Thorbjorn Risager: Dust & Scratches
2012-05-06 | kritika
Thorbjorn Risager egyike a legismertebb és legsikeresebb dán blues előadóknak. A pályafutását 2003-ban kezdő muzsikus ez idáig tizenöt országban koncertezett, lemezei rangos jelöléseket és díjakat kaptak, felvételeit a világ hatvanöt rádióállomása játszotta.Friss albuma, a Dust & Scratches a korábbi CD-ihez hasonlóan a skandináv országokbeli zenészek felvételeinek kiadására szakosodott Cope Records gondozásában jelent meg. A lemezen saját szerzeményei, valamint a gitáros Peter Skjerning két száma, a More és az All Your Dollars található - ez utóbbi muzsikus Svein Erik Martinsent váltotta Risager hattagú kísérőegyüttesében. Remek egyéni megoldások és csodálatos zenekari összjáték jellemzi az elhangzó dalokat, melyek közül az On My Way bejutott az International Songwriting Competition döntőjébe. A gitáros-énekes számára nem ismeretlen az e fajta megmérettetés, hiszen előző albumának, a Track Recordnak a nyitószáma, a Rock 'N' Roll Ride 2010-ben harmadik helyezést ért el a világ legrangosabb dalszerző versenyén. A korongon afféle kakukktojásként egy duó felvétel, az In The Back Of My Mind is helyet kapott.
Kiemelkedő előadói kvalitás, remek kompozíciók és osztályon felüli hangzáshűség - ezek képesek sikerre vinni egy produkciót. Thorbjorn Risager utolsó lemeze mind a három említett feltételnek maradéktalanul megfelel.
Cope Records, 2011
hoati
Lépj fel kedvenceiddel!
2012-05-03 | hír
A kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválon idén Blue sPot Café néven új koncerthelyszín indul azzal a céllal, hogy minél több feltörekvő zenész kapjon lehetőséget fellépni akár önállóan, akár a hazai blues-rock világ már ismert muzsikusaival és bandáival együtt. Várják mindazok jelentkezését, akik 2012. július 27. és augusztus 5. között szívesen kipróbálnák előadói képességeiket a fesztiválozó közönség előtt, vagy lenne bátorságuk akár együtt is zenélni Fekete Jenővel, Benkő Zsolttal, Pribojszki Mátyással, az S-modellel, Roy & Ádámmal, vagy a főszervező Blue sPot tagjaival. Akiben van kellő merészség, hogy kipróbálja magát, az a jelentkezés részleteit itt találja meg.Zsebrakéta: Győztünk!
2012-04-26 | kritika
A Zsebrakéta zenekar 2010 nyarán alakult Budapesten. Az évtizedes tapasztalattal rendelkező muzsikusok által létrehozott csapat fontosnak tartja, hogy saját dalaikkal szórakoztassa az érdeklődőket, de koncertjeiken mindig előkerül egy-egy nagyobb sláger feldolgozása is.A jelenlegi felállását Csikós Péter (percussion) csatlakozásával elnyerő formáció bemutatkozó lemeze, a Győztünk! tavaly télen jelent meg. Már a hat számos EP nyitódala, a Szép voltál felkelti a hallgató figyelmét, amit a soron következő tételek fenntartanak. Az Alkalmatlan vagyok című KFT feldolgozás mellett, csakis saját szerzeményeket hallhatunk. Az iróniát, humort sem nélkülöző szövegek döntő többségét az együttes énekese, Hortobágyi ’Horty’ Gábor írta. A lendületes, precízen kidolgozott nótákkal ismerkedve lábaink beindulnak, tapsolni kezdünk, majdhogynem az asztalra is felperdülünk egyet táncolni. A lemez csúcspontját Bobby McFerrin klasszikusára, a Don't Worry, Be Happy-re szándékosan hasonlító Elindult a vonatom jelenti. Ehhez a számhoz Szolnoki-Kovács Péter főszereplésével videoklip is készült, azzal a céllal, hogy tükröt tartsanak a mai szegényes valóság elé.
Manapság a CD-ket leginkább maga a zenész adja el a koncerteken. Csak remélni tudom, hogy a hangszeres felkészültségükről, tehetségükről a debütáló hanganyaguk apropóján is tanúbizonyságot adó Zsebrakéta tagjainak a fellépéseik során sok lemezt sikerül eladniuk.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Janiva Magness: Stronger For It
2012-04-24 | kritika
Ha hallottad már valaha Janiva Magness zenéjét, akkor minden bizonnyal emlékszel arra az érzelmi hőfokra, intenzitásra, ami a muzsikájából árad. Ha nem hallottál még róla, akkor épp itt az ideje, hogy ezt a mulasztást bepótold, különben egy különleges zenei élményről maradsz le. A legjobb alkalmat az ismerkedésre a most bemutatásra kerülő, a március folyamán megjelent, Stronger For It album szolgáltathatja.Volt már lehetőségem arra, hogy Janiva Magness pályájával foglalkozzak, előadói munkáját dicsérjem ezen oldalakon, ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy nem volt könnyű élete. Még csak 16 éves, de elvesztette a szüleit, az utcákon él, 17 éves korában lányanya lesz, de nem is folytatnám tovább, olyan szomorú történet ez… Mint oly sokszor másoknál is, a zene volt az, ami felrázta, ami az életének irányt és célt adott. Ha pontosítanom kellene, egy Otis Rush koncertet neveznék meg, amit kiskorúként, egy klubba beszökve látott. Azóta sok év eltelt már, a siker sem maradt el, ezek közül talán a legfontosabb, a 2009-ben megkapott B.B. King Entertainer Of The Year díj. Ennek a fényét emeli az a tény is, hogy Ő kapta meg másodikként a hölgyek közül (először Koko Taylor volt az, akit ezzel jutalmaztak) ezt az elismerést.
Nyilvánvaló ezek után, hogy egy nehéz időszakon van túl az énekesnő. Ez a tény nagyban befolyásolta az album témáit és a hangulatát is. A korongot hallgatva lecsupaszítva tárul elénk az emberi lélek, a veszteség és a gyógyulás, a fájdalom és a megváltás. Két részre osztanám a korongot: ez első kilenc dal a szeretet, a szerettek elvesztésére koncentrál, míg az utolsó három tétel a kivezető úttal foglakozik. Mindenképpen kiemelnék a CD-n elhangzó tételek közül három számot, ezek jelentik a lemez amolyan érzelmi magját. Az önéletrajzi ihletésű There It Is, I Won’t Cry és Whistlin’ In The Dark szerzemények mindegyikét Dave Darling producerrel közösön jegyzik. A többi dal is nagyszerű választásnak bizonyult, ezeket is sikerült élettel megtölteni, így nem változó minőségű felvételeket hallunk, nem fáradt melankólia tárul elénk.
Itt egy hölgy, aki nem csak éli a bluest, hanem a zene segítségével felülemelkedett a veszteségein, hallgassuk hát a történeteit.
Alligator Records, 2012
hcs
Levee Town: Pages Of Paperwork
2012-04-22 | kritika
A kansasi Levee Town nevű zenekar 2002-ben jött létre. Az elmúlt évtized során számos neves fesztiválon (King Biscuit Festival, Kalamazoo Blues Festival, Illinois Blues Festival, stb.) felléptek, és kétszer szerepeltek a Memphis-ben megrendezésre kerülő International Blues Challenge-n is, ahol 2007-ben a döntőig, 2010-ben pedig az elődöntőig jutottak.Tavaly ősszel Pages Of Paperwork címmel jelent meg legújabb, sorban az ötödik lemezük. A szerzői kiadásban piacra dobott album a címadó dallal indul. A Chicago blues stílusú szám Jacque Garoutte, az együttes basszusgitárosának a szerzeménye. Tőle még két kompozíció, a Song She Sang és az Angel On My Shoulder került a CD-re, a fennmaradó dalokat zenésztársai, Brandon Hudspeth és Jimmie Meade jegyzik. A színes repertoárból kiemelendő a remekül táncolható Show Them Whatcha Got, valamint a funky beütésű Four Leaf Clover. A lemezen képviseltetik magukat rádióbarát szerzemények (The Ring, Don’t Wanna Wait) is, ezek a csaknem hatvan percnyi hosszúságú hanganyag második felén találhatók meg.
A Pages Of Paperwork izgalmas, minden igényt kielégítő CD, amiért tényleg lelkesedni lehet. Bizton állíthatom, ha a fejlődése töretlen marad, sokat hallunk még a kansasi csapatról.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
James Blood Ulmer a Mediawave fesztiválon
2012-04-18 | koncertajánló
James Blood UlmerKomárom, 22. Mediawave Nemzetközi Film és Zenei Fesztivál
2012. április 29.
A Mediawave idén Komáromban, a világörökségre pályázó Monostori Erődben április 26 és 30-a között kerül megrendezésre. A nemzetközi hírű fényíró fesztivál az erős filmes program mellett zenei ínyencségeket is kínál, melyek közül kiemelkedik James Blood Ulmer fellépése.
A dél-karolinai St. Matthews-ben született Ulmer a hatvanas-hetvenes évek fordulóján robbant be az érdeklődés középpontjába stílusteremtő törekvéseivel, amik a mai napig erőteljesen hatnak a jazz és a rock határterületei felé mozgó fiatalabb zenészgenerációkra. Pályafutása során olyan jazz muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Ornette Coleman, Rashied Ali, Larry Young, Joe Henderson, Paul Bley és David Murray, de a blues világa sem idegen számára, ezt bizonyítják a Living Colour gitárosával, Vernon Reiddel készített albumai, a Memphis Blood és a No Escape From The Blues, valamint a 2005-ben megjelent szólólemeze, a Birthright is.
hoati
„Fekete hang fehér ruhában” - lemezek Magda Piskorczyktól
2012-04-15 | kritika
Magda Piskorczyk első együttese a Sexy Mama volt, mellyel 2001-ben díjat nyert a bialystoki Jesien z Bluesem fesztiválon. A Lengyelország délnyugati részén született gitáros, énekes és dalszerző a rákövetkező esztendőben szólópályára lépett. Hazájában négy alkalommal az év énekesnőjének választották, s kétszer, 2005-ben és 2006-ban döntős volt a legnevesebb nemzetközi blues versenyen, a memphisi International Blues Challenge-n.
A fiatal kora ellenére szép kis sikert magáénak mondható Piskorczyk 2009 szeptemberében a Satyrblues Fesztiválon lépett fel. Ugyancsak meghívást kapott a Tarnobrzeg városában tartott eseményre Slidin’ Slim, így a két muzsikus úgy döntött, hogy közös műsort is adnak. Magda és a Svédországból érkezett gitáros-énekes a koncertjük előtt találkozott először, és csak egy rövid próbára volt lehetőségük. A fellépésüket tizenöt percesre tervezték, de olyan fantasztikus fogadtatásban részesültek, hogy háromnegyed óra hosszat játszottak. Szerencsére az Aleksandra Siemieniuk (gitár) és Grzegorz Zawilinski (percussion) közreműködésével előadott számokat rögzítették, majd Live At Satyrblues címmel piacra is dobták.
Tavaly jelent meg Magda Piskorczyk negyedik albuma, az Afro Groove, amely az előző hanganyaghoz hasonlóan koncertlemez. A 2010-es Satyrblues Fesztiválon rögzített dupla CD-n angol, lengyel, tamashek és bambara nyelven énekelt dalokat hallhatunk. A jólesően változatos, sokféle hatást idéző számok között Tracy Chapman, Mississippi Fred McDowell, Eric Bibb és Ibrahim Ag Alhabib szerzeményeit, valamint Bogdan Loebl megzenésített versét, a Rzezb Mnie-t is megtaláljuk. A koncerten részt vett a Blues Music Award-díjas Billy Gibson (szájharmonika), akivel Piskorczyk két éve huszonkét állomásos turnét adott.
A jellegzetesen amerikai vallásos műfaj, a gospel és a spirituálé királynője, Mahalia Jackson tavaly ünnepelte volna 100. születésnapját. A zene mindent legyőző hatalmának jelképévé vált énekesnő dalai sokakat elvarázsoltak. Közéjük tartozik Magda Piskorczyk is, aki a kerek évforduló alkalmából emléklemezt készített. A Mahalia című korongra Jackson által világszerte ismerté tett gospelek és spirituálék kerültek kiválasztásra, így megtalálható a CD-n a Come On Children, Let's Sing, a Go Tell It On The Mountain, a Lord, Search My Heart, a Trouble Of The World és a Keep Your Hand On The Plow is - Magda érzelmekkel teli, szívből szóló, szokatlanul mély hangja remekül érvényesül az album valamennyi számában.
Magda Piskorczyk bemutatott CD-inek nagyszerűségét mi sem mutatja jobban, minthogy az Afro Groove és a Mahalia Fryderyk-díjra lett jelölve „Az év legjobb blues lemeze” kategóriában. Véleményem szerint a Mahalia Jackson emlékére született hanganyag a legerősebb, persze ki-ki maga is eldöntheti ezt a saját fülére és érzelmeire hagyatkozva.
Magda Piskorczyk & Slidin' Slim: Live At Satyrblues - Artgraff, 2010
Magda Piskorczyk: Afro Groove - Artgraff, 2011
Magda Piskorczyk: Mahalia - Artgraff, 2011
hoati
A fiatal kora ellenére szép kis sikert magáénak mondható Piskorczyk 2009 szeptemberében a Satyrblues Fesztiválon lépett fel. Ugyancsak meghívást kapott a Tarnobrzeg városában tartott eseményre Slidin’ Slim, így a két muzsikus úgy döntött, hogy közös műsort is adnak. Magda és a Svédországból érkezett gitáros-énekes a koncertjük előtt találkozott először, és csak egy rövid próbára volt lehetőségük. A fellépésüket tizenöt percesre tervezték, de olyan fantasztikus fogadtatásban részesültek, hogy háromnegyed óra hosszat játszottak. Szerencsére az Aleksandra Siemieniuk (gitár) és Grzegorz Zawilinski (percussion) közreműködésével előadott számokat rögzítették, majd Live At Satyrblues címmel piacra is dobták.
 |  |  |
Tavaly jelent meg Magda Piskorczyk negyedik albuma, az Afro Groove, amely az előző hanganyaghoz hasonlóan koncertlemez. A 2010-es Satyrblues Fesztiválon rögzített dupla CD-n angol, lengyel, tamashek és bambara nyelven énekelt dalokat hallhatunk. A jólesően változatos, sokféle hatást idéző számok között Tracy Chapman, Mississippi Fred McDowell, Eric Bibb és Ibrahim Ag Alhabib szerzeményeit, valamint Bogdan Loebl megzenésített versét, a Rzezb Mnie-t is megtaláljuk. A koncerten részt vett a Blues Music Award-díjas Billy Gibson (szájharmonika), akivel Piskorczyk két éve huszonkét állomásos turnét adott.
A jellegzetesen amerikai vallásos műfaj, a gospel és a spirituálé királynője, Mahalia Jackson tavaly ünnepelte volna 100. születésnapját. A zene mindent legyőző hatalmának jelképévé vált énekesnő dalai sokakat elvarázsoltak. Közéjük tartozik Magda Piskorczyk is, aki a kerek évforduló alkalmából emléklemezt készített. A Mahalia című korongra Jackson által világszerte ismerté tett gospelek és spirituálék kerültek kiválasztásra, így megtalálható a CD-n a Come On Children, Let's Sing, a Go Tell It On The Mountain, a Lord, Search My Heart, a Trouble Of The World és a Keep Your Hand On The Plow is - Magda érzelmekkel teli, szívből szóló, szokatlanul mély hangja remekül érvényesül az album valamennyi számában.
Magda Piskorczyk bemutatott CD-inek nagyszerűségét mi sem mutatja jobban, minthogy az Afro Groove és a Mahalia Fryderyk-díjra lett jelölve „Az év legjobb blues lemeze” kategóriában. Véleményem szerint a Mahalia Jackson emlékére született hanganyag a legerősebb, persze ki-ki maga is eldöntheti ezt a saját fülére és érzelmeire hagyatkozva.
Magda Piskorczyk & Slidin' Slim: Live At Satyrblues - Artgraff, 2010
Magda Piskorczyk: Afro Groove - Artgraff, 2011
Magda Piskorczyk: Mahalia - Artgraff, 2011
hoati
A faműves blues muzsikus
2012-04-11 | beszélgetések
Az Erdélyből származó Szabó Ferencz Lóránd (Jimi Taylor), a Rockin' Chair és Jimi Taylor Band zenekarok alapítójaként legfőképpen a blues gyökereit ápolja, de sokszínű muzikalitását számos felállásban, több eltérő stílust képviselő együttesben is megmutatta már. A fiatal generáció egyik figyelemreméltó gitáros-énekese, a magyar blues élet feltörekvő egyénisége.hoati: A gyerekkorodat a romániai Szászrégenben töltötted. Hogyan kerültél Magyarországra?
Szabó Ferencz Lóránd: Vajdahunyadon születtem, de nem sokkal utána Szászrégenbe költöztünk, szüleim és nővérem a családjával most is ott élnek. Nem gyakran van lehetőségem rá, de amikor tudok, mindig hazalátogatok. 1999 szeptemberében kerültem Magyarországra, amikor felvételiztem a budapesti Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskolába, faműves-fafaragó szakra, amit két év alatt sikeresen el is végeztem. Előtte a faipar területén dolgoztam Szászrégenben, először festő-dekoratőrként, aztán fafaragóként, de amikor úgy éreztem, hogy az életem elérkezett egy keresztúthoz, s hiányzik valami, elköltöztem Budapestre.
h.: Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?
Sz.F.L.: Tekerjük vissza a filmet a diákéveimhez. Mielőtt leérettségiztem, már kialakult bennem egyfajta kapcsolat a zenével, ami arra késztetett, hogy megtanuljak gitározni. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségiztem szobrászat szakon, ahol az osztályok úgy voltak kialakítva, hogy nem volt külön zene szakos és képzőművészetis osztály, így a muzsikusnak készülő osztálytársaim révén közelebbi kapcsolatba kerülhettem a zenével. Vásároltam egy sérült fémhúros gitárt egyik osztálytársamtól, aki megtanította nekem az első akkordot lefogni. Megjavítottam a hangszert és elkezdtem szorgosan pengetni.
Később (kb. 11 éve) megismerkedtem Fekete Jenővel, pontosabban, vettem a bátorságot és odaléptem hozzá egy Old Man's Pub-os Muddy Shoes koncert után, s megkértem őt, hogy segítsen eligazodni a bluesban, mutasson pár kottát. Két napra rá ott ültünk egész délután nála a szobában, ő játszott gitáron és énekelt, én meg elkezdtem kísérni szájharmonikán. Általa ismertem meg a blues zene nagyjait, Robert Johnson, Muddy Waters, John Lee Hooker, B.B. King, Buddy Guy, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, stb. munkásságát, akiknek a muzsikája most is nagy hatással van rám. De ahogy azt szokás mondani, rá kell érezni a bluesra ahhoz, hogy valaki hitelesen el tudja játszani, elő tudja adni, hiszen a blues nem csak egy műfaj, hanem egy életérzés. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor elkezdtem mélyebben belevetni magam a zenélésbe.
Egyébként az egyik fülemre születésem óta nem hallok, emiatt nem is írattak be szüleim zeneiskolába tízenévesen. Ennek ellenére egész jól kifejlődött jobb fülemre a hallásom, és talán ez motivált, hogy megtanuljak hangszeren játszani. Először hegedűvel és tangóharmonikával próbálkoztam, végül a gitárnál kötöttem ki, az éneklés és a szájharmonikázás utána jött. Valamennyi hangszeren autodidakta módon tanultam, a gitározást művelem leginkább, s énekelek. A szájharmonikát kevésbé van alkalmam fújni, legfeljebb ha szólóban játszom.
h.: Milyen formációban kezdtél zenélni?
Sz.F.L.: Az osztálytársaimmal a P.F.E.A. Kézműves és Szolgáltató Szakiskolában alapítottuk életem első együttesét, aminek a neve rövidítve É.Z.D.N. volt, ami annyit jelentett, hogy Élő Zene Van, Disco Nincs. A bandában Toperczer Ákos basszusgitározott, akivel később a Blues On Stage és Rockin' Chair zenekarokban játszottam együtt.
h.: Jelenleg több együttesben is zenélsz. Mesélnél ezekről a formációkról?
Sz.F.L.: Ezelőtt tizenegy évvel, mielőtt még a faműves-fafaragó szakmát is megszereztem volna, egy duót alapítottunk egyik ismerősömmel, ő énekelt és gitározott, én gitároztam és vokáloztam, ami rövid ideig, de működött. Később bekerültem a Blues On Stage nevű blues-rock együttesbe. Nagyon jó koncerteket adtunk, de aztán „kiégett” a dolog, családi problémák is adódtak egy-két zenésztársam életében, viszont én úgy gondoltam, hogy folytatom. Mivel korábban énekeltem pár dalt a Blues On Stage bulikon, ezért Toperczer Ákossal (basszusgitár), Bíró Zoltánnal (dob) és Márkus Lászlóval (szájharmonika) először quartet felállásban játszottam. Az együttest elneveztük Rockin' Chair-nek. Idővel csatlakozott hozzánk a Blues On Stage gitárosa, Zombori Gábor is. Utóbb átalakult a zenekar. A basszusgitáros Cser László, a dobos Idrányi Barna és a szájharmonikás Svoboda Róbert alkotta csapat egész jól bevált felállás lett, egyre nagyobb körben kezdtek megismerni bennünket, egy-két éven belül már fesztiválokon játszottunk, majdnem egész évben voltak fellépéseink. Azonban a tagok nagy része más zenekarban is játszott, így egy idő után már nem sikerült összeegyeztetni a koncerteket és a helyettesítést. Aki ráért, eljött, aki nem, azt pótolni kellett. Ekként jött a képbe Köteles Róbert, Kiss Dala Péter, Szabó Tamás, Mezőfi ’Fifi’ István, Szabó ’Csobán’ Gergő, Lakatos ’Szoszó’ Sándor és Nagy Zsolt, akik mind kiváló muzsikusok. Különféle felállásokban léptünk fel, volt duó, trió, quartet és quintet összeállítás is.
A folyamatos tagcserék végett 2010 második felében úgy döntöttem, hogy Jimi Taylor Band néven folytatom tovább, mivel én voltam az egyetlen biztos pont az együttesben, illetve az ismerőseim és a rajongók nagy része évek óta Jimi becenevemen ismernek, ami 14 éves korom magasságában ragadt rám. Leginkább session zenészekkel (Kárpáti László - percussion, Csók Imre - basszusgitár, Lakatos ’Szoszó’ Sándor - billentyűs hangszerek, Nagy Zsolt - billentyűs hangszerek, Szabó Tamás - szájharmonika) játszom, mindig más felállásban.
Közben bekerültem a blues-rock és country feldolgozásokat interpretáló Magnolia Gardenbe, valamint a blues, soul, jazz és pop dalokat előadó Rita Soul nevű akusztikus trióba.
h.: Milyen gitárokon játszol?
Sz.F.L.: Van egy Cort elektroakusztikus gitárom, egy Ibanez AS73-BS Jazz gitárom, egy vörös színű Fender Squier Bullet Stratocasterem, és egy fekete elektroakusztikus Oscar Schmidt dobro gitárom. Alapból csöves erősítőn játszom (Fender Hot Rod Deluxe), néha effektet is használok, de leginkább akusztikus gitáron szeretek játszani.
h.: Mennyire figyeled a blues világ napi aktualitásait?
Sz.F.L.: A mindennapokban nem sok időm marad arra, hogy az internetet böngésszem, hogy utána olvassak dolgoknak, de amikor tehetem, próbálok minél több infót begyűjteni. Amit nagyon hiányolok Magyarországon, az az, hogy nincsenek blues fesztiválok, vagy nagyon kevés van, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt. Régebben néhány szervezést én is bevállaltam, pl. 2007-ben Buddy Májkival együtt csináltunk egy kisebb blues-rock fesztivált az Almássy téri Szabadidőközpontban, ami elég jól sikerült.
A blues nagyjai közül nagyon sokan már az égi zenekarban játsszák a dalt, akik még élnek pedig lassan olyan korba érnek/értek, amikor már csak egy-két nagyobb fellépésre marad energiájuk, vagy már arra sem, aztán pihenés, éppen ezért a fiatalabb generációnak erősíteni kell a mezőnyt.
h.: Létezik olyan hely, ahol rendszeres fellépési lehetőséget kaptok?
Sz.F.L.: Igen, van egy-két olyan pub, vagy nagyobb szórakozóhely, ami biztos pont, s bízom benne, hogy a számuk egyre csak gyarapodni fog. Rendszeresen játszunk az Old Man's Music Pubban, múlt év végéig a Yes Pubban is többször felléptünk, reméljük, hamarosan visszamegyünk oda. Téli időszakban a Lámpás Klubban koncertezünk, akusztikusan pedig havonta egyszer a Limonádé Joe country pubban játszom. Májusra a Silenus étterembe kaptunk meghívást, és úgy néz ki, hogy időközönként fel fogunk lépni a Lokál Kávézóban Szabó Tamással, de további helyek is szervezés alatt állnak.
h.: Tervek a jövőre nézve?
Sz.F.L.: Tervek mindig vannak, kérdés, hogy sikerül-e kivitelezni őket. Múlt év tavasszal sok koncertünk volt, a legmelegebb hónapokban viszont kevésbé sikerült fesztiválokon fellépni, ezért nem lenne rossz ezen a nyáron erősíteni egy kicsit a fesztiválok terén, de tervezek Erdélyben is fellépést.
Szeretnék egy lemezt felvenni, de még nem körvonalazódott bennem teljesen, hogy milyen dalok fognak rákerülni, illetve még azt sem döntöttem el, hogy akusztikus vagy zenekari jellegű legyen. Sok koncerten kérdezik, hogy van-e már CD-nk, és ez visszajelzésként azt sugallja, annak ellenére, hogy az mp3 világában élünk, azért még mindig szükség van a kézzelfogható albumokra is. Persze, mint tudjuk, manapság nem is olyan könnyű lemezt kiadni, mint ahogy azt sokan gondolnák. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy szeretnék minél hamarabb egy saját CD-t tartani a kezemben, saját produkcióval, úgyhogy szponzorok segítségét, minden támogatást vagy ötletet szívesen veszek.
hoati
Mini: Fruit Pebbles
2012-04-07 | kritika
Török Ádám a magyar zenei élet legkarakteresebb előadói közé tartozik. A pályafutása során több díjjal jutalmazott muzsikus 1965-ben egy gimnáziumi együttesben kezdett el zenélni. Három évvel később, Demjén Rózsi távozását követően a Dogs énekese lett, majd még ugyanebben az esztendőben Závodi Jánossal létrehozta a legendás Mini együttest.A zenekar megalakulásának 40. évfordulója alkalmából 2008-ban látott napvilágot a Fruit Pebbles című analóg kiadvány, amely tavaly CD formátumban is hozzáférhetővé vált. A nyolc számos hanganyagra a Mini talán legprogresszívebb korszakának szerzeményei, az 1972-ben és 1973-ban rögzített kislemezek dalai, valamint két hosszabb, eddig meg nem jelent instrumentális tétel, az Éjféli nap és a Ködben került kiválasztásra. A Török Ádám, Nagy István, Németh ’Nemecsek’ Tamás és Papp Gyula alkotta csapat által előadott kompozíciók közül a Gőzhajó és a Kereszteslovag ma is ismert, mi több, ez utóbbi szám bekerült a világ legjobb ezer dala közé, ahol a negyedik helyezést érte el. Az albumon Török Ádám fiatalkori énekhangját ismerhetjük meg, ami néhány hangközzel magasabb, mint napjainkban. A zenekarvezető fuvolajátéka remekül passzol a Papp Gyula által létrehozott billentyűs hangzáshoz, a ritmusszekció pedig minden igényt kielégítően látja el feladatát.
Kiváló összeállítás az emblematikus szerzeményeket is tartalmazó Friut Pebbles, melynek nótái az évtizedek alatt gyakorta megújult Mini egyik legsikeresebb időszakát villantják fel.
Moiras Records, 2008/2011
hoati
Gary Moore bőrébe bújik Henrik Freischlader
2012-03-29 | koncertajánló
Németország egyik legjobb blues-rock gitárosa, a nálunk még kevésbé ismert Henrik Freischlader jelenleg épp a stúdióban tölti ideje nagy részét, hiszen megkezdte immár ötödik hanganyagának munkálatait. A rendkívül tehetséges gitáros-énekes egy svájci fellépés után érkezik hazánkba, hogy az április 4-én megrendezésre kerülő budapesti Gary Moore emlékkoncerten csatlakozzon az ír muzsikus zenésztársaihoz, és megpróbálja betölteni azt a szerepet, melyet vélhetően Gary hatalmas rajongójaként már ezerszer elképzelt, a valóságban viszont minden bizonnyal óriási kihívásként éli majd meg, hogy a felejthetetlen gitáros muzsikustársaival egy teljes programot játszanak el tiszteletük jeléül.Henrik Freischlader 2006 óta szinte megállás nélkül turnézik, illetve jelenteti meg példaértékűen igényes lemezeit saját kiadóján keresztül, így hát nem lehet csodálkozni azon, hogyha hazánkat ugyan eddig el is kerülte híre, tőlünk nyugatra már elismert előadóként üdvözlik koncertjei során. Nyáron visszatér Angliába egy nyolc állomásos turné kedvéért, úgyhogy valószínűleg a „nagy áttörés” sincs már messze.
Példaképei, mint B.B. King, Johnny Winter, Peter Green, Joe Bonamassa és természetesen Gary Moore is elismeréssel nyilatkoztak róla, s az említett urak koncertjein/turnéin nagy sikerrel szerepelt. Legutóbbi, Still Frame Replay című albumán immár barátja, Joe Bonamassa vendégeskedik egy dalban. Nem lenne meglepő, ha új lemezén is találnánk majd ismerős neveket.
Az emlékkoncert fő programjában szereplő gitárosról további információk olvashatók honlapján és rengeteg videó is található róla a világhálón. Érdemes már most elkezdeni ismerkedni dalaival, albumaival, hiszen jelen állás szerint az ősz folyamán saját zenekarával teszi tiszteletét fővárosunkban. De erről majd még később bővebben…
Habár az április 4-i koncert nem róla szól, mégis, már csak miatta is érdemes lesz ellátogatni a Pecsa Music Hall-ba.
Csillag Zoltán
Gary Moore emlékkoncert a PeCsa Music Hall-ban
2012-03-24 | koncertajánló
Gary Moore emlékkoncertBudapest, PeCsa Music Hall
2012. április 04.
2012. április 4-én, Gary Moore 60. születésnapján emlékkoncertet rendez a nemzetközi Gary Moore fanclub közösen a budapesti PeCsa Music Hall csapatával.
A tavaly elhunyt Gary Moore lemezei és dalai generációkat érintettek meg, s a több mint négy évtizedes, végtelenül színes és tartalmas pályafutása alatt a rock és blues muzsika meghatározó alakjává vált, gitárosként pedig minden további nélkül a legnagyobbak közé helyezhetjük nevét. A ráaggatott szuperlatívusz, illetve emberfeletti jelzők ellenére, egy egyszerű gitáros volt, ahogy saját maga számára is ez jelentette az egyetlen igaz és felvállalható státuszt.
A tavasz kiemelkedő blues-rock rendezvényének fontosságát az a tény is hangsúlyozza, hogy érthetetlen módon nem kerül megrendezésre hasonló jellegű koncert Gary Moore hazájában, mindössze néhány kisebb, rajongók által szervezett klubkoncert várható Írországban és Angliában.
A budapesti program és a résztvevők listája folyamatosan alakul, de az már így elöljáróban is elmondható, hogy különleges este lesz ez a gitárközpontú zenék iránt érdeklődő, és természetesen a Gary Moore munkásságát értékelő közönség számára.
A koncert fő programját az ír muzsikus utolsó blues együttesének előadásában élvezhetik az érdeklődők, mely felállás (Pete Rees - basszusgitár, Steve Dixon - dob, Vic Martin - billentyűs hangszerek) az emlékezetes budapesti koncert alkalmával is biztosította a tökéletes hátteret Gary Moore felejthetetlen játékához. A hálás és egyben hatalmas kihívást jelentő gitáros szerepet a nagyszerű német zenész, Henrik Freischlader tölti be, kinek neve hazánkban talán még kevésbé ismert, ám nyugodtan nevezhetjük korosztálya egyik legjobbjának.
Vendégként csatlakozik majd Cliff Moore, valamint Oroszország egyik legismertebb blues előadója, Sergei Voronov is. Ibizáról érkezik Gary Moore talán legközelebbi barátja, Ian McDonald, korábbi rádiós műsorvezető/muzsikus, aki egy rövid akusztikus blokkal készül emléket állítani további barátok bevonásával. Hazánkat a T. Rogers együttes, Vámos Zsolt és zenekara, László Attila és Takáts Tamás képviseli, de további előadók felbukkanása is elképzelhető.
Fellépő zenészek és zenekarok:
Henrik Freischlader, Pete Rees, Steve Dixon, Vic Martin, Cliff Moore, Sergei Voronov, Ian McDonald, Harrisen Larner-Main, Takáts Tamás, László Attila, Vámos Zsolt és Barátai, T. Rogers
A nemzetközi Gary Moore fanclub egy támogatói kampányt is elindított, melyre folyamatosan érkeznek be kisebb-nagyobb „adományok” a világ számos pontjáról, megkönnyítve így a koncert kapcsán felmerülő költségek fedezését. Természetesen a hazai szimpatizánsok, rajongók részéről a legnagyobb támogatás, ha elmennek a koncertre, így közösen és méltóképp emlékezhetnek meg Gary Moore munkásságáról.
Jegyárak:
- elővételben: 3500 Ft
- helyszínen, a koncert napján: 3900 Ft
Az emlékest egyik legnagyobb támogatója a Hangáruház, mely a koncert színpadtechnikájának biztosításán túl felajánlotta azt is, hogy a belépő árának teljes összege levásárolható lesz kiemelkedő minőségű Audio-Technica fej- és fülhallgatókra, ami nemcsak muzsikusoknak, de minden zenekedvelő számára egy nagyszerű lehetőség.
Toronzo Cannon: Leaving Mood
2012-03-20 | kritika
A chicagói Delmark Records töretlenül őrzi a kiadványai által elért magas színvonalat, s jelenteti meg a ’60-as évek kezdete óta blues lemezeit. Ennek a tanulságát adja a most bemutatásra kerülő előadó és albuma is.Chicago blues mekkája közelében, a Theresa’s Lounge-tól nem messze nőtt fel Toronzo Cannon. Már egészen fiatalon olyan előadók koncertjeit látogatta, mint Junior Wells, Buddy Guy, Muddy Waters, nem csoda hát, hogy magába szívta az ott hallottakat, s a szívét rabul ejtette az ott látott előadók nyers, érzelmes megszólalása. Ez késztette arra, hogy tizenévesen megvegye első gitárját és megtanulja kedvencei dalait. Játékára, megszólalására hatást gyakorolt mindezek mellett a három királyok zenéje, Jimi Hendrix és a hetvenes évek R&B és soul muzsikája is. Pályája kezdetén Wayne Baker Brooks és Joanna Connor csapatában játszott, majd létrehozta saját bandáját, a The Cannonball Express-t. 2007-ben lépett elénk debütáló lemezével, majd a tavalyi év végén új koronggal örvendeztetett meg bennünket.
A Leaving Mood elemző hallgatása közben már az első pillanatokban nyilvánvalóvá válik a mesterségbeli tudás és a biztos stílusismeret. Toronzo Cannon úgy kötődik az elődeihez a hangszerelést és a dallamvilágot tekintve, hogy nyoma sincs itt semmilyen feszengésnek okot adó utánérzésnek. A CD-n tizennégy változatos tónusú dal szólal meg. Ezek között hiába keresnénk az elcsépelt, sablonos standerdeket, nem találjuk. Helyettük viszont van olyan dalok gyűjteménye, amik képesek arra, hogy eleven megszólalásukkal, a lüktetésükkel, a bennük megmozduló energiákkal a szívünkbe költözzenek, hogy kicsússzanak alólunk az évek. Na és a zenészek: külön-külön feleslegesnek érzek bárkit is kiemelni - hisz mindegyik zenész nagyot alkot – de megemlíteni a nevüket, mindenképp fontosnak tartom. Cannon lenyűgözően kezeli a Gibson Flying V gitárját, őt Lawrence Gladey egészíti ki ritmusgitár játékával. A ritmusszekció, amit Larry Williams (basszus) és Marty Binder (dobok) alkot, biztosan kísér és ellenpontoz. A hangzást színesíti Roosevelt Purifoy (zongora, orgona, rhodes), s vendégként csatlakozott az itt felsorolt muzsikusokhoz Carl Weathersby (gitár) és Matthew Skoller (harmonika).
Mit is írhatnék zárásként: Toronzo Cannon által a blues jövője jó kezekben van!
Delmark Records, 2011
hcs
A Slovakblues.com által szervezett szavazás eredménye
2012-03-17 | hír
Szlovákia legismertebb blues portálja, a Slovakblues.com minden évben kikéri olvasóinak véleményét több kategória legjobbjaival kapcsolatban. A 2011-es esztendő nyerteseinek névsora a közelmúltban került nyilvánosságra hozva.Slovak Blues Top 2011
The most popular CD
Bena & Ptaszek - Music of the Mississippi River
The most popular band
Cool Blues Band
The most popular duo
Bena & Ptaszek
The most popular female-singer
Zuzana Suchánková
The most popular male-singer
Peter Bonzo Radványi
The most popular instrumentalist
Erich Bobos Procházka - szájharmonika
The best Slovak blues festival in Slovakia
Sitno Blues, Pocúvadlianske jazero
The best Slovak blues club
Pizzeria Blues Pub, Nové Zámky
The best Slovak blues concert
Jeff Beck - Pozsony
hoati
Éles Gábor Trió: Éles Gábor Trió 2011
2012-03-14 | kritika
Sok oka lehet annak, ha valaki a zenei pályát választja. Manapság a legtöbb fiatalt a sztárrá válás motiválja, az önjelölt csillagocskákat csak a siker, a pénz, a csillogás vonzza. Természetesen vannak olyanok, akik azért próbálnak színpadra állni, hogy megmutassák tudásukat és ötleteiket a közönségnek. Az utóbbi alternatívát választotta Éles Gábor.A harmincas éveiben járó muzsikus a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola klasszikus gitár szakán diplomázott. Saját zenekarát, az Éles Gábor Triót 2007-ben hozta létre, mellyel az elmúlt esztendőkben olyan helyeken kaptak fellépési lehetőséget, mint a Lamantin Jazz Fesztivál és a Gastroblues Fesztivál. A jellegzetes hangzásvilágú együttes debütáló lemeze szerzői kiadásban jelent meg. Az instrumentális számokat is tartalmazó CD dalai jazzből, bluesból és soulból táplálkoznak. Az erőteljes énekhanggal, egyedi gitárstílussal bíró zenekarvezető bonyolult hangszerelésű kompozícióiban Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos nyugodt, biztos alapot ad. A felvételek rögzítésében vendégművészként Lutz János, Fekete István és Szabó Dávid segédkezett. Az album nyitódala, a Turn Around Brother még két másik variációban is megtalálható a korongon. A tíz szerzeményt tartalmazó kiadványról okvetlen kiemelendő az akusztikus gitáron és trombitán előadott Sirató.
Az Éles Gábor Trió bemutatkozó albuma olyan zenei élményt nyújt, aminek előidézésére csak kevesek képesek - a közreműködő muzsikusok kifinomult arányérzékkel teremtenek meg hangulatokat, amelyek az egész lemezen át fenntartják a hallgató figyelmét.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Lance Lopez: Handmade Music
2012-03-11 | kritika
Lance Lopez 1977-ben született a Louisiana állambeli Shreveportban. Mindössze nyolc esztendős volt, amikor az édesapjától karácsonyra akusztikus gitárt kapott, amit később egy Squier Stratocasterre cserélt. A Jimi Hendrix Electric Guitar versenyt 1999-ben megnyerő muzsikus gitárjátékára nagy hatást gyakorolt Jimi Hendrix és Stevie Ray Vaughan.Két éve jelent meg a Salvation From Sundown című lemeze, amelyet a kritikusok szinte fenntartás nélkül dicsértek. A felvételekre a memphisi Ardent stúdióban került sor, Lopez már ekkor elhatározta, hogy a következő albumát is itt veszi fel. A Handmade Music tavaly a MIG Music gondozásában látott napvilágot. A saját szerzeményeket tartalmazó CD produceri teendőit Jim Gaines, a hangmérnöki feladatokat Pete Matthews és Adam Hill látta el. A lemez a Come Back Home-mal indul, aminek a gitárszólója azonnal letaglózza az embert - az otthonának Texas-t tekintő zenész játéka energikus és virtuóz, melyhez azonnal felismerhető, jellegzetes énekhang társul. A folytatásban olyan fantasztikus dalok következnek, mint a pörgős Hard Time, a rádióbarát Get Out And Walk és az instrumentális Vaya Con Dios. Az új ritmusszekcióval (Chris Gipson - basszusgitár, Jimmy Dereta - dob) rögzített korong csúcspontját a csakis a digitális kiadáson helyet kapott Lowdown Ways jelenti.
A harmincas éveiben járó Lance Lopez a Handmade Music címet viselő hanganyagával ismét igazolta, hogy nem véletlenül sorolják a blues-rock kiemelkedő reprezentánsai közé.
MIG Music, 2011
hoati
A szájharmonikás ex-pénzügyminiszter
2012-03-09 | beszélgetések
Oszkó Péter leginkább a közéleti és politikai szerepvállalása végett ismert, s kevesen tudják róla, hogy szabadidejében a Blue sPot zenekarban szájharmonikázik. Az alábbiakban ezen oldaláról tudhatunk meg többet.Oláh Andor: Emlékszel-e arra a meghatározó pillanatra, ami arra késztetett Téged, hogy szájharmonikát ragadj - esemény, film, valamilyen előadó - és elindulj a blues világába, mint zenész?
Oszkó Péter: Emlékszem, különösen azért, mert ezt a sztorit, ha nem is zenész körökben, de sok más helyen már többször elmondtam. Eredetileg klasszikus zongorán tanultam, gyerekkoromat végig kísérte a zene, de ebből persze még nem következik, hogy az ember elkezd szájharmonikázni. Ez a hangszer teljesen véletlenül került a kezembe. Gimnazista koromban gyakran nyaraltam úgy, hogy stoppolva közlekedtem és egyszer Balatonról jöttem úgy haza, hogy egy zenekari kisbusszal vettek fel, ahol nagyon jót beszélgettem egy amatőr bandával. Végül úgy búcsúztak el tőlem, hogy a kezembe nyomtak egy szájharmonikát, hogy próbáljam ki ezt a hangszert is. Valójában mikor az interneten lehetett elérni anyagokat, akkor jöttem rá, hogy a harmonikázásnak is meg van a maga technikája és a maga hangskálái, amit érdemes megtanulni, érdemes játszani. Úgyhogy igazából a hangszer talált meg engem, mindenféle tervezettség nélkül és spontán módon. Nagyon könnyen megszerethető hangszer a szájharmonika.
O.A.: Szerinted mi az, ami a bluesban megfoghat egy embert első hallásra?
O.P.: Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy a jelenlegi zenekarommal nem, vagy nem csak klasszikus blues zenét játszunk. Számos helyen próbálom a harmonikát használni, nem feltétlenül csak hagyományos megoldásokkal. A világzenétől, a népdalfeldolgozásoktól a klasszikus rockon és a grunge-on át egészen a sanzonok világáig sokféle stílusjegy megtalálható a számainkban. Számomra ezért a szájharmonika nem is csak szűken a klasszikus blues zenéhez kötődő hangszer. Ezzel együtt én azt gondolom, hogy a bluesnak is, meg általában a szájharmonika zenének is, van egy olyan hangzásvilága és vonzereje, amiben benne van a kreativitás lehetősége, az azonnali improvizáció, a mindenki füle hallatára zajló alkotás folyamata. Benne van az, hogy a hangszerből olyan zene szólal meg, ami a zenésznek nem csak a technikai tudását, de pillanatnyi hangulatát és érzéseit is visszaadja. Ezt a műfajt és ezt a hangszert sosem lehet gépiesíteni, számítógépes, elektronikus megoldásokkal, szintetikus sablonokkal kiváltani. Félreértés ne essék, szerintem a kortárs technológiai vívmányokat felhasználó zenék is lehetnek nagyon jók, de van, amit nem fognak tudni sosem kiváltani és kiszorítani. Erre pedig remek példa azonnali kreativitást felmutató és ezért azonnali érzéseket közvetíteni képes, lényegében a közönséghez valós időben beszélő zene, aminek az unikum jellegét éppen a mainstream irányzatok elgépiesedése hangsúlyozza ki. Számomra részben a blues, részben minden más, amit szájharmonikával játszható, ezt jelenti.
O.A.: Az itthoni mamut fesztiválok szervezői és egyes sztárjai a bluesnak arról beszélnek, hogy nem megy a blues, nem divatos, vagy hallottam olyan kifejezést is, hogy halott. A blues igaz, hogy rétegzene, de a művészetben szerintem nincsenek mértékegységek. Ez a zene fontos része az egésznek, ami áthatja a jazz, rock, pop és world music világát is. Szerintem igaz, hogy fél lábon áll a hazai blues, de egy minden zenére érvényes természetes mozgásában közelít a holtpont felé (mint szerintem a világzene is). A zenészeknek, szövegíróknak, szakembereknek, a hazai médiának és szervezőknek dolga, kötelessége, hogy a nálunk közel 50 éve meghonosult zenét átsegítse ezen a küszöbön. Ez nekem olyan, mint a világ törekvése arra, hogy találjanak még egy élhető bolygót az űrben ahelyett, hogy vigyáznánk a Földre. Szerintem globális átalakulás megélői vagyunk, gazdasági, ökológiai és ezek hatására egy kulturális átértékelődés is zajlik. Mi a Te véleményed erről?
O.P.: Szerintem szó sincs arról, hogy a blues halott. Én azt gondolom, amit az előbb elmondtam: az én szememben a blues, az élő zene egyik prototípusa. Valójában ma üzleti modellt egyre inkább élő zenére lehet felépíteni; fesztiválokra, színpadon játszott zenére. Tehát én azt gondolom, hogy ha volt is egy olyan hosszú időszak, amikor, mondjuk úgy a kommersz sztenderdekre vagy gépesített megoldásokra épülő zenének szinte kizárólagos konjunktúrája volt és óriási közönséget tudott teremteni magának, azáltal, hogy újra az élő zene az, amivel a közönséget lehet vonzani, a színpadi produkciónak egyre inkább értéke lesz, és egyre inkább újraértékelődik a hangszeres játéktudás.
O.A.: A bluest főleg Európában beskatulyázták egy bizonyos érzéssel azonosítva, ez köszönhető egy régebbi politikai kommunikációnak is, ami az üldözött amerikai feketék tragikus helyzetére igyekezett felhívni a figyelmet, de aki ismeri ezt a zenét, tudja, hogy ez csak egy része a blues kultúrának. A blues zene és annak szövegei az előadókat körülvevő - durva szóval - bulvár világában megjelenő eseményeket, illetve személyes élményeiket énekelték meg, ez által aktuális volt és ismert, mint Lópici Gáspár az utca hírmondója. Én a hazai blues tovább lépésének esélyeit ebben látom. Merni kell megfogalmazni a világot akkor is, ha az éppen ellentétes a jelenkor meghatározott kultúrájával. A bluest hallgatók létszáma is valószínűleg a kiöregedésnek köszönhetően változott. Ez a generáció szinte szakemberként, gyűjtőként vett részt a koncerteken. Ezek az emberek ma már otthonaikban hallgatják lemezeiket és nézik videón kedvenceiket. Felgyorsult a kommunikáció, ezt a zenét a gyerekek szinte az internetes kultúrában felnövő generációjához eljuttatni nagyon nehéz a régi üzenettel, ma már mások a zenei alapok és más a slang. Beszéltem egy 90-es években sztár dj-nek számító emberrel, aki azt mondja, hogy az ő közönsége sincs már a parti helyeken, már ő sem érti a mai nyelvezetet, hatalmas a rotáció, egy-egy trend maximum 1-3 évet jelent, bő kézzel mérve is. Én azt mondom, hogy a több száz éves gyökerekkel rendelkező zene és az elektronika találkozása értő kezekben időt állóvá teheti a bluest, a tradíciók maximális tisztelete és ápolása mellett. A tradicionális bluesban megjelenő beates alapok egyben már retro, illetve a legmodernebb megszólalásával teszi izgalmassá a zenét. Ezt hogy látod, érzékeled?
O.P.: Rengeteg lehetőséget látok a blues továbbélésére. Ha tíz évvel ezelőtt valakit megkérdeztem, hogy mi a mainstream zene, akkor mondott egy vagy két irányzatot. Ma szerintem nem lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a mainstream, mi a divatos zene. Manapság egyre inkább elfogadott, hogy rengeteg műfaj létezik egymás mellett, időről időre az egyikre vagy másikra több figyelem irányul, de nincs többé kizárólagos, vagy egyedüli domináns sem, miközben az egyes műfajok egyre inkább keverednek, egyre gyakrabban kerülnek kölcsönhatásba egymással. A saját tíz éves fiamon látom, hogy miközben az osztálytársaival, barátaival saját korosztályuk zenéjét hallgatják, ha én mutatok neki egy-két klasszikus bluest, illetve nem erőszakosan, csak rávezetve mutatok internetes oldalakat, ahol ezeket meg lehet hallgatni, pillanatok alatt rá tud kapni, meg tudja szeretni és utána ő maga kezdi el ezeket tovább keresni. A zene korlátok nélküli terjedése egyidejűleg a kombinációk óriási számát teremti meg, mert innentől lehet akár kísérletezni azzal is, hogy valaki szájharmonikával elektronikus alapra játszik vagy nem csak klasszikus bluesra, hanem népzenei motívumokra, és nincs ok félni tőle, hogy ezzel olyan a szűk rétegzenét hozna létre, ami ne tudná megtalálni a közönségét.
O.A.: A magyar mecenatúra siralmas állapota minek köszönhető? A tehetős ember is érti, szereti, élvezi a muzsikát születésétől haláláig, de nem áldoz rá. Nem tudják esetleg, hogy a zene mögött muzsikusok ülnek, akik siralmas körülmények között kénytelenek alkotni, vagy azt, hogy egy-egy fesztivál, ami sok embernek nyújthatna kikapcsolódást és élménytöltődést ebben a feszült világban? Nyugaton egy tehetős ember nem jet-ski sportba önti a pénzt, hanem jótékonykodik, segíti a társadalom kulturális szegmensét. Erről mi a véleményed?
O.P.: Az itthoni elit megteremtődő félben van, és mint ilyen, alapvetően a saját belső problémáival van elfoglalva. Az, hogy a legkülönbözőbb anyagi helyzetben levő emberek szeretik a zenét, borzasztó könnyen megmagyarázható; a zene jellemzően nem az anyagi jellegű problémáknak, hanem bármelyikünk életében felgyülemlő érzelmi töltéseknek a levezetése, kisülése. Ma azonban a - mondjuk úgy - felső tízezer vagy a jómódban élő emberek, különösen a mostanság, többségében leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a tipikusan még nem olyan rég, közelmúltban elért anyagi sikereiket tartósítsák, biztosítsák és a gyerekeik, unokáig számára is elérhetővé tegyék. Nincsen még meg Magyarországon az a több generációs gazdagság, az a polgári jólét, aminek a biztonsága mellett az ember már azzal foglalkozik, hogy kortárs képeket gyűjt, művészeket támogat, vagy a kortárs zene továbbélését segíti. Szűk körben persze léteznek effajta kezdeményezések, de a mértékük, kiterjedésük még távol van az ideálistól. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ez nagyságrendjében megváltozzon akár két-három generáció is szükséges.
O.A.: Mi a célod a saját zenekaroddal?
O.P.: Fontos, hogy elmondjam, hogy ezt a zenekart nem én alapítottam. Amellett, hogy az életem során mindig fontos volt a zene, nem erre tettem rá a karrieremet, nem ezzel töltöttem a legtöbb időt, hanem búvópatakként néha feltűnt, néha szinte teljesen nyoma veszett. A mostani bandába teljesen véletlenül keveredtem, de azóta sem merült fel, hogy kikeveredjek belőle. Ez számomra egy olyasfajta szerencsés lehetőség, ahol azt a hajlamomat, hogy szeretek zenélni és szeretek zenei környezetben feloldódni, kiélhetem. Egyfajta kiegészítő önmegvalósítás és feloldódás. Mindez nem úgy értendő, hogy a zenekar másodlagos lenne, viszont a magam részéről nyilván nem tudok a zenélés és a zenekar működésének motorja lenni, hiszen személyes energiáimat rengeteg más dologra is fordítom, viszont amily sebességet a banda többi tagja diktál, azt mindenképp tartom. Így például nem álltam le a zenéléssel és a koncertezéssel még a pénzügyminiszterségem egy éve alatt sem.
O.A.: Kikapcsolódás, vagy egy kicsit több? Közölni szeretnél esetleg valamit ezzel, vagy csak hagyod, had menjen? Esetleg több cél, lemez, fellépések?
O.P.: A lemezzel kapcsolatban: részben már tettünk lépéseket ebbe az irányba, stúdióban felvettünk tíz saját számot, amik akár lemez kiadására is alkalmasak lehetnek. Azóta még több új szám készült, amelyeknek szerintem mindegyike nagyon jól szól. A lemezkiadásnál azonban nekünk sokkal fontosabb, hogy legyen rendszeres fellépés, legyen rendszeres megjelenés. Ráadásul én a magam részéről kifejezetten ambicionálom, hogy egyszerű blues kocsmákba kerüljünk el és ott tudjunk játszani.
O.A.: Melyik volt eddig a legélvezetesebb koncertetek?
O.P.: Különböző szempontból nagyon emlékezetes helyeken is játszottunk. Koncertélményként - ez alatt azt értem, amikor a közönség együtt él a zenekarral, ugrál, hullámzik - az első szigetes koncertünk volt talán a legemlékezetesebb. Emellett voltak más sajátos élményeink is. Pénzügyminiszterként például úgy jelentem meg a 2010-es menedzserbálom, hogy a megnyitó részeként beszédet mondtam, díjakat adtam át, majd később szájharmonikásként is színpadra léptem a zenekarunkkal. Érdekes volt látni a közönség reakcióját. Öltönybe, szmokingba öltözött céges felsővezetők, amint megláttak engem a színpadon kvázi feloldódva zenélni, pillanatok alatt elözönlötték a táncparkettet és mindenki feszengés nélkül rögtön bulizni kezdett.
Oláh Andor
Debbie Bond: Hearts Are Wild
2012-03-07 | kritika
Debbie Bond Kaliforniában született, majd szüleivel nyolc évesen Európában telepedett le. Az Egyesült Államokba 1979-ben költözött vissza, ahol Alabama államban igazi otthonra lelt. Társalapítója az Alabama Blues Project nevű szervezettnek, mellyel 2004-ben Keeping The Blues Alive díjat nyert. Gazdag pályafutása során olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Johnny Shines, Jerry McCain, Eddie Kirkland, Little Jimmy Reed és Willie King.A gitáros, énekes és dalszerző 1998-ban lépett be az elsőlemezes előadók táborába a What Goes Around Comes Around című korongjával. Következő hanganyaga, a Hearts Are Wild hosszabb szünet után a közelmúltban került kiadásra. Az Eddie Kirkland és Willie King emlékének ajánlott album tükrözi mindazon zenei hatásokat, amelyek Bond-dot az elmúlt évtizedek alatt érték. A blues, soul, jazz és rock keverékét tartalmazó lemezen társszerzővel, Rick Ahersonnal írt szerzeményeket, valamint két feldolgozás nótát (Shannon Wright - Adam Wright: You’re The Kind Of Trouble, Aretha Franklin: Baby, I Love You) találunk. A feljátszott dalok ritmusa és hangulata a valamikori new orleans-i időket idézi. A gondosan szerkesztett kiadványt változatos szövegvilág jellemzi, ennek megfelelően mély és könnyed témájú szerzemények is helyet kaptak a tizenkét számos Hearts Are Wild-on.
Debbie Bond több elismerést érdemlő tehetséges előadó és dalszerző. Remélhetőleg az új hanganyaga segítségére lesz az alabamai muzsikusnőnek az ismertsége növelésében.
Blues Root Productions, 2011
hoati
Judie Jay és Mississippi Big Beat koncert az R33-ban
2012-03-05 | koncertajánló
Judie JayMississippi Big Beat
Budapest, R33
2012. március 09.
Judie Jay-t különböző impulzusok érték pályafutása során, talán ennek is köszönhető, hogy a jazzes, bluesos hangzásvilágtól kezdve, a hip-hop és trip-hop alapokon át egészen az elektronikus beatig bármilyen zenei stílusban otthonosan mozog. A számos együttesben megfordult karcos torkú underground díva 2012. március 9-én az R33-ban lép fel, ahol a tavaly Harmony címmel megjelent lemezén található dalokat mutatja be. A fergetegesnek ígérkező est másik fellépője a Mississippi Big Beat lesz. Az Oláh Andor és Gál Csaba Boogie által létrehozott formáció a blues alapokat elektronikus hangzással és effektekkel turbózza fel, s repítenek ’20-as és ’30-as években született nótákat a legújabb hangzásvilágba.
hoati
Various Artists: The Blues, An Evolution
2012-02-25 | kritika
A chicagói székhelyű Electro Glide Records a megalakulása óta Chris Beard, a Danny & The Devils, Big Dog Mercer és Brandon Santini korongjait jelentette meg. Legutolsó kiadványukon, a The Blues, An Evolution címmel piacra dobott válogatás albumon a Terry Tape vezette lemezkiadóhoz köthető előadóktól találunk három-három felvételt.A közel egyórányi hosszúságú összeállításon Big Dog Mercer nyitja a sort. A balkezes gitáros a kultikus mozifilm, a The Blues Brothers határára kezdett el zenélni. Erőteljes énekét és agresszív slide gitárjátékát a saját nevét viselő hanganyagáról kiválasztott dalokban élvezhetjük. Brandon Santini hét évig volt frontembere a Blues Music Award jelölt Delta Highway-nek, majd elkészítette a Songs Of Love, Money, And Misery című szólólemezét. A szájharmonikás-énekes válogatás albumon hallható számai közül a What Can I Do került a legközelebb a szívemhez. Erőteljes blues-rockot játszik a Danny And The Devils nevű trió. Az együttes névadójának, Danny Baronnak az énekhangja időnként Roger Chapmant juttatja az eszembe. A Tom Holland And The Shuffle Kings a közeljövőben készíti el új CD-jét a chicagói lemezkiadó részére. A szeles város klubjaiban rendszeresen fellépő együttes által előadott Zeb’s Blues az egyetlen instrumentális szerzemény a korongon.
Aki beszerzi magának az Electro Glide Records válogatás albumát, az nem fogja megbánni, hogy birtokában tudja ezt a kiadványt, hisz változatos zenei világot képviselő, kiváló zeneszerzői képességgel bíró előadók, nagyszerű felvételei találhatók rajta.
Electro Glide Records, 2011
hoati
Joe Louis Walker: Hellfire
2012-02-23 | kritika
Hosszasan méltathatnám a bemutatásra kerülő előadó eddigi érdemeit, de ezt most csak pár szóban teszem. Napjaink egyik legismertebb kortárs blues muzsikusa, Joe Louis Walker neve alatt eddig 23 album és 2 DVD-t jelent meg, 4 Blues Music Award díjat nyert, emellett 43 alkalommal jelölték is erre az elismerésre. Az átlagnál aktívabb veterán zenész nem mindennapi barátokat, tanítókat mondhat magának (Fred McDowell, Ike Turner, Albert King, Freddy King, Lightnin' Hopkins, Michael Bloomfield), akik zenei tudásukon felül élettapasztalatukat is megosztották vele. Zenei világlátását nagyban befolyásolta az ő hatásuk, s nekik is köszönheti – a San Franciscóban eltöltött évek mellett - hogy egy egyedi stílussal rendelkező előadó lett. Közülük is talán kiemelkedett Bloomfield alakja, akivel az 1981-ben bekövetkezett haláláig, évekig együtt is lakott.Az énekes-gitáros az ez év januárjában megjelent Hellfire lemezével egy új korszakot nyitott, abból a szempontból, hogy ez az első albuma az Alligator Records-nál. A lemez elkészítésében producerként (is) segítségére volt a dalszerző-dobos Tom Hambridge. Ő nem kisebb zenészek munkáját vitte sikerre, mint Buddy Guy (a Skin Deep és a Living Proof Grammy-díjat is kapott), Susan Tedeschi vagy George Thorogood – hogy csak az elmúlt évek kereskedelmileg is sikeres „termését” említsem.
A végeredmény egy rockos energiáktól duzzadó, bluesos feelingű, gospeles vokálokat tartalmazó korong lett, amelyre a kortárs blues amolyan tankönyvi példájaként is tekinthetünk. A „főszereplőnk” nem távolodott el a hosszú évek során attól a zenei univerzumtól amibe beleszületett, de az idő sem viselte meg, kezdte ki, nem fáradt el. Joe Louis Walker továbbra is egy innovatív muzsikus képét mutatja, tüzes, energikus, dallamos, kiszámíthatatlan gitárjátékkal. Társai technikailag képzett zenészek, perfekt, szép teljesítményt nyújtanak, ennek ellenére az összképbe néhol dinamikai hibák is becsúsznak, s közbe-közbe hiányoltam a finomabb megoldásokat is. További rutinról árulkodik a lemez szerkesztése, a kontrasztok megléte, amelynek eredményeként nem egy egysíkú produkció született. Sok minden fel lett sorakoztatva: van itt jump blues, Chicago blues és Stones-os stílusú szerzemény is. Nagy kérdés, hogy a vadabb, vagy a kidolgozottabb számok viszik sikerre e korongot. Magam részéről a lassabb, középtempósabb, lekerekítettebb dalokra szavaznék, olyanokra, mint a I Won’t Do That, a Soldier For Jesus, a I Know Why vagy a Don’t Cry.
Ahogy várható volt, egy magas színvonalú, szerethető lemezzel jelentkezett Joe Louis Walker, a karakteres előadás mellett azonban hiányzik az egyszeri, a megismételhetetlen kisugárzás.
Alligator Records, 2012
hcs
