdagodtunk. Az ott megszerzett, felbecsülhetetlen értékű koncertrutinról már nem is beszélve.
A 2007-es Fringe Fesztiválon a zsűri által fellépésre ajánlott zenekarok listájára került fel a Tenderfoot Blues Trio, 2008-ban – immár Unitként – Fringe-díjjal, 2009-ben pedig Szakmai díjjal jutalmazott minket a zsűri (az itt nyert stúdióidőben rögzítettük a Cruel Cradle-re keresztelt EP-nket). Ez idő alatt, ahogy az elismerések is mutatják, évről-évre folyamatos és progresszív fejlődésen ment át a zenekar. 2010-ben díjat ugyan már nem nyerhetett, de részt vett a Pécsett megrendezett fesztiválon a banda – a közönség legnagyobb örömére.
Más vonatkozásban viszont Kőhalmi András a Breaking Blues-zal Különdíjban, Horváth Bálint szólóprodukciója pedig Fringe-díjban részesült, így közvetve mégis csak sikerült elismeréssel távoznunk a 2010-es mustráról.

h.: Felléptetek a fiatal blues zenekarokat bemutató Blues Junior Breakdown-on is. Mennyire találjátok hasznosnak az ilyen koncerteket? Hogyan fogadják a megkereséseket a meghívott vendégzenészek?
TBU.: Felettébb hasznosnak és szükségesnek tartjuk az effajta rendezvényeket, mert nagyon nehezen lehet eljuttatni a(z élő) muzsikát a közönséghez. Egyrészt ugye rétegműfajról van szó, másrészt ebben a rétegműfajban itthon már jó ideje le vannak osztva a lapok. Arra törekszünk, hogy újrakeverjék ezt a paklit, s bekerülhessünk a hazai blues élet körforgásába. Továbbá azt is fontosnak tartjuk, hogy aránylag fiatal korunkból adódóan egy teljesen új réteget tudunk megszólítani a lassacskán száz éves műfajjal.
Nagy szerencsénkre az általunk megkeresett vendégzenészek örömmel jönnek velünk jammelni, habár Benkő Zsoltot régebb óta ismerjük és nem a Gödrös koncert volt az első alkalom, hogy gitárjátékával emelte egy Tenderfoot-est fényét.

h.: A Cruel Cradle című EP-tek anyaga letölthető az oldalatokról, de CD-formátumban is megjelenik. Vannak már visszajelzések róla?
TBU.: Igen, hála az aktív internetes jelenlétnek (MySpace, Facebook). Az eddigi visszajelzések kivétel nélkül pozitívak, a legtöbben az igényes, és a négy szám ellenére is változatos merítést méltatták.

h.: Milyen távolabbi céljaitok vannak?
TBU.: A most megjelent hanganyag nyomán szeretnénk tovább indulni, elsősorban saját számok írása és a még sajátosabb hangzás megtalálása a cél, természetesen a blues és a funk elemeivel ötvözve. Jelenleg ezen dolgozunk, emellett pedig szeretnénk a közönségnek minél több élményt szerezni, erre pedig az aktív koncertezésnél nincs is jobb mód.
Igényes koncertzenekarként szeretnénk bekerülni a hazai blues-körforgásba, a visszajelzések eddig mindenesetre kedvezőek. Készen állunk a komolyabb megmérettetésekre is.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Romantikával telve
2010-04-23


Igaz, hogy 2009-ben jelent meg a St. JOHNNY & The Sinners Picture Of My Life lemeze, de mindenképpen fontosnak éreztük, hogy bővebben is foglalkozzunk a csehországi csapattal. Az együttes tradicionális amerikai zenét játszik és számos helyen felléptek már, az esküvőtől a fesztiválokig.
A beszélgetés második felében St. JOHNNY új CD-jük dalairól mesél.


Turista: Ha be kellene mutatnod egy olyan embernek a St. JOHNNY & The Sinners-t, aki nem ismeri a csapatot, mit mondanál neki, hogyan jellemeznéd a zenekart?
St. JOHNNY:
A zenekar négytagú: St. JOHNNY (Jan Stehlík) – gitár, ének, Charlie Slavík – szájharmonika, ének, Milan Schmidt – basszusgitár és Petr Eichler Jr. – dob. Az ’50-es évek Amerikájának zenéje kötött le minket, mint pl.: a chicago blues, a jump blues, a rock ’n’ roll, a country és a rockabilly.

T.: Mikor választottál hangszert és mikor műfajt?
St. J.:
16 éves korom óta gitározom, de soha sem játszottam csak bluest. Nagyon szeretem a country-t, a rock ’n’ rollt, de hallgatok flamencót, román- vagy kubai népzenét, stb..

T.: Olyan zenészekhez vonzódtok, mint Mississippi John Hurt, Big Bill Broonzy, Lightnin’ Hopkins, Muddy Waters, Little Walter és Jimmy Rogers. Mit jelentenek ezek a - bátran mondhatom, hogy legendás - nevek a ma emberének?
St. J.:
Hogy valamilyen felvétel, illetve előadó érdekeljen, muszáj, hogy bennem érzelmeket és emóciókat keltsen. Számomra a blues tele van romantikával, egyszerű emberi történetekkel. A fent említett előadók egyszerű dallamokkal és ritmusokkal, nyers gitárhangzással és énekkel adták elő dalaikat, semmi műhangzás és virtuozitás. Ezért fogott meg a zenéjük.

T.: A St. JOHNNY and Southern Two-t a St. JOHNNY and Charlie Slavík duó, majd a St. JOHNNY & The Sinners követte. Miben voltak mások ezek a felállások?
St. J.:
A zenekar több nevet viselt, mivel változtak a zenekar tagjai is - ami persze befolyásolta a zenekar hangzását, stílusát és arcát.
Az első felállás a St. JOHNNY and Southern Two (St. JOHNNY - gitár, ének, Milan Schmidt - basszusgitár, Dan Hubacek - dob) nevű trió volt, ami 2004 és 2006 között működött. Prágában ismerkedtem meg Csehország legjobb szájharmonikásával, Charlie Slavíkkal, vele alapítottuk meg a St. JOHNNY and Charlie Slavík duót, aminek 2008-ban jelent meg a These Times Are Gone című lemeze. Természetesen ez a zenekar fellép ritmusszekcióval is.
Charlie Slavík 2008-ban a zenekar állandó tagja lett, így megalakult a St. JOHNNY & The Sinners, amely 2009-ben kiadta a Picture Of My Life című lemezt. Jelenleg ebben a felállásban koncertezünk.

T.: Melyik az a dal, amelyik a legjobban jellemzi az életedet?
St. J.:
Az összes. De a jelenlegi életemet az utolsó lemez, tehát a Picture Of My Life jellemzi.

T.: Meg lehet ma Csehországban a zenéből élni, illetve van a zenészeknek „rendes” munkahelyük?
St. J.:
Szerintem ahhoz, hogy bárhol meg lehessen a zenéből élni, a zenészeknek nem szabad egy zenei irányzathoz és egy zenekarhoz ragaszkodni. Mi úgy döntöttünk, hogy mégse a zene lesz a mindennapi kenyerünk, ezért a dobos kivételével mindannyiunknak van munkahelye. Én például biológusként dolgozom egy intézetben, Charlie egy minőségi borüzemben dolgozik, Milan pedig bemondó a prágai Country rádióban.

T.: Hogyan fogadta a hazai közönség a lemezt?
St. J.:
Jól, sőt sikerült néhányat eladni, ami manapság siker.

T.: A Picture Of My Life CD-n szinte csak saját szerzeményeitek vannak. Bemutatnád pár szóban a dalokat?
St. J.:
Talkin' About My Baby
Ez a dal a gyönyörű feleségemről szól, nem kimondottan romantikusan, inkább rockosan.

Picture Of My Life
Ezt a dalt 30 éves koromban írtam, amikor a feleségemmel az első gyermekünket vártuk és muszáj volt elkezdenem dolgozni, ami nem volt kedvemre való.

Sunny Sunday
Ez egy instrumentális dal, Charlie egyik dala ezen a lemezen, amelynek a megírását egy álmos vasárnap délutáni nap inspirálta, amikor munkából Prágába jött vissza.

Sweet Little Girl
Egy shuffle, amely az egyik első dalaim közé tartozik.

Gone For Night And Day
Nagyon szeretem a tex-mex stílust, mint például a Calexico ci Los Fabulosos zenekart, azért van ez a dal így szerkesztve.

Let Me Sing That Old Blues Song
Ebben a dalban szerelmet vallottam a feleségemnek. A dalt „boom-chicka-boom” stílusban, Johnny Cash hangzásában írtam, akit nagyon kedvelek.

When The Sun Went Down
2000-ben az amerikai New Hampshire North Woodstock városában halottam egy remek énekes-gitárost Manchesterből. Tim Pike volt a neve és gyorsabb bluest játszott, amely nagyon tetszett, de sajnos csak a szöveg egy részét jegyeztem meg. Így a többi részét saját magam írtam meg.

Midnight Walk
Charlie második dala, amelynek a dalszövegét Juwana Jenkins barátnőnk fordította le angolra.

My Baby's Gone
Egyszerű dal, egyszerű szöveggel arról, hogy az asszony elhagyott.

I Don't Believe You Love Me
Ismét egy dal, amelyet a 2001-es év körül írtam és a rock ’n’ roll zenekarok hangzása inspirált (AC/DC, The Rolling Stones), valamint a volt barátnőm.

Down By The River
Melodikus dal egy fiatal fiúról, aki megpróbál elcsábítani egy fiatal leányt.

Hey Baby Where Do You Go?
Saját megközelítésünk a swinghez.

Summer Came To Town
A dalszöveg második részét éveken keresztül nem tudtam megírni, de a stúdióban, reggel amikor felkeltem végre sikerült.

Mean Woman
Ez egy 2000-es dal, amelynek a megírását Neil Young Ragged Glory című dala inspirálta.

Köszönöm a beszélgetést és reméljük, hogy hamarosan ismét sikerül Magyarországon fellépnünk!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Külön köszönöm a segítséget Tomáš „Bobek” Bobrovniczký-nak a fordításért!

Turista


A hetvenes évek szellemiségét megidézve
2010-02-20


A Bőrgyári Capriccio 2000 tavaszán alakult, hogy népszerűsítse a blues, rhythm & blues, rock és progresszív rock műfaj ismert és kevésbé ismert, a '60-as, '70-es években született klasszikusait, valamint, hogy saját számokkal bővítse a magyar zenei palettát.
Míg első lemezük inkább az útkeresésről szólt, második, Progressive című albumuk már jól tükrözte a zenekar által követett zenei irányt.
Az új, Túlsó oldal című, saját szerzeményeikből álló CD-jük a hetvenes évek szellemiségét megidézve több hazai blues-rock híresség közreműködésével készült, mely bemutatójára 2010. február 26-án kerül sor.


hoati: Közel másfél éve beszélgettünk utoljára. Mi történt veletek azóta? Jó pár jelentős fesztiválon is sikerült fellépnetek!
Gazdag Viktor:
Igen, repül az idő. Szerencsére több emlékezetes bulink volt azóta, a Sziget Fesztivál Blues színpadán már visszatérő fellépők vagyunk, a Millenárison is volt egy szép emlékű bulink tavaly nyáron és több motoros találkozón is szerepeltünk. Emellett elég sok időt töltöttünk a stúdiómunkával.

h.: A zenekar tagsága némileg átalakult, mi indokolta ezt?
G.V.:
Az indok részben az új album, változtattunk a hangzáson és így billentyűn rendszeresen Nemes Zoltán játszik velünk, nagyon jól színesítve a zenénket; Paróczai „Tacskó” Attila a Mini mellett nálunk is basszusgitározik, az ő játéka tényleg új hangzást hozott, illetve Kecskés András ritmusgitárosként a rock világából váltott a blues-osabb hangzás felé.

h.: Az új, Túlsó oldal című lemezetek bemutatójára 2010. február 26-án kerül sor. Kérlek, mutasd be a friss anyagotokat!
G.V.:
Hosszú munka volt, több mint egy év, amíg elkészült - főleg azért, mert a stúdióban készítettük a számokat, később jöttek a szövegek és végül a vendégművészek. De úgy gondolom megérte, mert egy fogyasztható, színvonalas album lett az eredmény. A koncepcióm az volt, hogy mivel ez a banda első saját számokból álló lemeze, hívjuk el azokat a zenészeket, akik minket inspiráltak, akik zenéjén felnőttünk. Így pár szám erejéig vendégünk Török Ádám, Tátrai Tibor, Póka Egon és Németh Károly. Emellett pályatársaink közül Oláh Andor herflizik és Nemes Zoltán billentyűzik az albumon. A zenéket én írtam, több szövegíró is bemutatkozik az albumon, de Boros Gyuri (Ölveti Blues Band) barátom is írt egy remek verset.

h.: Hogyan sikerült az említett vendégművészeket megnyerni a felvételhez?
G.V.:
A bandánk jubilál, idén 10 éves. Ezen idő alatt jó kapcsolatba kerültünk sok zenésszel, így relatív egyszerű volt, inkább az időpont egyeztetések mentek nehezebben. Úgy gondolom, hogy a lemez mindenkit hamar meggyőzött a produkció színvonaláról.
Nekünk mindenképp óriási megtiszteltetés egy albumon szerepelni velük, nekem személy szerint dalszerzőként egy régi álmom teljesült!

h.: Tavaly a Magyar Dal Napján már bemutattátok a lemez anyagát. Hogyan fogadta a közönség?
G.V.:
Szép emlék nekünk, holott még korán sem voltunk kész a számokkal. Több százan voltak Óbudán, különösen a Cseh Tamás emlékére játszott Batthyányi tér blues aratott sikert!

h.: Az előzenekar szerepét a White Coffee tölti be. Mit kell tudni erről a bandáról?
G.V.:
Régi barátaink, majdnem egyszerre alakultak velünk, több közös koncerten vagyunk már túl.
Profi banda, hasonló felállásban játszanak, mint mi. Mindenképp érdemes meghallgatni őket, rendszeresen játszanak a Colombus hajón.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Vörös szegfű blues
2010-02-15


A ’80-as évek második felében tűnt fel a hazai színpadokon az ausztriai Ripoff Raskolnikov. Jellegzetes alakját, zenéjét hamar megkedvelte a közönség. Őt kérdeztem zenéről, inspirációs forrásról, az új lemezéről…

Turista: Általában két dolgot szoktak veled kapcsolatban kiemelni. Elsősorban olyan kultikus figurákhoz, olyan dalszerzőkhöz hasonlítanak, mint Bob Dylan, Van Morrison és Tom Waits. Másodsorban meg szokták említeni, hogy később, egy másik korba születtél, mint ahogy kellett volna. Mit szólsz ezekhez a megállapításokhoz?
Ripoff Raskolnikov:
Van benne valami.

T.: Te hová helyeznéd magadat a zene világában?
R.R.:
Ezen nem szoktam elgondolkodni. Szeretek gitározni és időnként néhány dalt összerakni, és nagy örömmel veszem tudomásul, hogy ebből meg lehet élni, anélkül, hogy hatkor kelne az ember mindennap.

T.: A Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij regény hatására választottad a művészneved. Ez már több mint harminc éve történt. Azóta is olvasol szépirodalmat?
R.R.:
Igen, persze. Még mindig szeretem a XIX. századbelieket, de olyan angol nyelvű kortárs írókat, mint pl. Paul Auster vagy Kazuo Ishiguro is nagyon kedvelem.

T.: Sosem gondolkodtál azon, hogy néhány ausztriai vagy akár magyar zenészhez hasonlóan kiköltözzél az Egyesült Államokba?
R.R.:
Nem. Amúgy töltöttem egy kis időt az USA-ban, de nem találtam valami szimpatikus országnak.

T.: Mennyire figyeled a blues világ napi aktualitásait?
R.R.:
Egyáltalán nem.

T.: Mi hat rád inspirálólag napjainkban?
R.R.:
Ha az utolsó pár lemezemre gondolok, nem állíthatnám, hogy sok másról szólnának, mint a szerelemről vagy annak hiányáról. Ebben, úgy látszik, hűségesen követem a blues tradícióját. Ahogy a franciák szokták mondani: Cherchez la femme...

T.: Vonzódsz még hazánk felé? Ugyanis, ha az utóbbi éveket összegezzük, a mérleg nyelve nem éppen pozitív irányba mutat.
R.R.:
Ez sajnos igaz. Engem a sok jobboldali menetelés és zászlólobogtatás eléggé ijeszt. Ahogy, pl. a cigányokhoz viszonyul a magyarok többsége, az szerintem egyszerűen borzasztó.

T.: A közelmúltban rögzítetted az új lemezedet. Mesélnél erről?
R.R.:
Éppen a keverés fázisában vagyunk. Ugyanabban a felállásban vettük fel, mint a 2006-os Everything Is Temporary-t, és úgy néz ki, 14 dal lesz rajta. Azt a tényt, hogy a sok visszahallgatás során még nem untam meg az anyagot, azt igen jó jelnek érzem.

T.: Milyen témákat járnak körül az új dalok?
R.R.:
Ahogy már korábban mondtam…

T.: Többször felléptél már a Budapest Blues Fesztiválon. Ez idén sem lesz másként. Kijelenthetjük, hogy elismer, szeret a magyar közönség?
R.R.:
Csak nyugodtan!

T.: Játszani fogsz Pécsett és Szentendrén a dán Tim Lotharral is. Övé lett 2008-ban, Dániában a legjobb blues lemez. Mivel készültök erre az estre?
R.R.:
Különösebben nem készülök, gondolom Ő sem. Két valamit erő bluesman csak tud majd valamit improvizálni.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„A zene mindent felülírt az életemben.”
2010-02-13


Oláh Andor 1999-ben alapította meg a Blues Patika Közhasznú Alapítványt a műfaj népszerűsítése céljából. Az alapítvány koncerteket, fesztiválokat, turnékat, hangszeres oktatásokat és blues történeti előadásokat szervez. Az elmúl évben tizenkettedik alkalommal rendezték meg a Blues Patika Jamboree-t. Ennek apropóján kérdeztem a pályafutását 20 éve kezdő szájharmonikást.

hoati.: Tavaly, november végén tizenkettedik alkalommal került megrendezésre a Blues Patika Jamboree. Mennyire váltak be elképzeléseitek, hogy sikerült a fesztivál?
Oláh Andor.:
A Jamboree színes programot terített a látogatók elé. A partnerként társuló Gödör Klub adottságai teljesen megfelelnek nekünk, és a visszajelzések alapján a közönségünknek is. Ott laza körülmények között, akár egy sörrel, cigivel a kezedben is végignézhetsz egy koncertet.
A szervezés már az év elején elindult és több név is szóba került lehetséges fellépőként. Helyszínek között a budapesti mellett felmerült szlovákiai és csehországi rendezvény lehetősége is. Charlie Musselwhite és zenekara, a három helyszín közül a cseh partner válságviharát érezve visszalépett, ezzel kútba esett ez az ötlet és nagy csobbanással elmerült az iszapos vízben.
Közvetlen baráti szálak fűződtek Jeanne és Karen Carroll révén Koko Taylorhoz, de az érezhető nehézségek és a kaszás lassan végleg felszedte az ide vezető út köveit. Ezután kevés időnk maradt, így a hosszas ötletelés után szlovák partneremmel, Sajtos Ferenccel egyetértésben Mungo Jerry mellet döntöttünk, és utólag azt kell mondanom, hogy nem volt rossz a választás. A zenekar több mint kettő és fél órás muzsika élményében fürdette a közönséget egy igazi élő legendához méltóan.
A mai világban ritkán találkozom olyan zenésszel, aki tényleg szívből, élvezettel játszik a közönségnek. A profizmus néha már a kimért játékidőig terjed. Idegen tőlem, amikor azt látom, hogy a sztárzenekar dobosa az utolsó leütés után mesterien kidolgozott mozdulattal már a tokba is dobja az ütőket, és mintegy szimbolizálva a koncert végét behúzza a cipzárt.
Szerencsére a mi rendezvényünkre ez soha nem volt jellemző. Tavaly is jó muzsikával, baráti légkörben és hangulatban töltöttük az éjszakát hajnal fél ötig. Velünk volt Jimi Hendrix lelke, a hajnali kakasszó előtt tért vissza a túlvilági zenészek klubjába.
Saját bandám is komoly sikert könyvelhetett el. A rendezvény napján jelent meg a zenekar első lemeze, és ünnepléssel töltöttük az estét, igazi örömzenével sikerült bevonni ebbe a közönséget is.

h.: Esetleg egy momentum, egy sztori, amire évek múltán is szívesen emlékszel?
O.A.:
Millió van, de ami kötődik az eseményhez, az Mungo Jerry két és fél órás koncertjéhez fűződik. A koncert előtt megkérdezte, hogy mennyit játszhat. Hetven - kilencven percet kértem tőle, aztán ez jócskán több lett. Végül a hátam mögött nyugtalankodó zenészek miatt jeleznem kellet neki többször is, hogy sajnos lejárt az idő. Ők azonban csak nyomták a blues-t. Másnap a zenészek nevetve mesélték, hogy Ray beállított órája egyszerűen megállt, ezért felborult az időérzéke. Szerintem ez csak egy kedves magyarázata volt a zenében való elszállásnak, amit egy igazi blueser megért és elfogad. Végtére is nem siettünk sehová, előttünk volt még az éjszaka, és így kb. fél ötkor szálltak alá a Hendrix-esek.
Másnap Mungo Jerry-t a Klikk Fesztiválra vittem, Szlovákiába. Ott három órás fergeteges bulit játszott. Duracell nyúlként töltötte a közönséget. A tini feelinggel megáldott 63 éves mester tanított valamit a fiatal generációnak: játszani csak szívből érdemes!

h.: A Blues Patika Életműdíjat Török Ádám kapta. Nem látjátok célszerűnek egy olyan díj évről-évre történő kiosztását, mely a feltörekvő előadókat/zenekarokat célozná meg? Úgy gondolom, ez sokakra inspirálóan hatna.
O.A.:
Ezt a feladatot a tehetségkutatókra hagyom. A Blues Patika Életműdíj egy bizonyos műfaj, stílus iránti elkötelezettséget, és annak eredményeit díjazza.
Nincsenek már polihisztorok. Ahogy a világunk, úgy a blues is szétágazik milliónyi irányba. Különböző utakon halad tovább, és vannak vak ösvények, sokan bolyonganak. Van, aki rosszul választ vagy elviszi az életforma, vagy épp ellenkezőleg, a zenéje profi, de nincs meg az életforma. Ezek az előadók hiteltelenné válnak, ezeket nevezem hang zsonglőrnek, akiket benyel a hakni, stb. - vékony a jég, érezni kell a határokat. Találd meg magad, legyél mester!
Akik eddig díjat kaptak szerintem teljesen megérdemelten élvezik a kuratórium, és a közönség bizalmát, szeretetét. A nemzetközi blues elit tagjaivá váltak. Az elismerés, a tisztelet, nem megvásárolható. Ez a tehetség és az önzetlenség fizető eszköze. Egy fiatal zenész számára ijesztő lehet 20-30 évnyi eredményes munka, de hát ettől szép a díj kiérdemlése. Segítsen annyi, hogy az idő gyorsan repül, csak nem mindegy, hogy mivel töltjük a pergő perceket.

h.: A Mississippi Grave Diggers Karen Carrollal közös lemeze Evolution Revolution címmel jelent meg. Várható lemezbemutató turné itthon vagy külföldön?
O.A.:
Természetesen, most kerekedik ki egy közel két éves előkészítő munka. Karennel két éve dolgozom együtt. Tavaly júniusban robbantottam a régi formációt, és egy hónap alatt összeállítottam az új, állandó, ütőképes csapatot. A zenekar már ismert alakjai mellé feltétlenül fiatal, tehetséges zenészeket akartam behozni a lendület és a nyitott játék miatt. És természetesen fontos volt maga az ember is!
Mindenképpen nemzetközi vizekre szánom terelni a zenekar hajóját, mert ott a helye. Túl vagyunk már egy-két megmérettetésen. A visszajelzések alapján bárhol szívesen látják a bandát a blues nemzetközi élvonalában. Generációs váltás küszöbén állunk. Az élet törvényei szerint újra rendeződnek a sorok. A guruk helyébe csak guruk léphetnek a blues nagy világában. Mi készen állunk. Behajóztunk, csak a jó széljárásra várunk!

h.: A Jamboree Produkciós Iroda együttműködést alakított ki a Gazdasági Rádióval, mely minden nap 20 órától egy óra hosszban, Blues legendák címen, Kajárik Andrea szerkesztésében blues zenéket sugároz. Hogy épül fel egy műsor?
O.A.:
Nagyon egyszerűen. Ellátom a rádiót mérhetetlen mennyiségű blues-zal és különböző minőségi zenével. Ez nem csevegős adás. Azt egy másik rádióban szeretnék indítani.
Megállapodtam a Rockélet Magazinnal is, ahol rendszeresen, kéthetente jelenünk meg különböző írásokkal, kritikákkal a blues világából.

h.: Húsz éve kezdted a zenei karrieredet. Milyen tervekkel vágsz neki a soron következő éveknek?
O.A.:
A zene mindent felülírt az életemben. Ezzel tisztában vagyok, így már könnyebben kezdem a következő lapok megírását. Aranykort érzek, zenészként és szervezőként azt vallom, hogy a zenei szabadság madarának nem egy rozsdás kalitkában a helye, hanem a levegőben. Ezért meg is teszek mindent, ami tőlem telik.
Az életem zenével töltött első húsz éve hamarabb pergett le, mint ahogy egy láma egy imamalmot megpördít. Azt kell mondanom, hogy eléggé tartalmasan, aktívan, szórakozva töltöttem eddig is az életem és valószínűleg ezután sem lesz másként. Ez az életformám!
Nem akarok görcsösen mindent, mert a dolgok nagy része megtörténik magától is. Elég a teremtő gondolat, és az eddig hasznosított energia, idő végül pályára kell, hogy állítsa, és önjáróvá kell, hogy tegye az ötleteimet. Persze ember tervez, isten végez!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


A Blues Aperitiv tehetségkutató nyertesei
2010-02-03


A Jack Cannon Blues Band 2006 őszén alakult, akusztikus blues-t játszó trió. A zenekar 2008-ban megnyerte a Blues Aperitiv tehetségkutató versenyt, melynek köszönhetően felléptek Csehország egyik legnagyobb blues fesztiválján, a Blues Alive-on. „A trió fő csillaga Zoltai György harmonikás és énekes, nem szolgai módon játssza a standard mintákat, hanem nagyon is alkotó módon…” - olvasható a fesztivál szórólapján. További információk az énekes-szájharmonikásról, valamint a zenekarról az alábbi beszélgetésből tudhatók meg.

hoati.: A szájharmonika 14 évesen ragadott magával, nem sokkal később már Ferenczi Györgytől tanultál. Mi fogott meg ebben a hangszerben?
Zoltai György.: Magam sem tudom, hogy mi. Egyszer egy sítúrán hallottam a testnevelő tanáromat harmonikázni és nagyon megtetszett. Ő ajánlotta Ferenczi Gyurit, aki elkezdett tanítani és nagyon sokat köszönhetek neki.

h.: Milyen zenekarokban játszottál 2006-ig, a Jack Cannon Blues Band megalapításáig?
Z.Gy.: Sok zenekarban megfordultam, de a legfontosabbak a Deák Bill Blues Band (2001-2002), a Kentucky Publix (2003-2004, velük tradicionális bluegrass-t játszottunk) és az Another Country (2005-2006, egy bluegrass formáció Bruce Lewis-zal) zenekarok voltak.

h.: Kérlek, mutasd be a Jack Cannon Blues Bandet: kik a társaid, ők milyen zenei előélettel rendelkeznek?
Z.Gy.: Rajtam kívül a zenekar tagja Bíró Ádám és Gyergyádesz Péter, kiknek a zenei pályafutása ekképpen alakult:

Bíró Ádám (akusztikus gitár)
Kétszínű csend: 1993-1994, alternatív rock
Bíborköd: 1994-1997, blues-rock
Sulyom fiúk: 1997, 2004, hakni
Crazy Blues Band: 1997, blues
Detroit: 1997-2003, instrumentális progresszív rock
Handmade: 2003-2005, instrumentális progresszív rock
Smilemakers: 2004-2005, jazz & soul
F.C.Pop: 2005-2006, akusztikus pop-blues-rock

Ezek közül kiemelném a Bíborködöt, amivel ’95-ben bejutottak az országos Ki Mit Tudba, a Detroitot, velük számos sikerük volt és készítettek egy nagylemezt, mely nem jelent meg. Az F.C.Pop duó pedig az énekes Wiegand Gyula tragikus halálával ért véget.

Gyergyádesz Péter (nagybőgő)
Kentucky Publix: 2000-2004
Acousticure: 2003- (2008-ban Európa legjobb bluegrass zenekara címet nyerték el az EWOB-on)
Another Country: 2005-2006
Rodeó: 2005-2007

h.: Csehország egyik legnagyobb blues fesztiválja, a minden évben Sumperkben megrendezésre kerülő Blues Alive. Ide az előtte megtartandó Blues Aperitiv tehetségkutató verseny megnyerésével is be lehet jutni. Ti ezt 2008-ban megnyertétek. Honnét jött az ötlet, hogy induljatok a tehetségkutatón?
Z.Gy.:
Nem tudtuk, hogy tehetségkutató, egyszerűen csak elküldtem a jelentkezésünket. Kaptunk egy válaszlevelet, amit persze csehül írtak, egy ismerősünk lefordította és kiderült, hogy a beküldött anyagunk alapján beválogattak a versenybe, amiben már csak a legjobb 10 zenekar vett részt. Megnyertük, így 2008-ban a kisszínpadon, 2009-ben a nagyszínpadon játszhattunk.

h.: Kik léptek még fel a Blues Alive-on? Esetleg ti is rákerültetek a fesztivál hivatalos CD-jére?
Z.Gy.:
2008-ban csak a nagyszínpadi koncertek kerültek fel a CD-re, a tavalyi Blues Alive-ról pedig nem készült lemez, sajnos erről lecsúsztunk.
Kevés lenne a hely, hogy felsoroljam az összes zenekart. 2008-ban a kisszínpadon játszottunk, óriási klubhangulatú buli kerekedett. Végig ott állt az első sorban egy nagydarab néger blues arc, a koncertünk végén gratulált is nekünk. Akkor még nem tudtuk, hogy ki ő, de később James Cotton-nal láttuk a színpadon. Nagyon jólesett, hogy ő is értékelte a zenénket, nekünk az ő játéka tetszett a legjobban.
2009-ben leginkább Zac Harmon, Diunna Greenleaf és Gregg Wright közös műsora tetszett. Sosem szerettem igazán a chichago blues-t, de ez ütős volt.

h.: A márciusi cseh turnétok időpontjainak száma egyre bővül, ez is azt mutatja, hogy Csehországban csaknem sikeresebbek vagytok, mint hazánkban. Ezt a tehetségkutató megnyerésének köszönhetitek?
Z.Gy.:
Tavalyelőtt megismerkedtünk Prágában egy koncertszervezővel, akinek nagyon megtetszett a formációnk, így felvállalta a turnék szervezését - ezeket a márciusi bulikat is ő szervezte. Persze a tehetségkutatónak is sok kapcsolatot, koncertet köszönhetünk.

h.: Első lemezeteket Trendi címmel készítettétek el, mely eddig még nem jelent meg. Mi hátráltatja a CD kiadását?
Z.Gy.:
Tavalyelőtt megnyertünk egy itthoni országos tehetségkutató versenyt. Szerződést kötöttünk „velük” lemezkiadásra és promotálásra. 2009 januárjában el is készítettük a lemez anyagát (60 napon belül ki kellett volna adniuk) és vártuk, hogy kiadják. A végén már ügyvédhez fordultunk, de már felesleges volt, a cég ellen felszámolási eljárás indult 2009 decemberében. Logikus, hogy a tehetségkutatóra felvett támogatásokat is lenyúlták. Ebben csak az a rossz, hogy tavaly két pályázat is volt, ami az első lemezes zenekarokat támogatta, így ezekről lemaradtunk. Azt hiszem, több tehetségkutatóra nem megyünk.

h.: Blues With The Mouth-Harp címmel szájharmonika oktató tankönyvet jelentettél meg. Milyen visszajelzéseid vannak, mennyire keresik ezt? Te milyennek találod a hazai utánpótlást?
Z.Gy.:
A visszajelzések szerint jól sikerült, egy pár lelkes kezdő herflis fel is keresett. Kétszer nyomták már újból, szóval azt feltételezem, hogy viszik is. Tanítok is pár éve, de a szájharmonika tanuláshoz sok kitartás kell, és ez kevesekben van meg. Sokan vágnak bele, mert azt gondolják, hogy a szájharmonika egy könnyű hangszer, ami a súlyára igaz is. Van akiben a feeling van meg, van aki hajlandó gyakorolni, de a kettő együtt ritka.

h.: Milyen szájharmonikákat használsz?
Z.Gy.:
Most már legfőképp Seydel 1847 Classic-ot. A legjobb harmonika, amit valaha is használtam. 10 lyukas fa betétes diatonikus blues harmonika, ami acél lemezzel van felvértezve, nem úgy, mint a "hagyományos" herflik, amiket réz lemezzel készítenek. Gyors, iszonyat vastag hangja van és a tartóssága hihetetlen. Amúgy 20 féle típusú harmonikát biztosan használtam már eddig és a szétfújt harmonikáim száma 100 felett van (gyűjtöm a megboldogultakat egy ládában).

h.: Szájharmonikás példaképek, kedvenc lemezek?
Z.Gy.:
Amikor elkezdtem harmonikázni sok harmonikás tetszett Sonny Terry-től kezdve Lee Oskarig. Aztán egyre kritikusabb lettem, de Paul Butterfield akusztikus játékát és Ferenczi Gyurit azért kiemelném. Mindig is a torzítás nélküli tiszta játékot szerettem, nem értem minek kellenek effektek, hisz magában is állatul szól. Sajnos ezt kevesen művelik, így inkább gitárosokat hallgatok. Szeretem Donny Hathaway-t (zenéje számomra az igazi soul), Robben Fordot, Prince-t, az AC/DC-t (pl.: Back In Black) és Ian Siegalt - a Meat & Potatoes lemeze talán a legjobb, ha valaki nem ismeri érdemes utána járnia, nem fog csalódni! Hiteles, nem megcsinált "véres" zenélés.

h.: Terveitek a jövőre nézve?
Z.Gy.:
Tavaly év végén elkezdtünk dolgozni Kertész Ákossal (professzionális ütős), vele együtt szeretnénk újra felvenni a Trendi lemezt, élőben, egy jobb stúdióban. Ő főleg cajonon csatlakozik a zenekarhoz. Keresünk menedzsert és külföldi szervezőket, kapcsolatokat, ki szeretnénk adni a lemezt és minél több fesztiválon, klubban játszani, turnén részt venni.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Életem és a misszióm is
2010-01-15


Magyarországon a II. világháború után élték fénykorukat a szájharmonika zenekarok, majd a ’70-es években jelentősen visszaesett az érdeklődés e csodálatos hangszer iránt. A hazai szájharmonikázásnak újabb lendületet a ’80-as évek első felének „blueskocsma mozgalma”, majd a ’90-es években tomboló „blues boom” adott. Ezekben az években már kiemelkedett Szabó Tamás és Ferenczi György a trossingeni Szájharmonika Világbajnokságon kapott kiváló minősítése. Most azonban egy újabb ponthoz érkezett a történet, hiszen nem zenészeinket díjazták, hanem immár egyikük értékelt.
Pribojszki Mátyást kérdeztem trossingeni élményeiről, lemezfelvételről, a hazai utánpótlásról …


Turista: Első magyar zenészként meghívást kaptál a négyévente Trossingenben (Németország) megrendezésre kerülő Szájharmonika Világbajnokság nemzetközi zsűrijébe. Mesélnél a tagsággal járó feladatokról, munkáról?
Pribojszki Mátyás:
Rendkívül nagy megtiszteltetés volt ez számomra, zenei életem egyik nagyon fontos állomása. Zsűritagként a „Nyitott kategóriában” kellett pontoznom két nagyszerű szájharmonika művész (Tom Stryker (USA), Olivier Ker Orio (FR)) társaságában. Ebben a kategóriában mintegy 25 versenyző indult, zenei műfaji korlátok nélkül. Világzene, amelyben klasszikus, jazz, blues elemek keveredtek, vagy éppen harmonika zenekarok, duók, triók, kortárs darabok …, amik egyéb, konkrét műfajokba nem fértek bele. Öt fő szempont alapján hoztuk meg a döntéseinket. Pontoznunk kellett a technikai felkészültséget, színpadi megjelenést, hangszerkezelést, előadásmódot és az érzelmi töltést, angolosan a „feeling-et”.
Szóval rendkívül összetett volt az összesített pontszám, és nehéz is volt a döntés, de a zsűri minden tagjával nagyon hasonlóan láttuk és éreztük a dolgokat, így nem volt vita.

T.: Kik azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád a versenyen?
P.M.:
Elsősorban a kategóriában győztes Susan Sauter és Mano Nortmann (D) fantasztikus duója, de nagyon tetszett és rendkívüli hatással volt rám a svájci Tobias Volkamer előadása, valamint a kínai és japán előadók ill. csapatok felkészültsége.

T.: Felléptél a rendezvény gálaműsorában is.
P.M.:
Igen, a Blues Est gálán. A német és angol zenészekből álló B-Sharp Rhythm Section kísért és mintegy 40 percet játszottunk. Óriási élmény volt olyan teltházas teremben fellépni, ahol a közönség is nagyon jó, ráadásul az összes lemezemet el is adták a koncert után. Azóta is többen írtak e-mailt, hogy nagyon tetszett a fellépésem, és az az igazság, hogy én is nagyon jól éreztem magam, így gondolom, hogy ezt is érezhette a közönség.

T.: A Hohner internetes oldalán találhatóak képek, melyeken azok a pillanatok láthatóak, amint az érdeklődők megismerkednek azzal, hogy hogyan készülnek a szájharmonikák. Voltál már te is a trossingeni gyárban?
P.M.:
Természetesen igen. Ez egy nagyon érdekes folyamat és aki a szájharmonika rabja, mint én, az tuti nem hagyja ki Trossingenben a gyárlátogatás lehetőségét. Ez történelem. Nekem már két alkalommal is volt szerencsém megnézni és egyszerűen lenyűgöző.

T.: A múlt év végén a Pribojszki Mátyás Band az A38 Hajón tartott koncertjét rögzítették. 2007-ben már megjelent egy élő DVD-tek, esetleg most is egy koncertfelvétel kiadásán gondolkodtok?
P.M.:
Gondolkodunk koncertfelvétel kiadásán, de ezt most nem DVD, hanem audio CD formájában, hiszen decemberben csak audio felvétel történt a Hajón. Januárban kapom meg a nyersanyagot, amely meghallgatása után eldöntöm, eldöntjük a hanganyag sorsát. Szóval elképzelhető, hogy a Pribojszki Mátyás Band egy koncertanyaggal rukkol elő tavasszal, de erről úgyis informállak.

T.: 2003-ban jelent meg a „Herfli suli” könyv formátumban, majd 2009-ben a tartalma részben felkerült az internetre is. Milyen az utánpótlás ma?
P.M.:
Nagyon nagy öröm számomra, hogy van érdeklődés a „Herfli Suli” című munkafüzetem iránt, mivel ez azt jelenti, hogy van érdeklődés a szájharmonikázás iránt, és ez a lényeg. Idén végre elkészül a folytatása is. Az utánpótlás igazán jó, sok ügyes szájharmonikás van az országban. Olyanok is bőven akadnak, akik már nagyon jó szinten kezelik a hangszert, de nincsen zenekaruk, stb..
Mindenesetre ami tőlem telik megteszem, megpróbálok minden érdeklődőnek segíteni, mert a szájharmonikázás az életem és egyben a misszióm is.

T.: Így új év kezdetén adódik a kérdés, hogyan értékeled zenei szempontból a 2009-es évet?
P.M.:
Számomra egyrészt egy igazán jó év volt a 2009-es, hiszen számos koncertünk mellett megjelent osztrák barátommal, Ripoff Raskolnikovval közös akusztikus lemezünk, októberben ismét sikerült megrendeznem a Nemzetközi Szájharmonika Fesztivált Budapesten, majd pedig részt vehettem a Szájharmonika Világbajnokságon, Trossingenben, Németországban. Másrészt sajnos a magyarországi klubkoncertek, fesztiválmeghívások száma jóval kevesebb volt az elmúlt évekhez képest. De csinálom a saját dolgaimat, mert szeretem, és nem adom fel, mert a zene, a blues zene nagyon fontos számomra.

T.: Februárban közösen léptek fel Kellie Ruckerrel a Budapest Blues Fesztiválon. Milyen terveid vannak még?
P.M.:
Rengeteg tervem van a jövőre nézve. Sok jó zenekari lemezt készíteni, de tervben van már évek óta, hogy rögzítünk egy duós lemezt a billentyűs barátommal, zenésztársammal, Kovács Erikkel. Természetesen szeretnék sokat koncertezni itthon és külföldön egyaránt, valamint együtt muzsikálni sok jó zenésszel, előadóval. Ilyen alkalom lesz februárban a Budapest Blues Fesztivál, ahol az amerikai Kellie Ruckerrel lépünk fel közösen. Nagyon várom, mert még személyesen nem találkoztunk, de biztos vagyok abban, hogy vidám, jó buli lesz!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista

Fotó: Domaniczky Tivadar

A gálaműsorból részlet itt tekinthető meg.


Archaikus hangon
2009-12-20


Aki egy picit is ismeri Little G. Weevil eddigi pályafutását, az tudja jól, hogy következetesen a zenei karrierjét építő muzsikusról van szó. Az ismét az Egyesült Államokban élő és alkotó zenész mesél mindennapi életéről, terveiről…

Turista: Nyáron ismét kiutaztál az Egyesült Államokba, mivel az utolsó amerikai turnédon egy produceri ajánlatot kaptál. Mesélnél erről?
Little G. Weevil:
Tulajdonképpen az elmúlt két hónapban már kevésbé működünk együtt, mivel a cég sok társával együtt nehézségekkel küzd, így közös elhatározás eredményeképp egyedül dolgozom tovább. Eleinte az általuk szervezett koncerteket feltétel nélkül meg kellett csinálnom, és ebben nem is volt hiba. Több és más lehetőséget is kínált ez a kapcsolat, de én biztosabbnak éreztem nem aláírni egy exkluzív szerződést. Így nem tartozom senkihez, nem függök senkitől és anyagi zűrbe sem kerülök.

T.: Folyamatosan figyelem a koncertnaptáradat, úgy tűnik ebben a válságban is rendszeresen jutsz fellépési lehetőséghez.
L.G.W.:
Hála Istennek, nincs panaszra okom. Mivel éreztem a cég labilis helyzetét, én már előre elkezdtem dolgozni, nehogy koncert nélkül maradjak. Rengeteg segítséget, felkérést kapok, főleg Alabamából. Valami oknál fogva nagyon szeretnek ott az emberek és a Magic City Blues Society is támogat. Én ezt megpróbálom minden erőmmel viszonozni. Atlanta környéke is tele van élő zenés helyekkel és a memphisi kapcsolataim is jól működnek. Lehetne persze több koncert - vagy kevesebb koncert több pénzért -, de én már így is boldog vagyok. Nem kell nekem hírnév, meg koszorú, csak hely ahol zenélhetek. Szeretek itt lenni. Itt még a legutolsó étteremben is Little Walter vagy hasonló szól.

T.: Ez érdekes, mesélj erről, kérlek! Ezek szerint nem fertőződött meg teljesen a zenei életük?
L.G.W.:
Nem tudom pontosan, mit értesz fertőzés alatt. Nyilván a blues már nem piacvezető zenei műfaj, mint a 30-40-50-es években. Akkor ez egy új hangzás volt, az emberek megőrültek érte. Aztán ebből született a rock ’n’ roll, később jöttek a technikai, digitális megoldások és a blues háttérbe szorult. Valószínűleg ez így is marad. A rock ’n’ roll, illetve Európában a beatzene azért lett nagy durranás, mert egy addig nem hallott hangzást képviseltek az előadók. A rap és a hip-hop sikerének is ez a titka, és még sorolhatnám. A blues mégis Amerika védjegye. Mikor Mississippi államba érsz, ez a tábla köszönt: "Welcome To Mississippi - The Birthplace Of American Music". Szóval a blues Amerikának az, mint nekünk a magyar népzene. A különbség csupán annyi, hogy a blues minden ma létező zenei műfajra hatással volt, illetve azok a bluesból nőttek ki.

T.: Milyen zenét játszanak most a fekete fiatalok?
L.G.W.:
Erre így nem tudok válaszolni, mert ez olyan, mintha azt kérdeznéd, milyen zenét játszanak a magyarok vagy a lengyelek. Az azért biztos, hogy a déli államok kisvárosaiban több fekete blues zenészt találsz, mint mondjuk egy nagyvárosban - Atlanta (Georgia) vagy Houston (Texas). A város mindig hozza magával a divatot. Mississippi, Louisiana, Alabama és Arkansas államok még mindig kb. 20 évvel le vannak maradva a többitől. Ez nekem, mint blues zenésznek egy kincs, mivel úgy, mint bármelyik másik országban, ezeken a helyeken jobban őrzik a hagyományokat. Számos iskola tart rendszeres blues zenei külön órákat, foglalkozásokat, rendezvényeket. Ezek egy részét a kormány is támogatja. A templomi kórusok, zenekarok is fantasztikusak, és mint tudjuk a templomi (gospel) zene tulajdonképpen blues - másképp. Én a közelben (Kennesaw, Georgia) levő "fekete" templomba járok, és meg kell, hogy mondjam, alig várom a vasárnapot. Órákat tudnék még mesélni. A lényeg az, hogy legyen fehér vagy fekete, nem elég ember hallgat bluest, viszont mindenki szereti a jó blues zenét és tisztelik, ha az ember szívből játszik.

T.: Magyarországon is jártál templomba? Zenélsz esetleg a templomi zenekarban is?
L.G.W.:
Rendszeresen nem jártam, és ennek több oka is van, amire nem akarok kitérni, mert sertő lehet pár ember számára. Az itteni mise tulajdonképpen egy ünnep minden vasárnap. Nagyon inspiráló és a beszédekből sokat lehet tanulni. A 10 órai mise kb. 2 órás, aminek az első 30-40 perce csak ének, zene, illetve közben és a végen is teljes zenei őrület. Ez kb. úgy néz ki mint amit a filmekben látsz, néha az emberek transzba esnek, mindenki énekel, táncol, csörgődobol, ilyesmi. A zene, mint motiváció működik közre. Az énekesek és a zenekar mindig olyan lelkesedéssel és szívből játszik, hogy az embert a sírás kerülgeti állandóan.
Nem, én nem játszom a templomi zenekarban. A templomi zenekar több alkalommal próbál egy héten, illetve szerdán és vasárnap szinte egész nap játszanak. Ez egy főállású foglalkozás, amit nem tudok bevállalni a saját koncertjeim miatt.

T.: November közepén szerepeltél az alabamai ABC TV-ben. Honnan jött a lehetőség?
L.G.W.:
Egy nap felhívott a csatorna alabamai PR managere, hogy szeretnék, ha fellépnék ebben a műsorban. Eredményes reklám volt, a következő 2 szóló és 2 duó (Billy Gibsonnal) koncertem teltházasra sikeredett.

T.: Ha már szóba került Billy Gibson, 2010 elején ismét együtt fogtok zenélni. Nem tervezitek esetleg egy közös lemez felvételét?
L.G.W.:
Beszélünk róla természetesen, de ez csak az anyagiak függvénye. Jó lenne kiadni az új számokat jövőre, de egyikünk sem akar lemezt készíteni megfelelő promóció nélkül. Megemlítettük egy esetleges DVD kiadását is, én erre szavaznék inkább. Egyenlőre csak élvezzük a közös játékot és tervezzük a jövő évi európai turnét. Billy Gibson egyébként csókoltat minden kedves magyar embert.

T.: Mivel töltöd a fellépések közötti időszakot? Menyi idő jut a gyakorlásra?
L.G.W.:
Gyakorolni mindig kell. Annyi mindent kell még tanulnom, hogy vicces lenne nem foglalkozni a gitárral. Sokszor csak leülök, pengetek valamit. Ha tetszik felveszem, ha nagyon tetszik 10 perc múlva még kész is lehet a szám. Úgy érzem egyre tradicionálisabb vagyok, nem bonyolítom túl a dolgokat. Hihihi. Inkább a sztorira koncentrálok, és azt próbálom kiszolgálni a zenével. Ezen kívül csak csinálom, amit bárki más. Iszom, drogozom... - csak hülyéskedek! Nemrégen megházasodtam, és a párommal már várjuk is a babát. Még nagyon az elején vagyunk, de mindketten örülünk a helyzetnek. Ha minden jól megy, július környékén már hárman leszünk.

T.: Jórészt szólóban játszol. Nem hiányoznak a zenekaros fellépések?
L.G.W.:
Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy zenekar állandó zenészekkel az, ami néha hiányzik. Tudod, mikor egy csapat rendesen össze van szokva. Ugyanakkor nagyon élvezek egyedül, illetve duóban játszani. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szóló zenész leszek. Emlékszem, még 2000 környékén Ripoffal borozgattunk édesanyámék hazában és Ő büszkén mesélte, hogy mennyire jó az, amikor az ember egyedül leül a teraszon, és csak gitározgat, énekel. Nekem ez akkor dög unalmasnak hangzott. 10 év eltelt és most inkább egyedül játszom. Ha szükség van zenekarra és kifizetik, természetesen összerakok egy bandát. Ezt általában csak egy fesztivál tudja megengedni magának, illetve ha klub turnén vagyok, akkor a " helyi erő" bevonásával - mintegy jam formájában levezényelem az estet. Viszont másnap megint egyedül indulsz tovább, nem kell öt ember reggeli tortúráját kivárni. Hehehe.

T.: Az év zárásaként Elnora Spencerrel zenélsz? Hogyan találtatok egymásra?
L.G.W.:
2004-ben láttam Elnorát először Birminghamben. Nekem Ő Alabama hangja. Szerintem jelenleg nem találsz még egy ilyen hangot a blues zenei palettán.

T.: Biztosan érdekli a magyarországi blues rajongókat, hogy mikor láthatnak itthon ismét?
L.G.W.:
Az említett helyzet miatt lemondtam a tavaszi európai turnét és csak szeptember-október környékén tervezem a hazamenetelt. Persze jó lenne hamarabb, de nem akarom a feleségemet egyedül hagyni a terhesség alatt.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


„Én a gyorsabb, virtuózabb boogie-kat szeretem…”
2009-12-06


A Második Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est december 11-én Győrben, a Richter Teremben kerül megrendezésre. A garantáltan vidám és színvonalas szórakozást ígérő show-n a házigazda Dániel Balázs mellett fellép a boogie woogie műfaj egyik legnagyobb alakja, a svájci Silvan Zingg, valamint profi boogie woogie táncosok és több meglepetés vendég is. Az estről és az elmúlt egy év történéseiről a 19 éves boogie zongoristát kérdeztem.

hoati: Tavaly, az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est vitathatatlan sikert aratott a közönség soraiban, mely hosszú vastapssal köszönte meg a látottakat, hallottakat. Ugyanekkor jelent meg az első lemezed is. Ez milyen kritikákat kapott?
Dániel Balázs:
Az első CD-m a PANKKK program támogatásával jelent meg. Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est volt a lemezbemutató koncertem. A CD-m 12 számot tartalmaz, melynek fele saját szerzemény. A lemezen a boogie woogie mellett blues számok is hallhatók. Legjobb tudomásom szerint ez az első olyan lemez Magyarországon, ami csak zongorás boogie woogie-t tartalmaz, ebben Nemes Nagy Péter is megerősített. Írt róla egy kritikát a Rockinformban, melyben legnagyobb örömömre pozitívan nyilatkozott a CD-ről. „Az album kiváló belépő egy sokra hivatott tehetségtől!”
Lemezemet főként a koncertjeim után terjesztem. A nézőktől is, és szakemberektől is elismerő kritikákat kaptam. Külön örülök annak, hogy a külföldi neves boogie woogie zongoristák is dicsérik lemezemet. Fabrice Eurly francia boogie zongorista mondta - akivel nemrég volt közös koncertem -, hogy mindenképpen küldjem el neki Párizsba a CD-met, mert szeretné megmutatni az ismerőseinek is.

h.: Az eltelt egy évben jelentős hazai és külföldi fesztiválokon léptél fel. Kezdjük a magyarországi koncertekkel. Merre jártál, kikkel zenéltél?
D.B.:
Magyarországon számos városban léptem fel. Például: Keszthely, Miskolc, Pécs, Mosonmagyaróvár és Kapuvár. Kiemelném két fellépésemet, mely közül az egyik Kecskeméten a XVIII. Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon volt idén márciusban. A fesztivál mindhárom napján volt alkalmam játszani. Az első napon vendégváró zenészként, a második napon a „zongorashow” program keretében, az utolsó napon pedig együtt játszhattam olyan nagy nevekkel, mint Herbert Christ, Jeff Hamilton, Matthias Seuffert, Ad van Beerendonk és Korb Attila. A fesztivál szervezője, Ittzés Tamás már meghívott a jövő évi kecskeméti fesztiválra. A másik koncertem a közelmúltban volt Budapesten, a Take Five Jazz Clubban. Ide két zongoristát hívtam el: Michael Pewny-t Ausztriából és Fabrice Eurly-t Franciaországból. Fabrice most játszott először Magyarországon. A koncert fergeteges volt, a közönség többször visszatapsolt minket. A koncert után Michael meghívott a 2010-es általa szervezett Nemzetközi Boogie Woogie Fesztiválra, melyen a boogie és blues élet olyan nagy nevei lépnek majd fel, mint Axel Zwingenberger, Lila Ammons, Christoph Steinbach és a Mojo Blues Band.

h.: Mi a helyzet külföldön? Ha jól tudom számos hírességgel is sikerült fellépned?
D.B.:
A nyár közepén volt egy kisebb körutam külföldön. Az Első Magyarországi Boogie Woogie és Blues Estet követően a meghívott vendégművész, Christoph Steinbach elhívott az ő boogie fesztiváljára, melyet Kitzbühelben (Ausztria) rendez meg minden évben. Itt a boogie woogie zongoristák krémje volt jelen. Olyan neves zenészekkel is együtt játszhattam, mint a Mungo Jerry zenészei, vagy Tony Sheridan (ex-Beatles tag). A három napos fesztivált követően rögtön Oestrich/Winkelbe vezetett az út, ahol egy jazzhétvége keretében zenéltem. A Frankfurt melletti kisvárosba Herbert Christ hívott el, akivel a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon találkoztam itthon Kecskeméten. A koncertet követően hazafele Münchenben álltam meg, ahol a Vogler Jazzbarban Christian Christl német boogie woogie zongoristával játszottam együtt.
Hatalmas élmények voltak számomra ezek a koncertek és örülök neki, hogy már több külföldi fesztiválra is van meghívásom. Köztük, a 2010-es Steinbach Boogie Woogie fesztiválra és Michael Pewny fesztiváljára is.

h.: December 11-én ismét nagy dobásra készülsz. Megkérhetlek, mesélnél erről bővebben?
D.B.:
December 11-én este fél nyolckor kerül megrendezésre a Második Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est. A tavalyi koncert nagy sikerét követően szüleimmel idén is megszervezzük ezt a Magyarországon egyedülálló produkciót. Szeretnék hazánkban hagyományt teremteni a boogie woogie műfajának. Az idei koncertre a világhírű Silvan Zingget hívtam meg. Már fellépett Európa szinte összes országában, de bejárta Szaúd-Arábiát, Amerikát, Kínát és Indiát is. Magyarországon azonban most Győrben lép fel először. Az esten triómmal fogok zenélni, Koch Barnabás dobossal és Zink Ferenc bőgőssel. A koncerten profi boogie woogie táncosok és meglepetés vendégek fokozzák majd a hangulatot. A külföldi nagykoncertekhez hasonlóan egy afterparty zárja a rendezvényt, mely a közeli Golden Ball Clubban lesz. Itt alkalom nyílik a zenészek közelebbi megismerésére, együtt zenélésre és táncolásra is.

h.: Megosztanád velünk, mely boogie woogie lemezeket hallgatod a legszívesebben, hogy mi az, ami igazán megfogott bennük?
D.B.:
Példaképem Christoph Steinbach osztrák boogie woogie zongorista. Az összes lemeze megvan, és már rongyosra hallgattam őket. A játékomra még nagy hatással van Silvan Zingg is, hiszen az ő fesztiválja adta számomra az első „lökést” 2006-ban. Luganóban hallottam először élőben zongorás boogie woogie-t, és akkor döntöttem el, hogy én is ezt szeretném csinálni. Nagy kedvencem még Vince Weber, az ő játéka is hatással van a stílusomra, sőt az első CD-men hallható egy szám, amit neki írtam, egy általa játszott szám alapján. Ezt a számot egyébként eljátszottam neki egy boogie woogie fesztiválon, mely elnyerte tetszését. Hatással van még játékomra Martin Schmitt, Jo Bohnsack és Axel Zwingenberger is. Én a gyorsabb, virtuózabb boogie-kat szeretem a legjobban.
Tehát összefoglalva, a ma élő zongoristák közül inkább a német nyelvterületen élőket kedvelem, de a boogie woogie klasszikusoktól is sok számot szoktam játszani, nagy kedvenceim Pete Johnson szerzeményei. Azonban más stílusokat is zongorázom, például ragtime-ot és stride-ot is, valamint a New Orleans-i zongorázás is nagyon megfogott. Név szerint: Fats Wallertől és James Bookertől tanulok számokat.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


„Számomra csak kétféle zene létezik…”
2009-11-29


A New Orleans-i zene legismertebb hazai népszerűsítője, a Jambalaya zenekar az októberben megjelent Végállomás, vagy utazás című CD-jével fontos állomáshoz érkezett, hisz a lemez magyar nyelven, csakis saját szerzeményeket tartalmaz. Erről, és még sok minden másról a zenekarvezető, Nemes Zoltán mesélt.

hoati: Országos ismertségre a Szabó Tamással közösen alakított Spo-Dee-O-Dee-val tettél szert. Közösen négy lemezt is készítettetek, mégis 2005-ben elváltak az útjaitok. Mi volt ennek az oka?
Nemes Zoltán:
Arra a speciális rétegzenére, amit a Spo-Dee-O-Dee a zászlajára tűzött egyre kevesebb igényt éreztünk Magyarországon. Ez akkoriban – 2000-2005 környékén - általánosan jellemző volt az élőzenére, ilyen hullámvölgyek mindig is voltak és lesznek is, és sajnos sokszor okozzák a zenekarok vesztét. Nagyon jólesett azonban tavaly ősszel újra összeállni egy koncert erejéig, amit az Amerikából hazatért Little G.-vel (alias Szűcs Gáborral) és Sonny-val együtt összesen hat főre duzzadt formációval ejtettünk meg a Take Five Jazz Klubban. Tamással egyébként, azóta is számos egyéb lemez készítésén működtünk együtt közösen, alkalmanként szoktunk együtt játszani duóban, vagy kisebb formációkban.

h.: A New Orleans-i zene iránti szeretetedet már a Spo-Dee-O-Dee-ban is megtapasztalhattuk. Mi az, ami annyira megfogott ebben a zenei stílusban?
N.Z.:
Amellett, hogy New Orleans zenetörténetbeli szerepe vitathatatlan, én mégis a legfontosabbnak azt a zenei értelemben vett „ízt” tartom, amivel ők - műfajtól függetlenül - bármilyen muzsikához hozzányúlnak. Fontos számunkra azt a New Orleans-i vonalat követni, ami a mai napig megújuló, azonban klasszikus módon zenei kérdés-felelet jellegű muzsikálást jelent.

h.: A Jambalaya zenekar első két lemeze New Orleans-i darabokat, valamint hasonló stílusban íródott saját dalokat tartalmaz. Mennyire sikerült megszerettetni a közönséggel e rétegzenének számító műfajt?
N.Z.:
Szépen duzzadó közönségünk és a növekvő érdeklődés is azt mutatja, hogy a zenénknek idehaza is van létjogosultsága, nem csak külföldön. Persze az is igaz, hogy a műfajt sok esetben meg kell ismertetni az emberekkel, és ez külön kihívást jelentett, főleg a kezdetekkor. De számomra csak kétféle zene létezik, jó és rossz, ahogy egy zenekarnak is két útja lehet. Mi azt a rögösebb és hosszabb utat tudjuk csak elképzelni magunknak, amihez nem kell főzőműsorokban és szennylapokban feszítenünk műanyag emberek között.

h.: A zenekar harmadik CD-je Végállomás, vagy utazás címmel magyar nyelven jelent meg. Minek köszönhető ez a váltás?
N.Z.:
New Orleans-i alapú muzsika hallható az új albumon, azonban ez már száz százalékban a mi zenénk. Magyarországon élünk, egész más hatások érnek itt bennünket. Szerettük volna az elmúlt időszak inspirálta saját gondolatainkat megmutatni zenei és szövegbeli értelemben egyaránt. A lemezen minden dal saját szerzemény. Külön öröm számomra, hogy a zeneszerzésbe ezúttal a tagokat is be tudtam vonni társszerzőkként.

h.: Milyen visszajelzéseket kaptatok a lemezbemutatóról, az új lemezről? Megkérhetlek, bemutatnád az albumot!
N.Z.:
A lemezbemutató nagyon jól sikerült. Egy összetett hangszerelésű anyagot mutattunk be októberben az A38-on, ami a helyi erőknek köszönhetően nagyon jól megszólalt élőben. Külön energiát jelentett az Octovoice Énekegyüttes szereplése, akik a capella műsorukkal nem csak előzenekarként, de a Jambalaya programban a vokált erősítve is nagy sikert arattak. Aztán, ott volt rajtuk kívül Tóth Vera (ének), Varga Livius (ütőhangszerek), Kolmann Gábor (szaxofon) és Mohai Tamás (gitár), akik egytől-egyig szívüket-lelküket beleadva játszottak. Ők egyébként a lemezen is a vendégeink voltak. Az albumon szereplő többi vendég névsora is igen figyelemre méltó. Tommy Vig (vibrafon) egy igazi világsztár, aki többek között Frank Sinatrával és Eric Claptonnal is együtt dolgozott. Voga Viki nagyon ígéretes tehetségű énekesnő, most jelent meg az első önálló albuma Presser Pici bácsi ajánlásával. A fúvós szekciót a lemezen Almási Attila harsonán erősítette kiváló játékával. Végül, de nem utolsó sorban az albumon játszik Glaser Péter (nagybőgő) is, akinél az albumot készítettük. Az ő állhatatos munkájának köszönhetően úgy érzem örök érvényűt sikerült közösen alkotnunk. A dalok történetében központi szerepet kap az utazás fogalma. Az utazás azonban átvitt értelemben képzeletbeli állomások, hangok, érzések, fogalmak, és nem csupán helyek között folyik. A címadó dalban helyet kapó végállomás szó pedig, önmagában egy rossz üzenetet közvetítene. Mi azonban arra gondoltunk, miért ne fordítsuk meg a dolgot, és miért ne lehetne a mi végállomásunk valami újnak a kezdete.

h.: Az új CD-tek címadó dalához készült video klip már régóta megtekinthető az interneten. Mennyire van arra lehetőség, hogy ezt az országos zenei csatornák is játsszák? Várható újabb klip forgatása?
N.Z.:
El is készült már az új klip a Tóth Verával közösen énekelt Mindenhol című nótára, és úgy tudom, a magyar MTV játszaná is. Ennek az intézése jelenleg folyik, úgyhogy remélem, minél előbb játszani kezdik. Az interneten már megtekinthető az új klip is. A Végállomás című klipünket egyébként a Duna Televízió rendszeresen szokta játszani, bízom benne a két klip – már csak eltérő mivoltuk miatt is - minél szélesebb körben utat tud magának találni.

h.: Hogyan tovább, milyen úton indultok el a következőkben?
N.Z.:
Talán lesz jövőre új klip és sok egyéb tervünk van, de a legfontosabb, hogy mostantól az új album dalai életre kelljenek azáltal, hogy elkezdjük játszani őket országszerte.

h.: Mennyire keresett a zenekar külföldön?
N.Z.:
Európában többfele jártunk már és nagy örömünkre ismét külföldi koncertek elé nézünk. Jövőre is, már biztosan látható, hogy játszani fogunk Németországban, Hollandiában és Ausztriában. Szervezés alatt vannak egyéb országok fesztiváljai és klubjai is. Részben új helyekre megyünk, részben visszahívnak, utóbbi szintén nagyon hízelgő, különösen olyan fesztiváloknál, akik nem gyakran szoktak egy fellépőt több ízben szerepeltetni. A legtávolabbi külföldi meghívásunk 2011 nyár elejére szól.

h.: Hobo új szólólemezén, a Circus Hungaricus-on is játszol. Milyen volt vele a közös munka?
N.Z.:
A munka csak most kezdődött el igazán. Jelenleg a lemez bemutatójára készülünk, ami a Millenárison lesz.  Ezt követően jövőre indul el a lemezbemutató turnésorozata országszerte. Hobóval együtt dolgozni különösen meghatározó élmény. Az én zenei irányultságomat, a blues muzsika iránti elkötelezettségemet neki köszönhetem, mondhatni zenészként ő hívott életre. Mindezen túl is nagyon jó hangulatban folyik a közös munka, a személyisége nagy hatással van rám. A csapat is nagyszerű, Madarász Gábor kiváló gitáros és a lemez zeneszerzője. Először dolgozom vele és nagyon megkedveltem őt, akárcsak a többieket. Egyedüli régi ismerősöm a csapatból Sántha Gábor barátom, a csapat másik gitárosa. Kiváló a ritmusszekció is, Hoffer Péter dobos és Kovács Barnabás basszusgitáros személyében.

h.: Elég gyakran fellépsz duóban, a szájharmonikás Horváth Misivel. Milyen dalok szerepelnek a repertoárotokban?
N.Z.:
New Orleans-i zenéket játszunk, sokszor saját dalokat is, a repertoár azonban nagyban eltér a Jambalaya repertoárjától. James Booker, Dr. John, Johnny Adams, Tom Waits például gyakran kerül terítékre.

h.: Emellett van még olyan projekt, ahol szerepelsz?
N.Z.:
Elsőre talán nem tűnik műfajba vágónak, mégis a saját zenémet játszom a Varga Livius (Quimby) vezette A Kutya Vacsorája nevű formációval is. Ezt úgy kell érteni, hogy az én New Orleans hangulatú honky tonk zongorázásom fuzionál a többiek különbözőségeivel. Ahány felől jövünk, annyiféle dolgot hozunk magunkkal, és ez már sok éve nagyon jól működik így együtt. Tulajdonképpen ez a jelenleg legrégebben működő formációm.

h.: Hazánk zongoristái időközönként közös boogie woogie esttel lepik meg a nagyérdeműt. Várható a közeljövőben hasonló megmozdulás?
N.Z.:
Horváth Miska barátom szokott összehozni évente egy zongorista találkozót, remélem az idei sem marad el. Alkalmanként szóba kerül, hogy ezt gyakrabban is meg lehetne ejteni, nekem sincs ellenemre az ötlet.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Nyáridő a Mungo Jerry zenekarral
2009-11-19


Az 1970-ben feltűnt Mungo Jerry zenekar nevét meghallva mindenkinek az In The Summertime című szám ugrik be, mely dal szinte példa nélküli módon hét hétig vezette a brit slágerlistát. A zenekar körüli „Mungomania” akkortájt, már-már a Beatles körüli felhajtást kezdte idézni. Bár a kezdeti évek zajos sikere idővel csendesebb lett, a zenekar mindmáig működik, és sikeresen koncertezik. A Ray Dorset által vezette csapat a XII. Blues Patika Jamboree fő attrakciójaként immár másodszor lép fel Magyarországon.

hoati: 1972-ben jártál már hazánkban. Milyen érzés volt akkor egy szocialista országban fellépni?
Ray Dorset:
Nem nagyon volt különbség, talán az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a magyar közönség kissé visszafogottabb és udvariasabb volt, mint a nyugati országokban.

h.: A ’70-es években a zenekar körüli „Mungomania” már-már a Beatles körüli felhajtást kezdte idézni. Miben látod sikeretek kulcsát?
R.D.:
Valószínűleg annak köszönhető, hogy a hangzásunk és a megjelenésünk is egyedi volt.

h.: Mely albumotokat tartod a legjobban sikerültnek?
R.D.:
Ez mindig éppen a hangulatomtól függ. Leginkább a Candy Dreams–t szeretem hallgatni, de például vezetéshez a Boot Power, vagy az Adults Only albumokat javasolnám mindenkinek.

h.: Jelenleg kik alkotják a zenekart? Zeneileg hova helyeznéd magatokat?
R.D.:
A felállás: Alan Johnson - gitár, Mark David - dobok, John Playle - basszusgitár, Toby Hounsham - billentyű, és jómagam, harmonika, gitár és ének.
Erősen tradicionális blues, rockabilly, r&b alapú zenéket játszunk. Minden a groovokon alapszik rengeteg spontaneitással és improvizációval.

h.: Az elmúlt hónapokban néhány koncerteteken fellépett veletek az alapító tag, Paul King. Milyen érzés volt újra együtt zenélni Paullal? Mennyire jellemző, hogy a régi tagok feltűnnek koncertjeiteken?
R.D.:
Volt ugyan egy megbeszélésem Paullal, de végül nem léptünk fel együtt. Mike Cole, aki az eredeti Mungo Jerry felállás bőgőse volt gyakrabban megfordul egy-egy koncerten, sőt lemezfelvételhez is csatlakozott a jelenlegi felálláshoz. Tartom a kapcsolatot a régi Mungo Jerry tagokkal és gyakran beszélünk arról, hogy a jövőben összeállunk egy-egy projekt erejéig.

h.: Jövőre ünneplitek 40 éves fennállásotokat? Milyen különlegességekkel készültök a jubileumra?
R.D.:
Rengeteg fellépésünk lesz. Az ünneplést Los Angelesben kezdjük januárban, fellépünk Cannes-ban, több fesztiválon Monacóban. És tervezünk egy Angliai turnét is. Nem utolsó sorban pedig Stephen Phipps tollából megjelenik rólam egy életrajzi könyv.

h.: Számos slágerlistás dalotok közül a legismertebb az In The Summertime című. Melyek azok, amiket még mindig repertoáron tartotok és a budapesti koncerten is meghallgathatunk?
R.D.:
Nem készülök előre összeállított listával, de valószínűleg játszani fogjuk az Open Up, Lady Rose, Baby Jump című dalokat, és talán elhangzik majd az is, hogy: Alright, Alright, Alright...
Már nagyon várom, hogy újra találkozhassak a magyar közönséggel.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

hoati


„… tekerjétek fel a hangerőt!”
2009-11-13


Karen Carroll, a Chicagóban született, jelenleg Németországban élő blues díva és zenekara, a magyar és szlovák nemzetiségű zenészek alkotta Mississippi Grave Diggers 2009 nyarán adott egyik koncertje rögzítésre került. Az est hanganyaga CD-n, Evolution Revolution címmel jelenik meg, mely bemutatójára a XII. Blues Patika Jamboree keretein belül kerül sor. Ennek apropóján válaszolt a kérdéseimre a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő énekesnő.

hoati: Édesanyád - annak ellenére, hogy nemcsak ő, hanem keresztszüleid, Bonnie Lee és George Freeman is zenészek - óvott a zeneipartól. Mit gondolsz miért féltett?
Karen Carroll:
Azoktól a nehézségektől féltett, amikkel szembe kell nézni, ha az ember ezt a pályát választja. Nem akarta, hogy megsérüljek, mivel nőként nagyon nehéz érvényesülni ebben a szakmában.

h.: Zenei karrieredet 14 évesen kezdted, éppen az ő zenekarában. Az eltel évek során mennyire volt jellemző, hogy közösen szerepeltetek? Valamiféle többletet adnak ezek a fellépések?
K.C.:
Édesanyámnak köszönhetem, hogy megtanultam és megszerettem a bluest. A mai napig örülök minden alkalomnak, mikor együtt állhatunk színpadra. Már Magyarországon is volt alkalmunk együtt fellépni. Minden fellépés nagyon fontos, boldog vagyok, ha úgy érzem, hogy a közönséget sikerül megérinteni a zenével.

h.: Szülővárosodban, Chicagóban számtalan „sztárral” zenéltél, később mégis Európába, Németországba költöztél. Mi végett döntöttél így?
K.C.:
Talán az az oka, hogy elegem lett az ottani kötöttségekből. Ha valamilyen stílusba egyszer besorolnak, szinte lehetetlen váltani. Nem engedték, hogy másként énekeljek, mint ahogyan elvárták. Egy idő után sikítani tudtam volna az egésztől. Elegem lett és ez rányomta a bélyegét az életmódomra. Klubozás, éjszakázás, drogok... mindez talán egy „könnyű” élet látszatát keltheti, de valójában közel sem az.

h.: Az öreg kontinensen könnyen megtaláltad a helyed? Sikerült hamar zenésztársakra lelned?
K.C.:
Igen. Európai turnéim során rengeteg ismerőst szereztem, és mikor úgy alakult, hogy letelepszem, sokan jó barátokká és zenésztársakká lettek. Segítettek és mellettem álltak.

h.: Mik az amerikai és az európai blues élet főbb különbségei?
K.C.:
Alapjában véve nincsen különbség. A blues az életről szól. Nincsen a földön ember, aki ne érezte volna még a „bluest”. Mindannyian emberek vagyunk, így hát mi lehet a különbség? OK, talán azt mondhatom, hogy az Európaiak kissé visszafogottabbak, az amerikai közönség üvölt és énekel a koncertek alatt, kommunikál a zenészekkel, az európai inkább csak hallgatja.

h.: Meglehetősen kevés lemez jelent meg a pályafutásod során. Hogy látod, mi volt ennek az oka?
K.C.:
A pénz.

h.: A XII. Blues Patika Jamboree-ra jelenik meg első közös lemezetek állandó zenekaroddal a Mississippi Grave Diggers-el. Bemutatnád az albumot néhány szóval?
K.C.:
A lemezt egy budapesti koncert alkalmával, Michael Jackson halálának másnapján vettük fel, ami egyben a fiam születésnapjának dátuma is. Nagyon szomorú voltam, de a zenekarom átsegített ezen. Ez a közös munkánk igazi varázsa, és ez a lemezen is hallható: blues és mojo.

h.: Közös tervek a jövőre nézve? Mit gondolsz, az amerikai közönségnek tetszene a zenekar?
K.C.:
Szeretnénk minél többet turnézni.
Biztos vagyok benne, hogy az amerikai közönség szeretné! A srácok a blues fejlődését képviselik, fiatalok, őszinték, megismerik és közvetítik a tradíciókat, de fel is rázzák kicsit... hát ez az, amiről minden szól.

h.: Üzensz valamit a magyarországi rajongóidnak?
K.C.:
Köszönöm, igen. Meg szeretném köszönni a sok elfogadást és jó érzést, amit tőlük kaptam, remélem, hogy ebben Ők is osztozni tudnak egymással, egyszóval: köszi, hogy hallgatjátok a zenét, és tekerjétek fel a hangerőt!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg. Köszönöm a segítséget a Jamboree Produkciós Iroda munkatársainak.

hoati


A külföldi siker előkapujában
2009-09-14


A ’90-es évek jól ismert west coast blues formációja, a Paid Holiday stílusváltás és tagcseréket követően szeptember 24-én a budapesti Gödör Klubban tartja a The Midnight Spy című lemez előmegjelenésének bemutatóját. (Az est folyamán a Blúz tér 10 is fellép.) A zenekar és a megjelenő lemez iránt komoly érdeklődés mutatkozik külföldön. További részletekről a zenekar gitáros-énekese Arsenic Alex mesél.

hoati: Gyermekkorodban az egykori Jugoszláviában éltél. Ott mennyire volt ismert e műfaj?
Arsenic Alex:
Minden zenei műfaj, amely az úgynevezett nyugaton jelen volt képviseltette magát abban az időben, a new wave-től a bluesig. Nagyon színes volt a zenei élet és nagyon sok zenekar működött. A chicago blues és a blues gyökereihez közelebb álló műfajok kevésbé voltak ismertek, és nem is voltak jelentős képviselőik. Azt hiszem most is ez a jellemző.

h.: Hogyan kerültél kapcsolatba a blues-zal?  Milyen formációkban kezdtél zenélni?
A.A.:
Az első koncert, amit élőben láttam egy helyi blues zenekar koncertje volt, amely a brit és az amerikai „gitár blues” vonalat követte: Eric Clapton, Johnny Winter, Stevie Ray Vaughan… Később saját zenekart alakítottam dobos-énekesként, már az elején a Deep Purple, Jimi Hendrix és Eric Clapton zenéjét próbáltuk leszedni, amely persze nem sikerült, így alakultak ki a „saját” számaink.

h.: Mi volt az, ami miatt úgy döntöttél, hogy áttelepülsz Magyarországra?
A.A.:
Felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneakadémia hangszerészképző iskolájába, így hallgatóként értesültem a kinti eseményekről és fordulatokról, amikkel nem tudtam azonosulni. Édesanyám magyar állampolgár, és gyermekkorom felét Pécsett töltöttem, így természetes volt egy idő után, hogy a család révén és ennek köszönhetően a kulturális és egyéb hatások eredményeképpen magyar állampolgár legyek.

h.: Mikor alakítottad meg a Paid Holiday-t? Kik voltak a zenésztársaid, hogy találtál rájuk?
A.A.:
1994-ben alakult a Paid Holiday és a véletlenek sorozatának eredményeképpen köszönhetem azt, hogy a zenekar az akkori formációban létrejött. Szalay Huba – szájharmonika, Dobos András - basszusgitár, Gyenge Balázs – dob, Baráth Tamás – gitár, és jómagam Arsenic Alex - ének. Később Baráth Tamás nélkül folytattuk, így adódott, hogy gitáros-énekes lettem.

h.: Számtalan klubban, fesztiválon megfordultatok, Second Hand Blues címmel kazettát/CD-t adtatok ki. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
A.A.:
Nagyon szép emlékeim vannak, hiszen megvalósult az egyik nagy álmom, hogy egy menő zenekar tagja lehessek, utazzak, új embereket ismerjek meg a zene által.
Akkoriban szinte mindenhol ott voltunk, és ez a Takáts Tamás Dirty Blues Band tagjainak, Takáts Tamásnak és Vasvári Bélának is köszönhető, akik felfedeztek és mindenhol ajánlottak minket, mi pedig nem okoztunk csalódást.

h.: Ebben az időben szervezted meg az I. Blues Tehetségkutató Versenyfesztivált. Feltűnt olyan tehetséges előadó/zenekar, mely országos ismertségre tett szert?
A.A.:
A következő nyertesek voltak a tehetségkutatón: Roy és Ádám - stúdióidő a Tramps formációval, ifj. Katona Tamás gitárt nyert 11 évesen, és feltűnt a Rambling Blues Anettával.

h.: Napjainkban vállalkoznál hasonló rendezvény megszervezésére?
A.A.:
Csak akkor, hogyha megfelelő csapatot lehetne kialakítani, mert nagyon nagy munkáról van szó.

h.: A zenekar Woody Allen, „A világ második legjobb gitárosa” filmjének hatására a Louis Jordan féle swing - boogie-woogie felé vette az irányt. Mi volt az, ami ennyire megfogott ebben a filmben?
A.A.:
Egymásután négyszer láttam a filmet, amikor a Puskin moziban először vetítették. A főhős, akivel azonosultam és közös vonásokat találtam, továbbá a hihetetlen humor és a csodálatos zene olyan mély benyomást tett rám, hogy másnap eladtam az elektromos gitáromat, és azóta is egy 1961-es Framus Capri Cutaway akusztikus jazz gitáron játszom. Louis Jordan lemezét Hont Péter barátomtól kaptam meg nem sokkal azután, hogy meséltem neki a filmről. Ő egyébként a régi Paid Holiday west coats blues stílusának is meghatározó alakja volt, mivel hihetetlen méretű lemezgyűjteménnyel rendelkezett, és valahogy mindig megérezte, hogy mire gondolok, és mi az, amit meg kell hallgatni, el kell játszani.
A régi ős-Paid Holiday 1994-től 1998-ig tartott és arra törekedtünk, hogy Európában ismeretlen amerikai előadók nagyszerű dalait játsszuk, akkor, amikor mindenki a klasszikus blues standardokat játszotta. Azt hiszem ez volt a siker leglényegesebb eleme.

h.: Az új arculatú Paid Holiday-ben kik a zenésztársaid?
A.A.:
Koloncsák Zsolt - zongora (ex-Pege Quartet), Vasvári Béla - basszusgitár (ex-Takáts Tamás Dirty Blues Band, Hobo Blues  Band), Mezőfi István – dob (ex-Palermo Boogie Gang), Haaz Imre – szaxofon.

h.: Új lemezetek, a The Midnight Spy stúdiómunkái jelenleg is folynak, melyet ha jól tudom külföldi lemezkiadó jelentet meg. Honnét ez a lehetőség?
A.A.:
Külföldön a kiadóknál óriási sikert aratott az új anyag, mert az elküldött dalok és különösképpen a zene atmoszférája, hangulata megtetszett az embereknek. Az eredeti elképzelésünk is az volt, hogy mivel az anyag angol nyelvű, a fogadtatása külföldön valószínű jobb lesz. Az utóbbi időben az európai üzleti világban szerzett tapasztalataimat és kapcsolatokat felhasználva érjük el a megfelelő embereket. A management és az összeszedettség, arculat legalább annyira fontos, mint a zene.

h.: Mit kell még tudni erről az albumról? A közönség számára mikor lesz elérhető az anyag?
A.A.:
Az album dalai két világot ötvöznek magukba, a latinos – swinges - bluesos hangulatot, amely a The Midnight Spy kamaraszínházi előadás zenéjét tartalmazza és hasonlít az elmúlt évek swing zenéjére, amit játszottunk. A másik a lounge – blues - jazz és más műfajok behatásait ötvöző zene, amellyel eljutottunk a külföldi siker első lépcsőfokaihoz.
A lemez speciális külföldi megjelenés előtti korlátozott példányban megjelent darabjai a koncerteken és a honlapon keresztül lesznek kaphatóak. A külföldi megjelenésről, kiadásról szerintem jövő év februárjában lehet szó, mivel az csak a lounge – blues - jazz féle zenéket fogja tartalmazni, és nagyon valószínű kérni fognak még néhány dalt tőlünk a producerek.
Úgy látom, hogy a kamaraszínházi előadás zenéje és az új műfaj azt hozhatja, hogy két különböző anyag jelenik meg jövőre.

h.: A lemez magyarországi előmegjelenésének bemutatóját szeptember 24-én a budapesti Gödör Klubban tartjátok. Mire számíthat a koncertre ellátogató közönség?
A.A.:
Olyan dalok is elhangzanak, amelyek a magyar lemez verzión ebben a pillanatban nem lesznek hallhatóak. Úgy terveztük, hogy a kamaraszínházi elemeket is bevisszük a lemezbemutatóra, de ez különféle okokból nem sikerült, így az előadás különleges felépítése komolyzene és jazz átvezetőket, fény és különleges hangulatokat fog tartalmazni.

h.: Mennyire van lehetőségetek, hogy külföldön is fellépjetek?
A.A.:
Legutóbb Németországban a Framus Museumban illusztris közönség előtt exkluzív koncertet adtunk, részben azért, mert olyan gitárral, mint az enyém a múzeum nem rendelkezik, részben azért, mert a demó anyag és később a koncert nagyon nagy sikert aratott.
A további külföldi fellépések szervezése lassan kikerül a kezem alól, ahogy a kiadó managementje átveszi a munkát, de úgy tűnik havonta lesz külföldi fellépés.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

hoati


Fekete hang fehér ruhában
2009-06-16


Így emlegetik Magda Piskorczyk lengyel énekes-gitárost, aki fiatal kora ellenére szép kis sikert mondhat magáénak. A szokatlan, már-már férfias hangszínnel rendelkező előadó hazájában háromszor volt az év énekesnője, tavaly nevét és kézlenyomatát megörökítették a „lengyel blues csillagok sétányán”, valamint olyan előadók hívták közös zenélésre, mint Billy Gibson és Bob Margolin.
Július 3-án a Gastroblues Fesztiválon játszik, erről és sok egyébről kérdeztem.


hoati: Informatikát tanultál Wroclaw Műszaki Egyetemén. A számítástechnika elég messze van a zenétől, hogyan jutottál mégis a zene világába?
Magda Piskorczyk:
Nos, napjainkban a zenei világ nincs is olyan messze az informatikától. Számítógépeken veszünk fel, számítógépek segítségével szerzünk zenét, tehát nyugodtan mondhatom, hogy jó informatikusnak lenni, nem gondolod? Egész hasznos dolog. (nevet)

h.: Kik ihlettek meg téged? Zenészekre, énekesekre, zeneszerzőkre gondolok…
M.P.:
Soha nem volt egy adott zenész, aki különösen inspirált volna. Inkább azt mondanám, hogy az ihletet a körülöttem lévő világból merítem. Utazom például a villamoson, és meghallok a kerekek zakatolásában egy dallamot, vagy az eső hullásának a gyönyörű alaphangját, az emberek beszélgetését, stb.
De talán egy évvel ezelőtt volt, hogy az édesanyám emlékeztetett arra, hogy négy évesen nem tudtam elaludni anélkül, hogy ne hallgattam volna meg Aretha Franklin, a The Staple Singers és a nagyszerű Mahalia Jackson zenéjét. Azok a hölgyek, akiknek a mai napig hű rajongója vagyok, Mavis Staples és Mahalia Jackson – a gospel örök királynője. Emlékszem, hogy addig táncoltam és énekeltem velük, amíg végül elaludtam. Így ültetődött el a mag már kora gyermekkoromban.

h.: Első együttesed, a Sexy Mama díjat nyert a bialystok-i fesztiválon. Mit jelentett ez neked?
M.P.:
Mondhatni ez volt a zenei és szakmai utam kezdete. Tulajdonképpen a valódi kezdet egy évvel később volt, szintúgy a Jesien z Bluesem fesztiválon Bialystok-ban. Az előző fesztivál nyerteseiként játszottunk ott. Az együttes, melyet említettél, nem jött el, és életemben először egyedül kellett játszanom. Slawek Wierzcholski felajánlotta, hogy játszhatok az együttese, a Nocna Zmiana Bluesa (Éjszakai blues műszak) dobosával és basszusgitárosával. Ez tehát egész szép kezdet volt egy szóló karrierhez. (nevet)

h.: A lengyel előadók közül te voltál az első, aki kétszer is játszott a híres nemzetközi blues versenyen, az International Blues Challenge-en Memphis-ben. Milyen eredményt értél el, és milyen visszajelzések érkeztek a fellépéseidről?
M.P.:
Az egész utazás Memphis-be őrült dolog volt. Kb. 10 lábbal a föld fölött lebegtem, amikor odaértem. Ez volt az első utam a blues városába, a Beale Street-re, az első alkalom ebben a hatalmas blues hagyományokkal rendelkező városban. Valójában el sem tudtam hinni, hogy ott vagyok. Az IBC fesztivál után még ottmaradtam, és körülnéztem a városban, ami fantasztikus élmény volt. Különböző stílusban játszó zenészekkel találkoztam, nem csak a blues világából. A Mississippi folyó közelében laktam, és mondhatom, hogy a vize tényleg nagyon iszapos… Volt két férfi Paksról, akikkel akkor Memphis-ben találkoztam. Little G. Weevil is ott volt. Ugyanazon a helyszínen játszottunk a 2005-ös IBC fesztiválon. És találkoztam Billy Gibson-nal is, aki felkért, hogy énekeljek vele és az együttesével néhány dalt a Room Boogie Cafe színpadán. Zsűritag volt azon a helyszínen, ahol játszottam, de ezt akkor ott nem tudtam. Csak akkor tudtam meg, amikor hazajöttem, és megkaptam az eredményt a Blues Foundation-től. Elég vicces volt. És most közös turnét tervezünk jövőre. Csodálatos zenei élmény volt. Rengeteget tudnék Memphis-ről beszélni. De ez órákba telne. Még mindig libabőrös leszek, ha rágondolok, vagy beszélek róla. Ó, és azt is kérdezted, hogy milyen visszajelzéseket kaptam. Azt mondhatnám, hogy nagyon jókat. Amikor olyan nagyszerű zenészek, mint Billy Gibson és Bob Margolin hívnak, hogy énekelj néhány dalt velük a színpadon, ez a tény önmagáért beszél, azt hiszem. (nevet)

h.: Tavaly Slawa városában megörökítették a neved és a kézlenyomatod a „lengyel blues csillagok sétányán”. Hogy fogadtad ezt, hiszen még egész fiatal vagy?
M.P.:
Nagyon meglepődtem, és egyben nagy megtiszteltetésként fogtam fel. Mondhatnám, hogy kisebbfajta sokként ért, mert ahogy te is mondtad, még egész fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetésben legyen részem.

h.: Milyennek találod a lengyel blues zenei életet?
M.P.:
Úgy gondolom, hogy nagyon jó bandák vannak Lengyelországban. Tulajdonképpen a bluesnak elég nagy tere van az országunkban.

h.: Elárulnád olvasóinknak, milyen zenék vannak az mp3 lejátszódon? Milyen zenét szoktál gyakran hallgatni?
M.P.:
Hű, rengeteg különböző zene van rajta, blues, gospel, jazz, soul, rock; leginkább olyan zenéket hallgatok, amelyeknek az alapja a régi afrikai blues hagyományokra tekint vissza... Eredeti zenéim vannak Afrika, India, Szerbia, Törökország, Lengyelország (a régi népzene közel áll a régi afrikai blueshoz) különböző részeiről, klasszikus zene és sok-sok más. Én nem csak egyetlen zenei stílust kedvelek. Általában imádom a zenét és a ritmust. Úgy gondolom, hogy ezek a legcsodálatosabb ajándékok, melyeket Isten adott nekünk!

h.: Jó koncert, jó közönség – mit jelentenek számodra ezek a kifejezések?
M.P.:
Energiát, és emberek közötti párbeszédet.

h.: Számos nemzetközi fesztiválon léptél fel, melyek nem mindegyike a bluesra fókuszált. Ott voltál például Liverpool-ban a City Sings Gospel 08-on. Milyen emlékeid vannak a Beatles-ről elhíresült városból? És a fesztiválról?
M.P.:
Igen, meglepő volt, hogy megtaláltak minket. Csodálatos élmény volt. Megtapasztaltuk a God Spell-t ausztrál, új-zélandi, amerikai, és Európa különböző részeiről származó emberekkel. Ez nem csak egy zenei fesztivál volt, hanem elsősorban találkozás az emberekkel, és a város körülutazása Isten szavait hirdetve. Az együttesem és én 10 csodálatos napot töltöttünk ott... És őszintén szólva, bár minden tiszteletem a Beatles-é, nem nagyon gondoltam rájuk akkor.

h.: Mik a kedvenc hangszereid? És melyeken játszol?
M.P.:
Ez egy meglehetősen nehéz kérdés... Először is az énekhang. Ezen a hangszeren játszom elsősorban. Aztán ott van a basszusgitár, amit imádok, az afrikai dobok, a gitár, az arab hangszerek, stb. Nem hiszem, hogy van elegendő hely itt arra, hogy mindet felsoroljam. (nevet)

h.: Mondanál pár szót az első Blues Travelling címen megjelent albumodról?
M.P.:
A Blues Travelling az akkori zenei utam eredménye. Mind zenei értelemben, mind az életben egy utat jártam azokkal a csodálatos zenészekkel, akik szerepeltek ezen a CD-n. És egyik nap úgy gondoltam, hogy „rendben, vegyünk fel együtt egy lemezt, és adjuk bele mindazon érzelmeket, amelyekben a CD-ig tett utunk során osztoztunk.” A többiek örömmel elfogadták a felkérést, és rövidesen megszületett a Blues Travelling. (nevet)

h.: A legutóbbi lemezed tavaly jelent meg Magda Live címmel. Milyen érzéseket kelt benned ez a CD, ha újra meghallgatod?
M.P.:
Ez volt együttesként az első CD-nk. Ez számomra a legfontosabb. Ez volt egyben az első élő felvételünk is, stúdióbeli hozzáadások, javítások, stb. nélkül. Biztosra veszem, hogy tudod, hogyan készül az élő albumok többsége manapság. Játszol egy csomó koncerten, felveszed őket, majd eldöntöd, hogy mely koncertekről válogatod össze a felvételeket. A zenészek olykor javítanak az anyagon, és egyes számokat újra vesznek. A mi esetünkben úgy történt, hogy elmentünk a Radio Gdansk-hoz, lejátszottuk a koncertet élő adásban, és felvették. Természetesen kicsit újrakevertem, hiszen a jó hangminőség fontos, de nem javítottam az éneken, gitárokon, stb. Amikor meghallgatom ezt az albumot, ami nem fordul elő túl gyakran, azokra a pozitív érzelmekre emlékeztet, amelyeket átéltünk a közönséggel kapcsolatban, akik eljöttek. Arra a különleges pillanatra emlékeztet, az emberek közötti párbeszédre...

h.: Mikor várhatunk új felvételeket tőled?
M.P.:
Új CD viszonylatában ez mindig attól függ, hogy mikor kapunk pénzt arra, hogy felvegyünk és kiadjunk egy CD-t. Ha valamelyik nagy kiadó gondozásában készülnék megjelentetni a CD-met, az azt jelentené, hogy adnak nekem egy stúdiót, pénzt, stb., de... De ez egyben azt is jelenti, hogy azt is megmondják, hogy mit vegyek fel. Ez gyakran arról szól, hogy a kiadó mit akar, és nem arról, amit a zenész szeretne mondani. Jelenleg majdnem két CD-nyi anyagom van. Tehát, amikor sikerül saját magunknak összerakni a pénzt, lesz új album. „Isten hozott a való világban” – ahogy mondani szokták. (nevet)

h.: A közeljövőben fellépsz Pakson a Gastroblues Fesztiválon. Kikkel érkezel hozzánk? Kérhetném, hogy mutasd be a zenész társaid?
M.P.:
Természetesen. Örömmel mutatom be a barátaimat, akikkel játszani szoktam: Aleksandra Siemieniuk gitár, Grzegorz Zawilinski dobok, Roman Ziobro nagybőgő, Max Ziobro szintén dobok és Staszek Witta zongora és Hammond. A Gastroblues Fesztiválra Aleksandra, Grzegorz és Staszek kísér el. Nagy kaland lesz...

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Köszönöm a beszélgetés létrejöttéhez nyújtott segítséget, valamint a fotókat Irek Graff-nak.

hoati