Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Jimmy Rogers: Feelin' Good
2007-08-11 | kritika


Ismét egy klasszikus előadó és egy klasszikus lemez kerül a terítékre blues zenei kalandozásom folyamán. Az előadó, akiről szó lesz Jimmy Rogers, a vizsgált album címe: Feelin’ Good. Klasszikus, hiszen Ő is ahhoz a generációhoz tartozik, aki még zenélt Muddy Waters zenekarában, sőt a banda alapító tagja.
1924. június 3-án született Jimmy Rogers (eredeti neve: James A. Lane) Ruleville-ben, Mississippi-ben. 1926 és 1934 között a georgiai Atlantában élt, 8 éves volt, amikor először hangszert vett a kezébe: szájharmonikát, de később dobolni is tanult. 1935 körül egy házilag készített hangszeren tanult meg gitározni. Nagy hatással volt rá Big Bill Broonzy, Joe Willie Wilkins, Robert Jr. Lockwood. A 40-es években Chicago-ba költözött, itt játékával nevet szerzett magának. 1946-ban létrehozott egy duót Blue Smitty-vel közösen, amelyhez később Muddy Waters is csatlakozott. 1947 elején Smitty kilépett a csapatból, helyét Little Walter vette át. A 40-es évek második felében Rogers intenzív gitártanulásba kezdett. Stílusukkal „zenei földrengést” idéztek elő az akkori Chicago-ban, s új stílust teremtettek. Első önálló lemezfelvételére 1947-ben került sor az Ora-Nelle Records-nál, ezt a cég eladta a Regal, majd az Apollo kiadónak is. Ezek a felvételek azonban nem jelentek meg, mivel féltek a sikertelenségtől. Leonard Chess volt az első, aki igazán fantáziát látott benne, s a lemez, amit először kiadott a That’s All Right volt. 1948-tól 1955-ig Muddy Waters bandájában játszott. Később Ő is, mint sokan mások abban az időben rock’n’roll-al próbálkozott, majd a 60-as évek elején Rogers visszavonult az aktív zenei élettől.
1972-ben megjelent a Shelter Records stúdiójában, s baráti segítséggel felvették a saját szerzeményeit. Az ismét aktív zenész a 90-es évekig több lemezt készített, majd a fiát is -Jimmy D. Lane- bevonta a zenekarába.
A Fellin’ Good felvételére 1983 és 1984 között került sor Californiában, Rod Piazza-val és a Mighty Flyers-el.
Már maga a borító is szimpatikus, egy idős néger mosolygós arc néz felfelé, fogai kivillannak, kezében gitárja.
Ha rápillantunk a közreműködő zenészek névsorára láthatjuk, hogy nem is akárkik játszanak: Honey Piazza, Alex Schultz, Bill Stuve, Jimi Bott, Bill Swartz, Steve Killmann és Junior Watson.
Rock This House a nyitó dal, a stílus amit elővezetnek jump/swing blues. You’re So Sweet a következő tétel címe -na ekkora én már elhasaltam-, majd egy instrumentális szerzemény következik, amelyben Rod Piazza-é és a szájharmonikáé a főszerep. Később szerepel még egy újabb instrumentális szám a korongon Sharp Harp címmel, s a lemezen végig fúj Rod Piazza, nem is akárhogyan.
1997. december 19-én elhunyt Jimmy Rogers megújította ezzel a lemezzel az Ő Chess sound-ját, s egy klasszikus blues lemezt alkotott meg.

Blind Pig Records, 1994
10/9

Turista


Megjelent Robben Ford új lemeze
2007-08-07 | hír


A mai nap Truth címmel új lemez jelent meg Robben Ford-tól, mely lemezt a Concord Records adta ki. Ez a legendás blues/jazz gitáros harmadik lemeze ennél a kiadónál, hisz a Blue Moon című lemeze 2002-ben, majd a Keep On Running című anyaga a rákövetkező évben jelent meg.
A dalszerzésből kivette a részét Keb Mo, Gary Nicholson, Danny Flowers, Ford felesége Anne Kerry Ford és unokatestvére Gabriel Ford, de az albumon feldolgozás nóták is megtalálhatóak, így hallhatjuk Otis Redding Nobody's Fault But Mine, valamint Paul Simon One Man's Ceiling Is Another Man's Floor című számát is, melyben Susan Tedeschi énekel.

Számcímek:
1. Lateral Climb
2. How Deep In The Blues (Do You Want To Go)
3. Nobody's Fault But Mine
4. Riley B. King
5. You're Gonna Need A Friend
6. One Man's Ceiling Is Another
7. Too Much
8. Peace On My Mind
9. There'll Never Be Another You
10. River Of Soul
11. Moonchild Blues

Pampalini


Két nap igazi Mississippi Blues
2007-08-02 | hír


Jazz In Town Festival – Mississippi Blues Nights, Július 14-15, Berlin, Németország

Ha jól tudom nyolcadik alkalommal rendezték meg Berlinben (Kopenick), a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues estéket. Sokfelé rendeznek Bluesfesztivált, nagy nevekkel, millió eurós költségvetéssel, de ilyen jó élményekkel ritkán tér haza a blues zenész vagy éppen az utazó rajongó. Remélem sikerül kedvet csinálnom a következő fesztiválhoz és jövőre néhány magyarral is találkozhatok a Dame folyó partján.

Hangolás:

12-én éjjel fél 1-kor, másfél órás késéssel érkeztem meg a Berlin Schönefeld repülőtérre, ahol kedves ismerősöm Michael Maass dobos és egyben a fesztivál szervezője öleléssel, mosolygós arccal fogadott és rögtön megnyugtatott, hogy tartogat egy üveg német narancsos sört a számomra, behűtve (ez egy nagyon fontos szempontnak tűnt 4 órányi repülőteres várakozás után).
Időközben befutott Podlovics Péter barátom egyenesen Budapestről, így pár órás alvás után, vicc és sztori mesélések közepette, kitűnő hangulatban érkeztünk meg a helyszínre, ahol már minden elő volt készítve a számunkra.

A fesztivál:

Két nap igazi Mississippi Blues. Így szólt a hirdetés és ennyi elég is volt ahhoz, hogy mind a két napra már elővételben elkeljenek a jegyek. Ez hozzávetőlegesen 700-800 embert jelentett egy este, gyönyörű, szabadtéri helyszínen, kitűnő ételekkel, jéghideg sörrel és tökéletes kiszolgálással.
Szombat délután 3 órakor sorban jelentkeztek a zenészek hangbeállásra, így minden terv szerint, precízen a helyén volt a 19:30 órai kezdéshez. Kisebb tanakodás után végül megszületett a fellépők sorrendje és örömmel konstatáltam, hogy én kezdek.

Fellépők:

19.30 Little G. Weevil - gitár, ének, lábdob (H)
20.00 Roman Puchowski - gitár, ének, tánc (PL)
20.30 Blues Rudy - gitár, ének, dobok / Igor Flach - ének, szájharmonika (D)
21.00 The Crazy Hambones:
Henry Heggen - szájharmonika, ének (USA)
Peter Krause - gitár, ének, szájharmonika (D)
Michael Maass - dobok, kanalak (D)
22.00 Little Victor - gitár, ének, szájharmonika (USA)
22.30 Erik Trauner - gitár, ének, szájharmonika (AT)
23.00 Finale - Jam session

Mint ahogy látjátok, igazi világsztár név nincs a művészek között. Talán Erik Trauner -a nagy öreg a csapatban- a legismertebb Európában, de semmiképp nem mondanám világszerte híres blues zenésznek. Mégis, mint már előbb említettem teljes telt ház mellett zajlottak az események és a kelet-berlini közönség az egyik legjobbnak bizonyult, akiknek valaha is játszottam. Külön érdekesség volt (mások szerint eléggé aggasztó tény), hogy az átlag korosztály ránézésre 50 év körül mozgott, de most is bebizonyosodott, hogy ez a korosztály a zenéért jön egy fesztiválra és nem a “Zöldszilváni” készlet teljes megsemmisítése érdekében.

Este fél 8-kor, 30 fokos melegben álltam (ültem) színpadra és már a bevezető számot hatalmas ováció követte. A második számomat, R. L. Burnside “Skinny Woman”-et egész számon keresztül tartó ütemes taps kísérte, s ez a hangulat a jóval lassabb és szomorkásabb hangulatú Sad Sad Feeling (elhunyt barátom emlékére íródott) után is megmaradt. Ezt meg egy saját darab, majd egy Mance Lipscomb feldolgozás követte. A hatodik számban felhívtam Mr. Henry Heggen és Michael Maass kollégáimat egy jó boogie erejéig, ez pedig az egyik legfrissebb szerzeményem, a Highway 78 volt. Az extra dob és a harmonika megtette hatását. Igazán elindult a buli - gondoltam. A nálunk is ismert szabadtéri fesztivál padok és székek között elindult a mozgás, jártak a lábak, emelkedtek a poharak, azon sem lepődtem volna meg, ha pár csirkecomb a levegőben cserélt volna gazdát.
Öröm volt a színpadon lenni, elmondhatatlan boldogság töltött el, hogy értik minden szavamat, figyelnek, reagálnak a konferálásra, velem énekelnek, magyarul: értékelik a muzsikámat. S ebből az érzésből minden fellépő részesült, mind a két nap.
Utánam következett Roman Puchowski Lengyelországból, aki egy kb. 100-110 éves, megfejthetetlen márkájú “hawai” stílusú gitárral robogott a színpadra és bár néha belezavarodott a konferálásba, ez senkit sem zavart: igazi showmanként eladta a bulit. Velem ellentétben ő jobban beleásta magát az un. öt ujjas picking technikába és ezzel a gyönyörűen szóló veterán gitárral nagyon élvezetes volt az előadása. Külön megemlítem, hogy nagyon jó dalszerzőnek tartom őt, a Robert Johnson feldolgozások mellett frissítően hatott egy-két új dallam. Nem beszélve a saját számai alatt történő színpadról le-fel ugrálásról, “idétlen” tánc és a nézőtér körbefutása háromszor féle show teljesen lenyűgözte a hallgatóságot (egy instrumentális szerzemény erejéig Michale Maass volt a vendége kanalakon, s míg Mr. Maass szólózott, Puchowski leugrott a színpadról és amolyan esőtánc szerű mozgással körbeugrálta a közönséget és táncra hívta a pincéreket).

Az ezt követő Blues Rudy - Igor Flach duo produkciót sajnos nem láttam mert a backstagen ragadtam.
Hogy miért?

Számomra a legnagyobb élmény maga Little Victor személye volt. Valószínűleg az egyik “leghangosabb” blues zenész, akivel valaha találkoztam, s őszintén megmondom az első pár órában azt hittem falnak megyek a hihetetlen szövegmennyiségtől és a szűnni nem akaró sztorihegyektől. Viszont egy jól sikerült beszélgetés után ez a negatív előítélet teljesen megváltozott és rá kellett jöjjek: Little Victor az egyik legkarakteresebb figurája a mai akusztikus vagy ha úgy tetszik one man band bluesnak, és egy nagyon kedves, vicces embernek találom őt.
Ismertem és nagyon kedveltem a zenéjét korábban is, igazi Southern blues, valami olyasmi ami az én szívemhez nagyon közel áll.
Victor West Memphisben született olasz apától (innen az állandó duma, hehehe) és szinte a Beale Streeten nőtt fel abban az időben, amikor még blues utcazenészek lepték el a W.C. Handy parkot. Ez teljes mértékben meghatározta stílusát és ez a játék az én füleimnek felettébb kedves, olyan… Memphises…
Mint mondtam Roman koncertje után a backstage felé vettem az irányt ahol éppen ő hangolt. Valami olyasmit játszott, amit korábban Clarksdale-ben (Mississippi) hallottam, így kértem tőle mutassa meg megint azt a figurát. Rám nézett, mosolygott és leültetett. Ebből egy jó fél órás tanítás következett, nem sajnálta az időt, hogy rögtön a fellépése előtt leüljön velem és tanítson: mi is ez, meg ez a figura, mire kell figyelni, ez a groove miben más, mint a másik, stb… Ez egy olyan csodálatos dolog egy blues zenésztől, hogy szavakkal nehezen lehet kifejezni. Little Victor nekem egy igazi, autentikus Blues Zenész, nagy B–vel és Z-vel aki –ezek szerint - boldog ha valakinek átadhatja a tudását…

Na de vissza a fesztiválhoz.

Blues Rudy produkciója után következett a hazai csapat, a The Crazy Hambones. Victorral és Podlovics Péter barátommal néztük végig a showt, és a 700 emberrel együtt csatlakoztunk a közös ordításhoz, énekléshez. Nagyon jó csapat a Crazy Hambones, hamisítatlan high energy boogie, sok sok southern feelingel, egy kitűnő gitárossal és egy zseniális frontemberrel. Henry Heggens (harmonika, ének) amellett, hogy egy született parodista és poénzsák, az egyik legízesebben játszó harmonikás, énekes ebben a műfajban. Minden hang, amit játszik vagy énekel tökéletesen stílushű, a dallamok jól követik egymást, igazi iskola volt nekem. A mindössze 20 perces show alatt jutott idő mindenre, elindult a tánc, lehetett érezni, hogy ez egy felejthetetlen este lesz.

A szünet után Little Victor következett. Nem szaporítom tovább a szót, hiszen istenítettem őt korábban. Aki ismeri Junior Kimbrough, R. L. Burnside, David Evans (aki egyébként a nagybácsija), Robert Belfour zenéjét az össze tudja rakni a képet. Bárcsak a szomszédom lenne…

A session előtti utolsó fellépő nem más, mint a nagy öreg Erik Trauner volt, aki a tőle megszokott fanyar humorral vezette be koncertjét: “ Én már akkor játszottam a bluest, amikor titeket még a nyugdíj járulék nem érdekelt .” Fantasztikus profizmussal játszott, már fájt, hogy egy koszos hang vagy mellékzörej sem zavarta meg a számokat. Tökéletes slide tudás, gyönyörű, kreatív, saját szerzemények, mindez egy hiba nélkül. Hja, kérem a szomszéd kertje…

Ezután ismét a Crazy Hambones csapott a húrokba, hogy elővezesse a finálét, vagyis a közös jammelést. A szünet sem fárasztotta el a zenekart és ott folytatták ahol abbahagyták. Egy perc alatt talpra ugrasztották a publikumot, így aztán a második szám után mindannyian szinte euforikus állapotban leptük el a színpadot, s a közönség végig táncolva, tapsolva figyelte a történéseket. Méltón ért véget az első nap -gondoltuk-, de mint később kiderült a “java” még hátravan.

Elég gyorsan hagyta el mindenki a fesztivál helyszínt, hogy közösen leüljünk szállodánk előterében és átbeszéljük a történteket. A négy csillagos hotel koktélbárja segített enyhíteni a “fájdalmat”, amit a “vége a fesztiválnak” hangulat képezett. Mondanom sem kell: pár pizza, saláta, sör, és egyéb italok után éjjel 1órakor elkezdődött a reggelig tartó közös zenélés. Én valamivel reggel 3 óra után támolyogtam a szobámba, akkor még javában szólt a blues a helyi személyzet szomorúságára és a francia vendégek örömére.
Nagyon sok minden kiderült ebben a pár óra spontán jammben.
Peter Krause aki a Crazy Hambones (ami egy elektromos trió) zenekar gitárosa tulajdonképpen egy fantasztikus szóló zenész. Kifogyhatatlan volt a számokból, technikai tudása mindenkit lenyűgözött. Újra és újra olyan elképesztő finomsággal kezelte Podlovics Péter barátom közel negyven éves Harmony akusztikus gitárját, hogy a végén mindannyian csak mosolyogva tártuk szét a kezünket. Ha valaki szereti a 20-as évek ragtime lüktetésű bluesait, az azonnal keresse meg Peter Crow C. weboldalát.
Little Victor hasonlóan sziporkázott. Repertoárja kb. 300 számnál kezdődik és mint korábban is, teljesen levett a lábamról. De természetesen a közös játékból mindenki kivette a részét és alig vártuk, hogy elkezdődjön a következő nap.

Vasárnap szikrázó napsütésre és rettenetes gyomorfájásra ébredtem, amit valószínűleg még a pénteki Mojito és a benne lévő másfél deciliter barna cukor okozhatott (a srác nem értett angolul és a kevesebb cukrot kérésre megtriplázta a mennyiséget). De ez sem szegte kedvem, tele energiával az elsők között jelentkeztem a hangbeállásra. A szervezők úgy határoztak, hogy a mai nap Little Victor kezd és én a show második részében, közvetlen Erik Trauner előtt játszom. Minden ugyanúgy indult, mint az előző nap, német precizitással, percre pontosan kezdődött a fesztivál, a közönség fél órával a kezdés előtt, mintha parancsra érkeztek volna, ellepte a helyet.

Ügyeltem arra, hogy ezúttal megnézzem Blues Rudy és Igor Flach koncertjét, és örülök, hogy nem hagytam ki. Blues Rudy egy mosolygós, pocakos, nagyon kedves, hawai inges úriember, aki egyszerre gitározik, énekel, és kezeli a lábdob- lábcin féle szerkezetet. Finom ének, sallangmentes gitározás, hangulatos számok jellemezték a duót. Külön kiemelném Igor Flach játékát, aki egy nagyon jó harmonikás, minden szólóját megtapsolta a közönség, én meg akkor ordítottam nagyot, mikor (korábban a nap folyamán) Roman Puchowskihoz szállt be, hogy a Mother’s Children névre keresztelt számot együtt adják elő. Valami oknál fogva két különböző hangnemben kezdett a két zenész (dur–moll problémák), de Igor könnyűszerrel megoldotta a helyzetet. Addig csavarta a hangokat, amíg bele nem illetek a skálába. Ebből egy fantasztikus szóló kerekedett, majdnem leestem a székből a csodálattól.

Mindenki remekül teljesített ismét és nekem sem volt okom panaszra, valamiért nagyon szerettek ezek a németek. Csak úgy, mint szombaton, a második dalt már végig tapsolva kísérte a közönség, és értékelték a mai, egy hajszálnyival “pörgősebb” műsoromat. Ezúttal Michael Maass, Henry Heggen mellett Peter Krause is a vendégem volt két számban.

Nem untatom az olvasót a fesztivál hátralévő részével (vagy az utána szerveződött szállodai közös jammeléssel), csak folytattuk amit abbahagytunk és a közönség nagyon szerette. Azt azért hozzá teszem, hogy az est folyamán csatlakozott hozzánk a DePhazz zenekar énekesnője Pat Appleton, ami elég nagy meglepetés és megtiszteltetés volt.

Mindent összevetve egy életre szóló élmény lett ebből a “kis” fesztiválból.
Kiderült, hogy nem attól lesz egy fesztivál jó, hogy milliókért megvettünk egy nagy nevet vagy ex nagy nevet. Július második hétvégéjén a közönség nem maradt otthon, azért mert nem ismerte a fellépő neveket vagy hiányolta az amerikai vagy angol sztárokat. Jó zenészek, jó emberek és jó szervezés kell egy jó estéhez. Berlinben ezen a hétvégén mindezt megkaptuk.
Külön szeretném megköszönni Podlovics Péter barátomnak, hogy leszervezte nekem ezt a bulit és természetesen Michael Maas, német partnerünknek, hogy meghívott, etetett, itatott. Remélem Michael, most már tudsz egy kicsit pihenni!

Little G. Weevil
2007. július 16.


Gyapotfúró bogár blues
2007-07-24 | beszélgetések


Boll Weevil Folk Blues Gang - ötletes, kifejező név. A fiatal, nagyon tehetséges zenekar minden megmozdulásából sugárzik az igényesség, a blues zene mély ismerete, mérhetetlen szeretete. Az alábbiakban Ongjerth Dávidot a zenekar énekes-gitárosát kérdeztem.

Pampalini: Kezdjük először a zenekar nevének magyarázatával. Honnét az ötlet, hogy a zenekart Boll Weevil Folk Blues Gang-nek hívjátok, hisz a Boll Weevil jelentése gyapotfúró bogár.
Ongjerth Dávid: A nevünk első hallásra szinte mindenkinek gondot okoz, de ha valaki otthon van a régi fekete zenében, a dolog igazából nem túl meglepő. Az említett bogár Mexikóból került át az államokba a századforduló környékén, és hatalmas buzgalommal kezdte el fölfalni a jórészt agrárproletárokból álló fekete népesség számára szinte kizárólagos megélhetési forrásul szolgáló gyapotot. Ezek után természetes, hogy gyakran feltűnik népdalaikban, az viszont meglepő, hogy a feketék sokkal inkább sorstársat, mint ellenséget láttak benne. Ahogy a bogarat megpróbálták kiirtani, őket is sokat bántották. A gyapotfúró máig kiirthatatlannak tűnik, a mindent kibírás, a legnagyobb nehézségek átvészelése pedig ebben a közegben az egyik legfontosabb erénynek számított. Egyébként több kevésbé ismert blues zenész használta a „boll weevil” valamilyen formáját művésznévként.

P.: Mikor alakult meg a zenekar és kik voltak az alapító tagok? Jelenleg kik alkotják a bandát?
O.D.: Pontos dátumot nem tudok mondani, mert az egész valahogy fokozatosan alakult ki. Először Bajovics Milánnal, a hegedűsünkkel kezdtünk el bluesokat játszani, Ennek talán már nyolc éve is megvan. Valamivel később csatlakozott hozzánk Sain Matyi herflin, de akkoriban még nem koncerteztünk. Ennyi viszonylag magas hangszer alá szerettünk volna bőgőt, hogy kiegészítse és összefogja a csapatot. Így került a képbe Szabó Gergő, aki már akkor aktívan koncertező népzenész volt, és könnyen beleszokott a bluesba is. Előtte egy darabig Orsós Attila játszott velünk bőgőn, ő cigány népzenével foglalkozott. Korábban énekelt nálunk Káldos János barátom is, akit azóta az időhiány nem engedett velünk játszani, de egy pár dalt még fölvettünk a segítségével.

P.: A zenéteket hallgatva, a koncerteken játszott dalok listáját áttekintve megállapítható, hogy tradicionális blues-okat játszatok a húszas-harmincas évekből. Mi alapján válasszátok ki ezeket a számokat, mennyire ragaszkodtok az eredeti változathoz?
O.D.: Szeretjük, hogy ez a zene akusztikusan szólal meg, ettől nagyon emberközelinek érezzük az eredeti dalokat. Ha dalt választunk, az első és legfontosabb szempont az, hogy nekünk tessen. Próbálunk arra is ügyelni, hogy a műsorunk minél változatosabb legyen, játszunk bluest, ragtime-ot, fekete balladákat, spirituálét, gospelt. A számokat általában szabadon kezeljük, ha újat tanulok, az eredetit sokszor hónapokkal azelőtt hallottam utoljára. Ilyen felállásban nagyon kevés régi felvétel maradt meg, úgyhogy ha akarnánk se másolhatnánk le a régi dolgokat. Ha hozok egy nótát, mindenki azt tesz hozzá, amit ő odavalónak érez. Ötleteket persze adhatunk egymásnak.

P.: Milyen a fogadtatása ennek a zenének, hisz nem a megszokott felállásban játszatok, a blues-tól picit idegen hangszereket is megszólaltattok (derbuka, furulya) és nem a sokak által játszott számok szerepelnek a repertoárotokban.
O.D.: Mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy a zenekar úgy szólaljon meg, ahogy egyik másik sem, hogy egyből felismerhető legyen az, ha a mi zenénk szólal meg. Ez érezhető a hangszerelésünkön és a repertoárunkon is. A nagy blues slágereket sok más zenekar játssza, sokan nagyon jól is csinálják, ezért nem láttam értelmét, hogy csináljak belőlük egy ezeregyedik feldolgozást is. A furulya egyébként, bár nem túl elterjedt, nem teljesen műfajidegen hangszer. Észak-Mississippiben és egyes keleti államokban nagy hagyománya volt a „fife and drum” zenének, ezt dob és harántfurulya hangszerelésben adták elő. Igyekszünk nem csak abban gondolkodni, hogy mit használtak már, hanem abban is, hogy mi szól nálunk jól. Én úgy látom, hogy a közönség ezt értékeli is, jó, ha egy zenekarnak csak rá jellemző repertoárja és megszólalása van, a változatos hangszerelés érdekesebbé teszi a zenét.

P.: Kiket tartatok példaképeiteknek?
O.D.: Úgy válaszolok, ahogy erre a legtöbben szoktak: példaképünk igazából nincs. A műfajon belüli kedvenceim olyan sokan vannak, hogy nem is merem elkezdeni felsorolni. Nagyon szeretem a kemény Mississippi Delta Bluest, de épp ilyen közel áll a szívemhez a délkeleti államok dallamosabb, szellősebb zenéje. Sokat hallgatom a blues-korszak előtt divatos műfajokat, gitár ragtime-ot, vallásos fekete zenét. A legtöbben nem is gondolják, milyen sokszínű ez a fajta tradicionális muzsika.

P.: Az első demótok anyagát a Civil Rádióban elhangzó műsorotok képezte. Honnét jött ez a lehetőség?
O.D.: Hont Péter, a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvtár zenei részlegének vezetője kért meg minket, hogy zenéljünk az általa vezetett blues műsorban. Neki ezt itt mégegyszer megköszönöm. Azóta Nemes Nagy Péternél is zenéltünk néhányszor, ő koncertlehetőséggel, újságbeli ismertetővel is sokat segített nekünk, ezért különösen hálásak vagyunk.

P.: A második demótok 2005-ben jelent meg. Az elsőhöz képest mennyit sikerült fejlődnötök, milyen volt ezeknek az anyagoknak a fogadtatása?
O.D.: A második anyaggal profi stúdióba mentünk, ez más műfaj, mint az élő felvétel, sokkal precízebb munkára volt lehetőségünk. Az új anyag fogadtatásáról korai lenne beszélni, mert a dolgot még nem zártuk le. A 2005-ben felvett három szám azóta lemezzé nőtte ki magát. Maga a zenei anyag kész, a borítót is megterveztük, most kiadót keresünk.

P.: Létezik-e a zenekarnak törzshelye, ahol rendszeresen hallhatóak-láthatóak vagytok? Milyen emlékezetes koncerteket adtatok, kik azok az ismertebb blues muzsikusok, akikkel sikerült közösen fellépnetek?
O.D.: Sokan vannak. Egy évig működtettünk egy zenekart Bényei Tibivel, Sonia Zambranóval, Frankie Látóval és Oláh Andorral. Ez volt a Sonia and the Hard Pushin’ Papas. Sok helyre lejutottunk, zenéltünk hazai és külföldi fesztiválokon is. Sonia segített nekünk az említett lemez elkészítésében is, egy dalt együtt éneklünk rajta. A Hard Pushin’ Papas miatt adódott úgy, hogy néhány éve a Dr. Valter and the Lawbreakerst kísértem el egy német-holland turnéra. Boogie akkor már kiszállt a csapatból, a bulik viszont le voltak kötve, a koncerteket le kellett játszani. Milán kísérte Fekete Jenőt, Szabó Tamást, turnézott Big Daddy Wilsonnal is. Gergő is nagyon sokakkal játszott már a hazai blues élet legjobbjai közül, mostanában gyakran játszik rockabillyt Sonnyval. Időnként a saját koncertjeink is jammeléssé fajulnak, sokszor játszunk így Kis-Dala Péterrel, Fórizs Baluval. Ő egyébként most saját lemezen dolgozik, több gitáros részvételével. Az albumon hallható Molnár Botond, Sonny, Huba Misi. Én a napokban utazom Tatára, hogy feljátsszam a saját részemet. Nyaranta, a kapolcsi fesztivál idején a monostorapáti Borudvarban verődik össze nagyobb számú blues zenész. A házigazda itt mindig Molnár Botond és Besenyei Csabi Salty Dog duója, őket feltétlenül meg kell említenem hazai kedvenceim között.
Rendszeres fellépőhely? A nyár elég zűrösre sikerül, elég összevissza játszunk, a sok utazás miatt viszonylag rendszertelenül, de szeptembertől folytatjuk a kéthetente való koncertezést a Bonyai étteremben, ahová mindenkit szeretettel várunk. A koncertekről és helyszíneikről az érdeklődők a www.bollweevil.hu oldalon találnak információt.

Köszönöm a beszélgetést!

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Új Sharrie Williams koncert DVD és CD
2007-07-18 | hír


A hazánkban már több alkalommal koncertező Sharrie Williams 2006-ban a franciaországi Bay-Car Blues Festival-on rögzített koncertjét jelentette meg a CrossCut Records DVD-n és CD-n.
Sharrie Williams a soul, a funk és a gospel koronázatlan királynője, kísérőzenekarával (a) The Wiseguys-al 1997 óta zenél együtt, az előző Hard Drivin’ Woman címmel megjelent lemezüket szintén a CrossCut Records adta ki 2004-ben.
A Bay-Car Blues Festival-t Franciaország észak-nyugati részén fekvő Grande-Synthe városában rendezik meg 2000-től kezdődően, a fesztiválon évről-évre több mint 4000 blues rajongó szokott jelen lenni.
A kép rögzítéséhez öt kamerát, a hang rögzítéséhez pedig 24 sávos mobil audio stúdiót használtak.
A DVD és a CD tartalma egy szám kivételével megegyezik.

Számcímek:
1. Tell Mama
2. Big Fall
3. How Much Can A Woman Take
4. Power
5. I'll Take You There
6. Hard Drivin' Woman
7. I'll Give You Me
8. Just You And Me (csak a CD-n)
9. Travellin'

Pampalini


Magyar blues zenészek sikere a Dobro Fest-en
2007-07-10 | hír


Mint ahogy beharangoztam, a múlt hónap végén, a szlovákiai Trnava városában 16-ik alkalommal rendezték meg a Dobro Fest-et, melyen magyar zenészek is felléptek, a Tom White és Barátai, valamint Oláh Andor szájharmónikás és Greg Bal hegedűs a Big Daddy Wilson & The Mississippi Grave Diggers-s tagjaként.
Tom White és Barátai 40 percet játszottak, három akusztikus - dobrós nótával nyitottak, majd néhány blues standard következett és végül az elmaradhatatlan rockabilly. A zenekart a közönség visszatapsolta, a feszes műsoridő ellenére a szervezők még egy ráadás számot is engedélyeztek. A sikeres koncert eredményeképpen a fiúk július közepén ismét Trnava városában koncerteznek, valamint körvonalazódik egy németországi turné terve is.
További hír a zenekarról, hogy a közelmúltban névcserén, valamint egy dobos cserén estek át. A fiúk a nehezen megjegyezhető Tom White Harp User helyett a Tom White és Barátai nevet választották, az új dobos pedig Reggel Ferenc (Dér Ferencet váltja), aki eddig az Albatross, a SoulBlaster és a BrassLess zenekarokban zenélt.
A fesztivál második napján fellépő Big Daddy Wilson & The Mississippi Grave Diggers szintén sikeres koncertet adott.

Pampalini


Megjelent Ana Popovic új lemeze
2007-07-05 | hír


A gitáros, énekes Ana Popovic Still Making History címmel új lemezzel jelentkezett, mely album 2007.06.19-én jelent meg és a Eclecto Groove Records adta ki.
A Belgrádban született, jelenleg Hollandiában élő Ana az első európai zenész, akit a W.C. Handy szavazáson a ’Legjobb új blues előadó’ díjra jelöltek.
Lemezének producere a Grammy nyertes John Porter.

Számcímek:
01. U Complete Me
02. Hold On
03. Between Our Words
04. Is This Everything There Is?
05. Hungry
06. Doubt Everyone But Me
07. You Don't Move Me
08. Still Making History
09. My Favorite Night
10. How'd You Learn To Shake It Like That?
11. Shadow After Dark
12. Calendars
13. Sexiest Man Alive

Bonus Track:
14. U Complete Me (Blues Version)

Pampalini



Ian Siegal koncertek Magyarországon
2007-07-02 | koncertajánló


Ritka jó énekes, ritka jó gitáros, s egy karizmatikus egyéniség. Igen, Ian Siegal-ról van szó, aki ismét hazánkban koncertezik.
Ian Siegal 1971-ben született Angliában. Azt mondják, ha a hatvanas, hetvenes években zenél, akkor nevét most Eric Claptonnal és Joe Cockerrel együtt emlegetnék. Játékára Muddy Waters ill. Howlin’ Wolf volt a legnagyobb hatással.
Közösen turnézott Bill Wyman Rhythm Kings formációjával és koncertezett a Lee Sankey Group frontembereként is.
Lépjen fel szólóban vagy együttessel koncertjei három, négy órásak is lehetnek.

Időpontok:
Július 6. Paks, Nemzetközi Gastroblues Fesztivál
Július 7. Sopron, Volt Fesztivál
Július 8. Győr, Kálvária Hotel udvar
Július 9. Szentendre, Új Művész Klub
Július10. Budapest, Gödör Klub

Turista


Dupla lemez Duke Robillard-tól
2007-06-28 | hír


A Stony Plain Records gondozásában 2007. június 26-án World Full of Blues címmel dupla CD lemez jelenik meg Duke Robillard-tól. A közel két óra hosszú anyagon blues, swing, funky, soul és gospel zene hallható, a saját dalok mellett feldolgozás számokat találunk Bob Dylan-től (Everything Is Broken), T-Bone Walker-től (Treat Me So Lowdown), a Booker T. and the MGs-től (Slim Jenkins Joint), Bo Diddley-től (Who Do You Love), Tom Waits-től (Low Side Of The Road), Eric Bibb-től (Too Much Stuff), Jimmy Reed-től (Bright Lights, Big City) és Memphis Slim-től (Steppin' Out).
A négyszeres W.C. Handy díjas gitáros előző Guitar Groove-A-Rama című lemezét Grammy-díjra jelölték.

Számcímek:
DISC 1:
1. Jump The Blues For You
2. Everything Is Broken
3. Treat Me So Low Down
4. Slam Hammer
5. You're Killin' Me Baby
6. Slim Jenkins Joint
7. Sweet Thing
8. You Won't Let Me Go
9. Six Inch Heels
10. World Of Blues
11. Look Out
12. Stoned

DISC 2:
1. Gonna Get You Told
2. Monkey Arms
3. Who Do You Love
4. Low Side Of The Road
5. Too Much Stuff
6. Blues Nightmare
7. Bounce For Billy
8. Bright Lights, Big City
9. Steppin' Out
10. Anything It Takes
11. Stretchin'

Pampalini


Workshop blues zenészeknek
2007-06-26 | hír


”ÚJ UTAK-NEW LINES” Nemzetközi Zenei Műhely
jazz – underground – blues – ethnorock - elektronika
I. Győri Fringe Fesztivál Ravazd, 2007. július 26 - 28. Bárka kikötő, Pula (Művészetek Völgye), 2007. július 29-31.


2007. májusában a Mediawave fesztivál keretén belül Blues zenei workshop került megrendezésre. Ezt a kísérletet folytatva ”ÚJ UTAK-NEW LINES” Nemzetközi Zenei Műhely keretében ismét workshopra várják a szervezők az ilyen típusú alkotás, tanulás felől érdeklődő bluest játszó zenészeket.
A Mediawave Alapítvány 17 éve szervez nyári művészeti táborokat a film, fotográfia és színház területén.
2006 nyarán zenei műhellyel bővült a tábor, amely a 2004-2007 Mediawave Fesztiválok Nemzetközi Zenei Workshopjainak tapasztalataira épült, ahol világ és európai hírű muzsikusok (William Parker, Hamid Drake, Rob Brown, Chris Potter, Montanaro) vezetésével izgalmas zenei produkciók jöttek létre a környező országok muzsikusainak részvételével.
A 2006 évi nyári műhelyt Grencsó István (magyar) és Gal Gjurin (szlovén) vezetésével működött, magyar és szlovén muzsikusok részvételével, amelyet azóta már több közös koncert követett az együttműködés eredményeként.
A nyári zenei műhely tanárai is ezekből az országokból kerülnek ki a Visegrádi Alap támogatásával.

Blues-Rock Műhely
Tanár: René Lacko (SLK) – gitár
www.renelacko.com 

További információk:
www.mediawave.hu 

Turista


Larry Garner: Too Blues
2007-06-20 | kritika


1995-ben járt először hazánkban Larry Garner, aki az azóta eltelt időben a modern blues egyik világsztárja lett. Számtalan remek lemezt készített, kezdve a Double Dues-al, folytatva a Too Blues, You Need To Live A Little vagy akár a Baton Rouge albumokkal. Most a Too Blues albummal ismertetném meg az olvasóimat, de nézzük előbb, mit is kell tudnunk róla.
1952-ben New Orleansban, Louisianában született Larry Garner. New Orleans híres zenész külvárosában Baton Rouge-ban nevelkedett, gitározni a nagybátyjától George Lathers-től tanult. 9 éves volt, amikor elkezdett gitározni, 11 éves, amikor egy gospel együttessel lépett fel, s műsorukat a WXOK rádió közvetítette. Ekkor még különféle zenei stílusokban mozgott, csak később kötelezte el magát teljesen a blues mellett. „A szüleim nem akarták, hogy bluest játsszak, úgy gondolták, ez az ördög zenéje.” A hadsereget Koreában szolgálta, minden bázison fellépett ahová csak küldték, majd visszatérve tíz évig nem zenélt, családot alapított, és egy vegyi gyárban dolgozott. 1985-ben alapította meg saját bandáját, majd 1988-ban a Dog House Blues-zal megnyerte a B.B. King által alapított Lucille Díjat. 1990-ben megjelentette kazettáját, ez biztosította neki az első albuma felvételét a JSP Records-nál.
1994-ben jelent meg a Too Blues albuma, ami onnan kapta az elnevezését, hogy korábban az egyik kiadó azzal az indokkal utasította el, hogy: „Nagyon bluesos”.
"Európában imádják az autentikus zenét. Hallgatják a blues játékosokat, de ha én jövök, azt mondják, végre igazi bluest hallgatunk!" – nyilatkozta.
Larry Garner különleges módon egyesíti magában a különféle blues stílusokat, úgy hogy a végén egy teljesen egyéni jöjjön ki. Szerzőként is kiemelkedő, hiszen mind a tíz dalt Ő jegyzi, s nem is akármilyen szerzemények ezek.
A Shak Bully című funky-s ízű szerzeménnyel indít a korong, amit a korábban már említett Dog House Blues követ. És jönnek a jobbnál jobb szerzemények, mindenki kiválaszthatja a magának leginkább tetszőt, legyen az a Throught I Had The Blues, a Kleptomaniac, a soul-os She Should’ve Been Back, vagy akár a közel 10 perces Love Her With A Feeling, hogy a számomra leginkább tetszőket említsem.

JSP Records, 1994
10/9

Turista


A 16. Dobro Fesztivál Trnava-nán
2007-06-18 | koncertajánló


Idén, június 28-a és 30-a között 16. alkalommal kerül megrendezésre a szlovákiai Trnava városába a Dobrofest.
A fesztiválon 11 ország zenészei lépnek fel, nemcsak blues, hanem jazz és bluegrass előadók, együttesek is láthatóak, hallhatóak lesznek.
Fellép többek között a Todd Livingston Band (USA), a Bonzo & The Resonators (SK) kiegészülve a szájharmonikás Bobos Prochazka-val, Christian Prechtl (A), a jazz énekes Peter Lippa együttesével és a híres szlovákiai dobro gitáros Peter Szabados-sal, míg a bluegrass vonalat a Fragment (SK/CZ), a BG Time (SK) és a Waterflow (NL/SK) képviseli.
De nem szabad megfeledkezni a hazánkból érkező blues zenészekről sem, hisz fellép még a Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers és a Tom White Harp User is.
A fesztivállal a szervezők a dobro megalkotójára John Dopyera-ra emlékeznek, aki a Trnava közeli Dolná Krupá-n született.

A fesztivál részletes programja:
www.dobrofest.sk

Pampalini


„… Te csak a saját életedet élheted, a hőseidét nem.”
2007-06-13 | beszélgetések


Benkő Zsolt már régóta hazánk blues zenei életének az egyik fontos alakja, ismertségét a Sonia és a Sápadtarcúak, valamint a Ferenczi György és a Herfli Davidson zenekarok gitárosaként alapozta meg. Azóta több formációban zenélt, most jelenlegi zenekarairól, terveiről mesél.

Pampalini: Jelenleg a Petra Börnerova Band feat. Benkő Zsolt nevű zenekarban zenélsz, mely zenekart 2005-ben hoztátok létre, majd még ebben az évben Live At Stará Pekárna címmel koncert lemezt adtatok ki. Milyen volt a zenekar fogadtatása, a megalakulás óta eltelt időben merre koncerteztetek, milyen sikereket értetek el?
Benkő Zsolt: Ebben a feszültségektől nem mentes időszakban még talán üzenete is van annak, hogy cseh, szlovák és magyar zenészek együtt játszanak. Ezt támasztja alá, hogy annyi felkérést kaptunk, hogy tavalyról már át kellett ütemezni idénre néhány fesztivál szereplést. Ezért leszünk idén három alkalommal is Lengyelországban. Sokan kíváncsiak a zenekarra, és sok helyre vissza is várnak minket. A megalakulás óta jártunk Németországban, Svájcban, Szerbiában, Szlovákia több városában, Csehország több nagyvárosában, Ausztriában, Lengyelországban és Magyarországon is volt néhány fellépésünk.

P.: Tervezitek-e a közeljövőben újabb lemez kiadását?
B.Zs.: Pályázati úton próbálunk anyagiakat biztosítani egy tervezett dupla lemez kiadásához, melynek első lemeze egy koncert felvétel, a másik pedig saját dalokat tartalmazó stúdió album lenne. Ha ez nem jön össze, akkor saját költségen egy stúdió lemezt készítünk, ami várhatóan decemberre lesz kész. Nagyon fontosnak tartjuk megörökíteni a közös munkát. Több DVD is készült már rólunk, illetve a cseh királyi televízió főműsor időben leadott egy koncertet.

P.: A saját zenekarod, a Benkő Zsolt and the Bluesrivers az utóbbi időben, mintha teljesen a háttérbe szorult volna. Úgy tudom, terveid között szerepel ezen formáció megújítása. Kik lesznek a társaid, milyen lesz a zenei irányvonal?
B.Zs.: A saját csapatom a Benkő Zsolt Group (ezen a néven játszottunk a végén) most Csipkerózsika álmát alussza. Nem vagyok az a kimondott szervező alkat, amíg hívtak mentünk, aztán elfogytak a bulik…. Ma csak az megy, amit tolnak. Minket nem tolt senki (mi sem), ezért leállt a csapat működése. Nem kárhoztatom családos zenésztársaimat, hogy próbáljunk heti kétszer a semmiért. De nagyon szeretjük egymást, semmilyen akadálya nincs az együtt zenélésnek. Azért gondoltam új társakra, mert az mindig lendületet ad. Szeretném, ha lenne egy zenekarom, de most megfordítom a sorrendet. Idáig volt egy zenekar és tanakodtak, mit játszanak. Most megírom magyar szöveggel együtt a zenét és ahhoz keresek társakat. Ezért most egy hosszasabb háttér munka zajlik, aminek eredményeképpen talán az év vége felé már lesz látható, hallható eredmény. Remélem….

P.: A fenti formációk mellett még tagja vagy a Kiru és a Virga Negra, valamint a Big Man nevű zenekaroknak, mely a közelmúltban alakult újjá. Hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel a zenekarokkal?
B.Zs.: Sokat vendégeskedek, sok helyre elmegyek csak úgy örömből zenélni. Mindkét projekt ilyen jó hangulatú együtt zenélések eredménye. A Virgával őszre új műsort tervezünk. A Big Man mindenképpen új nevet kap, ezen még tanakodunk, de már 5 saját dal vázlatán dolgozunk Galambos Ernővel, aki remek zeneszerző.

P.: Több különböző stílusú zenekarban játszottál, játszol egyszerre. Melyik stílust érzed a legközelebb magadhoz? Kik azok, akik a leginkább hatottak a zenédre, van e gitáros példaképed?
B.Zs.: Nagy stílus kavalkád van a lelkemben, az archaikus blues-tól a smooth jazz-ig. De tudni kell az álmokat elválasztani a valóságtól. Ha kiállok a színpadra, leginkább a texasi blues és a soul korai standardjai állnak jól nekem. Valahogy a lelkem mélyén mindig is az ősi blues dallamok, a gospel mély áhítata, és az elektromos gitár mindent elsöprő hangja a domináns.
Ennek a három árnyalatnak megfelelően mondhatom Lightnin Hopkins-t, Mahalia Jackson-t és Jimi Hendrix-et, ha nevek kellenek, de azt hiszem mára már erdőnyi utódok hada él azokon a gyökereken, melyeket egykor ezek a hősök jelentettek.
De a kérdés magába rejti a szakmai érdeklődésemet bizonyos gitárosok iránt. Nos, elmondhatom, hogy csodálója vagyok Larry Carlton, Robben Ford, Eric Clapton, SRV, Albert Collins, Kenny Burell, Scott Henderson, Steve Lukather, Wes Montgomery, Robert Cray, B.B., Albert, Freddy King, Frank Vignola, Lucky Peterson és még sok más fantasztikus gitárosnak. Egy olyan van, aki számomra olyan zenei magasságokban jár, ami már túl van technikán, magamutogatáson, minden földi hívságon és „csak” zenél: Derek Trucks. Talán rá mondhatnám hogy a példaképem, de ők inkább mérföldkövek a saját utad mentén, mert Te csak a saját életedet élheted, a hőseidét nem.

P.: Hosszú blues zenész múlttal rendelkezel, több európai országban koncerteztél, Petráékkal többet játszatok külföldön, mint hazánkban. Látsz e lényegi különbséget a magyarországi és a környező országok blues életében?
B.Zs.: Feltétlenül. Nem jó közönség a magyar. Hideg. Csak azért lelkesedik, akit látott a tv-ben. Ezt több külföldi kolléga is említette már, de a világot járva bárki megtapasztalhatja ezt. Itt nálunk minden a pénz. Nem mozdul semmi pénz nélkül. Talán, mert kis ország vagyunk, ez nálunk nagyon érződik. Lengyelországban, Csehországban a lelkesedés nem halt meg. Ott is fontos a pénz, de mindig akad valaki, aki olyasmit csinál, ami neki lelkileg fontos, anyagilag nullás, vagy kis bukó. És a blues és a jazz sokkal fontosabb műfaj az átlag emberek életében, mint nálunk. Közben meg innen származik el egy csomó világszínvonalú zenész. Persze azért itt is vannak jó bulik, jó közönség, például a múlt héten a békéscsabai Elefánt sörözőben, vagy három hete Jászberényben. De….

P.: Nyáron megsokasodnak a különböző szabadtéri fesztiválok. Hova sikerül eljutnod, milyen jelentős fellépések várhatóak?
B.Zs.: Mivel a honlapomról a részletes programom megtudható, ezért most inkább csak a paksi Gasztroblues Fesztivál júl. 6.-i Little G. Weevil koncertjét emelném ki, ahol egy igazi all-star band játszik majd Gabesz mögött: Szabó Tamás szájharmonika, Nagy Szabolcs zongora, Kepes Robi basszusgitár, Mezőfi „Fifi” István dob és jómagam gitár. Ez a formáció esélyes lenne külföldön is reprezentálni a hazai blues-t, vannak tervek ez irányban is.

P.: Milyen terveid vannak még ez év hátralévő részére?
B.Zs.: Idén leszek negyven éves, szeretnék egy nagy jam sessionnal ünnepelni, aminek a szervezése még folyamatban van, de kellő időben a honlapomról mindenki értesülhet. Várhatóan október vége, november eleje lesz.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Pampalini


Megszűnik a Blues műsor a Petőfi rádióban?
2007-06-10 | hír


A napokban a rádióműsort böngészve tudatosult bennünk, amiről eddig csak pletykák szóltak: megszüntetik a Petőfi rádióban hallható Blues műsort. Az ok profil átalakítás.
1984. október 10-étől hallható a Magyar Rádióban Nemes Nagy Péter Blues műsora, ami az eltelt idő alatt kb. 1000 adást élt meg. Ezen műsorok számos emberrel ismertették, szeretették meg a műfajt, s számos mára már ismert zenész nyilatkozott az elismerés nyelvén az adásról, többek között Ölveti László, Fekete Jenő (Palermo Boogie Gang, Muddy Shoes), Oláh Andor (Dr.Valter and the Lawbreakers, Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers, Memphis Gumbo), Szabó Tamás (Palermo Boogie Gang, Spo-Dee-O-Dee), Fehér Tamás (Tom White Harp User) és Besenyei Csaba. Akik ismerik e zenészeket tudják, hogy a műfaj krémjét jelentik Ők, akik Európa számos helyszínén is koncerteztek.
A 18-39 éves korosztályt próbálja megszólítani az új műsorstruktúra, olvasható a www.radio.hu oldalon. Pont beillek a Rádió koncepciójába életkort tekintve, de mégis becsapva érzem magam. Miért is? Ez idáig, ha bekapcsoltam a rádiót, a királyi csatornákat részesítettem előnyben, s nem voltam ezzel egyedül a környezetemben. Most, ha megnézem a zenei kínálatot bemutató listát kitűnik, hogy blues alapú zenék is felcsendülnek, de blues nem.
„A blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs.”- mondhatnám.
Másrészt, ha valaki ellátogat egy Blues fesztiválra, az láthatja, hogy elég változatos korosztály fordul ott meg, a diáktól a nyugdíjas korosztályig. Ő velük mi lesz? Hol itt a közszolgálatiság? Hol itt az egyenlőség?
Ezért ez úton kérjük a Rádió vezetését, hogy ezen műsorukat hozzák vissza, mert igenis igény van rá, hogy friss információkat kapjunk kedvenc műfajunkról, vagy akár a régi idők előadóit hallhassuk.
Ha úgy érzed, hogy számodra is elfogathatatlan e tény, kérjük írj a Rádiónak!

Turista


Új lemez (a) The Mannish Boys-tól
2007-06-10 | hír


Big Plans címmel új stúdiólemezzel jelentkezett (a) The Mannish Boys, ez a csapat harmadik Delta Groove Productions-nál megjelent lemeze. A zenekar első Delta Groove-s anyaga That Represent Man címmel jelent meg és az amerikai Blues Foundation szavazásán két díjra jelölték. Ezt követően Live and In Demand címmel koncert albumot adtak ki.
Az ’All Stars’ együttes új lemeze többek között olyan vendégzenészek közreműködésével készült, mint a legendás chicagói blues gitáros Jody Williams, a veterán énekes Bobby Jones, a gitáros Rick Holmstrom és a szájharmonikás Mitch Kashmar.

Számcímek:
1. Border Town Blues
2. I Can't Stay Here
3. I Get So Worried
4. Mary Jane
5. Carpet Bagger Blues
6. Just To Be With You
7. Gotta Move
8. Why Do Things Happen To Me?
9. Groan My Blues Away
10. Mine All Mine
11. Young & Tender
12. My Baby’s A Good ’Un
13. Broken Hearted Blues
14. Walkin’ Down Fillmore
15. California Blues

Pampalini


Új felvételek a blues legendáktól
2007-06-06 | hír


1977. márciusában Muddy Waters, Johnny Winter és James Cotton egy koncertkörúton vett részt, amelyen Muddy Waters Hard Again lemezét mutatták be. Harminc év múltán, 2007. június 5-én egy koncertlemez került kiadásra erről a turnéról Breakin' It Up, Breakin' It Down címmel. Egy igazi All Stars felállás ez, hisz az albumon Pinetop Perkins, Bob Margolin, Willie "Big Eyes" Smith és Charles Calmese játékát is hallhatjuk, s ha végignézzük a számlistát megállapíthatjuk, hogy egy Best Of lemez került kiadásra.

Számcímek:
1. Black Cat Bone / Dust My Broom
2. Can't Be Satisfied
3. Caledonia
4. Dealin' With The Devil
5. Rocket 88
6. I Done Got Over It
7. How Long Can A Fool Go Wrong
8. Mama Talk To Your Daughter
9. Love Her With A Feeling
10. Trouble No More
11. Got My Mojo Workin'

Turista


Ismét blues lemezzel jelentkezett Gary Moore
2007-06-03 | hír


A múlt héten, 2007. május 21-én Close As You Get címmel új lemezzel jelentkezett Gary Moore. A lemezre a saját számok mellett feldolgozás számok is kerültek Chuck Berry-től, John Mayall-tól, Sonny Boy Williamson-tól és Jimmy Whiterspoon-tól.

Számcímek:
1. If The Devil Made Whiskey

2. Trouble At Home
3. Thirty Days
4. Hard Times
5. Have You Heard
6. Eyesight To The Blind
7. Evenin'
8. Nowhere Fast
9. Checkin' Up On My Baby
10. I Had A Dream
11. Sundown

Pampalini


Új Imperial Crowns lemez
2007-05-31 | hír


A hazánkban már többször is fellépett Imperial Crowns-nak új albuma jelent meg 2007. április 9-én, Star Of The West címmel. Az immár harmadik albumát megjelentető csapat magját Jimmie Wood (ének, harmonika, ritmusgitár) és J.J. Holiday (slide gitár, ének) alkotja, s az album továbbra is a tőlük megszokott rock’n’roll-os, funky-s, soul-os, blues-os ízeket hozza. Szuper fazonok, dögös zene!

Számcímek:
1. Star Of The West
2. Nobody Baby
3. Big Love Generator
4. You Cut Me
5. Bettye Gune
6. Pharaoh’s Army
7. Diamond Cane
8. Two Headed Woman
9. Love Generator
10. Storm Warning
11. Soul Deep Freak
12. River Deep-Mountain High

Turista


Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare
2007-05-24 | beszélgetések


Pár hete a Mediawave-n játszott Szűcs Gábor (Little G. Weevil), akit sokan a legtehetségesebb hazai blues gitárosnak tartanak. „Én blues zenész vagyok, mást nem tudok, nem is akarok játszani.”- mondta korábban. Az akkori beszélgetésünket még további kérdések követték, ezek olvashatóak most.

Turista: 2004-ben jelent meg a One című albumod, azóta elkészültél az új lemez felvételeivel is, mikor és ki adja ezt ki?
Szűcs Gábor: Igen, kész az új anyag. Ez egy 98%-ban teljesen saját számokból álló album, igazi Downtown Memphis Blues. Külön örülök, hogy ezt a hangzást magyar zenészekkel sikerült reprodukálni, hiszen egy szám kivételével, minden Magyarországon lett rögzítve. Az említett egy kakukktojás Memphisben került felvételre ottani muzsikusokkal, többek közt a W.C. Handy Awards jelölt Billy Gibson szájharmonikás és Charlie Wood, zseniális zeneszerző, orgonista – aki Albert Kinggel is turnézott egy ideig – közreműködésével. Úgy néz ki sikerült a tervezett Southern hangzást és stílust élethűen visszaadni, ugyanis ez év áprilisában lemezszerződést írtam alá a Georgia, USA béli King Mojo Recordsnál. Pillanatnyilag a King Mojo Records ez évi válogatás lemezén szerepelek két szerzeményemmel. E lemez promóciós turnéja után, ősz környékén várható az én albumom megjelenése.

T.: Az Egyesült Államokban első európai zenészként egyéves szerződést kaptál a legendás Beale Streeten. Mesélnél erről?
Sz.G.: Fél év Alabama után Memphisbe költöztem és napokig jártam a Beale Streetet valami zenei munka után keresve. Senki nem foglalkozott velem, úgyhogy jobbnak láttam civil munka után nézni a környéken. Gondoltam, így csak találkozom egy klub managerrel, valaki mégiscsak fizet! Így is lett. Nagyon keményen dolgoztam, 11-12 órákat délutántól, reggel 4-ig, 5-ig kb. 35-40 fokos melegben és átlag 90 fokos páratartalomban. A második héten fizetéskor megemlítettem, hogy blues zenész vagyok, amire mosolygás volt a válasz. A következő héten ismét szóltam, hogy miért vagyok itt, majd egy munkaidőben történt jammelés után félrehívott a tulaj. Azt hittem ki fog rúgni, ugyanis mindig, mikor volt 2 perc időm, rohantam a zenekart nézni és egy ilyen alkalommal az éppen fellépő Earl the Pearl felhívott a színpadra. Kötényben és koszosan két számot játszottam velük, ami tetszett a közönségnek, és mint utóbb kiderült a tulajdonosnak is. Kérdezte, hogy van-e zenekarom, én persze rögtön azt hazudtam, hogy igen. Erre ő felajánlotta a hétfőt (azt tudni kell, hogy a Beale Streeten egész évben szerződéses zenekarok játszanak, lehetetlen bekerülni. Hat év után én voltam az egyetlen új produkció az egész utcában). Hétfői napokon 3 éve nem volt zene, mert egy banda sem tudta behozni az elvárt forgalmat. Nekem sikerült. A harmadik sikeres hétfő után leszerződtem a Blues City Cafehoz, így kezdődött minden.

T.: Ha kicsit körülnéz az ember az interneten láthatja, hogy „számtalan történelmi” helyen feltűnsz, s számtalan nagy zenész oldalán szerepelsz. Hogy fogadtak? Mindenhol a mosolygás volt a válasz?
Sz.G.: Néha, de nem ez volt jellemző a zenészek részéről. Inkább a közönségtől jött néha egy-két rasszista beszólás, mivel sokszor olyan helyeken léptem fel, ahol én voltam az egyetlen fehér zenész. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtem játszani. Az afro amerikai kultúrában még az utcaseprő is „vájt fülű zenei szakértő”, mivel a zene szerves része az életüknek. Így aztán három hangból tudja, hogy te az ő stílusukat követed, és ha jól csinálod, a nők fehér szalvétába írt telefonszámokat dobálnak a színpadra „work it white boy” ordítások közepette, a férfiak meg elismerően vigyorognak. Hahaha.
Ez tényleg többször előfordult.
Egyébként kivétel nélkül az összes amerikai zenész tisztelettel és segítőkészen állt a dologhoz. Ez igaz a nagyobb nevekre is. Az afro amerikai zenészek kifejezetten istápoltak. Én azért mentem oda, hogy tanuljak, tapasztalatot szerezzek, többet megtudjak az afro amerikai kultúráról és ezt el is mondtam. Ez nagyon tetszett nekik, mivel fehér ember szájából azon a környéken nem nagyon hangzik el, hogy feketéktől akarok tanulni. Így ahova lehetett vittek magukkal. Little Milton trombitása így mutatott be Bobby Rushnak: „This is G. He came to Memphis to turn Black”. Hahaha.

T.: Számtalan zenésszel jammeltél is, ki hatott rád a leginspirálóbban?
Sz.G.: Nem a jammelések inspiráltak vagy műveltek igazán, hanem a mindennapi közeg. De ha már választani kéne mindenképpen a Louisiana Mojo Quennel eltöltött fél év az, ami nagyon hasznos volt. Mégis azt mondanám, hogy a mindennapok ott, azon helyen, formálták át a játékom. Ott a levegőből harapod a Bluest a nap 24 órájában, és ha nyitott vagy, tulajdonképpen minden zenész, akivel találkozol a tanárod. Memphis belvárosában laktam, a 12. emeleti ablakomból el tudtam olvasni a Beale Street feliratot, olyan közel voltam. 5 percre voltam attól a helytől ahol Martin Luther King Jr-t meggyilkolták, 10 perc vezetésre Albert King sírjától, 5 percre a Sun Studiótól, a mosoda ablaka pedig egyenesen a Mississippi folyóra nézett. Ez még csak a töredéke sem annak a csodának, amit én Bluesból nap, mint nap kaptam ott. De mindezek nem fizetik a számlákat, tudod? Ott nagyon nehezen tudsz megélni az alacsony bérek miatt. Mondhatnám, hogy kb. a felét kapod annak, amit ugyanazzal a munkával valahol Északon keresnél…. ,már persze ha találsz munkát, mert ugye a lehetőségek elég korlátozottak, nem beszélve a diszkriminációról. Tehát, ha te fekete, vagy éppen európai vagy, fogd be a szád és nyomjad, ami a csövön kifér. Gondolod, hogy én megkaptam volna a szerződést, ha előtte nem köpöm ki a tüdőm a konyhában? Viszont a hit az, ami visz előre, az álom, hogy egyszer sikerülni fog. Ez az, ami a Southern emberekben mindenképpen közös. Főleg az afro amerikai kultúrában. Hinni és soha fel nem adni. Ez a Blues barátom.
Visszatérve a kérdésedre, egy biztos, mikor odaköltöztem, teljesen más volt a stílusom. Nem rossz (ezt mondták), csak más. Általában ez a véleményük az európai Bluesról. Pár hónap után viszont teljesen megváltozott a játékom, úgymond „dőltek” belőlem a számok, és a helyi magazin így harangozta be az egyik koncertemet: Hungarian Blues Artist with a Memphis Flare. Kell ennél több?

T.: Jelen pillanatban Angliában van a székhelyed, mennyiben más az ott tartózkodásod, mint az Egyesült Államokban eltöltött idő?
Sz.G.: Teljesen más, össze nem hasonlítható. Angliába nem a Blues miatt, hanem személyes okokból költöztem. Amerikából hazatérvén megismerkedtem egy angol hölggyel, akivel most már a közös gyermekünket várjuk. A gyerkőc miatt helyváltoztatásról szó sem lehet, de később, ha a zene útja azt kívánja, szívesen jönnek vissza velem az Államokba. Anglia egyébként elég szegényes a tradicionális Blues területén, úgyhogy ott is elkélt már egy autentikus bevándorló. Hahaha.

T.: A zenéléssel itt is foglalkozol, vagy csak a család? Vannak fellépéseid?
Sz.G.: Mikor tavaly júliusban Londonba költöztem, egyből belevetettem magam az éjszakába. Ismerkedtem, jammeltem, próbáltam a lehetőségeket keresni csak úgy, mint az Államokban.
Elkezdtem a saját projectet, és kitűnő zenészeket sikerült összeverbuválni. Ian Siegal barátom sokat segített, amit ezúton is köszönök neki. Mégis pár buli után felmondtam az összes klubban és most Angliában nagyon ritkán játszom. Nincs meg az a motiváció, mint az Államokban. Ott fillérekért vagy akár ingyen is elmentem játszani a hely blues történeti mivolta miatt vagy csak egyszerűen a közös zenélés élményéért. Ez Angliában nincsen.
Ezen a szinten annyira kevés pénzt ajánlanak, hogy abból nem lehet sem megélni, sem egy komoly projectet összetartani. Persze, ha egy angliai vagy egy amerikai kiadvánnyal kopogtatsz, egyből megnyílnak az ajtók. Úgyhogy miután aláírtam a lemezszerződést, úgy döntöttem, hogy inkább várok, amíg megjelenik, és akkor kezdek el megint angol honban koncertezni. Addig Európai koncertekből, turnékból tartom fenn magam.

T.: Júliusban Berlinben játszol egy Jazz Fesztiválon. Hogyan kerültél a képbe?
Sz.G.: Egyszerűen. A fesztivál szervezője látott valahol egyedül játszogatni és meghívott. Ez a Jazz In Town fesztivál keretén belül a Mississippi Blues Nights. Két nap Southern Blues. Nekem való.

T.: Pár hete játszottál a Mediawave-n is. Hallottál ezelőtt a fesztiválról? Milyen volt a workshop amelyben felléptél, ill. milyen volt Sharrie Williams-el együtt zenélni?
Sz.G.: Sharrie Williams egy csodálatos ember, élő példa arra, amit az előbb mondtam. Minden perc amit vele töltesz egy ingyen lecke az életből és a Bluesból. Ő megjárta poklot, mégis itt van. Ez a hit, amiről beszéltem. Rendkívüli előadó, kívánom, hogy az ő álma is teljesüljön.
Természetesen hallottam a Mediawave-ről. Az idei rendezvényen a workshopba is beválogattak, ami mindenképpen hasznos élmény volt. Jövőre is hívjatok meg légyszi. Hehehe.

T.: Keveset tudunk a kezdeti időkről. Hány évesen kerültél kapcsolatba a zenével, a blues-al?
Sz.G.: Ezt pedig már párszor elmondtam. Dobosként kezdtem, és akkoriban még metál zenét hallgattam. Aztán a bátyám mutatott egy John Lee Hooker felvételt és az mindent megváltoztatott. 17 éves voltam akkor. Kis idő múlva eladtam a dobszerkót és vettem egy gitárt.

T.: Igen, igen, ezt több helyen is lehet olvasni, de próbáljunk egy kicsit mélyebbre hatolni. Olyan megrázó volt ez az élmény, annyira megkapott a blues, hogy egyszerre váltottál? Első sikerek, első kudarcok?
Sz.G.: Ezt nem könnyű elmagyarázni. Ez olyan, mint mikor a kisgyerek az első mesét meghallja. Ámul és bámul, szeretné hallani még egyszer, holnap és holnap után is, és aztán nem tud mese nélkül elaludni. Én ilyen gyereke vagyok a Bluesnak. Soha nem is akarok belőle kinőni.

T.: Melyek voltak az első formációk amelyekben játszottál?
Sz.G.: A bátyám -aki egy kitűnő basszusgitáros- és én alapítottuk meg a Jefferson Blues Bandet, ami végül is az első komolyabb, turnézó zenekarom volt. Ez kb. 1996 körül lehetett. Ezután jött a Pure Blues, ami már teljesen az én vezetésem alatt ment. Szerettem azt a formációt, nagyon jó időszak volt. Minden mindegy volt, jól éreztük magunkat, lelkesek voltunk és nem is játszottunk rosszul. Torma „Frank” Gábor dobolt, Varga Laca basszusozott és Kovács Zoli billentyűzött. Ez a csapat a zongis kivételével lett végül is a későbbi Spo-Dee-O-Dee szerves része, amit Szabó Tamás vezetett. Ez még egy jó iskola volt nekem. Rengeteget tanultam Tamástól, egy kiemelkedő muzsikusnak és nagyszerű embernek tartom. Nem is értem miért nem milliomos, máshol az ilyen kreatív művészért kapkodnak a kiadók.
A Spo-Dee-O-Dee után jött az újra alakult Pure Blues és innen szerintem már mindenki képben van.

T.: Hogyan találkoztatok Szabó Tamással, egyáltalán hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
Sz.G.: 1998 környékén volt egy bulink az akkori Pure Blues zenekarral, amire Tamást hívtam vendégzenésznek. Pár hónappal később felhívott, hogy kellene neki egy kísérő zenekar az Old Man’s Pubba, ahol felkérték, hogy vezessen le jam session jellegű bulikat. Ő már akkor duóban játszott Nemes Zolival, így mi hárman (dob, basszus, gitár, ének) csatlakoztunk a produkcióhoz. Az összes jam jól sikerült, nagyon élveztük. Így aztán egy délutáni kávé mellett valamelyikünk felhozta, hogy ebből akár lehetne egy állandó zenekar is. Tamás bevállalta és onnantól kezdve gőzerővel neki állt a szervezésnek. Mindannyian úgy tekintettünk Tamásra, mint egy két lábon járó lexikonra, hiszen hozzánk képest mindent tudott erről a zenéről. Elhalmozott felvételekkel, tanított minket, és nem utolsósorban rendkívül jó barát lett.

T.: Most, hogy ismét Magyarországon vagy, nem hagyható ki a kérdés, hogy mivel telnek a napjaid?
Sz.G.: Most is turnén vagyok, a Mediawave-n kezdődött ez a hat hetes Magyarország, Szlovákia, Ausztria koncert sorozat, ami javarészt a Jamboree koncertszervező iroda érdeme, illetve Horváth Misi barátom is hozott nekem pár bulit. Ezen a turnén többnyire akusztikus koncerteket adok egyedül és a Memphis Gumbo formációval. Nem tudom, hogy hallottál-e róla, de ez egy nagyon jó kis projectnek ígérkezik. Oláh Andor a Jamboree vezetője és egyben a Memphis Gumbo harmonikása szervezi a bulikat és látja el a produceri teendőket is. A koncertek közötti üres napokon, a bemutatkozó lemezünkön dolgozunk, amit májusban be is fejezünk. Bár még mindig tanuló időszakban vagyunk, de állítom, hogy ez egy nagyon erős North Mississippi Blues banda lesz, egyéni hangzással, saját szerzeményekkel. Semmiképpen nem egy „másik feldolgozás zenekar”.

T.: Új tervek?
Sz.G.: Mint mondtam, pillanatnyilag várom a szólóalbumom amerikai megjelenését, ami egyébként Going Back South néven fog a piacra kerülni. A megjelenést követően beindul az angol zenekarommal történő folyamatos turnézás, és igazán remélem, hogy végre Magyarországra is el tudom hozni a bandát. Mindenesetre ez egy jó időszak arra, hogy befejezzük a Memphis Gumbo lemezt és kidolgozzuk a műsorunkat. Mivel én Angliában élek, ezért kevés alkalom adatik a próbákra, így minden időt maximálisan ki kell használni. A turné végeztével visszarepülök Londonba, és legközelebb júliusban jövök a paksi GastroBlues Fesztiválra, ahol az új lemezből hallhattok majd egy jó kis ízelítőt. Igazi szupercsapat segít majd ebben.
A Mezőfi „Fifi” István - dobok, Kepes Róbert - basszusgitár, Nagy Szabolcs - billentyűk, Benkő Zsolt - gitár, Szabó Tamás - szájharmonika és jó magam felállású csapat igazi élmény lesz, úgyhogy ne hagyjátok ki! Július 6-án a 30. születésnapomon, pénteken este fél 7-kor lépünk színpadra a sportcsarnokban.

T.: Biztos számtalan jó koncertet láttál, kiket ajánlanál nekünk a Közép-Európában élő blues rajongóknak?
Sz.G.: Ez nehéz, mert kevesen járnak errefelé vagy éppen elhunytak időközben. Én legfőképp Southern Bluest vagy soult hallgatok, és ilyen előadókat keresek leginkább. A drága útiköltségek miatt ezek az produkciók nem jutottak, jutnak el hozzánk. Mindenesetre az autentikus blues arcoknak ajánlom David Honeyboy Edwardsot, ő elég sokat van Európában, siess, talán még elcsípheted a 92 éves bácsit.

Little G. Weevil az interneten:
www.littlegweevil.com
www.myspace.com/littlegweevil
www.kingmojo.com

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

Turista


Blues a Petőfi rádióban
2007-05-18 | hír


2007. május 22-én 23:15-től 24 óráig jelentkezik Nemes Nagy Péter Blues műsora a Petőfi rádióban.

A szerkesztő ajánlata:

1. Eddie Boyd: Five Long Years
2. Arvella Gray: Corrinne, Corrina
3. Yank Rachell: My Baby Rocks Me
4. Walter Horton: Let´s Have A Good Time
5. Paul Butterfield Blues Band: Going Back Home

Kiosztották a Blues Foundation Blues Zenei Díjait:
6. Tab Benoit : Brother To The Blues
7. Tab Benoit: Moon Coming Over The Hill
8. Janiva Magness: Workin´ On Me Baby
9. Charlie Musselwhite: Hangin´ On
10. Robert Lockwood Jr: 32-20 Blues

Elhunyt Carey Bell
11. Carey Bell: Lonesome Stranger

Turista