Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Lynwood Slim featuring Junior Watson: Lost In America
2006-11-01 | kritika


Mielőtt nekiálltam e lemez meghallgatásának, pár sorban történő bemutatásának, tettem egy próbát: rákerestem az előadó nevére a weben a magyar lapok közt, s elképedve állapítottam meg, hogy csak egy találatot kaptam. Na sebaj, még egy okkal több, hogy a Lost In America című lemezzel foglalkozzak, gondoltam.
Zenéjét először egy válogatás albumon hallottam - a Don't Worry, Sing The Blues címűn, - ahol többek közt Willie Murphy, James Solberg Band és Hubert Sumlin számai is szerepelnek.
Lynwood Slim gyermekként trombitázott, 15 éves korában vette a kezébe először a harmonikát. Jimmy Reed-et és Little Walter-t hallgatott szívesen, mégis Brooklyn Slim és Paul Oscher láttán választotta a zenész-hivatást. Amikor a hetvenes évek közepén a dél-kaliforniai színtér kiürült, csomagolt, és Minneapolisba költözött. Kevesebb, mint egy héttel áttelepülése után Slim töltötte be a távozó harmonikás, Kim Wilson helyét egy együttesben, mivel Ő Austinba költözött, hogy megalakítsa a Fabulous Thunderbirds-t Jimmy Vaughannel. Később megalakította a Lynwood Slim Band-et, és gyakran dolgozott Leonard “Baby Doo” Caston-nal, James Smith-szel és Walter Horton-nal. A swing blues stílus számos, a Minnesota Music Academy által odaítélt díjat és zenei dicsőséget hozott neki, mint ahogy az 1984-ben megjelent Soul Feet (ezt később újból kiadták), és az 1997-es Lost in America is. Rövid időre visszatért L.A.-be, ahol csatlakozott Dave Specter-hez, majd 1995-ben Chicagoba költözött. Sok évvel később, családi okok és az ottani (színpadi) helyzet megváltozása miatt tért vissza Dél-Kaliforniába. A L.A.-i színpadi jelenlét mellett Slim és producere, Jerry Hall az együtt töltött évek alatt európai és amerikai művészekkel is dolgozott, majd 1998-ban megalapították saját lemeztársaságukat, a Pacific Blue Recording Company-t, majd 2000-ben ezt követte a World Wide Wood.
A William Clarke/James Harman nyomdokain haladó West Coast harmonika albumon olyan szuper muzsikusokat hallhatunk, mint: Kid Ramos, Junior Watson, Dave Gonzales, Larry Taylor és Fred Kaplan.
Az album egy dögös, lendületes, swinges dallal indít, a Tried To Call You-val, s az It's Obdacious-al folytatódik, ahol már Fred Kaplan is játszik zongorán. Ahogy végignézek a szerzők listáján, megállapítható, hogy inkább a feldolgozások dominálnak, pl.: Buddy Johnson, Elmore James, Chester Burnett, John Lee Hooker stb., mint a saját szerzemények. A negyedik szám - Take Me Where You Go - ismét a lendületes darabok közül való, majd Lynwood Slim mutatja meg harmonika tudását a Tell Me What I've Done-ban. El is érkeztem ezután a lemez egyik legjobb számához, John Lee Hooker szerzeményéhez a Messin' With My Bread-hoz, ahol együtt zakatol a gitár - ami engem Stevie Ray Vaughan játékára emlékeztet, akár az énekstílus - s szól a harmonika, nem is akármilyen párost alkotva. Szó sincs róla, hogy ezután lanyhulna a figyelmem, hiszen egymás után jönnek a jobbnál jobb számok, úgy mint az Ain't Enough Time vagy a Got To Change.
Igaz, hogy ha bemegyünk egy hazai lemezboltba, nem fogjuk megtalálni Lynwood Slim CD-it a polcon, de próbálkozzunk webes rendeléssel, csalódni semmiképpen sem fogunk.

Atomic Theory Records, 1997
10/10

Turista


Jim Morrison élete, legendája, halála
2006-10-31 | kritika


Stephen Davis:
Jim Morrison élete, legendája, halála

Cartaphilus Könyvkiadó

„Már évtizedek óta halott, de még mindig baj van vele.” Ezzel a gyomorszájra mért ütéssel felérő mondattal kezdődik a könyv, amelynek szerzője a folytatásban rögvest visszatalál a realitás talajára. „Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a Jim Morrison emlékét ez idáig bemaszatoló mítoszok és hazugságok helyett új, hiteles tudósításokat nyújtson, és átértékelje az ismert tényeket és a légből kapott pletykákat is.” – írja Stephen Davis. „A kibontakozó portré egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó, együtt érző embert mutat, aki úrrá lett az önpusztításon, mégpedig komor szépségű életműve révén…” És, hogy miben áll a Doors frontemberének életműve? „1965 és 1971 között megírt száz dalt, felvett hét platinalemezt, megírt és kiadott négy verseskötetet, három filmet készített, lemezre vette a verseit, írt három filmforgatókönyvet, és többtucatnyi jegyzetfüzetet töltött meg versekkel és feljegyzésekkel. A Doorsszal kétszáznál is többször lépett fel.” Davis keresett és talált új forrásanyagokat a könyvéhez, főleg Morrison utolsó, párizsi korszakából.
Morrison személyiségfejlődése szempontjából Stephen Davis meghatározónak tartja Jim gyermekkorát. A fiú nem szerette a szüleit. Érdekes, hogy az ő apja is sokat költöző katonatiszt volt, akár az önpusztításban szintén élharcos orosz színész-énekes ikon Viszockijé. Tudtuk aztán, hogy a felnőtt Jim Morrison kiszámíthatatlanul öntörvényű, összetett, különleges egyéniség volt, elsősorban az általa mértéktelenül fogyasztott ajzószerek hatására. De hogy ennyire szélsőségesen tudott megnyilvánulni, ki hitte volna?
És hogy mit ad még a könyv? Mindenekelőtt részletes életrajzi krónikát, amelyen belül az egyes Doors-koncertek leírása különösen izgalmas. Ezekben olyan részletekre derül fény, amelyek bőséggel gazdagítják, árnyalják, vagy éppen – a felvázolt körülményekből adódóan indokoltan - beárnyékolják az énekes, előadó és költő Morrisonról alakuló képet. Mindez azért érdekes, mert minden Doors-koncertről nem készült, nem készülhetett hangfelvétel, a képfelvételekről nem is beszélve.
Hitelesnek hat a korrajz is, amelyből nem hiányzik a politikai háttér (a Doors ténykedése az amerikai-vietnami háború idejére esett). Nem kerülhette meg a szerző a kornak (és magának Jim Morrisonnak) azt a végzetes tévedését sem, amely szerint a kábítószerek tágítanák a tudatot. És nem maradnak ki a vaskos könyvből a társművészetek sem: Andy Warhol néhány akciója, például. (Warhol helye az általa protezsált Velvet Underground révén, egészen pontosan a Budapesten született német származású énekesnője, Nico és Morrison viharos szerelme kapcsán indokolt ebben a könyvben.) Jim Morrison élete jól követhető, jól dokumentált. Halálának közvetlen körülményei, utolsó napjainak történései azonban máig tisztázatlanok, de Stephen Davis hihető hipotézist állított fel róluk.
A munkájával kapcsolatban negatívumot – szerencsére – nem tudok sokat mondani. Zavart ugyan egy, a woodstocki fesztiválra vonatkozó túlzó megjegyzése, és az is, hogy a publikált fotók többsége amatőr minőségű. De ennyi, semmi több.
Jószerével minden kiderül ebből a könyvből, éppen csak az nem, hogy mi baj lenne még mindig szegény Jim Morrisonnal, aki már 35 éve halott, és hogy miért nem nyugodhat végre békétlen, bűnös lelke.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek felkeltette a kíváncsiságát a Doors karizmatikus énekesének a teljesítménye, és többet szeretnének tudni a dolog emberi oldalát illetően. De, nem árt felkészülni, hogy amit találnak, olvasnak majd, az minden lesz, csak nem rózsaszín lányregény.

521 oldal, 4980 Ft

Megjelent a Rockinform 2006. július-augusztusi, 141. számában, erősen megcsonkítva

Olasz



Ismét hazánkban az Imperial Crowns
2006-10-26 | koncertajánló


A Los Angeles-i Imperial Crowns már több alkalommal megfordult hazánkban, 2006. novemberében a 2006. évi őszi európai turnéjuk keretében 3 koncertet adnak Magyarországon.
Az Imperial Crowns zenészei a Tom Waits által fémjelzett Los Angeles-i blues szcéna jeles tagjai, energikus előadású koncerteket adnak, az énekesük Jimmie Wood egy személyben egyesíti Mick Jagger, James Brown és Iggy Pop színpadi rutinját. A tagok megfordultak több neves blues és soul előadó együtteseiben.
A 2003-as MEDIAWAVE fesztiválon a koncertjüket a Duna Televízió rögzítette és többször leadta. Legutolsó magyarországi koncertjüket az idei MEDIAWAVE fesztiválon adták.

A zenekar tagjai:
Jimmie Wood: ének, gitár, szájharmonika
JJ Holiday: gitár, vokál
Kevin Farrell: basszusgitár, vokál
Michael Barsimanto: dob, vokál

A koncertek:
2006. november 08.: Budapest - A38
2006. november 09.: Szeged - IH
2006. november 10.: Pécs - Cyrano Music Club

Pampalini


Első nap a Bluespatika Fesztiválon
2006-10-23 | kritika


2006. október 20.
Almássy téri Szabadidőközpont


Idén kilencedik alkalommal került megrendezésre a Bluespatika Fesztivál, a hagyományoktól eltérően nem a Fonóban, hanem az Almássy téri Szabadidőközpontban. A programot böngészve, sokszínűségét látva az első nap, s az utazás mellett döntöttem.
A műsor már október 20-án 03:00-kor elkezdődött, mivel egy Guinness rekord felállítására tettek kísérletet a szervezők, és az a 200 zenész, aki fellépőként közreműködött.
Odaérkezésemkor, 17:45-kor Ongjerth Dávid játszott az aula egyik részében szólóban, majd harmonikás kísérlettel, míg a bejárathoz közeli részen dobro gitár workshop-ot tartottak. Ongjerth Dávidról tudni kell, hogy a feltörekvő blues generáció egyik legtehetségesebb képviselője.
Őket a Pawn Shop Boys követte, és mindjárt nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy az akkor még gyér számú közönséget megtapsoltatják. Ez sikerült is nekik, miként az akkor az Aulában tartózkodó/harmonikát áruló Pribojszki Matyit egy kis fenékriszálásra bírták, majd egy szám erejéig Ő is a színpadra pattant. A csapatot a Long Tall Sonny (gitár), Big Fat Chubby (harmonika, ének) és Crazy Benny (zongora) alkották, a dalaik a klasszikusok közül valók, pár jazzes standarddal színesítve. A számok a nőkről, az alkoholról, tehát az „Életről” szóltak, ahogy Ők fogalmaztak.
19:15-kor indult a műsor a Koncert teremben Csonka Valter konferálásában. Egy rövid programismertetés keretében kigyönyörködhettük magunkat rózsaszín ingjében, egy benzinkútnál vásárolt Mozart-os nyakkendőjében, majd öt csodálatos hangú hölgy és egy Őket szintetizátorral kísérő úriember lépett a színpadra. Bár kimondottan nem rajongok a gépi dolgokért, de a műsoruk magával ragadott. A Breeze Gospel zenéje a tradíciókból táplálkozik, hol felemelő, hol meditatív, hol egyszerűen csak vidám dalokat kaptunk tőlük.
20:30 magasságában ismét Csonka Valteré volt a terep, amikor is átnyújtotta Nemes Nagy Péternek az Életműdíjat. Új kezdeményezés ez, először került kiosztásra ez a díj, olyan személyeket neveztek erre, akik sokat tettek a magyarországi blues életért. A díjat még Hobo (Ő nem tudta átvenni, mivel fellépése volt) és David Honeyboy Edwards kapta.
Közben azért ki-kikukkantottam az Aulába, ahol éppen Fekete Jenő játszott szólóban.
20:45-kor David Honeyboy Edwards és Michael Frank a Sweet Home Chicago-val indítottak. Edwards 1915. június 28-án született a Mississippi melletti Shaw-ban. 1972-ben találkozott Michael Frank-el, 1976 óta játszanak együtt. Rövid műsoruk (csak fél órát játszottak) második felében Ő is megkapta az Életműdíjat, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett neki. Ez egyébként Ef. Zámbó István munkája, egy női mellszobor blúz (blues) nélkül, ahogyan Nemes Nagy Péter tréfásan fogalmazott.
21:30-kor következett a Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers. A zenekar új stílust teremtett a world blues-on belül, „Rolling Blues” néven, melyek alkotóelemei a gospel, a blues, a komolyzene és a country. A ’20-as évek világát idéző zenéjük és megjelenésük teret hódít fellépésről fellépésre. Mit is írhatnék, csúcspont csúcspont hátán, s a kétszer a színpadra lépő Mississippi Step Show is heves ovációt váltott ki. Először egy „halottat” hoztak a színpadra, és egy jelenetet játszottak el, majd beindult a tánc, pörgették a hölgyeket, a műsoruk végén a hátukon vitték le Őket. Az Ő felléptetésük Oláh Andor ötlete volt, az eredmény mozgásban kifejtett blues feeling. A műsoruk vége felé a színpadra lépett az egyik hölgy a Breeze Gospel-ből, hogy elénekelje a Summertime-ot, majd minden megjelentek egy rövid közös zenélésre.
Következett a Lord Bishop And The Rocks, de mivel rég volt már 5 óra, s a Turista is megfárad, a távozás mellett döntöttem. Az úriember egyébként végignyomulta az előző fellépéseket, 2-3 fős hölgygyűrű vette körül, így alighanem illik rá az, ami a pólóin olvasható: „The King Of The Sex Rock”.
Az aulában éppen Kőszegi Zsolt énekelt, a szép emlékű S-Modell énekese, majd Boogie-t kiabálták meg a lépcsőn.

Turista


Bistro Blues Band: You Know Just Because
2006-10-19 | kritika


A '90-es évek elején kezdtem a blues zene iránt érdeklődni, koncertekre járni, lemezeket gyűjteni. Az elsők közt vásároltam meg az általam akkor még teljesen ismeretlen Bistro Blues Band 1992-ben kiadott You Know Just Because című CD-jét(!). Néhány hallgatást követően nagyon megszerettem ezt az akusztikus blues zenét tartalmazó lemezt.
A CD-n található 14 angol nyelvű szám az 1991-ben kiadott magyar nyelvű Tudod, csak azért … című kazettára, LP-re épül. A zenekar tagjai: Vas Zoltán (ének, gitár), Bocskai István (gitár, slide-gitár, dobro-gitár, vokál) és Szabó Tamás (szájharmonika, basszus-szájharmonika, washboard, vokál), valamint vendégzenészként 3 számban Bacsa Gyula tangóharmonikázik.
Vas Zoltán és Bocskai István ismeretsége 1975-ben kezdődött, már akkor mindketten bluest játszottak, zenéltek az első magyarországi blues kocsmában, a Kassák klubban. Ős ’bluesman-eknek’ tekinthetjük Őket, Vladár Károllyal és Bodonyi Attilával egyetemben. Szabó Tamás és Bacsa Gyula az akkori fiatal blues generáció tagjai, azóta szép sikereket értek el.
A lemezen egy szám kivételével - melyet Bocskai István jegyez -, Vas Zoltán szerzeményei találhatóak. A meglévő nagyon frappáns magyar nyelvű szövegek angol nyelvre történő fordításában Bob Cohen nyújtott segítséget. A felvételek 5 nap alatt készültek el.
Az anyag első hallgatása óta sok év eltelt, a blues zenével mélyebben megismerkedtem ,de ez a lemez még mindig a kedvenceim közé tartozik.
A fenti kazetta és LP, valamint a CD korlátozott példányban kapható, megrendelhető a info@pannonjazz.hu címen. Tudod, csak azért ...

Pampalini


IX. V4 Blues Patika Jamboree
2006-10-17 | koncertajánló


2006. október 20-21.
Almássy Téri Szabadidőközpont


2006. október 20.

Aula - Full Of Mojo Blues Longue
17 órától: utcazenészek koncertjei - Ongjerth Dávid, Vladár Károly
Kis terem:
17 órától: dobro gitár, harmonika workshop - Peter Radvanyi (SLO), Pribojszki Mátyás
Koncert terem:
19:00 Breeze Gospel (USA-NL)
20:00 Honeyboy Edwards & Michael Frank (USA)
21:00 Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers és Mississippi Stepp Show (USA-D-H)
23:00 Lord Bishop Rocks (USA-GB)

2006. október 21.

Aula - Full Of Mojo Blues Longue
17 órától: utcazenészek koncertjei
Kis terem:
16 órától: dobro gitár, harmonika workshop
17 óra: Nemes Nagy Péter - blues történet és aktualitások
Koncert terem:
18 óra: Blues Jam Fashion - Mme Kuci divatshow élőzenére. Fellépnek: Sonia, Tóth Anetta, Orosz Andrea, zongorázik: Nemes Zoltán
18:30 óra: Fürge ujjak Boogie-woogie show - Nemes Zoltán, Nagy Szabolcs, Bacsa Gyula, Kovács Erik
20 óra: Visegrád 4 Harps (PL-SK-CZ-HU)
21 óra: Takáts Tamás Dirty Blues Band
23 óra: Ray Charles Emlékkoncert

A szünetekben játszik: a Fekete Réz Masír Band

A fesztivál ideje alatt Életképek tárlat: az elmúlt évtizedek blues-os fotói, plakátok, pólók. Lemezbörze.

NON-STOP BLUES JAM - 50 órás jam session!

Turista



Livin' Blues: Wand Dang Doodle
2006-10-11 | kritika


A hollandiai Livin’ Blues a '60-as évek végén, a '70-es évek elején Európa blues életében meghatározó szerepet töltött be. A zenekar sikeresen koncertezett Németországban, Svájcban, Belgiumban, Olaszországban, valamint a kelet-európai országok közül Lengyelországban. Más holland blues együttesel ellentétben sikereket értek el a szigetországban, s szerepeltek a BBC rádióban is.
Az együttest két hágai diák, Ted Oberg gitáros és Ruud Fransen basszusgitáros alakította Djörn Pool énekessel és Nicko Dijkhuizen dobossal 1967-ben. Ez a felállás nem sokáig működött így, mivel a következő évben a zenekarhoz csatlakozott Nicko Christiansen énekes és John La Grand szájharmonikás. Az együttesben többször történt tagcsere, leginkább a ritmusszekció cserélődött.
1970-ben jelent meg a banda legjobb lemeze Wand Dang Doodle címmel, mely két Willie Dixon feldolgozást, valamint öt Ted Oberg - Nicko Christiansen szerzeményt tartalmaz.
A lemez nyitószáma az egyik Willie Dixon feldolgozás, a Wand Dang Doodle a hollandiai Top listán a tizedik helyig jutott, míg a másik Willie Dixon blues, a Spoonful átdolgozása közel 13 percben a lemez csúcspontja.
Találunk a lemezen két gyönyörű lassú bluest, az I Came Home At Night-ot Nicko Christiansen szaxofonjátékával és a Go-Go Train-t, egy akusztikus darabot Whiskey And Gin címmel.
A This Is The Hour, és a The Sun Goes Down kicsit keményebb, de klasszikus alkotások.
A zenekar a Wand Dang Doodle megjelenését követően még több lemezt adott ki, melyek közül, ezt a szintet talán csak az 1994-ben megjelent The Early Blues Sessions című lemez éri el, melyen 1967 és 1972 között készített felvételek találhatóak.
 
Pampalini


David 'Honeyboy' Edwards
2006-10-09 | névjegy


David ’Honeyboy’ Edwards személyében egy igazi blues legendát köszönthetünk október 20-án a IX. Blues Patika fesztiválon. Olyan előadóktól tanulhatott, s olyanokkal játszhatott, mint Robert Johnson, Tommy Johnson és Charlie Patton.
David ’Honeyboy’ Edwards 1915. június 28-án született a Mississippi melletti Shaw-ban.
Az első felvételét Alan Lomax készítette a Library Of Congress részére 1942-ben. Erről a lemezről megoszlanak a vélemények, egyesek szerint tipikus Mississippi country blues, mások szerint a Delta tradíciók legfontosabb dokumentuma. Az első szerződéses felvételére 1951-ben került sor az ARC Records-nál. Ezután Chicago-ba költözött, s kis klubbokban, utcasarkokon játszott Floyd Jones-sal, Johnny Temple-vel és Kansas City Red-el.
1972-ben találkozott Michael Frank-el, s hamarosan összebarátkoztak. 1976-ban létrehozták a The Honeyboy Edward Blues Band-et és duóban léptek fel.
Az 1977-ben megjelent The World Don’t Owe Me Nothing önéletrajzát a szakma a blues irodalom alapművének tekinti.
Olyan klasszikusokat írt, mint a: Long Tall Woman Blues, Sweet Home Chicago és a Just Like Jesse James.
2005-ben a Handy szavazáson a legjobb akusztikus előadónak választották.
Nyers, csiszolatlan énekhangja a legeredetibbek közül való, s talán az egyik leghitelesebb blues szerzők egyike.

Lemezei:

1951 - Who May Your Regular Be
1951 - Build A Cave
1953 - Drop Down Mama
1979 - Old Friends
1988 - White Windows
1992 - Delta Bluesman
1995 - I’ve Been Around
1997 - World Don’t Owe Me Nothing (live)
1999 - Don’t Mistreat A Fool
2000 - Shake ’Em On Down
2001 – Mississippi Delta Bluesman Back To The Roots
2005 - Blues, Blues: December 10, 1975 (live)

Turista


Blues a Petőfi Rádióban
2006-10-06 | hír


A Petőfi Rádió-ban 2006. október 10-én ismét Nemes Nagy Péter Blues műsora (23:15-től 24 óráig) jelentkezik.

Elhangzó felvételek:

1. Sidney Ellis: Joshua Fit The Battle Of Jericho
2. Colin Linden: Easin’ Back To Tennessee
3. ’Uncle’ John Turner and Friends: I-10 Hurricane Blues
4. B.B. & the Blues Shacks: You Can Always Depend On Me
5. Vasko Krapkata (Bulgária): Békepipa (Lulata na mira)
6. David ’Honeyboy’ Edwards: Love Honeyboy Slow
7. Breeze Gospel: Song of Joy
8. Bob Dylan: Rollin’ And Tumblin’

Turista


„Live fast, love hard, die young”
2006-10-04 | névjegy


36 éve, 1970. október 4-én hunyt el a legnagyobb fehér bluesénekesnő Janis Joplin.

Janis Joplin 1943. január 19-én egy texasi kikötővárosban, Port Arthurban egy tisztes középosztálybeli családba született. Már fiatalon elszökött otthonról és 1961-től 1966-ig végigjárta az országot. 1966-ban eljutott San Franciscóba, tagja lett a Big Brother And The Holding Company-nak. A zenekar hamar San Francisco egyik vezető társulata lett és 1967-ben megjelent az első lemezük. A együttes nem volt igazán megelégedve a lemezzel, mivel a kiadójuk, a Mainstream Record beleszólt a munkálatokba. A következő lemezük 1968-ban jelent meg Cheap Thrills címmel, mely olyan számokat tartalmazott, mint a Summertime, a Piece Of My Heart vagy a Ball And Chain, mely minden koncert kötelező zárószáma lett. Az album első kiadása egymillió példányban elkelt.
Közben fokozatosan elhidegült a hangulat Joplin és a társai közt és egy profi zenészekből álló együttesre vágyott fúvóskísérettel, így 1968 végén kilépett a zenekarból. Az ezt követően megszervezett társulatnak a Kozmic Blues Band elnevezést adta, mellyel 1969-ben adta ki az I Got Dem Ol’ Kozmic Blues Again, Mama című lemezt. A lemez csupa nagyszerű számot tartalmaz: Try (Just A Little Bit Order), To Love Somebody, Kozmic Blues, Little Girl Blue. 1969-ben fellépett Woodstockban.
Mivel az új zenekarát nem tudta elfogadtatni a nagyközönséggel, 1970-ben létrehozta az új kísérőzenekarát a Full Tilt Boogie Band-et, fúvósok nélkül. A lemezük felvételeit szeptemberben kezdték el, október 3-án este meghallgatta a Buried Alive In The Blues (Élve a bluesba temetve) című szám felvételét, másnapra tervezi a feléneklést, azonban másnap reggel holtan találták lakosztályában. A kábítószer végzett vele, visszamaradó vagyonát, 2500 dollárt barátai –végakaratának megfelelően- egy buli keretében elitták, hamvait a Csendes óceánba szórták. Janis Joplin azon a napon ment el, amikor példaképét, a fekete blues királynőjét, Bessie Smith-t temették.
1970 vége előtt jelent meg a Pearl, mely egy jól sikerült lemez. A lemez csúcspontja a Me And Bobby McGhee, mely Joplin utoljára lemezre énekelt száma és a Mercedes Benz, melyben hangszeres kíséret nélkül énekelt.
Halála után zenei örökségét megkímélték, egy dupla koncertalbum, néhány válogatás és a róla készült „Janis” című film zenéje jelent meg.
Novemberben tervezik annak a filmnek a forgatásának az elkezdését, melyben Joplin életét mutatnák be, The Gospel According to Janis címmel. Joplin-t Zooey Deschanel alakítja majd, a forgatóköny utolsó változatát Penelope Spheeris és David Dalton írta közösen, aki zenei újságíróként elkísérte Joplint az egyik turnéján.

Janis Joplin a legjelentősebb fehér bluesénekesnővé vált és bekövetkezett, amit sokszor hangoztatott: „Live fast, Love hard, die young” („Élj gyorsan, szeress vadul, halj meg fiatalon”).

Pampalini


Sharrie Williams az A38-on
2006-10-01 | koncertajánló


Sharrie Williams & Wise Guys
A38 - 2006.10.05


Sharrie Williams a soul, a funk és a gospel koronázatlan királynője. Mély gyökerekből fakadó ősi energia lakozik benne. A zenei alapokat gospel kórusokból és a közvetlen környezetéből szívta magába. A blues mély átélésében közrejátszott nehéz életútja. Árván és otthontalanul tengődött évekig, de Isten segítségével túljutott a nehézségeken, és lélekben megerősödve lép a színpadra mérhetetlen szeretet árasztva.
Karaktere az első pillanattól kezdve elkapja a közönséget. Igazi gospeles, extatív hangulatot teremt. Egyedi stílusának kialakulását Tina Turner, Etta James, Koko Taylor és Billie Holiday hangzásvilága segítette és határozta meg. Számos világhírű előadóval játszott együtt, úgymint Dizzy Gillespie, Buddy Guy, Larry McCray, Koko Taylor, Bobby Blue Bland, Joanna Conner, Delbert McClinton, Debra Coleman, Shemekia Copeland, Charlie Musselwhite, Taj Mahal, Honey Boy Edward’s, Solomon Burke és Lazy Lester.
Három lemeze jelent meg eddig: Real Woman, Live at Wiseguys, Hard Drivin’ Woman. Zenekarával (a) The Wise Guys-szal szinte az egész világot meghódította. Amerika, Afrika, Európa: Németország, Franciaország, Svájc, Hollandia, Belgium, Svédország, Luxemburg, Spanyolország, Portugália, Olaszország színpadain felejthetetlen élményt nyújt!

Előzenekar a Memphis Gumbo.

Turista



Jóindulatú nyűg
2006-09-29 | beszélgetések


Beszélgetés Szabó Tamással

Szabó Tamás neve nem csak a blues-ban jártasaknak csenghet ismerősen, hiszen egyéb műfajokban is otthonosan mozog, s ismert, s keresett session zenész is.
14 éves korában jutott hozzá Muddy Waters: Fathers And Sons lemezéhez, s ezután kezdett el autodidakta módon harmonikázni tanulni.


Vele beszélgettem…

Turista: A magyarországi harmonikázás második hulláma ért el téged a '80-as években. Ekkor Bacsek István, Bodonyi Attila, Hagyó Béla játékát láthattad. Megkerested őket, hogy tanítsanak, vagy teljesen egyedül álltál neki a harmonikázásnak?
Szabó Tamás: Valamikor 1982-83 táján kezdtem el szájharmonikázni. Ma is jól emlékszem, az első hangszeremre, ami egy Hohner márkájú piccolo volt, s 153 forintba került. Hozzátenném, hogy nem volt akkora választék, mint jelenleg. Sokszor fél éveket kellett várni, hogy új hangszerhez jussak, vagy Bécsbe kellett menni és valutáért beszerezni, ezért nagy becsben volt tartva az a pár, ami az akkori készletemet jelentette.
Egykoron a hazai blues élet kimerült egy-két blues-rock zenekarban, (HBB, Lakatos Bögöly Béla jazz-rock formációja, Star együttes) azok koncertjeire jártam az FMH-ba, a józsefvárosi klubba. Később, ott ismertem meg olyan embereket, akik segítettek a legváltozatosabb amerikai bluesfelvételekhez jutni, vagy a saját gyűjteményükből, vagy pedig becsempészett („nyugati” többnyire Yugoton) lemezekhez.
Ifjonc koncertrejáróként találkoztam az említett előadókkal. Bodonyi Attilával, az akkor frissen beindított blueskocsma mozgalom úttörőjével, keveset beszélgettem. Elég távolságtartó helyzetekben találkoztunk. Ő a harmonikát, mint a zenéjének egy színezője használta. Sokkal fontosabbak voltak a szövegek, az előadásmód.
Bacsek Pistát tágra nyílt szemekkel néztem a közönség soraiból. Talán Őt tartom mai napig az első igazán jó Sonny Terry imitátornak. Egy koncertje után odamerészkedtem hozzá, s azon kérdésemre, hogy tanítana-e, nemleges választ kaptam. Utólag már elfogadom, mert Ő akkor lehetett 18 éves, és ebben a korban minden fontosabb, csak nem a tanítás.
Hagyó Bélát szintén egy koncertjén láttam. Nagyon megfogott a harmonikaszandja, a személyisége. Sokat pörögtem vele, s talán Ő a maga módján valamit át is adott a hangszerkezelésből, de tényszerűen nem tanított. Akkoriban döntötte el, hogy elhagyja az országot, s főleg ez izgatta. Úgy hogy nem maradt más, mint feltenni a Teslára a bakelit lemezeimet, vagy a magnóba a Nemes Nagy Péter egy-egy elkapott Petőfi-rádiós műsorának kazettáját, s szó szerint agy nélkül, megszállottan zenélni.

T.: Mikor jutottál el egy olyan szintre, amikor már színpadra léphettél ill. zenekarral játszhattál?
Sz.T.: A sulis évek alatt rendszeresen játszottam az órák után, az újpalotai falanszter egy-egy pin-pong asztalára állva, az osztálytársaim előtt. Ittuk a Kocsis Irmát, ment a tinivaker, bár nem volt túlzottan jó az osztályközösség. A sulin kívüli életem meg, a Hobo Blues Band bulik, a Kassák Klub, a Lágymányosi Művelődési Ház és a Rolling Stones Klub berkeiben zajlott.
A Kassák Klub egyik „szesönében” álltam először színpadon. Az első számok amiben szóhoz jutottam az a Back On The Road Again - Cannet Heat, illetve, a You Gotta Move - Fred McDowell számok voltak. Akkora már ismertem olyan embereket, akik később sokat segítették a munkámat, vagy tanítottak. Ők nem feltétlen a hangszerkezelésben nyújtottak segítséget, hanem egy látásmód kialakításában. Mai napig szoros barátság fűz Nemes Nagy Péterhez, aki igazából megnyitotta a blues mélységeit előttem.
Közösen zenéltem Vladár Károllyal, (slidegitáros, énekes, fizikus) a Bad Luck And Trouble zenekarában - Ő a ’20 évek bluesai a korai jazz, és a Cannet Heat zenekar felvételeinek mindentudója volt - , Hagyó Bélával, aki sokáig név nélkül futatta csapatát, ahol a legelképesztőbb összeállításban játszottunk. Szikora Tamás-gitár, Helyes Gábor ének–zongora, Juhász Sándor-dob, Bacsek István-ének,herfli, Makó László-szaxofon, az (Európa Kiadó gitárosa) Dönci, Vojnics Attila-szájharmonika, Gyenge Lajos-dob.
Később tagja lettem az Udvari Bolondok triónak, akikkel keményebb bluesokat játszottunk Johnny Winter-től, Taste-től (Bráder Vilmos-ének,gitár, Straussz Péter-basszus, Kisvári Ferenc– Gyenge Lajos-dob). Az első profi színpadi megmozdulás velük történt, a Hobo Blues Band 1986-os Petőfi csarnoki koncertjének élőzenekaraként.

T.: Az első lemezed a Bistro Blues Band tagjaként jelent meg 1989-ben, később megszakadt a munkakapcsolat a Vas Zolival?
Sz.T.: A Vas Zolit is a blueskocsmák valamelyikén láttam először. Arra már nem emlékszem, hogy alakult, hogy én a Bistro Blues Band tagja lettem. Sőt, azt sem tudom, hogy voltam e tag! Nagyon kusza volt a helyzet. Az egész egy lemezfelvételből indult ki, de akkor én már a Palermo tagja voltam. Szerintem, elég nehéz utat választott, összekombinálta a tradicionális blues hangzásvilágát a magyar szövegekkel. Nem igazán volt befogadó akkoriban erre a közönség. Ami lenyűgözött, az Bocskai István gitározása, illetve a Zoli rálátása egy-egy zenei, és politikai kérdésre. Ő már a hetvenes években zenélt a különböző dalos fesztiválokon, és rajta keresztül ismerkedtem meg Boros Lajossal, B. Bíró Zoltánnal és Halper Lászlóval.
Túl komoly volt nekem a zene, s talán a közeg is, ráadásul egyre inkább jegyezték a Palermo-t, így velük megszakadt a zenélés. Ritkán találkozunk. Az biztos, hogy a tanulásom „kálváriájában” egy fontos állomásnak tartom.

T.: 1990-ben jelent meg az első Palermo Boogie Gang lemez. Emlékszem, amikor meghallottam nagyon megdöbbentem, hogy Magyarországon ilyen is létezik, addig ugyanis nem igen volt ilyen színvonalú blues zene. 1997-ben mégis feloszlottatok, mi vezetett ehhez?
Sz.T.: Igen, már 88-ban készítettünk egy stúdiós koncertfelvételt, ami soha nem látott napvilágot. 89-ben vettük fel az első lemez anyagát, ami nagyon későn, majd egy évre rá jelent meg. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert nekem volt szerencsém közölni Makó Laci-szaxofonos kollegánkkal, hogy sajnos elválnak útjaink. Lemez a kezembe, ketten ülünk a Made In nevű pubban s próbálom szépíteni a dolgokat. Elég rosszul éreztem magam, s sajnos ez kihatott az első lemezünk önértékelésére is.
1997 - Sziget koncert, (Nagyszínpad augusztus 17-e) ez a Palermo feloszlásának napja. Amennyire nem lehet meghatározni, hogy mikor és hogyan alakult meg a csapat, annyira konkrétan lett vége. Nézd, akkor már tízen éve játszottunk együtt, évi több száz koncertet és hosszú külföldi turnékat buliztunk végig. Elfáradt. Mindenkinek volt más elképzelése a zenélésről, és más zenét is akart játszani. Szerintem, rendben van ez így. Nem kell a név miatt megtartani egy zenekart, ha már belülről nem működik. Ez azon kevés zenekarok egyike volt, ahonnan, nem lehetett senkit sem kirúgni, s egy új tag sem oldotta volna meg a belső viharokat. Mi, jó pár dolgot tettünk le az asztalra. Engedd meg, hogy egy párat kiemeljek:
- kis hazánkba, behoztunk két új műfajt: a chicagói bluest és a zydeco-t,
- rengeteg ma ismert zenésszel ismertettük meg a tradicionális blues, feketék által játszott változatát így:
Péli Barnabással, Takáts Tamással, Pribojszki Mátyással, Besenyei Csabival, Nagy Szabolccsal, Szűcs Gáborral, Czomba Imrével, stb.,
- elsőkként hívtuk fel a figyelmet a rétegzenék fontosságára, a ’89 körüli politikai változások viharában,
- Podlovics Péter (szervezőnk) jóvoltából, sok külföldi, amerikai feka zenésszel játszottunk itthon és kint.
- bár hivatalosan feloszlottunk, mégis, mai napig együtt játszunk mindenféle alkalmi zenélésben.

T.: 1993-ban megosztott V. helyezést kaptál a szájharmonika világbajnokságon. Jársz azóta is erre?
Sz.T.: Hát, nem szívesen emlékszem erre. Egy felesleges kanyar volt. A protekción alapuló zenei versenyeket soha nem szerettem. Egy zenét nem lehet ilyen módon versenyeztetni, sőt sehogyan sem. Vajon mik a meghatározó kritériumok? Sebesség, gyorsaság, pontosság, érzékenység? Amit az egyik tud, azt a másik nem. Ráadásul mi voltunk ketten Ferenczi Gyurival a kelet európai blockból a csodabogarak!
Összebalhéztunk Steve Baker-rel, az egyik zsűritaggal, mert inkorrekt volt a díjazás.
Ami a szívemet melengette és az igazi elismerés volt, az két dolog. Az egyik, hogy volt ott egy ötvenes éveiben járó amerikai, no name harmonikás, aki saját maga készítette a hangszereit, s Ő nekem adott egy ritka felvételeket tartalmazó VHS kazettát (feka bluesharmonikások) mondván, hogy ezt annak a versenyzőnek szánta, aki szerinte a legjobb. A másik, hogy vettem egy Carlos Del Hunco lemezt, aki szintén indult a versenyen, (meg is nyerte) aki, azt írta dedikációnak, nem értek egyet a helyezésekkel. Ez, akkor is, és mai is többet ér nekem, mint bármilyen hivatalos elismerés.

T.: Az évek folyamán számtalan nem kimondottan blues lemezt is készítettél. Milyen más zenei stílusok érdekelnek?
Sz.T.: Mindig is sokféle zene érdekelt. Tizenévesen, miközben hallgattam a Deep Purple-t a Kiss–t, a Beatles-t, a Rolling-ot, hallgattam a Szécsi Palit, és a Cliff Richard-ot, és még távolabb megyek, Toldi Máriát is. Mindenre befogadó voltam. Mai napig is szeretem az új dolgokat. Nem egyszer kérdezem a tanítványaimat, akik most járnak középiskolába, hogy mit hallgatnak, mi a menő stb. Az a rálátásom, hogy ma is kialakult egy lemezgyűjtői kultúra, vagy nevezzük inkább felvételgyűjtői szenvedélynek, csak ma nem az ’50-es-’60-as bluesfelvételek, régi, kis-példányszámú lemezek gyűjtéséről szól, hanem a mai zenei ízlésének megfelelően átalakult. Szeretem a DJ kultúrát. Szerintem nagyon izgalmas. Persze minden esetben a megítélésem a zeneiségen alapszik. Sok a szmötyi! Mindent szívesen megtanulok, ha érdekel, és szeretem a zenei kihívásokat. Sok harmonikás évtizedeket tölt a blues rabságában. Jóindulatú nyűg, de mégis csak egy zárt világ. Amerikában lehet, hogy elég csak bluest játszani, de itthon az operettek világvárosában, nem. Más kultúra. Érdekelnek az új hangzások, ehhez mindig naprakész kell lenni, miközben nem feledhetem, hogy hol mi a tradíció. Az új hangzáshoz mindig más emberek kellenek, mert mást hoz mindenki. Minden lemezemnek meg volt az alap gondolatisága és nem csak bluesok voltak felpakolva szoros egymásutánjában. Sokan mondják, hogy eklektikusak a lemezeim, ezt bátran felvállalom. Nehéz elfogadtatni az emberekkel, hogy az egyik lemez blues a másik pop, a harmadik filmzene. A világban számtalan előadó úgy dolgozik, mint én, (pl.: Prince, David Bowie, Diamanda Callas) nekik nem kell már megküzdeniük ezzel. Talán itt is egyszer beérik a gondolat, s megérik a gyümölcs. Az, hogy ennyi zenei irányzatot keverek kitermelt egy-két hangzásvilágot, ami a visszajelzésekből ítélve a fiatal generációt izgatja. Most keresik (folyamatosan) a Taylor’s Clothes lemezeimet, a Blue Orange lemezt. Kb. 5-6 év telt el. Ennyivel előrébb járnék? Vagy ennyivel le vagyok maradva? Gondolom, ha hetvenéves leszek, kiderül.
Sokszor ért az a vád is, hogy keveset harmonikázom a lemezeimen. Nos, ez tévhit. Bár tény, hogy nem úgy, ahogy azt a koncerteken hallhatják. Rengeteg effekt, rejtett sáv, és sokszor hangszerimitálás harmonika hangból készült. Átlagban 4-5 sávon brillírozok. Mára véget ért az a korszak, amikor egy hangszeres ural egy lemezt. Nem izgatóak a szólok, két lényeges ismérve a sikernek a dallam és a ritmika. Persze vannak stílusok ahol mindig is meg kell mutatni, hogy ki a Jani a plázson.
Ha tanítok, akkor ezt mindig elmondom a csemetéknek. Nem érdekel, hogy magamat lemásoljam, s hogy mennyire lesz vagy akar technikás harmonikás lenni. Én azt szeretném, hogyha magukat hoznák a felszínre. Ha valaki, ska zenét, rockot hallgatott ez idáig, s azt sem tudatosan, akkor miért is akar tradicionális bluest játszani. Mert tetszik. Igen nagyon jó. De az mindenek felett egy életvitelt is jelent, és zenei alázatot. Ha valaki „nájki” cipőt hord, és „ájpoddal” jár órára akkor… Ez persze nem baj. Legyen tisztába, honnan indult a pop, rock zene, de, és ne erőszakolja meg magát.

T.: Van olyan tanítványod akit annyira tehetségesnek tartasz, hogy a közeljövőben feltűnhet? Sokan megkeresnek, hogy tanítsd őket?
Sz.T.: Van, lesz, volt. Mit is nevezünk tehetségnek? Mikor mondjuk, hogy valaki feltűnt? Ezek valahol annyira szabad kérdések, de megpróbálok válaszolni rá.
Szerintem sok módszerrel lehet tanítani. A legfontosabb, hogy egy világnézetet kapjon a „vevő”. Ez azonban amilyen szépen hangzik, olyan veszélyes is. Ez nagy felelősség. Ha csak a tényszerű tanítást veszem alapul, akkor vannak tanárok rajtam kívül is, de ha a tényleges tanítást, tehát amiről szólhat és szól a mester, mint tanító, akkor egy vagyok ebben az országban (természetesen itt most a szájharmonika tanításról beszélek). Vannak tanárok, akik megtanítják, hogy, hogy szól a hang, mikor jó, aztán hadd boldoguljon az életben a tanonc. Nálam minden diák, mást és másként tanul. Ha belegondolsz, nem lehet egy középiskolásnak ugyanazzal a nyelvezettel élni, mint egy idősebb, vagy egy még fiatalabb tanulónak. Az egyik bluest akar játszani, a másik rockot, stb. Nyilván nekem is vannak gyengébb pontjaim, de ezt mindig tisztázom a skacokkal. A legidősebb tanítványom az idén 75 éves nyugdíjas nagymama, aki csak annyit szeretne, hogy karácsonykor el tudja játszani a Csendes Éjt. Ezért nagyon tisztelem, mert szerintem, és akármilyen optimista is vagyok magamról, a már előbb említett, áhított, hetvenest taposva, nem hiszem, hogy majd eszembejut, hogy mondjuk, megtanuljak esztergálni.
A legfiatalabb egy 10 éves (túl jó módból származó) kisfiú, akit egyelőre jobban érdekel a bőrgolyó, meg a horror, mint a zene. A család a társadalmi ranglétra mászása közben látta, hogy gazdagéknál átlagban, nem csak hogy 4 nyelvet beszélnek, hanem még zenélnek is. Ez két szélsőséges példa volt. Ám, van olyan srác is, aki már úgy keresett fel engem, hogy úgy játszott, mint egy „kisangyal”. Közösen alapítottunk egy rövid életű zenekart (az, hogy nem működhetett hosszútávon Silence nevű csapatunk, annak nem az emberi vagy zenei oldala volt az oka, hanem túl nehéz és egyedi volt a hangkép, így játéktér híján, meghalt), nos, neki teljesen mást kellett adnom, mint egyszerű hangszertudást. Ahhoz, hogy valaki profi legyen, millió más, kiegészítő dolgot is meg kell tanulni. Ebben segítettem Őt, s talán nem sokára ismertebb lesz mindnyájunknál
Régen sokat tanítottam, ma már megnézem, hogy kit. A kevesebb sokkal több!

Tanítás II:
Annak idején, mikor feloszlott a Palermo Boogie Gang, hirtelen a semmi közepén találtam magam. Mint egy fél éves vergődés után rátaláltam azokra a fiatal zenészekre, akik később a Spo-Dee-O-Dee zenekarom oszlopos tagjai lettek. Én már tízen éve zenéltem, miközben Ők akkor kezdték a pályájukat. Mai napig az-az alapelvem, hogy fiatalokkal játszani sokkal jobb, mint idősebbekkel. Igaz nem olyan mívesen szól még a hangszer a kezükben, sokszor nem tudnak viselkedni, csak a bulizás létezik, nem ismerik a protokollt stb. ám, hihetetlen erő van a játékukban. Teljesen másként nyúlnak egy témához, mint egy érett zenész. Erre a minap volt ékes példa a Ripoff Raskolnikov lemezbemutató koncertje. Nagyon szépen játszottak, nyugodt érett profi zenélés volt, mégis a zenében eltöltött múlt, és magában a haladó kor, ráült a hangképre. Tiszta, hibátlan, de valami parázs hiányzott.
Nos rengeteg energiát fektettem a skacokba. Sok pofont kaptam, részint tőlük, részint a zenészkollegáktól, akik nem hittek egy-egy zenésztársam zenei kvalitásában.
Ez egy külön mesekönyv lett az életemben. Ma mindegyikük sikeres, egyre inkább elismert zenész lett. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a tudásuk egy jelentős része nekem is köszönhető. Már sajnos nincs a zenekar, mert az egyéniségek, mint a rajzfilmben életrekeltek, s más utakon járnak. Varga László az egyik legkeresettebb basszusgitáros lett (Hiperkarma zenekar), Torma „Frenk” Gábor-dobos, elképesztően nagy karakter, nagyon tehetséges dobos, énekes, zeneszerző. Az Ő világa sokkal inkább a saját maga megvalósítása, mint a blues, mint egy zenei irányzat. Csak nézed, nézed a színpadon, s nem tudod levenni a szemed róla.
Szűcs Gábor-énekes, gitáros. Nos Ő vele olvastam az interjúdat. A Gábor soha nem volt könnyű ember, örökös ellenzékben. Sok vitám volt vele. Most beérett, a hangja az amerikai fekákéhoz hasonlítható, igazi energikus előadó. Nemes Zoltán-zongora, ének. Neki volt talán a legnehezebb meglépni, mind azt, amit a többiek egyszerűen pillanatok alatt megteremtettek maguknak. Nem tudok hazánkban mondani még egy hozzá hasonló egyéni hangképpel játszó zongoristát, aki még énekel is. Öten voltunk, s kiderült, hogy jól választottam. Átadtam mindent, amit lehetett, s tudtam nekik. Megtapasztalták a zenésszéválás minden fokát, a stilisztikát, a munkafegyelmet, úgy, hogy nyitottak maradtak a zenei stílusokra. Most, remélem, Ők is hasonlóan adják át az ő zenészeiknek. Büszke vagyok rájuk.

T.: Verseket írsz, fotózol, van még más olyan művészeti ág, amely foglalkoztat?
Sz.T.: Sok mindet teszek a zene mellett. Egyik barátom azt mondta egyszer: Aki sok mindenhez akar érteni az mindig gyanús! Én nem osztom vele ezt a nézetem. Legyél teljes, csak tudd, hogy mi minek kell, és tudd, hogy használni (nekem is gyanús az Alföldi Robi)! Írok, de nem akarok költő lenni, mert az egy másik teljes ember. Fotózok, mert másként látom a világot, mint ahogyan azt a hírlapok hozzák. Nekem, fontos a vizuális kultúra, ami mindennel együtt szintén hanyatlani látszik, zavar az utcák rendetlensége a gyerekes, ám rossz képi világ. Tervezek borítókat, grafikai munkát végzek, hogy kiéljem, és megéljem az esztétikumokat. De az első a zene! Valamikor rajzosként kezdtem, sokkal inkább érdekelt a festészet, mint a zene és az élet döntött. Miért akarnám megváltoztatni, azt, amivé lettem.

T.:Melyek azok az aktuális formációk, amelyben jelenleg játszol? Kérlek, beszéljél ezekről!
Sz.T.: Mindig sok mindenben vettem részt. Legyen az zene, színház, kiállítás megnyitó.
Most főleg duó és trió formációban játszom. Nemes Zoltán zongoristával és Kövi Arthur Bálint-csellóssal New-Orleans-i zenei stílusokból ötvözött dalokat, bluesokat. Most alakítottam meg Largo nevű formációmat, amely öt tagból áll.(Erről majd később írnék)
Játszom a Palermo-val, havonta egyszer a nosztalgia kedvéért, és felkért Kontor Tomi barátom, illetve Póka Angéla barátosném, hogy most induló új zenekaraikban játsszak. Még nem indultak el a próbák, de nem sokára Szol a Mio.
Zenei felkérést kaptam Vasvári Emesétől (a Jancsó filmek egyik közismert színésznőjétől), hogy novembertől játsszak a Pókká vált lány című színdarabban.
Nem olyan rég ért véget legutolsó lemezem (Obsession) sajtóreferenciáinak begyűjtése, és egy másik lemez kivitelezésében segítkezem, aminek Pribojszki Matyi barátom a producere.
Elkezdtem új szólóanyagom felvételeit, ami valószínűleg 2007-ben lát napvilágot, és megint egy másik oldalamat szeretném mutatni a közönségnek.
Mostanában, kevés nagyszínpados produkcióban veszek részt, a befektetések időszakát élem, ami remélem, hamarosan megtérül.

T.: Nem beszéltünk még a Magyar Szájharmonikás Szövetségről. Mennyire tartanak össze a hazai herflisek?
Sz.T.: Ez egy bonyolult kérdés. Szeretném hinni, hogy nagyon. Annak idején a Gyurival kettőnket jegyeztek, mint a „királyok” (bár én soha nem tartottam magam annak, már csak azért sem, mert mindig is érdekelt a múlt. Felkerestem régi szájharmonikásokat, és segédkeztem az ABC Trió elfekvő felvételeit megjelentetni, riportot készítettem Sárközi Róberttel a Barabás Trióból, hallottam játszani, sőt rendszeresen összejártam zenélni Lázi Szabolccsal, aki egyébként megnyerte azt a bizonyos trossingeni hohner világbajnokságot, kromatikus harmonikázás kategóriában. Így körülbelül mindig tudtam, hogy hol is tartok).
Sokszor a média osztott meg bennünket. Ennek meg is lett az eredménye. Nem volt riport, s ma is ritka, hogy ne merülne fel a kettőnk viszonya. Ez szörnyű. Képtelenek megérteni, hogy két külön egyéniség, teljesen más szemlélettel. Mintha csak minket súlytana ez az átok. A Dés Lászlót, nem hasonlítják az Elek Istvánhoz, s Muck Ferencet sem a Szt. Martinhoz. Tisztes távolságból nézzük, vagy nem egymás munkáit.
Közben lassan felcseperedett egy generáció. Besenyei Csabi (aki volt tanítvány, bár foghíjasan), Pribojszki Matyi (akinek a Békéscsabáról küldött leveleit a napokban olvasgattam-távoktatás).
Ők azt hiszem, hogy már teljesen másként állnak ehhez a közösséghez, mint anno mi. Mátyás barátom, sokat tesz és segít a herfliseknek.
Vannak arcok, akik viszont, nagyon kilógnak. Őket nem nevezném néven. Ők többet hisznek magukról, mint akik valójában. Soha nem tudtak áttörő lemezeket készíteni. Sok simlisség van mögöttük.
Karginov Allen harmonikás barátommal közösen készítjük a www.szajharmonika.hu internetes lexikont. Ha megnézed, láthatod, hányan is vagyunk, és még többen. Gondolhatod, ennek az adatgyűjtése nem kis meló volt idáig sem, s még rengeteg munka van hátra. A fent lévő herflisek mindegyikét ismerem, s látom, ki hogy halad, milyen eszközökkel, merre veszi az irányt (egyébként a világon egyedülálló dolog, s kezd egyre jobban alakot ölteni. Körbenézve az országok hasonló témájú oldalain, nem találsz ilyet. Ennek ellenére elég szkeptikus a hangulat, még nem értik). Bocs a kitérőért, szóval, ha lemegyek egy koncertre jó hallani, hogy ki kivel játszott egy bulit, hogy milyen jó volt stb. Ilyen értelemben mindenképp egy közösséget alkotunk. De ez a közeg sem vonhatja ki magát az alól, amerre megy a világ. Ránk is hatnak a törvények, közösség ide vagy oda.
A szövetség, meg egy jogi forma. Kis ország, és igazán nincs ki kézbe vegye dolgainkat. Ma inkább az a jellemző, hogy a saját karrierünket építjük, néha szebben, néha könyökölve, vagy alattomosan.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.
 
Turista


Tommy K. jr. and Full Blast: Let Your Fingers Bleed
2006-09-29 | hír


Megjelent a 22 éves ifj. Katona Tamás első lemeze Let Your Fingers Bleed címmel. Ifj. Katona Tamás már 10 éves korában feltűnt a magyar blues zenei életben,s az első fellépéseire a PMD Blues Band-del került sor. Azóta több híres magyar és külföldi blues zenésszel szerepelt egy színpadon, játszott Szűcs Gáborral, Fekete Jenővel, Benkő Zsolttal, Ripoff Raskolnikov-val, Ian Siegal-lal, Sugal Blue-val, stb. Zenéje a Stevie Ray Vaughan, Albert King és Jimi Hendrix féle vonalat követi. A lemezen egy alkalmi zenekar, a Full Blast tagjai kísérik: Kepes Róbert–gitár, Mezőfi Róbert–dob, Cselik Gábor–billentyűs hangszerek. A lemezen közreműködik még gitáron az ifjú zenész édesapja, id. Katona Tamás egy, valamint Petendi Tamás két számban.

A lemez szerzői kiadásban jelent meg, a ZIP Egyesület közreműködésével.

A héten ifj. Katona Tamás az Egyesült Államokba, a Stevie Ray Vaughan fesztiválra utazott.

Pampalini


William Clarke: The Early Years
2006-09-26 | hír


Megjelent The Early Years címmel, William Clarke 1975 és 1985 közötti felvételeit tartalmazó dupla CD-je, melyen 27 szám található. A lemezeken közreműködik: Hollywood Fats, Smokey Wilson, Junior Watson, Cordell Boyette, Ronnie Earl, Johnny Dyer, Mitch Kashmar, Rasheed Abdullah és George "Harmonica" Smith.
William Clark 1978 és 1988 között 5 saját kiadású lemezt készített, majd 1990-től a Bruce Iglauer vezette Alligator Records adta ki a felvételeit egészen az 1996-ban bekövetkezett haláláig.

Volume 1.

1. Hittin' Heavy 2. Blues Afterwhile 3. Diggin' My Potatoes 4. Teenage Girl 5. So All Alone 6. Come On Baby 7. Keep It To Yourself 8. Teardrops Fallin' 9. Blowin My Nuts 10. The Little Girl I'm Lovin' 11. Fine Little Mama 12. Give Me Back That Wig 13. I Miss You So 14. Gina's Groove



Volume 2.
1. Early In the Morning 2. The Feelings Gone 3. Give Me Mine Now 4. Untitled Tune 5. Shoulda Kept On Runnin' 6. Looking For Trouble 7. Bloody Tears On My Pillow 8. Ice Cream Man 9. So Glad I'm Livin' 10. Horn Of Plenty 11. I Had My Fun 12. Deal the Cards 13. Boogie Woogie Woman  14. Watchdog




Pampalini



Blues a Petőfi Rádióban
2006-09-24 | hír


A Magyar Rádió Petőfi adóján, 2006. szeptember 26-án 23:15 órától, ismét Nemes Nagy Péter Blues műsora.

A műsor vendége Oláh Andor, aki beszél az október 5-i A38 állóhajó koncertről, az október 6-7-i bajai V. Idill Jazz és Blues Fesztiválról, valamint az október 20-21-i Blues Patika Fesztiválról.

Leforgatásra kerülő felvételek:

1. Sharrie Williams & the Wiseguys: Gospel Blues
2. Lord Bishop's Rockadelic Kings: Freedom
3. David "Honeyboy" Edwards: 61 Highway #2
4. Memphis Gumbo: Hey, Baby
5. Big Mama & Victor Uris: No Way Out
6. Jarabe De Palo: La Flaca
7. Bonnie Raitt & Habib Koité: Back Around
8. Buckwheat Zydeco: On Track

Turista


Blind Pig Records 30th Anniversary Collection
2006-09-24 | hír


A Blind Pig Records létrehozásának 30. évfordulójára megjelent egy 2 CD-ből és 1 DVD-ből álló válogatás. A Blind Pig Records adta ki egy vagy több alkalommal többek közt Otis Rush, Koko Taylor, Commander Cody, Asleep At The Wheel, Roosevelt Sykes, Robert Lockwood, Mighty Joe Young, Johnny Shines, The Fabulous Thunderbirds, Walter Horton, Bonnie Raitt, Eddie Taylor, Jimmy Rogers és Hound Dog Taylor lemezeit. A kiadó nemcsak blues, hanem zydeco, rhytm & blues és soul gospel lemezek kiadásával is foglalkozik.

CD 1.

1. Tommy Castro - Just Like Me
2. Smokin' Joe Kubek & Bnois King - I Saw It Coming
3. Arthur Adams & B.B. King - The Long Haul
4. Big Bill Morganfield - Evil
5. Reneé Austin & Delbert McClinton - Pretend We Never Met
6. Popa Chubby - Back In My Baby's Arms
7. Buddy Guy & Junior Wells - Hoodoo Man Blues
8. Walter Horton - Put The Kettle On
9. Debbie Davies - 24 Hour Fool
10. Omar & The Howlers - Monkey Land
11. Otis Rush - Feel So Bad
12. James Cotton - Honest I Do
13. Elvin Bishop - What The Hell Is Going On
14. Reverend Billy C. Wirtz - Jerry Rig
15. Savoy Brown - Shake It All Night
16. Jeremy Spencer - Precious Little


CD 2.

1. Magic Slim & the Teardrops - I'm A Bluesman
2. John Mooney - She Ain't No Good
3. Harper - Last Cup Of Coffee
4. Mighty Joe Young - As the Years Go Passing By
5. Willie "Big Eyes" Smith & Kim Wilson - Believe Me
6. Nick Curran and the Nitelifes - Beautiful Girl
7. Hamilton Loomis - No No No
8. Albert Cummings - You Say You Love Me
9. Rod Piazza & the Mighty Flyers - Moving In A West Coast Way
10. E.C. Scott - Sweet Man Of Mine
11. Norton Buffalo & Roy Rogers - All I Want
12. Deanna Bogart - Real Time
13. George "Harmonica" Smith - Blowing The Blues
14. Bill Perry - Down In New Orleans
15. Pinetop Perkins - After Hours
16. Otis Clay - A Nickel And A Nail
17. Dr. Duke Tumatoe - Moanin' The Blues


DVD

1. Tommy Castro - Can't Keep a Good Man Down
2. Popa Chubby - If the Diesel Don't Get You Then the Jet Fuel Will
3. Magic Slim & the Teardrops - Goin' To Mississippi
4. Rod Piazza & the Mighty Flyers - Tough & Tender
5. Reverend Billy C. Wirtz - Female Problems
6. Smokin' Joe Kubek & Bnois King - My Heart's in Texas

Blind Pig Records

Pampalini


Új Joe Louis Walker lemez
2006-09-21 | hír


Joe Louis Walker: Playin’ Dirty

Joe Louis Walker, akit neveztek már a XXI. század Willie Dixonjának is, új albummal jelentkezett. A lemez megjelenésének ideje: 2006. szeptember 19.

Számcímek:
Nobody Wanta To Know Ya / Barefoot Rock / Got Loaded / Poor Man Plead / Woman Was Made To Be Loved / Pickin' The Blues / Ain't It Nice To Be Loved / Juicy Fruit / Ready And Able / From The Projets To Paris

JSP

Turista


II. Klikkblues Jamboree
2006-09-21 | koncertajánló


2006. október 6-7. megrendezésre kerül a II. Klikkblues Jamboree nemzetközi blues fesztivál. A koncertek helyszíne Nové Zámky (Érsekújvár) Millenium Sportcsarnok, majd éjfél után a Country Pub a belvárosban.

Fellépnek:

CHRB (SK)
Ví»azný Traktor (SK)
Jakub "Little Root" Kořinek (CZ)
Takács Tamás Dirty Blues Band (HU)
Siódma w Noci (PL)
Lefthand Freddy & The Aces (NL)
Sharrie Williams (USA)
Pribojszki Mátyás Band (HU)
TEN YEARS AFTER (UK)

Bővebb információt a www.klikkblues.sk oldalon olvashattok.

Turista


Ray Charles Emlékműsor
2006-09-21 | koncertajánló


2006. szeptember 22., 19.00 óra
Ifjúsági Ház, 7622 Pécs, Nagy Lajos király út 13.


A hazai jazz- és bluesélet kiválóságai emlékeznek meg a soul zene koronázatlan királyáról, Ray Charles-ról (1930-2004). A koncert szervezője Fekete Jenő énekes, blues-gitáros (Muddy Shoes, Palermo Boogie Gang) vezetésével létrejött egy olyan formáció, amely felidézi azt a fergeteges hangulatot, melyet élvezhetett már a teltházas emlékkoncert hallgatósága.
A műsor kiváló szórakozást biztosít annak, az igényes zenét kedvelő közönségnek, akik szeretik kedvenc dalaikat professzionális élő előadásban hallgatni. Ray Charles zenéje az Oscar-díjas életrajzi film segítségével eljutott azokhoz a fiatalokhoz is, akik egyébként nem ismerték ezt a zenei világot. Közülük is sokan felfigyeltek a művészre és megkedvelték dalait (Hit The Road Jack, Unchain My Heart, Georgia).

Fellépők:
Mezőfi „Fifi” István–dob, Hárs Viktor–basszus, Nagy Szabolcs-zongora, id. Lakatos „Szoszó” Sándor–zongora, Szabó Tamás–szájharmonika, Monori Gabriella–ének, Kutzora Edina–ének, Marshall László–szaxofon, klarinét, ifj. Lakatos Sándor–szaxofon, Csizmadia Dávid–trombita, Abbas Murad–pozan, Fekete Jenő–ének, gitár

Vendég: Rácz Kati

Turista


Johnny Adams: One Foot In the Blues
2006-09-16 | kritika


A szentimentalizmustól sem mentes Johnny Adams One Foot In The Blues albuma, amely 1996-ban jelent meg. Ekkor már túl volt a Percy Mayfield kompozíciókat tartalmazó zseniális Walking On A Tightrope albumon, a Doc Pomus szerzeményeket tartalmazó The Real Me albumon is, s számtalan nagy névvel dolgozott már együtt, úgy mint Walter Wolfman Washington, Duke Robillard, Jon Cleary, Johnny Vidacovich, Harry Connick, Dr. John stb..
Azonban azt nem állíthatjuk róla, hogy csak más szerzeményeiből élt, hiszen olyan sztároknak írt dalokat, mint B.B.King, Frank Sinatra, Ray Charles.
Nagy családba született -1932. január 5-én- Johnny Adams (Lathan John Adams) New Orleans-ban, s a 10 gyermek közül ő volt a legidősebb.
Zenéjében később visszatükröződik a város gazdag zenei hagyománya, megtaláljuk benne a blues, a rhythm & blues, a soul, és a jazz jegyeit is.
15 éves volt amikor kikerült az iskola falai közül, hamar hivatásos zenész lett, de először evangélikus csoportokkal énekelt.
Nyolcadik Rounder albuma a One Foot In The Blues, amely a Wont’t Pass Me By soulos szerzeménnyel indít, gazdag hangszereléssel, s Dr.Lonnie Smith Hammond B3 orgonájával (ez az első albuma, ahol ez a hangszer megszólal).
A következő szerzemények: One Foot In The Blues, Baby Don’t You Cry már balladisztikus hangnemet ütnek meg, s folytatódik ez a sor a Roadblock-ig. Nem ízléstelenségig elmenő, csöpögős dalokról van szó, de örömmel fogadtam azért a lüktető, felpörgetett Half Awoke-t, vagy a swinges Cookin’ In Style-t.
Nem szóltam még a hangról, ami hol bársonyos, hol szenvedélyes, hol éles de mindenképpen egyéni.
Johnny Adams sajnos már nincs közöttünk, 1998. szeptember 14-én, rákban halt meg.

Rounder, 1996
10/9

Turista